Könyvek és emberek az életemben

A műfordítás öröme

A műfordítás öröme

Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.

Kíváncsiság, kényszer és üzlet, állami és egyéni cselekedetek egyre hatalmasabban mozgatják az emberi szellem körforgalmát. A gondolatot azonban, hogy milyen roppant tömegű, hasznos és fölösleges, szép, buta és gonosz kölcsönhatás folyik nap nap után világszerte, ne kövessük végső elágazásaiban: bennünket a sok százezer és millió tolmács közül most azok érdekelnek, akiknél a nyelvtudás csak eszköz olyan szellemi termékek ismertetésére, amelyeknek épp úgy lényege a tartalom, mint a forma, a hangulat, a nyelvi muzsika, egyszóval mindaz, ami a költészetet a prózától, a művészetet az értelmi termékektől elválasztja.

A műfordítókról beszélünk, nem a Mezzofantikról, s a legcsodálatosabb nyelvzseni költőnek még igen gyarló lehet. Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbafagyja. Az ideális műfordító: költő, aki időnként kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie.

Hogy költészet van és lesz, amíg csak ember lesz, az természetes. De miért vannak műfordítók? Miért foglalkoznak költők, akik primer élményeiket is ki tudják fejezni, azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli, idegen, esetleg rég halott szellemek érzéseit és gondolatait teremtik újjá egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint?

Hivatkozhatunk külső okokra, ünnepségekre, sürgető alkalmakra, megrendelésekre, ezek azonban aránylag ritkák, és túl kevés bennük a hajtóerő. Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt, én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem. Vegyük például Shelley egy nagy versét, A felhők-et. Órákig analizálhatom, részletesen leírhatom a tartalmát, a formáját, a rímképletét, a ritmusát; hiába: a hallgató még mindig nem látja a színt, nem érzi az ízeket, nem veszi át azt az idegzsongást, amelyet a vers bennem keltett. Amit mondok róla, mind csak zsákbamacska. A tartalomközlő szavak megjelölik az érzéseket, érzékeltetni azonban csak evokáló kifejezések, csak a költészet szavai tudnak. Mit tegyek hát a verssel, amely annyira megtetszett? Felolvashatom angolul, de csak annak, aki tud angolul. S hány ember tud Magyarországon? S hány éves korától? Mondjuk, hogy tízezren tudnak. Mi legyen a többi tizenkétmillióval?

A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és olaszul. Pedig Baudelaire is van, és Dante is van, és Puskin is gyönyörű, és Horatius és Li Taj-po! Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk tolmácsra, nagyobb társasághoz, közönséghez, egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvükön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható.

Így születik a műfordítás – hódolatból, élvezetből, teremtő lázból és kényszerűségből. A többi: műhelytitok…

Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez

Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek, száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.

Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradtakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap, és túl sok a terhe.

Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és sok konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.

S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell.

A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filozófus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint.

A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset, s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenéről, szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód különös szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek különös sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.

De készült ez a könyv lelkiismereti, művészeti kötelezettségekből is. Fiatal koromban sokat fordítottam: Omar Khajjám, Theokritosz, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket.

Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omar Khajjám-kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritosz-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolták felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét.

Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.

Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom. […]

Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez

„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom” – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.

Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömet egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.

Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, ami nem én vagyok.

Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban az egyéniség egyéntelepítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk…

Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A mulandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerek szám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek… […]

Világirodalmi kultúránk

Világirodalmi kultúra? Megismerni az összetételét, a műveket, melyek alkották és alkotják? Megismerni e változó és vándor és állandó törvényeit, a természetrajzát, a történetét? Meg akárcsak az utolsó félszázadét? Vagy a jelenkorét? (Melyet a legnehezebb?)

Áttekinthetetlenül gazdag terep!

Azzá teszik a méretek, azzá az akadályai, a nyelviek és lélektaniak, azzá az anyag belső megfoghatatlansága. Azzá az emberi kapacitás korlátozottsága, még a legnagyobb, még a legfüggetlenebb szellemekben is. Ne múló jelenségekre, gátló körülményekre gondoljunk e tekintetben: a lényeg az egyén alkalmatlansága akkora kollektív teljesítmények áttekintésére és összefogására, mint húsz vagy harminc nemzeti irodalom. Vagy akár csak leltári számontartására is a legkülönbnek abból, ami gyűjtőfogalomként joggal érdemli és hordozza a Világirodalom nevet. Ezen az óceánon, amely egyre nő, még a specialisták is többnyire kalózok. Még mindig azok: úttörők, tisztelet nekik.

Van világzene? Azt még fordítani sem kell. De ismerjük-e? Megismerhetjük-e? Alkalmas-e rá a fülünk, a biológiai ízlésünk, az ítéletünk, hogy egyáltalán élvezni tudjuk, ami másutt és máskor szép és nagy és emberi és élvezetes, vagy az volt? Hallottam borneói népi lakodalmas muzsikát, a kínai opera ütőhangszereit, maláji orrfuvolákat. Futurista káoszkülönlegességeket adtak elő? Dehogy! Ősi és általános érzelmeket, egyszerű és ősi ütem-, hang- és képnyelven. Mégiscsak reménytelen csodálkozást intonáltak bennem, nyávogó ködöket és száraz ritmustöredékeket.

Fogalmi kötöttségeinél fogva az irodalom érthetőbb szava az egyetemes embernek. Természetesen a világirodalom is. Különösen a klasszikusaiban, s főleg azon a kultúrakörön belül, amely a mi európai lelkületünk, erkölcsünk, logikánk, jogérzésünk és ízlésünk alapja és állandó fejlődésének hordozója. A bibliai könyvek, Homérosz, Horatius, Dante, Shakespeare, Racine, Goethe, Puskin, Petőfi, Arany és Tolsztoj világa és a nagy moderneké lényegében véve a mi saját világunk. Más azonban a helyzet, mihelyt távolibb területre látogatunk, például olyanra, ahol Buddha vallása és hitregevilága volt az alap. A régi kínai regényóriások már nagyon idegenszerű kosztümökben prezentálják az egyetemes emberit; azon a kevesen pedig, amit a japán költészetből ismerek, szüntelen csodálkozom: nem értem, ez a másik nagy és tehetséges távol-keleti nép miért épp a harmincegy szótagnyi tankában, tankák tízezreiben találta meg lelke legjobb lírai kifejezési formáját, miért szereti és tudja (amikor egyáltalán követni bírjuk a gondolkozását) igazi vízgyöngyparányokban oly kitartóan ábrázolni az igazi tengert, a szív hangulatait?

Egyik fájdalmas előnye az öregedésnek, hogy szerénységre int. A világirodalomból csak szektorokat ismerünk. Tudásunk egy-egy külföldi modern költészetről általában ötven-száz évet késik. Ó, de hát ez elég természetes: a szépirodalom meghatározása maga is csak mozgó határok, párázó körvonalak közt próbál rögzíteni tényeket, tartalmakat és értékeléseket, és minden tudásunk mennyire csak részlettudás! Ennélfogva hogyha tanulni, majd tanítani akarunk, előbb tájékozódnunk kell; de lehetőleg alaposan. Ezért ajánlom, mielőtt saját ítéletet formálunk világirodalmi és főleg kritikai kérdésekben, ne győzzünk eleget megmérni, újra meg újra megmérni olyan összefoglaló könyvekből és szellemekből, amilyen a teljes Eckermann, amilyen Lanson vagy Taine, amilyen Brandes nagy műve a XIX. század főáramlatairól, vagy Guyau esztétikája, De Sanctis olasz irodalomtörténete. S hogy a magunk dicsőségéről se felejtkezzünk meg, tanuljunk igazságot és bölcsességet abból a műből, amelyet már nem tudom ki, joggal nevezett a legeurópaibb magyar könyvnek, Babits Mihály európai irodalomtörténetéből.

Olvassunk sokat, nagyon sokat. Ellenőrizzünk mindent. A tudós az igazság kedvéért szereti az ellenfeleit; s még az ördög sem ellenségünk mindenben. Bizonyos határig, mint mindenütt, a világirodalmi tudás terén is egyeztetnünk kell a kívánatos megvalósíthatatlan és a megvalósítható lehetséges közt. Hogy csak a magam érlelődésével kezdjem, az első világháború után már nagyot ugrott Magyarországon a nyelvtudás, az iskolai és magánérdeklődés idegen nyelvek és kultúrák iránt. Többet tanultunk, többet utaztunk, mint azelőtt. A második után a keleti és szláv akcentus volt az újdonság, és jelentősen emelkedett a műfordító-művészetünk általános szintje. Nem lehetünk eléggé kíváncsiak a valóságra. Alapelveink legyenek legjobb hitünk szerint időállóak; szempontjaink tágak; óvakodjunk a zsurnalizmustól. A világirodalom másként aligha válhat bennünk az emberi megismerés egyik egyetemes eszközévé, kritikánk csak így reményévé annak, hogy múlt és jelen, nemzedékenkénti, sőt egyénenkénti szakadatlan reneszánszban, a jövőnket alakítsa.

