Shakespeare szonettjei

 

„E kulcs nyitotta meg Shakespeare szívét” – írta Wordsworth a szonett védelmében, enyhületre kérvén a Kritikust, aki sokszor – s nemcsak Angliában – homlokát ráncolva tekint erre a tizennégy soros lírai műformára. Szonettje magát a szonettet védi, általában; de ugyanakkor a Shakespeare-szonettek az egyik érve: azt mondja, hogy nem drámáin, hanem lírai versein keresztül tekintünk bele legjobban a világ legnagyobb költőjének szívébe. Véleménye azért becses, mert Wordsworth, az aktív költő, saját magának, a maga élményei, alkotásai viszonyának ismeretében mindenesetre hitelesebben és megbízhatóbban lemérhette az igazságot, mint az adatnyomozó és külső bizonyítékokra törekvő kritikusok és irodalomtörténészek.

Milyen igazságot? Eldöntését annak a nagy vitának, hogy autobiográfia, tehát saját élmény-e Shakespeare nevezetes, nagy lírai ciklusa, vagy pedig fikció, stiláris gyakorlat, vagy éppen megrendelt játék. Mert lényegét tekintve ez a főkérdés, ez a legizgalmasabb kérdés, amely a szonettek gazdag pörében felmerült. Wordsworth természetesen nem áll egyedül a véleményével, csak híres verssora miatt indultam ki belőle; könyvek, tanulmányok, aprólékos és fáradságos, nemegyszer páratlanul szellemes és ötletes és néha groteszk kutatások eredményei, lélektani, történelmi és kultúrhistóriai vizsgálódásoknak szinte áttekinthetetlen régi és modern tömege, cikkek és esszék százai foglalkoztak a Shakespeare-rejtély s főleg a Szonettek rejtélyének megfejtésével. De bármiben találkoztak vagy ütköztek a szaktudomány részletmegállapításai, maga a vita szíve, Shakespeare szíve, vagyis a költő magánélete, belső világa, egyénisége, egyszóval mindaz, amit a Szonettek róla mint emberről, a drámáknál jobban, nyíltabban, közvetlenebbül feltárhatnak, változatlanul két táborra osztja e filológusi lovagi szolgálat titokfejtőit. Úgy látszik, hiába ugyanazok a versek, szövegek, mássá teszi, legérinthetetlenebb drágakő mivoltukban is átminősíti, átértékeli őket a megvilágítás, amely kívülről rájuk hull. Annál is inkább, mert a kérdés, morális vonatkozásain túl, olyan alaptételeket, olyan hiteket és meggyőződéseket érint bennünk, amelyek ma és minden időben döntően befolyásolhatják művészet-lélektani felfogásunkat és ítéleteinket.

A lírai hitelről van szó. Arról, hogy mire képes a művész lelke, sőt mindnyájunk lelke. Hogy szerep-e, fölényesen vállalható és fölényesen végigjátszható tudatos alakítás-e a líra, s hozzátehetjük: minden emberi közlés, állítás, gyónás és önvizsgálat? Hogy amennyiben az, egészen az-e, vagy pedig keveredik? Mire képes az emberi kifejezés; és hogyha mindenre képes, ha a képzelet szabad vagy irányított játéka gyakorlatilag s akár csak kivételes zsenik esetében is azonosan értékelendő, nem kell-e akkor teljesen újjáalakítani esztétikai kritériumainak legalább egy részét? Megvesztegethető s egyáltalán nem újszerű érv a mű és az élmény viszonyának elemzésénél az a tapasztalatunk, hogy a legjelentősebb lírai szellemek mindenkor ki tudtak fejezni érzelmeket, amelyeknek külső szerep- vagy feladatvállalás volt az ihletője. Epikus és még inkább színpadi művek esetében mindnyájan lehetségesnek, sőt kikerülhetetlennek találjuk, hogy a nagy költő tőle idegen helyzetek, jellemek, szenvedések vagy örömök rajzában is éppen olyan nagy és meggyőző legyen, amilyennek olyankor ismerjük, amikor szemmel láthatóan magáról vagy emberi mivoltához közel álló szituációkról beszél. A kifejezés sikerességét kell-e becsülnünk, vagy az őszinteséget – föltéve persze, hogy mindkét esetben egyenrangúak a művészi megformálás kívánalmai és jegyei? Azt kell mondanunk, hogy nincs és nem képzelhető el végső bizonyosság a művészi-lírai őszinteség és igazság megállapításában, s hogy végeredményben ki vagyunk szolgáltatva a költői művek összhatásának, s ránk tett impresszióinak, aminek megítélésénél természetesen minősítően közbeszólnak olyan momentumok is, amelyek nem a mű és a költő sajátságai, hanem a mieink.

