A műfordítás öröme

 

A műfordítás öröme

Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.

Kíváncsiság, kényszer és üzlet, állami és egyéni cselekedetek egyre hatalmasabban mozgatják az emberi szellem körforgalmát. A gondolatot azonban, hogy milyen roppant tömegű, hasznos és fölösleges, szép, buta és gonosz kölcsönhatás folyik nap nap után világszerte, ne kövessük végső elágazásaiban: bennünket a sok százezer és millió tolmács közül most azok érdekelnek, akiknél a nyelvtudás csak eszköz olyan szellemi termékek ismertetésére, amelyeknek épp úgy lényege a tartalom, mint a forma, a hangulat, a nyelvi muzsika, egyszóval mindaz, ami a költészetet a prózától, a művészetet az értelmi termékektől elválasztja.

A műfordítókról beszélünk, nem a Mezzofantikról, s a legcsodálatosabb nyelvzseni költőnek még igen gyarló lehet. Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbafagyja. Az ideális műfordító: költő, aki időnként kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie.

Hogy költészet van és lesz, amíg csak ember lesz, az természetes. De miért vannak műfordítók? Miért foglalkoznak költők, akik primer élményeiket is ki tudják fejezni, azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli, idegen, esetleg rég halott szellemek érzéseit és gondolatait teremtik újjá egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint?

Hivatkozhatunk külső okokra, ünnepségekre, sürgető alkalmakra, megrendelésekre, ezek azonban aránylag ritkák, és túl kevés bennük a hajtóerő. Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt, én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem. Vegyük például Shelley egy nagy versét, A felhők-et. Órákig analizálhatom, részletesen leírhatom a tartalmát, a formáját, a rímképletét, a ritmusát; hiába: a hallgató még mindig nem látja a színt, nem érzi az ízeket, nem veszi át azt az idegzsongást, amelyet a vers bennem keltett. Amit mondok róla, mind csak zsákbamacska. A tartalomközlő szavak megjelölik az érzéseket, érzékeltetni azonban csak evokáló kifejezések, csak a költészet szavai tudnak. Mit tegyek hát a verssel, amely annyira megtetszett? Felolvashatom angolul, de csak annak, aki tud angolul. S hány ember tud Magyarországon? S hány éves korától? Mondjuk, hogy tízezren tudnak. Mi legyen a többi tizenkétmillióval?

A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és olaszul. Pedig Baudelaire is van, és Dante is van, és Puskin is gyönyörű, és Horatius és Li Taj-po! Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk tolmácsra, nagyobb társasághoz, közönséghez, egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvükön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható.

Így születik a műfordítás – hódolatból, élvezetből, teremtő lázból és kényszerűségből. A többi: műhelytitok…

Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez

Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek, száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.

Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradtakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap, és túl sok a terhe.

Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és sok konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.

S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell.

A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filozófus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint.

A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset, s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenéről, szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód különös szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek különös sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.

De készült ez a könyv lelkiismereti, művészeti kötelezettségekből is. Fiatal koromban sokat fordítottam: Omar Khajjám, Theokritosz, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket.

Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omar Khajjám-kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritosz-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolták felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét.

Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.

Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom. […]

 

Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez

„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom” – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.

Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömet egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.

Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, ami nem én vagyok.

Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban az egyéniség egyéntelepítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk…

Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A mulandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerek szám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek… […]

 

Világirodalmi kultúránk

Világirodalmi kultúra? Megismerni az összetételét, a műveket, melyek alkották és alkotják? Megismerni e változó és vándor és állandó törvényeit, a természetrajzát, a történetét? Meg akárcsak az utolsó félszázadét? Vagy a jelenkorét? (Melyet a legnehezebb?)

Áttekinthetetlenül gazdag terep!

Azzá teszik a méretek, azzá az akadályai, a nyelviek és lélektaniak, azzá az anyag belső megfoghatatlansága. Azzá az emberi kapacitás korlátozottsága, még a legnagyobb, még a legfüggetlenebb szellemekben is. Ne múló jelenségekre, gátló körülményekre gondoljunk e tekintetben: a lényeg az egyén alkalmatlansága akkora kollektív teljesítmények áttekintésére és összefogására, mint húsz vagy harminc nemzeti irodalom. Vagy akár csak leltári számontartására is a legkülönbnek abból, ami gyűjtőfogalomként joggal érdemli és hordozza a Világirodalom nevet. Ezen az óceánon, amely egyre nő, még a specialisták is többnyire kalózok. Még mindig azok: úttörők, tisztelet nekik.

Van világzene? Azt még fordítani sem kell. De ismerjük-e? Megismerhetjük-e? Alkalmas-e rá a fülünk, a biológiai ízlésünk, az ítéletünk, hogy egyáltalán élvezni tudjuk, ami másutt és máskor szép és nagy és emberi és élvezetes, vagy az volt? Hallottam borneói népi lakodalmas muzsikát, a kínai opera ütőhangszereit, maláji orrfuvolákat. Futurista káoszkülönlegességeket adtak elő? Dehogy! Ősi és általános érzelmeket, egyszerű és ősi ütem-, hang- és képnyelven. Mégiscsak reménytelen csodálkozást intonáltak bennem, nyávogó ködöket és száraz ritmustöredékeket.

Fogalmi kötöttségeinél fogva az irodalom érthetőbb szava az egyetemes embernek. Természetesen a világirodalom is. Különösen a klasszikusaiban, s főleg azon a kultúrakörön belül, amely a mi európai lelkületünk, erkölcsünk, logikánk, jogérzésünk és ízlésünk alapja és állandó fejlődésének hordozója. A bibliai könyvek, Homérosz, Horatius, Dante, Shakespeare, Racine, Goethe, Puskin, Petőfi, Arany és Tolsztoj világa és a nagy moderneké lényegében véve a mi saját világunk. Más azonban a helyzet, mihelyt távolibb területre látogatunk, például olyanra, ahol Buddha vallása és hitregevilága volt az alap. A régi kínai regényóriások már nagyon idegenszerű kosztümökben prezentálják az egyetemes emberit; azon a kevesen pedig, amit a japán költészetből ismerek, szüntelen csodálkozom: nem értem, ez a másik nagy és tehetséges távol-keleti nép miért épp a harmincegy szótagnyi tankában, tankák tízezreiben találta meg lelke legjobb lírai kifejezési formáját, miért szereti és tudja (amikor egyáltalán követni bírjuk a gondolkozását) igazi vízgyöngyparányokban oly kitartóan ábrázolni az igazi tengert, a szív hangulatait?

Egyik fájdalmas előnye az öregedésnek, hogy szerénységre int. A világirodalomból csak szektorokat ismerünk. Tudásunk egy-egy külföldi modern költészetről általában ötven-száz évet késik. Ó, de hát ez elég természetes: a szépirodalom meghatározása maga is csak mozgó határok, párázó körvonalak közt próbál rögzíteni tényeket, tartalmakat és értékeléseket, és minden tudásunk mennyire csak részlettudás! Ennélfogva hogyha tanulni, majd tanítani akarunk, előbb tájékozódnunk kell; de lehetőleg alaposan. Ezért ajánlom, mielőtt saját ítéletet formálunk világirodalmi és főleg kritikai kérdésekben, ne győzzünk eleget megmérni, újra meg újra megmérni olyan összefoglaló könyvekből és szellemekből, amilyen a teljes Eckermann, amilyen Lanson vagy Taine, amilyen Brandes nagy műve a XIX. század főáramlatairól, vagy Guyau esztétikája, De Sanctis olasz irodalomtörténete. S hogy a magunk dicsőségéről se felejtkezzünk meg, tanuljunk igazságot és bölcsességet abból a műből, amelyet már nem tudom ki, joggal nevezett a legeurópaibb magyar könyvnek, Babits Mihály európai irodalomtörténetéből.

Olvassunk sokat, nagyon sokat. Ellenőrizzünk mindent. A tudós az igazság kedvéért szereti az ellenfeleit; s még az ördög sem ellenségünk mindenben. Bizonyos határig, mint mindenütt, a világirodalmi tudás terén is egyeztetnünk kell a kívánatos megvalósíthatatlan és a megvalósítható lehetséges közt. Hogy csak a magam érlelődésével kezdjem, az első világháború után már nagyot ugrott Magyarországon a nyelvtudás, az iskolai és magánérdeklődés idegen nyelvek és kultúrák iránt. Többet tanultunk, többet utaztunk, mint azelőtt. A második után a keleti és szláv akcentus volt az újdonság, és jelentősen emelkedett a műfordító-művészetünk általános szintje. Nem lehetünk eléggé kíváncsiak a valóságra. Alapelveink legyenek legjobb hitünk szerint időállóak; szempontjaink tágak; óvakodjunk a zsurnalizmustól. A világirodalom másként aligha válhat bennünk az emberi megismerés egyik egyetemes eszközévé, kritikánk csak így reményévé annak, hogy múlt és jelen, nemzedékenkénti, sőt egyénenkénti szakadatlan reneszánszban, a jövőnket alakítsa.

Szerénységet és elfogulatlanságot ajánlottam és szent kíváncsiságot a valóság megismerésére. Az elv nehéz, de más segítség nincs. Gyakorlatban még nehezebb a feladatunk, és rengeteg egyéb kultúrtevékenységbe kapcsolódik: tudomány, történelem, esztétika, bölcselet és lélektan áramlik össze benne. S minden tanítómunkának, úgy sejtem, egyszerre több szellemi síkon kell folynia: más a kultúrpedagógia módszere az elemi emberrel szemben. Az írónak a szépség-jóság-igazság hármas, ősi jegyében mindent összhangban kell tartania a saját egyéniségével, s egybeolvasztani az általános emberi és speciálisan magyar helyzetekkel. Alapnak bizonyos fokú jólét megvan, fokozása szükséges; azon belül egyre több jó iskola; s akkor megszületik a magasabb közízlés és általánosabb becsülése a legritkább, leglényegesebb emberi értéknek, az eredeti tehetségnek.

A világirodalom terjesztése, az általános műveltség közvetítése és fokozása előfeltételeket kíván, és egyúttal nagy lelkiismereti megbízatás a művelődési vezetőknek és munkatársaiknak, minden rendű és rangú pedagógusnak, szerkesztőnek és a tolmácsolás művészeinek. Azonban a világirodalom minden tisztelete mellett, legnagyobb könyvsikerei mellett se felejtsünk el soha még két dolgot: saját eredeti értékeinket és irodalmunkat, továbbá azt, hogy a feladat óriási, mert a legnagyobb tudás is kicsi, és a leghosszabb élet is túl rövid.

Omar Khajjám, a perzsa csillagász-költő

Omar Khajjámot, a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagász-költőt, akinek versei az iráni felföldön itt-ott már ezer éve oly bensőségesen siratták és ünnepelték az élet múló örömeit, egy ír eredetű angol író, Edward Fitzgerald ismertette meg Európával a múlt század második felében. A szeldzsuk szultánoknak, Alp Arszlánnak, Maliksáhnak és Szendzsernek a poétája csakhamar meghódította Nyugatot, s főleg az angolszász világot. Négysoros verseiben, a rubáí-okban saját problémáira és vívódásaira ismert a modern kultúrember.

Fitzgerald igen jómódú úr, bohém mértékkel mérve egyenesen gazdag ember volt, igazi életművész. 1809-ben született; gyermekkorát Franciaországban töltötte, majd visszakerült a hazájába. A cambridge-i Trinity College-ben végzett, Thackeray-nek és Tennysonnak, a legjobb viktoriánus íróknak és költőknek volt a barátja. Ahogy túljutott az egyetemen, nem érdekelte többé a városi élet: suffolki birtokán kertészkedett, szép jachtján a parti vizeket járta, otthoni villájában pedig a műfordításait, régi spanyol verses drámák angol nyelvű szövegét csiszolta remekművekké. Ezenkívül képeket és műkincseket gyűjtött, s élénk levelezésben állt korának nagy költőivel, Tennyson mellett Swinburne-nel, Dante Gabriel Rossettivel, akik elég sűrűn meglátogatták. Az ötvenes években mindjobban érdeklődni kezdett az arab és a perzsa irodalom iránt. Egyik barátja, az oxfordi Cowell professzor, felhívta figyelmét egy többszáz éves, finom keleti kéziratra, melyet a Bodleiana-könyvtárban talált, és Fitzgerald e kézirat – Omar Khajjám versei – kedvéért megtanult, úgy-ahogy, perzsául, s barátja segítségével lefordította, majd hosszú évek türelmes munkájával versbe foglalta a kéziratos kis költeményeket. Kiadót nem talált rájuk, ezért saját költségén adta ki a könyvet, mégpedig először titokban, névtelenül. A kis kötet a kiadó-antikvárius raktárában penészedett, eleinte fillérekért is eladhatatlannak bizonyult, s éppúgy nem keltett semmi feltűnést, ahogyan az Omar-versek csaknem egyidejű német és francia fordításai sem hatottak különösebben. Rossettiék azonban csakhamar felfedezték a névtelen fordítást, ráirányították a figyelmet, s a keleti költő verskötete – angol szövegben – pár évtized alatt a biblia után a világ legtöbbször kiadott könyve lett. Nagy, gazdagon illusztrált albumok és körömujjnyi miniatűr kiadások váltogatták egymást; szakértők és nagyközönség elfogadták Swinburne véleményét, aki azt írta erről a „nagy költemény”-ről, hogy „nem ismerek semmit sem, ami erőben, pátoszban és szépségben hasonlítható volna hozzá, kivéve talán az ecclesiastákat”, s az angol Omar máig már több mint háromszáz kiadást megért. Fitzgerald az élete folyamán négy, egymástól kissé különböző szövegű és terjedelmű változatban készítette el fordítását; nehéz eldönteni, hogy melyik variáns a szebb. Talán az első és a negyedik. Fordításának páratlan sikere azonban nem érdekelte, továbbra is visszahúzódva élt vidéki magányában s csak könyvtárával és képgyűjteményével törődött. 1883-ban halt meg. Mindenesetre az ő érdeme, hogy az arab-perzsa kultúrának ezt a zseniális költőjét, akinek addig csak matematikus híréről hallottak valamit Európa tudósai, a világirodalom tudatába emelte. Művét, mintha csak eredeti alkotás volna, az angol líra egyik remekeként teljes egészében közli az Oxfordi antológia.

S ki az a régi mohamedán költő, akinek nevét Keleten oly tündöklővé tette Allah, s akit nyolcszáz esztendőnyi késéssel hirtelen úgy utolért a világhír?

A teljes neve: Ghijászu-d-dín Abu-’l-Fath Omar ibn Ibrahimu-l-Khajjám. A „khajjám” szó Sátorcsinálót jelent; a költőnek az apja vagy az ősei alighanem sátorkészítésből éltek. Maga Omar Nisapurban (Naishapurban) vagy e nevezetes város környékén született, Khoraszánban, Perzsia északkeleti tartományában, 1025 és 1050 között. Kitűnő iskolákat kellett végeznie; a teológia, a Korán-exegézis, a perzsa és arab nyelv és irodalom, a filozófia, a természettudomány s mindenek fölött a matematika és költészet érdekelte. Hekim-i, vagyis doktori címet szerzett, imám volt, és nagyurak fogadták barátságukba. Fitzgerald idejében a nemzetközi kutatás még nem tárta fel életét, úgyhogy a múlt század harmadik negyedéig inkább csak anekdotákat tudtak róla. Majdnem minden régebbi irodalomtörténet elmondja, hogy Omar fiatal korában szövetséget kötött két iskolatársával, Nizámu-l-Mulk-kal és Hasszán-ibn-Szabbah-val: megfogadták, hogy amelyikük az életben elsőnek boldogul, az tűzzel-vassal segíteni fogja másik két barátját. Az achaimenidák, szeleukidák és szasszanidák egykori Perzsiája, Ahuramazda, Ahrimán és Zoraszter fölött ekkor már négy évszázad óta Mohamed és az arabok, körülbelül 1000 óta pedig a rtuk-szeldzsuk szultánok uralkodtak. A három ifjú közül először Nizámu-l-Mulk boldogult Alp Arszlán (1063-1072), majd Maliksáh (1072-1092) szultánnak mindenható minisztere és nagyvezíre lett. A legenda szerint felkeresték volt diáktársai. Hasszán a vérszerződésre hivatkozva miniszteri állást kért és kapott tőle; ez az a Hasszán, aki később, a polgárháború idején, mint a Hegyek Véne, a rettegett aszasszin szekta és állam élén állt. A Sátorverő szerényebb volt, ő csak valami évjáradékot kért, hogy mint költő és tudós zavartalanul dolgozhasson. A nagyvezír 1200 arany mithrál évi fizetést utalt ki neki a naishapuri kincstárból. Ezt a legendát csak a tizennegyedik században találták ki; de tény, hogy a költő-matematikus csakugyan bekerült a királyi udvarba, s tudásával olyan tekintélyt szerzett magának, hogy nem egy sah és fejedelem „maga mellé ültette a trónra” és mint barátjával érintkezett vele. A tudománykedvelő Nizámu-l-Mulk több főiskolát alapított, Bagdadban pedig egyetemet, s Omart a nisapuri főiskola tanárává s az ottani obszervatórium vezetőjévé nevezte ki.

Maliksáh szultán és a baráti nagyvezír országlása idején Omar tekintélye egyre emelkedett. A szultán, aki a mohamedán fegyvereket győzelmesen elvitte egész Kínáig, 1074-ben tudós bizottságot hívott össze a naptárreform előkészítésére, minthogy az akkori arab naptár már csaknem négy hónappal előbbre járt, mint a Julianus-féle; a bizottságnak, amely öt évig és kitűnő eredménnyel dolgozott az időszámítás megjavításán, Omar is a tagja és talán az elnöke volt. Az udvarnál mint költőt és mint Korán-magyarázót is rendkívül becsülték, de egyébként olyasféle szerepet játszhatott, mint későbbi európai kollégája, Kepler, Prágában: a kitűnő asztronómusnak csillagjósként is működnie kellett, noha persze nem hitt az égi babonákban. A politikától tartózkodott; verseiben – ami Keleten különösen nagy ritkaság – sohasem hízelgett pártfogóinak. Őszinteségével, felvilágosult, modern, sokszor gúnyos szellemével sok ellenséget is szerzett magának, különösen az ortodox papok, a bigottok, képmutatók és az Iszlám misztikusai, a szúfík között. Végeredményben azonban mintegy tizennyolc éven át kitűnő dolga volt: csillagászat, algebra, szerelem, vadászat, vidám társasélet, filozófia és költészet töltötte be az életét.

1092-ben aztán súlyos fordulat támadt. Maliksáh szultán harmincnyolc éves korában meghalt, s a polgárháborúk évtizedekre feldúlták a jogrendet, elsorvasztották az arisztotelészi-újplatonikus-arab szellemi életet, aláásták és kis államokra tördelték a hatalmas szeldzsuk birodalmat – ekkor állt Hasszán a gyilkos „aszasszinok” élére! – úgyhogy mikor végre Khoraszán kormányzója, az energikus Szandzsár került a trónra, már az ő kitűnő tehetsége és hosszú uralkodása is csak késleltetni tudta a bukást. Az induló keresztes hadjáratok megingatták s a mongolok későbbi rettenetes hódításai összezúzták a szeldzsuk szultánságot: Perzsia és a Közel-Kelet Húlágúnak, Dzsingisz kán unokájának és az Ilkánoknak az uralma alá került. E roppant változás legelső megrázkódtatásai Omart is sújtották. A nisapuri főiskolának egy ideig talán még tanára maradt, de az udvari csillagászi állás megszűnt, és a szabad szellemű költőt egyenesen üldözni kezdték az ortodoxok. Mindamellett ebben az időben is dolgozott, egykorú feljegyzések szerint ekkor írta könyvét az indiai négyzet- és köbgyökvonási módszer kritikájáról, egész sorát filozófiai, vegytani és metafizikai értekezéseinek, tudomány-népszerűsítő kompendiumainak, s ekkor fejezte be az Algebrá-ját, melynek előszavában az igazán szellemi ember fensőbbséges és tehetetlen fájdalmával bélyegezte meg kora züllött közállapotait, a tudományos sarlatánságot és a vakbuzgóságot.

Házaséletéről és szerelmeiről nem tudunk közelebbit; egy leánya mindenesetre volt.

Omar meglehetős szegénységben, némelyek szerint nyomorban halt meg, 1123-ban, Avicenna Metafiziká-jának olvasása közben. Barátja és tanítványa, Nizámi-je-Arúszi, tizenkét évvel később, látta mesterének sírját a nisapuri Hira-temetőben: egy kertfal tövében domborodott és – ahogy Omar jósolta – teljesen elborította a körte- és őszibarackfák sziromzápora. – Sírva fakadtam – írta feljegyzéseiben a tanítvány –, mert soha, sehol nem láttam embert, akinek szelleme fogható lett volna az övéhez.

Omar Khajjám arabul és az úgynevezett újperzsa nyelven írta verseit. Hosszabb költeményei elvesztek. Több tudományos művén kívül – melyek közül az Algebrá-t 1851-ben Wöpke Párizsban kiadta – csak legnépszerűbb verseit, a négysoros rubáí-okat – többesszáma: Rubáíját – őrizte meg a barátok emlékezete, illetve a sok egymásról másolt, rendetlen és megbízhatatlan keleti kézirat. A rubáí négysoros verset, lírai epigrammafélét jelent, és már nagyon népszerű volt a perzsa költészetben; Omar után még népszerűbb lett: mindenki utánozta, másolta őket, összekeverte más költők hasonló verseivel, úgyhogy a kéziratok egyre szaporodtak és nőttek a költő halála után is, szaporodtak és nőttek hosszú évszázadokon át. Végül már ezerkétszáz, sőt egy adat szerint ötezer rubáí-t tulajdonítottak Omarnak. Az utolsó fél évszázadban egyik izgalmas feladata volt a modern európai irodalomtudománynak az Omar Khajjám-probléma földerítése: az arabok és perzsák helyett Párizstól Moszkváig, Londontól és Berlintől Kalkuttáig európai tudósok sora próbálta bonyolult és ötletes módszerekkel megállapítani a különféle litografált kéziratokból, hogy mi eredeti az Omar-versekben, sőt azt is, hogy mi lehetett a csillagász-költő igazi világnézete. A legnagyobb nevek a modern kutatásban: a dr. Artur Christiansen koppenhágai egyetemi tanáré és a Friedrich Rosené, a volt német birodalmi külügyminiszteré. Hazánkban dr. Csillik Bertalan az Omar-kérdés kitűnő tudományos szakértője, aki tíz évvel ezelőtt a párizsi Bibliothèque Nationale kincsei közül kilenc perzsa kéziratot is kiadott, litografálva Szegeden.

Bennünket azonban nem a probléma, hanem elsősorban a költő érdekel, az, akit Fitzgerald a XI. századi Irán messzeségéből kilencven évvel ezelőtt oly sikeresen átemelt Európába. A költő érdekel, akinek versei az életörömöt hirdetik, éspedig az életörömöt – a szomorúság jogán! Mint Horatius, Omar is arra int, hogy éljük az időt, élvezzük ki a mát, a tavaszt, a fiatalságot, az egyszeri életet. Százegy verse százegyszer ismétli ugyanezt: igyál és örülj, mert a sors, melynek játékbábja vagy, hamarosan kiüt, és visszatesz dobozodba a sakktábláról. A hedonizmus édes és keserű variációinak minden gazdagsága tüzel ezekben az élesen, tisztán, energikusan megfogalmazott strófákban, s minden vitán és filozófián túl többnyire a halál vigasztalansága didergi körül a gyönyörvágyó intellektust. A két régi hedonista klasszikus, az impresszionista és könnyed Anakreón és az aranyközéputas-bölcs Horatius mellett sokszor szélsőségesen és komoran ragyog ez a sötét probléma-poézis. Ahogyan a perzsákat Ázsia franciáinak, úgy Omart a perzsa Voltaire-nek is nevezték már; de speciálisan költői tehetség a nagy francia szkeptikusban századrészannyi sincs, mint ebben a keleti filozófusban. Néha ígér ugyan megnyugvást a megsemmisülés, illetve az örök átalakulás panteisztikus reménye, de tulajdonképpen nagyon boldogtalan ember, aki azért keresi a mámort, hogy feledni tudjon. Legnagyobb mélységeit akkor mutatja ez a tulajdonképpen szerénységre intő költői életbölcsesség, amikor fellázad a Végzet ellen, a Misztikus Titkok és Elrendelések ellen, Allah ellen, s mi, európaiak, ilyenkor nemigen tudjuk eldönteni, hogy panteista szúfí-e Omar, vagy pedig ellensége a szúfízmusnak, materialista-e, vagy pedig parodizálja a materializmust. Azonban, hál’ istennek, nem fontos, hogy elmélyedjünk az iszlám misztika bölcseleti árnyalataiba és a Bor allegorikus értelmezéseibe: számunkra így is tökéletesen érthetőek azok az örök-emberi örömök és fájdalmak, töprengések és vigasztalások, azok az üzenetek, amelyeket a Kaukázus, a Kaszpi-tó és Perzsa-öböl tájáról oly elegánsan és annyi erővel zendít felénk a Sátorverő éneke.

A Mindenség látomása

Szeretek csodálkozni, régi és távoli világokba kalandozni. India is vonz, mint minden, ami Kelet. Isten ments, hogy szakértő volnék a történelmében vagy a vallási misztikájában. Ismerek azonban egyet-mást az irodalmából, és szívesen kalauzolom az érdeklődőket. Ezért fordítottam le a Bhagavad-Gítá XI. énekét.

Az emberi szellemnek ezt a táját Angliában 1785-ben fedezték fel Európa számára, és a kéziratos híres költeményt Wilhelm Schlegel 1823-ban szanszkrit és latin nyelven már könyv alakban is kiadta. A kétezer éves nagy vers nagy feltűnést keltett. Azt írták róla, hogy legszebb és talán egyetlen igazi filozófiai költeménye minden irodalomnak, melyet csak feltárhatunk. Sőt hogy a maga egészében alighanem a Gítá, az Ének a legmélyebb és legfenségesebb irodalmi termék a világon. Az elragadtatás ilyen ítéletei feltétlenül túlzások, de alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést iránta. Én is kíváncsi lettem rá, s megvallom, eleinte erősen csalódtam. Úgy látszik, rossz helyen ütöttem fel. (Szanszkritul nem tudok, egy verses német és egy modern prózai angol fordítást olvastam össze.) Mindaddig idegen maradt számomra a vallásnak, etikának és költészetnek ez az idomtalan konglomerátuma, míg az egyik énekben rá nem bukkantam egy hatalmasan áradó lírai passzusra, amely aztán vérrel töltötte meg a halott részeket is. Ardzsuna vezér himnusza volt ez a részlet: a fantázia szédítő képsorozata Visnu istenről, hódolat a teremtő és romboló mindenség előtt. Ez a tipikusan hindu Teofánia, ez a rettentő vízió, a Mindenség Látomása hangolt hozzá a Bhagavad-Gítához, a 19 könyvből és 200 000 verssorból álló ősi Mahábháratá-nak ehhez az önálló epizódjához, betétjéhez. (A betét maga 18 ének.)

A Bhagavad-Gítá cím annyit jelent, mint: A magasztos éneke, vagy: A felséges éneke. (Ti.: A felséges Isten éneke.) Röviden csak Gítá-nak, Ének-nek hívják. Mégpedig titkos éneknek, titkos tanításnak: a teljes címben ott van az upanisád szó is, jelezve a mű „beavatottaknak” szóló tartalmát, amely valamennyi bonyolult hindu bölcsészeti rendszerrel kapcsolatot tart, és hatásával, mint írják, egészen a máig sugárzik.

A költeménynek dramatizált formája s tulajdonképpen csak két valódi szereplője van. Az egész tehát egy 18 énekre terjedő dialógus. Érdekes, hogy éppen ez a két igazi beszélő alak mellékfigura a műben. Az egyik: Dhritarástra, a vak barata-király; a másik: Szandzsaja, a hírnök. Az ő párbeszédük adja a Gítá formai vázát, és tartalmilag a gyér epikai áthidalásokat, de az öreg király mindössze két verssornyi szöveget mond: felszólítja Szandzsaját, mesélje el, hogyan folyt le a nagy ütközet, a Kuru-párt és a Pandu-párt világcsatája, amelyről a Mahábhárata szól. A hírnök jelentést tesz a vesztett csatáról, és előadása során idézetek formájában folyton a tanköltemény két igazi hősét beszélteti, Ardzsunát, a panduk íjas és varkocsos vezérét és Visnu istent. A Bhagavad-Gítá tehát így lényegében a Vezér és az Isten vitája, amelyet kihallgatott s királya előtt újra előad és a maga mondanivalójával néhol meg-megszakít Szandzsaja, a hírnök.

Ez a szűkebb keret, ez illeszkedik a Mahábhárata szörnyeteg keretébe. A Kuru és Pandu hercegek 18 napig tartó csatájának kezdetén vagyunk, Delhi közelében. A szörnyű testvérharcban népek, istenek, állatok és természeti erők csapnak össze. Már áll a két front, a kürtöket megfújták. Végtelen sorban vonulnak fel előttünk a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű hindu hősök; szinte figyelni is felesleges rájuk, így, tömegben; éppúgy, ahogy felesleges később is a jó és rossz szellemek különféle rajaira: az olvasó érzi a differenciálhatatlan tömeget, és hála Istennek, a hindu költő maga is el-eltéved a nevek dzsungelében. Mikor a két csatasor közt Ardzsuna, a vezér meglátja az ellenség soraiban a saját rokonait, nevelőit, barátait, akiket most meg kell majd ölnie, egyszerre meginog és kétségbeesik. Ez a Bhagavad-Gítá nyitánya. Az emberszeretet csodálatos szavait halljuk tőle. Reszket, leteszi a fegyvert. Körötte már suhognak a nyilak és dárdák. Visnu isten, aki Krisna kocsivezető alakját öltötte magára, korholni kezdi a gyávaságáért. A vezér feleleteiből és Visnu-Krisna ellenválaszaiból aztán lassanként, sok ismétléssel, helybenjárással, sok száraz, egészen elvont fejtegetéssel és még több költői lendülettel kialakul a Bhagavad-Gítá nagyszabású morális világképe.

Az isten és a hadvezér végigtárgyalja a halál és a halhatatlanság, a panteizmus és teizmus, a tétlen szemlélődés és a gyakorlati cselekvés, a kényszer és az akaratszabadság, az önzés és az önzetlenség s az egyén és a közösség kérdéseinek ellentétpárjait. A világ, fejtegeti összefoglalóan Visnu, értelmetlen játék, melyet az istenség saját magában folytat, ahogy a brahmanizmus tanította. A brahmanista következtetés helyett azonban, hogy ti. az ember legyen tétlen szemlélője az egyetemes bábszínháznak, a Bhagavad-Gítá azt ajánlja, hogy az Isten iránti szeretetteljes odaadásunk következményeképpen igenis vegyük ki részünket a játékból. Hogy van-e értelme, vagy nincs, azt megítélni nem a mi dolgunk. Aki érdektelenül és egy magasabb erő vagy cél eszközeként cselekszik, az tulajdonképpen cselekedve sem cselekszik: a jó és rossz fölött álló Istenség hat általa. A fontos csak az, hogy az embert ne valami előny vagy élvezet vezesse a tetteiben. Nem az öl, aki öl; s halál különben sincs! A Gítá túlmegy az aszkézist elvető Buddha tanain, és a kötelesség hangsúlyozásával – tedd meg, ami helyzetedből, kasztod parancsaiból ered – kibontja, mint Albert Schweitzer fejtegeti, a Kant-féle categoricus imperativusnak egy korai hindu válfaját, illetve metafizikai töprengések alapján erkölcstant állít fel, teóriát, amely egyenrangúsítja az önzetlen cselekvést az önzetlen gondolkozással. Külsőleg csak cselekedjünk; belülről kell lemondanunk a világról! Ardzsunának tehát szabad, sőt kell harcolnia; erkölcs, vállalni a háború immorális cselekedetét!

Szinte hihetetlen, hogy a passzív és spirituális Indiában egy hindu költő-filozófus éppen egy isten száján át hirdette mindezt 2300 évvel ezelőtt. Az elmélet különben következetlen; minden nézet hangot kap benne, még olyasmi is, amit valami aktivista kereszténységnek nevezhetnénk. Színjátszó értelme miatt az upanisádok mellett egyik legfőbb alapja lett a későbbi hindu teológiai gondolatépítményeknek. A Gítá-nak a modern Indiában különösen nagy a hatóereje; politikai vezérek sűrűn mutatnak rá, mint nemzetmentő kinyilatkoztatásra, az „energizmus” klasszikus forrására.

Ez a Bhagavad-Gítá eszmei tartalma. A vita végén Ardzsuna zavara és kételyei eltűnnek, a vezér nekilát az emberölésnek. És győz.

A XI. ének, melyet lefordítottam, mintegy nyugvópont az isteni vitában. Ebben van a nevezetes himnusz, A mindenség látomása. Előtte és utána egy kevés verses spekuláció. A már bátorodó Ardzsuna kéri a lótuszszemű Urat, hogy jelenjék meg előtte a maga teljességében. Visnu isteni szemeket ad neki, hogy kibírja a látványt. A hírnök, Szandzsaja, előadja erre vonatkozó dialógusukat, aztán idézi Ardzsuna rémületes himnuszát, majd az isten feleletét, aki az örök Idő nevében válaszol, s előbbi alakját felvéve, teljes istenbe olvadásra szólítja fel a híveit. Ez az ének s különösen a középső himnikus rész, költői szempontból legragyogóbb fejezete az egész Bhagavad-Gítá-nak.

Madarak

A végén kezdem. Arisztophanész Madarai-nak előadása után az ember azzal az érzéssel indul haza a Nemzeti Színházból, hogy a műélvezeten kívül valami ritka, személyes ajándékot kapott. Többet, mint amennyit az érdekes darab és a kitűnő előadás jelent. A tény, hogy a harmadfélezer éves görög vígjáték úgy le tudta rázni magáról a múlt porát, valahogy bennünket is felfrissít: észrevesszük, hogy a mának, a jelennek szintén megvan a maga pora, hogy modern szokások, igények, hiedelmek és elfogultságok hordaléka és üledéke rakódik állandóan az idegzetünkre. Finom elektromos műszerekben működési zavarokat idézhet elő a por. Az idő pora a lélek fogékonyságát bénítja a történelem és az örök emberi iránt. S ha aztán valami megfelelő élmény felszabadít, érdeklődésünk friss vérkeringése boldogan kapcsol akár egészen távoli világokba is. Régi művekben alighanem azért fogadjuk olyan különös örömmel és hálával azt, amit modernnek érzünk.

A varázs, amellyel Arisztophanész az időtlen felhőkbe röpít, a fantázia. Állít valamit, és szavainak valóságértéket ad a költői erő. Még csak olyan technikai trükkel sem él, mint később kollégája, Edmond Rostand, aki a Chantecler-ben szintén emberszabású madarak állatseregletét viszi a deszkákra. Rostand-nál a színigazgató kilép a függöny elé, s megmagyarázza, hogy a nézőtér és a színpad közé épp most eresztenek le a munkások egy óriási, láthatatlan üveglencsét, amely majd emberi arányokra fogja felnagyítani a közönség számára a madarak világát. Arisztophanésznek erre nincs szüksége. Nála az égbe nyúló szirten Euelpidész és Peiszthetairosz, a hitelezők és a demokrácia elől megugró két athéni jómadár elé a megfelelő pillanatban egyszerűen kilép a bozótból a Bankává változott Téreusz király. Ha a görög színház közönsége esetleg még hitt a mitológiában, mi semmi esetre sem hiszünk: és mégis elfogadjuk a mesét, a csodát. A fantázia hitető és teremtő ereje, ellenállás nélkül győz. A kétely, hogy mindez nem igaz, fel se merülhet az irreális realitásban. Még jó, hogy a görög költő nem a Lovak Országát vitte színre, ahová gyermekkori barátunk, Gulliver, tudvalevőleg szintén elkalandozott, és nem a Lámpák Országát, amelyről Lukianosz, a zseniális görög szofista adott fantasztikus útleírást az ókorból.

A többi aztán magától megy. Peiszthetairosz vezetése alatt a madarak népe ég és föld közé megépíti Felhőkakukklakot, ahonnan, mint valami mennyei Gibraltárból, ostromzár alatt lehet tartani Zeusz levegőegének tengerét. A földről felszálló áldozati füstöt és illatot a madarak elfogják, ezzel kiéheztetik, alkudozásra, végül meghódolásra kényszerítik az isteneket: Zeusz átadja nekik a trónját, leányát pedig, Baszileiát, vagyis a Világuralmat feleségül veszi a felhőkarcoló, sőt egetverő szemtelenség és határtalan gründolási láz hőse, a madarak új királya, a diadalmas Peiszthetairosz. Ami a földet, az embereket illeti, azok már előbb meghódoltak neki: aranykoronát kapott hódolatuk jeléül, és a nagy, a legnagyobb konjunktúra jegyében sikeresen épülő légvárból – mondjuk így – már vezérigazgató korában alig győzte visszakorbácsolni a törtetők és ingyenélők földből kinövő siserahadát. Az örök mese él és hat a darab fantasztikus keretében és egész atmoszférájában, az örök emberi a realisztikus „földi” betétekben, az élősdi típusok nagy seregszemléjében. A gazdasági és politikai konjunktúra örök lovagjait s a demokráciát és „undokrációt” Peiszthetairosz szíján kívül a gúny korbácsával is kegyetlenül megtáncoltatja a költő.

De az isteneknek is kijut a paródiából: s itt kezdődik a darab rejtelme: mit akar mondani mindezzel Arisztophanész? Tudjuk, hogy afféle egészséges haladó-konzervatív szellem volt, a régi erkölcsök és a mértéktartás magasztalója, a Szókratész- és Euripidész-féle modernizmusok és a szofisták kipellengérezője. Mégsem átallotta nevetségessé tenni a néphit isteneit? Mindenkit kigúnyolt, csak a főkalandor Peiszthetairoszt nem? Vagy csak a régi népvallásba betolakodó, újabb, ázsiai kultuszoknak szólt a szatírája a görögül alig makogó, halandzsázó Triballosz, a tohonya barbár isten kifigurázásában? Sok feltevés és sok egymást cáfoló ideológiai és politikai magyarázat kereste már a Madarak igazi tendenciáját. Legvalószínűbbnek azt kell tartanunk, hogy Arisztophanész elsősorban az athéniek elbizakodott vállalkozókedvét (a csúfosan végződött szicíliai kalandot, mondja a történelem) karikírozta ki ebben a vígjátékában, és azt hiszem, hogy bármely lelkesen csattogtatja kancsukáját Peiszthetairosz a szerencsevadászok hátán, a költő őt is kigúnyolja: a világbíró madárkirály végső sikere nem más, mint a blöff mennybemenetele.

Az előadás a szó szoros értelmében tündöklő. Banka, Rigó, Bíbic, Kakadu, Pingvin, Szarka, Kakas, Fülemüle, Pacsirta és egyéb madár urak és hölgyek szivárványos sokadalma ugrál, táncol, trillázik és rikácsol fantasztikus kosztümökben a fantasztikus fellegvárban. Jaschik Álmos díszletei és madárruhái, a szcenikai gépezet, Both Béla játékmesteri és Németh Antal rendezői munkája. Makláry, Gózon, Várkonyi, Major meg a többiek játéka, a tánc és a kísérőzene: mind-mind sikeres összhangba épül, hogy amennyire csak lehet, megvalósuljon a görög költő álmának legmodernebb kerete. Szükség is van erre a nagy és díszes apparátusra, hiszen a harmadfélezer esztendős vígjáték cselekménye meglehetősen epikus jellegű, szerkezeti technikája nem dolgozik fokozódó, nagyívű feszültséggel. Az eredeti darab értéke a keretben, az egyes jelenetekben, a madárkórusokban és a nagyszerű költői nyelvben van. Sok túl nyers részlet és még több érthetetlenné vált egykori aktualitás mellőzésének ellensúlyozásául Révay József, a kitűnő klasszika-filológus, aki Arany János után kifejezetten színpadi céllal a darabot újrafordította és adaptálta, egyes alakokat és jeleneteket más Arisztophanész-vígjátékokból illesztett a Madarak-ba. Munkáját, áthidalásait, módszerét, megoldásait és pótlásait csak hosszú és elmélyedő szaktanulmány tudná helyesen értékelni. Pergő verstechnikát, szédületes szójátékokat, merész, élő és modern szöveget hallunk a színpadról. A fordításnak kétségtelenül igen nagy része van a sikerben. Kár, hogy nincs babilóniai, egyiptomi drámaköltészet, amely ugyanígy feltárná előttünk az ókor egyéb népeinek örök emberi életét és gondolkozását.

Monumenta Literarum II. sorozat

Király György nevét hozza ajkunkra és Király György fáradhatatlanul még halála után is dolgozó, összetört alakját, sorsát és nagy terveit juttatja eszünkbe a Monumenta Literarum második sorozata, amely Kner Izidor kiadásában most jelent meg a karácsonyi könyvpiacon. Az első sorozatról ő írt beszámolót; a második ismertetése pedig, akaratlanul is, nekrológnak indul. Vagy ha nem is nekrológnak, nem tudja megállani, hogy a kegyelet szavait ne viselje homlokán.

Király volt e sorozat szerkesztője, s az a nagy szeretet és aprólékos gond, amellyel munkáját végezte, szinte fokozott és kötelező szeretetet keltett ismerőseiben és barátaiban a Monumenta iránt. Ez a gyűjtemény, bármennyire általános érdekű is, valahogyan belső ügy, mindnyájunk ügye lett, azoké is, akik a második sorozatban nem szerepelnek mint fordítók; belső írói ügy, hiszen a Monumenta minden munkatársa Király személyes jó ismerőse vagy barátja volt. Írók, elcsapott tanárok és tudósok kollektív műve ez a tizenkét szép füzet: minden írás és minden író Király György emlékének hódol itt a rajzolóval és a kiadóval együtt.

Az első sorozatra tett észrevételek általában két csoportra oszthatók: kifogásolták – néhányan – a formátum megválasztását, és kifogásolták – szintén csak kevesen, és csak úgy odavetve – hogy a Monumenta Literarum-ban talán egy mű sincs, amely monumentális volna. Mindkét kifogás nem a lényeget illeti. Bizonyosra veszem, hogy a második sorozat megkedvelteti mindenkivel a formátumot; megkedvelteti, mert most már huszonnégy egyforma-nagy könyvet őrizhet a könyvtárában, s a könyvalak kedveltetésének tekintetében a többségnek nemcsak nagyobbító, hanem átminősítő tulajdonsága is van. A második kifogás sem állhat fenn, mert a szerkesztők célja nem a „nagy”, a „legnagyobb” munkák kiadása volt, hanem az, hogy egyes jó műveken keresztül „bepillantást engedjenek egy-egy kiváló költő vagy kor lelkébe”. Ezt a célt pedig a Monumenta kétségtelenül elérte.

A második sorozat térben és időben éppoly tág határok között mozog, mint az első. Régi és új, ismert és kevésbé vagy egyáltalán nem ismert mű egyaránt van benne. Megjelentetése mindnek értékes, néhánynak egyenesen nagy, fontos és szinte megbecsülhetetlen kultúrfeladat.

A régi magyar irodalom két munkával szerepel a második Monumentá-ban: Barlám és Jozafát igen szép legendájával, amelyet görög-latin-forrásból egy Névtelen Autor írt meg magyar nyelven, és gróf Zrínyi Miklós néhány olasz-latin hatás alatt írt idilliumával. E kisebb terjedelmű költeményeket (Viola kegyetlensége, elégiák, epigrammák) Király György válogatta ki az Adriai tenger szirenájá-ból, hozzájuk véve három újabban felfedezett „versezet”-et is.

A fordítások közül ismertebbek Montaigne Essai-je, vagyis Kísérlet-e annak bizonyítására, hogy a bölcselkedés nem más, mint a meghalás tudománya (ford. Lehel István), és E. A. Poe két novellája, az Arckép és a Fekete macska (ford. Mikes Lajos).

Az első füzet Lukianosz-nak, a Krisztus után második század nagy destruktív írójának Igaz történet című fantasztikus útleírását adja Révay József fordításában. E kis regény igazi gyöngye Lukianosz ötletes, szellemes, Voltaire-szerű művészetének. Az író első személyben meséli el kalandjait: útra kel; a szél Bor szigetre veti hajóját, onnan a Holdba kerül és részt vesz a világűr szörnyetegeinek, a Keselyű vitézeknek, Bolhaíjászoknak és Hangyalovasoknak, Légi Szúnyogoknak, Gombaszárvitézeknek, Sziriuszlakóknak és másoknak a küzdelmeiben. Leírja a holdlakók életét, majd a Lámpavárosba jut, és találkozik otthoni asztali lámpájával, aki ott emberi életet folytat lámpa alakban. Ezután egy óriás cethal elnyeli őt is, hajóját is. Részletesen elmeséli a világnagy cethal hasának berendezését, ahol országot alapítanak, és 30 évig élnek. Végül kifúrják, fölgyújtják a hal zsírját, és az állat fölpeckelt száján át kihajóznak a szabadba. Következik a Sajtsziget, jönnek a tengeren futó Parafalábúak. Elvetődnek a Boldogok Szigetére, a görög mennyországba, ahol a nagy hősök és írók élnek. Lukianosz itt részletes riportot ad élményeiről, bemutatja pongyolában a nagy embereket, és meginterjúvolja Homéroszt. Innen a Kárhozottak Szigetére, majd az Álmok Országába jut, Odüsszeusz ajánlólevelével fölkeresi Kalüpszót, és az Ökörfejűeknél és Szamárlábúaknál átélt sok-sok kaland után partra száll hazájában.

Nemcsak mulatságos, hanem rendkívül tanulságos olvasmány is ez az Igaz történet. Lukianosz gunyoros, karikatúrázó szelleme itt csupa tűz és sziporkázás, és érthető, hogy útleírása oly nagy hatással volt a későbbi korok irodalmára (Gulliver utazásai). Az Igai történet társadalmi szatíra, és nagyon költői mű. Danté-ra is kétségtelenül hatott a kárhozottak modern realizmussal érzékeltetett szenvedéseinek nagyszerű megrajzolásával. Általában: Lukianosz nagyon megérdemli, hogy olvassák, fordítsák. Még akkor is, ha (mint az Igaz történet-ből) a cenzor vagy más hivatott irányítója a magyar kultúrának, kimetél egyet-mást a görög szofista szabadszájú írásaiból.

Goethe Novellá-ja igazi mestermű. Írója úgy írta, hogy „a” novella legyen. És az is, kétségtelenül. Mondják, hogy harminc évig készült. Tiszta, átlátszó szerkezete, a mese ideális és szimbolikus mellékértelmének kézzelfoghatóvá tétele, az egésznek gépszerű pontossággal járó és mégis eleven élete biztosítják számára a maradandóságot messze túl a mi korunkon is. A Novellá-t Turóczi József fordította.

Király György fordításában jelent meg Cervantes szomorú-humoros története Cornélia di Bentivoglió-ról, aki sok kavargózás és a lovagkort állítólag jellemző hercehurca után felesége lesz a ferrarai hercegnek. Valószínűtlen, de reális szemmel megrajzolt, pompás szerkezetű, érdekes elbeszélés.