Szerénységet és elfogulatlanságot ajánlottam és szent kíváncsiságot a valóság megismerésére. Az elv nehéz, de más segítség nincs. Gyakorlatban még nehezebb a feladatunk, és rengeteg egyéb kultúrtevékenységbe kapcsolódik: tudomány, történelem, esztétika, bölcselet és lélektan áramlik össze benne. S minden tanítómunkának, úgy sejtem, egyszerre több szellemi síkon kell folynia: más a kultúrpedagógia módszere az elemi emberrel szemben. Az írónak a szépség-jóság-igazság hármas, ősi jegyében mindent összhangban kell tartania a saját egyéniségével, s egybeolvasztani az általános emberi és speciálisan magyar helyzetekkel. Alapnak bizonyos fokú jólét megvan, fokozása szükséges; azon belül egyre több jó iskola; s akkor megszületik a magasabb közízlés és általánosabb becsülése a legritkább, leglényegesebb emberi értéknek, az eredeti tehetségnek.

A világirodalom terjesztése, az általános műveltség közvetítése és fokozása előfeltételeket kíván, és egyúttal nagy lelkiismereti megbízatás a művelődési vezetőknek és munkatársaiknak, minden rendű és rangú pedagógusnak, szerkesztőnek és a tolmácsolás művészeinek. Azonban a világirodalom minden tisztelete mellett, legnagyobb könyvsikerei mellett se felejtsünk el soha még két dolgot: saját eredeti értékeinket és irodalmunkat, továbbá azt, hogy a feladat óriási, mert a legnagyobb tudás is kicsi, és a leghosszabb élet is túl rövid.

Omar Khajjám, a perzsa csillagász-költő

Omar Khajjámot, a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagász-költőt, akinek versei az iráni felföldön itt-ott már ezer éve oly bensőségesen siratták és ünnepelték az élet múló örömeit, egy ír eredetű angol író, Edward Fitzgerald ismertette meg Európával a múlt század második felében. A szeldzsuk szultánoknak, Alp Arszlánnak, Maliksáhnak és Szendzsernek a poétája csakhamar meghódította Nyugatot, s főleg az angolszász világot. Négysoros verseiben, a rubáí-okban saját problémáira és vívódásaira ismert a modern kultúrember.

Fitzgerald igen jómódú úr, bohém mértékkel mérve egyenesen gazdag ember volt, igazi életművész. 1809-ben született; gyermekkorát Franciaországban töltötte, majd visszakerült a hazájába. A cambridge-i Trinity College-ben végzett, Thackeray-nek és Tennysonnak, a legjobb viktoriánus íróknak és költőknek volt a barátja. Ahogy túljutott az egyetemen, nem érdekelte többé a városi élet: suffolki birtokán kertészkedett, szép jachtján a parti vizeket járta, otthoni villájában pedig a műfordításait, régi spanyol verses drámák angol nyelvű szövegét csiszolta remekművekké. Ezenkívül képeket és műkincseket gyűjtött, s élénk levelezésben állt korának nagy költőivel, Tennyson mellett Swinburne-nel, Dante Gabriel Rossettivel, akik elég sűrűn meglátogatták. Az ötvenes években mindjobban érdeklődni kezdett az arab és a perzsa irodalom iránt. Egyik barátja, az oxfordi Cowell professzor, felhívta figyelmét egy többszáz éves, finom keleti kéziratra, melyet a Bodleiana-könyvtárban talált, és Fitzgerald e kézirat – Omar Khajjám versei – kedvéért megtanult, úgy-ahogy, perzsául, s barátja segítségével lefordította, majd hosszú évek türelmes munkájával versbe foglalta a kéziratos kis költeményeket. Kiadót nem talált rájuk, ezért saját költségén adta ki a könyvet, mégpedig először titokban, névtelenül. A kis kötet a kiadó-antikvárius raktárában penészedett, eleinte fillérekért is eladhatatlannak bizonyult, s éppúgy nem keltett semmi feltűnést, ahogyan az Omar-versek csaknem egyidejű német és francia fordításai sem hatottak különösebben. Rossettiék azonban csakhamar felfedezték a névtelen fordítást, ráirányították a figyelmet, s a keleti költő verskötete – angol szövegben – pár évtized alatt a biblia után a világ legtöbbször kiadott könyve lett. Nagy, gazdagon illusztrált albumok és körömujjnyi miniatűr kiadások váltogatták egymást; szakértők és nagyközönség elfogadták Swinburne véleményét, aki azt írta erről a „nagy költemény”-ről, hogy „nem ismerek semmit sem, ami erőben, pátoszban és szépségben hasonlítható volna hozzá, kivéve talán az ecclesiastákat”, s az angol Omar máig már több mint háromszáz kiadást megért. Fitzgerald az élete folyamán négy, egymástól kissé különböző szövegű és terjedelmű változatban készítette el fordítását; nehéz eldönteni, hogy melyik variáns a szebb. Talán az első és a negyedik. Fordításának páratlan sikere azonban nem érdekelte, továbbra is visszahúzódva élt vidéki magányában s csak könyvtárával és képgyűjteményével törődött. 1883-ban halt meg. Mindenesetre az ő érdeme, hogy az arab-perzsa kultúrának ezt a zseniális költőjét, akinek addig csak matematikus híréről hallottak valamit Európa tudósai, a világirodalom tudatába emelte. Művét, mintha csak eredeti alkotás volna, az angol líra egyik remekeként teljes egészében közli az Oxfordi antológia.

S ki az a régi mohamedán költő, akinek nevét Keleten oly tündöklővé tette Allah, s akit nyolcszáz esztendőnyi késéssel hirtelen úgy utolért a világhír?

A teljes neve: Ghijászu-d-dín Abu-’l-Fath Omar ibn Ibrahimu-l-Khajjám. A „khajjám” szó Sátorcsinálót jelent; a költőnek az apja vagy az ősei alighanem sátorkészítésből éltek. Maga Omar Nisapurban (Naishapurban) vagy e nevezetes város környékén született, Khoraszánban, Perzsia északkeleti tartományában, 1025 és 1050 között. Kitűnő iskolákat kellett végeznie; a teológia, a Korán-exegézis, a perzsa és arab nyelv és irodalom, a filozófia, a természettudomány s mindenek fölött a matematika és költészet érdekelte. Hekim-i, vagyis doktori címet szerzett, imám volt, és nagyurak fogadták barátságukba. Fitzgerald idejében a nemzetközi kutatás még nem tárta fel életét, úgyhogy a múlt század harmadik negyedéig inkább csak anekdotákat tudtak róla. Majdnem minden régebbi irodalomtörténet elmondja, hogy Omar fiatal korában szövetséget kötött két iskolatársával, Nizámu-l-Mulk-kal és Hasszán-ibn-Szabbah-val: megfogadták, hogy amelyikük az életben elsőnek boldogul, az tűzzel-vassal segíteni fogja másik két barátját. Az achaimenidák, szeleukidák és szasszanidák egykori Perzsiája, Ahuramazda, Ahrimán és Zoraszter fölött ekkor már négy évszázad óta Mohamed és az arabok, körülbelül 1000 óta pedig a rtuk-szeldzsuk szultánok uralkodtak. A három ifjú közül először Nizámu-l-Mulk boldogult Alp Arszlán (1063-1072), majd Maliksáh (1072-1092) szultánnak mindenható minisztere és nagyvezíre lett. A legenda szerint felkeresték volt diáktársai. Hasszán a vérszerződésre hivatkozva miniszteri állást kért és kapott tőle; ez az a Hasszán, aki később, a polgárháború idején, mint a Hegyek Véne, a rettegett aszasszin szekta és állam élén állt. A Sátorverő szerényebb volt, ő csak valami évjáradékot kért, hogy mint költő és tudós zavartalanul dolgozhasson. A nagyvezír 1200 arany mithrál évi fizetést utalt ki neki a naishapuri kincstárból. Ezt a legendát csak a tizennegyedik században találták ki; de tény, hogy a költő-matematikus csakugyan bekerült a királyi udvarba, s tudásával olyan tekintélyt szerzett magának, hogy nem egy sah és fejedelem „maga mellé ültette a trónra” és mint barátjával érintkezett vele. A tudománykedvelő Nizámu-l-Mulk több főiskolát alapított, Bagdadban pedig egyetemet, s Omart a nisapuri főiskola tanárává s az ottani obszervatórium vezetőjévé nevezte ki.