A Szonettek esetében mintegy százötven esztendeje megélénkült a filológiai aprómunka e mögött az alkotás-lélektani kérdés mögött, éspedig nemegyszer annak az érdekében, hogy ne kelljen a legnagyobb költőt mint leggyarlóbb és legönzetlenebb embert elmarasztalni. A központi kérdés számos részletproblémából áll, s a részletek földerítése egymásra és a főkérdésre is fényt vet. Egy modern összegező a következőképp tagolja a problémaszövevényt:

 

I. A Szonettek ajánlása „Mr. W. H.”-nak szól. Ki volt ez a „W. H. úr”?

II. A legtöbb szonett egy szép fiatalembert magasztal. Ő volt „Mr. W. H.”? Ha nem, ki volt?

III. Az első tizenhét szonett nősülésre biztatja az ifjút. Van rá valami bizonyíték, hogy a fiatalember nem akart nősülni?

IV . Milyen külső kapcsolat fűzi Shakespeare-hez?

V. Ki volt a 86. szonett rivális költője?

VI. Ki volt az a nő, akit az ifjú elszeretett Shakespeare-től?

VII. Ki volt a Fekete Nő?

VIII. Milyen személyi vagy nemzeti eseményre céloz a 107. szonett?

IX. Megfelelő rendben sorakoznak-e a Szonettek?

X. Összefüggő cselekményt mondanak-e el, s ha igen, egybevág-e ez a történet a Shakespeare és az ifjú életének ismert adataival?

XI. Mikor íródtak a Szonettek?

 

A fenti pontokra s a részletkérdésekre, például az ún. „Will-szonettek” értelmére érdekes, sőt izgalmas feladat volna kritikailag ismertetni, válaszképpen, a Szonettek problémakörének mai állását, hiszen ezek a költemények nem csupán az angol lírának, hanem az egész világirodalomnak legvitatottabb verseskönyve. A különlegesebb érdeklődést mégis a szakirodalomhoz kell utalnom, mert a kutatási eredmények egyrészt nagyon ellentmondóak, másrészt mert aprólékosságuk miatt egyéni mérlegelés céljára még kivonatosan is olyan részletezést kívánnának, amely túlmenne e cikk keretein. A Szonettek túlnyomó része, mint olvasmány, önmagában egyáltalán nem igényel magyarázatot. […] A háttér felvázolásában tehát csak az ismert filológiai alapvonalak jelzésére szorítkozom.

Shakespeare – azon kívül, melyeket egyes darabjaiba beszőtt – 154 szonettet írt. 1592-ben már megjelent két hosszabb epikus költeménye, a Vénusz és Adonisz és a Lukrécia. Lírai versei, a Szonettek londoni életének és esetleges vándorszínész korszakának idejére esnek. Valószínű, hogy 1592 után és 1609 előtt készültek a Szonettjei; java részük még a századforduló előtt íródott, utána már legfeljebb csak egy-egy darab. Tudjuk, hogy kéziratban közkézen forogtak, és igen népszerűek voltak, mert Francis Meres, aki Palladis Tamia című könyvében először említi létezésüket, 1598-ban, a legmagasztalóbb hangon emlékezik meg ezekről a „privát barátok közt” jól ismert „édes” szonettekről, és csodálatra méltó szerzőjükről, akinek addig legalább tizenkét darabja került színpadokra.