Hartmann von Aue XII. századbeli lovagregényét, A szegény Henrik-et Telekes Béla fordította le szépen és simán folyó magyar versekben. Meséjét – (a bélpoklos Henrik lovagot egy egyszerű, ártatlan lány meg akarja menteni a szíve vérével; a lovag az utolsó pillanatban nem engedi, hogy a kését már fenő doktor megölje a lányt; inkább kész meghalni; de nem hal meg, isten megbocsát neki, meggyógyul, és boldogan éli világát szerető felesége oldalán) –, naiv meséjét kissé modernizálja, egy-egy jelenetnek borzalmasan reális a festése. Érdekes, hagy Longfellow Arany legendá-ját, amely a Szegény Henrik drámai feldolgozása, sokkal hamarabb lefordították magyarra, mint az „eredeti”-t.

Amerre Pippa jár címet adott R. Browning-fordításának Reichard Piroska, aki minden lehetőt elkövetett, hogy a nagy „érthetetlen” angol költő világhírű drámai költeményét méltóan tolmácsolja. A kusza és homályos darab meséje az, hogy Pippa, a velencei selyemgyári munkáslány, istent dicsérő egyszerű dalaival mint a Véletlen, beleavatkozik embertársai életébe, pusztán azáltal, hogy dalol, és „átmegy a színen”. A fordítás, mely nagy és régi hiányt pótol, a Nyugat-ban jelent meg először.

Niccolò Machiavelli-nek, a komoly hadászati és történeti írónak igen sikerült, mulatságos, bár helyenként drasztikusan erős vígjátékát a Mandragórá-t Honti Rezső fordította. A vígjátékban a vén és tehetségtelen Nicia Caltuccio mestert rászedi az ifjú Callimaco, aki szerelmes messer Nicia erényes feleségébe, Lucreziá-ba. A férj és feleség mindenképpen gyermeket óhajtanak, mire Callimaco mandragórából készült varázsitalt ad a messernek: vegye be ezt Lucrezia, és akkor aztán megjön az isten áldása. Csakhogy baj van, mert aki az ital bevétele után először lépi át a hölgy hálószobájának küszöbét, egy hét múlva meghal. A férj, persze, nem akar meghalni, ezért fog egy csavargót – az álruhás Callimacót –, aki teljesíti a megbízatást. Másnap aztán a messer szíve mélyéből hálálkodik a kitűnő doktornak sikeres varázsitaláért. Rendkívül friss és teljes jellemeket adó vígjáték, amely nemegyszer alaposan oldalba döfi a romlott papságot is.

Kálidásza vígjátéka, A király és a bajadér (Málavikágnimitra) valódi irodalmi csemege. Meséje az, hogy a sokfeleségű Agnimitra király hogyan jut hozzá sok-sok nehézség leküzdése után a gyönyörű Málavikához, aki mint rabszolga táncosnő szerepel a darab elején, míg végre kisül, hogy tulajdonképpen királyleány. A darabban, mely színpadi szempontból is nagyon érdekes, sok bölcsesség és humor van. A fordítás szanszkritból készült, és Schmidt Józsefnek bizonyára kitűnő munkája. Kifogást csak a verses részek túlságos primitívsége ellen lehetne emelni.

A nyomdatechnika legteljesebb és legművészibb felhasználásával nyomtatott füzeteket Kozma Lajosnak számos magas nívójú iniciáléja és fejléce díszíti.

Shakespeare és lírikus versenytársai

Shakespeare-t ismerjük. Legnagyobb lírikusa és drámaírója az emberiségnek. A németeknek és nekünk, magyaroknak, másfél évszázada szinte saját klasszikusunk. A képhez azonban, amely bennünk róla kialakult, túlságosan hozzátapad a nagyság mellett az egyedüliség fogalma. Shakespeare-t általában égbe nyúló, magányos szirtnek gondolja a nagyközönség. Pedig ő csak legmagasabb csúcsa egy egész hegyrendszernek. Ez a szellemi hegyrendszer a XVI. századbeli angol lírai és drámai irodalom.

Shakespeare érdekes és kitűnő író-kortársainak száma elképesztően nagy. Ő maga, tudjuk, 1564-ben született, és ötvenkét éves korában, 1616-ban halt meg. Nos, e két dátum közt legalább harminc kiváló, sőt zseniális írója volt egyszerre az Erzsébet kori Angliának: Edmund Spenser, Sir Philip Sidney, John Lyly, Thomas Lodge, Samuel Daniel, Ben Jonson, Christopher Marlowe, Michael Drayton és Campion, Peel és Greene és Chapman, Nash, Drummond és Herrick, a csodálatos impresszionista dalköltő, és John Donne, a megdöbbentően modern pszichológus-költő és Webster és Dekker és Beaumont és Fletcher… Nem is folytatom a névsort. Műveiket nem a kegyelet élteti!

Mi hozta létre a szellemnek azt a halhatatlan kivirágzását az Erzsébet-korban, amelyhez hasonlót csak Shelleyék idejében és a Viktória-korszakban produkált az angol líra? Zsenik mellett kiváló tehetségek nagy tömegét, az általános nívó igen magas szintjét? A születések véletlenein kívül, úgy látszik, a nemzeti életerő századokra kiható első diadalmas kirobbanása. A kort igazán nem a békés boldogság és a nyugodt életélvezet jellemezte. Anglia élete harcos volt és kegyetlen. Harcolt Rómával, az egyházzal, amely kiátkozta a királynőt, és harcolt saját magával, népe egy részével, amely a katolicizmushoz húzott. Ekkor kellett lefejezni Erzsébet szép vetélytársnőjét, Stuart Máriát. Anglia óriási tétért küzdött, de mikor II. Fülöp spanyol armadájának megsemmisülésével elmúlt az invázió veszélye, lassankint kezébe került az Ó- és Újvilágból mindaz, amit a spanyolok és a portugálok meghódítottak, de – megtartani nem tudtak. Afrika nagy része. Amerika, India.

Előzetesen az olasz reneszánsz és Kálvin, a genfi reformátor már megtette a maga nagy lelki hatását. A csillagászat és a földrajz új világok felé tágította a láthatárt az egész földön és égen. Az angol társadalomban ekkor már nem az arisztokrácia volt az igazi erő, hanem a polgárság és a dzsentri. Káprázatos lehetőségek nyíltak elébe. Messze világrészek aranya, drágakövei, dolgozó rabszolganépe, ezerféle kincse, fűszere, szépsége és fantasztikuma csábította a kalandorokat, kereskedőket, utazókat és katonákat, s egyre dagadó világkereskedelem tömte izgalmas újdonságaival az anyaországot, melynek már rég nem várfal, hanem a meghódított tenger védelmezte sziklás földjét és növekvő városait. A városi kultúra különben is korán kifejlődött: Dunbar az 1400-as évek végén olyan költeményben ünnepelte Londont, a modern nagyvárost, az „új Tróját”, „minden öröm és gazdagság királynőjét”, amilyennel ezer évvel előbb az antik Rómát magasztalták költői. A ragyogás és az életöröm féktelenségének leírásával nem győznek betelni az egykorú utazók. S mindebben volt valami pogány és barbár is: a rengeteg színház mellett divatoztak a kakasviadalok és a medvejátékok. S ahogy a kulturált városi lakosság már vágyott a stilizált, árkádiás idillekre, megvoltak benne a közeljövő csírái is, a reakció és a puritanizmus, amely kevéssel Erzsébet halála után elsöpörte Londonnak, Spenser „jókedvű dajkájának” boldog világiasságát, és megbotoztatta a színészeket.

A materiális jóléttel együtt emelkedtek a szellemi igények. A nép a demokratikus színházból tanulta meg saját múltját, történelmét, és amikor olyan előkelő lovag és diplomata, amilyen Sidney volt, versekkel és regénnyel lépett a nyilvánosság elé, a vers egyszerre dédelgetett műfaja lett a kornak, a gazdag mecénások boldogok voltak, ha foghattak egy-egy valamirevaló költőt, a regényíró Lyly, a szellemes és körmönfontan elegáns, hipermodern stílus nagymestere játszva megszerezte a miniszterelnök, a nagypolitika, sőt a királynő érdeklődését, ahogy egyébként megszerezték a színpadi írók, sőt maguk a színészek is. Az évszázados hossz-ra berendezett fellendülés teremtett aztán olyan sikeres anyagi karriereket, hogy köztük a Shakespeare-é még csak nem is különleges. A költők jórészt Shakespeare-rel együtt ittak és dorbézoltak a „Marmaid”-ben, a híres Hableány tavernában, köztük a csodálatos Walter Raleigh, és Ben Jonson, Shakespeare nagy tudású és folyton vitatkozó költő barátja, és a darabgyáros Beaumont-Fletcher-duó, aztán Robert Greene, aki halálos ágyán is kiátkozta Shakespeare-t, és Selden és Carew és Donne főtisztelendő úr, a metafizikai-földi erotizmus lírai nagymestere és a többiek. Nagy sikereik mellett ezek a költők többnyire mind rosszul jártak a végén. Sir Walter Raleigh vérpadon végezte; Greene vagyonokat herdált el, és korán sírba vitte a kicsapongás. De nem jártak-e így mások is? A nagy Marlowe-t, a drámaírás másik zsenijét, szerelmi civódás miatt korcsmában a szemén át szúrták agyon. Anglia szeme fénye, Sidney, a legnemesebb lovag, alig harmincéves korában a hollandiai harctéren esett el: ma is emlegetik, hogy sebesülten egy haldokló bajtársának nyújtotta kulacsát az utolsó korty vízzel, amelyre neki magának is nagy szüksége volt. Aki pedig kerülte a viharokat, még az is rosszul járhatott ebben az eget-földet kavaró világban: a szelíd Spensernek, a Tündérkirálynő költőjének, aki titkárként követte Írországba diplomata-mecénását, és Kilcolman várkastélyát kapta jutalmul a verseiért, az 1598-as ír szabadságharcban a felkelők felperzselték a kastélyát, kisfia a lángok közt halt, ő maga betegen vergődött haza Londonba, s egy rossz vendégfogadóban, éhezve, koldusszegényen halt meg. Temetésére már a nevezetes Essex adott pénzt; hamvai a Westminster apátságban pihennek, ahová Chaucer óta legtöbb nagy költőjét temeti Anglia. A történelem kegyetlenebbül végezhet az ártatlanokkal, mint a könnyelműség a bűnösökkel.

Az Erzsébet-kor irodalma elsősorban a drámaírásban excellált. De líra volt maga a dráma is, a drámaírók már a rímtelen ötös jambust használták a színpadon, s majdnem mind külön is írtak verseket. Shakespeare líráját ismerjük, bár sohasem ismerhetjük eléggé. De érdekesek, fontosak a többiek is. Hiszen tőlük tanult a legnagyobb, együtt dolgozott velük, hatásuk, modoruk alatt kezdte, akárhányszor kölcsön vette témáikat. Érdemes tehát megismerkedni egy kissé a lírájukkal: a forma legtöbbször szonett, a hang reneszánsz kori és udvari, a téma csaknem kizárólag a szerelem.

Szólaljon meg először a tragikus végű, szelíd Edmund Spenser, az allegorikus Tündérkirálynő romantikus és puritán szerzője. Egy szabómester fia, Sidney és Walter Raleigh barátja, Petrarca fordítója volt. Ötven font évdíjat kapott gyönyörű eposzáért a királynőtől. Géniusza, finom stílusa Tennysonig, máig hat. Shakespeare szonettjei végeredményben nagyobb lélegzetűek; de a 75., Amoretti-szonett-ben egyéni élet dobol a konvencionális ruha alatt:

 

Homokba írtam kedvesem nevét,   de jött a hullám s rajzom elsöpörte:   leírtam ujra minden betüjét,   de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve   a lány – megfogni a pillanatot,   hisz magam is így omlok egykor össze   és nevemmel együtt elpusztulok. Tévedsz! – feleltem –; híred élni fog,   ami porba hal, az csak földi lom,   szépséged a dalaimban lobog   s dicső neved a mennybe fölirom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,   örökké él s örökké megujul.

 

Két versével mutatkozik be Philip Sidney, a nemes lovag, a zutpheni csatatér harminckét éves halottja. Ő is két évvel Shakespeare előtt született, akárcsak Spenser. Nagyúr volt, világjáró, Leicester gróf unokaöccse, Erzsébet követe Heidelbergben, Prágában. Három évig Velencében élt. Otthon beleszeretett az öreg Essex tizennyolc éves leányába, Penelopéba. Ő írta az Arcadia című nevezetes pásztorregényt és a Költészet védelme című kitűnő tanulmányt. Penelope végül máshoz ment, de emlékét őrzi 108 szonett és 11 szerelmes dal. Sidney sokszor Stellának, vagyis Csillagnak nevezi bennük kedvesét, saját magát pedig Astrophelnek, a Csillag szerelmesének. Szép barátságuk, Sidney későbbi feleségének engedelmével, Stella házassága után is folytatódott, csaknem egészen a költő haláláig. Egyik szonettje, amely különben már megjelent az Új Idők-ben, így hangzik:

 

Óh Hold, be búsan hágod az eget! be némán, s arcod, hogy sápadozik! Az a gyors ijjász éles nyilait szórva tán a mennyben is incseleg? Ha szerelmes szem bírája lehet a szerelemnek, hát ez betegít; szemedből látom; lankadt bájaid tükrében saját bánatom remeg. Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hüség nálatok csak butaságot jelent? És mint itt, ott is gőgös, aki szép? Szerelemért szeretnek odafent   s az igaz szivet mégis megvetik?   A hálátlanság az erény nekik?

 

Közvetlenségével kap meg, noha igen bonyolultan csereberélgeti a két szerető szívét az a másik tízsoros Sidney-vers, amelynek címe: Üzlet.

 

A nő szól: Szivet cseréltünk, én s a kedvesem, hűségben éltünk, egymásért s egészen: jobb üzletet nem kötöttek sosem, enyémet ő, az övét én becézem: szivet cseréltünk, én s a kedvesem. Igy ő bennem, én meg őbenne élek, szivem vezérli gondolatait: ő, mint sajátját, szereti enyémet, s én az övét, hisz bennem az lakik: szivet cseréltünk, én s a kedvesem.

 

A következő verset Robert Greene, Shakespeare mérges ellenfele írta. Ez a sokat kereső, kitűnő, de könnyelmű, dorbézolások és vezeklések közt hányódó tehetség korán elzüllött, és harminckét éves korában, 1592-ben szörnyű nyomorban meghalt. Patetikus búcsúlevélben kérte feleségét, hogy fizesse meg tíz font tartozását annak a szegény suszternek, akinél utoljára lakott. Érdekes regényíró és félelmes pamfletista volt, drámái igen elevenen pergetik a cselekményt, és élesen körvonalazzák a jellemeket. Az ő Pandosto című regényéből vette át Shakespeare a Téli rege meséjét. A haldokló Greene búcsúiratot hagyott a barátaira: tanácsokat ad benne nekik, s közben éktelenül kitör Shakespeare ellen, akit sokoldalúsága miatt Johannes Factotumnak, majd „a mi tollainkkal kérkedő varjú”-nak nevez. Féltékeny volt ugyanis az ifjú erejére, aki csak színész volt, és mégis író lett, sőt mindenütt elébe vágott. Itt egy lendületes szonettjét adom, címe: Faunia.

 

Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép, vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja, ujjongás volnék, nem reménytelenség s a földre mennyország, nem gyász szakadna. Ah! volna szíve olyan puha, mint a keze, mely érintve szinte olvad, tudnám, hova költözzem szív szerint, míg most sehol sincs helye otthonomnak. Látszatra édes, bimbózó virág, édesebb, mint a többi földi fajta; királyian szép, mint egy rózsaág; de tüske őrzi, rozsda mérge marja.   Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,   leszakítanám, bár tövise szúr.

 

A következő hatstrófás dal igazi Erzsébet kori dal. Marlowe írta, a Faust és a Nagy Tamerlán hatalmas drámai költője. Ő emelte igazi magasságba a drámát, ő adott először életet és egyéni jellemet a színpadi alakoknak, egységet a cselekménynek, extatikus lendületet a dikciónak. S ő az, akiről már említettem, hogy huszonkilenc éves korában agyonütötték a csapszékben. Shakespeare-szerű író veszett el benne! Géniusza nem az önálló líra felé irányult, de híres verse, A szenvedélyes pásztor, ma is rendkívül népszerű.

 

Jöjj velem, légy a kedvesem, próbáljuk ki a végtelen erdők és hegyek örömét s amit csak nyujt a domb s a rét. Elülünk majd a bérctetőn, alattunk nyájak a mezőn, köröttünk zuhogó patak s madrigált zengő madarak. És ágyat rózsákból s füvek illatából vetek neked, főkötődet ezer virág s öved hímezi mirtusz-ág. És kapsz majd gyönyörű ruhát, mit bárányok friss gyapja ád, és szépen-szegett papucsot és rája színarany csatot. Zekéd szalma s repkény szövi s korál s borostyán dísziti: ha vonzza szíved szerelem, jöjj velem s légy a kedvesem. Pásztorok tánca s vig dalom ébreszt majd minden hajnalon: ha vonz a boldog szerelem, jöjj velem, légy a kedvesem.

 

Az első angol szonettírók és amorettisták közé tartozik a kitűnő Daniel is. Két évvel Shakespeare előtt született, három évvel előtte halt meg. Ő és Drayton alapította meg a szonett shakespeare-i formáját. Egyik szonettjének címe: Ha majd mások…

 

Ha majd mások már hervadtnak találnak s te ülsz, tűnődve és szomoruan, és már hiszel tükröd igaz szavának, mely azt mondja: mindennek vége van; bennem akkor is friss lesz a sebed, húnyt tüzednek bennem marad a hője, s mert tavaszodban úgy szerettelek, csak hűségem növeli sorsod ősze. A világ furcsa csodája leszek, láng leszek, mely az üszkön is lobog: s egyszerre megérted a szivemet s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.   Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,   ha majd fehér tél hull sötét hajadra.

 

A következő dalt Thomas Lodge írta. Ügyvédnek készült, bejárta a világot, mint annyi fiatal kortársa, látta a Kanári-szigeteket és Dél-Amerikát, s végül orvos lett. Tengeri utazásairól a Rosalinda című regényben számol be: tőle kölcsönözte Shakespeare a bűbájos Ahogy tetszik témáját, Rosalinda és Phoebe alakját, és az egész erdei bolondozást az Ardennekben. Mint drámaíró, Greennel dolgozott együtt, színpadi műve nem fontos. Szonetteket is írt, és igen friss dalokat; az egyik, amelyikben egy lány Cupidóhoz, a szerelem szárnyas istenéhez beszél, egészen a mi Csokonainkra emlékeztet. Címe: Rosalinda madrigálja.

 

Mézét a szivemből szedi   a szerelem: óh, hogy csiklandoz a pici   méh odabenn! Itt, a két szememben lakik, puha keblemben aluszik, csókjaimon lakmározik és mégis nyugtalankodik:   ugye, te kis gaz? Mihelyt elalszom, hirtelen   röpdösni kezd, éjjel itt ül a térdemen   és szárnya rest. Hárfázom? Zeng a húr helyett! Ő kisér, ha énekelek; kölcsön veszi mindenemet, mégis megszurja szivemet:   hess, most is itt vagy? Másképp: tágasabb odaki:   bizony kiverlek, s megkötözlek, ha játszani   jön ujra kedved! Rád csukom a két szememet, nem adom ki az ételed, hisz mi vagy te, kis szörnyeteg? – De jaj, mindezzel mit nyerek:   civódni nem jó! Mit ér, ha virággal verek   ily vad fiút? Ó isten! én csak én leszek   még szomorúbb! Ülj hát békén a térdemen, legyen házad a kebelem, rejtőzz szemembe, kedvesem, édes Cupido: játssz velem,   ahogy neked jó!

 

A kor legérdekesebb, leghatalmasabb emberei közé tartozott Sir Walter Raleigh. Élete: tízkötetes regény. Katona volt, hadvezér, író. Harcolt a spanyolok, az írek ellen, kegyence lett a királynőnek. Ő volt Új-Fundland első kolonizátora, Guyana első átkutatója, ő hozta át Európába a krumplit, s közben Cadiznál kirabolta a spanyol aranyhajókat. Aztán kegyvesztett lett, Erzsébet halála után (1603) pedig tizenkét évig a Towerban raboskodott, ahol nagyszerű felesége hat éven át önként megosztotta vele a fogságot. Szabadulása után I. Jakabot rávette, hogy indíttasson egy óriási új expedíciót El-Dorado felkutatására. Ez a vállalkozás balsikerrel járt, és Raleigh-t a király 1618-ban lefejeztette. Írt egy Világtörténet-et, számos utazási könyvet, ő adta ki Spenser Tündérkirálynő-jét: halála után verseket találtak börtönbeli bibliájában. Gondoljunk a feleségére, hatévi közös börtönükre: talán őrá gondolt ez a zajos életű ember, ez a világjáró, aztán hosszú rabságban elnémult fogoly, amikor megírta ezt a hatsoros, csöndesen szomorú versét. Címe: A szótlan szerelmes.

 

Mint a folyó, olyan a szenvedély; csobog, ha sekély, de hallgat, ha mély; a szerelem is, mig vígan cseveg, elárulja, hogy nem mélyről ered. Kinek szava sok, épp ezzel mutatja, hogy mily kevés a szive indulatja.

 

Kilenc évvel Shakespeare után született és 1631-ben halt meg John Donne. A londoni Szent Pál templom lelkésze volt. Bravúros, szellemes, bonyolult lélekfestő bűvésze a lírának, sokszor dermesztő mélységeket tár fel. Ma a modern zsenik zsenijének, valami Hiper-Baudelaire-nak ünneplik. Erotikus, metafizikus és szatirikus, igen nehezen érthető költő. Vallásos szonettjei közül mutatunk be egyet, címe: A halálhoz.

Halál, ne hencegj, szörnyűnek, erősnek mondanak, de nem vagy az: mert akit letiportál, mind csak elköltözik: és szegény halál, engemet sem ölsz meg. Mennyivel több jó fakad tebelőled, ha már másod, az álom, üdvözít; mikor a jók hívásod követik, csontjuk pihen s lelkükkel égbe szöknek. Munkádhoz tőr, harc, kórok mérge kell; uraid: sors, királyok, háborúk; mák és bájital, mint te, éppen úgy, sőt jobban altat, mit pöffeszkedel? Rövid álmuk öröklét kezdete, s nem lesz halál; csak egy fog halni: te.

 

A kortársak, barátok és versenytársak után pedig szólaljon meg a lírikus Shakespeare. Róla nem kell külön beszélnünk. Szonettjeit már a kortársai édeseknek nevezték. Csakugyan édes az a bánat, amely az elmúlásról beszél a XXX. szonett-ben:

 

Ha a merengés édes ünnepén együtt ülök a mult árnyaival, sóhajt bennem a sok vesztett remény s elmúlok: sír ujra a régi jaj: és noha nem szoktam, megkönnyezem egy-egy barátom, kit időtlen éj fed s felzokog a rég-megölt szerelem s köddé vált arcok fájnak, messzi képek, és tünt bánatok uj bánata hasgat s ahogy kín kínra feltámad megint, bus számláját sok panaszolt panasznak, nem először, fizetem ujra mind.   De ha közben eszembe jutsz barátom,   nincs veszteségem és a gyász csak álom.

 

Megrázó, megdöbbentő az érzés alázata a következő Shakespeare-szonettben. Négy évszázad nem tudta megfejteni, milyen valóság állhatott e fojtott dráma mögött. A LVII. szonett így hangzik:

 

Rabod lévén, más dolgom mi legyen, mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, célom sincs semmi, míg csak te nem adsz. A világhosszú időt se szidom, fenség folyton az órát lesve érted, s felejtem, bár keserű volt nagyon, hogy szolgád egykor távozásra kérted. Kérdezni se merem féltékenyen: hol jársz s miért? Semmit se gondolok, legfeljebb sóhajt rabszolga szivem, hogy akikkel vagy, milyen boldogok,   Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel   egyet-mást, rosszat rólad nem hisz el.

 

Ismerjük meg befejezésül a szenvedés és a megnyugvás összebékülését, a gyönyörűen reménykedő CXIX. szonett-et.

 

Szirén-könnyek mily italait ittam, belül pokolszenny csövek párlatát, sírva reméltem és remélve sírtam s kezemből a kész siker is kiszállt! Mily gonoszúl tévedett a szivem, mikor azt hitte, hogy üdvözitett! Ez az őrült láz milyen képtelen tévutakra csavarta szememet! Óh, balsors haszna! te vagy mesterem: bajokban edzve egyre jobb a jobb; s romjaiból ha kél a szerelem, szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.   Megtérek hát, bukva s elégedetten,   s háromannyit nyerek mint veszitettem.

 

Hallgattuk Shakespeare-t, hallottuk a kortársak kórusát és a vezérszólamot. Az arcok csak egy-egy pillanatra villantak elénk, és nem egy még így is hiányzik; legjobban talán a költő nemes és okos barátjáé, Ben Jonson-é.

De azt hiszem, így is érdekes és gazdag társaságban töltöttünk egy félórát.

Shakespeare szonettjei

 

„E kulcs nyitotta meg Shakespeare szívét” – írta Wordsworth a szonett védelmében, enyhületre kérvén a Kritikust, aki sokszor – s nemcsak Angliában – homlokát ráncolva tekint erre a tizennégy soros lírai műformára. Szonettje magát a szonettet védi, általában; de ugyanakkor a Shakespeare-szonettek az egyik érve: azt mondja, hogy nem drámáin, hanem lírai versein keresztül tekintünk bele legjobban a világ legnagyobb költőjének szívébe. Véleménye azért becses, mert Wordsworth, az aktív költő, saját magának, a maga élményei, alkotásai viszonyának ismeretében mindenesetre hitelesebben és megbízhatóbban lemérhette az igazságot, mint az adatnyomozó és külső bizonyítékokra törekvő kritikusok és irodalomtörténészek.

Milyen igazságot? Eldöntését annak a nagy vitának, hogy autobiográfia, tehát saját élmény-e Shakespeare nevezetes, nagy lírai ciklusa, vagy pedig fikció, stiláris gyakorlat, vagy éppen megrendelt játék. Mert lényegét tekintve ez a főkérdés, ez a legizgalmasabb kérdés, amely a szonettek gazdag pörében felmerült. Wordsworth természetesen nem áll egyedül a véleményével, csak híres verssora miatt indultam ki belőle; könyvek, tanulmányok, aprólékos és fáradságos, nemegyszer páratlanul szellemes és ötletes és néha groteszk kutatások eredményei, lélektani, történelmi és kultúrhistóriai vizsgálódásoknak szinte áttekinthetetlen régi és modern tömege, cikkek és esszék százai foglalkoztak a Shakespeare-rejtély s főleg a Szonettek rejtélyének megfejtésével. De bármiben találkoztak vagy ütköztek a szaktudomány részletmegállapításai, maga a vita szíve, Shakespeare szíve, vagyis a költő magánélete, belső világa, egyénisége, egyszóval mindaz, amit a Szonettek róla mint emberről, a drámáknál jobban, nyíltabban, közvetlenebbül feltárhatnak, változatlanul két táborra osztja e filológusi lovagi szolgálat titokfejtőit. Úgy látszik, hiába ugyanazok a versek, szövegek, mássá teszi, legérinthetetlenebb drágakő mivoltukban is átminősíti, átértékeli őket a megvilágítás, amely kívülről rájuk hull. Annál is inkább, mert a kérdés, morális vonatkozásain túl, olyan alaptételeket, olyan hiteket és meggyőződéseket érint bennünk, amelyek ma és minden időben döntően befolyásolhatják művészet-lélektani felfogásunkat és ítéleteinket.

A lírai hitelről van szó. Arról, hogy mire képes a művész lelke, sőt mindnyájunk lelke. Hogy szerep-e, fölényesen vállalható és fölényesen végigjátszható tudatos alakítás-e a líra, s hozzátehetjük: minden emberi közlés, állítás, gyónás és önvizsgálat? Hogy amennyiben az, egészen az-e, vagy pedig keveredik? Mire képes az emberi kifejezés; és hogyha mindenre képes, ha a képzelet szabad vagy irányított játéka gyakorlatilag s akár csak kivételes zsenik esetében is azonosan értékelendő, nem kell-e akkor teljesen újjáalakítani esztétikai kritériumainak legalább egy részét? Megvesztegethető s egyáltalán nem újszerű érv a mű és az élmény viszonyának elemzésénél az a tapasztalatunk, hogy a legjelentősebb lírai szellemek mindenkor ki tudtak fejezni érzelmeket, amelyeknek külső szerep- vagy feladatvállalás volt az ihletője. Epikus és még inkább színpadi művek esetében mindnyájan lehetségesnek, sőt kikerülhetetlennek találjuk, hogy a nagy költő tőle idegen helyzetek, jellemek, szenvedések vagy örömök rajzában is éppen olyan nagy és meggyőző legyen, amilyennek olyankor ismerjük, amikor szemmel láthatóan magáról vagy emberi mivoltához közel álló szituációkról beszél. A kifejezés sikerességét kell-e becsülnünk, vagy az őszinteséget – föltéve persze, hogy mindkét esetben egyenrangúak a művészi megformálás kívánalmai és jegyei? Azt kell mondanunk, hogy nincs és nem képzelhető el végső bizonyosság a művészi-lírai őszinteség és igazság megállapításában, s hogy végeredményben ki vagyunk szolgáltatva a költői művek összhatásának, s ránk tett impresszióinak, aminek megítélésénél természetesen minősítően közbeszólnak olyan momentumok is, amelyek nem a mű és a költő sajátságai, hanem a mieink.

A Szonettek esetében mintegy százötven esztendeje megélénkült a filológiai aprómunka e mögött az alkotás-lélektani kérdés mögött, éspedig nemegyszer annak az érdekében, hogy ne kelljen a legnagyobb költőt mint leggyarlóbb és legönzetlenebb embert elmarasztalni. A központi kérdés számos részletproblémából áll, s a részletek földerítése egymásra és a főkérdésre is fényt vet. Egy modern összegező a következőképp tagolja a problémaszövevényt:

 

I. A Szonettek ajánlása „Mr. W. H.”-nak szól. Ki volt ez a „W. H. úr”?

II. A legtöbb szonett egy szép fiatalembert magasztal. Ő volt „Mr. W. H.”? Ha nem, ki volt?

III. Az első tizenhét szonett nősülésre biztatja az ifjút. Van rá valami bizonyíték, hogy a fiatalember nem akart nősülni?

IV . Milyen külső kapcsolat fűzi Shakespeare-hez?

V. Ki volt a 86. szonett rivális költője?

VI. Ki volt az a nő, akit az ifjú elszeretett Shakespeare-től?

VII. Ki volt a Fekete Nő?

VIII. Milyen személyi vagy nemzeti eseményre céloz a 107. szonett?

IX. Megfelelő rendben sorakoznak-e a Szonettek?

X. Összefüggő cselekményt mondanak-e el, s ha igen, egybevág-e ez a történet a Shakespeare és az ifjú életének ismert adataival?

XI. Mikor íródtak a Szonettek?

 

A fenti pontokra s a részletkérdésekre, például az ún. „Will-szonettek” értelmére érdekes, sőt izgalmas feladat volna kritikailag ismertetni, válaszképpen, a Szonettek problémakörének mai állását, hiszen ezek a költemények nem csupán az angol lírának, hanem az egész világirodalomnak legvitatottabb verseskönyve. A különlegesebb érdeklődést mégis a szakirodalomhoz kell utalnom, mert a kutatási eredmények egyrészt nagyon ellentmondóak, másrészt mert aprólékosságuk miatt egyéni mérlegelés céljára még kivonatosan is olyan részletezést kívánnának, amely túlmenne e cikk keretein. A Szonettek túlnyomó része, mint olvasmány, önmagában egyáltalán nem igényel magyarázatot. […] A háttér felvázolásában tehát csak az ismert filológiai alapvonalak jelzésére szorítkozom.

Shakespeare – azon kívül, melyeket egyes darabjaiba beszőtt – 154 szonettet írt. 1592-ben már megjelent két hosszabb epikus költeménye, a Vénusz és Adonisz és a Lukrécia. Lírai versei, a Szonettek londoni életének és esetleges vándorszínész korszakának idejére esnek. Valószínű, hogy 1592 után és 1609 előtt készültek a Szonettjei; java részük még a századforduló előtt íródott, utána már legfeljebb csak egy-egy darab. Tudjuk, hogy kéziratban közkézen forogtak, és igen népszerűek voltak, mert Francis Meres, aki Palladis Tamia című könyvében először említi létezésüket, 1598-ban, a legmagasztalóbb hangon emlékezik meg ezekről a „privát barátok közt” jól ismert „édes” szonettekről, és csodálatra méltó szerzőjükről, akinek addig legalább tizenkét darabja került színpadokra.

A Szonettek könyve 1609 májusában látott napvilágot, Thomas Thorpe „kalózkiadásában”, vagyis valószínűleg a költő tudta nélkül, aki nem sokat törődött műveinek sorsával. Thorpe titokban szerezhette meg vagy másolhatta le a Szonettek-et, de jó kéziratokhoz jutott, mert a kötetben nincs sok sajtóhiba vagy félreértés. Az egyébként elég obskúrus Thorpe cikornyás dedikációban mondott köszönetet a versek „életre hívójának”, akinek személyét „Mr. W. H.”-val jelezte (vagy talán leplezte?). Ez a hírhedt, konfidens és zavaros dedikáció indította el a Szonettek körüli találgatásokat. Az „egyedüli életre hívó” – „only begetter” – megjelölés ugyanis, amellyel Thorpe a rejtélyes W. H. úrra utal, kétértelmű: éppúgy célozhat a Szonettek szerzőjére, az íróra, vagy még inkább inspirátorára, mint arra a személyre, aki a kéziratokat a kiadó számára megszerezte, összevásárolta vagy ellopta.

A kutatás mindkét irányban talált személyeket, akikre az azonosítás több-kevesebb erőszaktétellel ráhúzható. A teóriák tömegéből kiemelkedik két nézet. Az első szerint a költő a Szonettek-ben William Herbert angol főnemest, a későbbi Earl of Pembroke-ot ünnepli, mint benső barátját és nagy pártfogóját. A másik elmélet szerint a magasztalt ifjú barát és patrónus Henry Wriothesley volt, a későbbi nevezetes Southampton gróf, aki pár év múlva barátja, Essex miatt a Towerbe került, s onnan csak Erzsébet királynő halála után szabadult ki: nevének kezdőbetűit azonban – mondja az elmélet – Thorpe az ajánlásban (tapintatból?) felcserélte. A kutatók szorgalma mindkét jelölt életét feltárta, és igyekezett vonatkozásba, összhangba hozni a Szonettek-ben magukban található életrajzi közlésekkel. Általános nézet, hogy a Southampton-elmélet a szilárdabb.

A regényszerű mese rivális költője Ben Jonson vagy George Chapman, a Homérosz-fordító volt; bár más is lehetett.

A szonettciklus első, nagyobb részében helyenkint fel-feltűnő kacér asszony, aki a költőt barátjával, a rajongva magasztalt ifjúval megcsalta, tulajdonképpen ismeretlen személy, noha több egykorú szépségben vagy udvarhölgyben próbálták felfedni kilétét (Mary Fitton, Mrs. Jacqueline Field?). Valószínűleg azonos a 127-től 152-ig terjedő szenvedélyes szonettcsoport szép kezű, zeneértő, házasságtörő és rendkívüli vonzóerejű Fekete Hölgyével; egyesek e rettenetes viszony Dark Lady-jének személyét egy mulatt nőben, bizonyos Lucy Negróban sejtik.

Ami a sorrendet illeti, a Szonettek menete eléggé következetlen, sok vers láthatóan rossz helyre illesztődik be, de az egész kötet így is határozott kompozícióra mutat, és csak a két utolsó szonett nem alkatrésze a lelki regénynek: mind a kettő fordítás.

Végül, formai szempontból említsük meg, hogy a Petrarca-féle szonett, sőt a szonettekben írt verses regény Angliában már Shakespeare előtt igen divatossá vált, a versforma maga azonban szerkezeti és rímhelyzeti változáson ment át. Shakespeare rendszerint háromszoros fokozással, négy-négy soronkint építi s két sorral zárja szonettjeit. Verseire, mint ifjabb írói korszakának minden termékére, általában jellemző, hogy a sorokat értelmileg még zárni igyekszik, és többnyire ún. hímrímeket használ; rímképlete: 1212 3434 5656 77. A Szonettek közül egy elüt az általános jambikus pentametertől, és négyütemes sorokból áll. Egy szonett 15 soros, a 126. vers pedig egyáltalán nem szonettformájú.

Érdekes, hogy a Szonettek-nek a költő halála utáni, 1640-es kiadása a verseket kissé átrendezte, és a szöveget retusálva azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha a Szonettek mind nőhöz szólnának.

Ennyit a Szonettek külső életéről és problematikájáról. Nem árt tudnunk, de akár el is feledhetjük.

Magukat a Szonettek-et azonban, ha egyszer megismertük, aligha hagyjuk ki állandó olvasmányaink közül. Mi a varázsuk? Hogy Wordsworth szavait folytassam: a szív, melyet kinyitnak, a nagy lélek, melynek kulcsai. A harminc-harmincöt év körüli Shakespeare élete tárul elénk bennük. Az ismeretlen múltú, zseniális fiatal mesteré, aki – noha irodalmi darázsfészekbe került Londonban – már meghódította a főváros legjobbjait, akit talán épp ez idő tájt emelt nemesi rangra apjának és saját magának a tehetsége, s aki már átélte és megformálta A veronai nemesek-et, a Tévedések-et és jó néhány más vígjátékát, bekóborolta a Szentivánéj álomerdejét, saját véréből életet adott II. Richárd és III. Richárd alakjának és IV. Henriknek, János királynak és Romeónak és Júliának, és akiben – mint egyes szonettek világosan mutatják – már borzongott Hamlet, sőt Timon s a Troilus és Cressida megsötétedett eszmei és érzelmi csőd-horizontja.

Ez a lélek nem erőlködik, hogy vonzó és különleges legyen; pedig az. Ellenkezőleg: ahogyan a megalázóbb emberi helyzeteket, éppúgy vállalja kora költészetének minden modorosságát, árkádiás hangulatkörét, antikizáló-romantikus mitológiáját és retorikus fordulatait. E tekintetben legfeljebb mérsékeltebb, mint a többi szonettköltő, noha ez a tulajdonsága inkább csak azok számára érzékelhető, akik ismerik valamennyi elődeinek és kortársainak líráját. Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá a szavait. Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, a szenvedélyes barátságot és hűséget, lenyűgözi föltétlen kiszolgáltatottságának és saját rendíthetetlen becsületének érzése és tudata.

Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül valami mélyebb és véglegesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk. Sok ezekben a versekben a szemérem: ahol veszélytelenebb hangulat, eseményszerű közlés a mondanivaló alapja vagy kiindulópontja, ott világos a rajz; egyszerű, éles és világos ott is, ahol magát tárja fel a költő; ellenben rögtön szellemivé, elvonttá válik, valahányszor mások bűnét vagy hiúságát is bevonja figyelmének sugárkörébe. Shakespeare szemérmes és kíméletes, sőt tapintatos: nézzük csak meg, milyen párázat ereszkedik a legdrámaibb szonettek nyelvére, reális utalásaira, mihelyt tartania kell tőle, hogy polémiája, fájdalma vagy kifogása lírai pletykává sekélyesedhetnék, vagy más esetekben, amikor bőr-aláfúródó, lélekátsütő szeme másban vagy magában olyan tényeket észlel, melyeket sem elhallgatni, sem romboló célzattal felhasználni, megmutatni nem akar. Ahogy a költő ámulatában, van talán egy kis kényszerű sznobság is a Szonettek-nek ebben a kíméletes és absztraháló hajlandóságában, amennyiben a szeretett, dúsgazdag, hatalmas, művelt és szép ifjúra vonatkozik. De mennyi benne a művészet, mennyi a mélység és finomság, a nyers szókimondással s ugyanakkor kihagyásokkal és szünetekkel dolgozó, legfelső érzékelhető erő!

Az önelemzésnek és emberismeretnek ilyen fokára és képességére, a lényeglátásnak és a kifejezés ekkora tömörségének művészetére, ilyen bonyolult lírai termékeknek még megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek: Shakespeare szonettjei akárhányszor szinte az olvasótól is külön érettséget kívánnak, hogy maradék nélkül hathassanak; bár hatnak akkor is, mégpedig az általuk kívánt irányban, ha csak részben fogja fel őket az appercipiáló szellem. Shakespeare olyan tömény, hogy bizonyos higításban is Shakespeare marad; ezért értheti és élvezheti igazán a fiatalság is, melyet elsősorban a viharos mozgás szokott elragadni, nem a fegyelmezett nagyság, a kábító színörvénylés és a látható zsúfoltság, nem pedig az olyanféle, dísztelenségükben szinte eltűnő, de helyi jelentésükben óriási tartalmú sorok, mint például az, hogy „Nem juthatsz túl gondolataimon,” – amivel a szerelemben gyengébb fél, a rab-fél, saját odaadásának túlkompenzálásával, gondolatilag a maga rabjává teszi az érzelmi rabtartót.

Shakespeare a Szonettek java részének írása idején öregnek, tönkrementnek érezte az olyan embert, aki negyvenéves, tehát magát is mintegy küszöbe előtt látta ennek a súlyos kornak; mindenesetre eléggé érett volt ennélfogva arra, hogy absztrakció és realizmus egyaránt biztos eszköze legyen a kifejezésben, s hogy olvasóitól is megkívánja ezt a felfogó biztonságot. Ő maga, ha valamiben, talán csak a nagyvilági társaság tiszteletében, melyet különben a rajza itt nem részletez, lehetett némiképp elfogódott: az udvari emberek, intrikák, szépségek és könnyelműségek, a pénz, a hatalom és a veszély közele, ahová pártfogói bejuttatták, személy szerint mintha kissé bizonytalanná tették volna: innen az ünnepeltségében is lenézett színész és szerző bizonyos ügyetlensége, félénksége és feszélyezettsége, melyet persze – teljesen lelki lévén az ábrázolás – inkább csak a Szonettek háttere mögül érzünk ki; színműveiben, melyek számtalanszor festik ugyanezt a világot, anélkül hogy szépítenék vagy kiemelnék, nem érezhető az az egyensúlyhiány, mely olyan túlzottnak mondható odaadásra, bókolásra, olyan felvett, átvett s a jelek szerint mégis olyan átérzett külső-belső modor vállalására kényszeríti Southampton gróffal szemben. Bizonyára azok a legkorábbi versek a gyűjteményben, amelyekben legtöbb az udvarlás, az engedékenység és megalázkodás, az obligát könny és sóhaj. Ismeretlen lévén az egyes szonettek keletkezésének időpontja, csak belső támpontok igazíthatnak el valamennyire e tekintetben, de nyilvánvaló, hogy fejlődés itt is történt; a költő a konkrétumokat változatlanul fátyolozva, később, mikor oka van rá, igen kemény szemrehányásokat tesz arisztokrata barátjának (és – ami veszélytelenebb lehetett – a Fekete Hölgynek), egészen sértő, elutasító minősítésekben részesítve az „elközönségesedő” és „becstelen” ifjút, akinek „bűneit” azonban mégis megbocsátja, mert hiszen szereti, de azért is, mert a magas idealistából lassan realista lesz, aki vállalja szerelmét, bármilyen is az. E kifejezések súlyosságát nem lehet pusztán elvileg s légüres térben fölmérni: in concreto történtek, s tudjuk, hogy hordozóik, a versek, zárt körben ugyan, de közkézen forogtak; mellesleg szólva: talán a különleges intimitás és sok ismeretlen botrány, melyet csak célzások idéznek, volt az oka annak, hogy Shakespeare maga nem igyekezett kiadni úgy ezeket a legszemélyesebb vallomásait, ahogyan egyéb verseit. Pedig abban az időben a legremekebb drámát sem becsülték irodalomként, a legkitűnőbb színpadi szerzőt sem értékelték igazán, ellenben fontos eseménynek számított minden verses magánlevél, minden kis szonettecske, és minden valamirevaló költőt tisztelettel emleget a társaság.

De térjünk vissza a Szonettek belső világához. Shakespeare sehol sem üres, magának az életnek anyaga tölti ki divatos konvencióit és bókjait, mihelyt megérinti őket gondolatának és fantáziájának gyújtó ecsete. Szépségben, igazságban és egyszerű bölcsességben milyen messze vagyunk Daniel, Drayton, Spenser, Sidney, Surrey és Ronsard szonettjeitől! Az álarcos szavak teljes, eredeti jelentésükben vonulnak fel előttünk, lépten-nyomon örök felfedezésekre, meglátásokra bukkanunk, vagy új érzelmi szempontokra. A komoly olvasó képtelenségnek érzi, hogy egy költő, egy olyan kapacitású költő, amilyen Shakespeare volt, virtuóz ritmikai vagy stílusgyakorlatokként, feladványszerűen, mások nevében írta légyen ezeket a költeményeket. Maga az élet vérzik bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit ajtót. A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság.

A barátság megjelölésére a szerelem szót használja a költő. A legnagyobbak jól ismerik, sőt az Egyház is, a bensőségnek és az odaadásnak, a rajongásnak azt a fokát, melynek megjelölésére hűvös a magyar szeretet szó, míg a szerelem túlságosan egyértelmű, s így itt épp gazdagságában szegény és félrevezető, mihelyt testi légkörbe kerül a lelkiből, és anyagiba a szellemiből. Amit szókincsünk fogalmi többletének szoktunk tekinteni, nem teremt ezen a ponton fölösleges dualitást, valami disztingváló hátrányt, érzelmi sorvasztást és szimplifikálást, valami kelleténél durvább realizmust? A latin Amor, a francia Amour, a német Liebe, az angol Love gazdagabb vegyi képlete a lelket gazdagabb és fátyolosabb tartalommal neveli és telíti, s a fátyolosság ebben a tekintetben, szerintem újabb nemesség és gazdagság. A latin vagy germán szeretet több és forróbb, mint a magyar, akár istenre, akár emberre irányul; a jelzőt kell kivonni belőle (vagyis hozzátenni), hogy magyarrá hűljön, bár a régi imáinkban a „Szerelmes Jézusom” és az „Isten szerelme” kifejezés még ma is őrzi a kísérlet emlékét egy szakadék áthidalására; míg a mi szerelmünk fogalmi keveredetlensége, melynek tisztázásával szoktunk dicsekedni, épp akkor kíván jelzőt, amikor tisztulni, spiritualizálódni akar, amikor olyan tartalmat hangsúlyoz, ami az érzékekben együtt lehet ugyan vele, de a jelentéséből hiányzik. Gondoljunk erre is Shakespeare szonettjeit olvasva és egyéniségét megítélve.

Ha belemélyedünk e sajátos lírába, ha elfogadjuk helyenként idegenszerűnek tetsző témáit és stílussajátságait, az orvosi, ügyvédi, vegyészi vagy pénzügyi és egyéb hasonlatok és képek használatát, a legnagyobb fokú realitást a lélek anyagszerű kezelésében, ha nem riaszt vissza itt-ott egy távoli, negyedfél évszázaddal ezelőtti kor előítéleteitől saját korunknak egy-egy előítélete, akkor páratlan gyönyörűségekkel szolgál a shakespeare-i szonettek mélységes emberi tartalma, páratlan gyönyörűségekkel e líra zenéje, a formáknak s mindenekelőtt a gondolatoknak, a szavak építkezésének és mozgásának az a belső muzsikája és zord vagy puha, hangzásbeli, tehát külső, érzéki szépsége és édessége, amely régi és új, angliai, kontinentális és amerikai kritikusok egybehangzó véleménye szerint egyik legfőbb vonzóereje ezeknek (s amely persze nyelvünk magán- és mássalhangzóinak színskálája s a magyar hangtorlódások természete és sűrűsége szerint alakul a fordításban). Külső és belső zenének, képnek és gondolatnak, forma és tartalom egységének s egy sajátságosan leplező s ugyanakkor nyílt stílusnak örök remekei ezek a Szonettek, akár gyermeknemzésre biztatnak, akár lelki és szellemi krízisekről vallanak, s kevés kivétellel valamennyit naggyá teszi, mint a csillagokat, a belőlük áradó sugárzás, a fény, mely a végtelenségig tolja ki tényleges határaikat.