Maliksáh szultán és a baráti nagyvezír országlása idején Omar tekintélye egyre emelkedett. A szultán, aki a mohamedán fegyvereket győzelmesen elvitte egész Kínáig, 1074-ben tudós bizottságot hívott össze a naptárreform előkészítésére, minthogy az akkori arab naptár már csaknem négy hónappal előbbre járt, mint a Julianus-féle; a bizottságnak, amely öt évig és kitűnő eredménnyel dolgozott az időszámítás megjavításán, Omar is a tagja és talán az elnöke volt. Az udvarnál mint költőt és mint Korán-magyarázót is rendkívül becsülték, de egyébként olyasféle szerepet játszhatott, mint későbbi európai kollégája, Kepler, Prágában: a kitűnő asztronómusnak csillagjósként is működnie kellett, noha persze nem hitt az égi babonákban. A politikától tartózkodott; verseiben – ami Keleten különösen nagy ritkaság – sohasem hízelgett pártfogóinak. Őszinteségével, felvilágosult, modern, sokszor gúnyos szellemével sok ellenséget is szerzett magának, különösen az ortodox papok, a bigottok, képmutatók és az Iszlám misztikusai, a szúfík között. Végeredményben azonban mintegy tizennyolc éven át kitűnő dolga volt: csillagászat, algebra, szerelem, vadászat, vidám társasélet, filozófia és költészet töltötte be az életét.

1092-ben aztán súlyos fordulat támadt. Maliksáh szultán harmincnyolc éves korában meghalt, s a polgárháborúk évtizedekre feldúlták a jogrendet, elsorvasztották az arisztotelészi-újplatonikus-arab szellemi életet, aláásták és kis államokra tördelték a hatalmas szeldzsuk birodalmat – ekkor állt Hasszán a gyilkos „aszasszinok” élére! – úgyhogy mikor végre Khoraszán kormányzója, az energikus Szandzsár került a trónra, már az ő kitűnő tehetsége és hosszú uralkodása is csak késleltetni tudta a bukást. Az induló keresztes hadjáratok megingatták s a mongolok későbbi rettenetes hódításai összezúzták a szeldzsuk szultánságot: Perzsia és a Közel-Kelet Húlágúnak, Dzsingisz kán unokájának és az Ilkánoknak az uralma alá került. E roppant változás legelső megrázkódtatásai Omart is sújtották. A nisapuri főiskolának egy ideig talán még tanára maradt, de az udvari csillagászi állás megszűnt, és a szabad szellemű költőt egyenesen üldözni kezdték az ortodoxok. Mindamellett ebben az időben is dolgozott, egykorú feljegyzések szerint ekkor írta könyvét az indiai négyzet- és köbgyökvonási módszer kritikájáról, egész sorát filozófiai, vegytani és metafizikai értekezéseinek, tudomány-népszerűsítő kompendiumainak, s ekkor fejezte be az Algebrá-ját, melynek előszavában az igazán szellemi ember fensőbbséges és tehetetlen fájdalmával bélyegezte meg kora züllött közállapotait, a tudományos sarlatánságot és a vakbuzgóságot.

Házaséletéről és szerelmeiről nem tudunk közelebbit; egy leánya mindenesetre volt.

Omar meglehetős szegénységben, némelyek szerint nyomorban halt meg, 1123-ban, Avicenna Metafiziká-jának olvasása közben. Barátja és tanítványa, Nizámi-je-Arúszi, tizenkét évvel később, látta mesterének sírját a nisapuri Hira-temetőben: egy kertfal tövében domborodott és – ahogy Omar jósolta – teljesen elborította a körte- és őszibarackfák sziromzápora. – Sírva fakadtam – írta feljegyzéseiben a tanítvány –, mert soha, sehol nem láttam embert, akinek szelleme fogható lett volna az övéhez.

Omar Khajjám arabul és az úgynevezett újperzsa nyelven írta verseit. Hosszabb költeményei elvesztek. Több tudományos művén kívül – melyek közül az Algebrá-t 1851-ben Wöpke Párizsban kiadta – csak legnépszerűbb verseit, a négysoros rubáí-okat – többesszáma: Rubáíját – őrizte meg a barátok emlékezete, illetve a sok egymásról másolt, rendetlen és megbízhatatlan keleti kézirat. A rubáí négysoros verset, lírai epigrammafélét jelent, és már nagyon népszerű volt a perzsa költészetben; Omar után még népszerűbb lett: mindenki utánozta, másolta őket, összekeverte más költők hasonló verseivel, úgyhogy a kéziratok egyre szaporodtak és nőttek a költő halála után is, szaporodtak és nőttek hosszú évszázadokon át. Végül már ezerkétszáz, sőt egy adat szerint ötezer rubáí-t tulajdonítottak Omarnak. Az utolsó fél évszázadban egyik izgalmas feladata volt a modern európai irodalomtudománynak az Omar Khajjám-probléma földerítése: az arabok és perzsák helyett Párizstól Moszkváig, Londontól és Berlintől Kalkuttáig európai tudósok sora próbálta bonyolult és ötletes módszerekkel megállapítani a különféle litografált kéziratokból, hogy mi eredeti az Omar-versekben, sőt azt is, hogy mi lehetett a csillagász-költő igazi világnézete. A legnagyobb nevek a modern kutatásban: a dr. Artur Christiansen koppenhágai egyetemi tanáré és a Friedrich Rosené, a volt német birodalmi külügyminiszteré. Hazánkban dr. Csillik Bertalan az Omar-kérdés kitűnő tudományos szakértője, aki tíz évvel ezelőtt a párizsi Bibliothèque Nationale kincsei közül kilenc perzsa kéziratot is kiadott, litografálva Szegeden.

Bennünket azonban nem a probléma, hanem elsősorban a költő érdekel, az, akit Fitzgerald a XI. századi Irán messzeségéből kilencven évvel ezelőtt oly sikeresen átemelt Európába. A költő érdekel, akinek versei az életörömöt hirdetik, éspedig az életörömöt – a szomorúság jogán! Mint Horatius, Omar is arra int, hogy éljük az időt, élvezzük ki a mát, a tavaszt, a fiatalságot, az egyszeri életet. Százegy verse százegyszer ismétli ugyanezt: igyál és örülj, mert a sors, melynek játékbábja vagy, hamarosan kiüt, és visszatesz dobozodba a sakktábláról. A hedonizmus édes és keserű variációinak minden gazdagsága tüzel ezekben az élesen, tisztán, energikusan megfogalmazott strófákban, s minden vitán és filozófián túl többnyire a halál vigasztalansága didergi körül a gyönyörvágyó intellektust. A két régi hedonista klasszikus, az impresszionista és könnyed Anakreón és az aranyközéputas-bölcs Horatius mellett sokszor szélsőségesen és komoran ragyog ez a sötét probléma-poézis. Ahogyan a perzsákat Ázsia franciáinak, úgy Omart a perzsa Voltaire-nek is nevezték már; de speciálisan költői tehetség a nagy francia szkeptikusban századrészannyi sincs, mint ebben a keleti filozófusban. Néha ígér ugyan megnyugvást a megsemmisülés, illetve az örök átalakulás panteisztikus reménye, de tulajdonképpen nagyon boldogtalan ember, aki azért keresi a mámort, hogy feledni tudjon. Legnagyobb mélységeit akkor mutatja ez a tulajdonképpen szerénységre intő költői életbölcsesség, amikor fellázad a Végzet ellen, a Misztikus Titkok és Elrendelések ellen, Allah ellen, s mi, európaiak, ilyenkor nemigen tudjuk eldönteni, hogy panteista szúfí-e Omar, vagy pedig ellensége a szúfízmusnak, materialista-e, vagy pedig parodizálja a materializmust. Azonban, hál’ istennek, nem fontos, hogy elmélyedjünk az iszlám misztika bölcseleti árnyalataiba és a Bor allegorikus értelmezéseibe: számunkra így is tökéletesen érthetőek azok az örök-emberi örömök és fájdalmak, töprengések és vigasztalások, azok az üzenetek, amelyeket a Kaukázus, a Kaszpi-tó és Perzsa-öböl tájáról oly elegánsan és annyi erővel zendít felénk a Sátorverő éneke.

A Mindenség látomása

Szeretek csodálkozni, régi és távoli világokba kalandozni. India is vonz, mint minden, ami Kelet. Isten ments, hogy szakértő volnék a történelmében vagy a vallási misztikájában. Ismerek azonban egyet-mást az irodalmából, és szívesen kalauzolom az érdeklődőket. Ezért fordítottam le a Bhagavad-Gítá XI. énekét.

Az emberi szellemnek ezt a táját Angliában 1785-ben fedezték fel Európa számára, és a kéziratos híres költeményt Wilhelm Schlegel 1823-ban szanszkrit és latin nyelven már könyv alakban is kiadta. A kétezer éves nagy vers nagy feltűnést keltett. Azt írták róla, hogy legszebb és talán egyetlen igazi filozófiai költeménye minden irodalomnak, melyet csak feltárhatunk. Sőt hogy a maga egészében alighanem a Gítá, az Ének a legmélyebb és legfenségesebb irodalmi termék a világon. Az elragadtatás ilyen ítéletei feltétlenül túlzások, de alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést iránta. Én is kíváncsi lettem rá, s megvallom, eleinte erősen csalódtam. Úgy látszik, rossz helyen ütöttem fel. (Szanszkritul nem tudok, egy verses német és egy modern prózai angol fordítást olvastam össze.) Mindaddig idegen maradt számomra a vallásnak, etikának és költészetnek ez az idomtalan konglomerátuma, míg az egyik énekben rá nem bukkantam egy hatalmasan áradó lírai passzusra, amely aztán vérrel töltötte meg a halott részeket is. Ardzsuna vezér himnusza volt ez a részlet: a fantázia szédítő képsorozata Visnu istenről, hódolat a teremtő és romboló mindenség előtt. Ez a tipikusan hindu Teofánia, ez a rettentő vízió, a Mindenség Látomása hangolt hozzá a Bhagavad-Gítához, a 19 könyvből és 200 000 verssorból álló ősi Mahábháratá-nak ehhez az önálló epizódjához, betétjéhez. (A betét maga 18 ének.)

