Világirodalmi kultúránk

Világirodalmi kultúra? Megismerni az összetételét, a műveket, melyek alkották és alkotják? Megismerni e változó és vándor és állandó törvényeit, a természetrajzát, a történetét? Meg akárcsak az utolsó félszázadét? Vagy a jelenkorét? (Melyet a legnehezebb?)

Áttekinthetetlenül gazdag terep!

Azzá teszik a méretek, azzá az akadályai, a nyelviek és lélektaniak, azzá az anyag belső megfoghatatlansága. Azzá az emberi kapacitás korlátozottsága, még a legnagyobb, még a legfüggetlenebb szellemekben is. Ne múló jelenségekre, gátló körülményekre gondoljunk e tekintetben: a lényeg az egyén alkalmatlansága akkora kollektív teljesítmények áttekintésére és összefogására, mint húsz vagy harminc nemzeti irodalom. Vagy akár csak leltári számontartására is a legkülönbnek abból, ami gyűjtőfogalomként joggal érdemli és hordozza a Világirodalom nevet. Ezen az óceánon, amely egyre nő, még a specialisták is többnyire kalózok. Még mindig azok: úttörők, tisztelet nekik.

Van világzene? Azt még fordítani sem kell. De ismerjük-e? Megismerhetjük-e? Alkalmas-e rá a fülünk, a biológiai ízlésünk, az ítéletünk, hogy egyáltalán élvezni tudjuk, ami másutt és máskor szép és nagy és emberi és élvezetes, vagy az volt? Hallottam borneói népi lakodalmas muzsikát, a kínai opera ütőhangszereit, maláji orrfuvolákat. Futurista káoszkülönlegességeket adtak elő? Dehogy! Ősi és általános érzelmeket, egyszerű és ősi ütem-, hang- és képnyelven. Mégiscsak reménytelen csodálkozást intonáltak bennem, nyávogó ködöket és száraz ritmustöredékeket.

Fogalmi kötöttségeinél fogva az irodalom érthetőbb szava az egyetemes embernek. Természetesen a világirodalom is. Különösen a klasszikusaiban, s főleg azon a kultúrakörön belül, amely a mi európai lelkületünk, erkölcsünk, logikánk, jogérzésünk és ízlésünk alapja és állandó fejlődésének hordozója. A bibliai könyvek, Homérosz, Horatius, Dante, Shakespeare, Racine, Goethe, Puskin, Petőfi, Arany és Tolsztoj világa és a nagy moderneké lényegében véve a mi saját világunk. Más azonban a helyzet, mihelyt távolibb területre látogatunk, például olyanra, ahol Buddha vallása és hitregevilága volt az alap. A régi kínai regényóriások már nagyon idegenszerű kosztümökben prezentálják az egyetemes emberit; azon a kevesen pedig, amit a japán költészetből ismerek, szüntelen csodálkozom: nem értem, ez a másik nagy és tehetséges távol-keleti nép miért épp a harmincegy szótagnyi tankában, tankák tízezreiben találta meg lelke legjobb lírai kifejezési formáját, miért szereti és tudja (amikor egyáltalán követni bírjuk a gondolkozását) igazi vízgyöngyparányokban oly kitartóan ábrázolni az igazi tengert, a szív hangulatait?

Egyik fájdalmas előnye az öregedésnek, hogy szerénységre int. A világirodalomból csak szektorokat ismerünk. Tudásunk egy-egy külföldi modern költészetről általában ötven-száz évet késik. Ó, de hát ez elég természetes: a szépirodalom meghatározása maga is csak mozgó határok, párázó körvonalak közt próbál rögzíteni tényeket, tartalmakat és értékeléseket, és minden tudásunk mennyire csak részlettudás! Ennélfogva hogyha tanulni, majd tanítani akarunk, előbb tájékozódnunk kell; de lehetőleg alaposan. Ezért ajánlom, mielőtt saját ítéletet formálunk világirodalmi és főleg kritikai kérdésekben, ne győzzünk eleget megmérni, újra meg újra megmérni olyan összefoglaló könyvekből és szellemekből, amilyen a teljes Eckermann, amilyen Lanson vagy Taine, amilyen Brandes nagy műve a XIX. század főáramlatairól, vagy Guyau esztétikája, De Sanctis olasz irodalomtörténete. S hogy a magunk dicsőségéről se felejtkezzünk meg, tanuljunk igazságot és bölcsességet abból a műből, amelyet már nem tudom ki, joggal nevezett a legeurópaibb magyar könyvnek, Babits Mihály európai irodalomtörténetéből.

Olvassunk sokat, nagyon sokat. Ellenőrizzünk mindent. A tudós az igazság kedvéért szereti az ellenfeleit; s még az ördög sem ellenségünk mindenben. Bizonyos határig, mint mindenütt, a világirodalmi tudás terén is egyeztetnünk kell a kívánatos megvalósíthatatlan és a megvalósítható lehetséges közt. Hogy csak a magam érlelődésével kezdjem, az első világháború után már nagyot ugrott Magyarországon a nyelvtudás, az iskolai és magánérdeklődés idegen nyelvek és kultúrák iránt. Többet tanultunk, többet utaztunk, mint azelőtt. A második után a keleti és szláv akcentus volt az újdonság, és jelentősen emelkedett a műfordító-művészetünk általános szintje. Nem lehetünk eléggé kíváncsiak a valóságra. Alapelveink legyenek legjobb hitünk szerint időállóak; szempontjaink tágak; óvakodjunk a zsurnalizmustól. A világirodalom másként aligha válhat bennünk az emberi megismerés egyik egyetemes eszközévé, kritikánk csak így reményévé annak, hogy múlt és jelen, nemzedékenkénti, sőt egyénenkénti szakadatlan reneszánszban, a jövőnket alakítsa.

Szerénységet és elfogulatlanságot ajánlottam és szent kíváncsiságot a valóság megismerésére. Az elv nehéz, de más segítség nincs. Gyakorlatban még nehezebb a feladatunk, és rengeteg egyéb kultúrtevékenységbe kapcsolódik: tudomány, történelem, esztétika, bölcselet és lélektan áramlik össze benne. S minden tanítómunkának, úgy sejtem, egyszerre több szellemi síkon kell folynia: más a kultúrpedagógia módszere az elemi emberrel szemben. Az írónak a szépség-jóság-igazság hármas, ősi jegyében mindent összhangban kell tartania a saját egyéniségével, s egybeolvasztani az általános emberi és speciálisan magyar helyzetekkel. Alapnak bizonyos fokú jólét megvan, fokozása szükséges; azon belül egyre több jó iskola; s akkor megszületik a magasabb közízlés és általánosabb becsülése a legritkább, leglényegesebb emberi értéknek, az eredeti tehetségnek.

A világirodalom terjesztése, az általános műveltség közvetítése és fokozása előfeltételeket kíván, és egyúttal nagy lelkiismereti megbízatás a művelődési vezetőknek és munkatársaiknak, minden rendű és rangú pedagógusnak, szerkesztőnek és a tolmácsolás művészeinek. Azonban a világirodalom minden tisztelete mellett, legnagyobb könyvsikerei mellett se felejtsünk el soha még két dolgot: saját eredeti értékeinket és irodalmunkat, továbbá azt, hogy a feladat óriási, mert a legnagyobb tudás is kicsi, és a leghosszabb élet is túl rövid.