Pár szót még a magyar fordításról. Shakespeare Szonettjei-t huszonegy éves koromban tolmácsoltam először; a mű 1921-ben jelent meg, majd második kiadásban 1923-ban, a Geniusnál. Ezt a szöveget nem engedtem többször kiadni, mert csakhamar elégedetlen lettem vele. Huszonnégy év alatt sokszor elővettem régi munkámat, s időnkint elkészültem néhány szonett új fordításával: ezek az Örök Barátaink I. és II. kötetében jelezték heves vágyamat arra, hogy megformáljam magyarul valamennyit, még egyszer, és úgy, ahogy érettebb képességeimtől telik. Az idén, kerek háromszázötven évvel azután, hogy írásos emlék először jelezte e Szonettek létezését, tervem megvalósulhatott; úgy érzem, adósságot törlesztek vele azokkal szemben, akik ifjúkori munkámat is becsülni tudták. Mostani szövegem nem átdolgozása a réginek, hanem teljesen új; az első fordítás sorainak hozzávetőleg talán csak az egytizedét használtam fel. Shakespeare valamennyi szonettjét magyarra kívülem Győry Vilmos és Szász Károly, majd Ferenczi Zoltán, újabban pedig Keszthelyi Zoltán és Pákozdy Ferenc fordította.

Változatlanul hódolok e munkámmal Babits Mihály emlékének és szellemének: tudásával és szeretetével ő irányította első lépéseimet utamon Shakespeare világa felé.

 

A fordító az „Ahogy tetszik”-ről

Mit mondjak az Ahogy tetszik-ről mint fordító?¹

A fordító lelkében már akkor színész, néző és műélvező, már akkor színpad és egész szereplőgárda volt, amikor Shakespeare-nek ezt a művét magyarul újraformálni, szavakból és sorokból összerakni, felépíteni igyekezett. Éppen olyan díszletek között dolgozott nap nap után, amilyeneket ez a most ”delightful and popular comedy of Shakespeare” – Shakespeare-nek ez a rendkívül élvezetes és népszerű vígjátéka emel és rak maga köré: tavaszi és nyári hegyek közt, erdőben és virágpettyes tisztásokon, illatos, sűrű napfényben, méhek és lepkék zsongó, szikrázó káprázatában, egy kis asztalka mellett, ott, ahol – a versszöveg szerint –

 

.................... az a tölgy kandikál öreg gyökereivel a patakba, mely átcsörög az erdőn.

 

Igen, első nézője és autora voltam ennek a kereken háromszáz éves darabnak, legalábbis ennek a magyar szövegnek, az enyémnek. Második Shakespeare-fordításom volt az Ahogy tetszik, s most jut eszembe, hogy a négy Shakespeare-mű közül, amely hozzám is fűződik, három ugyanígy készült, ugyanilyen hegyi környezetben: az Athéni Timon Erdélyben, az Ahogy tetszik az Alpokban, a Macbeth a Tátrában, s mindegyik nyáron, szerkesztőségi szabadságom idején, csak az utolsó, a Troilus és Cressida emlékeztet zárt, nagyvárosi otthonra, a magaméra, sőt klinikai szobákra és folyosókra, ahol befejeztem. Ahogy meseszerű tehát az Ahogy tetszik cselekménye és színtere, meseszerűen őrzi az emlék a tájat is, amelyben készült. Szinte sorról sorra feltámadnának akkori meg nem írt naplóm részletei, ha kiadósabban visszagondolnék a magyar szöveg növekedésére: hogy melyik napon mi is történt, mikor préseltem szótáramba a munka szüneteiben ezt vagy azt a virágot, vagy hogy uzsonna közben mikor etettem meg először mézzel és dzsemmel azt a csiganyájat, amely köröttem napozott, s amelynek lassanként pásztora és gondviselője lettem.

Naponta tíz-tizenkét órát dolgoztam az Ahogy tetszik versein és prózáján, hajszolva a munkát, s mégis mind boldogabban. A régi angol időből, ahogy szaporodtak a magyar szavak és jelenetek, egyre több szépség, kedvesség, játék és okosság hajolt át magányomba, a valóságba, egyre jobban feltárult az emigráns erdei társaság belső élete és világa, a száműzött hercegé, aki oly Shakespeare-hez méltóan tudott rajongani balsorsában a természet „becsületes” tanácsaiért és szépségeiért, a drága Rosalindáé, akinek idilljébe bizonyára magunk is szívesen betársulnánk. A muzsikáló erdő jókedve s a melankolikus Jaques bolondos bölcsessége mind mulatságosabban keveredett. Próbakő bölcs bolondságával és Amiens dalaival: felhangzottak, s engem is tétlenségre akartak csábítani a gitár kísérte, szárnyas sorok, hogy:

 

Ha szeretsz a gyepen   heverészni velem   s tetszik a cinege   szapora éneke, ide jöjj, ide mind, ide hozzánk…

 

de lassanként, három-négy hét alatt, kikerekedett a regényes történet. Az édes-bús szerelmi bonyodalmakat és a háttérben sötétlő vagyonjogi és politikai intrikákat a vígjátékíró örök jogán a lehető legkellemesebben rendezte egyrészt az isteni Hymen, másrészt az emberi Jobb Belátás, én pedig egyszerre csak munka nélkül maradtam – a fordítás készen volt, fejemben ragyogott és ujjongott az egész Ahogy tetszik, s most már csak arra kellett vigyáznom, hogy míg hazaérek, el ne vesszen a kézirat, és el ne vesszek magam is: mert ugyan ki más lett volna képes az erdei kézirat tüskés krikszkrakszaiból gépbe diktálni a megszült új Shakespeare-szöveget, mint én?

Azt hiszem, eléggé érthető, ha nekem szinte szerelmem ez a vígjáték. De nemcsak nekem az. Az angolok mindig rajongtak érte. Meséjét Shakespeare – tudjuk – nem maga találta ki, sőt nagyon is hűségesen követte egy korabeli írótársa, Thomas Lodge Rosalynde című regényének bonyodalmát, amely vagy tíz esztendővel azelőtt látott napvilágot. Lodge, szintén valami még régebbi mű felhasználásával, egy tengeri utazás alatt írta a regényét, mikor a Kanári-szigetek felé hajózott. Miért shakespeare-i mégis a darab? Mert Shakespeare tette emberivé, ő emelte a költői élet rangjára. Azonos ez a költői élet a valódi élettel? Talán nem. Azazhogy – nem egészen. A képzelet ősi szokása szerint, s legalább részben, jelképes alakokkal és helyzetekkel dolgozik benne, nemegyszer típusokat egyénesít, amennyire szükséges a céljaihoz, kivonatolja a valóságot, és ugyanakkor sűríti. A mű kevesebb az életnél, s ugyanakkor több. Részletei fakulhatnak, egészében állandó; vitalitását belső gazdagsága, könnyedsége, lényegbeli igazsága és elhitető ereje adja, még ott is, ahol esetleg mosolygunk egyes kötöttségein, pásztorköltészeti sajátságain. Ne felejtsük, az Ahogy tetszik 1599-ben (vagy talán 1600-ban) íródott. De azt se, hogy a zsenik zsenije írta. Majdnem érthetetlen, hogy Budapesten csak 1918-ban játszotta először a Nemzeti Színház!

Mint hallom, a vígjáték egyetlen sor „húzás” nélkül kerül színre. Fordításom az 1938-as repríz szövegéhez képest az új Teljes Magyar Shakespeare-kiadás számára itt-ott enyhe „retust” kapott, s most így fog felhangzani…

Camões, a portugál Zrínyi Miklós

A portugáloknak, annak a rokonszenves, kis, baráti népnek, amely Spanyolországtól nyugatra az Ibériai-félszigeten lakik, sok jellemvonása meglepő hasonlóságot mutat a magyarokéval. Ahogy mi Kelet és Dél felől védtük a Nyugatot a török ellen, ugyanúgy harcoltak a portugálok Európa védelmében évszázadokon át a Félholddal, melynek ereje Afrikából fenyegette, sőt jó időre el is özönlötte Délnyugatot. S érdekes, hogy a szabadságszerető portugál nép legnagyobb költője éppúgy hős és katona volt, ahogyan a költő Zrínyi Miklós (1620-1664) a mi törökverő diadalmas hadvezérünk, a szigetvári Zrínyi unokája, sok szép lírai vers és a Szigeti veszedelem c. hősköltemény szerzője.

A „portugál Zrínyit” Camõesnak hívják. Ráérő negyedórákban érdemes bepillantanunk a sorsába és a – szívébe.

Luiz de Camões 1524-ben született, és 1580-ban halt meg. Családi nevét így kell kiejteni: Kamoiz¹. Apja gazdag ember volt, Indiában is járt, de egész vagyonát elkönnyelműsködte. A kis Camõest a nagybátyja nevelte föl. A fiú kitűnően tanult, latinul, olaszul és spanyolul is beszélt. Fiatalon bekerült a lisszaboni királyi udvarba, és 1544-ben beleszeretett a királynő egyik udvarhölgyébe, Catarina de Ataide-ba. Ez a szerelem tette költővé. Éles nyelve és tehetsége azonban sok irigyet szerzett a fiatal költőnek, és Camões elkeseredésében 1550-ben katona lett. Előbb a pogány ellen harcolt, aztán 1552-ben a királyi flottával mint közlegény a Távol-Keletre vitorlázott: Hátsó-Indiába, Makaóba és Malakka félszigetre, ahol most a japánok harcolnak. 16 álló esztendeig katonáskodott és hivatalnokoskodott különféle rangokban és állásokban Ázsiában, és nagyrészt ott írta meg világhírű hőskölteményét, a Luziádák-at. A nagy költemény a portugálok gyarmati hőstetteit és a tengerekkel vívott csatáit beszéli el, hőse tulajdonképpen az egész portugál nép. A költő egy ütközetben ágyúgolyószilánktól elvesztette a fél szemét. Hazatérőben hajótörés érte, csak úszva tudta megmenteni hőskölteménye kéziratát. Már Indiában „a költők hercegének” nevezték a honfitársai, otthon pedig évjáradékot adott neki a király, s nevét egyszerre szárnyára kapta a világhír. Mégis nyomorban halt meg, fájdalmában, amikor a spanyolok elfoglalták Portugáliát. De még a megszálló spanyol császár, a hatalmas II. Fülöp is annyira tisztelte, hogy a halott Camões évjáradékát tovább folyósította a költő édesanyjának, akiről feljegyezték, hogy egyszerű asszony, és hogy már „nagyon szegény és nagyon öreg volt”.

A portugál Zrínyi Miklósnak sok olyan kisebb lírai verse is fennmaradt, amelyből ma is a lelkébe láthatunk. Közöljük magyarra fordított két szonettjét. Camões 350 ilyen szonettet írt. Az egyikben bizonyára Caterinára gondol, és így beszélget benne magával:

 

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé. Mit mondasz, szív? – Szeretek mindörökké. Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok. Miért? – Valami megváltoztatott. Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni. Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét. Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék. Csak ennyi a fény az életedben? – Ennyi. Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot. Mire gondolsz? – Hogy várom a halált. Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg. Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok. Ki vagy? – Az, aki megadta magát. Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.

 

A másik szonettet jóval később, hányódásai közben és olyan tájon írta a költő, amelyről a mostani világháborúban is sok szó esett. A vers magyarul így hangzik:

 

Megkínoztak az évek, tönkrenyúztak, néhány ragyogott csak sorsom fölött: alig értem meg az ötször-ötöt, egemre vad viharfelhők tolultak. Sok földet s tengert bejártam, sok újat, az üdvömért; de hát akit örök keblétől a Szerencse tovalök, az bajban és vészben se boldogulhat. Portugália szült, a zöld, az édes Alemquerben; de a sors dühe végül idevert, rád, halak eledeléül, rád gonosz óceán, aki a rémes Abessziniát mosod – óh, de távol, de szörnyen távol szeretett hazámtól!

Angelus Silesius

Angelus Silesius, eredeti nevén Johannes Scheffler, a legnagyobb német misztikus költő, 1624-ben született Boroszlóban. Protestáns családnak volt a gyermeke. Tanulmányait Strassburgban, Paduában és Hollandiában végezte; orvos lett, Oels herceg házi kirurgusa, majd császári udvari orvos; később pap. Kora protestantizmusának túlzott józansága miatt 1653-ban áttért a katolikus hitre, s ekkor vette fel az Angelus Silesius nevet. 1661-ben belépett a minorita rendbe, amely pappá szentelte. Élete utolsó évtizedében, mint a boroszlói püspök tanácsosa és kemény harcosa az ellenreformációnak, nagy polemikus írói tevékenységet fejtett ki, amely elsorvasztotta benne a költőt. Sokat foglalkozott a középkori német misztikusokkal, főképp Jakob Böhmével és Eckhart mesterrel; gondolatvilágát igen sokan elemezték; lehet, hogy „a misztika vezette a panteizmushoz, majd a panteizmus a katolicizmushoz”. Művei három évszázad óta folyton új meg új kiadásokban jelennek meg; egyik olvasója a misztikus elmélyülést, a másik a katolikus dogma áhítatát és büszkeségét, a harmadik a költői képzelet erejét és a nyelv tömörségét tiszteli benne. Költővé az áttérése tette, latin nevével azt akarta jelezni, hogy „jó hírt hoz Sziléziából”. A jó hír a harmincéves háborúban megtiport emberi öntudat vallásos felemelése volt: teljes elfordulás a földi élettől, és tökéletes egyesülés az Istennel. Legfontosabb műve, a Cherubinischer Wandersmann, 1657-ben jelent meg, öt könyvben; 1657-ben egy hatodikat is írt hozzá. A hat kötetben több mint másfél ezer vallási epigramma, úgynevezett „Spruch”, vagyis „mondás” van. Meglepő, sőt vakmerő képei óriási eszmei múltra tekintenek vissza, Aquinói Tamásra, Szent Ágostonra. Ezek a többnyire kétsoros alexandrin-versek tulajdonképpen mind az Isten és a hivő egységét hirdetik és variálják. „Teljes felolvadás Istenben, teljes önmegsemmisítése az embernek és ezen az úton az ember istenülése: ez Schefflernek már szinte fárasztásig ismétlődő gondolata”, mondja róla E. Engel, a konzervatív irodalomtörténetíró. R. M. Meyer finoman így analizálja a szellemét: „A látható világ csak az Isten ruhája; a valóságban nincs semmi egyéb, mint Isten és az én lelkem – ez a két erő szakadatlanul egymás felé tör a mindenségben –, s ami közbül esik, az is csak az Isten emanációja. Az átlényegülésnek ezen a képzetén alapszik Scheffler egész költészete… ezen az egy momentumon, melyet száz formában fejez ki, miként a Mária-költészet a Szűz dicséretét… Isten és a Világ – s főként az Én – maguk is jelképek, s miként a híres magdeburgi féltekék, elválaszthatatlanul összeforrnak, s az egységet ábrázolják a kettősségben.” Scheffler nagy költő, a szószátyárság korában gyémánt tömörségű író; gondolatiságánál fontosabb benne a forró érzés és érzékletesség. Vallásos énekei közül, melyek szintén kimondhatatlan vágyat sugároznak Isten és a Megváltó iránt, több a protestáns énekeskönyvbe is belekerült. A magyar katolikus egyház vezető alakja így ír róla: „Régen megcáfolták azt a vádat, hogy Angelus Silesius panteista; nem szabad feledni ugyanis, hogy ő az egyik legnagyobb misztikus költő. A misztikus pedig nem használ meghatározásokat, hanem képeket, szimbólumokat. Érzelmeit nem közli, mint elmúltakat, az értelem hideg foglalatában, hanem ahogy előtörnek: öntudati, értelmi, lecsiszoltság előtti, mondhatnám embrionális állapotban.” A vallási élmény elementáris ereje döntőbb a fogalmi tartalomnál, ahogy azt a régiek is tanították, hirdetve, hogy „Isten élet fölötti és kifejezésen túli lény, és felfoghatatlan minden vonatkozásban, ami emberi megértés.”

Kétszáz év Goethe

Azután, hogy megérett, egyszerre divat lett nem szeretni. „Önző”, mondták rá irigyek és csacsik, „hideg”, állapították meg róla szalmaláng-lelkek és esztéták, vagy cserbenhagyott nők. Sőt komoly szellemek is, akik nem tudtak vagy nem akartak közel férkőzni realizmusához, bölcsességének és nagyságának alapjához, és ahhoz a rendszerességhez, amely többnyire csakugyan kizárni szokta az emberből a lírikust és általában az írót. Akik pedig a tudás- vagy az életszomj valami gigászi sznobjának mondják, azok, tartok tőle, az ünnepietlenség sznobjai. Goethében rendszerint azt az erényünket gyűlöljük, amely hiányzik belőlünk.

Pedig minden rossznak, amiben elmarasztalható, csakugyan van valami alapja. Goethe olyan összjelenség, olyan kiterjedés minden lehetséges szellemi dimenzió irányában, s olyan dús bútorzata ezeknek a lehetséges dimenzióknak, hogy föltétlenül akad benne, ami joggal nem zsugorodik, akárcsak az élettel vagy a történelemmel szemben: mi maradunk a vesztesek, ha szembehelyezkedünk vele, ahelyett hogy igyekeznénk szempontokat találni, amelyekből nézve gyönyörű és hatalmas, élvezetes és tanulságos.

Az élet azonban még tüskéivel is barátságosabb hozzánk, mint a szellemiség. Kikerülhetetlenül benne élünk, napról napra érzékeinkbe kapcsolódik. Az író viszont, különösen, ha más népnek és más kornak a fia volt, nem törődik velünk. Magunknak kell felkeresnünk a világát, hogy ott aztán útmutatónk lehessen a szív és az értelem dolgainak feltárásában és magyarázatában. A halott költő nem adakozó. Mégis birodalmakat kap, aki hozzá megy, szóra bírja, és megnyeri barátságát.

Én harminc év óta barátkozom Goethével, akinek most, 1949-ben ünnepli születése kétszázadik évfordulóját a világirodalom; de nem merném mondani, hogy igazán ismerem. Jártam frankfurti szülőházában és a weimari Gartenhausban, ahol, mint mondani szokás, az emberiség szíve – egyik szíve – dobog, állandóan barangolok életében és műveiben, s kaptam tőle és folyton kapok vigaszt és boldogságot, tanácsot és biztatást, emberit és művészit, amit csak adhat próza és vers és dráma és kritikus ész. Élete művének legfontosabb része aligha maradt zárva előttem. De talán épp ezért érzem, hogy csak tartományait jártam be a goethei világnak. Mert sehol nem láttam határt, s amit az út megmutatott, az azt sejtette, azt sejteti velem, hogy tovább hatolva még újabb, vonzó tájakat találnék ebben az emberfölötti mindenségben. Botladoztam göröngyökön, bukkantam érthetetlen jelekre, fárasztó pusztaságokra? Hogyne. De ami nem tetszett, nem bosszantott, s ami érthetetlen volt, az azt súgta, hogy talán bennem a hiba; s vándorutamon mindenütt oly erősen s oly állandóan éreztem egy láthatatlan Szellem jelenlétét és kalauzolását, ahogy a misztikus Alkotóét érzi a hivő ember. A szellemmé alakított mindenségben kóboroltam – s ilyen mindenség minden nagy irodalom, minden nagy életmű –, s egyúttal saját magamban és mindenkiben: az ember problémái közt. S annak láttán, ami óriási és szép és csodálatos, nem nagyon volt kedvem azzal bíbelődni, ami Goethében is száraz fű és kiégett agyag.

Az útnak az eleje volt a legnehezebb. Romantikus lélekkel, boszorkányos meglepetésekre várva, ügyetlen indítás után, hányavetien, iskolásan s ugyanakkor tapasztalatlan forradalmár módjára tettem az első lépéseket. A meglepetések elmaradtak. Tankönyveim főleg balladákat közöltek a költőtől, s higgadt, moralizáló bölcsességeket. A balladákat nem szerettem, a higgadtságot untam, a morál pedig ellenségem volt. Még később is „modern” szépségekre vágytam Goethében, márpedig modernitást ötödrangú költőkben is többet találtam, mint benne. Goethe legfeljebb „csak” olyan volt, mint az élet. Vagy még olyan sem. Semmi sziporkázás, semmi extrém hang? (Pedig az is van benne!) Sok év kellett hozzá, míg rájöttem, hogy mi – életben és művészetben egyaránt – a maradandó és a változó, s még inkább arra, hogy mi a maradandóság a változásban. Arra, hogy mi a könnyű látszat, és mi a nehéz lényeg. Arra, hogy az élő virág… a modern, hogy a közvetlenség, a természetes hang a modern, a nyílt látás, a friss, biztos érzékelés és a dolgok kötetlen harmóniája az örök-modern; a független és önálló ember a modern ember. Hogy a nyugodt cselekvés a modern, a kutatás, a meg-nem-elégedés, a nem-őrjöngő egyéniség, a mindig-elölről-kezdés a modern, és hogy a legnagyobb dolog a világon az igazság és a valóság tettenérése, a romlatlan ösztön és a helyes rend és helyes arányérzék, a biztos egyensúly mámorban és hitben, kételkedésben és bukások után. Ilyesmikre tanított – ilyen erő vágyára – az életem, s ilyesmikre Goethe, aki elfújta rólam-belőlem a dekadencia és az idegbaj kacér tiszteletét; s ő – vagy ő is – tanított emberi erényekre, igaziakra és hasznosakra, s mindenek fölött arra, hogy szeretni igyekezzem az egyszerűt, mikor az a helyénvaló, s a komplikáltat, mikor az a valóság. Goethe csakugyan nem fiatal embernek való; de ez nem az ő hibája; s meddig maradunk fiatalok?

Nálunk Magyarországon sohasem volt igazán népszerű. (Német hazájában se túlságosan.) Mi, általában, inkább csak tiszteltük. Pedig ez az olümposzi isten nagyon emberi isten. Tankönyveink s a közhit Arany rokonaként emlegetik; szerintem azonban éppannyira, sőt fiatal korában még inkább, Petőfi az igazi szellemtestvére: csorduló életérzése, realizmusa, hús-vér nyelve és könnyedsége teszi azzá. Rokonságuk szembeötlő volna, ha Goethe is oly korán meghal. Így azonban, hogy volt ideje s roppant ereje nőni, fejlődni, gazdagodni, élni tíz vagy száz ember életét, titáni és titkos-tanácsosi szélsőségeket egyesíteni az összképben, miniszterelnöknek lenni, és gyári munkáslányt venni feleségül egy édes, okos, de kicsinyes udvarnál, remekművek tömegét alkotni, bányaszakértőként, pénzügyminiszterként működni, égi és földi szerelmekben kopni és lángolni, dolgozni mint színigazgató és mint természettudós és mint kultúrhistorikus, megtermékenyíteni agyát a teljes antik és modern művészettel és filozófiával, s agyával a XIX. század elejének Európáját, s azóta is – megszakítás nélkül – ama részét az emberiségnek, amely érdemes rá – így, hogy 82 esztendőt kapott a sorstól, s e 82 esztendő minden percét-óráját teremtő munkával vagy teremtő gondolkozással tölthette: így persze hogy elsősorban az ellentét ütközik ki a két lángész és a két életmű között! De az érzéki alap, a lélekrokonság kezdeti képlete, a legmélyebb láng azonos bennük; ahogy a Puskinéval is azonos.

Szóljunk egyes műveiről? A Faust-ot, úgy-ahogy, ismerni szokás, éppúgy pár száz költeményét, s az Iphigéniá-t meg a Tassó-t, a Meister Vilmos-t, a Nyugat-Keleti Daloskönyv-et, és természetesen a Werther-t. De csak úgy-ahogy. Pedig mi minden van ezekben a művekben, s mi minden lehet még a jubiláris kiadás másfél száz nagy kötetében?! (Bár – hol volt valaha olyan független szellemű polgárság, mint amilyen egyén ő volt?) Goethe egymaga megér egy kis országot; könnyedségéhez nagyon jól kell tudni az anyanyelvét, hogy az olvasója el ne nehezítse. A maga egészében ismerni: reménytelen vágy. Én se fogom megismerni soha. De nagyon szeretném magyarul látni a Steinnéhez írott leveleit. És az Eckermannt! Az utóbbiról, öregkora feljegyzett beszélgetéseiről, nem is olyan régen írtam, hogy felrobbantana egy konzervatív országot. A levelei pedig? Levelei volnának talán a legjobb bevezető a költészetbe, s egyáltalán a Költészetbe, melyről, belénk világítva, az írta, hogy

 

tartalmát a szíved adja s a formát a szellemed!

Grillparzer

Nyugati szomszédunk költőt idéz, irodalmat ünnepel a háború derekán. Ma 150 éve született Grillparzer, a drámaíró, akivel szellemi téren először emelkedett a Birodalom szintjére a habsburgi Ausztria.

A furcsa, „ördögi” nevű, sohasem nagyzoló, mindig reális és súlyosan hipochonder zseninek sokat kellemetlenkedett még az ideiglenes hivatalos jóakarat is, még többet a nem hivatalos polgári ízlés, az ostobaság és a csillogó kritikai nagyképűség. Tudjuk, hogy a félénk költő élete derekán elkeseredve visszavonta műveit a nyilvánosság elől, és csak magának dolgozott tovább. Zuhoghatott rá halála előtt a címek és kitüntetések ragyogó esője, az élete szegénységben és szenvedésben telt el. Rendkívül pedáns hivatalnok volt, s nagy sikerei idején is ragaszkodott irodájához a pénzügyminisztériumban, ahol különben csak levéltári igazgatóságig vitte. „A hivatali állás szerzi meg függetlenségemet az irodalomban”, mondta barátainak. Talán vezekelt vele. Két verssorban így jellemezte a sorsát:

 

Okos tervek, ügyetlen kivitel, egész életem így töltöttem el.

 

Grillparzer tehetségét az az erő fejlesztette ki, amely különben egész életét gyötrelmessé tette: az önfegyelem képessége. Acélkemény magva volt gyenge lelkének, s azt mindenáron meg kellett őriznie. Tulajdonképpen féktelen tűz robbantotta szellemét és érzékeit, s valami romantikus lobogás pusztult volna el, ha nem sikerül páncéllal burkolnia magát. Öngyilkos édesanyja, a családjában felbukkant őrültségi jelek a legrosszabbra intették, védekeznie kellett. Nem csoda, hogy ez a belső harc sokszor olyan zárkózottá, hanyaggá, bizonytalanná, óvatossá és józanná tette kifelé. A kompenzáció eredményeképpen türelmetlenné vált minden szertelenséggel és romantikával szemben. Forró lelki rohamokban dolgozott, három hét alatt írta Az ősanyá-t, a Sapphó-t; egyébként azonban, s főleg a politika terén, irtózott mindentől, amit vadságnak, indulatnak nevezett. Kiábrándultságában egyszerűen nem ismerte el, hogy lehetnek építő forradalmi erények és értékek, bár a 48 előtti hatalmat is megsínylette. Fegyelmet és józanságot hirdetett és követelt. Persze okos fegyelmet, magasrendű józanságot. Mindamellett kissé így is nyárspolgár maradt. Ezen a ponton türelmetlenségével sok ellenséget szerzett magának. A mai nap azonban nem a tévedéseiért hódol neki.

Grillparzer költő volt, s egyik legnagyobb technikusa a színpadnak. Nagy árat fizetett kínzó lemondásaiért, de a jutalom is nagy, amit értük kapott: a zsenialitás. Hosszú évtizedekre szinte elfelejtették (bár inkább csak szűkebb hazájában, […] de hatása a halála óta mindmáig egyre mélyül. A félszeg fiatal ember, a tehetséges kezdő, aki sírva fakadt a meghatottságtól, amikor 1826-ban az öreg Goethe Weimarban olyan szeretettel fogadta, ma közvetlenül a legnagyobbak mellett áll a német Pantheonban. S pár évtized múlva esetleg már közvetlenül a legnagyobb mellé kerül.

Mesedrámák, történelmi és klasszicista tragédiák alakjai veszik körül szellemi szobrát. Történelmi darabjait szenvedélyes hazaszeretet fűti […]. Az általánosabb témák talán még egyetemesebb becsülésre számíthatnak: A tenger és szerelem [hullámai] és a Libussa sohasem fog eltűnni az ember színpadáról.

És nem felejthetjük Grillparzert mint Bécs szerelmesét és a nép barátját. Van a prózai munkái közt egy nagy novella. A szegény muzsikus. Ebben a kis remekműben mindig élni fog a régi Bécs, és élni fog Grillparzer szíve melegsége, közvetlensége, emberi szeretetreméltósága. Ezt a művét úgy jellemezték legtalálóbban, hogy a költőnek, akinek filozófiája a színpadon, nagy összeütközésekben, oly szívesen rajzolta a győztes nyomorúságát, a népünnepély kinevetett szegény muzsikusában sikerült megmutatnia a legyőzöttek és a nyomorultak boldogságát. Ez a novella önvallomás. És hitvallás egyúttal az irodalmi matadorok összeokoskodott ítéletével szemben a nép ösztönös igazságai mellett. Örök magasságba emelkedik benne a múló realitás. „Bortól hevült talyigások szóváltásából láthatatlan, de megszakítatlan szál szövődik egész az istenek fiainak viszályáig, és abban a fiatal cselédben, aki, félig akarata ellenére, elvonul sürgető kedvesével a táncolók nyüzsgéséből, embrióként benne vannak a Júliák, Didók és Medeák.”

A 150 éves évfordulón mi is tisztelettel fordulunk Bécs és a német lélek nagy muzsikusa felé.

Charles Sealsfield

A csodálatos stílművész Adalbert Stifter mellett most éli reneszánszát a német kései romantika másik nagy alakja, Charles Sealsfield is. Az író igazi neve Karl Postl volt, de munkáit álnéven adta ki, mint angol fordításokat. Sealsfieldet féktelen temperamentuma kora ifjúságában Amerikába vitte, ahol az addig a kolostor halott magányában töprengő lelket egyszerre ellenállhatatlan erővel ragadta meg az Új Világ végtelen szabadsága és ereje. Számos regényt és novellát írt, kalandortörténeteket abból az időből, amikor a vad nyugaton még híre se volt a rendőrségnek, és minden bennszülött maga volt a maga rendőre. Sealsfield igazi szépíró, érdekessége nem a Karl May-féle indiánosdi-érdekesség. Ő, mint kortársa, Cooper, az amerikai államok kialakulását és az ezt megelőző küzdelmeket írja meg regényeiben. Az embereknek az állatokkal, a természet őserőivel és egymással folytatott harcairól, a békében is forradalomnál forrongóbb állapotokról bámulatos fürgeséggel és szemléletességgel lepergetett képsorozatokban ott lüktet a Wild West világtörténelmet csináló, grandiózus erőfeszítése, mindent legyűrő önzése és robusztus egészsége. Sealsfield a fáradt és hagyományaitól megbéklyózott Európa figyelmét akarta felhívni a fejlődő Amerika izmos atlétalelkére. Regényeinek cselekménye sem egy főhős köré csoportosul, hanem az egész, szilaj, demokratikus, republikánus, előítéletektől mentes és előjogokat nem tűrő amerikai nép szociális, gazdasági, politikai és magánéletéről szól. Sealsfieldet felháborítja az európaiak rothadt közönyössége az élettel szemben. Az öreg squatter Nathan álarca mögül ő maga beszél. „Hallom, hazátokban milliószámra akadnak bolondok, akik más számára izzadnak. Have the notion, ti olyan arisztokrata-félék vagytok, akik inkább másoknak adtok gondot. Majd meglátjátok, hogy nálunk nem lehet kész fészekbe beülni. Fütyülünk a báróitokra!”

Külön és hosszan kellene írni Sealsfield stílusáról, mely különösen a leírásokban pompázik. Aki az eltévedt Morse őrnaggyal együtt végigbolyongott a buja, határtalan prériken, az sohase fogja elfelejteni Sealsfield írásainak friss, üdítő atmoszféráját és párját ritkító költői gazdagságát. Nagy költőisége mellett azonban naturalista pontossággal és aprólékossággal fejleszti ki előttünk Sealsfield a jellemeket, melyeket fanatikus nacionalizmus hevít. Sealsfield osztrák író, és mégis Amerika sok fajból furcsán keveredett nacionalista lelkének a prófétája. Csak Walt Whitman rajongott még úgy Amerikáért, mint Sealsfield.

Már említettem, hogy kompozíciója meglehetősen laza, és így írásaiból könnyű önálló részleteket kiragadni. Legjobbnak tartott regényei a Kajütenbuch és a Nathan, der Squatter-Regulator; a Genius füzete az utóbbiból kiszakított részek mozaikja, mely magában véve is lezárt egész, anélkül azonban, hogy Sealsfield igazi értékéről szerencsés képet adhatna.

A fordító – nagyon helyesen – nem változtatta meg a szövegben sűrűn előforduló idegen szavakat, hisz Sealsfieldben németül is különös sajátság a sok idegen fordulat, a szereplők összekeveredett fajának megfelelően kusza beszéd és az örökös „have the notion”. A fordítás szépen folyik, csak kár, hogy tele van sajtóhibákkal.

Stefan George

Egy nagy katona, egy nagy pap, egy germán diktátor, Apollo és Baldur fia halt meg december 4-én Locarnóban a költő Stefan George halálával. Harctere, temploma és országa a lélek volt, magának és korának a lelke. Támadta ennek a bukott angyalnak a materializmusát, demokratizmusát és relativizmusát, és istenítette benne azt az erőt, amely a hősiességben, méltóságban, önfeláldozásban és a művészetben fel tudja építeni a földön a szeretet és a szépség megváltó túlvilágait. Róla mintázta meg az élő mindenséget.

Nem mai, nem „modern” ember volt, és nem is a tegnapé; sokkal inkább az antik időké, a középkoré vagy talán a jövőé. Lényegét csak hazájában és csak utólag lehet igazán megérteni; s ez a lényeg sokáig elrejtőzött, önként, és sokáig elrejtette a félreértések sora.

Az örököt kivonatolta a mából, a német középkorból, a görögségből: azt az örök, egész embert, aki most – az elmúlt félszázadban – érezte magához legméltatlanabbnak a környezetet, a nagykapitalizmus és a szocializmus anyagiasságának, az elállatiasított, elarcátlanodott és körültömjénezett tömegeknek a világát, azt a mindent nivelláló, szemfényvesztő, civilizált barbárságot, amelyben nyoma sincs az igazi barbárok naiv teremtő erejének, potenciális értékeinek.

George politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép; de népet nem látott a porondon, csak tömeget, s olyan urakat és vezetőket, akiket még a tömegeknél is jobban megvetett. Tudvalevő, hogy hosszú éveken át egész köre, a Blätter für die Kunst, egyenesen bojkottálta a „közönséget”. A por és füst ezrei – mondja a túlontúl sokakra egyik Übermenschének, Nietzschének ódájában:

 

Schwergelbe wolken ziehen überm hügel Und kühle stürme – halb des herbstes boten Halb frühen frühlings… Also diese mauer Umschloss den Donnerer – ihn der einzig war Von tausenden aus rauch und staub um ihn? [Mélysárga felhők húznak át a dombon s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz hirnökei… Ez tehát, ez a fal zárta körül a Mennydörgőt, aki por- és füst-ezrek közt egymaga volt? Szabó Lőrinc fordítása]

 

Por és füst ezrei, nincs segítség ellenük:

 

Blőd trabt die menge drunten, scheucht sie nicht! Was wäre stich der qualle, schnitt dem kraut! [Lent bambán lohol a tömeg: ne bántsd! Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak? Szabó Lőrinc fordítása]

 

Ez a tömeg sivár és lármás élvhajhászásban meríti ki az élet csodáját; pusztuljon! még a dicsérete is szégyen! Ez a sok kis állat, ez a sok hízó törpe csak meggyilkolni segít a Nagyot.

 

Und das getier, das ihn mit lob befleckt Und sich im moderdunste weiter mästet Der ihn erwürgen half sei erst verendet!… [s pusztuljon előbb a barom: dicséri s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt gőzben, mely Őt megfojtani segített! Szabó Lőrinc fordítása]

 

Ugyanez a szemlélet szól a Goethe-ódából:

 

Ihr nennt ihn euer und ihr dankt und jauchzt – Ihr freilich voll von allen seinen trieben, Nur in den untren lagen wie des tiers – [Tiétek volt, ujjong hozzá a hála - Igen, ösztöne részesei vagytok, csak alsóbb minőségben mint az állat – Szabó Lőrinc fordítása]

 

Mikor ez a tömeg ünnepel, George így szól: „heute bellt allein des volkes räude…” [„És ma csupán a rühes nép ugat…”] A „rühes nép…” a hiúság vásárában.

 

Endlose strassen drin mit gleicher gier Die menge tages feilscht und abends tollt. [Utcák sora, hol egyforma mohón gyűjt nappal s prédál este a tömeg. Kalász Márton fordítása]

 

Ez a kalmár tömeg hiába akarja megvásárolni a fellegvárat, – földi kincseket ígér:

 

Doch strenge antwort kommt: Hier frommt kein kauf. Das gut euch vor allem galt ist schutt. [Szigorú válasz jön: itt nincs haszon. Amit legjobbnak véltetek, szemét. Kalász Márton fordítása]

 

És a vég és az indokolás:

 

Euch all trifft tod. Schon eure zahl ist frevel. [Meghaltok mind. Már számotok kísértés. Kalász Márton fordítása]

 

A teljes megújhodást követelő költő etosza kifogyhatatlan a testi, lelki, szellemi silányság üldözésében. Démonikus versekben szinte már a modern kultúrcsőcseléket félrevezető „boszorkánymesterek” pártjára áll: „Wir lachen eures wahnes, / Geschlechter falschen spanes…” [„Nevetünk, s nyelvet öltve / néztek, rossz fa gyümölcse…” Kalász Márton fordítása] mondja a Hexenreihen-ben, és megírja a Widerchrist-et, a kárörömnek és az őrjöngő prédikátori fájdalomnak pokoli remekművét. Az Anti-Krisztus megjött, nagy hír előzte meg, bölcsek és balgák a lábai előtt fetrengenek, és ő, a Gonosz, monologizál:

 

Kein werk ist des himmels das ich euch nicht tu. Ein haarbreit nur fehlt und ihr merkt nicht den trug Mit euren geschlagenen sinnen. Ich schaff euch für alles was selten und schweer Das Leichte: ein ding das wie gold ist aus lehm Wie duft ist und saft ist und würze – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Der Fürst des Geziefers verbreitet sein reich Kein schatz das ihm mangelt kein glück das ihm weicht… Zu grund mit dem rest der empörer! [Mindent, mit az ég csak ígért, megadok; hajszál a csalás, de ki látja, mikor érzékeitek veri vakság? Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett a Könnyűt; arany ez a sár s tietek ez az új zamat, illat, e fűszer – – – – – – – – – – – – – – – – – A Férgek Ura ma hazát alapít; kincs s pálma övé; s ha van maradék: pokolba a lázadókkal! Szabó Lőrinc fordítása]

 

De végül jön az ébredés:

 

Dann hängt ihr die zunge am trocknenden trog Irrt ratlos wie vieh durch den brennenden hof… Und schrecklich erschallt die posaune. [Nyalod csak üres vályúimat, óh, futsz, csorda!… De lángol az udvar, az ól, s megdördül a kürt, az ítélet. Szabó Lőrinc fordítása]

 

Hogy félreértés ne legyen, a királyok se különbek:

 

Die fürsten priester knechte gleicher art Gedunsne larven mit erloschnen blicken Und frauen die ein sklav zu feil befände – Was gelten alle ding die ihr ruhmet: Das edelste ging euch verloren: blut… [Fejedelmek, papok, szolgák, pufók lárva mind, szemetek fénye kioltva, s nők, rabszolgának is túl olcsó szajhák – mit ér mindaz, mit annyira dicsértek; a legnemesebb veszett el: a vér… Kalász Márton fordítása]

 

Mint a testet a vér, úgy váltja meg a lelket a hit. És George ma (1914-ben),

 

…da sich schranzen auf den thronen brüsten Mit wechslermienen und unedlem klirren, […tányérnyalók pöffeszkednek a trónon alkusz-képpel s nemtelen csörtetéssel… Kalász Márton fordítása]

 

Jézushoz fordul:

 

Komm heiliger knabe! hilf der welt die birst Dass sie nicht elend falle! einziger retter!… [Jöjj, szent gyermek! segíts e pusztuló, szörnyű világon, megmentőnk, egyetlen! Kalász Márton fordítása]

 

És XIII. Leó-hoz, mert a hit még az ezerfejű tömegeken is segít:

 

So sinken wir als gläubige zu boden Verschmolzen mit der tausendköpfigen menge Die schön wird wenn das wunder sie ergreift. [Így mi hívőkként térdre hullunk olvadva az ezerfejű tömegbe, mely megszépül, ha érinti csoda. Kalász Márton fordítása]

 

Egy keresztes vitéz gondolkozott és érzett így. „Ich sah die nun jahrtausendalten Augen / Der Könige aus stein von unsren träumen / Von unsren tränen schwer…” [„Láttam a királyok ím ezeréves / kőtekintetét a mi könnyeinktől, / a könnyeinktől súlyosan…” Kalász Márton fordítása] – mondja más helyen, és az egyetemes hiten kívül nem tud más orvosságot. Legfeljebb büntetésről tud, „még mélyebb ekéket”, pusztítást követel, és himnikusan üdvözli a megmentő Rombolókat:

 

Spreng aus der kluft! Schrecke die luft Leuchtender heere geschmetter! Rachlieder schnaubt Senget und raubt Tötet und richtet, ihr Retter! [Tépd mundérodat! Mitől a lég riad – csillogó sereg dübörgése! Bosszúdalt dalolj, perzselj, rabolj, jer, megmentő, ölve, ítélve! Kalász Márton fordítása]

 

Itt már nem korbácsos prédikátor beszél, hanem a diktátor, ha úgy tetszik: a terrorista.

Különös, hogy erről a Georgéről néha még ma is olvashatjuk a harminc-negyven év óta sokszor elismételt elefántcsonttornyos „vádat”. Akik e vádat emelik ellene, rendszerint még a ruhatárát, a kosztümjeit sem ismerik; csak egy kosztümben látták, az elsőben, az „esztétaköltő”, az „artista-poéta” pózában és márvány pongyolájában. Pedig az „etikus George” felfedezése igazán nem új dolog, – felfedezte az ő „aktivizmusát” még a legrosszabb európai irodalmi köztudat is, amikor a költő, még a háború előtt, a Zeitgedicht-ekben közvetlenül kezdett a korához szólni. A jobb köztudat viszont kezdettől fogva tudta, hogy az ifjú George, a franciás parnasszista és szimbolista költői kultúrával is átitatott „fennkölt herceg”, sohasem volt egyszerűen csak egy új lakója, új földöntúli kísértete a régi jó elefántcsonttoronynak. George első korszakában, pompázó szépségkultuszának, ezeregyéjszakás álomvilágának, antik képeknek, a nehéz színeknek, az alvilági káprázatoknak az idején is olyan tulajdonságokat mutatott, amelyek ellentétesek minden dekadenciával, élettagadással, asszonyossággal, elefántcsonttoronnyal. Egyrészt a rendkívüli valóságközel, a széppé emelt realitásnak testi közvetlenségű megragadása különböztette meg az igazi artistától, másrészt mondanivalója, hite, szellemének feszültsége, „kegyetlensége”. George nemcsak közölt, hanem mindig jelentett. A trónon és a bíborban is puritán volt. Objektivitása olyan, mint az életnek, a tárgyaknak valósága. Magatartása kihívásként hatott a naturalizmus, impresszionizmus és a klasszicista epigonizmus felé. Műveinek megmunkálása programot jelentett, és szakítást a gondtalansággal, sekélységgel, szentimentalizmussal, a humorral, az impresszionizmussal. Ha csak pózolt volna, akkor is olyan lenne, mint egy tündöklő szirt. De nem pózolt, és nem volt hideg, csak megkeményítette magát. Acél volt és gyémánt, erő, fény és fegyelem. Az egész embert akarta visszahódítani, a teljes embert, a teljes költőt, azt nevelte, edzette magában. A költőt, aki nagyon is az életét, annyira az életét, hogy – egyebeken kívül – meri vállalni és védeni azt, ami igazán nem idegen a munkája lényegétől, a giccsé diszkreditált szépséget. Mert szép is az élet! George nem volt hajlandó a naturalizmus szemeivel nézni és látni. Eleinte gyönyörű, poétikus témákat választott – ma már nagyon látjuk választásában a nevelő tendenciát, a papnak és a katonának a mozdulatát. Aztán, még mindig „esztéta-korszakában”, a legközönségesebb pillanatokat formálta költői műremekké: a Das Jahr der Seele kötet az egész irodalomnak talán „legeseménytelenebb” verskötete. A néző szem gyönyörködik benne egy őszirózsában, egy felhőfoszlányban, egy parkrészletben, egy lehulló érett gyümölcsben. De ez a néző szem épített is, megragadott, szobrot és festményt, háromdimenziós élményt teremtett a lélek számára a valóság kis, jelentéktelen darabjaiból. A bensőség, igazság, az anyaghoz való hűség, amellyel a tárgyakhoz nyúlt, vérrel árasztotta el a témái testét. Ezeknek a „szép” George-verseknek húsuk van. Azok, aminek mondják magukat. Halk, finom, mély szépségek, valóságok. Nem puffasztja őket „hangulattá” a testetlenség. A lélek, a szellem is testté válik bennük.

A csoda azonban, amit George művelt, és ami szintén nem szokott az elefántcsonttornyos költői akarnokok erejéhez tartozni, a nyelv. George újjáteremtette a német költészet nyelvét. Mindig meg tudta találni a teljes kifejezést, azt, ami éppen szükséges, hogy az ige testté váljék. Gundolf mondja, hogy még zseninek lenni sem elég ahhoz, hogy egy költő új nyelvet bírjon teremteni, márpedig Goethe óta a német nyelv sose állt oly nívón, mint ahová George emelte, s az elmúlt században Nietzsche mellett George az egyetlen, aki vissza tudta állítani a szó világteremtő erejét. (Heine ugyanis csak a goethei nyelv-örökség virtuóza, zseniális tékozlója, hígítója.) Ilyen megállapítások igazságához mi, akiknek a német nem anyanyelvünk, nem nagyon szólhatunk hozzá, de az biztos, hogy Georgére egy-egy sorából mi is éppúgy rá tudunk ismerni, ahogy egy Goethe-idézetet meg lehet különböztetni mindenki másnak a szövegétől. Hatalmas világ ez az új, georgei nyelv, és magán viseli a georgei szellem zord bélyegét. Ami édes, hajlékony, könnyű, behízelgő benne, az nem meglepetés; az igazi érdekesség, nagyság és újság az az ősi íz és erő, ami miatt ez a nyelv néha úgy hat, mint egy szörnyeteg beszéde, ótestamentumi beszéd. Századok munkáját és egy egész fajta munkáját végezte ez a költő a nyelvén. Sokszor egészen angolos az a német, amit George, magukat a szavakat is tömörítve, gyökösítve, mond. Az amúgy is robbanóan koncentrált téma, a képsűrítés, a nehéz, ritka, tömbös rímek, a régi gyökerekből táplálkozó, elavult vagy különleges nyelvtani és szintaktikai eszközöket és formákat feltámasztó és mégis természetes nyelv akárhányszor tíz egyszótagos szóból épít ki egy ötös jambusos sort, s a hang ilyenkor még az angolok közül is Robert Browning verszenéjének súlyos görgetését juttatja az ember eszébe. Fegyverek, páncélok zörgetésének, köveknek a beszéde ez, amely maga is kőtáblákra kívánkozik tompa dörejeivel. A hanghatások egyik határán ennek a vad erőnek az extrém megnyilatkozásai állnak, a másik oldalon a magánhangzók és mássalhangzók, alliterációk legédesebb játéka. S közben mindenütt tárgyi súlyú plasztika. „Hinaus zum strohm! wo stolz die hohen rohre – Im linden winde ihre fahnen schwingen…” „Und weit wo wolken lichte berge bilden, / Er seiner wünsche wunderlande sucht…” „Surrend leichter rehe rudel durch die waldeslichtung rennen”… És: „Siehst du im takt des strauches laub schon zittern / Und auf der glatten fluten dunkel glanz / Die dünne nebelmauer sich zersplittern?…” „Wir schreiten auf und ab im reichen flitter / Des buchenganges beinah bis zum tore / Und sehen aussen in dem feld vom gitter / Den mandelbaum zum zweitenmal im flore…” [„Ki a folyóhoz! hol a büszke nádas / a lanyha szélben zászlait kibontja…” „S hol felhők torlódnak fénylő hegyekké, / vágyai csodaföldjét keresi…” „Súlytalan őzek csapatja a tisztáson zirren, surran…” „Látod, a gallyak ütemére már a / lomb meg-megrezzen, s a sötét folyón / a vékony ködfal víztükörre omlik…” Kalász Márton fordítása. „Föl s le járunk sugarak özönében / a bükksornak csaknem a kapujáig / s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten / a mandulafa másodszor virágzik.” Szabó Lőrinc fordítása.]