A Bhagavad-Gítá cím annyit jelent, mint: A magasztos éneke, vagy: A felséges éneke. (Ti.: A felséges Isten éneke.) Röviden csak Gítá-nak, Ének-nek hívják. Mégpedig titkos éneknek, titkos tanításnak: a teljes címben ott van az upanisád szó is, jelezve a mű „beavatottaknak” szóló tartalmát, amely valamennyi bonyolult hindu bölcsészeti rendszerrel kapcsolatot tart, és hatásával, mint írják, egészen a máig sugárzik.

A költeménynek dramatizált formája s tulajdonképpen csak két valódi szereplője van. Az egész tehát egy 18 énekre terjedő dialógus. Érdekes, hogy éppen ez a két igazi beszélő alak mellékfigura a műben. Az egyik: Dhritarástra, a vak barata-király; a másik: Szandzsaja, a hírnök. Az ő párbeszédük adja a Gítá formai vázát, és tartalmilag a gyér epikai áthidalásokat, de az öreg király mindössze két verssornyi szöveget mond: felszólítja Szandzsaját, mesélje el, hogyan folyt le a nagy ütközet, a Kuru-párt és a Pandu-párt világcsatája, amelyről a Mahábhárata szól. A hírnök jelentést tesz a vesztett csatáról, és előadása során idézetek formájában folyton a tanköltemény két igazi hősét beszélteti, Ardzsunát, a panduk íjas és varkocsos vezérét és Visnu istent. A Bhagavad-Gítá tehát így lényegében a Vezér és az Isten vitája, amelyet kihallgatott s királya előtt újra előad és a maga mondanivalójával néhol meg-megszakít Szandzsaja, a hírnök.

Ez a szűkebb keret, ez illeszkedik a Mahábhárata szörnyeteg keretébe. A Kuru és Pandu hercegek 18 napig tartó csatájának kezdetén vagyunk, Delhi közelében. A szörnyű testvérharcban népek, istenek, állatok és természeti erők csapnak össze. Már áll a két front, a kürtöket megfújták. Végtelen sorban vonulnak fel előttünk a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű hindu hősök; szinte figyelni is felesleges rájuk, így, tömegben; éppúgy, ahogy felesleges később is a jó és rossz szellemek különféle rajaira: az olvasó érzi a differenciálhatatlan tömeget, és hála Istennek, a hindu költő maga is el-eltéved a nevek dzsungelében. Mikor a két csatasor közt Ardzsuna, a vezér meglátja az ellenség soraiban a saját rokonait, nevelőit, barátait, akiket most meg kell majd ölnie, egyszerre meginog és kétségbeesik. Ez a Bhagavad-Gítá nyitánya. Az emberszeretet csodálatos szavait halljuk tőle. Reszket, leteszi a fegyvert. Körötte már suhognak a nyilak és dárdák. Visnu isten, aki Krisna kocsivezető alakját öltötte magára, korholni kezdi a gyávaságáért. A vezér feleleteiből és Visnu-Krisna ellenválaszaiból aztán lassanként, sok ismétléssel, helybenjárással, sok száraz, egészen elvont fejtegetéssel és még több költői lendülettel kialakul a Bhagavad-Gítá nagyszabású morális világképe.

Az isten és a hadvezér végigtárgyalja a halál és a halhatatlanság, a panteizmus és teizmus, a tétlen szemlélődés és a gyakorlati cselekvés, a kényszer és az akaratszabadság, az önzés és az önzetlenség s az egyén és a közösség kérdéseinek ellentétpárjait. A világ, fejtegeti összefoglalóan Visnu, értelmetlen játék, melyet az istenség saját magában folytat, ahogy a brahmanizmus tanította. A brahmanista következtetés helyett azonban, hogy ti. az ember legyen tétlen szemlélője az egyetemes bábszínháznak, a Bhagavad-Gítá azt ajánlja, hogy az Isten iránti szeretetteljes odaadásunk következményeképpen igenis vegyük ki részünket a játékból. Hogy van-e értelme, vagy nincs, azt megítélni nem a mi dolgunk. Aki érdektelenül és egy magasabb erő vagy cél eszközeként cselekszik, az tulajdonképpen cselekedve sem cselekszik: a jó és rossz fölött álló Istenség hat általa. A fontos csak az, hogy az embert ne valami előny vagy élvezet vezesse a tetteiben. Nem az öl, aki öl; s halál különben sincs! A Gítá túlmegy az aszkézist elvető Buddha tanain, és a kötelesség hangsúlyozásával – tedd meg, ami helyzetedből, kasztod parancsaiból ered – kibontja, mint Albert Schweitzer fejtegeti, a Kant-féle categoricus imperativusnak egy korai hindu válfaját, illetve metafizikai töprengések alapján erkölcstant állít fel, teóriát, amely egyenrangúsítja az önzetlen cselekvést az önzetlen gondolkozással. Külsőleg csak cselekedjünk; belülről kell lemondanunk a világról! Ardzsunának tehát szabad, sőt kell harcolnia; erkölcs, vállalni a háború immorális cselekedetét!

Szinte hihetetlen, hogy a passzív és spirituális Indiában egy hindu költő-filozófus éppen egy isten száján át hirdette mindezt 2300 évvel ezelőtt. Az elmélet különben következetlen; minden nézet hangot kap benne, még olyasmi is, amit valami aktivista kereszténységnek nevezhetnénk. Színjátszó értelme miatt az upanisádok mellett egyik legfőbb alapja lett a későbbi hindu teológiai gondolatépítményeknek. A Gítá-nak a modern Indiában különösen nagy a hatóereje; politikai vezérek sűrűn mutatnak rá, mint nemzetmentő kinyilatkoztatásra, az „energizmus” klasszikus forrására.

Ez a Bhagavad-Gítá eszmei tartalma. A vita végén Ardzsuna zavara és kételyei eltűnnek, a vezér nekilát az emberölésnek. És győz.

A XI. ének, melyet lefordítottam, mintegy nyugvópont az isteni vitában. Ebben van a nevezetes himnusz, A mindenség látomása. Előtte és utána egy kevés verses spekuláció. A már bátorodó Ardzsuna kéri a lótuszszemű Urat, hogy jelenjék meg előtte a maga teljességében. Visnu isteni szemeket ad neki, hogy kibírja a látványt. A hírnök, Szandzsaja, előadja erre vonatkozó dialógusukat, aztán idézi Ardzsuna rémületes himnuszát, majd az isten feleletét, aki az örök Idő nevében válaszol, s előbbi alakját felvéve, teljes istenbe olvadásra szólítja fel a híveit. Ez az ének s különösen a középső himnikus rész, költői szempontból legragyogóbb fejezete az egész Bhagavad-Gítá-nak.

Madarak

A végén kezdem. Arisztophanész Madarai-nak előadása után az ember azzal az érzéssel indul haza a Nemzeti Színházból, hogy a műélvezeten kívül valami ritka, személyes ajándékot kapott. Többet, mint amennyit az érdekes darab és a kitűnő előadás jelent. A tény, hogy a harmadfélezer éves görög vígjáték úgy le tudta rázni magáról a múlt porát, valahogy bennünket is felfrissít: észrevesszük, hogy a mának, a jelennek szintén megvan a maga pora, hogy modern szokások, igények, hiedelmek és elfogultságok hordaléka és üledéke rakódik állandóan az idegzetünkre. Finom elektromos műszerekben működési zavarokat idézhet elő a por. Az idő pora a lélek fogékonyságát bénítja a történelem és az örök emberi iránt. S ha aztán valami megfelelő élmény felszabadít, érdeklődésünk friss vérkeringése boldogan kapcsol akár egészen távoli világokba is. Régi művekben alighanem azért fogadjuk olyan különös örömmel és hálával azt, amit modernnek érzünk.

