Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez

Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek, száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.

Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradtakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap, és túl sok a terhe.

Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és sok konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.

S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell.

A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filozófus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint.

A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset, s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenéről, szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód különös szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek különös sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.

De készült ez a könyv lelkiismereti, művészeti kötelezettségekből is. Fiatal koromban sokat fordítottam: Omar Khajjám, Theokritosz, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket.

Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omar Khajjám-kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritosz-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolták felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét.

Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.

Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom. […]