Ezek mellé a teljes zöngésű puha zenék mellé csak példának vegyük az Urlandschaft félelmesen zord és félelmesen megfékezett nyugalmú versének befejezését:

 

Erzvater grub erzmutter molk Das schicksal nährend für ein ganzes volk. [Ősapa ásott, ősanya fejt sorsot táplálva, mi egy népen betelt. Kalász Márton fordítása]

 

Lassú ünnepélyességre kényszeríti a fizikai nyelvet ez a szigorú és egyszerű stílus:

 

Rangt nicht vor rissen, bruchen, wunden, schrammen, Der zauber der zerstückt stellt neu zusammen… [Ne riasszon szakadás, seb, törés, heg: össze is rak a varázs, hogyha szétszed. Szabó Lőrinc fordítása]

 

Vagy ez:

 

Einer stand auf der scharf wie blitz und stahl… [Jött Egy, ki mint villám s acél, vadúl… Szabó Lőrinc fordítása]

 

Vagy a Zeitgedicht híres kezdősorai, a szándékosan választott, éles, érdes ragismétlődésekkel:

 

Ihr meiner zeit genossen kanntet schon Bemaaset schon und schaltet mich – ihr fehltet. [Ismertek már, kortársaim, és meg- mértetek s szidtatok – tévedtetek. Szabó Lőrinc fordítása]

 

És mikor Dante nevében szól:

 

Mein zorn auf lasse niedre und verruchte in form von erz gerann… [Az alantasra s elfajzottra rontó haragom ércformákba dermedt… Kalász Márton fordítása]

 

Milyen szép az a végtelen, gazdag, pompázó, súlyos egyszerűség és súlyos nyugalom, amivel a kökörcsinekről beszél egy vers:

 

…In trauengruppen dunkle anemonen. Sie neigen sich bedeckt mit silberflocken Und hüllen noch mit ihren blauen glocken Ihr innres licht und ihre goldnen kronen Und sind wie seelen die in morgengrauen Der halberwachten wünsche und im herben Vorfrühjahrwind voll lauerndem verderben Sich ganz zu öffnen noch nicht recht getrauen. […gyászcsoportokban a sötét kökörcsin. Fejük lehajtva állnak és haragjuk, bár arany korona ragyog alattuk, csupa pehely és ezüstös tükörszín; olyanok, mint lelkek, melyek a síri álom tűntén csak félig vannak ébren, s a rontó, nyers, kora tavaszi szélben még nem nagyon mernek egész kinyílni. Szabó Lőrinc fordítása]

 

Vagy ez az örök sor az örök városról:

 

Das allumworbne trümmergrosse Rom [Róma, a rom-nagy, a megudvarolt. Kalász Márton fordítása]

 

És a Trauer II.:

 

…Im jungen schlag ein krachen Von stamm nach stamm – wann fällt der nächste? Das morgendliche grün erschlafft. Das kaum entsprossne gras liegt hingerafft. Kein vogel singt… nur frostiger winde lachen Und dann der schall der äxte. […a zsenge vágásban ropogtak törzs törzs után… melyik zuhan ma? Lankad a virradati zöld, az alig sarjadt fű sorsa betölt. Nem szól madár… Fagyos szelek vihognak, s hallik a fejsze hangja. Kalász Márton fordítása]

 

Ez az igazi költői erő, a nyelvnek és a látásnak markoló, valóságos ereje. Megfékezve, hogy szét ne áradjon, föl ne híguljon, hanem izmos maradjon, feszüljön, mint az eleven élet. „Du gabst dem schmerz sein mass…” [„Mértékét adtad annak, ami fáj…” Kalász Márton fordítása.] A fegyelem, a mérték mindig megmaradt. Még akkor is, amikor ez a georgei Schrei oly erős lett, hogy megszületett belőle az „új pátosz” iskolája, és minden további modernség és extázis: aktivizmus, messianizmus, expresszionizmus.

George tulajdonképpen mindig egyforma volt. Sem idő fölötti szemlélete, sem technikája nem „fejlődött”. Kezdettől fogva az volt, aki lett, csak fokozatosan kibontotta magát. „Ihr sehet wechsel doch ich tat das gleiche…” [„Ti változtatni láttok, én egy maradtam…” Szabó Lőrinc fordítása.] Nem változott, körötte változtak, hozzáfejlődtek. Legtöbben félreértették. Átalakították a hódolói is. Őt, „az egész ember morális megváltóját”, egészen csak kevesen vállalták. Kikerülhetetlen nyelvi hatásán kívül akaratának pozitív tételei – a heroizmus, a pillanat szolgálatának elítélése, a szövetség hangsúlyozása, az abszolút értékelés, a férfiasság kultusza, a becsület, a méltóság, a kozmosz örök rendjébe állított sorsvállaló örök ember – szintén megtették a maguk hatását az új német lírára (és prózára is), de az expresszionista költészet a maga formarombolásával, szétfolyó extázisával, fegyelmezetlen szellemével, materiális forradalmiságával egyúttal teljes ellentéte is lett ősének, a georgei világnak. […]

Stefan George, akinek halálát én is személyes veszteségemnek érzem, mert egyik mestere, nevelője volt ifjúságomnak, már csak a műveivel van közöttünk; de egész alakja, szelleme ránk hagyta örökségül a vágyat, hogy próbáljunk mi is kitartani, és szép verseket írni.

Villon élete

 

François Villon, a középkor legnagyobb francia költője s talán az egész francia irodalom legigazibb lírikusa, 1431-ben született, Párizsban. Ahogy később az akasztófa árnyékában egy négysoros versében a gyengébbek kedvéért magyarázóan írta, a „Pontoise melletti Párizsban”. Egyik ősének Orace volt a keresztneve. Apja szegény eredet, anyja szintén. Családját tulajdonképpen Des Loges-nek vagy Montcorbier-nak hívták; a költő a Villon nevet a nevelőapjától, Guillaume Villontól, vagy de Villontól kapta. Montcorbier egy kis falu volt Burgundiában; ma már nincs meg. A Villon név kiejtése vitás; valószínűbb, hogy a sillon, pavillon stb. mintájára j hanggal Vijon-nak kell mondani.

A költő nagyon korán elvesztette édesapját, anyja, egyszerű és jóságos, írni-olvasni nem tudó, vallásos asszony, Clément Marot jegyzete szerint 1461-ben még élt. A jó eszű, félárva gyermeket 1436 körül anyai nagybátyja, az említett Guillaume de Villon vette magához. Maistre Guillaume de Villon jószívű és jómódú ember volt, a párizsi Saint-Benoit-Bestourné kollégiumi templom plébánosa, több ház tulajdonosa, jogtudós, aki egy ideig az egyetemen is tanított. A Piros kapu-nak nevezett házban lakott, a St. Benoit-kolostorban, a Sorbonne-kollégium mellett. Villon később meghatottan beszél róla, „hagyakozásai” során a könyvtárát testálja rá. Ez a nemes lelkű pap, akiről a költő harmincéves korában azt mondja, hogy:

 

…több volt atyámnál magiszter Guillaume de Villon, s szelidebb volt hozzám anyámnál s átsegített pólyáskorom óta annyi nehéz bajon…

 

ez a nagybácsi tanította az elemi ismeretekre a kis François Montcorbier-t, majd, mikor a fiú tizenkét éves lett, Villon néven beíratta az egyetemre, az úgynevezett szabad művészetek és tudományok fakultására. François Villon tizennyolc éves korában, 1449 márciusában, baccalaureus, huszonegy éves korában pedig 1452 májusa és augusztusa közt, maître des arts, vagyis magiszter lett, és megkapta a licentia docendi-t.

Közben azonban sok minden történt, ami erősebben hatott rá, mint az iskola. A megalázott Franciaország már hosszú évtizedek óta az angol inváziót, a százéves háborút sínylette. E nagy küzdelem első szakaszában tudvalevőleg folyton az angolok győztek; V. Károly alatt a francia nép úgy-ahogy feltámadt; az őrült VI. Károly uralkodása idején az akkori „ősellenség” viszont már Párizst is bevette, és a király s a kimerült nemzet perszonálunióban egyezett ki a hódítókkal. A rivalizáló francia hercegek, a királypárti, illetve angolbarát nemesség, a jogait követelni kezdő polgárság és az agyonkínzott parasztság szörnyű birkózása és elsősorban maga a nemzedékek sora óta dúló háború minden erkölcsöt lezüllesztett, és szabadjára engedte a legveszedelmesebb ösztönöket. Az általános erkölcsi romlás az egyházat sem kerülte el. A király nemzeti, gallikán egyházat akart, ekkor folyt az avignoni és a római pápák közt a nagy schizmapör, a felső papság nagy része az angolok oldalán állt. Shakespeare történelmi drámáinak, a fehér és piros rózsa harcainak véres korszaka ez: ínség, öldöklés, szakadatlan politikai gyilkosságok, szövetségcserék és árulások mindenütt. Az ingatag, szomorú és babonás VII. Károly, noha végül mégiscsak az ő uralkodása idején szabadult fel Franciaország az idegen hódoltság alól, jobban törődött legendás kedvesének, Sorel Ágnesnek szép szemeivel, mint országa reménytelen gondjaival. A nyomor és a kétségbeesés kicsapongásokban, kegyetlenségekben, szertelen életvágyban próbált feledést találni. Mikor 1428-ban megindult az új nagy angol roham és Orléans ostroma, VII. Károly úgy dorbézolt, hogy azt mondták rá: „vígabban már igazán nem lehet országot elveszteni.” S ekkor történt a csoda; Jeanne d’Arc, a férfiruhás parasztlány, az isten küldötte Szűz új hitet adott népének, kilenc nap alatt felszabadította a 209 napos ostrom alól Orléans-t, sorra nyerte a csatáit, bevette Reimst, és megkoronázta a királyát. Később az ellenség pártján harcoló franciák, saját vérei, elfogták, s jó pénzért eladták az angoloknak, s azok francia püspökök ítélete alapján – 1431-ben, Villon születése évében – Rouenban, papírkoronával a fején, máglyára vitték, és boszorkányként elégették ugyan, de porait hiába szórták a Szajnába: ők maguk azt mondták, hogy „elvesztünk, mert egy szentet égettünk meg!” 1436-ban – amikor Villon már valószínűleg a nagybátyja oltalma alatt élt – a franciák visszafoglalták Párizst; a kis François két év múlva bizonyára szemtanúja volt VII. Károly párizsi bevonulásának, és 1453-ra már csak Calais csücske maradt angol kézen. Ugyanabban az évben foglalta el II. Mohamed Bizáncot, és döntötte meg a kelet-római császárságot.

Az erkölcstörténet kifogyhatatlan a százéves háború hatásának ismertetésében. Akit ilyen idők neveltek, az szinte előre levezekelte minden bűnét. Az igazságszolgáltatás teljes csődöt mondott, az emberek nagy része úgy élt, ahogy tudott. A diák Villonra egy már hetven-nyolcvan éve tartó háború minden nyílt és rejtett mérge hatott a jelen borzalmaiban. A feltámadás után is évtizedekig tartott, amíg az országban, melyet a hadseregen kívül az „Écorcheur”-bandák – a „Nyúzók” –, majd a Coquille banditái – a „kagylósok” – pusztítottak, úgy-ahogy megint rend lett. A király nem sokat segített, de kitűnő munkatársai – köztük Jacques Coeur, a nagyszerű kereskedő és kincstárnok, akit Villon is emleget – a feudalizmus romjain megteremtették a polgáriasodó új Franciaországot. VII. Károly fia, a zseniális és terrorista XI. Lajos aztán befejezte az újjáépítés óriási munkáját.

Ezeknek a tatárjárásszerű történelmi eseményeknek a keretébe, VII. Károly és XI. Lajos korszakába állítva kell néznünk és megítélnünk a költő és kora moralitását, egész lelkületét. Villont, mialatt derék borissza bírák, papok és polgárok körében nevelte a nagybátyja, kint az utcán és az iskolában már egészen más világ vette körül. Az angol terrort az anarchia rémuralma váltotta fel, nem fizetett katonák rablócsapatai, éhínség, járványok. 1438-ban ötvenezer embert vitt el a pestis, Párizsban huszonnégyezer düledező, lakatlan ház fenyegette a járókelők testi épségét, és nyújtott jó menedékhelyet a banditáknak, télen a környező erdőkből betörő farkasok az utcákról ragadták el a gyermekeket, és a rend csak 1445 körül szilárdult meg.

E züllött világban az iskola, az egyetem állapota is csak züllött lehetett. A tanítás nem volt komoly, a vizsgák és a vizsgáztatók még kevésbé. Minthogy az egyetemet az egyház fiókintézetének tekintették, a diákság is egyházi kiváltságokat élvezett, az írástudók, a clerk-ek például valamennyien a püspöki törvényszék illetékessége alá tartoztak. Következésképp egymást érték az összekülönbözések és a hatásköri viták a királyi és rendőri hatóságokkal. A diákélet maga kevés tanulásból és sok kocsmázásból, verekedésből, lebujozásból és még rosszabbakból állt. Párizs háromezer kocsmájában tizenöt-tizenhatezer diák dorbézolt, mértéktartóan vagy féktelenül, a felserdült Villon körül. Még csak lelkiismeretlenségnek sem vehetjük, hogy nyomtatott könyvek híján – az első nyomtatott francia könyv csak Villon halála után jelent meg – és a tökéletlen tanítási módszerek mellett oly kevéssel megelégedtek a tanárok, akik egyébként nagyrészt éppúgy korhelykedtek, mint tanítványaik. Egy kis klasszikus latin és középkori latin-zsargon, némi logika, retorika, poétika, a biblia egy-két részlete, és újtestámentumi történetek, görög-latin hitregék, Vergilius, Ovidius, meseszerű őskori és középkori történelem, valami bizonytalan földrajzi és természetrajzi anyag, régi filozófusok tanításai, főleg címekben, idézetekben és anekdotákban: körülbelül ez lehetett a tudás, amit – többnyire szájból, hallás útján – megszerezhetett az akkori filozopter. Villonnak kitűnő lehetett az esze, az emlékezőtehetsége és megfigyelőképessége, s az első években még szorgalmasan járta az iskoláit, konkrét tudásáról azonban – s főleg arról, ami első kézből szerzett műveltség – nagyon ellentmondók a megítélések. Magiszteri oklevele, melyet a szabad művészetek és tudományok fakultásán nyert, alsóbb fokú diploma: elsősorban arra volt jó, hogy tovább tanulhasson a jogi vagy teológiai szakon. Tovább is tanul, és nyilván doktorátusra készült, hiszen még a Nagy Testámentum írásakor, tehát 1461-ben is écolier-nak, diáknak nevezi magát.

A tanulás azonban egyre névlegesebbé vált. Villont elkapta az önállóság, a bor, a rossz társaság, a nők. Az egyetemi és a polgári hatóságok közt is minduntalan kiújultak a viszályok. Egyszer már akkor felfüggesztették a tanárok a tanítást, éspedig teljes félesztendőre, amikor Villon még kisdiák volt; s az egyetem sztrájkeszközei közt félelmes fegyvernek számított az a jog, hogy ugyanakkor a rektor a templomokat is bezárathatta. 1451-ben, Villon „érettségijének” évében, tehát épp akkortájt, amikor az egyetemi vezetők végre már-már kénytelenek voltak elfogadni a királyi iskolareformot, olyan vihar tört ki, amely három esztendőre fenekestől felforgatta a diáknegyed életét.

A párizsi egyetemnek akkor nem volt igazi központja, a kollégiumok, templomok, elszórt hallgatótermek csaknem az egész bal parti városrészt elfoglalták a tulajdonképpeni Quartier Latin, a Sainte-Geneviève hegy körül. Az új nagy botrányt egy csíny robbantotta ki. A diákok, hegyükről leszállva, a Saint Jean de Grêve templommal szemközti ház elől, amely a veszekedős és istenes özvegy Bruyères-né – ahogy mondták: Mademoiselle Bruyères – tulajdona volt, kiástak és diadalmenetben elvittek egy ősrégi, hatalmas és nevezetes mérföldjelző követ. A követ, melynek már az ősi diákhumor a Pet-au-Diable nevet adta, saját városnegyedük közepén, a Mont-Saint-Hilaire-en újra felállították. Az előkelő özvegy panaszára Robert d’Estouteville prévot – városbíró, elöljáró vagy főkapitány, egyébként Villonék régi jóbarátja, akihez a költő egy balladát is írt, és aki Victor Hugo Notre Dame-jában szintén szerepel – rendőreivel lefoglaltatta és beszállíttatta a követ a Palais udvarába. A diákság betört a királyi palotába, az őröket leütötte, és a Pet-au-Diable-ot nagy gaudiummal visszavitte a hegyre, s ott bevakolta, megláncolta, „rozmaringsipkával” koszorúzta. A kő lassanként az egyetemi szabadságjogok szimbóluma lett.

A diákok azonban tovább mentek, s amikor Mademoiselle de Bruyères, a megváltoztathatatlanba belenyugodva, új mérföldkövet állíttatott a háza elé, azt is elrabolták és eltüntették a Mont Sainte-Geneviève-en. Ennek az utóbbi kőnek a szintén nem jó illatú Vesse nevet adták, ezt is megkoszorúzták, és leláncolták és a Pet-au-Diable-lal együtt tánccal, nótával, muzsikával ünnepelték, miközben a járókelőket, sőt a tiszteket is arra kényszerítették, hogy tegyenek esküt a diákjog tiszteletben tartására. Ők maguk viszont igen kevéssé tisztelték a polgári rendet és a tulajdonjogot: fosztogatni kezdtek a városban, a hentesek boltjaiban húsokat akasztottak le a horgokról, a vásárcsarnokokból tyúkokat emeltek el, hordókat gurítottak ki Turgis kocsmáros Toboz-hoz címzett vendéglőjéből, egyszóval virágozni kezdtek azok az „ingyen-lakomák”, amelyekben – mint a Repues franches című későbbi diákballada-gyűjteményben bőséges bizonyság van rá – Villon vezérszerepet vitt a találékonysága révén. Nagy örömük telt a diákoknak a hangos éjszakai felvonulásokban is, melyeknek során leszedték a cégtáblákat, és a Medvé-t „összeházasították” a Kocá-val, a Szarvas-t a Papagáj-jal és így tovább.

A főkapitány végre megunta a dolgot és 1453. május 9-én megszállta a Sainte-Geneviève hegyet a diákok egy házban elbarikádozták magukat, még egy kis ágyú is került valahonnan: az ütközet vége az lett, hogy a rendőrség vagy negyven diákot letartóztatott, és a bűnjelekkel együtt elhurcolt. Erre valóságos háború tört ki. A rektor nyolcszáz diák és magiszter élén a foglyok kiszabadítására indult. A prévot engedett, a diákokat kiadta az egyházi bíróságnak. Emberei azonban, mikor a diákok diadalmenete már elvonulóban volt, valami félreértés folytán összetűztek a tüntetőkkel, s az újabb ütközetben sokan megsebesültek, és egy Mauregard nevű jogász meghalt. Az ügy ezzel vészesre fordult, az egyetem 1453 májusától 1454 februárjáig felfüggesztette a tanítást és bezárta a templomokat. Rengeteg további bírósági hercehurca és fellebbezés után a rektor végül teljes elégtételt kapott, és egy rendőrtisztnek, aki az összeütközésnél kezet emelt rá, lecsapták a jobb keze fejét.

A zavargásokból Villon nyilván alaposan kivette a részét, mindenesetre rendkívül érdekelték az ügy fordulatai, hiszen, mint a Testámentum-ból tudjuk, Pet-au-Diable címmel valami humoros eposzban, melyet regénynek nevez, fel is dolgozta az eseményeket. Testálásai során, nevelőapjáról beszélve, ezeket írja:

 

Könyvtáramat adom neki s az „Ördögf…” regényt: barátom, az a derék Guy Tabarie másolta; az asztalfiában hever füzetszám, odazártam; a tartalma annyira friss, hogy túlvisz a formahibákon, bármilyen esetlenek is…

 

A burleszk eposz, sajnos elveszett. A Testámentum-ban Mademoiselle la Bruyères-ről is szó esik, a cégtábla-kalandok emlékeképpen pedig Villon ilyen tarka cégérek egész sorát hagyományozza különféle ismerőseinek.

De egyebet is ír később, az önéletrajzában, ezekről az „elveszett évek”-ről. A megbánás szól ebből a strófából:

 

Siratom ifjúságomat melyben oly sokat hergelődtem, s mely, hogy a vénség rámszakad, elrejtőzött a tűnt időben. Ellovagolt? Gyalog szökött? Nem! Jaj, hogyan hát? Ki tudja!… Hopp, csak úgy elrepült észrevétlen s kincseiből mit sem hagyott…

 

Más helyen még erősebben, még nyíltabban beszél:

 

Tanultam volna, óh egek, ifjuságom bolond korában, izlett volna a becsület, volna most házam, puha ágyam! De én? Az iskola megett csavarogtam, bitang fiú. Ezt írva, most, majd megreped a szívem, olyan szomorú…

 

A közállapotok általános ziláltsága, az egyetemi botrányok, a tanítási szünet, a mind veszedelmesebbé váló csínytevések s természetesen elsősorban a könnyelműség lassanként olyan útra vitte, amelyen ő is in profundum malorum süllyedt. Ismerősei és barátai közt egyre több akadt, akire derék nagybátyja és szomorú édesanyja – pedig őrá annyi őszinte bánkódással gondol a tékozló fiú, és olyan szép imát írt számára! – bizonyára csak rémülettel tekintett. Ezek közül való volt az egyik fentebbi idézetben szereplő Guy Tabarie; hogy milyen „derék” ember, még látni fogjuk. De volt köztük kitűnő, nemes, földesúri családból származó börtöntöltelék is, például a Villonnál két évvel idősebb Régnier de Montigny. Ez vezette be a fiatal költőt a korcsmák, utcalányok, hamiskártyások és kockások s végül a Coquille világába; néhány keserves és cifra esztendő után 1457-ben, a dijoni coquillard-perben, huszonkilenc éves korában felakasztották. Ugyancsak felmagasztalva végezte az életét négy évvel később Colin de Cayeux, egy lakatos fia, Villon gyermekkori szomszédja és pajtása, lecsúszott egyetemi hallgató. Mindenféle más jómadarak, uzsorások és banditák hosszú soráról számolnak be a Villon-életrajzok, egykorú rendőri és bírósági iratok újonnan feltárt adataival szinte túl élesen világítva meg a költő boldogtalan és homályos életének egy-egy szakaszát.

Ehhez az 1453 körüli korszakhoz, amelyben Villon még kétlaki életet élt az otthon és a titkos alvilág közt, a cimborák hosszú sora mellett természetesen hozzátartoznak a nők, a munkáslányok és széplányok, s egy-két úrinő: Catherine de Vausselles, Villon „reménytelen” szerelme, aki egyszer bizonyos Noëllel és társaival oly emlékezetesen megsulykoltatta a költőt, továbbá a botrányos életű, hírhedt pourras-i apátnő, Huguette du Hamel, s végül a „közönséges és zengzetes nevű lányok vidám bandája”, akikkel sorra megismerkedtünk a Nagy Testámentumban: Jehanneton, Jacqueline, Blanche, Perette, Ysabeau, Marion d’Idolle, Denise, nagy Breton Anci, az orléans-i kis Macée, aki meglopta Villont, és a többiek, és mindenekelőtt a la grosse Margot, a kövér Margot, akinek a Notre Dame-kolostor mellett volt a korcsmája. Ebben a lebujban a költő, akinek verseit már mindenfelé szívesen hallgatták, valósággal otthon volt: a tulajdonosnő barátja. Világhírű balladájában, melynek cinizmusát az „ajánlás” önmagára visszasújtó keserű megállapításai ellensúlyozzák, páratlan elevenséggel rajzolja meg a zsák a foltja szövetséget. Mennyit szerepelnek verseiben mindezek a tavernák, mennyit ezek a figurák, mennyit a tündéri és naturalista balladákban a gyönyörű és elrothadó női testek! A kövér Margot korcsmája volt az, ahol legszívesebben gyűltek össze a Montigny- és Cayeux-féle „deklasszék”, akik egyébként ebben az időben valamiért Dijon környékére tették át székhelyüket. Ezeket a korcsmákat természetesen nem mai szemmel kell nézni, tisztességes polgárok, ügyvédek és papok is nyugodtan együtt iddogáltak a kártyázó, veszekedő és verekedő társasággal. Sokszor poharazott a Toboz-ban, az Öszvér-ben vagy a Trou Perette-ben Villon kitűnő és kedélyes egyházi védőügyvédje is, magiszter Cotard, akit az Imádság Cotard mesterért strófáiban tett halhatatlanná a honoráriummal adós védenc.

Mindezek az alakok, világiak és egyháziak, és mindaz, amit műveltek, örök-emberi rajzuk ellenére oly idegenek és távoliak a mai erkölcsszemlélet számára, amennyire érthetetlen az a másik szokás is, hogy a középkori párizsiak majálisokat és bálokat rendeztek a temetőkben, elsősorban a Cimetière des Saint-Innocents-ban. Az Ártatlan Szenteknek ez az óriási temetője valóságos népliget volt. Ott terült el, ahol ma a Nagycsarnok van, négyszögletes fal körítette, s a falak mentén a nagy árkádok alatt hegymagasságban tornyosodtak a kiürített sírok csontjai, koponyái. Itt festették meg, öt-hat évvel Villon születése előtt, a híres és első Haláltáncot – a Danse Macabre-t – melyet világszerte rögtön utánozni kezdtek; a dominikánus szellemű, hatalmas freskón tizenöt mindenféle rendű és rangú klerikust és ugyanannyi laikust kényszerít körtáncba a vígan bokázó Halál, akit itt még nem csontváznak, inkább csak csontvázfejű, szétmálló kadávernek ábrázoltak. Párizs nevezetessége volt ez a nagy temető, földje mohón ette és türelmetlenül köpte a csontokat, sírjai közt és árkádjai előtt pedig táncolt, sírt, csókolózott, verekedett a nép, majdnem úgy, mint a korcsmákban. A középkori lélekben elmosódtak a bűn és megtisztulás, mennyország és pokol, élet és halál határai. A modern hitetlenség, ha lelkifurdalást érez, az észre apellál, kimutatja, hogy nincs bűn, és ezzel oldozza fel az embert. Önmegváltásának a ráció az eszköze. Villon és kora kikerülhetetlennek hitte és vállalta a gyarlóságot és a bűnt, de irracionális magasságba fellebbezett, és mindig fellebbezett! Az a kor a részegség és a szenvedély perceiben volt cinikus; nekünk a józan eszünk az. Villon jól tudta, hogyan vernek el az Elveszett Fiúk „mindent korcsmára meg leányra”, s közben folyton önvád kínozza, imádkozik és Hamlet síri borzongását érzi, másfél századdal Shakespeare előtt. Ártatlanok temetőjéről beszélve írja:

 

Ha szemlélem a hullaházban a koponyák dúlt tömegét: hogy tanácsúr volt-e korábban vagy kincstárőr vagy mind cseléd e sok ember: annak jelét már nem mutatja semmi nyom; ki püspök és ki póri nép, azt megmondani nem tudom. És itt vannak a nők, akik súgtak-búgtak, összehajoltak; tán királyné volt némelyik, mások hódoltak s robotoltak; itt vannak most e csonthalom vad rendjében össze-vissza mind; cimük és hatalmuk elolvadt. Van még úr? Van még szolga? Nincs. Meghaltak, Ég nyugtassa őket! Testük penész és rothadék. Nagyurak voltak, büszke hölgyek, krém, sajtleves, rizs s mennyi még táplálta őket töltelék; porrá morzsolódtak, törődtek, s itt tánc, s kacaj, mind semmiség… Édes Jézus, oldozd fel őket!

 

A földi és lelki pokolban és a megváltás sóvárgásában ilyenformán élt a „szegény Villon”, a kis, sovány, csúnya, fekete diák, amikor egy tragikus kaland, melyet nem ő kezdett, kivetette védő otthonából, és vagabundussá tette.

1455. június 5-én, Úrnapján, este kilenc óra tájban, a Rue Saint Jacques-on, a St. Benoit órája alatt hűsölt a kőpadon vele egy Ysabeau nevű nő és Gilles pap. Egyszerre csak egy Jean le Merdi nevű diák kíséretében elhaladt előttük egy másik pap, Philippe Sermoise (vagy Chermoye), és amint meglátta Villont, éktelenül gyalázni kezdte valami homályos nőügy miatt, majd csuhája alól kardot rántott elő, Villon fejére sújtott, és felhasította a költő alsó ajkát. Villont elöntötte a vér, a szemtanúk ijedten szétrebbentek. Végre kardot húzott a költő is, és lágyékon döfte támadóját. Ekkor érkezett vissza Jean le Merdi, és lefegyverezte Villont, aki erre nagybátyja kolostora felé hátrált. Támadói üldözték. A költő felkapott egy követ, és leterítette vele Sermoise-t, akiről csak azután derült ki, hogy milyen súlyos a szúrás, amit kapott. Villon borbélyhoz futott, hogy bekötöztesse a sebét, és annak hivatalos kérdésére, hogy kicsoda, és hogy kivel párbajozott, ellenfelét megnevezte ugyan, de óvatosságból Michel Moutonnak mondta magát; aztán övéitől gyors búcsút véve, megszökött Párizsból, hogy elkerülje a vizsgálati fogságot. A sebesült papot kórházba vitték, a Châtelet vizsgálóbírója azonnal kihallgatta. Sermoise nem vádolta Villont, kérte, hogy ne üldözzék, és „bizonyos okokból, melyek erre késztették”, megbocsátott ellenfelének. Két nap múlva meghalt. Villont, aki gyilkos lett, távollétében száműzték az országból. A pap vallomásáról felvett jegyzőkönyv – és talán Robert d’Estouteville prévot barátsága – nagyon megkönnyítette a költő későbbi felmentését ebben az önvédelemből történt emberölési ügyben.

A gyilkosság körülményeit hivatalos aktákból pontosan ismerjük. Hogy azonban Villon hol és hogyan töltötte ezt a hét nehéz hónapot, amely most várt rá, azt csak sejteni lehet. A feltevések nagyon ellentmondóak. Az „országos kitiltást” ebben az időben nem vették nagyon komolyan, az elítéltet kikísérték Párizs határáig, és ott szélnek eresztették. Tekintve a viszonyokat, a szerencsétlen éhen halt, rablók áldozata lett, vagy beállt maga is banditának.

Lehet, hogy ez alatt a héthónapos első száműzetése alatt egy ideig Villon is a banditákhoz, a coquillard-okhoz menekült, akik közt két cimborája, Montigny és Colin de Cayeux meglehetősen nagy szerepet játszott; ez azonban szintén csak feltevés. Ha csakugyan utánuk ment Dijonba, épp az 1455 novemberében megtartott nagy coquillard-pör idejére érkezhetett oda, amely egy időre szétugrasztotta a szakmák szerint megszervezett, csodálatosan összetartó, ezertagú, félelmetes bandát. A bandatestületnek hetvenhét tagját ugyanis elfogták, s közülük néhányat rögtön felakasztottak vagy olajba főztek. A pör részletes aktái ránk maradtak. Villon neve sehol sem szerepel bennük. Hogy tehát a költőnek volt-e igazi kapcsolata a Coquille-jal, azt csak gyanítani lehet. Mindenekelőtt abból, hogy több említett párizsi barátja fő-coquillard volt, s velük együtt később ő is részt vett bizonyos igazolt bűncselekményekben. Továbbá: valamiből el kellett tartania magát, s megélni csak rablásból élhetett meg, ekkor pedig már mindenesetre biztonságosabb volt bandában dolgozni, s nem a maga szakállára. S végül: most – vagy későbbi, ötéves exiliuma idején – Villon írt hat balladát a coquillardok argóján, elavult és tájszavakból, latin és titkos kifejezésekből összegyúrt speciális zsargonnyelvén. (A zsargon-balladák tartalma nem terhelő, a költő többnyire arra inti barátait, hogy hagyjanak fel veszélyes mesterségükkel.) Ezeken a meggondolásokon kívül csak a verseiben található célzások adnak némi támpontot a találgatásra, hogy a szökevény költő hol és hogyan élhetett a száműzetései alatt.

Legvalószínűbb az, hogy ez alkalommal Párizs környékén bujkált, jószívű ismerősök és ismeretlenek kenyerén tengődött. Nem volt igazi oka messze kerülni Párizstól, és tudhatta, hogy jó lesz kéznél lennie, hiszen családjának előkelő barátai bizonyára mindent megtesznek a rehabilitálására. Az biztos, hogy Bourg-la-Reine-ben, mint hat évvel később is hálásan emlegeti, Perrot Girart borbély napokon, talán heteken át jól tartotta disznópecsenyével. Ugyanakkor, a borbélynál vagy másutt, talán együtt is élt a pourras-i zárda – később Port-Royal – viharos múltú és jövőjű apátnőjével, a már szintén említett Huguette de Hamel-lel, akinek életét szintén részletesen ismerjük. Villon ez idő tájt viselt dolgairól csak ennyi bizonyos. 1456 januárjában aztán tisztázódott az ügye, s ő egyszerre két „lettre de remission”-t is kapott, egyet „François de Montcorbier”, egyet „François des Loges, autrement dit de Villon” névre. Visszatérhetett Párizsba.

A megrettent vagy legalábbis alaposan megszeppent költő boldogan pihente ki fáradalmait nagybátyjánál és kesergő édesanyjánál, őszintén megbánta bűneit, fogadalmakat tett, és ismét járni kezdett az egyetemre. Az év nagy része nyugodtan telt el. Eleinte legfeljebb az asztalos Chasia Cholet-val, Guy Tabarie-val, a Pet-au-Diable regény másolójával és a lajtos Jean Le Loup-val találkozgatott. Nemsokára azonban jelentkezett Colin de Cayeux is. A rendes élet és munka már mégsem ízlett Villonnak, s ő lassan visszacsúszott előbbi életébe: tivornyázott, csalt, és sohasem volt elég pénze. Valami szerelmi bánat is nyomta – a Catherine de Vausselles-ügy, vagy más – amire egész életében minduntalan visszatér, s ami miatt még sírfeliratában is „a szerelem mártírjának” nevezi magát.

A rejtélyes nőről, aki szédítette, az ő homályos célzásain kívül semmit sem tudunk. Valaki megcsalta, becsapta, édes szavakkal rászedte, s ő ki akart szabadulni a „nagyon szerelmes börtönből”, amely összetöri a szívét, ezért hát elbujdosik Angers-ba: ezt erősítgeti az úgynevezett Kis Testámentum-ban, amelyet 1456 vége felé írt. Ez a háromszázhúsz sorból álló vers az első komolyabb munkája, mintegy fiatalkori vázlata későbbi főművének, a Nagy Testámentum-nak; igazi címe: Les Lais, vagy Les Legs, vagyis: Hagyaték. Öt évszázad tradícióját már aligha lehet megváltoztatni, de Villon élesen kikelt az ellen, hogy a Hagyaték-ot Testámentum-nak, akár Kis Testámentum-nak nevezzék; igazi Testámentum-ában, melyet a kicsivel szemben ma általában Nagy Testámentum-nak hívunk, így tiltakozik még a cím megváltoztatása ellen is:

 

Most jut eszembe, hála isten, hogy azt a hagyatéki verset, mit ötvenhatban írtam, innen távozva, tetszett némelyeknek elnevezni Végrendelet-nek. Nem volt joguk rá, hirdetem! De hát, amit valaki szerzett, nem ura sokszor maga sem!

 

Öt évvel később, a Nagy Testámentum-ban is sűrűn beszél arról a nőről, a „fondor szépségről”, aki 1456-ban úgy rászedte és meggyötörte. „A kivert és megtagadott szerető” néven emlegeti magát, és így ír:

 

– Ha a nő, kit hűségesen szolgáltam, akinek örültem, s akitől annyi gyötrelem kínját-piszkát megadva tűrtem, megmondja mindjárt s egyszerűen, hogy mit akar – de nem! nem ám! – könnyű lett volna menekülnöm horgáról idejekorán. Bármit mondtam neki, csupa fül volt, mindig meghallgatott, még megjegyzést sem tett soha, sőt azt is némán tűrte, hogy hozzáhajolok, rásímulok; mellette elröpült a gondom… Így lassan mindent kitudott, de csak gúnyból és hogy befonjon.

 

Mivel más helyen ennek a rejtelmes nőnek anyagi kapzsiságáról is beszél, a most idézett leírást olvasva az ember nem tud elzárkózni a gyanú elől, hogy Villont talán feljelentésekkel fenyegette és zsarolta ez a szép nő, s hogy a költő azért lett bandita, hogy legyen pénze biztosítani „szerelme” hallgatását.

1456 karácsonya után Villon elhagyja Párizst. Angers-ben, amelyet újra célpontjának jelölt meg, egy nagybátyja élt, öreg pap; de semmi jele, hogy csakugyan felkereste volna. Pedig komolyan készült a látogatásra, mégpedig nemcsak azért, hogy a kedvesét felejtse. Volt rá más oka, és volt más célja is, amit megint könyörtelen vizsgálóbírói akták bizonyítanak.

1457 tavaszán, három-négy hónappal Villon második elbujdosása után, a „derék” Guy Tabarie egy Pierre Marchand nevű papnak, aki később a párizsi Châtelet rendőrtisztje lett, egy korcsmában spiccesen olyasmit kezdett fecsegni, hogy az elmúlt télen betörésben vett részt, melyet azóta sem fedeztek még fel: néhány barátjával kirabolta a Collège de Navarre – ma: Technikai főiskola – pénztárát, ahol a teológiai fakultás pénzét őrizték nagy vasládákban. Marchand egy álló hónapig nap nap után nagy türelemmel szedegette ki Guy Tabarie-ból az eset részleteit, ő maga is jelentkezett valami hasonló új munkára, s mikor a fecsegő már mindent feltárt, jelentette az ügyet a Châtelet-ben. A rendőrség és a károsultak csak akkor értesültek róla, hogy betöréses lopás történt. A tetteseknek egyelőre csak hűlt helyét találták, Guy Tabarie is megugrott, és csak egy év múlva került hurokra.

Vallomásából a következő tényállás derült ki. 1456 telén, karácsony előtt, a Rue St. Jacques-ban, az Öszvér-ben együtt vacsorázott Colin de Cayeux, egy bizonyos Petit Thibault és Petit Jean, fekete szakállas, harmincéves, alacsony kis ember, akit „fortis operator crochetorum”-nak, vagyis kiváló kasszafúrónak ismertek, továbbá egy Don Nicolas nevű picard pap, Villon és ő. Vacsora után, tíz órakor, fekete köpenyben, kötélhágcsón bemásztak a Collège de Navarre kertjébe, azután a kollégiumba. Ő – Tabarie – kint a kertben vigyázott, és a köpenyeket őrizte, bent pedig Petit Jean éjfélig dolgozott: sorra „megoperálta” a vasalt ládákat, s az egyiknek a fenekéről végre ki is emeltek egy zsákot ötszáz arany écu-vel. A pénzen megosztoztak, de őt becsapták: őrködéséért mindössze tíz aranyat kapott. Utána áldomást ittak a Pomme de Pin-ben, s ott Villon előadta társainak, hogy újabb hasonló jó „szüret”-re lesz kilátás, mert ő elmegy Angers-ba, terepszemlét tart a nagybátyjánál, akinek egy barátjánál szintén van öt-hatszáz arany, majd azt is elrabolják. Ezt tárta a rendőrség elé 1458-ban a „derék” Guy Tabarie, ezt vallotta a kínpadon is.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Villont legfeljebb harmadsorban sarkallta meglépésre a szerelmi bánat. Sokkal inkább az a vágy vitte, hogy mikorra a betöréses lopást felfedezik, ő már ne legyen Párizsban, s hogy ugyanilyen kényelmes módon mielőbb újabb aranytallérokhoz jusson. Ezzel aztán igazán bandita lett belőle, és megkezdődött öt évig tartó második bujdosása.

A huszonöt éves, boldogtalan költő 1456 végétől 1461 őszéig volt erdők, mezők, országutak vándora, börtönök lakója. Mint első bujdosásáról, erről az ötéves bolyongásáról sem tudtunk semmi biztosat. Amit a coquillard-kapcsolatok gyanújáról előbb már elmondtam, az is talán ebbe a korszakába illik inkább az életének. Vagy ebbe sem? Látom, a Nagy Testámentum egyes strófáinak és sorainak homályos utalásaiból az életrajzírók – nem az újabban divatos vie romancée-k szerzői, de komoly filológusok és kutatók – hogyan következtetnek például kóborútjainak az irányára. Abból a parányi tényből, hogy egyik versében mellékesen odavetve előfordul Roussillon városka neve, már konkrétumot olvasnak ki; holott ezt a városnevet esetleg csak a szóban forgó ballada tizenhat -illon végződésű sorának rímkényszere vitte a versbe. Vidéki bebörtönöztetéseit szintén mind más és más időpontra teszik, számát csökkentik vagy növelik, okaiul különféle sejtelmeket hoznak fel. Egyáltalán jellemző a komoly Villon-életrajzokra, hogy csak ott biztosak, ahol vagy a költő maga közöl valami használható adatot, ami nagyon ritkán fordul elő, vagy pedig ahol egykorú bűnügyi akták állnak rendelkezésre. Az utóbbi esetben teljes megvilágításban, szinte novellisztikusan feldolgozva látjuk egy-egy nap történetét. Nagyon sok kortörténeti akta, adat és feljegyzés van, amely általában Villon korára vagy életének mellékszereplőire vonatkozik; róla magáról alig esik szó. Sokszor egyes verssorainak az értelmezésénél is ilyen külső adatokat kell segítségül venni, bár néha nagyon ellentmondóak, vagy sokféle megfejtést engedélyeznek. Vaskos modern könyveket írtak már össze Villonról, de nincs bennük több, mint amennyit az igazi kutatók és szövegkritikusok, Longnon, Jean-Marc Bernard, Marcel Schwob vagy Gaston Paris, Pierre Champion, Moland mondanak. A lényeget, az igazat, szinte szóról szóra ismétli valamennyi: aktákat kivonatolnak. J. Chapiro, a németül író francia is inkább csak kor- és erkölcstörténetileg bővíti-szélesíti Gaston Paris kitűnő Villon-könyvének tartalmát, amelyen ez az én összeállításom elsősorban alapul.

De térjünk vissza Villon öt kóbor esztendejére. A költő mindenesetre bejárta az északi és északnyugati Franciaországot. Feltételezett, valószínű vagy biztos állomásai: Angers, Bretagne, Poitou – a két poitevia dialektusban beszélő nő lakóhelye –, Dauphiné, Orléans, Dijon, Blois, Bourges, Moulins – a „jó város!” – és Meung (Mehun) sur Loire. A földrajzi rend és az időrend nagyon bizonytalan. Ennek megfejtése különben franciáknak sem lehet igazán fontos, nekünk még kevésbé.

Legértékesebbnek azt kell tartanunk, hogy az ágrólszakadt, lerongyolódott, kiéhezett csavargó-költőt szörnyű nyomorúsága idejében hercegek is fogadták. Villon egy, sőt talán két ízben is vendége volt hosszabb-rövidebb időre Blois-ban Charles d’Orléans, és Moulins-ban Jean II. de Bourbon hercegnek. Charles d’Orléans, a komoly, szomorú és művelt arisztokrata, a finom szerelmi lírikus, maga is „börtönviselt” ember volt: huszonöt évet töltött angol fogságban. Lehetséges, hogy egy ideig Villonnak nemcsak menedéket, de fizetést is adott, mint a blois-i költői kör állandó tagjainak. Valamelyik blois-i költői versenynek – talán utólagos – emléke a herceg kéziratos versgyűjteményében Villon balladája, melyet a költő a nagyúr megadott témájára írt: „Szomjan halok a forrás vize mellett…” Hogy a barátságot mi és mennyire rontotta meg, arra csak kombinációk adnak választ.

Jean II. de Bourbonhoz Blois-ból került Villon; ez a herceg is mutatott iránta némi érdeklődést, és egy alkalommal hat arany tallért adott neki. Villon további verses pumpoló kísérlete elől azonban elzárkózott. Ezekben az arisztokrata udvarokban néhány fellengzős és modoros stílusú hálálkodó, illetve könyörgő balladát is írt Villon: nem növelik a dicsőségét, de szorult helyzetében bizonyára hasznukat látta vagy remélte. Charles d’Orléans kislányának, Marie-nak szertelenül patetikus verses ünneplése is érthető, hiszen – talán – börtönből mentette ki Orléansban az az amnesztia, amelyet akkor kapott, mikor a hatvankilenc éves herceg és harmadfél éves lánykája a várost meglátogatta. Ettől a vidéktől később versben is aggódva óvta barátait Villon, hiszen Orléans mellett, Montpipeau-ban kötötték fel régi cimboráját, Colin de Cayeux-t, akinek „nem sikerült” a fellebbezése. Az Elveszett Fiúkhoz intézett „szép intelmében” így ír:

 

Kalapotoknak, jó fiúk, elvész a legszebb rózsaszála. Ki enyveskéz Rueil-be jut vagy Montpipeau-ba, ha irhája kedves, hát vigyázzon magára; ott lézengett s bukott le ő: fellebezni akart s – hiába – ott veszett Colin de Cayeux!

 

A legsúlyosabb helyzetbe megállapíthatóan 1461 nyarán került a kóbor poéta: az igazságos és vaskezű Thibault d’Aussigny Meung-sur-Loire börtönének mély pincéjébe vetette, vasban és kenyéren-vízen tartotta. A „kis Robert” volt az őre. Villon mindkettőjüket, de különösen a püspököt – Thibault d’Aussigny és a gúnyképpen használt, gyűlöletes Tacque Thibault néven egyaránt – a Nagy Testámentum nyitányában oly elkeseredetten szidja-gyalázza, mint soha senkit. Nem csoda: egyébként is aláásott egészségét, amelyet régebben „uzsorásoknak akart eladni”, a szörnyű tömlöc teljesen megrendítette. Viszont jó gondolatai is támadtak a magányban. Magába szállt, s valószínűleg ott írta a Szív és a test vitájá-nak bűnbánó balladáját.