A varázs, amellyel Arisztophanész az időtlen felhőkbe röpít, a fantázia. Állít valamit, és szavainak valóságértéket ad a költői erő. Még csak olyan technikai trükkel sem él, mint később kollégája, Edmond Rostand, aki a Chantecler-ben szintén emberszabású madarak állatseregletét viszi a deszkákra. Rostand-nál a színigazgató kilép a függöny elé, s megmagyarázza, hogy a nézőtér és a színpad közé épp most eresztenek le a munkások egy óriási, láthatatlan üveglencsét, amely majd emberi arányokra fogja felnagyítani a közönség számára a madarak világát. Arisztophanésznek erre nincs szüksége. Nála az égbe nyúló szirten Euelpidész és Peiszthetairosz, a hitelezők és a demokrácia elől megugró két athéni jómadár elé a megfelelő pillanatban egyszerűen kilép a bozótból a Bankává változott Téreusz király. Ha a görög színház közönsége esetleg még hitt a mitológiában, mi semmi esetre sem hiszünk: és mégis elfogadjuk a mesét, a csodát. A fantázia hitető és teremtő ereje, ellenállás nélkül győz. A kétely, hogy mindez nem igaz, fel se merülhet az irreális realitásban. Még jó, hogy a görög költő nem a Lovak Országát vitte színre, ahová gyermekkori barátunk, Gulliver, tudvalevőleg szintén elkalandozott, és nem a Lámpák Országát, amelyről Lukianosz, a zseniális görög szofista adott fantasztikus útleírást az ókorból.

A többi aztán magától megy. Peiszthetairosz vezetése alatt a madarak népe ég és föld közé megépíti Felhőkakukklakot, ahonnan, mint valami mennyei Gibraltárból, ostromzár alatt lehet tartani Zeusz levegőegének tengerét. A földről felszálló áldozati füstöt és illatot a madarak elfogják, ezzel kiéheztetik, alkudozásra, végül meghódolásra kényszerítik az isteneket: Zeusz átadja nekik a trónját, leányát pedig, Baszileiát, vagyis a Világuralmat feleségül veszi a felhőkarcoló, sőt egetverő szemtelenség és határtalan gründolási láz hőse, a madarak új királya, a diadalmas Peiszthetairosz. Ami a földet, az embereket illeti, azok már előbb meghódoltak neki: aranykoronát kapott hódolatuk jeléül, és a nagy, a legnagyobb konjunktúra jegyében sikeresen épülő légvárból – mondjuk így – már vezérigazgató korában alig győzte visszakorbácsolni a törtetők és ingyenélők földből kinövő siserahadát. Az örök mese él és hat a darab fantasztikus keretében és egész atmoszférájában, az örök emberi a realisztikus „földi” betétekben, az élősdi típusok nagy seregszemléjében. A gazdasági és politikai konjunktúra örök lovagjait s a demokráciát és „undokrációt” Peiszthetairosz szíján kívül a gúny korbácsával is kegyetlenül megtáncoltatja a költő.

De az isteneknek is kijut a paródiából: s itt kezdődik a darab rejtelme: mit akar mondani mindezzel Arisztophanész? Tudjuk, hogy afféle egészséges haladó-konzervatív szellem volt, a régi erkölcsök és a mértéktartás magasztalója, a Szókratész- és Euripidész-féle modernizmusok és a szofisták kipellengérezője. Mégsem átallotta nevetségessé tenni a néphit isteneit? Mindenkit kigúnyolt, csak a főkalandor Peiszthetairoszt nem? Vagy csak a régi népvallásba betolakodó, újabb, ázsiai kultuszoknak szólt a szatírája a görögül alig makogó, halandzsázó Triballosz, a tohonya barbár isten kifigurázásában? Sok feltevés és sok egymást cáfoló ideológiai és politikai magyarázat kereste már a Madarak igazi tendenciáját. Legvalószínűbbnek azt kell tartanunk, hogy Arisztophanész elsősorban az athéniek elbizakodott vállalkozókedvét (a csúfosan végződött szicíliai kalandot, mondja a történelem) karikírozta ki ebben a vígjátékában, és azt hiszem, hogy bármely lelkesen csattogtatja kancsukáját Peiszthetairosz a szerencsevadászok hátán, a költő őt is kigúnyolja: a világbíró madárkirály végső sikere nem más, mint a blöff mennybemenetele.

Az előadás a szó szoros értelmében tündöklő. Banka, Rigó, Bíbic, Kakadu, Pingvin, Szarka, Kakas, Fülemüle, Pacsirta és egyéb madár urak és hölgyek szivárványos sokadalma ugrál, táncol, trillázik és rikácsol fantasztikus kosztümökben a fantasztikus fellegvárban. Jaschik Álmos díszletei és madárruhái, a szcenikai gépezet, Both Béla játékmesteri és Németh Antal rendezői munkája. Makláry, Gózon, Várkonyi, Major meg a többiek játéka, a tánc és a kísérőzene: mind-mind sikeres összhangba épül, hogy amennyire csak lehet, megvalósuljon a görög költő álmának legmodernebb kerete. Szükség is van erre a nagy és díszes apparátusra, hiszen a harmadfélezer esztendős vígjáték cselekménye meglehetősen epikus jellegű, szerkezeti technikája nem dolgozik fokozódó, nagyívű feszültséggel. Az eredeti darab értéke a keretben, az egyes jelenetekben, a madárkórusokban és a nagyszerű költői nyelvben van. Sok túl nyers részlet és még több érthetetlenné vált egykori aktualitás mellőzésének ellensúlyozásául Révay József, a kitűnő klasszika-filológus, aki Arany János után kifejezetten színpadi céllal a darabot újrafordította és adaptálta, egyes alakokat és jeleneteket más Arisztophanész-vígjátékokból illesztett a Madarak-ba. Munkáját, áthidalásait, módszerét, megoldásait és pótlásait csak hosszú és elmélyedő szaktanulmány tudná helyesen értékelni. Pergő verstechnikát, szédületes szójátékokat, merész, élő és modern szöveget hallunk a színpadról. A fordításnak kétségtelenül igen nagy része van a sikerben. Kár, hogy nincs babilóniai, egyiptomi drámaköltészet, amely ugyanígy feltárná előttünk az ókor egyéb népeinek örök emberi életét és gondolkozását.

Monumenta Literarum II. sorozat

Király György nevét hozza ajkunkra és Király György fáradhatatlanul még halála után is dolgozó, összetört alakját, sorsát és nagy terveit juttatja eszünkbe a Monumenta Literarum második sorozata, amely Kner Izidor kiadásában most jelent meg a karácsonyi könyvpiacon. Az első sorozatról ő írt beszámolót; a második ismertetése pedig, akaratlanul is, nekrológnak indul. Vagy ha nem is nekrológnak, nem tudja megállani, hogy a kegyelet szavait ne viselje homlokán.

Király volt e sorozat szerkesztője, s az a nagy szeretet és aprólékos gond, amellyel munkáját végezte, szinte fokozott és kötelező szeretetet keltett ismerőseiben és barátaiban a Monumenta iránt. Ez a gyűjtemény, bármennyire általános érdekű is, valahogyan belső ügy, mindnyájunk ügye lett, azoké is, akik a második sorozatban nem szerepelnek mint fordítók; belső írói ügy, hiszen a Monumenta minden munkatársa Király személyes jó ismerőse vagy barátja volt. Írók, elcsapott tanárok és tudósok kollektív műve ez a tizenkét szép füzet: minden írás és minden író Király György emlékének hódol itt a rajzolóval és a kiadóval együtt.

Az első sorozatra tett észrevételek általában két csoportra oszthatók: kifogásolták – néhányan – a formátum megválasztását, és kifogásolták – szintén csak kevesen, és csak úgy odavetve – hogy a Monumenta Literarum-ban talán egy mű sincs, amely monumentális volna. Mindkét kifogás nem a lényeget illeti. Bizonyosra veszem, hogy a második sorozat megkedvelteti mindenkivel a formátumot; megkedvelteti, mert most már huszonnégy egyforma-nagy könyvet őrizhet a könyvtárában, s a könyvalak kedveltetésének tekintetében a többségnek nemcsak nagyobbító, hanem átminősítő tulajdonsága is van. A második kifogás sem állhat fenn, mert a szerkesztők célja nem a „nagy”, a „legnagyobb” munkák kiadása volt, hanem az, hogy egyes jó műveken keresztül „bepillantást engedjenek egy-egy kiváló költő vagy kor lelkébe”. Ezt a célt pedig a Monumenta kétségtelenül elérte.

A második sorozat térben és időben éppoly tág határok között mozog, mint az első. Régi és új, ismert és kevésbé vagy egyáltalán nem ismert mű egyaránt van benne. Megjelentetése mindnek értékes, néhánynak egyenesen nagy, fontos és szinte megbecsülhetetlen kultúrfeladat.

A régi magyar irodalom két munkával szerepel a második Monumentá-ban: Barlám és Jozafát igen szép legendájával, amelyet görög-latin-forrásból egy Névtelen Autor írt meg magyar nyelven, és gróf Zrínyi Miklós néhány olasz-latin hatás alatt írt idilliumával. E kisebb terjedelmű költeményeket (Viola kegyetlensége, elégiák, epigrammák) Király György válogatta ki az Adriai tenger szirenájá-ból, hozzájuk véve három újabban felfedezett „versezet”-et is.

