Madarak

A végén kezdem. Arisztophanész Madarai-nak előadása után az ember azzal az érzéssel indul haza a Nemzeti Színházból, hogy a műélvezeten kívül valami ritka, személyes ajándékot kapott. Többet, mint amennyit az érdekes darab és a kitűnő előadás jelent. A tény, hogy a harmadfélezer éves görög vígjáték úgy le tudta rázni magáról a múlt porát, valahogy bennünket is felfrissít: észrevesszük, hogy a mának, a jelennek szintén megvan a maga pora, hogy modern szokások, igények, hiedelmek és elfogultságok hordaléka és üledéke rakódik állandóan az idegzetünkre. Finom elektromos műszerekben működési zavarokat idézhet elő a por. Az idő pora a lélek fogékonyságát bénítja a történelem és az örök emberi iránt. S ha aztán valami megfelelő élmény felszabadít, érdeklődésünk friss vérkeringése boldogan kapcsol akár egészen távoli világokba is. Régi művekben alighanem azért fogadjuk olyan különös örömmel és hálával azt, amit modernnek érzünk.

A varázs, amellyel Arisztophanész az időtlen felhőkbe röpít, a fantázia. Állít valamit, és szavainak valóságértéket ad a költői erő. Még csak olyan technikai trükkel sem él, mint később kollégája, Edmond Rostand, aki a Chantecler-ben szintén emberszabású madarak állatseregletét viszi a deszkákra. Rostand-nál a színigazgató kilép a függöny elé, s megmagyarázza, hogy a nézőtér és a színpad közé épp most eresztenek le a munkások egy óriási, láthatatlan üveglencsét, amely majd emberi arányokra fogja felnagyítani a közönség számára a madarak világát. Arisztophanésznek erre nincs szüksége. Nála az égbe nyúló szirten Euelpidész és Peiszthetairosz, a hitelezők és a demokrácia elől megugró két athéni jómadár elé a megfelelő pillanatban egyszerűen kilép a bozótból a Bankává változott Téreusz király. Ha a görög színház közönsége esetleg még hitt a mitológiában, mi semmi esetre sem hiszünk: és mégis elfogadjuk a mesét, a csodát. A fantázia hitető és teremtő ereje, ellenállás nélkül győz. A kétely, hogy mindez nem igaz, fel se merülhet az irreális realitásban. Még jó, hogy a görög költő nem a Lovak Országát vitte színre, ahová gyermekkori barátunk, Gulliver, tudvalevőleg szintén elkalandozott, és nem a Lámpák Országát, amelyről Lukianosz, a zseniális görög szofista adott fantasztikus útleírást az ókorból.

A többi aztán magától megy. Peiszthetairosz vezetése alatt a madarak népe ég és föld közé megépíti Felhőkakukklakot, ahonnan, mint valami mennyei Gibraltárból, ostromzár alatt lehet tartani Zeusz levegőegének tengerét. A földről felszálló áldozati füstöt és illatot a madarak elfogják, ezzel kiéheztetik, alkudozásra, végül meghódolásra kényszerítik az isteneket: Zeusz átadja nekik a trónját, leányát pedig, Baszileiát, vagyis a Világuralmat feleségül veszi a felhőkarcoló, sőt egetverő szemtelenség és határtalan gründolási láz hőse, a madarak új királya, a diadalmas Peiszthetairosz. Ami a földet, az embereket illeti, azok már előbb meghódoltak neki: aranykoronát kapott hódolatuk jeléül, és a nagy, a legnagyobb konjunktúra jegyében sikeresen épülő légvárból – mondjuk így – már vezérigazgató korában alig győzte visszakorbácsolni a törtetők és ingyenélők földből kinövő siserahadát. Az örök mese él és hat a darab fantasztikus keretében és egész atmoszférájában, az örök emberi a realisztikus „földi” betétekben, az élősdi típusok nagy seregszemléjében. A gazdasági és politikai konjunktúra örök lovagjait s a demokráciát és „undokrációt” Peiszthetairosz szíján kívül a gúny korbácsával is kegyetlenül megtáncoltatja a költő.

De az isteneknek is kijut a paródiából: s itt kezdődik a darab rejtelme: mit akar mondani mindezzel Arisztophanész? Tudjuk, hogy afféle egészséges haladó-konzervatív szellem volt, a régi erkölcsök és a mértéktartás magasztalója, a Szókratész- és Euripidész-féle modernizmusok és a szofisták kipellengérezője. Mégsem átallotta nevetségessé tenni a néphit isteneit? Mindenkit kigúnyolt, csak a főkalandor Peiszthetairoszt nem? Vagy csak a régi népvallásba betolakodó, újabb, ázsiai kultuszoknak szólt a szatírája a görögül alig makogó, halandzsázó Triballosz, a tohonya barbár isten kifigurázásában? Sok feltevés és sok egymást cáfoló ideológiai és politikai magyarázat kereste már a Madarak igazi tendenciáját. Legvalószínűbbnek azt kell tartanunk, hogy Arisztophanész elsősorban az athéniek elbizakodott vállalkozókedvét (a csúfosan végződött szicíliai kalandot, mondja a történelem) karikírozta ki ebben a vígjátékában, és azt hiszem, hogy bármely lelkesen csattogtatja kancsukáját Peiszthetairosz a szerencsevadászok hátán, a költő őt is kigúnyolja: a világbíró madárkirály végső sikere nem más, mint a blöff mennybemenetele.

Az előadás a szó szoros értelmében tündöklő. Banka, Rigó, Bíbic, Kakadu, Pingvin, Szarka, Kakas, Fülemüle, Pacsirta és egyéb madár urak és hölgyek szivárványos sokadalma ugrál, táncol, trillázik és rikácsol fantasztikus kosztümökben a fantasztikus fellegvárban. Jaschik Álmos díszletei és madárruhái, a szcenikai gépezet, Both Béla játékmesteri és Németh Antal rendezői munkája. Makláry, Gózon, Várkonyi, Major meg a többiek játéka, a tánc és a kísérőzene: mind-mind sikeres összhangba épül, hogy amennyire csak lehet, megvalósuljon a görög költő álmának legmodernebb kerete. Szükség is van erre a nagy és díszes apparátusra, hiszen a harmadfélezer esztendős vígjáték cselekménye meglehetősen epikus jellegű, szerkezeti technikája nem dolgozik fokozódó, nagyívű feszültséggel. Az eredeti darab értéke a keretben, az egyes jelenetekben, a madárkórusokban és a nagyszerű költői nyelvben van. Sok túl nyers részlet és még több érthetetlenné vált egykori aktualitás mellőzésének ellensúlyozásául Révay József, a kitűnő klasszika-filológus, aki Arany János után kifejezetten színpadi céllal a darabot újrafordította és adaptálta, egyes alakokat és jeleneteket más Arisztophanész-vígjátékokból illesztett a Madarak-ba. Munkáját, áthidalásait, módszerét, megoldásait és pótlásait csak hosszú és elmélyedő szaktanulmány tudná helyesen értékelni. Pergő verstechnikát, szédületes szójátékokat, merész, élő és modern szöveget hallunk a színpadról. A fordításnak kétségtelenül igen nagy része van a sikerben. Kár, hogy nincs babilóniai, egyiptomi drámaköltészet, amely ugyanígy feltárná előttünk az ókor egyéb népeinek örök emberi életét és gondolkozását.