A meungi börtönben kötél vagy sorvadás formájában biztos halál várt rá. De 1461. július 22-én meghalt VII. Károly, és burgundi száműzetéséből hazajött a trónörökös, akit Reimsben XI. Lajossá koronáztak. A nagy reformkirály bejárta az országát, és 1461. október 2-án Meungbe érkezve szokás szerint kegyelmet adott néhány rabnak, köztük Villonnak.

A testben-lélekben elkínzott költő egyenesen hazament Párizsba. Ez a legvalószínűbb feltevés. Otthon eleinte nem mert nyilvánosan mutatkozni, mert az 1458-as körözés, amit Guy Tabarie vallomása alapján adtak ki, még érvényben volt ellene. Megbújt tehát a nagybátyjánál. És a harmincéves Villon csöndben kijózanodva, félig-meddig már megérve, írni kezdte művét, a Nagy Testámentum-ot.

 

Harmincéves koromra a szégyent bizony fenékig ittam, nem vagyok sem egészen buta, sem egész bölcs… De kutyasorban sínylődtem: hadd érje miattam Thibault d’Aussignyt a panasz,

 

– így kezdte, és szorgalmasan, elmélyedve dolgozott, mialatt szobájába bezúgott a Sorbonne nagy harangja. Írás közben, mint egyes részletekből ki-kiviláglik, még nem tudott bizonyos személyi változásokról, amelyek időközben Párizsban történtek. Tehát csakugyan alig mozdult ki. A 173 nyolcsoros strófa anyagába, megfelelő helyekén beiktatta 21 régebben vagy ekkor készült önálló lírai versét, úgynevezett balladákat és rondókat, és ez az így összesen 2023 sornyi terjedelemre megnőtt nagy mű korának első költőjévé, a francia líra fél évezred óta csodált és ünnepelt hősévé emelte.

Körülbelül egy esztendeig tartott ez a békés, nyugodt és munkás élet. Rokonai közben kijárták számára az elévülést, illetve a meungi királyi kegyelem érvényesítését az előző bűnökre. A költő kissé megerősödött, kezdett kijárni. A kövér Margot korcsmája bezárt, ő maga eltűnt; de az új tavernák se voltak rosszak, és megint csak akadtak cimborák, úgyhogy Villon 1462. november 2-án lopás gyanúja címén – vagy talán inkább csak mert oly rossz volt a híre – a Châtelet-be került. Robert d’Estouteville főbíró helyén, ideiglenesen, már más ült, Villonnak nem volt meg a régi hatalmas protektora. Már mégis majdnem kiengedték, mikor az egyik prokurátornak eszébe jutott a hat évvel azelőtti betörés a Collège de Navarre-ba; a bűncselekményre Villon amnesztiát kapott, de most köteleznie kellett magát, hogy a lopásból rá jutott részt, százhúsz aranytallért, mint magántartozást, három év alatt három részletben visszafizeti a teológiai fakultásnak. Nagybátyja kezességére öt nap múlva, 1462. november 7-én szabadon engedték.

A már hatvanas éveit taposó Guillaume de Villon bizonyára kifizette volna szerencsétlen unokaöccséért a háromszor negyven aranytallért, s Villon maga már bizonyára nagyon félt, és nagyon óvatos lett. A százhúsz écu ellenében a földi igazságszolgáltatás is engedélyezte az új, tisztességes életet. Villon persze nem tudott volna kibújni a bőréből, nem vetkőzhette volna le minden rossz hajlamát. De alighanem meg tudta volna fékezni. Hiszen már majdnem úgy élt, mint a többiek, a jó polgárok. Legfeljebb néző mert lenni ott, ahol tíz évvel előbb még vezérkedett. A Nagy Testámentum egész hangulata azt mutatja, hogy végre igazán rendes életet akart kezdeni. A hetykeség és a csípős nyelv még nem halálos bűn.

És Villon mindössze csak hetyke és kötekedő volt azon a novemberi estén is, amelyen bizonyos Robin d’Ogis nevű új barátjával és két másik fiatalemberrel vacsora után a Rue des Parcheminiers „Szekér” cégérű házából, ahol d’Ogis lakott, a maga lakása felé haladt a Rue St. Jacques-on. Sajnos az egyik ablakból az esti sötétségben még lámpafény szűrődött ki. A Villonékhoz indult társaság benézett: a szobában Ferrebouc püspöki jegyző és írnokai dolgoztak. Talán azon a nehéz írásművön, amelynek megszerkesztésével még VII. Károly bízta meg az egyházat: a király, aki annak idején cserbenhagyta Jeanne d’Arc-ot, utólag szégyellte magát, és elrendelte, hogy a francia püspökök, akik az angolok oldalán máglyára vitték Franciaország Szentjét, indítsanak perújítást, és utólag lehetőleg hozzanak kedvező ítéletet az országmentő parasztlány ügyében… Egyszóval Villonék benéztek Ferrebouchoz, s minthogy valamiért mindnyájan haragudtak rá, bekiabáltak hozzá, és beköptek az ablakán. Ferrebouc és írnokai kirohantak az utcára, veszekedés, majd verekedés támadt. Villon abban a percben, hogy öklözésre került a sor, óvatosan félrehúzódott, Robin d’Ogis azonban kardjával földre sújtotta Ferrebouc mestert, aki szerencsére nem sebesült meg komolyan. Robin d’Ogis még leszidta Villont a gyávaságáért, aztán mindenki iszkolt. A társaság ellen körözés indult, Villon is megszökött, de elfogták, és december elején már megint a Châtelet-ben ült letartóztatásban. D’Ogis még novemberben kegyelmet kapott a tulajdonképpen igazán jelentéktelen rendzavarásért, Villont azonban a párizsi prévoté rövid úton „à estre pendu et estranglé” – „kötélre és megfojtásra” – ítélte.

Az ítélet annyira komolytalannak látszott, hogy Villon eleinte nem is törődött vele, és egy négysoros kis versében szemtelenül kigúnyolta a halált; nemsokára azonban megrettent, és ekkor írta a börtönben gyönyörű és hatalmas vezeklő balladáját. Az Akasztottak-ét, amelyben társaival együtt már a bitófán látta magát:

 

Kilúgozott, záporvert tetemek, feketére száradtunk a napon; holló kivájt az arcunkból szemet, szemöldököt, szakállt, – most kopaszon lengünk, és soha egy perc nyugalom: folyton bokázunk, össze- s szétborulva, ahogy táncunkat a szél dühe fújja; varju vagdal, hogy roncs szita legyünk. A rossz bukását példánkon tanulva kérjétek az Ég irgalmát nekünk!

 

Ugyanakkor a Parlamenthez – a Tanácshoz, melyhez a fellebbezési ügyek tartoztak – apellált. Bármennyire is reménytelennek találta a kilátásokat Garnier, a fogház őre, elfogadták a folyamodványát. A fellebbezési törvényszék – az ügyről megvannak az akták – 1463. január 5-én új ítéletet hozott; a kötélhalált megsemmisítette, de „tekintettel nevezett Villon rossz életére”, tíz évre kitiltotta a költőt Párizs területéről. Villon így friss és felvágott nyelvű versben, A fellebbezés balladájá-ban boldogan dicsekedve fejezte ki örömét a halálmadár Garnier jóslatának bukásán:

 

No Garnier, mit szólsz a sikerhez? Jó ötlet volt? vagy őrület? Irhája hogyne volna kedves minden állatnak, – ha vered, rúgkapál, ahogy csak lehet; s mikor mint síri szózatot elzengték ítéletemet: jobb lett volna, ha hallgatok?!

 

Egy másik lelkendező és elég gyönge balladában megköszönte a Törvényszéknek az új ítéletet, és három nap haladékot kért, hogy elbúcsúzhasson az övéitől. Kérelmét teljesítették.

1463. január 8-án elhagyta anyját, nagybátyját, Párizst.

Többet nem tudunk róla.

Semmi egykorú arcképe nem maradt ránk.

Nevelőapja 1468-ban halt meg.

Ő maga meddig élt? Száz évvel később Rabelais néhány anekdotát jegyzett fel róla, hogy Angliába ment, és hogy öregségében a saint-maixent-i abbénál éldegélt, Pointeu-ban.

Rég megcáfolt képtelenségek.

Olyan nagy és igazi költő, mint Villon, nem hallgatott volna el egyszerre és végleg; márpedig semmi nyoma semmi újabb költeményének. A valóság, én is azt hiszem, csak az lehet, hogy korán megrokkant teste nem bírta soká a bujdosást. Így azután bizonyára hamar elérte a halál vagy kötélen, vagy árokparton.

Baudelaire élete

Charles Baudelaire 1821. április 9-én, délután 3 órakor született, Párizsban a Rue Hautefeuille 13. számú házban. Az utca azóta megszűnt, a házat 1856-ban kisajátították, és a Boulevard Saint-Germain megnyitásakor lebontották. Szép régi, tornyos épület lehetett, az akkor négyszáz éves Hôtel d’Alègre tömbjéhez tartozott, díszítése még idézte az egykori eleganciát.

Ebben a házban lakott a költő apja, Joseph-François Baudelaire. A fehér hajú, fekete szemöldökű öregúr katolikus vallású, jómódú kisbirtokos szülők gyermeke volt, kitűnő iskoláztatást kapott, s fiatal korában Choiseul-Praslin herceg gyermekeit nevelte. Arisztokrata kapcsolatait és barátságait, noha maga republikánus volt, a nagy forradalom és a rémuralom alatt sem tagadta meg, s elvei fenntartásával, ahogy tudta, segítette régi ismerőseit. A császárság idején jó fizetéssel a szenátus tisztviselője lett, a Bourbonok visszatérésekor önként nyugdíjba ment. Lafontaine-i kedélyű és közvetlenségű, művészbarát embernek festik; megkülönböztető tulajdonságai közé tartozott a nagy udvariasság és választékos modor, amit a fia is örökölt tőle. Szép lakását szerényebb műkincsekkel és saját vízfestményeivel díszítette; az utóbbiak nem vallottak különösebb tehetségre, sőt Baudelaire, a műkritikus, később „igen nyomorúságos” festőnek minősítette édesapját, bár különben nagyon szerette. François Baudelaire-nek már volt egy felesége, Rosalie Janin, s egy felnőtt fia, Claude-Alphonse; Rosalie azonban 1814-ben meghalt, kisebb földbirtokot hagyott az urára, és a ház asszony nélkül maradt 1819 őszéig. Ekkor, szeptember 9-én, az apa újból megnősült. Második házasságából született a költő.

Baudelaire édesanyját Caroline Archimbaut-Dufays-nek hívták. Árvalány volt, az ancien régime egyik emigrált tisztjének gyermeke, 1793-ban született, Londonban. Szüleinek halála után hazakerült, s Auteuil-ben nevelkedett a baráti Pérignon családnál. Jó modorú, érzékeny, nem szép, de csinos nőnek mondják a fennmaradt adatok; fekete szeme és hosszú nyaka volt; talán átitatta egy kis „anglikán farizeusság”. Szeretett volna kikerülni a mégiscsak idegen családból, amely nevelte, s így örömmel és kissé meghatottan fogadta a világfias modorú, finom úrnak, a ház barátjának, François Baudelaire-nek a közeledését, aki előbb mint atyai ismerős, majd mint udvarló járt hozzá a Pérignon-házba. Amikor Charles megszületett, a puritán Caroline huszonhét, az öreg jakobinus François Baudelaire pedig hatvanegy éves volt. „Aggastyán gyermeke vagyok!” – panaszolta később a költő.

Az aggastyánt és a gyermeket azonban kitűnő viszony fűzte egymáshoz. Claude, a féltestvér, korán kikerült a házból, minden szeretet a második gyermek felé fordulhatott. Az öreg Baudelaire elbűvölte fiát. Maga tanította meg írni-olvasni, sokat sétált vele, a Luxembourg-kert szobrain magyarázgatva a plasztika és a művészi ízlés elemeit a figyelő gyermeknek.

1827 februárjában François Baudelaire meghalt, és Charles nevelése az anyára maradt, és Mariette-re, akit – sokkal később – a megtért Baudelaire az imáiba foglalt, s akinek emlékét „A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem” kezdetű vers őrzi. A gyermek rajongva szerette az édesanyját, féltékeny volt mindenkire, aki hozzájuk járt, s különösen egy szép, fegyelmezett, kissé szertartásos katona iránt érzett növekvő ellenszenvet. Ez a sokszor kitüntetett katona, Hohenlohe herceg segédtisztje, a harminckilenc éves Aupick őrnagy volt. Vendégeskedései megrontották a gyermek Baudelaire életét, mindjobban elhódították tőle az anyját, akivel addig oly sok bizalmas sétát tett Párizs parkjaiban, vagy nyáron, Neuillyben, ahol az anyja egy napos kis házat bérelt. Ekkori életükre, a házra s a kert kis gipsz Pomona- és Vénusz-szobrára férfikorában is vágyakozva gondol vissza a költő. A gyermekben egyre mélyebb s végül gyógyíthatatlan sebbé, majdnem gyűlöletté fokozódott a fájdalom, hogy Caroline elszakadt tőle, s 1828 szeptemberében, alig másfél évvel első férjének halála után, hozzáment a nagy karrier előtt álló katonatiszthez. A ragyogó házasság a kis Baudelaire számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközéseket, eszményomlást, végeredményben súlyos idegbajt jelentett, s a költő csak tizenkilenc év múltán, nevelőapja halála után tudott igazán kibékülni az anyjával. Az intim drámának, amely a lelkében zajlott, első agresszív megnyilvánulása az volt, hogy az esküvő estéjén a szülők hálószobájának kulcsát kidobta az ablakon.

Aupick, 1832-ben, már mint alezredes, családjával együtt Lyonba, új garnizonába költözött a kolera elől és – bár akarta – sehogy sem tudta megnyerni mostohafia szívét. A gyermek magányos és zárkózott, befelé élő, meg-megriadó és vad kitörésekben összeroppanó fiúvá nőtt, árulásnak érezte anyja második házasságát, s apja emlékéhez és Mariette-hez menekült. „Pápa” akart lenni, „katona és színész-pápa”. Mariette Lyonban meghalt, s a teljesen elmagányosodott, makacs gyermek előbb a Pension Delorme-ban, majd a Collège Royalban nevelkedett mint bentlakó. A magány és a gyanakvás misztikus hajlandóságokat ébreszt, a keserű értelem megvetésbe menekül, s koraéretté tesz. Rajongás, cinizmus és ideggyöngeség jellemzi Baudelaire-t már a diákkorában. 1834-ben nyilván erős megrázkódtatást jelent neki a lyoni munkásforradalom, az ágyúdörgés és az utcai harcok: halálát kívánta annak, akit az édesanyja csak félteni tudott: a nevelőapjának. A forradalom után Aupick ezredes lett; két évvel később visszahívták Párizsba, a kormányzó vezérkarába; a család a Rue Culture-Sainte-Cathérine-be költözött. Baudelaire-t pedig beadták a Lycée Louis-le-Grandba.

Diáktársai és tanárai ellentmondóan ítélték meg a későbbi költőt. Baudelaire általában közepes-jó tanuló volt; a számtant nem kedvelte; annál jobban a latint, a görögöt és a természetrajzot. Latin verselésért kitüntetést kapott, és díjat nyert. Saját maga is írt már verseket, örök magánya és korai érzékisége témáit kezdte feldolgozni. A rejtelmes és ugyanakkor gunyoros hajlandóság mellett a képzelet nemegyszer nagyzolásokra, tudatos vagy féltudatos hazugságokra ragadtatta. Nem csoda, hogy összeütközésekbe került az iskolai hatóságokkal, bár komolyabb baja még nem történt az ellenkezései és romantikus pózai miatt. „Lomha melankólia” és lázongó tehetetlenség kínozta. „Már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet eksztázisát”, írta később magáról. Az iskolai évek alatt szellemileg Chénier hatott rá különösebben, a hellenizmusával, aztán „Joseph Delorme” – vagyis Sainte-Beuve – a pesszimista verseivel és Pétrus Borel, a szélsőséges, formátlan vadzseni, az extrém, byronista pokoljáró, akiből oly derék családapa lett, mire megjött az esze, és belátta, hogy nincs benne igazi alkotó tehetség. 1838 nyarán a vakáció alatt Baudelaire a szüleivel utazást tett a Pireneusokban. 1839 tavaszán kicsapták – ha ugyan nem túlzott, amikor a barátainak beszámolt erről az eseményről. Annyi biztos, hogy kivették a líceumból; egy tanárhoz került kosztos diáknak, s látszólag megint békességben élt a családjával, mikor tűrhető, mások szerint szép eredménnyel mégiscsak leérettségizett.

Nevelőapja ekkor már dandártábornok volt, s pályája a diplomácia felé kezdett hajolni. Az előkelő család a fiától is hasonló karriert várt, s Aupick tábornok mélységesen csalódott, Caroline pedig egyenesen elszörnyedt, mikor a tizennyolc éves Baudelaire kijelentette, hogy semmi kedve sem a királyi udvarokhoz, sem a nagykereskedelemhez – ő író lesz. Feszült helyzete a családban ellenségessé vált, őt azonban nem izgatta a tábornok szótlan megvetése és anyjának könnyes bánata: a nagyvilági, gazdag és független „aranyifjú” fölényével, az elkeseredett lázadó gőgjével és amellett hihetetlen komolysággal kezdte képezni magát szellemileg éppúgy, mint a nagyvárosi életben. A szüleinél lakott, de inkább kávéházakban és mulatókban élt, nyakig merült mindenféle bohémiába, és tüntetően megvetett mindent, ami a nevelőapjára emlékeztette. Az anglomán eleganciával öltözködő fiatalembert elkapta a kicsapongás; valószínű, hogy ekkor szerezte súlyos betegségét. Rengeteget tanult, és keveset írt. Nevezetes tanulmányában Gautier részletesen beszámol Baudelaire-nek erről a dendi-korszakáról, habár az igazi dendi-élet inkább csak akkor kezdődött, amikor a költő nagykorú lett, és végleg szakított a szülői házzal. Egyelőre főleg impressziókat gyűjtött, tüntetett, megfigyelt, inkább csak keresve a saját egyéniségét is a Quartier Latin szűk kis utcáiban, melyeknek szennyes és festői képét akkor még nem tüntette el a modern városrendezés, a Boulevard Saint-Michel és a Boulevard Saint Germain. Hajlamai és excentrikus társaságának hatása mind súlyosabb összetűzésekbe sodorták az otthonával. Egy ünnepélyes vacsorán a tábornok a vendégek előtt megdorgálta. Baudelaire kihívó nyugalommal, belülről szinte robbanva, olyasmit felelt, hogy: Uram, ez a magatartás fenyítést érdemel, meg fogom Önt fojtani! Aupick szintén úgy látta, hogy itt fenyítésre van szükség, és arcul ütötte rárohanó mostohafiát. Baudelaire elájult. Az eset után a családi tanács a fiatalember eltávolítása mellett döntött. Ötezer frankot kihasítottak az apai örökségből, s a fiút elküldték a Távol-Keletre, Indiába. Remélték, hogy a nagy út alatt kijózanodik, elfelejti a párizsi bohémvilágot, s kedve jön az exportőri pályához. Felügyelet mellett Bordeaux-ba kellett utaznia, s ott a derék és megbízható Saur kapitány vette gondjaiba. A kapitány vitorlás hajója, a Paquebot des Mers du Sud, 1841. július 9-én Kalkuttába indult, és néhány utasa közt ott volt a fedélzetén a fiatal költő is, aki egyáltalán nem titkolta tökéletes megvetését és érdektelenségét a polgári élet, a kereskedelem, az útitársai és az út iránt.

Mindamellett ez a tengeri utazás lett életének egyik legáldásosabb és legelhatározóbb élménye. Realizálta minden romantikus hajlamát, örökre átitatta az egzotikus messziség nosztalgiájával, a tropikus tájak színeivel és érzékiségével. Mikor visszajött, fantasztikus meséket adott elő a kalandjairól, a tengerről, a kalkuttai lányról, aki beleszeretett, és a rabszolgatartó kapitányról, akit kísérnie kellett. Pedig Indiába el se jutott, s nem is nagyon figyelt a tengeri út özönlő szépségeire. Igaz, hogy az utazás kényelmetlen volt. A Jóreménység-foknál szörnyű orkán táncoltatta őket. A dacos költő, ha nem az útitársait és a kapitányt bosszantotta epés ötleteivel és elméleteivel, többnyire a kabinjában tartózkodott: végre ráért, mint mondta, elolvasni Balzac összes műveit! De természetesen így is mindjobban telítődött a tenger és a trópusok képeivel az alatt a nyolcvanhárom nap alatt, míg a nagy vizeket járta. Ennek az utazásnak az emléke a későbbi versek közt az Exotikus illat, az Egy malabár nőhöz, a Messze innen, az Egy kreol hölgynek, az Albatrosz, Az ember és a tenger, az Előző életem és az Útrahívás; s nagyon sok részlet és kép a Fleurs du Mal verseiben, és éppannyi szomorú vagy boldog vágy, tett, terv vagy indíték a költő életében. A hajó szeptember elsején érkezett meg Port Louisba, Mauritius angol sziget fővárosába. A sziget, a Maszkarénák egyike, melyet a francia lakosság még mindig Ile de France-nak hívott, az Indiai-óceánban fekszik, nyolcszáznyolcvan kilométernyire Madagaszkárról keletre, 1712-től francia, 1810-től angol birtok. A városkában Baudelaire csak néhány vendégszerető, művelt kreol családdal érintkezett; ekkor írta Mme Autard de Bragard számára – a férj tudtával – első szonettjeinek egyikét. Mialatt a viharban megrongálódott vitorlást javították, az embergyűlölő Baudelaire egy parti hotelben lakott, s elhatározta, hogy nem utazik tovább: pár hónap múlva, mire hazaér, úgyis nagykorú lesz, s akkor nem parancsol többé neki a gyűlölt mostohaapa! Mintegy húsz napot töltött Mauritiuson. A kapitány nagy rábeszélésére Ile de Bourbonig – a mai Réunion, száznyolcvanöt kilométernyire délnyugatra Mauritiustól – még hajlandó volt elmenni, de ott már átszállt az Alcide-ra, és húsz nap múlva hazaindult. Saur kapitány az esetről hosszú és nagyon rokonszenves jelentést írt Aupick tábornoknak, a rábízott pénz megmaradt részét és minden felhatalmazását átadta Judet de Beauséjour kapitánynak, ő maga továbbvitorlázott India felé, az Alcide pedig – még egyszer érintve Ile de France-ot – Baudelaire-rel hazaindult Bordeaux-ba. 1842 februárjában a költő visszaérkezett Párizsba, s most már rendíthetetlen volt az elhatározása, hogy csakugyan író lesz. 1842. április 9-én nagykorú lett, májusban szakított a családjával, és elköltözött hazulról. Apai örökségét megosztották közte és féltestvére, Claude között: ő mintegy hetvenötezer frankot kapott; ez a pénz az első világháború utáni vásárlóértékre átszámítva, körülbelül négyszázötvenezer franknak felelt meg. Először az Ile Saint-Louis-n telepedett meg, a Quai de Béthune tíz szám alatt, egyszobás lakásban.

A külön-lakással megkezdődött Baudelaire szabad élete. Költőkkel, festőkkel, szobrászokkal érintkezett; tökéletesítette angol tudását, melynek elemeit még anyjától szerezte; megismerkedett a „fiatal Franciaország” művészi képviselőivel; Levavasseur, a „normand iskola” ifjú vezetője, Prarond, Dozon, Buisson voltak az első barátai, és a technikus-kémikus-író Ménard, valamennyien excentrikus és többé-kevésbé tehetséges fiatalemberek; majd az ifjú Banville, akinek már kötete is jelent meg, s akire – mint Baudelaire fájdalmasan érezte – oly büszke volt az édesanyja. A társaságba nők is tartoztak, színésznők, elegáns modellek, induló kurtizánok; de mások is; a Vöröshajú koldusleány, Lola, a spanyol táncosnő, és egy rejtelmes Marie, aki másba volt szerelmes, és a vallomásaival nyerte meg Baudelaire-t; s – később – egy másik Marie – Marie Daubrun, családi nevén Marie Brunaud –, az Őszi ének és A helyrehozhatatlan zöld szemű inspirátora, és Sarah, a „Kancsi”, az „iszonyú zsidónő”. Sok barát elmaradt, sok új követte őket, fiatal és idősebb írók, kritikusok, nagy dámák, zseniális és közepes művészek hosszú sora, Delacroix, Balzac, Barbey d’Aurevilly, Gautier, Sainte-Beuve, Guys, Asselineau, Du Camp, Flaubert, Victor Hugo, az egész bohémvilág; és mindenek fölött Jeanne Duval és Mme Sabatier. A kortársak, Baudelaire-ről írva, sokszor nem tudtak vagy nem akartak a valóságról beszélni; pl. az a meg nem nevezett „Kígyós nő”, akivel Gautier kezdi nagy tanulmányát, Mme Sabatier-val azonos. Még sok szó esik majd róla.

Egyelőre az előkészületek és a könnyelműség éveinél tartunk. Ez az idő az érzékiség és az individualizmus tüntető és bizarr megnyilatkozásai mellett rengeteg alapvető ismeret feltárásával járult hozzá az egyéniség kiérleléséhez, Baudelaire részt vett barátainak szélsőségesen romantikus harcaiban a reakció és a nyárspolgárok ellen, de tulajdonképpen mindig magányos és zárkózott maradt, s talán csak belső gyöngesége ellensúlyozására volt szarkasztikusabb és időnként gúnyosabb, élesebb, elképesztőbb a többieknél. Gautier részletesen beszél az udvariasságáról, az öltözködéséről, a dendizmusáról: Baudelaire-t mindebben az elkülönülés vágya vezette, s utóvégre tehette, amit tett, hiszen gazdag fiatalember volt, sőt egy kicsit arisztokrataszámba ment. Viszont minden gyakorlati összeütközésnél szánalmasan alulmaradt. Nyilvánvaló, hogy teljesen elméleti ember volt. Mély lelkülete, éles esze, különös, kevert vallásossága, örök bűntudata és analizáló szelleme szélsőségesebbé tette a társainál: mindent komolyan vett, és mindent becsületesen hitt. Hitt? Nem. Folyton ingadozott és szenvedett, és csak az ideái között érezte otthon magát. Tökéletes ellentéte volt minden naturalizmusnak, ellensége a gyalázatos valónak, legfeljebb tiltakozásból realista: hogy megdöbbentsen és megbélyegezzen. Amit azonban csinált, amit végtelen szívóssággal létrehozott, a műve sokkal több az idegesség poklának festésénél, az maga a modern ember; nem kezdeményezés és feldolgozatlan, formátlan nyersanyag, amilyen a Pétrus Borelé volt, hanem tudós elmélyedés, pontos kinyilatkoztatás, és egyúttal a legmagasabb rendű művészet. Baudelaire rendkívül lassan dolgozott, és rendkívül sok variánssal. A későbbi Fleurs du Mal nem egy darabját – persze félreértve s nem igazi tendenciájáért megtapsolva – már széltében-hosszában ismerték és szavalták a művészvilágban, de ő nem adta ki a verseit. Százakra, ezrekre rúgnak a soraihoz írt változatok. Készen, tökéletes formában akart jelentkezni. Még a megjelent írásait is folyton javította, a kinyomtatott Fleurs du Mal-t is, és a prózáját éppúgy, mint a verses munkáit. Rendetlen életet élt, de folyton a rendért, a rendszerességért sóvárgott. Sok rokonszenve és szerelme a rémületnek és megérteni akarásnak a szerelme, és szimpátiája valami különleges hatalom vagy erő – a testiség, a bűn, a nő, a kísértések iránt, valami iránt, amitől borzadunk, de ami elől nem térhetünk ki. Nietzsche és Pascal kísért benne: a visszanéző és vonzó örvény. A roppant kifejező erő, a janzenista szigor, a tökéletes művészi lelkiismeretesség és a végtelen szuggesztibilitás társulása olyan műveket hozott létre benne, amelyek minden személyesség mellett szinte személytelenek – A sátán litániájá-ra gondolok például: ebben a darabban és nem egy társában az autoszuggesztió felső foka adja az ihletet, s a mű maga, bármennyire lírai, csak annyiban azonos Baudelaire-ral, amennyire Shakespeare Macbethtel: teljesen és semennyire sem: a költő egy drámaírónak – vagy ahogy kissé gúnyosan Baudelaire maga mondta – egy „tökéletes komédiás”-nak módjára alkot, és pusztán az ellentét szükséges kidomborításának kedvéért megfogalmaz, megelevenít dolgokat, amelyekhez nincs köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében sajátságos módon feloldódik a szubjektivitás és objektivitás ellentéte: immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga a tiszta képzelet. Minden spiritualista mű, filozófia éppúgy, mint vallásos-irodalmi termék, vízióvá válik ezen a fokon, akár egy pohár víz a kiindulópontja, akár a Sátán, a legdélcegebb bukott angyal, akiről Milton is olyan képet festett, hogy alakja egy kicsit méltó legyen, mint ellenfél, az Úrhoz. Bármilyen téma foglalkoztatta, Baudelaire lelkülete és nagy művészete mindent spirituális magasságba emelt, és ez a művészet a kifejezés külön rangjánál fogva nem dekadens, hanem ellenkezőleg: csupa erő és biztonság. Ezt nem látták a kortársai, ezért becsülte a lélek valamilyen „Kamcsatkájának” különceként Sainte-Beuve és Gautier, s ezért lett Baudelaire a halála óta itt-ott már eltelő száz év világszerte legnagyobb belső, művészi hatású költője.

A kortársait – jó és rossz értelemben – megtévesztették a külsőségek, megtévesztette a költő misztifikáló keserűsége. A kivágott nyakú fekete bársonyruha, a selyemfrakk, az ökörvérszín nyakkendő, a fémgombos kék Goethe-köpeny, a foglalkozásnélküliség magasztalása (holott Baudelaire azt is előírta a dendi számára, hogy kényszer nélkül szeresse a munkát). Ez a költő utálta és megvetette a pénzt, megvetett minden amerikanizmust, mindent, ami hasznos és „demokratikus”, utálta a tömeget. Bármilyen nyomorba került később, mindig magasrendű és idealista maradt. Lenézte az „ihletet”, s olyan tökéletes külső és belső írói technikára törekedett, hogy mindent ki tudjon fejezni, amit akar, amit elhatároz. Irtózott a természet magasztalásától; csak a zord vagy fenséges tájakat szerette, a kivételesen szépet és nagyot. A megvetett tömegbe természetesen beleszámította a „hülye” polgárságot is; „lényegénél fogva sátáni” foglalkozásnak tartotta a kereskedelmet, és mindent elkövetett, hogy félreértsék, és hogy botránkozást keltsen. Az Hôtel Pimodánban inasa és nagyszerűen berendezett szalonja volt, műtárgyakkal, óriási hencserekkel, fotelekkel és óriási íróasztallal. De azért a tulajdonos érdeklődésére, mikor az bizonyos éjszakai zajok felől tudakozódott nála, azt felelte, hogy: „Igen, éjszakánként fát vágok a szalonban, és hajánál fogva hurcolom a földön a kedvesemet.” Élvezetét találta a legendák keltésében, s ezek a legendák nagyon sokáig eltorzították az igazi arcát. Híresztelte például, hogy túlvilági törpe- és óriásnőkkel érintkezik, és hogy fekete haját egy időben zöldre festette. Hogy kígyók és skorpiók barátja. És hogy az ágya alatt szokott hálni. „Lefekvés előtt egy macskát akasztok farkánál fogva az ablakomra”, mesélte, és szenvtelen arccal közölte: „Evett már friss gyermekagyvelőt? Megsütve kellemes mandulaízű…” Vagy így kezdett egy beszélgetést: „Amikor szegény apámat megöltem…” A megvetés öltözött e szavakban a perverzitás látszatába; de az ilyen kacérkodás mindig visszahat a kacérkodóra, sőt eleve fogékonyságra mutat. Baudelaire impasszibilitásra törekedett, azonban csak a művészetben volt tökéletes. Az életben igazán nem. De hát a többiek? A Gautier vörös mellénye? A szerzeteskoponya, amelyből newsteadi orgiái során Byron inni szokott, s a medve, melyet Cambridge-i szobájában „nevelt”? Charles Philipon egyszer fegyenckosztümben jelent meg egy premieren. A művészek nemcsak a Café Momus-ban, hanem mindig és mindenütt ugratták egymást és a környezetüket. A lényeges Baudelaire hallatlan szakmai komolysága, elmélyedése, művészi becsületérzése, az alkotásai és a sokat szenvedett ember meg nem alkuvó, páratlan kitartása az irodalom egyedül fontosnak ítélt területén: az, hogy úgy akart és úgy tudott betörni a jövőbe, „mint egy ágyúgolyó”. Tulajdonképpen rendkívül megnyerő ember volt; barátja, Asselineau, a műkritikus, akivel a Louvre-ban ismerkedett össze, azt írja róla, hogy csak szeretni tudta mindenki, aki közel került hozzá. Deroy festménye a lehető legrokonszenvesebb fiatal művészarcot őrizte meg számunkra ebből az időből: a kép ma a versailles-i múzeumban van.

Szellemi érdeklődésének útjelzői a tanulmányai. Nagyon érdekelték a kései latinok, Martialis, Juvenalis, Petronius, Lucanus; a XVI. századbeli franciák, akiknek újító szellemére Sainte-Beuve, a költőből lett hivatalos nagy kritikus mutatott rá súlyos nyomatékkal; Racine, Bossuet, Pascal; a régi egyházatyák, a „Vallomások” Szent Ágostona és Tertullianus; majd a XVIII. század libertinusai; Voltaire-t gyűlölte és lenézte; aztán az angolok, akik a „legtöbbet érintkeztek a Sátánnal és a sylph-ek népével”, a tündérekkel és a kísértetekkel: Milton, Byron, Shelley, Keats, Maturin, Lewis, Anne Redcliff. A modernek közül említettük már Chénier hellenizmusát. Elmerült Hugo „verbális óceánjába” (akit különben, főleg, mint embert, nem szeretett; „zseniális szamár”, mondta róla). Bármennyire kétségbe vonják újabban, föltétlenül tisztelnie kellett „mesterét”, Théophile Gautier-t és Sainte-Beuve-öt. Legfőként azonban, mint egyöntetű megállapításként olvashatjuk, s mint már említettük, az ultraromantikus és vampirista Pétrus Borel hatott ifjúkori tematikájára; később pedig egész szellemére az intranzigens Joseph de Maistre, akit „a szentlélek lovagjának” nevezett; majd végül, mint látni fogjuk, Edgar Poe. „De Maistre és Poe tanított meg gondolkozni”, írta bizalmas naplójában. Emerson és a hőstisztelő Carlyle is hatott rá az individualizmusával, de „de Maistre volt a bánya, amelyből állandóan merített”; ebből az erős ultramontán szellemből kölcsönözte katolikus koncepcióinak nagy részét – összegzi a hatások ismertetését Crépet, apa és fiú, a legnagyobb két Baudelaire-szakértő –: a mindenütt jelenvaló eredendő bűnt, a fájdalom megváltó erejét, a „reverzibilitás” gondolatát, a kiengesztelő vérpad szakrális jellegét, a „homo duplex” szimultán ellentéteit, a Természet korrespondeáló jelkép-telítettségét. Vegyük hozzá még érdeklődése főirányaihoz a képzőművészetek iránti vonzalmát; tudjuk, hogy elsőrangú műkritikussá képezte magát, alapvető szempontjai nagyrészt a Delacroix elvein épülnek; erősen érdekelte a zene, és olyan jól rajzolt, hogy – Delacroix szerint – nagy festővé fejlődhetett volna, ha nem érdekli még jobban az, hogy nagy költő legyen.

A nőket megvetette, félt, sőt irtózott tőlük. „Nem értem, hogy engedhetnek be nőt templomba.” „Az ördög tanulékony eszközeinek” tartotta őket, s „materialistáknak”, ami a legnagyobb megvetés szava volt a szótárában. „A nő az ördög egyik csábító jelentkezési formája.” „A nő természetes, tehát gyalázatos.” Mindamellett menekült hozzájuk, s nagy érzéki kiszolgáltatottsága ellenére a tiszta szerelemre vágyott: „az élvezés megöli a szerelmet”. Az érzéki (vagyis ördögi) szerelem mellett, amelyet a „tudatos gonosztettekkel” azonosított, és az „operációk gyötrelméhez” hasonlított, ahogy illik is ahhoz, aki hisz az eredendő bűnben, és aki szinte még az Ádám bűnbeesését megelőző ember lelkiállapotában szeretne élni. Hihetetlen erőfeszítéseket tett az eszményesítésre, s másrészt azért, hogy megértse az ember testi kötöttségeit, s feledni tudja, hogy attól üdvözül, amit elítél magában és mindenkiben. A testi szerelem ünneplése a kétségbeesésből csap ki nála: vessük csak össze az Egy dög belső vonalát A vámpír metamorfózisá-nak teljesen ellenkező irányú eszmemenetével: az első a metafizikai sóvárgás páratlan fölszárnyalása, a másik a legmélyebb zuhanás a gonosz varázsból a még gonoszabb valóságba és ébredésbe. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért kell így, ilyen „XV. századba illő” és mélységesen keresztény szempontok szerint élni és érezni a test dolgait; hogy miért kell megvetni és átokkal sújtani az érzékek kívánalmait és parancsait; hogy nem jobb, hasznosabb, megnyugtatóbb-e a nyílt szerelem, vagy a nehézségek és ellentmondások valamilyen józan, libertinus, humoros vagy bölcsen gyakorlati szemlélete és áthidalása. Mondom, felmerülhet a kérdés, Baudelaire-ben is felmerült, de csak újabb tépelődések és gyötrelmek forrása lett ebben az igazságkereső, tragikus és tulajdonképp földöntúli lélekben. Mert csábította ugyan az antik szépségideál és a görög „derű” álma; a Baudelaire lelkifurdalásos „görögsége” azonban – mint a Sappho-vers is mutatja – ellentéte az igazi görög felfogásnak: tökéletesen áthatja a keresztény – éspedig a meg nem alkuvó, már-már életen kívüli, csak dogmákban és posztulátumokban élő – lelkiség és bűntudat. Ha beteg, betegségének itt a lelki-szellemi gyökere. Állandóan Szent Antal kísértései közt él, „bűnözik” és vezekel, ahelyett hogy egészségesen vagy könnyelműen örülne és élvezne; az ő gyönyöre mindig kétségbeesés és szégyen; felejtető, kábító céllal esetleg ünnepli vagy ünnepelni próbálja ezt a kikerülhetetlen rosszat; de nem hisz magának, nem hisz a kísértő gyönyörnek, a felejtés keresője nem hisz a felejtés lehetőségének. Baudelaire a líra Dantéja, a földön annak az országnak vándora és költője, amit alvilágnak nevez, s amit egyszerűen szerelemnek kellene neveznie, ha polgár vagy orvos vagy bohém volna. Baudelaire a tisztaság megszállottja, felnőtten is az anyjába szerelmes és az anyjában csalódott nagy gyermek: számára nincs megváltás, sem könnyelműségben, sem racionalizmusban. Átkozza ugyan versében azt a „haszontalan álmodozót, aki először keverte össze a szerelmet és a morált”, de nem tud megalkudni, csak szenvedni. Túlságosan fél az agyrémeitől. Oly természetes, hogy egy ilyen lélek csak a teljes anyagtalanság régióiban találhat biztonságot és üdvözülést: az angyali szerelemben. Mi, többiek, mások, megoldjuk a problémáinkat, ahogy tudjuk; Baudelaire-ben vagy gyöngébb volt az önzés természetes életereje, vagy erősebb a belső élet: neki csak az egészen éterikus álmok és mentális konstrukciók hoztak nyugodt boldogságot; mítoszokat vetített az egébe, spirituális fehér istennőket a földiek mellé, „tündért” és „hajnalfényű lányt” és Madame Sabatier-t Jeanne Duval és az „affreuse Juive” fölé. Legjobb barátai, Nadar, az újságíró-aeronauta, és Félicien Rops, a festő, egyenesen úgy beszélnek róla, mint „poète vierge”-ről; ez azonban már eldönthetetlen kérdés marad.

Egy kicsit előreszaladtunk az időpontban: a fenti szellemi és lelki-érzelmi ábrázolás sok tekintetben már a Fleurs du Mal érett költőjére vonatkozik. Az életesemények ismertetését a negyvenes évek elején hagytuk el, s a bohémiában szarkasztikus megjegyzésekkel feltűnő előkelő ifjú ekkor még épp csak hogy megkezdte írni nevezetes verseit. Átköltözött a Rue Vanneau-ba, majd – mint említettem – az Hôtel Pimodanba. Könnyelmű élete, szenvedélyei, lakásának nagyúri fényűzése rengeteg pénzt emésztettek fel. Nevelőszülei elszörnyedtek, látva, hogy az ifjú költő – akitől évekig sehol nem jelenik meg semmi – két esztendő alatt a felére csökkentette az apai örökséget. Aupick tábornoknak sikerült elintéznie, hogy Baudelaire-t gondnokság alá helyezzék. Pénzügyeit ettől kezdve a derék, pontos, becsületes, de könyörtelen Ancelle ügyvéd, neuillyi polgármester kezelte. A költőnek ekkor, 1844 szeptemberében, még harmincötezer frank tőkéje volt (mintegy kétszáztízezer békefrank), de most már csak kisebb havi összeget kapott állandó járadékként. Tulajdonképpen jól járt, hogy a szigorú nevelőapai intézkedés megakadályozta öröksége teljes eltékozlását, mert így egészen haláláig mégiscsak mindig számíthatott valamire; erre az állandó, biztos, nem munkával szerzett pénzre pedig igen nagy szüksége volt, hiszen ő, az érdektelen szépség rajongója, sohasem tudott „a toll professzionátusa” lenni, rendszeres, hivatásszerűen végezhető, irodalommentes munkát, igazi újságírást vállalni. Hajmeresztően kevés, amit mint szépíró keresett; Catulle Mendès kiszámította, hogy összes verses és prózai munkájáért, ötkötetnyi Poe-fordítását is beleszámítva, csak annyi honoráriumot kapott, amennyiből írói életének egy-egy napjára 1,75 frank jut. Az örökség megmentésének kényszere tehát jókor jött: más tekintetben mindamellett katasztrofális hatással járt. Baudelaire ugyanis közben már rendkívül eladósodott, hiszen a kedvteléseit nagyrészt váltókból fedezte. Most egyszerre megrohanták az uzsorások – nevezetes figura köztük az öreg Arondel –, és a költő élete ettől kezdve szakadatlan küzdelem volt a pénzzel. Az arisztokratikus hajlamú gazdag ifjú egyszerre üldözött vad lett, aki lakásról lakásra menekül, barátaihoz húzódik, vidékre költözik, és végül, tíz év múlva, emigrál a hazájából a hitelezői elől. Természetesen a szenvedélyeiről sem tudott leszokni, különösen eleinte, úgyhogy az adósságai egyre nőttek. Állandó vendége lett a zálogházaknak, levelezése megrendítő olvasmány a legnyomorúságosabb pénzgondok, tervek, kölcsönök és visszafizetések szakadatlan emlegetése és bankári részletezése miatt. Számtalanszor fordult udvarias levelekben az Írók Egyesületéhez, siralmas kölcsönökért, reménybeli honoráriumokat és kétes kéziratokat és törlesztési dátumokat emlegetve; vagy pedig anyját, a kétségbeesett Caroline-t pumpolta, akivel szemben már nemegyszer tapintatlan.

Még a nyomorúság beköszöntése előtt történt, hogy az elegáns dendi, apjától örökölt aranygombos sétapálcáját forgatva, egy este a St.-Bénoit-kolostor melletti Thèâtre de Panthéon-ban meglátta Mlle Jeanne Duvalt. A jelentéktelen színésznő háromszavas szobalányszerepet játszott valami énekes játékban. Baudelaire-t rögtön és végzetesen megragadta a különös jelenség, a feketés, mások szerint csak sárgásbarna bőr, a hatalmas, kékesfekete sörény, a karcsú derék, a dagadó kebel, az igen széles csípő, a két óriási szem és a lány hullámzó mozgása. (Lásd Manet festményét a budapesti Szépművészeti Múzeumban.) Banville feljegyezte, hogy a járásában „volt valami isteni, és ugyanakkor valami bestiális”; Prarond közlése szerint esetlen volt a mozgása. A költő, akiben bizonyára mauritiusi emlékek és akkor elfojtott vágyak ébredtek, virágot küldött neki, és csakhamar megismerkedett a néger vagy inkább mulatt – quarteronne – színésznővel, akiről biztosan csak annyit tudunk, hogy San-Domingóban született. Ez a szerelme haláláig tartott. Jeanne Duvalnak, a fekete Vénusznak az emlékével és képeivel tele van a Fleurs du Mal. A nem szép, de csinos mulatt lány züllött és ravasz teremtés volt, nagy szerencsét jelentett neki a gazdag ifjú szerelme. Ekkor a Rue St.-Georges-ban lakott; a színházat barátja kérésére nemsokára otthagyta, és a Szent Lajos-szigetre költözött, ahol Baudelaire, saját egyik régebbi lakásán, otthont rendezett be számára. Ez a ház, ez a lakás a Rue Femme-Sant-Tète-ben volt, az utcát ma Rue Le Regrattier-nek hívják. Ugyanekkor költözött Baudelaire a Pimodan harmadik emeletére, ahol Boissard, a festő és egy időben Gautier is lakott. A hotelt, a fejedelmi berendezést és a Hasisevők Klubját ismerjük Gautier leírásából; legfeljebb azt említhetjük meg, hogy a Pimodan földszintjén volt az üzlete az antikvárius Arondelnek, Baudelaire főuzsorásának, aki hitelbe annyi drága bútort adott el neki. Egy év múlva történt a gondnokság alá helyezés. Az elszegényedett költőnek kezdett inogni a büszkesége, ingerlékeny lett; anyjával, aki itt-ott segítette, csak titkos sétákon, futólag érintkezhetett; egy év múlva pedig maga is kénytelen volt Jeanne-hoz költözni a Fejnélküli Nő utcába. A mulatt nő mellett rászokott az alkoholra; az ópiumnak és a hasisnak már előbb rabja volt. Az anyagi gondok lassanként olyan kétségbeesésbe kergették, hogy egy korcsmában, Jeanne jelenlétében, öngyilkos lett: a mellébe szúrt. A seb jelentéktelen volt, s talán csak komédia az egész öngyilkosság. Utána a megriadt család mindenesetre kibékült a költővel, adósságai egy részét kifizették, s Baudelaire ismét otthon lakott. De a tábornokot nem bírta sokáig: visszaköltözött pogány Vénuszához, a Rue Femme-Sans-Tète-be.