A Szonettek könyve 1609 májusában látott napvilágot, Thomas Thorpe „kalózkiadásában”, vagyis valószínűleg a költő tudta nélkül, aki nem sokat törődött műveinek sorsával. Thorpe titokban szerezhette meg vagy másolhatta le a Szonettek-et, de jó kéziratokhoz jutott, mert a kötetben nincs sok sajtóhiba vagy félreértés. Az egyébként elég obskúrus Thorpe cikornyás dedikációban mondott köszönetet a versek „életre hívójának”, akinek személyét „Mr. W. H.”-val jelezte (vagy talán leplezte?). Ez a hírhedt, konfidens és zavaros dedikáció indította el a Szonettek körüli találgatásokat. Az „egyedüli életre hívó” – „only begetter” – megjelölés ugyanis, amellyel Thorpe a rejtélyes W. H. úrra utal, kétértelmű: éppúgy célozhat a Szonettek szerzőjére, az íróra, vagy még inkább inspirátorára, mint arra a személyre, aki a kéziratokat a kiadó számára megszerezte, összevásárolta vagy ellopta.

A kutatás mindkét irányban talált személyeket, akikre az azonosítás több-kevesebb erőszaktétellel ráhúzható. A teóriák tömegéből kiemelkedik két nézet. Az első szerint a költő a Szonettek-ben William Herbert angol főnemest, a későbbi Earl of Pembroke-ot ünnepli, mint benső barátját és nagy pártfogóját. A másik elmélet szerint a magasztalt ifjú barát és patrónus Henry Wriothesley volt, a későbbi nevezetes Southampton gróf, aki pár év múlva barátja, Essex miatt a Towerbe került, s onnan csak Erzsébet királynő halála után szabadult ki: nevének kezdőbetűit azonban – mondja az elmélet – Thorpe az ajánlásban (tapintatból?) felcserélte. A kutatók szorgalma mindkét jelölt életét feltárta, és igyekezett vonatkozásba, összhangba hozni a Szonettek-ben magukban található életrajzi közlésekkel. Általános nézet, hogy a Southampton-elmélet a szilárdabb.

A regényszerű mese rivális költője Ben Jonson vagy George Chapman, a Homérosz-fordító volt; bár más is lehetett.

A szonettciklus első, nagyobb részében helyenkint fel-feltűnő kacér asszony, aki a költőt barátjával, a rajongva magasztalt ifjúval megcsalta, tulajdonképpen ismeretlen személy, noha több egykorú szépségben vagy udvarhölgyben próbálták felfedni kilétét (Mary Fitton, Mrs. Jacqueline Field?). Valószínűleg azonos a 127-től 152-ig terjedő szenvedélyes szonettcsoport szép kezű, zeneértő, házasságtörő és rendkívüli vonzóerejű Fekete Hölgyével; egyesek e rettenetes viszony Dark Lady-jének személyét egy mulatt nőben, bizonyos Lucy Negróban sejtik.

Ami a sorrendet illeti, a Szonettek menete eléggé következetlen, sok vers láthatóan rossz helyre illesztődik be, de az egész kötet így is határozott kompozícióra mutat, és csak a két utolsó szonett nem alkatrésze a lelki regénynek: mind a kettő fordítás.

Végül, formai szempontból említsük meg, hogy a Petrarca-féle szonett, sőt a szonettekben írt verses regény Angliában már Shakespeare előtt igen divatossá vált, a versforma maga azonban szerkezeti és rímhelyzeti változáson ment át. Shakespeare rendszerint háromszoros fokozással, négy-négy soronkint építi s két sorral zárja szonettjeit. Verseire, mint ifjabb írói korszakának minden termékére, általában jellemző, hogy a sorokat értelmileg még zárni igyekszik, és többnyire ún. hímrímeket használ; rímképlete: 1212 3434 5656 77. A Szonettek közül egy elüt az általános jambikus pentametertől, és négyütemes sorokból áll. Egy szonett 15 soros, a 126. vers pedig egyáltalán nem szonettformájú.

Érdekes, hogy a Szonettek-nek a költő halála utáni, 1640-es kiadása a verseket kissé átrendezte, és a szöveget retusálva azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha a Szonettek mind nőhöz szólnának.

Ennyit a Szonettek külső életéről és problematikájáról. Nem árt tudnunk, de akár el is feledhetjük.