A fordítások közül ismertebbek Montaigne Essai-je, vagyis Kísérlet-e annak bizonyítására, hogy a bölcselkedés nem más, mint a meghalás tudománya (ford. Lehel István), és E. A. Poe két novellája, az Arckép és a Fekete macska (ford. Mikes Lajos).

Az első füzet Lukianosz-nak, a Krisztus után második század nagy destruktív írójának Igaz történet című fantasztikus útleírását adja Révay József fordításában. E kis regény igazi gyöngye Lukianosz ötletes, szellemes, Voltaire-szerű művészetének. Az író első személyben meséli el kalandjait: útra kel; a szél Bor szigetre veti hajóját, onnan a Holdba kerül és részt vesz a világűr szörnyetegeinek, a Keselyű vitézeknek, Bolhaíjászoknak és Hangyalovasoknak, Légi Szúnyogoknak, Gombaszárvitézeknek, Sziriuszlakóknak és másoknak a küzdelmeiben. Leírja a holdlakók életét, majd a Lámpavárosba jut, és találkozik otthoni asztali lámpájával, aki ott emberi életet folytat lámpa alakban. Ezután egy óriás cethal elnyeli őt is, hajóját is. Részletesen elmeséli a világnagy cethal hasának berendezését, ahol országot alapítanak, és 30 évig élnek. Végül kifúrják, fölgyújtják a hal zsírját, és az állat fölpeckelt száján át kihajóznak a szabadba. Következik a Sajtsziget, jönnek a tengeren futó Parafalábúak. Elvetődnek a Boldogok Szigetére, a görög mennyországba, ahol a nagy hősök és írók élnek. Lukianosz itt részletes riportot ad élményeiről, bemutatja pongyolában a nagy embereket, és meginterjúvolja Homéroszt. Innen a Kárhozottak Szigetére, majd az Álmok Országába jut, Odüsszeusz ajánlólevelével fölkeresi Kalüpszót, és az Ökörfejűeknél és Szamárlábúaknál átélt sok-sok kaland után partra száll hazájában.

Nemcsak mulatságos, hanem rendkívül tanulságos olvasmány is ez az Igaz történet. Lukianosz gunyoros, karikatúrázó szelleme itt csupa tűz és sziporkázás, és érthető, hogy útleírása oly nagy hatással volt a későbbi korok irodalmára (Gulliver utazásai). Az Igai történet társadalmi szatíra, és nagyon költői mű. Danté-ra is kétségtelenül hatott a kárhozottak modern realizmussal érzékeltetett szenvedéseinek nagyszerű megrajzolásával. Általában: Lukianosz nagyon megérdemli, hogy olvassák, fordítsák. Még akkor is, ha (mint az Igaz történet-ből) a cenzor vagy más hivatott irányítója a magyar kultúrának, kimetél egyet-mást a görög szofista szabadszájú írásaiból.

Goethe Novellá-ja igazi mestermű. Írója úgy írta, hogy „a” novella legyen. És az is, kétségtelenül. Mondják, hogy harminc évig készült. Tiszta, átlátszó szerkezete, a mese ideális és szimbolikus mellékértelmének kézzelfoghatóvá tétele, az egésznek gépszerű pontossággal járó és mégis eleven élete biztosítják számára a maradandóságot messze túl a mi korunkon is. A Novellá-t Turóczi József fordította.

Király György fordításában jelent meg Cervantes szomorú-humoros története Cornélia di Bentivoglió-ról, aki sok kavargózás és a lovagkort állítólag jellemző hercehurca után felesége lesz a ferrarai hercegnek. Valószínűtlen, de reális szemmel megrajzolt, pompás szerkezetű, érdekes elbeszélés.

Hartmann von Aue XII. századbeli lovagregényét, A szegény Henrik-et Telekes Béla fordította le szépen és simán folyó magyar versekben. Meséjét – (a bélpoklos Henrik lovagot egy egyszerű, ártatlan lány meg akarja menteni a szíve vérével; a lovag az utolsó pillanatban nem engedi, hogy a kését már fenő doktor megölje a lányt; inkább kész meghalni; de nem hal meg, isten megbocsát neki, meggyógyul, és boldogan éli világát szerető felesége oldalán) –, naiv meséjét kissé modernizálja, egy-egy jelenetnek borzalmasan reális a festése. Érdekes, hagy Longfellow Arany legendá-ját, amely a Szegény Henrik drámai feldolgozása, sokkal hamarabb lefordították magyarra, mint az „eredeti”-t.

Amerre Pippa jár címet adott R. Browning-fordításának Reichard Piroska, aki minden lehetőt elkövetett, hogy a nagy „érthetetlen” angol költő világhírű drámai költeményét méltóan tolmácsolja. A kusza és homályos darab meséje az, hogy Pippa, a velencei selyemgyári munkáslány, istent dicsérő egyszerű dalaival mint a Véletlen, beleavatkozik embertársai életébe, pusztán azáltal, hogy dalol, és „átmegy a színen”. A fordítás, mely nagy és régi hiányt pótol, a Nyugat-ban jelent meg először.

Niccolò Machiavelli-nek, a komoly hadászati és történeti írónak igen sikerült, mulatságos, bár helyenként drasztikusan erős vígjátékát a Mandragórá-t Honti Rezső fordította. A vígjátékban a vén és tehetségtelen Nicia Caltuccio mestert rászedi az ifjú Callimaco, aki szerelmes messer Nicia erényes feleségébe, Lucreziá-ba. A férj és feleség mindenképpen gyermeket óhajtanak, mire Callimaco mandragórából készült varázsitalt ad a messernek: vegye be ezt Lucrezia, és akkor aztán megjön az isten áldása. Csakhogy baj van, mert aki az ital bevétele után először lépi át a hölgy hálószobájának küszöbét, egy hét múlva meghal. A férj, persze, nem akar meghalni, ezért fog egy csavargót – az álruhás Callimacót –, aki teljesíti a megbízatást. Másnap aztán a messer szíve mélyéből hálálkodik a kitűnő doktornak sikeres varázsitaláért. Rendkívül friss és teljes jellemeket adó vígjáték, amely nemegyszer alaposan oldalba döfi a romlott papságot is.

Kálidásza vígjátéka, A király és a bajadér (Málavikágnimitra) valódi irodalmi csemege. Meséje az, hogy a sokfeleségű Agnimitra király hogyan jut hozzá sok-sok nehézség leküzdése után a gyönyörű Málavikához, aki mint rabszolga táncosnő szerepel a darab elején, míg végre kisül, hogy tulajdonképpen királyleány. A darabban, mely színpadi szempontból is nagyon érdekes, sok bölcsesség és humor van. A fordítás szanszkritból készült, és Schmidt Józsefnek bizonyára kitűnő munkája. Kifogást csak a verses részek túlságos primitívsége ellen lehetne emelni.

A nyomdatechnika legteljesebb és legművészibb felhasználásával nyomtatott füzeteket Kozma Lajosnak számos magas nívójú iniciáléja és fejléce díszíti.

Shakespeare és lírikus versenytársai

Shakespeare-t ismerjük. Legnagyobb lírikusa és drámaírója az emberiségnek. A németeknek és nekünk, magyaroknak, másfél évszázada szinte saját klasszikusunk. A képhez azonban, amely bennünk róla kialakult, túlságosan hozzátapad a nagyság mellett az egyedüliség fogalma. Shakespeare-t általában égbe nyúló, magányos szirtnek gondolja a nagyközönség. Pedig ő csak legmagasabb csúcsa egy egész hegyrendszernek. Ez a szellemi hegyrendszer a XVI. századbeli angol lírai és drámai irodalom.

Shakespeare érdekes és kitűnő író-kortársainak száma elképesztően nagy. Ő maga, tudjuk, 1564-ben született, és ötvenkét éves korában, 1616-ban halt meg. Nos, e két dátum közt legalább harminc kiváló, sőt zseniális írója volt egyszerre az Erzsébet kori Angliának: Edmund Spenser, Sir Philip Sidney, John Lyly, Thomas Lodge, Samuel Daniel, Ben Jonson, Christopher Marlowe, Michael Drayton és Campion, Peel és Greene és Chapman, Nash, Drummond és Herrick, a csodálatos impresszionista dalköltő, és John Donne, a megdöbbentően modern pszichológus-költő és Webster és Dekker és Beaumont és Fletcher… Nem is folytatom a névsort. Műveiket nem a kegyelet élteti!