Egyúttal azonban összeszedte magát. Érezte a széthullás veszélyét. Mint rendetlen ember, nagyon tisztelte a rendszerességet, az önkéntes fegyelmet; ahogy sok mindent tisztelt, ami az ellenére volt, s amit a kortársai nem láthattak. De a lelkiismeretessége lassú munkássá tette. Eszménye a klasszikus szigor volt; de hogy szerezzen egyensúlyt az életben? Két novella és néhány cikk után végre megjelent az első munkája, egy prózai mű, külön kötet: Salon de 1845. Elsőrangú mű, magas eszményiség, kitűnő forma és stílus, független szemlélet, új, élő és modern analízis. Elemző és elméleti kritikai műveit újabban mind többre becsülik, káprázatosnak nyilvánítva esztétikai szelleme erejét és kiválóságát, ítélete biztosságát, profetikus zsenijét, amint az az összefoglaló L’art romantique és Curiosités esthétiques c. kötetekből kitetszik. Sok művész köszönheti neki a boldogulását. Ez a mű, ez az első műkritika-gyűjtemény, megnyitotta számára a Corsaire-Satan-t – két művészeti folyóirat egyesült, innen a furcsa, összetett cím –, irodalmi kritikát ebbe a lapba írt először, könyörtelenül levágva barátjának, Ménard-nak álnéven írt Prométeusz-drámáját. Ebben az időben már szállásról szállásra kellett bujdosnia a hitelezők elől, hiszen pénzt alig keresett; az adósságai úgy nőttek, hogy végül huszonegyezer-kétszázharmincöt frankkal tartozott Arondelnek és társainak, az anyjának meg újabb tízezerrel – ami közel kétszázezer franknak számíthat, a két világháború közti értékre átszámítva. Kisebb cikkei is elég sűrűn jelentek meg. (Tanácsok fiatal íróknak, Maximák a szerelemről); regényt tervezett, drámát; s végleg megerősítette esztétahírnevét az 1846-os Szalon. A verskötetét is meghirdették, most még Limbes (Pokoltornáca) címmel.

Az 1848-as forradalom a barikádokon találta az ideges, csöndes és a külső életben energiátlan Baudelaire-t, cilinderben és fehér munkászubbonyban. Tulajdonképpen semmi köze sem volt a republikánusokhoz, többször és hevesen nyilatkozott ellenük, és nemsokára újra erősen kifogásolta az 1830-as költői iskola és a demokraták „monstruózus szövetségét”. Hogyne, hiszen a demokratizmus és minden politikai modernizmus „ellensége a luxusnak”, „a rózsáknak és illatoknak”, a „szerszámok fanatikusai” „ellenségei Watteau-nak és Raphaelnek”, „elkeseredett ellenségei a szépművészetnek és a szépirodalomnak”! „Csak az arisztokratikus kormányzat biztos és ésszerű”, írta de Maistre tanítványa, és „csak az örök butaság modern formáit” látta az „örök haladás” gondolatában. „A demokrata szellem mindent lealacsonyít!” Intim naplói tele vannak hasonló kifakadásokkal; amikor pedig forradalmi magatartására visszatekintett, azt vallotta be (magának a papíron), hogy az ördög szállta meg, a rombolás természetes szelleme és gyönyörűsége. Mit keresett tehát a Buci utcai fegyverüzlet kifosztói közt ez a hófehér munkászubbonyos és cilinderes „jelképes proletár”? A nevelőapját kereste. „Főbe kell lőni Aupick tábornokot!” – kiabálta. És sodorta magával a baráti hatás és rokonszenv, az elvek ellenére. Igaz, hogy a forradalom egy kis lélegzethez is juttatta: a moratórium megbénította Arondelék üldöző jogait. Mámor, szédület, az sok volt benne; de meggyőződés? „Bennem nincs semmi alap meggyőződésre – úgy, ahogy azt a századom emberei értik”, vallotta, és azt hirdette, hogy megérti azt az embert, aki elhagy egy eszmét, csak azért, hogy „kipróbálja”, mit érezhet egy másiknak a szolgálatában! Mindez azonban nem jelenti, hogy nem érzett együtt a szegényekkel. Barátja volt a munkásoknak, de a szellem és a szépség dolgait nem bízta se rájuk, sem a megvetett polgárokra. Ő maga is nagyon rosszul állt, fűtetlen lakásban, „ágyban telelt”; a keserűség és a bosszú vitte a tömeg közé, amikor Lajos Fülöp, a polgárkirály, februárban elmenekült azon az emlékezetes fiákeren.

A forradalom három hónapja alatt száz meg száz rövid életű újság jelent meg, Baudelaire is kiadott egyet, a Salut Public-et. A szerkesztőséget a Turlot kávéházban rendezte be; a lap azonban mindössze kétszer jelent meg, 1848. február 27-én és 28-án. Rikkancsai ugyanis, a sztrájkoló munkások, „elfelejtették” leadni az utcai árusítás jövedelmét. A kilencven franknyi tőke elfogyott, a nyomda pedig nem hitelezett többé. Egyébként Leconte de Lisle is ekkor undorodott vissza a politikától az elefántcsonttoronyba. A júniusban kitört új forradalom még szintén hevíteni tudta Baudelaire-t; sokféle árnyalat küzdött egymással, a szociálforradalmárokat végül elnyomták. Ekkoriban történt, hogy Aupick tábornokot Lamartine, a (mellesleg szólva: magyarbarát) költő-külügyminiszter – tehát mégiscsak egy költő! – mint hadosztálytábornokot Konstantinápolyba nevezte ki követnek – Kossuthéknak és a magyar emigránsoknak tehát a szabadságharc leverése után a Portánál alighanem érintkezniök kellett Baudelaire nevelőapjával. A költő anyjának, a boldog törökországi francia nagykövetnének jellemzésére följegyezték, hogy egy ízben egy francia delegáció valamelyik tagjánál, akivel Konstantinápolyban modern irodalomra terelődött a beszélgetése, s aki a Baudelaire nevet is említette, még mindig csak aggódva érdeklődött: „Ugye, van tehetsége?” Maga Baudelaire, pár hónappal forradalmi lapjának bukása után, egy vidéki konzervatív újsághoz szerződött, Châteauroux-ba. Szerepe homályos, inkább csak anekdoták világítják meg. Állítólag azzal köszöntött be a kiadóhoz, egy özvegyasszonyhoz, mint főszerkesztő, hogy „hol tartják itt a szerkesztőségi pálinkát?” Első cikke így kezdődött: „Amikor Marat, a szelíd és Robespierre, ez a tiszta ember…” Természetesen rögtön felmondtak neki. Végül a République du Peuple-nél „dolgozott” egy ideig. Politikai érdeklődése 1848-tól 1851-ig tartott, ezután örökre abbahagyta a közéleti szereplést; mint mondta: „fizikailag depolitizálódott”. Kijózanult, embergyűlölő lett. Később, a pöre után, amelyről majd ezután beszélünk, a világ menete, úgy látszik, arról győzte meg, hogy a nép gyűlöli a szépet, a tömeg ellensége a nagy embernek, a közéletet csak megvetni s az embereket csak ugratni érdemes. Azt hirdette, hogy vissza kell vonulni az öncélúság – nem az emberietlenség – elefántcsonttornyába, s a „Művészet a Haladásért” elvével a „Művészet a Művészetért” elvét állította szembe, Körülbelül úgy gondolkozott, ahogy Flaubert, s kétségbe ejtették „a főszerkesztők fiatal lányai” és az irodalmi moralisták. Társadalmi magánnézetei természetesen nem szűntek meg, sem emberi rokonszenve a szegényekkel, csak az aktív politizálása: a II. császárság formailag jobban megfelelt neki, s sokszor epésen gúnyolta a demokratákat, az utilitaristákat, az utópistákat és a doktrinér humanitás híveit. 1851. december 2-án, mikor Napóleon Lajos „örökös elnök” lett, Victor Hugo Guernesey-be emigrált, 1852. december 2-án aztán az örökös elnököt császárrá kiáltották ki, a nép pedig „visszatért a biliárdozáshoz”.

A forradalom bukásával Arondel váltói megint jelentkeztek, s Baudelaire arra gondolt, hogy vidéken húzódik meg, és regényt ír. Rövid időt töltött is Dijonban: életének ez a pár téli hónap a legrejtelmesebb és érthetetlen korszaka. „Belgium előjátéka” a menekülésben. Heves undorát a korától, unalmát, pesszimizmusát és önkínzó hajlamait érthetően fokozták rossz életkörülményei. Dijonban bosszantották fel a derék polgárok Jeanne Duval miatt – aki különben a Mlle Prosper és a Mlle Lemer nevet is használta –, annyira, hogy arcukba vágta sokat emlegetett válaszát: „Egy költő kedvese mindig ér annyit, mint egy polgári feleség.” Rövidesen visszatért a fővárosba.

1851-ben Aupick madridi francia követ lett. Anyjával, aki egyhavi nyaralásra hazautazott Párizsba, a költő ismét hosszú sétákat tett. Ebben az időben a Rue du Marrais-du-Temple 25. szám alatt lakott Jeanne-nal; egyre áldatlanabb viszony fűzte hozzá, de elszakadni nem tudott a mulatt istennőtől. Jeanne nemegyszer megcsalta, ami nagyon bántotta Baudelaire-t. De talán még jobban, hogy az alkoholizmusban lassanként alámerülő és csúnyulni kezdő nővel nem tudott beszélgetni. Jeanne-t egyik-másik életrajzíró nagyon szigorúan ítéli meg; mondják, hogy nem is szerette eléggé, csak zsarolta Baudelaire-t. Az biztos, hogy semmi érzéke sem volt a költészet iránt, és hogy nem tisztelte a barátját. Viszont kétszer is eladta a bútorait és ékszereit, s váltókat írt érte alá. Egy este, alkoholrohamában, Baudelaire majdnem agyonütötte. Kínos, kegyetlen rabszolgaság volt mellette az érzékileg hozzákötött költő sorsa, aki gyűlölte a testi szerelmet. „Egy-egy züllés után az ember még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak érzi magát”, írta Jeanne mellől az eszményiség felé sóvárgó költő. Úgy látszik, a nő fölényben volt vele szemben. „A szerelemben az erősebb fél hóhér vagy operatőr, a gyöngébb pedig áldozat”, olvassuk a Meztelen szívem-ben. Mindamellett Baudelaire őszinte hálát érzett iránta, és mégiscsak szerette. 1856-ban így írt anyjának Jeanne-ról: „Ez a nő volt egyetlen szórakozásom, egyetlen gyönyörűségem, s egy viharos liaison minden belső rázkódtatásai ellenére soha határozottan nem ötlött eszembe valami jóvátehetetlen elválás gondolata. Még most is, valahányszor valami szép tárgyat, szép tájat, vagy bármi kellemes dolgot látok, azon a gondolaton kapom magamat: miért nincs velem ő, hogy azt a valamit együtt csodálhatnók, együtt megvethetnők.”

„A szív magányában, a hús rángásaiban és a szellem lázadásaiban” emésztődő ember a fekete Vénusz évei alatt többfelé keresett kielégülést eszményi sóvárgásaira. Az évről évre lassan készülő és szaporodó Fleurs du Mal egyes darabjai pontosan tükrözik ezt a kettősséget. 1851 óta folyóiratokban és lapokban már meg-megjelentek, de költőjük még mindig inkább csak botrányhősszámba ment. Baudelaire ideges volt, tervet tervre halmozott, és úszott az adósságban és kétségbeesésben. Anyja „bizarrnak és abszurdnak” látta az írásait. Barátja, a nála is különcebb, sőt szabályszerűen őrült Gérard de Nerval, a költő – az, aki pórázon vezetett rákkal ment sétálni a korzóra, „hiszen a rák nem nevetségesebb, mint egy kutya, sőt komoly állat, ismeri a tenger mélységeit, és nem ugat” – felakasztotta magát. Ijesztő példa! Baudelaire is megint gondol az öngyilkosságra. „Megölöm magam, mert nem tudok használni másoknak, magamra nézve pedig veszélyes vagyok. Megölöm, mert halhatatlannak hiszem a lelkemet…” Otthonában egyre keserűbb és harciasabb az élet. Tízévi együttélés után mindjobban kiderül, hegy Jeanne milyen hazug és csaló. A mérges mulatt nő már tűzbe dobálja barátja kéziratait, sőt olyan istentelenségre is vetemedik, hogy megmérgezi Baudelaire macskáját, és – szörnyűség! – kutyát visz a házba! A harc vége az lett, hogy Baudelaire elköltözött tőle, de így is alig megy a munka. Pedig folyton biztatja és a legracionálisabb életre akarja szorítani magát. „Egy kis munka, ha háromszázhatvanötször ismételjük, háromszázhatvanötször egy-egy kis pénzt hoz, vagyis óriási összeget. S egyúttal a dicsőséget.” Baudelaire munkája szörnyen lassú, pontos és kimerítő. Léon Cladel leírja, milyen rettenetes kitartással küzdött minden szóért, minden árnyalatért. S hogy tudott örülni egy-egy végleges kifejezésnek, „mintha Peru kincseit fedezte volna fel!” Erős, kitartó munkás volt, de csak speciális költői értelemben. S mily érthetetlen, hogy a kifejezésbeli pontosságnak erről a hőséről azt hitték a kortársai, hogy fiktív érzelmeket ad elő a verseiben! Ebben az időben mindössze két tanulmánya jelent meg. A játékszer moráljá-ról és A nevetés lényegé-ről. 1853-ban Aupicket nyugdíjazták, III. Napóleon kitüntetésekkel halmozza el a kitűnő és boldog embert, s végül szenátorrá nevezte ki.

A költő földi megaláztatása viszont egyre teljesebb. Ami ereje van, azt most Poe adja. Először 1846-ban olvasott tőle, s olyan izgalomba jött, hogy reszketni kezdtek az ujjai. (Ugyanezt észlelte magán, amikor először pillantotta meg A nagybácsim rendszeré-ben azon a kis színpadon Jeanne Duvalt.) Az amerikai költő, a bűvös esztéta, a logikus fantasztikum mestere, a légies és brutálisan izgalmas történetek zseniális írója 1849-ben halt meg. Baudelaire ekkor újra és egyre hatalmasabban a varázsa alá került. Lelki rokonát, gondolatainak, esztétikai felfogásának elgondolóját és kifejtőjét fedezi föl benne. Az alkoholizmusban is a testvérének érezhette magát. Vitatkozott, tanult tőle, saját eszméit csiszolta rajta, és terjeszteni akarta a nézeteit. Tizenhét teljes esztendeig tartott, amíg, öt kötetben, Poe prózai műveit lefordította; a franciák remeklésnek tekintik a munkáját. Ez az elfoglaltság szorította és tanította rendszerességre. Úgy dolgozott, „mint egy megszállott”, jegyezte föl Asselineau. Nehezen talált kiadót, de 1856-tól kezdve már rendszeresen kijöttek Lévynél a Poe-kötetek, az utolsó 1865-ben. Közben a saját műveit is írta. Az ötvenes évek elején a Fleurs du Mal jórészt készen volt; a költő, élete hátralévő másfél évtizedén át, állandóan revideálta a szöveget. A kötet címe többször változott; 1846-ban Baudelaire (Henri de la Touche ajánlatára) a Les Lesbiennes-re gondolt; 1848-ban – mint említettük – Les Limbes címmel a könyvet meg is hirdették; a végső címet azonban csak 1851. június elején nyomtatták le először: Les Fleurs du Mal. Ezt a címet Hippolyte Babou találta ki egy este, hosszú tanácskozás után, a Lemblin kávéházban, az elé a tizennyolc Baudelaire-versből álló sorozat elé, amelynek közlését a Revue des Deux Mondes vállalta. A verseskönyvére azonban, melynek „legvadabb” darabjai a 40-es évekből valók, nem talált kiadót a költő.

Baudelaire 1855-ben cikksorozatot, mesteri kritikákat írt az első világkiállítás művészeti részéről. Szörnyű nyomorban élt. A maga tervezte dendi-ruhák helyett most már sima vászonzubbonyt hordott. Az előző évben az Hôtel d’Yorkban és az Hôtel du Marcban lakott; egyszer a ruhásszekrényben bújt el Arondel elől; 1855-ben hatszor kellett lakást változtatnia. Kávéházról kávéházra hurcolta kéziratait és angol szótárát a Poe-fordításokhoz. „Dolgozni mégiscsak kevésbé unalmas, mint szórakozni.” Spleen-hangulata teljes volt. Jeanne, kosárral, piacra menet és betegen, csaknem minden reggel megjelent nála, noha már nem éltek együtt, és pénzt kért. A költő a múltra gondolt, és összekaparta filléreit. Dermesztő depressziók között őrlődött és érlelődött. Irtózott az ősztől: annyira félt tőle, hogy már-már csaknem szerette és magasztalta. Mint a halált, a szegények egyetlen jótevőjét. Sokat gondolt Mariette-ra, a régi hű cselédre. Az összeroppanással fenyegető kríziseket dühkitörések és szerelmi visszaesések váltogatták. A sajgó lélek altató, megváltó, puha kéjekbe és a képzelet szinte szadista mámoraiba próbált menekülni, de az öntudat, az önvád vagy a kijózanodás ezt a kétes nyugalmat is felrobbantotta benne.

 

Mikor a részegek a hó- és vérszínű hajnal jöttén sajogva már érzik az Ideált, rajtuk titkos erő üli meg bosszuját és az ittas barom mélyén felsír egy angyal…

 

A részegség Jeanne volt, a felsíró angyal Mme Sabatier. Baudelaire az elmúlt évek alatt mindjobban megérett az eszményi szerelemre. Amit a fehér istennőhöz írt, az talán nem olyan különös és változatos, mint a Jeanne-hoz szóló versek; de sokkal emberibb. Nélküle nem lenne A romlás virágai a jó és rossz dualizmusának nagy megnyilatkozása, „egy áttörésnek, egy megtisztulásnak az útja”.

Mme Sabatier 1821-ben született Strassburg-ban; tehát pontosan egykorú volt Baudelaire-rel. A szép, szőke, fehér húsú, kissé molett nőt Gautier színesen és vonzóan villantja elénk Baudelaire-tanulmányában. Valamikor Clésingernek és Meissoniernek állt modellt, a „Kígyós nő”, melyet Clésinger róla mintázott, viharos tetszést, illetve botrányt váltott ki, büsztjét pedig, mely oly élvetegen fejezi ki érett szépségét, s amely ma a Louvre-ben van, egész Párizs megcsodálta. A dúsgazdag angol Richard Wallace után a vidám és jószívű asszony Mosselman bankárnak lett a hivatalos barátnője, aki a Rue Frochot-ban rendezett be neki gyönyörű kis lakást. A bankár ambicionálta, hogy előkelő művészekkel érintkezzék, és barátnőjét bízta meg a társaság megszervezésével. A csilingelően kacagó, jó eszű és eleven Aglaé-Apollónia Gautier-nek is barátnője volt, a Mester olyan leveleket írt hozzá – a híres Levelek az Elnökasszonyhoz –, hogy később is csak bibliofilek számára adták ki őket. Ricard „A kutyás nő” címmel festett portrét róla, de a szép Apollónia akkor már öregecske volt, és hízásnak indult. Vasárnap vacsoráin állandó vendég volt Gautier, Alfred Camp, Louis Bouilhet, Meissonier, Henri Monnier, Clésinger, Préault; 1852-től kezdve Baudelaire; majd a két Goncourt. A remekül öltözködő és művelt szépasszony Judit Gautier-nek, a költő-kritikus második lányának leírása szerint meglehetősen magas termetű volt, csuklói-bokái nagyon finomak, keze bájos, selymes haja aranyos gesztenyebarna, arckifejezése hetyke és szellemes, szája kicsiny és nevetős. Az epés Goncourt-ok, mindenesetre későbbi benyomás alapján „szép, de triviálisan eleven és kissé közönséges asszonynak” írják le naplójukban, aki „faunok markotányosnéja” lehetett volna. Baudelaire mindjárt a megismerkedésükkor beleszeretett, noha ízlése inkább a soványakhoz húzott, és teljesen kisdiákosan viselkedett a vidám Elnökasszonnyal szemben: 1852-től 1857-ig elváltoztatott írással verseket küldött neki, aláírás nélkül és névtelen levelek kíséretében, amelyek a legéteribb és legönzetlenebb imádat hangján beszélnek fantasztikus szerelméről. A levelek egyúttal a legteljesebb diszkrécióra kérték Mme Sabatier-t, s a szépasszony, bár joggal lehetett kíváncsi különös hódolójára, minden jel szerint éveken át csakugyan senkinek se szólt a versekről és a titokzatos, szomorú, rajongó és öngúnnyal telített kísérő magyarázatokról. Ma már egész könyvek szólnak erről az egyoldalú viszonyról, amely a vergődő Baudelaire igazán mítoszteremtő, szűzi és légies erőfeszítése volt a szenzualitás mélységeiből a képzelet tiszta istensége felé. Érdekes különben, hogy egyik-másik levélben a nőgyűlölő és nőeszményítő, félénk és egzaltált költő csaknem ugyanazokkal a szavakkal fordul Mme Sabatier-hez, amelyekkel Marie Daubrun-Brunaud-t, a zöld szemű, fiatal színésznőt is jó útra vezető Múzsaként és Madonnaként ünnepelte. Mi a magyarázata ennek a kettősségnek? Baudelaire nyilván nem az érzelmeiben és szükségleteiben tévedett, hanem azokban, akik felé fordult, jobban mondva: a címzettek csak ideiglenes megtestesítői voltak alapvető és állandó spirituális sóvárgásainak.

A költőnek ez a titkos sugárzó és belső szerelmi élete, melyet azért rejtegetett, mert félt a nevetségességtől, nem tudta ellensúlyozni a valóságos élet unt, utált, zaklatott feketeségét. Igazán végtelen másféle erő és hit kellett hozzá, hogy Baudelaire dolgozni bírjon. Végre kiadóhoz jutott. Megismerkedett Poulet-Malassis-val, egy alençoni fiatalemberrel, aki apjától egy vidéki újság kiadóhivatalát és nyomdáját örökölte, s akit 48-as magatartásáért deportáltak, majd elengedtek. Poulet-Malassis művelt, bátor, mindig jószívű, kissé ingadozó ízlésű, modern materialista szellemű ember volt, költők tisztelője és kiadója: nála jelent meg az új Banville-kötet, Leconte de Lisle Barbár költemények c. nevezetes verseskönyve, Sainte-Beuve Összes költeményei. Intim barátja lett Baudelaire-nek, aki „Coco”-nak és „Coco-Malperché”-nek becézte, és sokat mulatott a kiadó furcsa nevén („rosszul-leült tyúk”). Mikor egy ideig könyvkereskedése is volt Párizsban, a bolt falait az elegáns könyvespolcok között fiatal költők arcképei díszítették, köztük a Baudelaire-é. A moderneket pártolva, megvette tehát és kiadta a Fleurs du Mal-t, noha a cím fölöslegesen – és félrevezetően – kihívó volt, és a költőt már a Revue des Deux Mondes-ban ily cím alatt megjelent tizennyolc verse miatt hevesen támadták.

A rendkívüli jelentőségű kötet, Baudelaire aprólékos és szakadatlan javításai miatt, öt hónapig nyomódott, és sok hercehurca után, mintegy tizenöt esztendei szellemi munka eredményeképpen, 1857. június végén került piacra. A költő az első kiadásért nyomorult kétszázötven frankot kapott! A könyvet siker, de rögtön botrány is fogadta. A Figaró-ban Gustave Bourdin dühös támadását a Constitutionnel-é követte. Az előbbit talán a belügyminiszter sugalmazta, akinek fájt Flaubert ugyanakkor történt felmentése a Bovaryné pörében, s aki ki akarta köszörülni a tekintélyén esett csorbát. Baudelaire-t és a kiadót perbe fogták. Asselineau és Barbey d’Aurevilly védő cikkeit – különösen az utóbbi kitűnő analízis – a szerkesztőségek nem adták le. Az öreg és ravasz Sainte-Beuve, a nagy tekintélyű hivatalos kritikus és jó barát, hallgatott a Moniteur-ben, csak óvatos-lelkes magánlevelet írt a költőnek, tanácsokat adva a védelem számára. Baudelaire jóban akart maradni vele, s úgy tett, mintha nem venné észre kétszínűségét. A pört 1857. augusztus 20-án tárgyalta a hatodik törvényszék. Dupaty elnökölt, Pinard volt az ügyész, a fiatalabb Chaix d’Est-Ange a védő. Hosszú, külsőséges, többnyire csak nagy múltbeli példák párhuzamával érvelő, szellemileg jelentéktelen védőbeszéd hangzott el. Az ügyész úgy látszik, mintha szégyellte volna a vád képviseletét, és enyhe büntetést kért. Baudelaire-t csakugyan felmentették az istenkáromlás vádja alól, és csak a közízlés megsértéséért ítélték el háromszáz frankra, Poulet-Malassis-t s kiadótársát, de Broise-t pedig száz-száz frankra. Az a hat költemény, amelyet a kötetből ki kellett hagynia, később pièces condamnées címmel jelent meg. Az ítélet nem maradt sokáig érvényben, s egy idő múlva már ismét a teljes Les Fleurs du Mal-t olvasták világszerte. Victor Hugo harsogó bravóval üdvözölte az elítélt Baudelaire-t: „…megkapta” – írja a levélben – „egyikét azoknak a ritka kitüntetéseknek, melyeket a mai rezsim adhat, s úgynevezett igazságszolgáltatása elítélte Önt az úgynevezett morálja nevében; újabb korona. Fogadja kézszorításomat”. Baudelaire maga eredetileg felmentést, sőt becsületrendet várt; az ítéleten felháborodott, aztán levélben a császárnéhoz fordult, s annak közbenjárására büntetését a már szinte névleges ötven frankra csökkentették. Az egész ügy nagyon megviselte; legjobban az fájt neki, hogy a pörben „realista” írónak minősítették. „Harminc év múlva meg fognak érteni!”

Baudelaire varázsa, az, hogy a Fleurs du Mal a múlt század legmaradandóbb hatású verseskönyve lett, a művész és a mű nagyszerűségén és komplex értékein alapszik. Voltak e sikernek mellékokai és másodrangú, múló kísérőjelenségei is. Egyes körök tüntető, forradalmi cselekedetként üdvözölték – vagy gyalázták – a témakezelés naturalista ellenpontjait, ami különösen meglepő egy olyan országban, ahol egy Rabelais és egy Villon alakja áll az irodalmi kultúra kezdetén. A maga korát Baudelaire mindenesetre mélységesen süllyedtnek érezte, olyannak, „amely elvesztett minden klasszikus fogalmat a költészetről”, és amelynek Hugo-féle sváda és Musset- vagy éppen Béranger-féle nyomorúságos és lapos közvetlenség és kedély tetszik. Ő klasszikus volt, a költészet öncélúságának a híve, nem akarta „összetéveszteni a szép szavakkal a jó tettekkel”, a „tintát az erénnyel”; „közvetlen hasznosság nélküli” irodalmat akart; vagyis külsőleg programtalan és minden feladattól, oktató vagy rontó-javító tendenciától független költészetet. Századában azonban – ahogy tulajdonképpen majdnem mindig és majdnem mindenütt – a „tömeg” és a politikai vagy egyéb érdek „célköltészetet” kívánt, jobb felől és bal felől egyaránt: konzervatív világnézeti kifejezést s mindenekelőtt illedelmességet a reakció, a hivatalosság, és „haladó” agitációt a demokrácia, a szocialisták, az emigránsok. Baudelaire az örök embert, az érzéki és érzék fölötti világ titkait vizsgálta és akarta kifejezni, és elvetett minden érdekeltséget, „morált” – a politikai is egy „morál” a sok többi között! Úgy érezte, hogy a „modern felvilágosodás tökéletesen elsötétítette” az írói szabadság és függetlenség eszméjét; prózai művei tele vannak kétségbeesett tiltakozással a világ közönségessége, butasága, elamerikanizálódása, az esztétikai elv hanyatlása ellen; de cikkekbe, naplójegyzetekbe szétszórt gondolatait sokáig csak paradox ötleteknek tekintették, ha egyáltalán ismerték. Valami összefüggő poétikai rendszere nem volt, nem lehetett; sokrétű, sok fényben csillogó és zavarba hozó főművéből pedig, a Les Fleurs du Mal-ból azt vette ki a világ, amit éppen akart. A verskötetnek következésképpen igen sokirányú művészi hatása lett. A formai precizitás, a súlyos erő, a plasztikus szépség imádata a parnasszistákat kapcsolta Baudelaire-hez; misztikus finomságai Verlaine-ék, a szimbolisták, a rimbaud-i „látnoki” líra, sőt a szürrealizmus ősévé tették; a Spleen de Paris-val a későbbi prózaversírókat termékenyítette meg; felszabadítóan hatott a naturalistákra, és párizsi képeivel buzdítóan a modern nagyváros lírai felfedezőire; önvizsgálatai és vezeklő lelkisége a neokatolikus lírához fontak belőle szálakat; intellektuális tisztasága pedig Mallarmé, Valéry és a „poésie pure” felé mutatott előre. Nagyon sokra futotta a gazdagságából. Rimbaud már „igazi isten”-t látott benne, s ettől kezdve a költő – bár a szűkkeblű konzervatív irodalomtörténetírás ellenállása tovább is kísérte diadalútját – egyetlen verskötetével egészen máig egyre termékenyítőbben hatott minden írónemzedékre Franciaországban, sőt az egész világon. „Adytól kezdve senki sincs közülünk”, mondják a teljes magyar Baudelaire-verskötet fordítói az első kiadás előszavában, „kire e szellem felszabadító, bátorító, útmutató hatással ne lett volna… Hatott ránk, nem a poézisa talán, hanem bátorsága és szigorúsága”. A Fleurs du Mal posztumusz sikere tökéletes bizonyítéka a művészi kvalitás primátusának azok fölött a hatások fölött, amelyeket egy könyv a tartalmával gyakorolhat. Baudelaire „tartalma” rég nem új – s lényegében talán sohasem volt, sohasem lehetett az –, a művészete azonban, a megcsinálás, az egyéni recept, melyet semmiféle analízis nem tud teljesen felbontani, ma is élő, új, „örök”. Írójának zsenije és művészi elveinek kitűnősége tette azzá. Akad benne egy-két jelentéktelen darab, rossz egy sem. Ha a Fleurs du Mal külön életét nézzük, talán az a legmeglepőbb, hogy eleinte – és nem is kevesen – nem az egyéniség kifejezésének gondolták, hanem játéknak, komédiázásnak. Játék? „Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet”, írta keserűen a költő, nem sokkal a halála előtt, Ancelle-nek. Igaz, hogy részben kissé ellentmondó értelemben is nyilatkozott (a könyv első kiadásának a Szent Péter-vershez írt jegyzetében), de ezt csak kényszerből, óvatosságból tette, előre ki akarván védeni bizonyos várható támadásokat. „Fájdalmas programjához híven” és a „tökéletes színész módjára” – mint akkor írta – a Fleurs du Mal szerzője egyes „szofizmákat” is megformált; e szégyenkező szavak mögött azonban – a kényszeren kívül – valami objektív esztéticizmus vagy talán a drámaíró rejtőzik, aki előtt zavarba jött, jöhetett a – lírikus! Baudelaire, csakugyan, nemegyszer érthetetlenül megijedt magától, az érzelmek megmagyarázhatatlan fordulataitól, a bennünk lakó „második ember” közbeszólásaitól, az értelem természetes dialektikájától, a saját felfedezéseitől és őszinteségétől. Innen a hite az ördög valóságos létezésében, amiről Falubert-nek írt: idegállapotait vetítette ki a világba. Sőt még a tehetségétől is „megijedt”, mikor az nem alkalmazkodott a teóriáihoz, s hol tudatalatti erők, hol az intellektualizmusa révén egyebet hozott létre, mint amit ő, az anyagon és formán tökéletesen uralkodó írásművész, akart és elhatározott. Kétség semmi esetre sem férhet a könyve őszinteségéhez; sőt inkább azt lehetne mondani – meg is állapították nemegyszer –, hogy a lélekbúvár Baudelaire a „szakma áldozata” lett, abban a fenséges értelemben, ahogy pl. egy kutató orvos áldozatul eshet a kísérleteinek, melyeket saját magán végez. A Fleurs du Mal csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú. Érdemes volna átfutni – többször összeállították – azoknak a legfontosabb ítéleteknek a tömegét, amelyekben a költők és kritikusok 1857 óta róla nyilatkoztak. Cikket, tanulmányt ezer- és ezerszámra írtak már a Fleurs du Mal-ról. A kötet végeredményben magasan minden kortársa fölé emelte az írója emlékét, „közvetve vagy közvetlenül mindent befolyásolt, ami utána történt” s „a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta”. Ami korszerű, ami esetleg avuló benne, az – úgy gondolom – mindössze a díszletezés néhány kulisszája, némi elkeseredett tetszelgés a romantikus morbiditásban, a túlzottan beteges-keresztény bűntudat és a (már akkor sem új keletű) satanizmus. De hát ezek is kitűnő művészi megnyilatkozások, Baudelaire tartozékai, elválaszthatatlanok a mégiscsak benne rejlő különleges moralista erényeitől, aki folyton a poklok és a legfelsőbb miszticizmus csúcsai közt mozog. „Baudelaire katolikus volt születésénél, alkatánál és hajlamánál fogva”, hangsúlyozza Crépet is, és nekünk, magyaroknak különösen érdekes, hogy ez a kitűnő tudós milyen hasonlattal támasztja alá a költő „lázadó” lelkiállapotát: „Baudelaire – mondja – nem azok közül való volt, akik beismerik vereségüket, vagy meg tudnak hódolni. »Ha az Ég nem hallgat meg«, kiáltott fel Kossuth, »akkor majd felel szavamra a Pokol!«” Igen, Baudelaire nem hódol meg, és ellenségeihez éppúgy a „nem-tetszés arisztokratikus gyönyörével” fordul, ahogyan a városhoz, Párizshoz: „Te a saradat adtad, és én aranyat csináltam belőle!” Micsoda romboló megszégyenülés, milyen gyilkos undor foghatta el ezt a magas rendű, sok tekintetben elvont, sugárzó értelmet, amelynek az arabeszk tetszett, mint „a legszellemibb rajz”, és amely a föltétlen őszinteségében az „eredetiség egyik eszközét” látta, amikor védekeznie kellett a Fleurs du Mal pörében!

Még egy csapás érte a költőt a Fleurs du Mal pöre idején; különös csapás… Mikor a kötet megjelent, természetesen lelepleződött a titka. Mint tudjuk, névtelen levelekben öt éven át küldözte szerelmes verseit Mme Sabatier-hoz. A rejtélyes viszony ez idő tájt már mégis kezdett valahogy kiderülni: Mme Sabatier szeleburdi húga például egyszer így fordult a költőhöz: „Maga írja azokat a gyönyörű névtelen leveleket a nénémhez? Még mindig szerelmes belé?” Baudelaire a kész könyvet megküldte Mme Sabatier-nak – „a nyolcvannegyedik és százötödik oldalak közti versek mind az Önéi” –, s ezzel fölfedte kilétét. Sajnos neki távoli imádatra volt szüksége, hiszen azt vallotta, hogy csak „azt a nőt imádjuk, akit nem élvezünk”; a gyönyörű Apollónia azonban boldog volt, felgyúlt, ujjongva jelentkezett, és tíz nappal a tárgyalás után, augusztus 30-án Baudelaire kedvese lett. Baudelaire szinte kétségbeesve ment el a Jean-Jacques utcai randevúra. Hogy mi történt közöttük, arra csak következtetni lehet a költő néhány leveléből, amelyekben Mme Sabatier rövid levéltöredékeit idézi, és azokra felel. Mint említettük, egy-két barátja Baudelaire-t „szűz-költő”-nek emlegette. A találka után Mme Sabatier megütközött, megsértődött, nem értette a helyzetet. Baudelaire mentegetőzött: „…tegnap még istenség voltál, ami olyan szép, olyan kényelmes, olyan sérthetetlen szerep… És most nő vagy…” Apollónia rajongott: „…mindenestül tied vagyok…” Baudelaire a szerelmese „egyéb kötelmeire” hivatkozott, és arra, hogy benne nincs „hit” a nők iránt; a kapcsolat egyre idegesebb lett, Mme Sabatier csak csodálkozni bírt, hogy a fekete Vénusz „még mindig köztük állhat”; de aztán mindketten megbékültek. Baudelaire némi feszélyezettséggel tovább is eljárt a Rue Frochot művészvacsoráira, csakhamar meleg és nyugodt barátság alakult ki köztük, és Mme Sabatier őszinte anyás szeretete sírjáig kísérte a költőt. Baudelaire azonban mindenesetre elvesztett egy erőszakosan teremtett ideált.

1857 eseménye még, hogy meghalt a költő nevelőapja, a minden sikerrel, elismeréssel és boldogsággal elhalmozott tábornok, követ és szenátor. III. Napóleon hatezer frank kegydíjat adott az özvegynek. Caroline, akit éppúgy lesújtott ünnepelt férjének elvesztése, mint megbélyegzett szerencsétlen fia írói pályája, visszavonult Honfleurba, ahol még a férje szép, világos kis nyaralót építtetett neki egy kiugró tengerparti sziklán. Viszonya a fiához sokat javult Aupick halála után, Baudelaire úgy érezte, hogy az édesanyja ismét az övé, felmelegedve és megszelídülve egy időre visszatért hozzá és az apai emlékekhez.

A költő most a Fleurs du Mal pótkiadásán dolgozott. A kihagyott virágok helyére újakat írt; a második kiadás, harmincöt új verssel, 1861 tavaszán jelent meg, ugyancsak Poulet-Malassis-nál. Közben a Spleen de Paris-t, a prózai költeményeit írta, és De Quincey angol könyve alapján a maga nagyszerű orvosi és lélektani analízisét a mesterséges gyönyörökről, a Les Paradis artificiels-t, melyben a bor, az ópium és a hasis hatását és veszélyeit ismerteti, hevesen és fájdalmasan küzdve az izgatószerdivatok ellen. Állandóan foglalkoztatták a színházi tervei, s a Poe-fordítások is. Nem volt tekintélye, pénze. Levelezése csupa könyörgés, sürgetés, káromkodás, panasz és számolgatás. Otthonra vágyott, a Rue Beautreillis-ben lakást rendezett be Jeanne Duvalnak, s maga is hozzáköltözött. 1859 tavaszán Jeanne szélütést kapott, Baudelaire a Dubois-kórházban ápoltatta, tűrve, hogy az elzüllött nő most már csakugyan zsarolja. Jeanne, ahogy egy kicsit jobban lett, megszökött, és azzal fejezte be az elvonókúráját, hogy rummal rögtön részegre itta magát. Az év nyarán a költő Honfleurből megint Párizsba költözött, az Hôtel de Dieppe-be. Egyedül.

A most következő három-négy esztendő csak a régi bajok elmélyült változatait hozta. Kivonatoljuk tovább ezeket a boldogtalan éveket? Baudelaire-ben egyre erősebb lett az undor, a héautontimorouménos lelkiállapot. Testi ellenálló ereje fogyott, álmatlanság, fáradtság, migrén gyötörte; 1860. január 13-a agyvértolulást, ijesztő szédüléseket hozott: „…éreztem a meghülyülés szárnycsapásának szelét”, mondja a napló. A költő segíteni akar magán: „…mellőzni minden izgatószert!” Kezdődnek az imák: „Esküszöm magamnak, hogy ezentúl ezeket a szabályokat életem örök szabályaivá teszem: Minden reggel imádkozni Istenhez, minden erő és minden igazság tartályához, apámhoz, Mariette-hez és Poe-hoz, mint közbenjárókhoz; kérni őket, hogy kölcsönözzék a szükséges erőt minden kötelességem elvégzésére, és hogy anyámnak hosszú életet adva, örvendeztessék meg őt átalakulásom örömével; dolgozni egész nap, vagy legalább amíg az erőim engedik; bízni Istenben, vagyis magában az igazságban, hogy a terveim sikerülnek; minden este új imát mondani, életet és erőt kérve Istentől anyámnak és magamnak.” A Meztelen szívem tele van vallási megnyilatkozásokkal. Baudelaire biztosítani akarja magát, mint egy kapitány, aki „őrszemeket” állít fel: „az imák az őrszemeim”. „A vallásokon kívül nincs a földön semmi érdekes.”

Ebben az időben hangzottak el Párizsban az első nagy Wagner-koncertek. Baudelaire éppúgy rajongott értük, mint valaha Delacroix-ért, sőt személyesen is találkozott, Tortoni-nál, a bayreuthi mesterrel. A testi hanyatlás ellenére folyton dolgoznia kellett. 1860 júliusában megjelent a teljes Les Paradis artificiels. A költő összebarátkozott Constantin Guysszel, a modern élet szatirikus, nagyvilági rajzolójával. Önzetlenül segítette nyomorában Méryont, a rézmetszőt. Ugyanekkor kínos és megszégyenítő adósságfizetési ügyekbe és elszámolásokba keveredett; végül Caroline mentette meg. „Ma paralytique”; a „szélütöttem”: így beszél Jeanne-ról; majd Neuilly-ben jobb lakást vett ki a boldogtalan nőnek, és újra együtt akart lakni vele. A San Domingó-i mélységekből azonban valahonnan felmerült Jeanne testvérbátyja, egy hatalmas, szörnyeteg mulatt, s most már ez szipolyozta és zsarolta mindkettőjüket. Baudelaire megfutott, vissza az Hôtel de Dieppe-be. Jeanne-t nemsokára kórházba vitték; mire kiszabadult, üresen találta a lakást: a bátyja eladta minden bútorát.

1861. március 13-án zajlott le a párizsi operában a Tannhäuser nevezetes első előadása. A húszéves Catulle Mendès jelen volt, látta a dühöngő tömeget, és leírta Baudelaire megvető magatartását a konzervativizmus és a „csőcselék” őrjöngésével szemben. Mondják, hogy a kétségbeesett, akaratgyönge költőt, aki már csak tervezni tudott, ez az este mentette meg az öngyilkosságtól. Felháborodásában hatalmas tanulmányt írt Wagnerről a Revue Européenne-nek: három nap alatt elkészült a kitűnő analízissel. „Ez az írás mosta le a francia kritikáról azt a szégyent, hogy tökéletesen félreismerte a modern zene vezérét.” Utána visszaesett hallucinációs kábultságába. S ekkor megmagyarázhatatlan fordulat következett: a széles körökben alig s az öregek közt egyáltalában nem ismert, ellenben túl modern és megbélyegzett Baudelaire – jelöltette magát az Akadémiába! Nyilván a rehabilitálás vágya vezette. Nevettek rajta, a kávéházak árulónak gyalázták, Sainte-Beuve elképedt ennyi naivitás láttán; ekkor írta különben azokat a látszatra talán hízelgő és becsülő sorait, amelyekben a szélsőséges romantika legtávolabbi „Kamcsatkájába” helyezi Baudelaire világát, mint valami érdekes és artisztikus „bolondériát”; Gautier is eléggé az ő nyomdokán haladt. Az Akadémia rengeteg miniszter tagjával ekkortájt csakugyan főképpen „előkelőségek fiainak” és „rokkant államférfiaknak” a gyülekezete lehetett. Baudelaire hamarosan visszavonta jelentkezését, helyébe egy Broglie herceg került be a negyven halhatatlan közé. A fáradságos és megszégyenítő hivatalos vizitek a sok keserű tapasztalat mellett azonban egy nagy örömet is hoztak Baudelaire-nek: megismerkedett az akadémikusok közt Alfred de Vignyvel. A már beteg, öreg nemes, embergyűlölő, nagy poéta, mikor elolvasta a Les Fleurs du Mal-t, a leglelkesebb elragadtatás hangján írt róla Baudelaire-nek: csak a cím ellen tiltakozott, mondván, hogy ez a könyv „A Jó virágai”-t jelenti számára.

Ebben az évben Delacroix templomfreskóiról írt még a műkritikus Baudelaire, igen hízelgő Victor Hugo-tanulmánya is ekkor jelent meg. Hugót, különösen az embert, nem szerette, társadalmi okokból mégis jóban kellett lennie vele, sőt három versét is a nagy száműzöttnek dedikálta. Lényegében azonban nagy szamárnak tartotta Hugót, a Nyomorultak-at pedig „tisztátalan és bárgyú” könyvnek. E versek egyikére, A hét öreg-re válaszolva használta levelében Hugo azt a sokat idézett kitételt, hogy Baudelaire „új borzongást” teremtett a költészetben. 1862-ben meghalt Claude, a bíró, Baudelaire féltestvére (akit különben két évvel előbb szélütés ért). A költő anyagi gondjait az is növelte, hogy átmeneti viszályba került a kiadójával. 1861-ben a kiadóvállalat összeomlott; a májusi csőd után „Coco” újra börtönbe került, és a maga mentésére kénytelen volt többek közt Baudelaire váltóinak nagy részét is kiadni a hitelezőknek. Baudelaire őrjöngött a gondoktól. A Petit Poèmes en prose közlése megindult a folyóiratokban, de a kötet maga már csak a költő halála után jelent meg. Néhány cikk következett, Delacroix haláláról, Guysről… Baudelaire ekkor volt kénytelen örök áron eladni Poe-fordításainak öt kötetét; kétezer frankot kapott érte. Mint író, egész életében nem keresett tízezer frankot! 1863 nyarán a londoni Spectator-ban megjelent róla az ifjú Swinburne rajongó cikke: ez már a jövő és a világközönség hódolatát jelezte. Párizs azonban továbbra is elzárkózott. A költő ekkor élte élete legszomorúbb korszakát. Poe szellemi ösztönzésére önvallomásokba kezdett, „bosszút akart állni”. Rettenetes komorságban járta Párizs környékét. Hosszú haja már őszülni kezdett. Utálta az embert, s mindenek fölött a franciákat. Iszonyú igazságokat vágott a fejükhöz. A felületességet és hazugságot, amely a könnyedség látszata alatt meghúzódik, már azokban a töredékes előszótervekben kegyetlenül gúnyolta, amelyeket a Fleurs du Mal második kiadása elé szánt. Tajtékzott a materialisták ellen. Főleg azért unatkozik Franciaországban, „mert ott mindenki Voltaire-re hasonlít”. Tanulmányt tervezett az „irodalmi canaille”-ről. Mindenütt az „egyetemes butaságot” látja. „A franciák előszeretete a katonai metaforák iránt. Itt minden metafora bajuszt hord.” „Az emberek közt csak a költő, a pap és a katona igazán nagy; az ember, aki énekel, az ember, aki áld, az ember, aki áldoz és föláldozza magát. A többinek korbács való.” És minduntalan visszatér a szabadság, a függetlenség követeléséhez, oly elveket hirdetve, amelyek mindig és mindenütt kellemetlenek a célköltészet partizánjai előtt. „A világ egyik sarkától a másikig a morál nagy őrülete bitorolja, minden irodalmi vitában a tiszta irodalom helyét.” „Az irodalom teremtőjét kevésbé tisztelik, mint a köztemetőt: az utóbbiban rendőrileg védik a sírokat az állatok ártatlan kártevései ellen!”