Magukat a Szonettek-et azonban, ha egyszer megismertük, aligha hagyjuk ki állandó olvasmányaink közül. Mi a varázsuk? Hogy Wordsworth szavait folytassam: a szív, melyet kinyitnak, a nagy lélek, melynek kulcsai. A harminc-harmincöt év körüli Shakespeare élete tárul elénk bennük. Az ismeretlen múltú, zseniális fiatal mesteré, aki – noha irodalmi darázsfészekbe került Londonban – már meghódította a főváros legjobbjait, akit talán épp ez idő tájt emelt nemesi rangra apjának és saját magának a tehetsége, s aki már átélte és megformálta A veronai nemesek-et, a Tévedések-et és jó néhány más vígjátékát, bekóborolta a Szentivánéj álomerdejét, saját véréből életet adott II. Richárd és III. Richárd alakjának és IV. Henriknek, János királynak és Romeónak és Júliának, és akiben – mint egyes szonettek világosan mutatják – már borzongott Hamlet, sőt Timon s a Troilus és Cressida megsötétedett eszmei és érzelmi csőd-horizontja.

Ez a lélek nem erőlködik, hogy vonzó és különleges legyen; pedig az. Ellenkezőleg: ahogyan a megalázóbb emberi helyzeteket, éppúgy vállalja kora költészetének minden modorosságát, árkádiás hangulatkörét, antikizáló-romantikus mitológiáját és retorikus fordulatait. E tekintetben legfeljebb mérsékeltebb, mint a többi szonettköltő, noha ez a tulajdonsága inkább csak azok számára érzékelhető, akik ismerik valamennyi elődeinek és kortársainak líráját. Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá a szavait. Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, a szenvedélyes barátságot és hűséget, lenyűgözi föltétlen kiszolgáltatottságának és saját rendíthetetlen becsületének érzése és tudata.

Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül valami mélyebb és véglegesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk. Sok ezekben a versekben a szemérem: ahol veszélytelenebb hangulat, eseményszerű közlés a mondanivaló alapja vagy kiindulópontja, ott világos a rajz; egyszerű, éles és világos ott is, ahol magát tárja fel a költő; ellenben rögtön szellemivé, elvonttá válik, valahányszor mások bűnét vagy hiúságát is bevonja figyelmének sugárkörébe. Shakespeare szemérmes és kíméletes, sőt tapintatos: nézzük csak meg, milyen párázat ereszkedik a legdrámaibb szonettek nyelvére, reális utalásaira, mihelyt tartania kell tőle, hogy polémiája, fájdalma vagy kifogása lírai pletykává sekélyesedhetnék, vagy más esetekben, amikor bőr-aláfúródó, lélekátsütő szeme másban vagy magában olyan tényeket észlel, melyeket sem elhallgatni, sem romboló célzattal felhasználni, megmutatni nem akar. Ahogy a költő ámulatában, van talán egy kis kényszerű sznobság is a Szonettek-nek ebben a kíméletes és absztraháló hajlandóságában, amennyiben a szeretett, dúsgazdag, hatalmas, művelt és szép ifjúra vonatkozik. De mennyi benne a művészet, mennyi a mélység és finomság, a nyers szókimondással s ugyanakkor kihagyásokkal és szünetekkel dolgozó, legfelső érzékelhető erő!

Az önelemzésnek és emberismeretnek ilyen fokára és képességére, a lényeglátásnak és a kifejezés ekkora tömörségének művészetére, ilyen bonyolult lírai termékeknek még megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek: Shakespeare szonettjei akárhányszor szinte az olvasótól is külön érettséget kívánnak, hogy maradék nélkül hathassanak; bár hatnak akkor is, mégpedig az általuk kívánt irányban, ha csak részben fogja fel őket az appercipiáló szellem. Shakespeare olyan tömény, hogy bizonyos higításban is Shakespeare marad; ezért értheti és élvezheti igazán a fiatalság is, melyet elsősorban a viharos mozgás szokott elragadni, nem a fegyelmezett nagyság, a kábító színörvénylés és a látható zsúfoltság, nem pedig az olyanféle, dísztelenségükben szinte eltűnő, de helyi jelentésükben óriási tartalmú sorok, mint például az, hogy „Nem juthatsz túl gondolataimon,” – amivel a szerelemben gyengébb fél, a rab-fél, saját odaadásának túlkompenzálásával, gondolatilag a maga rabjává teszi az érzelmi rabtartót.