Mi hozta létre a szellemnek azt a halhatatlan kivirágzását az Erzsébet-korban, amelyhez hasonlót csak Shelleyék idejében és a Viktória-korszakban produkált az angol líra? Zsenik mellett kiváló tehetségek nagy tömegét, az általános nívó igen magas szintjét? A születések véletlenein kívül, úgy látszik, a nemzeti életerő századokra kiható első diadalmas kirobbanása. A kort igazán nem a békés boldogság és a nyugodt életélvezet jellemezte. Anglia élete harcos volt és kegyetlen. Harcolt Rómával, az egyházzal, amely kiátkozta a királynőt, és harcolt saját magával, népe egy részével, amely a katolicizmushoz húzott. Ekkor kellett lefejezni Erzsébet szép vetélytársnőjét, Stuart Máriát. Anglia óriási tétért küzdött, de mikor II. Fülöp spanyol armadájának megsemmisülésével elmúlt az invázió veszélye, lassankint kezébe került az Ó- és Újvilágból mindaz, amit a spanyolok és a portugálok meghódítottak, de – megtartani nem tudtak. Afrika nagy része. Amerika, India.

Előzetesen az olasz reneszánsz és Kálvin, a genfi reformátor már megtette a maga nagy lelki hatását. A csillagászat és a földrajz új világok felé tágította a láthatárt az egész földön és égen. Az angol társadalomban ekkor már nem az arisztokrácia volt az igazi erő, hanem a polgárság és a dzsentri. Káprázatos lehetőségek nyíltak elébe. Messze világrészek aranya, drágakövei, dolgozó rabszolganépe, ezerféle kincse, fűszere, szépsége és fantasztikuma csábította a kalandorokat, kereskedőket, utazókat és katonákat, s egyre dagadó világkereskedelem tömte izgalmas újdonságaival az anyaországot, melynek már rég nem várfal, hanem a meghódított tenger védelmezte sziklás földjét és növekvő városait. A városi kultúra különben is korán kifejlődött: Dunbar az 1400-as évek végén olyan költeményben ünnepelte Londont, a modern nagyvárost, az „új Tróját”, „minden öröm és gazdagság királynőjét”, amilyennel ezer évvel előbb az antik Rómát magasztalták költői. A ragyogás és az életöröm féktelenségének leírásával nem győznek betelni az egykorú utazók. S mindebben volt valami pogány és barbár is: a rengeteg színház mellett divatoztak a kakasviadalok és a medvejátékok. S ahogy a kulturált városi lakosság már vágyott a stilizált, árkádiás idillekre, megvoltak benne a közeljövő csírái is, a reakció és a puritanizmus, amely kevéssel Erzsébet halála után elsöpörte Londonnak, Spenser „jókedvű dajkájának” boldog világiasságát, és megbotoztatta a színészeket.

A materiális jóléttel együtt emelkedtek a szellemi igények. A nép a demokratikus színházból tanulta meg saját múltját, történelmét, és amikor olyan előkelő lovag és diplomata, amilyen Sidney volt, versekkel és regénnyel lépett a nyilvánosság elé, a vers egyszerre dédelgetett műfaja lett a kornak, a gazdag mecénások boldogok voltak, ha foghattak egy-egy valamirevaló költőt, a regényíró Lyly, a szellemes és körmönfontan elegáns, hipermodern stílus nagymestere játszva megszerezte a miniszterelnök, a nagypolitika, sőt a királynő érdeklődését, ahogy egyébként megszerezték a színpadi írók, sőt maguk a színészek is. Az évszázados hossz-ra berendezett fellendülés teremtett aztán olyan sikeres anyagi karriereket, hogy köztük a Shakespeare-é még csak nem is különleges. A költők jórészt Shakespeare-rel együtt ittak és dorbézoltak a „Marmaid”-ben, a híres Hableány tavernában, köztük a csodálatos Walter Raleigh, és Ben Jonson, Shakespeare nagy tudású és folyton vitatkozó költő barátja, és a darabgyáros Beaumont-Fletcher-duó, aztán Robert Greene, aki halálos ágyán is kiátkozta Shakespeare-t, és Selden és Carew és Donne főtisztelendő úr, a metafizikai-földi erotizmus lírai nagymestere és a többiek. Nagy sikereik mellett ezek a költők többnyire mind rosszul jártak a végén. Sir Walter Raleigh vérpadon végezte; Greene vagyonokat herdált el, és korán sírba vitte a kicsapongás. De nem jártak-e így mások is? A nagy Marlowe-t, a drámaírás másik zsenijét, szerelmi civódás miatt korcsmában a szemén át szúrták agyon. Anglia szeme fénye, Sidney, a legnemesebb lovag, alig harmincéves korában a hollandiai harctéren esett el: ma is emlegetik, hogy sebesülten egy haldokló bajtársának nyújtotta kulacsát az utolsó korty vízzel, amelyre neki magának is nagy szüksége volt. Aki pedig kerülte a viharokat, még az is rosszul járhatott ebben az eget-földet kavaró világban: a szelíd Spensernek, a Tündérkirálynő költőjének, aki titkárként követte Írországba diplomata-mecénását, és Kilcolman várkastélyát kapta jutalmul a verseiért, az 1598-as ír szabadságharcban a felkelők felperzselték a kastélyát, kisfia a lángok közt halt, ő maga betegen vergődött haza Londonba, s egy rossz vendégfogadóban, éhezve, koldusszegényen halt meg. Temetésére már a nevezetes Essex adott pénzt; hamvai a Westminster apátságban pihennek, ahová Chaucer óta legtöbb nagy költőjét temeti Anglia. A történelem kegyetlenebbül végezhet az ártatlanokkal, mint a könnyelműség a bűnösökkel.

Az Erzsébet-kor irodalma elsősorban a drámaírásban excellált. De líra volt maga a dráma is, a drámaírók már a rímtelen ötös jambust használták a színpadon, s majdnem mind külön is írtak verseket. Shakespeare líráját ismerjük, bár sohasem ismerhetjük eléggé. De érdekesek, fontosak a többiek is. Hiszen tőlük tanult a legnagyobb, együtt dolgozott velük, hatásuk, modoruk alatt kezdte, akárhányszor kölcsön vette témáikat. Érdemes tehát megismerkedni egy kissé a lírájukkal: a forma legtöbbször szonett, a hang reneszánsz kori és udvari, a téma csaknem kizárólag a szerelem.

Szólaljon meg először a tragikus végű, szelíd Edmund Spenser, az allegorikus Tündérkirálynő romantikus és puritán szerzője. Egy szabómester fia, Sidney és Walter Raleigh barátja, Petrarca fordítója volt. Ötven font évdíjat kapott gyönyörű eposzáért a királynőtől. Géniusza, finom stílusa Tennysonig, máig hat. Shakespeare szonettjei végeredményben nagyobb lélegzetűek; de a 75., Amoretti-szonett-ben egyéni élet dobol a konvencionális ruha alatt:

Két versével mutatkozik be Philip Sidney, a nemes lovag, a zutpheni csatatér harminckét éves halottja. Ő is két évvel Shakespeare előtt született, akárcsak Spenser. Nagyúr volt, világjáró, Leicester gróf unokaöccse, Erzsébet követe Heidelbergben, Prágában. Három évig Velencében élt. Otthon beleszeretett az öreg Essex tizennyolc éves leányába, Penelopéba. Ő írta az Arcadia című nevezetes pásztorregényt és a Költészet védelme című kitűnő tanulmányt. Penelope végül máshoz ment, de emlékét őrzi 108 szonett és 11 szerelmes dal. Sidney sokszor Stellának, vagyis Csillagnak nevezi bennük kedvesét, saját magát pedig Astrophelnek, a Csillag szerelmesének. Szép barátságuk, Sidney későbbi feleségének engedelmével, Stella házassága után is folytatódott, csaknem egészen a költő haláláig. Egyik szonettje, amely különben már megjelent az Új Idők-ben, így hangzik:

Közvetlenségével kap meg, noha igen bonyolultan csereberélgeti a két szerető szívét az a másik tízsoros Sidney-vers, amelynek címe: Üzlet.

A következő verset Robert Greene, Shakespeare mérges ellenfele írta. Ez a sokat kereső, kitűnő, de könnyelmű, dorbézolások és vezeklések közt hányódó tehetség korán elzüllött, és harminckét éves korában, 1592-ben szörnyű nyomorban meghalt. Patetikus búcsúlevélben kérte feleségét, hogy fizesse meg tíz font tartozását annak a szegény suszternek, akinél utoljára lakott. Érdekes regényíró és félelmes pamfletista volt, drámái igen elevenen pergetik a cselekményt, és élesen körvonalazzák a jellemeket. Az ő Pandosto című regényéből vette át Shakespeare a Téli rege meséjét. A haldokló Greene búcsúiratot hagyott a barátaira: tanácsokat ad benne nekik, s közben éktelenül kitör Shakespeare ellen, akit sokoldalúsága miatt Johannes Factotumnak, majd „a mi tollainkkal kérkedő varjú”-nak nevez. Féltékeny volt ugyanis az ifjú erejére, aki csak színész volt, és mégis író lett, sőt mindenütt elébe vágott. Itt egy lendületes szonettjét adom, címe: Faunia.