1864. április 24-én Baudelaire nem bírta tovább Párizst és a hitelezőit, és Belgiumba menekült. Brüsszelben, a Grand Hôtel du Miroirban szállt meg. Barátja, Stevens, a festő csábította, aki a brüsszeli Cercle Artistique vezetőivel felolvasó körútra hívatta meg. Öt előadást kellett volna tartania, a Gót Palotában, mindegyikért kétszáz-kétszáz frank honoráriumot ígértek; azonkívül remélte, hogy művészeti cikkeket írhat, és hogy eladja összes műveit valamelyik belgiumi francia kiadónak. Tervei mind füstbe mentek. Önvád és felháborodás tüzelte és fojtogatta. Imák: „…Erősítsetek, azoknak lelkei, akiket szerettem, akiket megénekeltem… És te Uram, Istenem, add meg a kegyet, hogy írhassak még néhány szép költeményt, amellyel bebizonyítom magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek közt, és hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.” A negyvenhárom éves költő ebben az időben már „olyan volt, mint egy aggastyán”, bár tartotta magát, és Camille Lemonnier, aki látta belgiumi előadásai során, paposnak, püspökinek mondja a hangját, modorát, mozdulatait. Az előadások bukása szégyenletes volt. Magyarázatul, illetve mentségül azt emlegetik, hogy a szezon már végét járta, hogy Baudelaire neve Brüsszelben meglehetősen ismeretlen volt, hogy az ország önálló kultúrélete ebben az időben még roppant messze volt a századvégi nagy irodalmi reneszánsz szellemétől, és hogy Baudelaire hallgatósága politikai szempontból nézett minden irodalmi jelenséget. Brüsszel ugyanis tele volt emigrált szabadgondolkozókkal, a császárság proskribáltjaival és demokratákkal, akik vagy csak excentrikus „kamcsatkai” hírét ismerték a költőnek, vagy ha komolyabban tudtak róla valamit, bizalmatlanságot és gyanakvást éreztek a tiszta művészettel és de Maistre tanítványával szemben; az sem tetszett, hogy a meghirdetett program szerint az egyik előadás Gautier-ről szólt: Gautier udvari költő jellege és viszonya Mathilde hercegnőhöz kellemetlenül hatott ebben az elfogult politikai körben. Baudelaire egyre jobban undorodott az egész Belgiumtól: olvassuk csak a belgák ellen írt (s nem nagyon kiváló) verseit a Hátrahagyott művei közt. Dühében, magyarázat helyett, szokott módján misztifikálta őket, „ezeket a disznókat”, szörnyű dolgokat mondott nekik, és csodálkozott, hogy mindent elhittek. Jellemző a levele, melyet Mme Paul Meurice-nak írt, haza, Párizsba; ezt a zenekedvelő, kokett és szellemes szépasszonyt, Manet barátját, még Mme Sabatier szalonjában ismerte meg. A Shakespeare-bankett alkalmából írt cikke Hugo-ellenes kitételei miatt egyenesen rendőrkémnek nézték. „Kétségbeesve, hogy mindent elhisznek, elterjesztettem a hírt, hogy megöltem az apámat, és hogy ezután megettem; s hogy egyébként csak azért engedtek kimenekülni Franciaországból, mert szolgálatokat tettem a francia rendőrségnek. És elhitték!… Úszom a gyalázatban, mint hal a vízben.” Az első előadáson, amely Delacroix-ról szólt, alig volt hallgatóság, talán húsz ember; a Gautier-felolvasáson még kevesebb; ennek az előadásnak emelt hangon mondott befejező mondata így hangzott: „Köszöntöm Théophile Gautier-ban a mesteremet, a század nagy költőjét!” Mit gondolhattak a belgiumi franciák, Hugo rajongói?! A harmadik felolvasás a Mesterséges gyönyörök-ről szólt, és teljes kudarcba fulladt. Baudelaire elegánsan úgy tett, mintha nem látna semmit. A további két előadást lemondták, és a megbeszélt honorárium helyett – írás nem lévén – összesen száz frankot küldtek neki borítékban. A bukást Baudelaire Victor Hugo köre intrikáinak tulajdonította. Egy gazdag magánházban tíz-tizenkét meghívott vendég előtt még alkalma nyílt kedvezően bemutatkozni, de ekkor már annyira elkedvetlenedett, hogy rövid bevezető után abbahagyta a felolvasást – eh, menjünk inkább a büfébe! A cikkei sem kellettek sehol, könyveire hosszú tárgyalások után nem akadt kiadó. Közben mindamellett dolgoznia kellett. Belgiumban rendezte sajtó alá Poe Histoires grotesques et sérieuses-ét és – később – az Épaves-ot (Amsterdam, 1866). A cím maradékot, romokat, bitang holmit, zátonyon visszamaradt roncsokat jelent: Walpurgis-éji címlapját – a hét főbűn televényéből faként kiemelkedő és virágba boruló csontváz – a diabolikus Félicien Rops rajzolta; a kötet Baudelaire újabb költeményeiből és az első kiadás „kiátkozott darabjaiból” állt. A versek jó részét a költő halála után Banville-ék beolvasztották a Fleurs du Mal harmadik, definitív kiadásába (1868).

Az otthoni világ, mellyel Baudelaire annyira elégedetlenkedett, most, messziről és a belgákhoz viszonyítva, lassanként gyönyörűnek és tökéletesnek tűnt fel. 1864 októberében a költőnek már kilencszáz frank adóssága volt a Miroir-ban; pedig alig evett, elhanyagolta a külsejét; borotválatlansága miatt úgy festett, „mint egy vadember”; nem fűtött, beteg volt; orvosságra és levélbélyegre se voltak már fillérei. Havi járandóságából tengődött, melyet Ancelle pontosan megküldött neki, s amelyet százfelé kellett osztania, s abból a kis honoráriumból, amit Poulet-Malassis-tól kaphatott. Régi kiadója és barátja ugyanis a csődje után szintén Belgiumba menekült. A kissé cinikus, mindig tevékeny „Coco” Belgiumban titkos iratokat ad ki a Császárság ellen, és XVIII. századbeli libertinus elbeszélőket; az Épaves szintén az ő kiadványa volt. Brüsszelben is pörökbe keveredett. Baudelaire még mindig tartozott neki ötezer frankkal: ezt a legsúlyosabb váltót a baráti kiadó még legnagyobb nyomora idején sem ruházta át másokra. Baudelaire-nek sokszor az volt az egyetlen öröme, hogy éktelen és végtelen elméleti vitákat folytathatott a mindig jókedvű kiadóval: ő a „jezsuita” szerepét játszotta, az meg felvilágosult és ateista volt. Párizsi barátai hívogatták haza, de ő „vezekelni” akart Belgiumban, és megint „bosszút állni”; beutazta a nagyvárosokat, csak Antwerpen és egyik-másik régi templom tetszett neki; és könyvet tervezett új pokláról, Belgium meztelenül címmel. Ennek a könyvnek csak részletes vázlata készült el: tárgyáról és írója lelkiállapotáról egyaránt rettenetes képet fest. Az adósságok, testi-lelki gyötrelmek e korszakában megint előkerült a digitalis, az ópium, a belladonna. Baudelaire felsóhajt: „Még csak harmadrészét végeztem el annak, ami dolgom a világon van!” Lucanus „sztoikus, ragyogó, megrázó és melankolikus Pharsaliá”-jával és Shelley verseivel „gyógyította” neuralgiáját. 1864 szeptemberében átmenetileg rendkívül fellelkesítette egy váratlan esemény. Nadar ugyanis megjelent Belgiumban, és egy nemzeti ünnepen felszállást hirdetett a „Géant” léghajóval. Baudelaire-t is magával akarta vinni. A költő rajongott, nagyon tetszett neki az újszerű égi-légi utazás terve. Elmenekülhet! Hová? Csak el, „Ausztriába, Törökországba!”… Végül mégsem kapott helyet a léghajó kosarában; s a felszállás sem sikerült, a Géant pár száz méternyi repülés után földet ért. – Érdekes, hogy Ancelle-nek írt leveleiben bizonyos (valószínűleg magyar) Carolyakról is szó esik, anélkül hogy meg lehetne állapítani, mi közük volt hozzájuk.

Belgiumban csak egy helyen talált baráti fogadtatásra az egyre irritáltabb költő, éspedig éppen Victor Hugóéknál. Többször említettük, hogy nem bírta Hugót, s hogy eleinte a brüsszeli felolvasások balsikerét is az ő befolyásának tulajdonította. Ekkoriban jelent meg a des Chansons des Rues et des Bois; Baudelaire így írt róla a barátainak: „Szörnyű siker; de minden szellemi embernek csalódás.” Hugo zajos ünneplés közepette 1865 májusában költözött Brüsszelbe, s körülbelül egy évig ottmaradt; a házban, melyet vásárolt, együtt lakott az egész család, a fiai is, köztük Charles, aki akkor nősült. Baudelaire úgy érezte, hogy kötelessége udvariassági látogatást tenni a száműzött irodalmi vezérnél; az ősz Hugo szívélyesen fogadta, felesége pedig, az „érzékeny és megható” Adèle Foucher, hívta, hogy járjon el rendszeresen a heti vacsoráikra. Hugóné először „félhülye” benyomást tett Baudelaire-re; később mégis összemelegedtek, és Hugóné, mikor saját orvosát küldte Baudelaire-hez a Miroirba, teljesen megnyerte a beteg és pénztelen költő szívét. Baudelaire mintegy nyolc hónapon át rendszeresen eljárt az Hugo-házba. A vacsorákon meglehetősen szótlan maradt, bosszantották a társaság naiv világmegváltó tervei és nevelési ötletei; de utána zene következett – „Hugo a zenében csak a lármát szerette!” –, s ezalatt a szalon egyik sarkába visszavonulva bizalmasan sokat beszélgetett Hugónéval régi dolgokról (Sainte-Beuve-ről, akivel Adèle-nek fiatalasszony korában viszonya volt); a legfiatalabb Mme Hugo pedig, szintén wagneriánus, zongoráján a Tannhäuser-ből s a Parsifal-ból részleteket játszott Baudelaire-nek. Amikor a beteg költő nem tudott kijárni, Hugóné levélben többször hívta: látogassa meg őket bármikor, „mindig terítenek neki, ne hagyja üresen helyét az asztalnál”.

Párizsból mind sűrűbben hívták haza. Sainte-Beuve, most már császári szenátor, megküldte neki az újabb költőnemzedék egyik tagjának tanulmányait: a lelkes cikket egy fiatalember írta Baudelaire-ről, Paul Verlaine volt a neve. Mint a londoni Swinburne-cikk, ez is a jövendő diadalt jelezte. Baudelaire azonban érthetetlenül ragaszkodott a gyalázott Belgiumhoz. Jeanne is írt, kétségbeesetten, hogy megvakul! Baudelaire pénzt küldött. Hetzel, a kiadó a Poèmes en prose kéziratát sürgette. Hiába, a költőnek nem volt ereje. Szörnyű migrénrohamok, hányási ingerek gyötörték, aztán álmos kábulatban feküdt. Anyja is hívta. De ő félt Párizstól, Arondel falkájától és a harmincezer frank adósságtól. Egyszer már a pályaudvaron volt, a pénztártól fordult vissza. 1865 július negyedikén mégis Párizsba utazott. Néhány napot Honfleurben töltött; Caroline ekkor kifizette a Poulet-Malassis-féle ötezer frankos adósságot. Tizenkét nap múlva azonban a költő visszautazott Brüsszelbe. Betegség, tétlenség, nyomor, hónapokon és hónapokon át.

1866 márciusában váratlanul jól érezte magát. Újjászületik? „Önzésem korszaka véget ért. – A csapások, melyek sújtottak, Isten büntetése voltak.” A merev tekintetű, keserű arcú, hosszú fehér hajú költő reménykedni kezdett. Rops apósához készült, „az egyetlen emberhez Belgiumban, aki tud latinul, és akinek franciás külseje van”. Oda is utazott, Namurba. Rops és Poulet-Malassis társaságában éppen a Saint-Loup-templomot csodálták, „a jezsuita építészetnek ezt a legnagyobb remeklését”, amikor megszédült, és elvágódott. „Semmi, csak elcsúsztam.” De másnap már nehezen beszélt, amikor vonaton visszavitték Brüsszelbe. Állapota lassanként javult valamit. De ismerőse, Neyt, a fotográfus, egy nap, éjfél után, részegen, magatehetetlenül bukkant rá, egy kávéház díványán; szinte a karjaiban vitte haza a szállodába, ruhástul ágyba fektette. A költő ingerülten kergette el. Neyt másnap reggel újra felkereste. Úgy talált rá, ahogy éjjel elhagyta. Nyelvbénulás, féloldali hűdés. Egy idő múlva még képes volt rövid leveleket diktálni. A barátok hívására megérkezett Ancelle, a gondnoka, akivel annyit veszekedett s végül összebékült; aztán Caroline. Baudelaire-t a St.-Jean-et Ste.-Élisabeth intézetben ápolták, folyton csak ezt a szót tudta ismételni: cré nom…; aztán visszavitték a Miroirba. Majd, július első napjaiban, Párizsba. Asselineau sírva fakadt, mikor meglátta a pályaudvaron.

A végső időket dr. Duval idegszanatóriumában, a Rue du Dôme-ban töltötte a megnémult és magatehetetlen költő. „Mint egy gyerek”, írja az anyja. A földszinti betegszoba kertre nyílt, falára Manet-képeket akasztottak. Az utolsó leírás Baudelaire-ről Maxime Du Camp-tól maradt ránk: „…nagy fotőjben ült, fehér kezek, földfakó, lesoványodott arc, mereven kérdező szemek…” Eleinte még elvitték rövid sétáikra. Időnként rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy meg bírjon szólalni de csak a „non, non, cré nom, non!” hagyta el a száját. Mme Sabatier gyakran meglátogatta, és Manet és Mme Meurice, aki orvosi engedéllyel Wagner-részleteket játszott a betegnek. Baudelaire-t nemsokára már semmi sem érdekelte, „a namuri szélütés óta tulajdonképpen nem élt”. 1867 augusztus harmincegyedikén délelőtt tizenegy órakor, negyvenhat éves korában, az anyja karjai közt csendesen meghalt. Caroline később istenítette. A halott költő után még egész rendes kis „tőke” maradt; mindenesetre érthetetlen, hogy oly rettenetes nyomorban tartották gondnokának és néhai nevelőapjának túl óvatos intézkedései, mikor már régóta nyilvánvaló volt, hogy az édesapai örökségnél hamarabb el fog fogyni az élete. Művei később aránylag roppant jövedelmet hoztak – ahogy azt a költő biztosra vette –, s egy eredeti, dedikált Fleurs du Mal-kötetet tizenhatezer frankért árvereztek el 1921-ben; más adat a síron túli anyagi „sikerre”; a Fleurs du Mal és az Épaves korrigált kefelevonatait annak idején kétszázharminchét frankért vette meg egy amatőr, s ugyanez a hagyaték 1921-ben negyvenezer frankért kelt el az Hôtel Drouot árverésén.

A gyászmisét mintegy száz művész és irodalmi érdeklődő jelenlétében szeptember 2-án tartották a passy-i Saint Honoré-templomban. A temetésre már csak hatvanan mentek el. Fullasztóan meleg nap volt. Feltűnést keltett, hogy Sainte-Beuve távol maradt a végtisztességtől, állítólag beteg volt; s még inkább, hogy a villámgyorsan dolgozó Gautier, a Mester, akit Baudelaire úgy maga fölé emelt, szintén távol maradt, azzal az egyszerű indoklással, hogy „másnapra tárcát kell írnia”. Hogy az Írók Egyesületét és a minisztériumot senki sem képviselte, azt még érthetőnek találták. A Montparnasse-temető bejáratánál vihar tört ki, a kis gyászkíséretet szétszórta az induló eső. A sírnál Banville ragyogó beszédben hódolt a költőnek, az újítónak, szavait nem lehetett hallani; éppúgy az Asselineau-éit sem, aki az embertől búcsúzott, és akit düh és keserűség fojtogatott a reggeli sajtó csaknem egyhangú piszkálódásai miatt. A lapok egyik fele az „istentelenségeiért” támadta az elhunytat, másik fele megtérésén gúnyolódott; kivétel alig akadt. Végül vad zápor tört ki, és elmosta a temetést. Asselineau gyászos hangú levélben számolt be az ünnepségről Poulet-Malassisnak, aki nem hagyhatta el Brüsszelt: „…undorodom Párizstól”. Baudelaire síremlékénél én is jártam 1934-ben: a temetőfal mellett, vízszintes, sima, fehér márványlapon és majdnem egyszint a földdel, jelképes kőalak fekszik, fejtől pedig másik márványlap áll, az elsőre merőlegesen, s vállmagasságban egy mellszobor, egy démonikus arcú, töprengő figura könyököl ki belőle, kezébe támasztva az állát, és tekintetét a végtelenbe függesztve.

Mme Aupick 1871-ben halt meg, hetvennyolc éves korában, Honfleur-ban. A szegény Jeanne Duvalt Nadar 1870-ben még látni vélte Párizsban: az egykori fekete Vénusz akkor már mankón járt. Mme Sabatier hamarosan visszavonult a nyilvánosságtól Neuilly-sur-Seine-be, ahol csinos kis háza volt a Boulevard Victor Hugo negyvenhárom szám alatt: ott halt meg 1890. január harmadikán, hatvankilenc éves korában. Legtovább élt Baudelaire kedvesei közül Marie Daubrun, a zöld szemű színésznő: a sárga parókás, csöndes és szerény öregasszony az 1889-es világkiállításon még játszott, és 1901 februárjában halt meg, hetvenhárom éves korában, Párizsban.

Paul Verlaine

Paul-Maria Verlaine 1844 március 30-án született, Metzben; apja előkelő katonatiszt, félig-meddig belga vér, anyja flandriai francia nő. A kis Verlaine, jómódú szülők élénk szellemű, vidám, bár kissé félénk, egyetlen gyermeke, a felvilágosodott és jóságos környezetben meglehetősen enerváltan nőtt fel, mert anyja és unokanénje, Elisa, akiket rajongásig szeretett, rendkívül elkényeztették. Kora gyermekéveiben sok városban megfordult, mert édesapját katonai hivatása gyakran szólította új meg új garnizonba; a fiatal Verlaine így látta Montpellier-t, Cette-et, Nîmes-et, aztán ismét visszakerült Metzbe. Elzász-Lotaringia és Metz emléke később, a francia irredenta időkben, sokszor és fájdalmasan kísértette egész életén át.

1852-ben, mikor édesapja mint mérnök százados nyugdíjaztatását kérte, Verlaine szüleivel együtt Párizsba költözött, Batignolles-ba, amely akkoriban a penzionált katonatisztek kedvelt lakónegyede volt. Párizsban végezte iskoláit is (a túlságosan ridegnek talált előkészítőből az első este megszökött), a Bonaparte-líceumban; latint és görögöt tanult, a humanisztikus tárgyak normálisan érdekelték, az elvontabb, adatokkal dolgozó vagy „száraz” tudomány nem sok örömet okozott álmodozó szellemének. A fizikából csaknem megbukott az érettségi vizsgán, mert a légsűrítő és légritkító szivattyúról mindössze annyit tudott mondani, hogy az egyik sűríti, a másik meg ritkítja a levegőt.

Líceumi éveinek idejére esik – a gyötrelmes pubertás ébredezésével együtt – a költészet iránti első érdeklődése. Később Önvallomásai-ban részletesen elmeséli gyermekkori élményeit és olvasmányait, s megemlíti teljes romlatlansága bizonyítására, hogy például Baudelaire Les Fleurs du Mal-ját, amely véletlenül került a kezébe, teljesen félreértette: még a híres címet is – sajtóhiba – Fleurs Du Mai-nak gondolta. Baudelaire mellett Banville hatott rá erősebben, őket utánozta csapnivalóan rossz költői szárnypróbálgatásaiban; azonkívül novellákat írt, Poe és E. T. A. Hoffmann modorában, és hátborzongató történelmi drámatervekkel foglalkozott. Nagyon megszerette Glatigny és Catulle Mendès akkoriban megjelent első verseskönyveit is.

Az intézetet mint baccalaureus elhagyva, jogra iratkozott be. Csakhamar megismerkedett kedves fiatal írókkal, s általában fiatal művészekkel, akiknek szabad és nomád élete nagyon megtetszett és megfelelt neki. Akkoriban a művészetbarát Haussmann báró kegyéből sok fiatal író dolgozott a párizsi városházán, különböző kényelmes állásokban: közéjük került és velük együtt járt irodalmi szalonokba, kávéházakba és éjszakai mulatókba az ifjú Verlaine is. 1866-ban kiadta első verseskönyvét, a Poèmes saturniens-t, amely egy napon jelent meg Coppée Reliquaire-ével. A kiadás költségeit Verlaine unokanénje, Elisa viselte. E kötet, melynek versei – Verlaine állítása szerint – kivétel nélkül az író végső gimnazista éveiből valók, részint ellenséges, részint értelmetlenül lelkendező fogadtatásra talált, Verlaine-nek mindenesetre sok tekintélyes és értékes ismeretséget szerzett az idősebb írók táborából. Sainte-Beuve arra a tiszteletpéldányra, amelyet Verlaine-től kapott, komoly, meleg hangú levélben válaszolt.

A Poèmes saturniens a nagy tehetségek „tipikusan első” munkái közé tartozik: abból az időből való, amikor az író többnyire mintákhoz formálja saját véleményeit. Verlaine első kötete hibátlan, kész alkotás, szonettjei túlérett mesterművek Leconte de Lisle-i és baudelaire-i értelemben, azonban csak egyes soraik rejtelmes finomsága és zeneisége különbözteti meg őket a legjobb parnasszista termékektől. Inkább verlaine-inek mondhatók már ebben a kötetben is a kisebb, zárt, impresszionista és szimbolista hangulatok. Igaz, hogy többnyire ezek is úgynevezett impasszibilis munkák (ebben az időben Verlaine elméletileg az ultra-parnasszizmust hirdette, megvetette az inspirációt, és az egyéni érzelmeket általában az egyén teljes háttérbe szorításával akarta kifejezni, és szinte szállóigévé vált ekkori első verses ars poeticájának híres sora: „Est-elle en marbre, ou non, la Vénus de Milo?”): de vannak köztük olyan finom dalok is, amelyeknek szokatlan egyszerűsége és dallamossága már előre sejteni engedi a szobor-dombormű-költészet elveivel való teljes szakítást.

Verlaine hivatalnok évei a nagyvárosi elegáns züllés és bohémkodás jegyében folynak. Az alkohol, főleg az abszint, rabul ejti, s leghűségesebb kísérőtársa maradt egész életén át. (Ópiumot, hasist és egyéb „divatos” mérgeket Verlaine sohasem szedett.) 1865-ben édesapja egy lépcsőn lezuhan, hátgerince megsérül, s a veszni induló, gyönge fiú egyedül marad gyönge édesanyjával, aki végtelen szeretetében mindent elnéz és megbocsát egyetlen fiának. Egyedül, mert a másik nőrokon, aki még féken tudta tartani, Elisa váratlanul szintén megbetegedett, vidéken, ahol férjhez ment, s nehéz gyermekágyban hozzászokott a gyógyszerül kapott morfiumhoz. Verlaine szabadságot vett, három órát gyalogolt a vasúttól szeretett unokanővére házáig, éjszaka, szakadó záporban, országúton és nyakig sárosan érkezett meg bőröndjével és esernyőjével – a temetésre. Elkeseredésében három napig egyfolytában ivott, s Párizsba visszakerülve a sört abszinttal váltotta fel. Hivatalát elhanyagolta. Batignolles-i lakásukhoz külön kulcsa volt – meséli vallomásaiban –, tehát éjszaka tetszőleges órában járhatott haza, elképesztő hazugságokkal magyarázva kimaradását. S anyja mindent elhitt, vagy ha szenvedett is, nem szólt semmit. Hol töltötte az éjszakáit? Nem mindig ajánlatos helyeken. Gyanús „szépségek” kötözték meg „virágláncokkal”, vagy barátai s az abszint örök társaságában kocsmákban töltötte éjszakáinak átvitázott, átesztétizált óráit. Egy ízben részegen ment haza, óvatosan eljutott az ágyig, rendesen levetkőzött, s reggel, mikor anyja belépett hozzá a meleg csokoládéval, dühösen tagadta az éjszakai dorbézolását; semmi sem történt, hiszen kifogástalanul le tudtam feküdni! Anyja fájdalmas mosollyal tartotta elébe a tükröt, s a hazudozó bűnös akkor vette észre fején az áruló cilindert. Azt már elfelejtette letenni. Ez az eset s általában a lelkifurdalás, melyet anyja közelében fokozottan érzett, arra kényszerítette, hogy önálló lakást béreljen.

1869-ben kiadta második verseskötetét, a Fêtes galantes-ot. Ezeket a verseket a gáláns kor piktúrájának tanulmányozása idején írta, egy Louvre-beli kiállítás hatása alatt, és az elmúlt, forradalom előtti idők elegáns pásztorjátékainak szín- és hangulatvilágába stilizálta bennük szerelmeit, futó hangulatait. A stilizálás kissé baudelaire-i és gautier-i, de sokkal könnyedébb és zeneibb, s új s még erősebb, bár leplezett szakítást jelent az impasszibilitással. A könnyebb és zeneibb formák kedvelése mellett az elszakadást, szellemileg, az is mutatja, hogy Verlaine-ben itt már jelentkezik a gamin, bizarr malíciával és baljós sejtelmekkel. A munkát, a maga egészében, ma kissé fádnak és túlságosan játéknak érezhetjük, de így sem zárkózhatunk el e kötet tisztán irodalmi szépségei elől. A Fêtes galantes-ot az impresszionista költészet egész Európában rendkívül sokra becsülte és – elhagyva belőle azt, ami csak latin kultúrtalajon természetes háttér – fejlődése folyamán bőségesen felhasználta e Watteau-szerű versek stílusfinomságait.

Verlaine harmadik kötete (La Bonne Chanson, 1870) fordulópontot jelent a költő életében és poétikájában. A cilinderes, monoklis, gáláns, nagyvárosi bohémköltő egy este megismerkedett egyik barátjának, Charles de Sivry komponistának unokahúgával, Mathilde Mautéval, s ez a tizenöt éves, bájos, romlatlan polgári lány, akivel csak pár szót válthatott, egész életére szóló hatást tett a huszonöt éves, rendetlen fiatalember lelkére. Verlaine-t lelkifurdalásai amúgy sem hagyták békén, s most, amikor szembekerült e szép, szűzies ideállal, egyszerre átlátta morális süllyedése mértékét és veszélyeit. A megismerkedés estéjén, a kávéházban, már nem ivott. Kevéssel ezután vidékre utazott, pihenni, egy nagybátyjához, Arras mellé; oda még magával vitte a párizsi lányok és minden feslettsége csábító emlékét, de egy átzüllött arras-i éjszaka után, fájó fejében a sivár szoknyavadászat teljes csömörével, levelet írt barátjának, és megkérte Mathilde kezét.

A válasz s csakhamar maga a jó barát is megjött: kérését nem utasítják el, de a fiatalok még úgyszólván nem ismerik egymást, s a Mauté család különben is éppen nyaralni indul két hónapra, tehát várjunk, majd később meglátjuk. Verlaine anyja meglepődve, de örömmel vette tudomásul fia elhatározását, mert remélte, hogy a házasság visszacsalogatja a nyugodt polgári életbe a megtévedt fiút. Várakozásai minden reményen felül teljesedtek, mert Verlaine komolyan vette megjavulási fogadalmát: még szinte ismeretlen jegyesével levelezni kezdett, s barátja közvetítésével egymás után küldözgette az elragadtatott Mathilde-hoz a Bonne Chanson napról napra készülő, leheletszerűen finom, lányosan fehér és álmodozó verseit. Így készült el ez a verseskönyv, a költő nászajándéka, amelyet Verlaine nem becsült ugyan legtöbbre, de legjobban szeretett öregkorában is, mert ez a kötet emlékeztette élete egyetlen boldog korszakára.

Verlaine szerelméről leghűségesebb barátja és életrajzírója, Edmond Lepelletier úgy beszél, mint egy egészen különös erejű autoszuggesztióról. Ami a kezdetet illeti, valószínűleg igaza is van, kétségtelen azonban, hogy Verlaine Mathilde-ot, ha később csalódott is benne, feltétlenül szerette, sőt egész életében csak ezt a nőt szerette igazán. A szerelem követelte morális átváltozás egy csapásra bekövetkezett: a költő mintahivatalnok lett a párizsi városházán, estéit anyjával vagy menyasszonyával töltötte, minden nőismeretséget elkerült, barátait elhanyagolta, és egyre türelmetlenebbül várta az egybekelést. A gondos felügyelet s Mathilde szerelmi naivitásának újszerű bája rendkívül fokozta a lasciv fiatalember erotikus izgalmait, aki ezektől éppúgy szenvedett, mint a házasság egymás után jelentkező akadályaitól. A kihirdetésüket megelőző napon Mathilde súlyosan megbetegedett. Mikor három hét múlva felépült, édesanyja esett ágynak, s a háborús hírek állandó izgalmai közepette a házasságkötés hónapról hónapra halasztódott. Végre megállapodtak augusztus közepében. A végső terminus előtt két nappal Verlaine egy barátja, kedvesének gyermekágyban bekövetkezett halála miatt, főbe lövi magát, s levélben őt kéri meg, hogy temetéséről és az újszülöttről gondoskodjék. És végül a házasságkötést megelőző este elrendelik a mozgósítást, s behívják azt a korosztályt is, amelyhez Verlaine tartozik. A sok izgalomtól szinte idegbeteg költőt, aki az utcán, a felvonuló csapatok előtt a köztársaságot élteti, le akarják tartóztatni, s csak barátai mentik ki a nem nagyon császárhű rendőrök kezéből. Az általános politikai felfordulásban s különösen a behívó miatt, csak protekció és isteni csoda segít; másnap mégis szerencsésen megtörténik az egy év óta várt egybekelés.

A La Bonne Chanson, Verlaine vőlegénységének irodalmi emléke, a német-francia háború derekán jelenik meg, s az ágyúdörgés idején természetesen nem kelthet feltűnést. Ez a kötet – kimaradtak belőle s javarészt elvesztek azok az erotikus versek, melyeket Verlaine a menyasszonyához írt, de természetesen nem adhatott át neki – eddig nem ismert egyszerűséget és közvetlen lírát ismertet meg francia nyelven.

A mézeshetek boldogságát azonban megrontja és az áhított derűs polgári idillt fenekestül felforgatja a háború. Verlaine, bár felmentethetné magát mint közhivatalnok, bevonult a nemzetőrséghez, s puskával a vállán ő is kijárt őrt állni a falakra. A szabad katonai élet durvaságai, a kantinozás és a cimborák csakhamar visszacsábítják a könnyen befolyásolható embert az alkoholhoz. Otthon megtörténik az első összekapás, melyet – megrettent kibékülés után – gyorsan követ a többi, nemsokára már verekszik is a két szerelmes, és A jó dal, mire megjelenik, már inkább gúnyos emlék, mint életvalóság. Következik Franciaország összeroppanása, Párizst megszállják a németek, kitör a Kommün. Verlaine, aki tulajdonképpen sohasem politizált, s egész életében egy meglehetősen naiv patriotizmus alapján állt, a párizsi Kommün uralma alatt – anélkül, hogy a vörösökkel barátkozott volna – hivatalában marad, automatikusan: az a kötelessége, hogy kék és piros ceruzával jelölje meg a lapok baráti vagy ellenséges közleményeit, mintegy sajtófőnöki referálás céljából. Mikor a versailles-i csapatok a Kommünt leverik, Verlaine – egész fölöslegesen – úgy érzi, hogy kompromittálva van, s többé nem megy be hivatalába, hanem folytatja kávéházjáró bohém életét. Üldözésére még az embertelen terrorral beköszöntő polgári megtorlás vezérei sem találtak (nem is kerestek) alapot, de a költőt mindvégig mániákusan bántotta az a kényszerképzet, hogy egyik régebbi, tisztelt, de most már talán féltékenykedni kezdő mestere, Leconte de Lisle jó néven vette volna, ha a fehérek ebben az időben agyonlövik.

Verlaine-nek fia születik – György –, de a családi béke már helyreállíthatatlan, a szülők s a feleség bizalmatlanok a költővel szemben, jogosan; ez a bizalmatlanság viszont, szintén jogosan, egyre jobban elhidegíti tőlük Verlaine-t, aki még kevés sikert ért el ahhoz, hogy rendetlenségei ellenére is imponálni tudjon polgári környezetének. A végleges szakítást egy új, különös és végzetes barátnak, Arthur Rimbaud-nak a megjelenése készítette elő.

Arthur Rimbaud, aki mint a romlás rossz angyala jelent meg Verlaine-nél, a Bonne Chanson költőjénél tíz évvel fiatalabb volt, zseniális költő, tökéletesen eredeti, makacs, erőszakos, anarchista, ateista, nihilista szellem, akiben világmegvető, parancsoló, magasrendű akarat egyesítette a brutális materializmust a már betegesen nagy fantáziával és távolba mámorosult vágyakkal. Charleville-ben született, 1854-ben; apja katonatiszt, százados. A kitűnő eszű fiú jól tanult, különösen a latint szerette, és már diákkorában elképesztette tanárait túlérett, forradalmi verseivel, elveivel és viselkedésével. Csavargó szelleme korai kalandokba kergette: Párizsba utazott, jegy nélkül, de hazazsuppolták; Charleroiba, ahol újságíró akart lenni, de a szerkesztő megrémült brigantikülsejétől; ismét Párizsba, azonban másodszor is rosszul járt, s gyalog kellett faluról falura hazakoldulnia magát, németek megszállta országrészeken át. Nemsokára – épp a Kommün idején – megint Párizsba szökött, de az inszurrekció leverése után menekülnie kellett. Ebben az időben már undorodott az irodalomtól, és tettekre vágyott, megvetette a klasszikusokat és moderneket egyaránt, és csak a Poèmes saturniens költőjének kegyelmezett meg. El is küldte hozzá verseit, köztük a világhírű Bateau Ivre-et, s Verlaine, akit valósággal magukkal ragadtak ezek a zseniális írások, lelkes levélben válaszolt neki, és Párizsba hívta.

Verlaine akkortájt, a Kommün után, az apósa házában lakott, s maga is megdöbbent, mikor egyszer csak beállított hozzá a várva várt vendég, az ismeretlen, zseniális barát, Rimbaud, a tetves csavargógyermek. A vendég nagyon komoran és neveletlenül viselkedett, folyton evett, rengeteget, mindenkivel gorombáskodott, nem volt hajlandó irodalomról vitázni, hanem szörnyen unatkozott, pipázott, és ment aludni. A rendes polgárcsalád, amely már Verlaine bohémiáját sem bírta elviselni, érthetően megbotránkozott az új barát szennyes külsején és szokatlan magaviseletén, s mikor az após hazaérkezett, másutt kellett elhelyezni. Verlaine író- és festőbarátainál szerzett szállást a különös fiúnak, bevezette az irodalmi körökbe, elvitte Victor Hugóhoz is (aki bókoló, patetikus gúnnyal „gyermek-Shakespeare”-nek nevezte Rimbaud-t), s indítványára barátai mindennap három frankot adtak össze az új, csodálatos költő támogatására. Rimbaud csakhamar fejére nőtt mesterének, s most már ő hurcolta barátját kocsmáról kocsmára, mindenütt botrányt okozott, végre aztán hazament Charleville-ba. Ott megírta Une Saison en Enfer című prózavers-kötetét, ki is nyomtatta, de a megjelenés napján az egész kiadást tűzbe dobta. Csak három példány maradt meg belőle, véletlenül.

Verlaine, részben mert az otthoni állandó veszekedések végleg elkeserítették, s túl fiatal felesége nem volt elég türelmes és megértő vele szemben, részben azért, mert költői szabadságát féltékenyen őrző, egyébként azonban akarat nélküli lelkét már teljesen hatalmába kerítette Rimbaud energikus szelleme, 1872 júliusában Rimbaud-val együtt, akit magához hívott, megszökött Párizsból. Anyjától pénzt kapott, s a két barát Arras felé vette útját. Az arras-i váróterem büféjében, kissé becsípve, borzalmas gyilkosságokról és megfojtott öregasszonyokról kezdtek beszélni, hogy a köröttük ácsorgó jámbor vidékieket megijesszék, a tréfának azonban rossz vége lett, s örülhettek, hogy kisebb meghurcoltatás után visszazsuppolták őket Párizsba. Párizsban rögtön átszálltak egy másik vonatba, és tovább utaztak Belgiumba, majd Angliába.

Útközben és Londonban Verlaine verseket írt, figyelte az angol életet, jegyzeteket készített, és ivott, Rimbaud pedig, a részeges, de minden italt állati erővel bíró kalandor, angolul tanult, eljárogatott a British Museumba, s azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy expedíciót vezet valamelyik tropikus országba. Csakhamar megunta és faképnél hagyta Verlaine-t, aki megbetegedett, szeretett volna kibékülni a családjával, de hiába, mert felesége, szülei biztatására, beadta ellene a válókeresetet. Verlaine anyja nyugalmat és csöndes szórakozást ajánl fiának, s elhelyezi egy nagynéninél, Jehonville-ban, a belga Luxemburgban. Verlaine dolgozik, írja a Romances sans paroles-t, aztán elkeseredve, hogy Mathilddal nem sikerült békülnie, magához hívja Rimbaud-t. Egy ideig együtt utazgatnak, majd visszahajóznak Angliába. Barátjával, Lepelletier-vel levelez, hogy miképpen lehetne kiadni újabb verseit, s közben franciatanítást vállal, mert anyja – vagyonuk ugyanis Verlaine apjának halála óta rossz spekulációk következtében egyre csökkent – nem támogathatja olyan bőkezűen, mint azelőtt.

Verlaine és Rimbaud barátsága nem volt zavartalan, és sok szenvedélyes összetűzésüknek az lett a vége, hogy Verlaine 1873 júniusában Brüsszelbe utazott, anélkül hogy barátját értesítette volna. Nem tudta felejteni a rue Nicolet-i otthont, s Rimbaud-val, egy szerencsés és józan pillanatában, azért szakított, mert meg akarta menteni édesanyját és magát a teljes anyagi romlástól (a költséges utazások alatt mindig ő viselte Rimbaud kiadásait is), s azonkívül tudta, hogy feleségével való kibékülésének első feltétele e botrányosnak kikiáltott barátság fölbontása. Brüsszelben találkozott az anyjával, s arról értesült, hogy az óhajtott kibékülés lehetetlen, erre ideges kétségbeesésében leszaladt az első kocsmába, leitta magát, és táviratozott Rimbaud-ért. Rimbaud megjött, és pénzt kért. Verlaine azt tervezte, hogy ezután is együttmaradnak, utazgatnak és írnak. Rimbaud azonban már a saját útját akarta járni, Verlaine nélkül, és továbbra is csak pénzt követelt.

Vitájuk hamarosan heves összetűzéssé fajult, és a civakodásnak, melynek csak Verlaine anyja volt tanúja, végzetes következménye lett: Verlaine, józannak egyáltalán nem mondható állapotban, végsőkig ingerülten, revolvert rántott, és kétszer Rimbaud felé lőtt. Az első golyó a fiatalember bal csuklóján teljesen jelentéktelen sebet ejtett, a második a padlóba fúródott. Az egzaltált költőt anyja a szomszéd szobába húzta. Verlaine lassan megnyugodott, majd átment némán várakozó barátjához, és sírva szólt hozzá: Itt a revolver, lőj agyon! Az anyja kibékítette őket, és – fia tiltakozása ellenére – húsz frankot adott Rimbaud-nak, azzal a kéréssel, hogy utazzék haza Charleville-ba. Verlaine, érthetően izgatott lelkiállapotban, ki akarta kísérni a vasútig. Útközben Rimbaud, barátja egy mozdulatát félreértve, azt hitte, hogy Verlaine ismét a fegyverért nyúl zsebébe, futni kezdett, és gyilkos!-t kiabált. Verlaine-t letartóztatták, Rimbaud pedig, miután egyáltalán nem terhelő vallomását jegyzőkönyvbe foglalták, nyugodtan hazautazott. E jegyzőkönyv felvételénél és a vizsgálat folyamán később többször kérdést intéztek hozzájuk barátságuk természetére vonatkozólag, azonban mindketten mindenkor erélyesen tiltakoztak minden „aljas gyanúsítás” ellen.

Verlaine-t 1873. augusztus 8-án – maximális büntetéssel, ami azok körében, akik a pörről tudomást szereztek, nagy megütközést váltott ki – kétévi börtönnel büntette a brüsszeli törvényszék. A költő Mons-ban ülte le büntetését, teljes lelki megalázottságban és megalázkodásban.

A mons-i két esztendő tartalmát versben és prózában sokszor megírta a költő: első kétségbeesését, reményei lassú feltámadását, az ítélet nem várt keménységét (ő éppúgy, mind védője, és barátai, csupán két-három heti börtönre számítottak), új összeroppanását, a szigorú fegyelem és a cellabeli magány gyógyító fájdalmát, a testi-lelki üdvös, kényszerű absztinenciát, s végül azt a nagy változást, amely visszavezette Krisztushoz és Szűz Máriához, a katolicizmushoz.

Verlaine a börtönben nem lázongott, s nem a sorsot vádolta, hanem saját magát. Mialatt a bűvös és jó „kastélyban” elmélkedés, írás, tanulás és olvasás között folynak egyhangú napjai, jó barátja, Lepelletier, aki ez idő tájt Sens-ben napilapot szerkesztett, kis újságjának kezdetleges betűivel, brosúraformában, kinyomtatta Verlaine 1872-73-ban Angliában és Belgiumban írt verseit, a Romances sans paroles-t. A korrektúrát Verlaine végezte a börtönben. A kis könyv megjelent, de egyetlen lap sem emlékezett meg róla. Verlaine, aki állandóan aggódva tudakolta, hogy mit tartanak felőle „a falon túl”, az élők számára eltemettetett. A sajtó agyonhallgatta, s csak később foglalkozott vele, végső bohém züllései idején, pletykaalapon, és túl sokat.

A Romances sans paroles teljesen új Verlaine-t mutat be, bár egyes darabjaiban, különösen feleségéhez írt búcsúverseiben – Birds in the Night – visszakapcsolódik a Bonne Chanson-hoz. Egyike a költő legszebb és legváltozatosabb köteteinek. Ezek a versek a francia líra szempontjából sok „eretnekséget” vezetnek be a poézisba: új ritmikát, vakmerő ugrásokat, a gondolat népdalszerű hajlongását, a szimbolizmus valóság- és lelkiségkeverő félhomályát, az élmények impresszionista mértékben már-már túlmenő szétbontását és villogó pillanathatásokban történő összerakását, s általában a kifejezhetetlennek azt a szuggesztív, érzékkeverő és kissé mámoros megfogásmódját, amelyet később híres, igazi Ars poetikájá-ban, elméletéhez rögtön példát is adva, oly nagyszerűen kifejtett. A Romances sans paroles klasszikus forrása lett a parnasszizmus méltóságteljessége után könnyed lelki árnyalatokra törekvő európai költészetnek.

Míg Lepelletier e kötet kiadásával foglalkozott, azalatt Mons-ban a 252-es cella lakója (aki még mindig érthetetlen makacssággal reméli, hogy kibékül feleségével) angolul tanul, Racine-t, Shakespeare-t, latin és spanyol írókat olvasgat. Az igazgató, anélkül hogy szabályellenes kedvezményekben részesítené, előzékenyen bánik vele, s a börtön lassan-lassan kezd áldássá válni. Másokat, sok példa van rá, a börtön magánya összetör és meggyilkol. Verlaine-t csak gazdagította, úgyhogy később is mindenkor fájó boldogsággal gondolt vissza s szinte visszavágyott ezekbe a nyugalmas évekbe. Tanulmányai és tervezgetései közben az a gondolata is támadt, hogy kiszabadulva, kiadóvállalatot alapít, és fordítógárdát szervez Londonban, e „bibliai város” egyébként utált bábeli zűrzavarában, megismert angol íróbarátai munkáinak francia kiadására.

Lelkileg máris előkészített megtérésének közvetlen oka az volt, hogy bíróilag elválasztották a feleségétől. Verlaine-t ez a csapás végleg összetörte. Mikor a börtönigazgató a hivatalos értesítést baráti tapintattal közölte vele, a költő sírva fakadt, és azonnal magához kérette a papot, a jóságos Monseigneur Gaume-ot. Racionális és intelligens ateizmusa a szenvedésben felismeri a kereszténység mélységes vigaszát, és gyengesége erőt merít a tűrés és szeretet tanaiból. „Profán” olvasmányait félreteszi, egyházi írókat olvas, a bibliát, Szent Ágostont és másokat, és önálló írásaiban az erkölcsi felfrissüléssel egy időben jelentkezik az a teljes költői újjászületés, amely az új Verlaine-ben – akinek költészetét most már nemcsak a finomság, hanem az őszinteség és a szenvedés is naggyá, nagyszerűvé teszi – olyan rafinált és primitív mesterműveket teremtett a Sagesse-ben.

Verlaine megtérése teljes volt, és feltétlenül őszinte, de minthogy kizárólag érzelmi alapokon nyugodott, a költő kiszabadulása után csakhamar elgyengült, eltűnt, újra visszatért, s ettől kezdve Verlaine két évtizeden át az új meg új megtisztulás gyötrelmeit és örömeit éli. Mons-ban mindig remélte, hogy királyi kegyelmet kap. De nem kapott, részben azért, mert barátai legnagyobbrészt cserbenhagyták. Börtönét 1875. január 16-án hagyta el. Anyja a kapuban várta. Csendőri felügyelet mellett, más szabadlábra került rabokkal együtt, vasúton harmadosztályú kupéban azonnal a francia határra szállították.

A költő Arras-ban és Fampoux-ban próbálta kipihenni a mons-i nyugalom fáradalmait, de kissé bizalmatlanná vált rokonainál rosszul érezte magát. Nem akart továbbra is anyja pénzén élni, s azt tervezte, hogy gazdálkodni fog. Irodalom? Abból nem lehet megélni, csak – mint mondotta – „az író mostohatestvéreinek”, a zsurnalisztáknak. Különben is az irodalmat Párizs jelenti, s Verlaine, ismerve saját gyöngeségét, s még frissen emlékezve nemrég tett fogadalmaira, félt a nagyvárostól. A romlás azonban csábította. Felkeresi Rimbaud-t, akit már a börtönből igyekezett megtéríteni, levélben.

A „Voyant-teória” költője ebben az időben Stuttgartban házitanítóskodott, és németül tanult. Verlaine, hogy barátját könnyebben visszacsábíthassa kalandor életükhöz, brigantiszerű külsőben jelenik meg, de Rimbaud, aki ekkor már végleg szakított az irodalommal, bosszúsan fogadja, s úgy érzi, hogy ez a züllött alak kompromittálja a gazdái előtt. Loyolának nevezi, kineveti hittérítő buzgalmát, elutasítja barátságát, majd éjszaka, a Neckar partján, ahová a kocsmából sétálni mentek, összevész vele. A két nagy költő veszekedése verekedéssel végződött: az atléta termetű Rimbaud hatalmas bambuszbotjával dühében véresre verte és a holdfényes éjszakában félájultan hagyta szegény, kopasz barátját a folyó partján. Többé sohasem látták egymást. Rimbaud, élete további folyamán bebarangolta Közép- és Nyugat-Európát, és körülhajózta a fél világot; Abesszíniában vadak között élt, kereskedett Menelik császárral, expedíciókat szervezett és vezetett fehér emberek nem járta trópusi vidékekre; átélte körülbelül mindazt, amit A részeg hajó képeiben előre megírt, vagyont szerzett, aztán betegen hazatért Franciaországba, és nyomorúságosan pusztult el, Marseille-ben, 1891-ben. Verlaine mindig csodálattal beszélt róla, és tanulmányt és verseket írt nyugtalan vérű barátjáról, akinek megismerése neki annyit ártott, s akinek fantasztikus hős-életében ő csak epizódot jelentett.

A Rimbaud-val történt végső szakítás után Verlaine néhány barátja közvetítése révén csakhamar francia-, latin- és rajztanári állást kapott Angliában, Stickney-ben, majd Bournemouth-ban (szellemes karikatúráit és vázlatait halála után barátja, Félix Régamey festő könyvben is kiadta), és inkognitóban, nyugodt, egyszerű környezetben lassan tovább írogatta a Sagesse verseit. Mintegy másfél év múlva visszatért Párizsba, aztán a retheli Notre-Dame-kollégium tanára lett. Teljes inkognitóban élt a jámbor paptanárok között, akik csak jóval később értesültek csöndes kollégájuk hányatott és dicsőséges életéről, és mindvégig szeretettel őrizték Verlaine emlékét.