Shakespeare a Szonettek java részének írása idején öregnek, tönkrementnek érezte az olyan embert, aki negyvenéves, tehát magát is mintegy küszöbe előtt látta ennek a súlyos kornak; mindenesetre eléggé érett volt ennélfogva arra, hogy absztrakció és realizmus egyaránt biztos eszköze legyen a kifejezésben, s hogy olvasóitól is megkívánja ezt a felfogó biztonságot. Ő maga, ha valamiben, talán csak a nagyvilági társaság tiszteletében, melyet különben a rajza itt nem részletez, lehetett némiképp elfogódott: az udvari emberek, intrikák, szépségek és könnyelműségek, a pénz, a hatalom és a veszély közele, ahová pártfogói bejuttatták, személy szerint mintha kissé bizonytalanná tették volna: innen az ünnepeltségében is lenézett színész és szerző bizonyos ügyetlensége, félénksége és feszélyezettsége, melyet persze – teljesen lelki lévén az ábrázolás – inkább csak a Szonettek háttere mögül érzünk ki; színműveiben, melyek számtalanszor festik ugyanezt a világot, anélkül hogy szépítenék vagy kiemelnék, nem érezhető az az egyensúlyhiány, mely olyan túlzottnak mondható odaadásra, bókolásra, olyan felvett, átvett s a jelek szerint mégis olyan átérzett külső-belső modor vállalására kényszeríti Southampton gróffal szemben. Bizonyára azok a legkorábbi versek a gyűjteményben, amelyekben legtöbb az udvarlás, az engedékenység és megalázkodás, az obligát könny és sóhaj. Ismeretlen lévén az egyes szonettek keletkezésének időpontja, csak belső támpontok igazíthatnak el valamennyire e tekintetben, de nyilvánvaló, hogy fejlődés itt is történt; a költő a konkrétumokat változatlanul fátyolozva, később, mikor oka van rá, igen kemény szemrehányásokat tesz arisztokrata barátjának (és – ami veszélytelenebb lehetett – a Fekete Hölgynek), egészen sértő, elutasító minősítésekben részesítve az „elközönségesedő” és „becstelen” ifjút, akinek „bűneit” azonban mégis megbocsátja, mert hiszen szereti, de azért is, mert a magas idealistából lassan realista lesz, aki vállalja szerelmét, bármilyen is az. E kifejezések súlyosságát nem lehet pusztán elvileg s légüres térben fölmérni: in concreto történtek, s tudjuk, hogy hordozóik, a versek, zárt körben ugyan, de közkézen forogtak; mellesleg szólva: talán a különleges intimitás és sok ismeretlen botrány, melyet csak célzások idéznek, volt az oka annak, hogy Shakespeare maga nem igyekezett kiadni úgy ezeket a legszemélyesebb vallomásait, ahogyan egyéb verseit. Pedig abban az időben a legremekebb drámát sem becsülték irodalomként, a legkitűnőbb színpadi szerzőt sem értékelték igazán, ellenben fontos eseménynek számított minden verses magánlevél, minden kis szonettecske, és minden valamirevaló költőt tisztelettel emleget a társaság.

De térjünk vissza a Szonettek belső világához. Shakespeare sehol sem üres, magának az életnek anyaga tölti ki divatos konvencióit és bókjait, mihelyt megérinti őket gondolatának és fantáziájának gyújtó ecsete. Szépségben, igazságban és egyszerű bölcsességben milyen messze vagyunk Daniel, Drayton, Spenser, Sidney, Surrey és Ronsard szonettjeitől! Az álarcos szavak teljes, eredeti jelentésükben vonulnak fel előttünk, lépten-nyomon örök felfedezésekre, meglátásokra bukkanunk, vagy új érzelmi szempontokra. A komoly olvasó képtelenségnek érzi, hogy egy költő, egy olyan kapacitású költő, amilyen Shakespeare volt, virtuóz ritmikai vagy stílusgyakorlatokként, feladványszerűen, mások nevében írta légyen ezeket a költeményeket. Maga az élet vérzik bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit ajtót. A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság.

