Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez

„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom” – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.

Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömet egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.

Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, ami nem én vagyok.

Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban az egyéniség egyéntelepítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk…

Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A mulandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerek szám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek… […]