A költő 1880-ban egyik napról a másikra feladta a tanárságot, és Lucien Létinois-val, egyik fiává fogadott tanítványával Coulommes-ba költözött, ahol régi vágyát, a kisgazdaéletet akarta megvalósítani. Lucien Létinois szép, sápadt, karcsú, ravaszkás és elfinomult fiú volt; apja, jómódú parasztember, úrnak akarta neveltetni. Verlaine nem tudott magányosan élni, mindig szüksége volt valakire, akit szeressen, ezért vette körül szenvedélyes szeretettel fiatal barátját. Édesanyja kis tanyát vásárolt neki, Coulommes mellett, Juinville-ben; ezt a tanyát, egyéb okok miatt, de meggondolatlanul, az öreg Létinois nevére íratták. Létinois-ék, akiknek kapóra jött a barátság, amely Verlaine-t fiuk révén hozzájuk fűzte, mindenképpen kihasználták a naiv költőt, s a gazdálkodásnak nagyon szomorú vége lett: rengeteg pénzt elpocsékoltak. Verlaine tulajdonképpen csak az idillt látta a falusi életben, verseket írt, s 1881-ben megszökött Coulommes-ból, Luciennel együtt. Távozásuk után az öreg Létinois a tanyát eladta, az árát zsebre vágta, és Párizsba költözött. Verlaine kalandjainak régi színterére, Londonba utazott fogadott fiával, de Lucient a katonakötelezettség hamarosan Franciaországba szólította. Visszatértek Párizsba, s ott Lucien, a húszesztendős köztüzér, tífuszban megbetegedett, és meghalt. Halála Verlaine-t végtelenül lesújtotta, s a költő a kedves parasztfiút, természetesen idealizálva, egyik későbbi verseskönyvében, az Amour-ban, fájdalmas és mélységes keresztényi versciklusban tette halhatatlanná.

A mons-i börtönben megkezdett Sagesse, hatévi hányódás után, 1881-ben, Verlaine harmincsoros előszavával végre megjelent, Victor Palménál, egy katolikus könyvkiadónál, aki ezt a könyvet, a francia líra egyik legjelentősebb kötetét, imakönyvnek szánta. A kötetről senki sem vett tudomást, a sajtó, Lepelletier egyetlen baráti cikkén kívül, hallgatott. A papság politizált, s legfeljebb újságot ért rá olvasni, a kiadó törzsközönsége kissé profánnak érezte Verlaine verseit, az irodalombarátok pedig klerikalizmust szimatoltak bennük. Az első kiadás pincében penészedett meg, de a második (1889) egyszerre hangos és ünneplő fogadtatásra talált, és megindította Verlaine világirodalmi karrierjét, bár Franciaország határain túl – különösen eleinte – ebből a kötetből is inkább a tiszta, egyszerű hangulatképeket kedvelték.

A Sagesse, Verlaine legbecsültebb és ma legnépszerűbb verseskönyve hat teljesen vagy nagy részben nyugodt év költői eredménye: terjedelemben is jelentős kötet; és csaknem minden darabja klasszikusan kiegyensúlyozott, komoly, szigorú remekmű. Nagy formai és tartalmi változatosság mellett egyetlen átfogó hangulatba olvadtak ezek a versek: a keresztény isten előtt való megalázkodás hangulatába. „E könyv szerzője – mondja Verlaine az előszóban – nem gondolkozott mindig úgy, mint ma. Sokáig tévelygett a jelen romlottságában, részese volt kora hibáinak és tudatlanságának. Nagyon megérdemelt fájdalmak azóta megintették, s Isten kegyelme megengedte néki, hogy megérte ezt a figyelmeztetést. Most leborul a sokáig félreismert oltár előtt, imádja a Legfőbb Jóságot, és a Mindenhatóhoz beszél, mint az egyház érdemekben utolsó, de jó szándékokkal teli és alázatos fia…” Teljes megalázkodásában a költő múltját és jelenét olyan őszintén és egyszerűen tárja fel az Úr előtt, mint a középkor óta soha senki. A pogány gőgből még az öröm se maradt meg lelkében, s az önmarcangolás fájdalmas képeit legfeljebb néhány tisztult emlék-tájkép nyugalmának vasárnapi öröme szakítja meg. A sok könnyelműség és dekadencia után prímér elevenséggel fakad fel ez a vallásosság, nagyobb feszültséggel és drámaisággal, mint amilyen a zavartalan hité, mert hiszen az üdvösség jótéteményeit jobban tudja élvezni az istenes Jób, akihez Verlaine hasonlította magát, mint a Boldog Salamon király. Verlaine, az örök gyermek, a mitológiák hajnalának istenteremtő gyermekhitéig le tudott szállni önmagában, olyan mélyre, le egészen a kezdetig, hogy ott már minden vallás, még az ateizmus és az esztéticizmus is találkozik valami ősi metafizikai közösségben, vagy a pszichológiai revelációknak vallásos megértéssel egyenrangú csodálatában. Verlaine emellett teljesen katolikus, és a Sagesse Dante óta a legnagyobb katolikus irodalmi tett; lírában mindenesetre az első és felülmúlhatatlan: rajta épül fel Claudel és az egész irodalmi neokatolicizmus.

Verlaine – noha a Sagesse-ből egyetlenegy példány se kelt el – remélte, hogy meg tud élni a tollából. Próbálkozott visszajutni városházi hivatalába is, de sikertelenül. Újságoknak akart dolgozni, bár tudta, hogy sokkal jobb író, semhogy különösebb örömmel fogadják. Drámatervekkel is foglalkozott, eredménytelenül. Lepelletier hathatós támogatása révén mégis bejutottak írásai egy nagy laphoz, a Réveil-hez, majd a Lutèce-hez, amelyeknél elég tisztességesen megbecsülték élénk vázlatait, impresszió-cikkeit és rövid esszéit. Akkoriban kezdi írni önéletrajzi írásait és tanulmányait: Les poètes maudits, Les mémoires d’un veuf, Louise Leclercq (amelyekhez később a Confessions, Mes Prisons, Mes hôpitaux, Quinze Jours en Hollande, Les Hommes d’aujourd’hui stb. járul). A költő ekkor már állandó pénzzavarokkal küzd, pedig Léon Vanier, a dekadensek kiadója, előbb Verlaine kedves, bő kitérésekkel fűszerezett, nagyon lírai próza munkáit, majd pár esztendő múlva minden művét lekötötte. Sikert legelőször a Poètes maudits ért el, amelyben legjobb költőtársaira hívta fel a publikum érdeklődését. Kissé rendezetlen esszéinek ebben a gyűjteményében saját magáról is beszél, nevéből anagrammát csinál (Paul Verlaine: Pauvre Lélian), a keresztény-ártatlan és pogány-bűnösség kettősségét – „homo duplex” – így magyarázza: „Hiszek, és vétkezem gondolatban és tettben; hiszek, és megbánom bűnömet, gondolatban, s várom a jobbat. Vagy még inkább: hiszek, és e pillanatban jó keresztény vagyok; hiszek, és egy pillanattal később rossz keresztény vagyok. Egy bűn emléke, reménye, felidézése gyönyörködtet, lelkiismeret-furdalással vagy anélkül, néha a bűn formájában és a bűn minden következményével együtt. Ezt a gyönyörködést én, te, ő, írók, papírra vetjük többé-kevésbé jól vagy rosszul kifejezve, nyilvánosság elé visszük, s végül irodalmi formába foglaljuk, megfeledkezve minden vallásos gondolatról, vagy esetleg egyről sem. Elítélhetnek emiatt bennünket, mint költőket, tiszta meggyőződéssel? Nem, és százszor nem! Hogy egy katolikus ember öntudata másképpen gondolkozik-e vagy sem, az nem tartozik ránk… Most már, Pauvre Lélian katolikus versei pontosan fedik a költő másfajta verseit? Igen, és százszor igen! A hang mindkét esetben ugyanaz, itt komoly és egyszerű, amott virágos, bágyadt, ideges, vidám, és ami tetszik, de mindenütt ugyanaz a hang, mint ahogy a vallásos és szenzuális Ember ugyanannak a gondolatnak (amelynek magas és mélypontjai vannak) minden egymástól különböző megnyilvánulásában az intellektuális ember marad.”

Első prózai munkáinak megjelenésekor, 1883 végén, Verlaine már ismét elhagyta Párizst: édesanyja Coulommes-ban megvásárolta az öreg Létinois házát 3500 frankért, a fia számára, s a költő újra gazdálkodni próbált. Ez a második kisgazda-periódus éppoly szerencsétlenül végződött, mint az első, sőt még szerencsétlenebbül, mert Verlaine dolgozni nem tudott, de annál többet korhelykedett újonnan fölszedett vidéki és Párizsból magához invitált cimboráival, úgyhogy hetvenöt éves édesanyja, aki nem tudta fiát pénzzel ellátni, s különben is belefáradt Verlaine megjavításának mindig sikertelen kísérleteibe, elkeseredésében magára hagyta, és a szomszédba költözött, egy Dane nevű ismerősükhöz, aki Verlaine-nek személyes ellensége volt. Az elköltözést heves összeütközés előzte meg, nem első és nem egyetlen az utóbbi években, mire Verlaine ingerülten Párizsba utazott. Mikor kétnapi dorbézolás után szégyenkezve és még mindig részegen visszatért, s felkereste anyját, egy mindenesetre megbocsáthatatlanul csúnya, pénzkövetelő vita folyamán, Dane sértő magaviseletén felbőszülve, állítólag megfenyegette és kezénél fogva megrázta az édesanyját. Emiatt Dane feljelentésére törvény elé került. Anyja tagadta az életveszélyes fenyegetést és a könnyű testi sértést, azonban Dane ellenséges vallomása alapján Vonziers-ban egy hónapi börtönre ítélték. 1885. március 24-én szabadult ki. Anyja most már nem várta a börtön előtt – egy évre rá meg is halt –, s a teljesen magára hagyott, állhatatlan és szerencsétlen ember, miután házát 32 000 frankért eladta, és adósságait kifizette, örökségének ezzel a jelentéktelen maradékával végleg Párizsba költözött. A mons-i börtönévek óta mindig kívül érezte magát egy kissé a társadalmon, s ez az érzése most végzetesen megerősödött. Kezdődik a végső züllés, a betegeskedésnek, kórházi és garniszálló-életnek siralmas és legendás évtizede.

A coulommes-i gazdálkodás idején, 1884-ben jelenik meg Verlaine új verseskönyve, a Jadis et Naguère, a költő legtarkább és egyik legszebb munkája. Ez a kötet szinte húsz esztendő antológiájának tekinthető, amit Verlaine mintegy összes eddigi munkáinak kiegészítéséül adott ki. A költő minden hangja megszólal benne, de kitűnő parnasszista-leíró, humoros-ironikus, realista és elbeszélő költemények s a mons-i cellában írt nevezetes Art poétique mellett néhol gyengülést is mutat, mert Verlaine több, régebben kiselejtezett költeményét is felvette ebbe a kötetébe. Les Unes et les Autres című, Mons-ban, megtérése előtt írt, Fêtes galantes-stílusú pásztorjátékát, amely szintén e verseskönyvéhez van csatolva, matiné keretében barátai és lelkes színészek be is mutatták (Poe Hollójával együtt, melyet Mallarmé fordított, prózában, franciára), de a túl drága kosztümök annyi pénzt emésztettek föl, hogy Verlaine és Gauguin, a festő – az ő javukra és tiszteletükre rendezték a díszelőadást – egy fillért sem kapott.

Forrón szeretett, számtalanszor megbántott és még többször megsiratott anyja halála óta Paul Verlaine teljes árvaságra jut, minden támasz nélkül él. Fiát, Györgyöt, aki órás és később a Metro alkalmazottja lett, a Rimbaud-idők óta egyszer sem láthatta, még halálos ágyán sem, mert volt felesége, aki elválásuk után csakhamar férjhez ment, mindenkor féltékenyen eltitkolta az apa előtt a fiú címét. Hírneve azonban lassanként terjedni kezdett, s felnőtt az az új generáció, amely őt tekintette mesterének. Nyomorúságos pincelakását seregestül keresik fel a fiatal költők, szegény és előkelő látogatók, franciák és külföldiek, akiket a hódolat vagy az egyszerű kíváncsiság visz el hozzá. Az idő és a sok szenvedés némileg megszépíti nagy fejét, amely fiatal korában meglehetősen rút volt, de a költő roppant homlokával, kopasz fejével, szakállával és apró, villogó szemeivel néha most is sátáni jelenség. A boulevard-okon és a latin negyed zegzugos utcáin mindig akadnak kísérői, rajongó s néha tiszteletlen fiatalemberek, és utcalányok, akik vele mennek a kávéházakba, kocsmákba, s ott abszint mellett éjfélig és hajnalig folynak az irodalmi viták és veszekedések. Legtöbbször nincs pénze, de néha jelentős összegekhez jut: ilyenkor bőkezű, nagyúri tivornyákat rendez. (Juinville-ben az unalmas, vidéki kisvárosban – igaz, hogy régebben – egyszer hét nap alatt hétezer frankot tékozolt el.) Közben időnként eltűnik, „megjavul”, múló vallási buzgalmak szállják meg, már talán nem is egészen őszinték: vagy kórházakba menekül a betegség, éhezés és hideg elől.

A romlásnak most is vannak fokozatai. Az első években Verlaine, aki egyébként utolsó percéig megőrizte munkaképességét, még úgyszólván zsenijéhez méltó verseket ír, és kötetei (Amour, 1888, Parallèlement, 1889, Bonheur, 1891) igen sok darabjukban a Sagesse nívóján állanak, a költő azonban egyre kevésbé törődik már a nívóval, és fiókok aljáról előkotort, régi, rossz verseit is örömmel teszi pénzzé. Ebben az időszakban még a bensőséges, igazi keresztény szellem dominál kötetében, de a Parallèlement a tiszta versekkel párhuzamosan már egész tömegét közli a formában művészi, de tartalmilag egyre tisztázatlanabb erotikus költeményeknek.

Az erotizmus már a mons-i börtön aszkétaságába is belopózott, s most az alkohollal együtt ellenállás nélkül és teljesen hatalmába keríti Verlaine-t. Minél jobban süllyed, dicsősége annál hatalmasabban emelkedik. 1892-ben, Leconte de Lisle halála után, egy ügyes riporter kezdeményezésére, aki lapjában megszavaztatta az élő francia költőket, őt választják meg „Prince des Poètes”-nek, de páratlan népszerűsége mellett sem tud könyveinek jövedelméből rendezett életet élni. Pedig most is éppúgy vagy még jobban vágyódik a polgári otthonra, mint fiatalkori bohémkodásai idején, és prózai írásaiban állandóan emlegeti volt feleségét. Szeretne bejutni az őrültek házába is, hogy zavartalanul dolgozhasson, fedél alatt, bármily nyomorúságosan ellátva, de nem elég kitartó és következetes a szimulálásban. Kiadója, Vanier, akihez némi barátság s még több elkeseredett, humorizáló és cinikus ellenségesség fűzi, kizsarolja, versenként fizeti, aminek az a következménye, hogy Verlaine a kocsmapultok mellől, ha nem tudja kifizetni apróbb számláit, firkant valamit egy papírdarabkára, és átbiceg vele Vanier-hoz az öt frank előlegért. Később már akárkinek hajlandó pár hízelgő szóért s egy pohárka italért verset írni, megrendelésre, akármiről, akármilyen formában. Verseit csoportosítja, s egy mondén kötet után egy katolikus könyvet ad ki (a Chansons pour Elle után a Liturgies intimes-et, amelyben a legtöbb költemény csak versbe szedett katekizmusrészlet), és költői termelésének nagyobb része már mindenféle szexuális kicsapongásnak, túlságosan személyi ügyeknek, alkalmaknak, ismeretségeknek, bosszúságoknak, irodalmi féltékenykedéseknek és barátságoknak virtuóz megverseléséből áll. Időnként, s elég gyakran, felcsillan utolsó köteteiben is (Odes en son Honneur, Èlégies, Dans les Limbes, Dédicaces, Epigrammes, Chair, Invectives) a régi zsenialitás, és kétségtelen, hogy az a fenntartás nélküli, szatirikus őszinteség, amellyel minden jó és rossz pillanatát, szeretőinek viselkedését és a maga abszolút gyöngeségét és romlottságát feltárja, művészileg éppannyira értékes és újszerű, mint amennyire megdöbbentő emberi és tartalmi szempontból. Verlaine mindvégig az egyre nagyobb őszinteség és közvetlenség felé fejlődött, s ezekben az években átlépte azt a határt, amelyen túl az egyéni élmény már nem válhat a művészetben egyetemessé, hanem személyesség marad, más környezetben és bizonyos időn túl érthetetlen és érdektelen személyeskedés. Irodalmának ezt a szélsőségesen személyessé válását mutatja az a visszaélés is, amit az ajánlásokkal űzött: a Jadis et Naguère-ban 25 ajánlás van, az Amour-ban 22, az Epigrammes-ban 13, a Dédicaces csupa dedikáció, 70-80. Legutolsó, posztumusz könyvében, az Invectives-ben, aránylag kevés az ajánlás, de ez a kötet majdnem kizárólag személyes üzenetekből áll, és sokat ártott Verlaine-nek, hogy Vanier, ki akarván használni a költő halálával megerősödött keresletet, sietett kiadni ezeket a többnyire csak baráti körnek szánt kifakadásokat.

Otthontalansága és szegénysége miatt e szomorú évek legnagyobb részét különböző kórházakban töltötte a vérbajos, reumás, cukorbeteg és alkoholista költő, legtöbbször mint ingyenes beteg. Ekkoriban már olyan népszerű volt, hogy minden furcsa esetéről és szaváról beszámoltak a lapok, s ha azt írták, hogy jobban érzi magát, csapatostul tódultak hozzá a vendégek. A kórházakban az orvosok tisztelték, kedvesen, elnézően bántak a javíthatatlan, jókedvűen szomorkodó és örökké bánkódó öreg gyermekkel, s Verlaine időnként egy-egy megszorult íróbarátját is beprotezsálta egy kis pihenésre maga mellé. Meghalni azonban mégsem akart kórházi ágyon, ezért végül egyik utolsó barátnőjével, Krantz Eugéniával, a Rue Descartes 39. szám alatt, kétszobás kis lakásban húzódott meg.

Verlaine-nek öregkorában éppoly kevéssé voltak dicsőségesek a szerelmei, mint középiskolás éveiben. Utolsó barátnői közül Eugénia Krantzon kívül Esther Boudint – Philomène – emlegetik: mindkettő apró szívességekkel nyerte meg a költőt valamelyik garniszállóban, mikor Verlaine, elhagyatva, betegen feküdt. Ápolták egy kicsit, s később, megtudva, hogy a bohókás öregúr, aki oly hálásan fogadta segítségüket, néha-néha komolyabb pénzekhez is jut, nyakába varrták magukat. Először Esther, aki szép szóval mindig kicsalta Verlaine utolsó filléreit, s több ízben meg is lopta. A lopások után mindig megszökött valamelyik más szeretőjével, aztán visszasírta magát a hiszékeny költőhöz. Ennél a rendőrileg nyilvántartott nőnél egy fokkal jobb volt Eugénia, az egykori Ninie Mouton, a fél világ ünnepelt kokottja, és néhány előkelő politikus levizitelt barátnője, de ő is könyörtelenül kihasználta, dolgoztatta, barátai elől szobájába zárta a tehetetlen Verlaine-t, s csak olyankor volt kedves hozzá, amikor – mint például a költő 1892-es hollandiai-belgiumi-angliai felolvasó körútja után – egyszerre nagyobb pénz került a kezébe. Verlaine e két nő között hányódott éveken át, egyiktől a másikhoz menekült, pedig tudta, hogy mind a kettő nyugodtan megcsalja, hiszen mindegyik nő gondosan szemmel tartotta a másikat, és sietve beszámolt Verlaine-nek a botrányokról. A költő, úgy látszik, Eugéniát mégis szerette, s feleségül is akarta venni. Caroline Teisen, egy harmadik, akivel Verlaine, mikor mindkét barátnőjével összeveszett, egy alkalommal pár napig együtt élt, volt barátja halálhírét meghallva, megőrült, és a Saint-Anne-intézetben csakhamar meghalt.

…1896. január 8-án délelőtt, pár napos betegeskedés után, amely alatt apró dísztárgyak aranyozásával töltötte idejét, illusztrált folyóiratokat nézegetve és legutolsó, Halál című versét korrigálva, meghalt Paul Verlaine, az új francia irodalom legnagyobb lírikusa. Eugénia Krantz csak egy évvel élte túl. Esther vidékre költözött: ott a költő iránti tiszteletből egy irodalombarát támogatta, hogy eltengethesse életét.

Verlaine halála híre egy óra alatt elterjedt Párizsban, s a rue Descartes-i szerény lakás, még a lépcsőház is, két napig tele volt látogatókkal, Franciaország első művészeivel, barátokkal és idegenekkel, hivatalos küldöttekkel. És január 10-én, fagyos napfényes délelőttön, a Saint-Étienne-du-Mont-templomból ötezer ember kísérte Verlaine-t, valóságos diadalmenetben, Párizson át a batignolles-i temetőbe. A sírnál Maurice Barrès, François Coppée, Edmond Lepelletier, Catulle Mendès és Robert de Montesquieu tartott gyászbeszédet. Mint szimbolikus véletlent, feljegyezték az újságok, hogy a temetést követő éjszaka az Opera homlokzatát díszítő szobrok közül a lírai költészet múzsájának karja a kezében tartott lanttal együtt letört, és földre zuhant.

Francis Jammes

Francis Jammes nevéről és műveiről 1910 körül kezdett hallani a magyar közönség. Addig csak azok ismerték, akiket különösebben érdekelt az európai líra. A Van Bever és Léataud-féle kétkötetes kitűnő antológia 1908-ban életrajzi és bibliográfiai adatokat is hozott róla; s pár évvel később Kosztolányi Dezső már lelkesen fordította az új francia költő bensőséges, impresszionista verseit.

Jammes ekkor már csaknem három évtizede dolgozott, s a századforduló óta a modern líra egyik legkiválóbb mesterének, a szív apostolának, szent embernek számított. Áttörő sikerét 1897-ben érte el De l’angélus de l’aube à l’angélus du soir című kötetével. A cím: egy francia alexandrin-sor. Ez a verseskönyv – A reggeli harangszótól az esti harangszóig – mintegy százhúsz költeményből áll, és messze Párizstól, a Pireneusok alatt, Orthezben, egy hatezer lakosú határvárosban, körülbelül tíz év alatt íródott. Az akkor harmincéves költőnek 1891 óta már jelentek meg plaquette-jei, vagyis versfüzetei, egy orthezi nyomdásznál; az új, nagy kötet aztán magába olvasztotta az előző könyvecskéket, s a belőle áradó tehetség, egyszerűség, természetesség, jóság és keresztény morál egyszer s mindenkorra megalapozta Jammes hírnevét. Tíz évvel később már divat lett, hogy a fiatal írók a nagyvárosi kultúrából el-elzarándokoljanak Orthezbe, az agyagpipából pöfékelő, csöndes, szakállas költőhöz, ehhez az újkori és irodalmi Szent Ferenchez, aki mosolygós, öreg édesanyjával együtt élt a nagy hegyek alján, izoláló, idilli magányban, s aki 1905-ben, valami „nagy erkölcsi válság” után, nyíltan és végleg visszatért a katolikus egyházba. Sok verset írtak arról a glicíniás kúriáról, melyben a költő lakott. Legszebbnek a Charles Guérinét tartják. Guérin 1873-ban született, nagyon tehetséges fiatal költő volt, szintén elégikus és katolikus lélek, A magányos szív és A belső ember című verseskönyv szerzője; korai halála után, 1907-ben Jammes tartott gyászbeszédet a sírjánál. Ami néhány állandó jelzőt a költő orthezi otthonáról olvasni szoktunk, az többnyire a Guérin verséből elindult és könyvről könyvre vándorló gazdátlan idézet. A hódoló baráti elégia azonban egyebet is elárul. Ha hihetünk neki, Jammes-nak olyan volt a háza, mint az arca: repkény-szakáll borította, s egy fenyő árnyéka. Az udvar alacsony falán aranyos moha nőtt, a kertben kút állt és babérfa, körötte fű, éneklő tücskök. A veranda kövén kutyák, a házigazda fehér-fekete szalmakalapban, nyílt szemében bánatos mosollyal, ment vendége elé. A tűnődő ablak villákra, mezőkre nyílt. Ott voltak a költő pipái; s a verseskönyvek között a tájat tükrözte a vitrin. Egy hosszú és szomorú virágvasárnapon történt ez az emlékezetes látogatás, az élősövényről cinkék daloltak be, kint harang zúgott, kocsik mentek, kolompos-ökrös szekerek a kékszürke ég alatt… Csakugyan idilli világ; s hogy Jammes szavaival, egy prózaidézettel zárjam le a környezetrajzot: „A messzeségben, az árnyas dombokon túl, a Pireneusok csillogtak, mint valami mennyei vízesés.”

A költő a verseiben szintén elég sok tárgyi adatot közöl magáról és családjáról. Irodalomtörténeti bevezetők elmondják, hogy 1868. december 2-án született, Tournay-ben, ebben a Felső-Pireneusokhoz tartozó, ezerszáz lakosú faluban vagy mezővárosban. Anyai nagyapja, Jean Baptiste, a doktor, akit a versek sokszor emlegetnek, az Antillákon, a goyave-i őserdőkben élt, Guadeloupe szigetén, ahová öccsével vándorolt ki, sok-sok esztendővel Francis születése előtt. Szerencsét próbálni hajózott a Kis-Antilláknak erre a szigetére, Haiti és Venezuela közé; a cukornádas, kávés, kakaós és vulkanikus földön azonban, La Pointe à Pitre-ben, anyagilag romlásba döntötte a sok földrengés, egészségét pedig aláásta a klíma, úgyhogy hamarosan meghalt: Goyave-ben temették el. A hozzá fűzött emlékek később rendkívül megragadták a kis Francis képzeletét, s talán ezek tették költővé: prózai és verses művei száz és száz villanással idézik a kalandos ős alakját, és néha más családi barátét, aki szintén bejárta a világot. Jammes édesapja még az Antillákon született, négerek és kreolok közt, aztán hazatért, és Orthezben nőtt fel, talán azoknál a fekete ruhás, szigorú és jóságos hugenotta néniknél, akik később még Francist is nevelték. Az apa állami tisztviselő lett, az özvegye a kis Jammes-mal együtt visszament Orthezbe. A rokonok közt, Felső- és Alsó-Pireneus megye falvaiban és mezővárosaiban nevelkedett aztán a gyermek Jammes. Egész verseskönyve – Souvenirs d’Enfance (Gyermekkori emlékek) – foglalkozik ezeknek a korai időknek az élményeivel: Lay tanító úr elemi iskolájával, az első álmodozásokkal, Fiteau bácsival, a jegyzővel, Fourcade úrral, a jókedvű és gazdag patikussal, aki a kisfiút betegségei idején gyógyítgatta, a korán elvesztett természetrajongó édesapa horgászásaival, a távol-nyugati és távol-keleti családi ereklyékkel, az első természeti s a még erősebb belső vallási benyomásokkal, az árvízzel, Denagiscarde úrral, az öreg közjegyzővel, halott játszópajtásokkal, mindenféle színes, tropikus képekkel, melyeket Épinalban megcsodált, kis nénjével, aki a közeli Pau-ban lakott, a gyermeklélek szomorú és boldog kalandjaival, a tournay-i átköltözés után a Latourneau kisasszonyokkal és a zsoltáréneklő, szent életű öreg nagynénikkel, akiknek retikülében mindig akadt édesgyökér és mentacukor az unokaöcs számára. Valósággal egy francia Szegény kis gyermek panaszai ez a kötet; de Jammes-nak a múlt idő használata, a visszapillantó, emlékidéző attitűd megtartása révén sikerült elérnie benne a felnőttes affektációt.

A versek életrajzi közlései ezzel tulajdonképpen megszakadnak: Jammes, úgy látszik, csak egészen korai ismerőseire szeret így visszagondolni. Azt már ismét életrajzi bevezetőkből tudhatjuk, hogy a költő, miként az apja, a pau-i és bordeaux-i collège-ben tanult, majd közjegyzőgyakornoknak visszatért az örökké vonzó Orthezbe. Ott írta – mint megjegyzik „Ügyetlen, kisdiákos betűkkel” – első költeményeit; ekkor még a párizsi kritikusok is azt hitték, hogy a költőnek James a neve, s a szóközepén a vidéki nyomda szedési hibája a második m betű; aztán, mint említettem, az Angélus, a nevezetes, nagy verskötet, amely már a Mercure de France-nál jelent meg, döntő sikert, elismerést és szerény anyagi függetlenséget hozott neki. Függetlenséget? Az unalmas irodai robotból mindenesetre kiváltotta; de azt is emlegetik, hogy a költő egy irodalmi tisztelőjétől kapta ajándékba – vagy örökölte – az orthezi kúriát és birtokot. Ettől kezdve még eseménytelenebbül telt az élete, végtelen összhangban és intimitásban a ház öreg bútoraival, a kert rózsáival, madarakkal, darazsakkal, állatokkal, a parasztokkal, az egész tájjal, s mindenekelőtt a saját szívével és az istennel. Jammes-nak még a melankóliája is édes, még az elégiái is a föld és a teremtmények boldogságát hirdetik. Szerelemről, forró és szűzi szeretőkről és menyasszonyokról sokszor beszél a költő, de úgy látszik, nem nősült meg. Az első világháború végéig az ősi fészekben, Orthezben maradt, s amikor híres házából elköltözött, akkor sem lett hűtlen a francia baszk vidékhez: csak a szomszéd Alsó-Pireneusokban telepedett le, az ötezer lakosú Hasparrenben. Időközben sok verseskönyve és több prózakötete jelent meg. Jegyezzük ide a nevezetesebbeket: Quatorze Prières (Tizennégy Ima), Le deuil des primevères (A kankalinok gyásza), Èlégies (Elégiák), Le triomphe de la vie (Az élet diadala; a Jean de Noarrieu-ciklus), a Roman du Lièvre (A Nyúl regénye; páratlanul szép mese, „Patte-Usée”, a „Vedlettlábú” történetéről és az állatok paradicsomának kereséséről); közben néhány kisebb mű, cikkek, költői karcolatok, útiképek, regény, irodalmi vitairatok, mélységesen és forrón lírai, bánatos lánynovellák, köztük Clara d’Ellébeuse története; majd újra költemények: Tristesses (Szomorúságok), Églogûes (Eklogák), Tableau d’Automne (Őszi tájkép), L’Église habillée de feuilles (a Lombruhás Templom), továbbá a Clairières dans le ciel (Tisztások az égen), és végül az utolsó verseskönyvek, a Quatrains (Négysorosok), s a De tout temps à jamais (Kezdettől fogva mindörökké), melynek megjelenésekor a költő jogosan és elégedetten jelenthette ki, hogy fejlődése tulajdonképpen mindig ugyanazt a vonalat követte. Az Égi Tisztásoknak volt élményháttere az az – ismeretlen külső tartalmú – erkölcsi válság, amely a költőt az egyházhoz vitte. Jammes Hasparrenben is inkább levelek, könyvek és baráti látogatók útján érintkezett a távoli, aktuális élettel. Németország és Anglia kultúrközönsége már rég felfigyelt rá, világhír ragyogta körül, és szelíd legendák övezték az alakját.

Francis Jammes legkedvesebb jelensége és egyik legkomolyabb értéke az újabb francia lírának. A francia költői reneszánsz már jóval előbb, a romantika nagyjaival kezdődött; a század közepén magába fogadta Baudelaire sokirányú elmélyítő hatását, a Parnasse-csoport nemes, klasszikus formatiszteletét és egzotikumkedvelő újromantikáját, megfürdött az álmokban és jelképekben, Rimbaud drasztikus és finom, stílus- és formarobbantó, valóság feletti egzaltációjában, Verlaine zenéjében és hangulataiban a szimbolizmusban; nagy egyéniségek sorát termelte ki, s minden új vívmányt s eredményt megtartott és továbbfejlesztett, úgyhogy – egyre több kitűnő klasszikus és modern hagyomány örököseként – minden újabb századvégi iskola még azoknak a szellemi csoportoknak is szövetségese és folytatója lett, amelyekkel többé-kevésbé szembehelyezkedett. Jelentős egyéniségek tömege született, teremtett és hatott, egyszerre nagyon sok költői arcvonalon folyt szakadatlanul a részletforradalom és az új keresése, s emellett a század végén lényegében valamennyi irány szimbolista volt és maradt. Általában és utólag mégis az mondható, hogy a költői fejlődés eltolódott az álomszerűség, az absztrakciók, a lelki túlkomplikálódás és a formai merevség felé. A stílusban háttérbe szorult a közvetlenség, az egyenes kifejezés, a tartalomban pedig az egységes valóság észlelete. Akadémista-klasszikus epigonok vagy a régi, egészen régi romantika elkésett hívei, továbbá igazi számontartásra nem érdemes, de nagy sikerű népszerű poéták és a szocialisztikus törekvésű naturalizmus költői természetesen ekkor sem távolodtak el a közvetlenebb élettől és az emberi érzésektől, azonban – véletlenül – nem ők voltak a tehetségesebbek: a maguk konzervatív-avatag technikájával nem bírták a modernek, a szimbolisták versenyét, s lassankint számon kívül kerültek, mialatt igazán jó, magasrendű költészet mindinkább csak az alkotóművészeknek s egy velük mintegy „cinkos” viszonyban álló, elég szűkkörű elit közönségnek vált a szívügyévé. Igen helyes megállapítás, hogy a világnézet változhat ugyan, az elért legjobb technikáról azonban a költészetben nem lehet lemondani a hanyatlás veszedelmének vállalása nélkül. A szimbolizmus tehát, sokféle árnyalatra szakadva, tovább élt, nem egy képviselőjében már legveszedelmesebb örökségét, a dekadenciát is legyőzte, az egész tizenkilencedik századon át tartó francia lírai fellendülés pedig még hosszú évtizedekre úgyszólván állandósult.

Jammes egyszerre a realitást és az egyszerűséget hozta, látszólag primitíven, de tulajdonképpen a magasrendű, nagyon kiművelt líra minden lelki és formai trükkjével, ahogy a maguk módján más nagy költői egyéniségek is tették ezt ugyanebben az időben, de más és más hangon, más- és másféle irányban. Impresszionista volt, tehát a valóságot kivonatolta; csak érdekesebben és ízesebben, mint a naturalisták. Rögtön felfrissült tőle a francia költészet. Nála födött beszéd, az emelt hang, a szellemi ünnepélyesség helyett a közvetlenség uralkodott, a tudat és a tudatalatti bizarr titkainak boncolása helyett – vagy mellett – a természetes érzékelés, a lelki túlvilágok, elvontságok és feszességek után a mindennap kényelme, üdesége és testisége beszélt az olvasóihoz. Naturalista, természetes és természetszerető volt ez a költészet, a közönséges dolgok és helyzetek barátja, a közhelyek értékének új felfedezője és érzékeny nemesítője. Részben egy gyermeknek vagy egy szerzetesnek, részben egy pogány faunnak a lírája. Jammes egyáltalán nem szimpla lélek; egyszerűsége nem problémátlan egyszerűség: sokszor azt az érzést kelti, mintha az egész életre vállalt magatartás lenne, valami szép, becsületes és következetes szerep, amely éppúgy alapul az egyéniség elemi szükségletein, mint a tudatos belátáson. Formai hanyagsága sem kulturálatlanságból ered, sőt inkább a túlkulturáltság csömöréből. Ez a költő, aki sem a rímek francia értelemben vett szabályosságával nem törődik, sem a ritmus és a sormetszet pedáns parancsaival, a legnagyobb formaművészek és legrafináltabb stiliszták egyike. Ruszticitása nagyon kedveli az urbánus finesse-eket: gondoljunk csak arra, hogy – egy példa a sok közül – meztelen kedvese a téli szalon tűzhelye előtt mily kecsesen csúsztatja kis fekete tokjaiba a lábait! Ereje a hangulat, a látás és a szív melege. Mintha még bőre sem volna a szenzibilitásának: szabadon, boldogan árad szét a lelke, tündöklő nyári hévvel vagy az ősz langyosan sugárzó bánatával, s még a melankóliája is vigasztaló. Angyalian és emberien érzéki; versben és prózában úgy tud leírni egy-egy szépen felöltözött fiatal úri kisasszonykát, hogy az szinte meztelenül mosolyog előttünk. Mélységes keresztény részvéte gyakran kacérkodik valami ódon hangulattal, valami időtlen konzervatív rokonszenvvel. Leírásaiban rengeteg a festőiség, az intim, bájos, játékos rajz, a humoros, groteszk megfigyelés és ötlet, akár öntudatlanul erotikus és álmodozó nemes szüzekről, akár zsánerképbe illő vidéki, paraszti figurákról, betegekről, kínai misszionáriusokról beszél, akár szegény és szenvedő barátairól, az állatokról. Jammes-nak, akárcsak Jean de Noarrieu-nak, a föld a túlvilága. Botanikus és entomológus hajlamú, pontos megfigyelő. A virágok, madarak, lepkék, kutyák, macskák és disznók mellett különösen a szamarakat szánja és szereti. Talán egy tucat verset is írt a szegény, megkínzott csacsikról, a légymarta, közönséges falusi fülesekről, akikkel a mennyországba szeretne menni, de persze a különlegességről sem feledkezett meg, a cirkuszi tudós szamárról, amelyen elképed az Akadémia, s amelynek rajzában az olvasó végül nem tudja, hogy nem őrajta – és saját magán, minden emberen, minden emberi agy hiúságán – gúnyolódik-e Jammes szelíd malíciája. Ötletessége mindig rendkívül gracilis, finom, ártatlan, ahogy tulajdonképpen a szerelmi forrósága is az. Látása a nagy impresszionista festőké, hanyag és elegáns, sokszor egészen pointillista, mozaikszerű és moziszerű. Utánozhatatlan eredetiséggel von a lelkiség finom párázatába – vagy emel ki abból – egy-egy éles, naturalista foltot. Modora, stílusa, szelleme egész Európában hatott. Az ún. jammesizmussal maga a költő is foglalkozott, külön manifesztumban tárgyalva meg 1897-ben a naturalista bensőség, egyszerűség és őszinteség értékét; ez az egyéni izmus nem minden tekintetben dicséret: Jammesban elég sokszor, s gyenge utánzóiban még többször, akadunk szentimentális gügyögésre, valami könnyű intimizmusra és kedélyeskedésre, úgyhogy az ízes, tündéri elégikus alaphang nemegyszer már-már parodisztikusan hat. El kell ismerni viszont, hogy – legalább magában Jammes-ban – legtöbbször még ilyenkor is kedves és üdítő a „jammesisme”, akár az egész témában vagy az egyes részletekben jelentkezik, akár pedig a vers külső faktúrájában, amelyet világszerte utánoztak az impresszionisták. Témaköre az ember és a természet, a te meg én viszonya, s mindaz, amit a „mi, vidékiek” alaphelyzet szolgáltat, közvetlen, gondolati tehertételek nélkül: tehát elég szokott és például a Claudeléhoz képest mindenesetre szűk, de örök témakör, melyet rendkívül gazdaggá tesz a képlátás mindig friss, bő áradása. Romantikus a költői naturalizmusán belül külön feltűnő romantika, a déltengeri, távol-keleti sóvárgás. Kereszténysége és tüntető vidéki idillizmusa hitvallásszerűen hat, és épkézláb morált hirdet, anélkül hogy prédikálna, ostorozna vagy hősíteni akarna. Jammes egyszerűen jó ember, távol minden militáns papi szándéktól, erőtől, minden gőgjétől és agresszivitásától a nagy harcos meggyőződéseknek. Istentisztelete viszont nyugodtan kölcsönvesz néhány dogmát, melyet nem is vizsgál, csak követ, így elsősorban a Mária-kultuszt: a többi: poézis és emberiesség.

Nálunk, magyaroknál, itt-ott talán meglepően hat, hogy ilyen közvetlen, szókimondó, sőt pogány vitalitású költő, Rousseau-nak ez a modern híve, elismert vezető alakjai, szent emberei közé tartozzék a vallásos költészetnek. Pedig Jammes csakugyan neokatolikus zseni. Franciaországnak a miénktől annyira különböző szellemi légkörében – az eredmények mutatják – az új katolikus vers-, próza- és drámaköltészet Verlaine után megkapta – vagy kivívta – a teljes művészi kibontakozáshoz szükséges szabadságot. Minden természetessége mellett ezért lehet vallásos költő Jammes, ezért emberi minden áhítatában, s még azokban a költeményeiben is, amelyek egyenesen egyházi formákhoz igazodnak. Mi sem idegenebb tőle, mint a kegyeskedő szándék, az illemtan és a morális pátosz; vallásossága valami mindent elöntő, hatalmas, boldog érzés, lényegében véve csak érzés, valami keresztény panteizmus, az Isten, a fantázia és a világ együttes, édes részegsége a csodálkozó, ártatlan, modern és realista szívben. Kívüle több igen nagy alakja van még a modern francia katolikus költészetnek, Péguy, Claudel, Le Cardonnel. Az utóbbit nálunk kevéssé ismerik, erős, klasszikus tehetség, minden középkori-claudeli vagy modern-primitivista jellemzésére hadd idézzem François Porché hasonlatát: „Péguy költészete: a gregorián egyházi ének, a meztelen kő… A Claudelé: húsvéti nagymise a római Szent Péter-székesegyházban, milyen pompa, mekkora díszletek, micsoda szertartásrend!… A Jammes-é pedig: oltár a Szűznek, egy délszaki kolostorban, Mária hónapja idején, oltár, amely eltűnik a sok rózsa alatt…” Igen, a jammes-i oltár eltűnik az élet lángoló rózsái alatt, de ez a költő mindig hivő volt, katolikus volt, az volt már a megtérése előtt is; s főleg ebben a vonatkozásban fontos és jellemző az a rövid előszó, amelyet annyiszor idéztek már az Angélus első lapjairól: „Isten, ide hívtál az emberek közé. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Azon a nyelven beszéltem, amelyet te adtál. Azokkal a szavakkal írtam, melyekre te tanítottad anyámat és apámat, akik azokat rám hagyták. Megyek az úton, mint egy teherhordó szamár, amelyen nevetnek a gyerekek, és amely lehajtja a fejét. Oda megyek, ahová akarod, amikor akarod…”

Említettem, hogy Jammes milyen művészien primitív a formai dolgokban. Az persze csak túlzott, mesterséges alázat, amit a Clara d’Ellébeuse előszavában ír: „Jómagam sem tudom, milyen szabályok szerint kell szeretni versben és sírni prózában.” Mindent tökéletesen tud. Mint más modernek is tették, sokat lazított a francia verselés akadémikus merevségén. Ritmikája az alexandrinokban sem ismeri a szótagszám és a sormetszet előírt szigorát. Rímei néha csillogó, dús, bravúros zengések, de általában csak halk, tompa asszonáncok. Stílusa színes és könnyed csörgedezés, nyelvtana szeszélyes, és sokszor hanyag, ahogy valami természetes, hanyag varázs versének és a prózájának a muzsikája is. Az ilyen vers libre mindamellett csak apróbb kötetlenséget jelent a francia lírikusok gyakorlatában, és a jammes-i vers szabadsága még nagyon messzi van a claudelitől, s még inkább attól a szabad verstől, amelyet e kifejezés alatt mi, magyarok értünk. Jammes verselése igen sokszor teljesen pontos, s az ő vers libre-je egészben véve legfeljebb valami lazított versnek mondható.

Prózai munkáiból a Három különös leány története és A nyúl regénye jelent meg magyarul; bensőséges, gyönyörű alkotásai az impresszionista-realista költészetnek.

Francis Jammes 1938-ban halt meg.

 

A hatvanéves Maeterlinck

Talán nincs is más név az irodalomban, amely ennyire és ily tisztán csak költészetet jelentene. Világot jelent ez a név, egy száműzött és mégis lelkünkben rejtőző világot, a csönd édes és ijesztő világát, a nyugalmat és a nyugalom kísérteties rémületét, zajtalan tragédiákat. Talán üvegházi tenyésztést (manapság csak üvegházban él meg a lélek), mulandóságot és őszt a tavaszban, megmagyarázhatatlan összefüggéseket és ismeretlen hatalmak uralmát, a lelkek sápadt balladáit és mindazt, amit a mai jelszavak, a mai hangosak, a Tett emberei kinevetnek és kigúnyolnak.

Földöntúli zene a Maeterlinck-vers (vers a prózája, és vers a filozófiája is, mert Maeterlinck a megfordított Nietzsche), de ez az anyagivá nem alacsonyítható zene nagyon is a föld, a lelkek, a fák és állatok életének a zenéje. Élet-zene és egyúttal halál-zene: az első hajnalt megelőző semmiből keletkezett, és az utolsó alkonyt követő semmibe hal vissza, ha végigremegtette hullámait az egyénekben élő arasznyi időnek azon a részén, amelyet mások életnek hívnak, és amelyet Maeterlinck halálnak nevez. De az életet nem a paradoxon kedvéért mondja (nem is mondja, csak sejteti, hiszen ez a különös költő sohasem állít, csak szuggerál) halálnak, hanem azért, mert csakugyan nem lát különbséget a kettő között. Élünk, és bennünk él a halál, ez a hívás nélkül is szíves látogató. Érezzük, elszörnyedünk, amikor megjön, pedig már régóta velünk van, mint láthatatlan útitárs. Az élők előtt a halál is élet; a halálból visszanézők azonban egyszerű, értelmetlen, céltalan, fájó mesének látják az életet. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit. Szegények vagyunk, kincsünk a sejtelem. A lámpa kialudt, egy ajtó nyitva maradt: ki tudja, mi történt? Talán elment valaki. Talán meghalt. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit sem.

Maeterlinck költő – mondják hívei. Csak költő – mondják ellenfelei. Az irodalomban olyan határozatlan valami az igazság, hogy mindkét pártnak bőven jut belőle. Mit ér manapság, ha valaki csak költő? De mit ér, ha más? Mit ér, ha akárki és akármi az ember? A jó független az időtől, és szeretetünk nélkül is jó marad. Ezren és ezren mondhatják, hogy Maeterlinck irodalomtörténetbe való, kivénült harcosa egy létezni érdemtelen iránynak, mindig lesznek ugyanannyian, akik lelkük jobb felének, testvérének és irányítójának fogják tartani az ősi költőt, akinek hatvanadik születésnapját a múlt kedden ünnepelte Franciaország íróvilága. Ha visszagondolunk első küzdelmére, a szimbolizmus térhódítására, diadalára, a Maeterlinck-drámákra és Maeterlinck-hangulatokra, ha eszünkbe jut, hogy ez a francia-belga költő egész seregét nevelte föl a mimózalelkű íróknak, és rendkívüli hatással volt még olyan tehetségekre is, mint Rilke – érezzük, hogy ünneplése nem temetés, érezzük, hogy légies költészete nemcsak légiesség, hanem vízió, sors, meleg bensőség, a világgal való fokozatos együttérzés, és együttélés a halál misztikus perspektívájával: egy fájdalomban és gondolkodásban eltöltött élet, amelynek sokféle láthatatlan korbácsa alatt Maeterlinck éppúgy szenvedett, mint harsány szavú testvére, Verhaeren. Költészete, oeuvre-je talán játék, de mindenesetre van olyan komoly, mint a naturalistáké.

Komoly játék: vannak, akik ennek tekintik az irodalmat, és talán igazuk is van. Legyen komoly, mert így magasrendű; legyen játék, mert így üde és gyermeki. És ki meri azt állítani, hogy a gyermeki dolgok nem örökkévalók?