A barátság megjelölésére a szerelem szót használja a költő. A legnagyobbak jól ismerik, sőt az Egyház is, a bensőségnek és az odaadásnak, a rajongásnak azt a fokát, melynek megjelölésére hűvös a magyar szeretet szó, míg a szerelem túlságosan egyértelmű, s így itt épp gazdagságában szegény és félrevezető, mihelyt testi légkörbe kerül a lelkiből, és anyagiba a szellemiből. Amit szókincsünk fogalmi többletének szoktunk tekinteni, nem teremt ezen a ponton fölösleges dualitást, valami disztingváló hátrányt, érzelmi sorvasztást és szimplifikálást, valami kelleténél durvább realizmust? A latin Amor, a francia Amour, a német Liebe, az angol Love gazdagabb vegyi képlete a lelket gazdagabb és fátyolosabb tartalommal neveli és telíti, s a fátyolosság ebben a tekintetben, szerintem újabb nemesség és gazdagság. A latin vagy germán szeretet több és forróbb, mint a magyar, akár istenre, akár emberre irányul; a jelzőt kell kivonni belőle (vagyis hozzátenni), hogy magyarrá hűljön, bár a régi imáinkban a „Szerelmes Jézusom” és az „Isten szerelme” kifejezés még ma is őrzi a kísérlet emlékét egy szakadék áthidalására; míg a mi szerelmünk fogalmi keveredetlensége, melynek tisztázásával szoktunk dicsekedni, épp akkor kíván jelzőt, amikor tisztulni, spiritualizálódni akar, amikor olyan tartalmat hangsúlyoz, ami az érzékekben együtt lehet ugyan vele, de a jelentéséből hiányzik. Gondoljunk erre is Shakespeare szonettjeit olvasva és egyéniségét megítélve.

Ha belemélyedünk e sajátos lírába, ha elfogadjuk helyenként idegenszerűnek tetsző témáit és stílussajátságait, az orvosi, ügyvédi, vegyészi vagy pénzügyi és egyéb hasonlatok és képek használatát, a legnagyobb fokú realitást a lélek anyagszerű kezelésében, ha nem riaszt vissza itt-ott egy távoli, negyedfél évszázaddal ezelőtti kor előítéleteitől saját korunknak egy-egy előítélete, akkor páratlan gyönyörűségekkel szolgál a shakespeare-i szonettek mélységes emberi tartalma, páratlan gyönyörűségekkel e líra zenéje, a formáknak s mindenekelőtt a gondolatoknak, a szavak építkezésének és mozgásának az a belső muzsikája és zord vagy puha, hangzásbeli, tehát külső, érzéki szépsége és édessége, amely régi és új, angliai, kontinentális és amerikai kritikusok egybehangzó véleménye szerint egyik legfőbb vonzóereje ezeknek (s amely persze nyelvünk magán- és mássalhangzóinak színskálája s a magyar hangtorlódások természete és sűrűsége szerint alakul a fordításban). Külső és belső zenének, képnek és gondolatnak, forma és tartalom egységének s egy sajátságosan leplező s ugyanakkor nyílt stílusnak örök remekei ezek a Szonettek, akár gyermeknemzésre biztatnak, akár lelki és szellemi krízisekről vallanak, s kevés kivétellel valamennyit naggyá teszi, mint a csillagokat, a belőlük áradó sugárzás, a fény, mely a végtelenségig tolja ki tényleges határaikat.

Pár szót még a magyar fordításról. Shakespeare Szonettjei-t huszonegy éves koromban tolmácsoltam először; a mű 1921-ben jelent meg, majd második kiadásban 1923-ban, a Geniusnál. Ezt a szöveget nem engedtem többször kiadni, mert csakhamar elégedetlen lettem vele. Huszonnégy év alatt sokszor elővettem régi munkámat, s időnkint elkészültem néhány szonett új fordításával: ezek az Örök Barátaink I. és II. kötetében jelezték heves vágyamat arra, hogy megformáljam magyarul valamennyit, még egyszer, és úgy, ahogy érettebb képességeimtől telik. Az idén, kerek háromszázötven évvel azután, hogy írásos emlék először jelezte e Szonettek létezését, tervem megvalósulhatott; úgy érzem, adósságot törlesztek vele azokkal szemben, akik ifjúkori munkámat is becsülni tudták. Mostani szövegem nem átdolgozása a réginek, hanem teljesen új; az első fordítás sorainak hozzávetőleg talán csak az egytizedét használtam fel. Shakespeare valamennyi szonettjét magyarra kívülem Győry Vilmos és Szász Károly, majd Ferenczi Zoltán, újabban pedig Keszthelyi Zoltán és Pákozdy Ferenc fordította.

Változatlanul hódolok e munkámmal Babits Mihály emlékének és szellemének: tudásával és szeretetével ő irányította első lépéseimet utamon Shakespeare világa felé.