A következő hatstrófás dal igazi Erzsébet kori dal. Marlowe írta, a Faust és a Nagy Tamerlán hatalmas drámai költője. Ő emelte igazi magasságba a drámát, ő adott először életet és egyéni jellemet a színpadi alakoknak, egységet a cselekménynek, extatikus lendületet a dikciónak. S ő az, akiről már említettem, hogy huszonkilenc éves korában agyonütötték a csapszékben. Shakespeare-szerű író veszett el benne! Géniusza nem az önálló líra felé irányult, de híres verse, A szenvedélyes pásztor, ma is rendkívül népszerű.

Az első angol szonettírók és amorettisták közé tartozik a kitűnő Daniel is. Két évvel Shakespeare előtt született, három évvel előtte halt meg. Ő és Drayton alapította meg a szonett shakespeare-i formáját. Egyik szonettjének címe: Ha majd mások…

A következő dalt Thomas Lodge írta. Ügyvédnek készült, bejárta a világot, mint annyi fiatal kortársa, látta a Kanári-szigeteket és Dél-Amerikát, s végül orvos lett. Tengeri utazásairól a Rosalinda című regényben számol be: tőle kölcsönözte Shakespeare a bűbájos Ahogy tetszik témáját, Rosalinda és Phoebe alakját, és az egész erdei bolondozást az Ardennekben. Mint drámaíró, Greennel dolgozott együtt, színpadi műve nem fontos. Szonetteket is írt, és igen friss dalokat; az egyik, amelyikben egy lány Cupidóhoz, a szerelem szárnyas istenéhez beszél, egészen a mi Csokonainkra emlékeztet. Címe: Rosalinda madrigálja.

A kor legérdekesebb, leghatalmasabb emberei közé tartozott Sir Walter Raleigh. Élete: tízkötetes regény. Katona volt, hadvezér, író. Harcolt a spanyolok, az írek ellen, kegyence lett a királynőnek. Ő volt Új-Fundland első kolonizátora, Guyana első átkutatója, ő hozta át Európába a krumplit, s közben Cadiznál kirabolta a spanyol aranyhajókat. Aztán kegyvesztett lett, Erzsébet halála után (1603) pedig tizenkét évig a Towerban raboskodott, ahol nagyszerű felesége hat éven át önként megosztotta vele a fogságot. Szabadulása után I. Jakabot rávette, hogy indíttasson egy óriási új expedíciót El-Dorado felkutatására. Ez a vállalkozás balsikerrel járt, és Raleigh-t a király 1618-ban lefejeztette. Írt egy Világtörténet-et, számos utazási könyvet, ő adta ki Spenser Tündérkirálynő-jét: halála után verseket találtak börtönbeli bibliájában. Gondoljunk a feleségére, hatévi közös börtönükre: talán őrá gondolt ez a zajos életű ember, ez a világjáró, aztán hosszú rabságban elnémult fogoly, amikor megírta ezt a hatsoros, csöndesen szomorú versét. Címe: A szótlan szerelmes.

Kilenc évvel Shakespeare után született és 1631-ben halt meg John Donne. A londoni Szent Pál templom lelkésze volt. Bravúros, szellemes, bonyolult lélekfestő bűvésze a lírának, sokszor dermesztő mélységeket tár fel. Ma a modern zsenik zsenijének, valami Hiper-Baudelaire-nak ünneplik. Erotikus, metafizikus és szatirikus, igen nehezen érthető költő. Vallásos szonettjei közül mutatunk be egyet, címe: A halálhoz.

A kortársak, barátok és versenytársak után pedig szólaljon meg a lírikus Shakespeare. Róla nem kell külön beszélnünk. Szonettjeit már a kortársai édeseknek nevezték. Csakugyan édes az a bánat, amely az elmúlásról beszél a XXX. szonett-ben:

Megrázó, megdöbbentő az érzés alázata a következő Shakespeare-szonettben. Négy évszázad nem tudta megfejteni, milyen valóság állhatott e fojtott dráma mögött. A LVII. szonett így hangzik:

Ismerjük meg befejezésül a szenvedés és a megnyugvás összebékülését, a gyönyörűen reménykedő CXIX. szonett-et.

Hallgattuk Shakespeare-t, hallottuk a kortársak kórusát és a vezérszólamot. Az arcok csak egy-egy pillanatra villantak elénk, és nem egy még így is hiányzik; legjobban talán a költő nemes és okos barátjáé, Ben Jonson-é.

De azt hiszem, így is érdekes és gazdag társaságban töltöttünk egy félórát.

Shakespeare szonettjei

„E kulcs nyitotta meg Shakespeare szívét” – írta Wordsworth a szonett védelmében, enyhületre kérvén a Kritikust, aki sokszor – s nemcsak Angliában – homlokát ráncolva tekint erre a tizennégy soros lírai műformára. Szonettje magát a szonettet védi, általában; de ugyanakkor a Shakespeare-szonettek az egyik érve: azt mondja, hogy nem drámáin, hanem lírai versein keresztül tekintünk bele legjobban a világ legnagyobb költőjének szívébe. Véleménye azért becses, mert Wordsworth, az aktív költő, saját magának, a maga élményei, alkotásai viszonyának ismeretében mindenesetre hitelesebben és megbízhatóbban lemérhette az igazságot, mint az adatnyomozó és külső bizonyítékokra törekvő kritikusok és irodalomtörténészek.

Milyen igazságot? Eldöntését annak a nagy vitának, hogy autobiográfia, tehát saját élmény-e Shakespeare nevezetes, nagy lírai ciklusa, vagy pedig fikció, stiláris gyakorlat, vagy éppen megrendelt játék. Mert lényegét tekintve ez a főkérdés, ez a legizgalmasabb kérdés, amely a szonettek gazdag pörében felmerült. Wordsworth természetesen nem áll egyedül a véleményével, csak híres verssora miatt indultam ki belőle; könyvek, tanulmányok, aprólékos és fáradságos, nemegyszer páratlanul szellemes és ötletes és néha groteszk kutatások eredményei, lélektani, történelmi és kultúrhistóriai vizsgálódásoknak szinte áttekinthetetlen régi és modern tömege, cikkek és esszék százai foglalkoztak a Shakespeare-rejtély s főleg a Szonettek rejtélyének megfejtésével. De bármiben találkoztak vagy ütköztek a szaktudomány részletmegállapításai, maga a vita szíve, Shakespeare szíve, vagyis a költő magánélete, belső világa, egyénisége, egyszóval mindaz, amit a Szonettek róla mint emberről, a drámáknál jobban, nyíltabban, közvetlenebbül feltárhatnak, változatlanul két táborra osztja e filológusi lovagi szolgálat titokfejtőit. Úgy látszik, hiába ugyanazok a versek, szövegek, mássá teszi, legérinthetetlenebb drágakő mivoltukban is átminősíti, átértékeli őket a megvilágítás, amely kívülről rájuk hull. Annál is inkább, mert a kérdés, morális vonatkozásain túl, olyan alaptételeket, olyan hiteket és meggyőződéseket érint bennünk, amelyek ma és minden időben döntően befolyásolhatják művészet-lélektani felfogásunkat és ítéleteinket.

A lírai hitelről van szó. Arról, hogy mire képes a művész lelke, sőt mindnyájunk lelke. Hogy szerep-e, fölényesen vállalható és fölényesen végigjátszható tudatos alakítás-e a líra, s hozzátehetjük: minden emberi közlés, állítás, gyónás és önvizsgálat? Hogy amennyiben az, egészen az-e, vagy pedig keveredik? Mire képes az emberi kifejezés; és hogyha mindenre képes, ha a képzelet szabad vagy irányított játéka gyakorlatilag s akár csak kivételes zsenik esetében is azonosan értékelendő, nem kell-e akkor teljesen újjáalakítani esztétikai kritériumainak legalább egy részét? Megvesztegethető s egyáltalán nem újszerű érv a mű és az élmény viszonyának elemzésénél az a tapasztalatunk, hogy a legjelentősebb lírai szellemek mindenkor ki tudtak fejezni érzelmeket, amelyeknek külső szerep- vagy feladatvállalás volt az ihletője. Epikus és még inkább színpadi művek esetében mindnyájan lehetségesnek, sőt kikerülhetetlennek találjuk, hogy a nagy költő tőle idegen helyzetek, jellemek, szenvedések vagy örömök rajzában is éppen olyan nagy és meggyőző legyen, amilyennek olyankor ismerjük, amikor szemmel láthatóan magáról vagy emberi mivoltához közel álló szituációkról beszél. A kifejezés sikerességét kell-e becsülnünk, vagy az őszinteséget – föltéve persze, hogy mindkét esetben egyenrangúak a művészi megformálás kívánalmai és jegyei? Azt kell mondanunk, hogy nincs és nem képzelhető el végső bizonyosság a művészi-lírai őszinteség és igazság megállapításában, s hogy végeredményben ki vagyunk szolgáltatva a költői művek összhatásának, s ránk tett impresszióinak, aminek megítélésénél természetesen minősítően közbeszólnak olyan momentumok is, amelyek nem a mű és a költő sajátságai, hanem a mieink.

A Szonettek esetében mintegy százötven esztendeje megélénkült a filológiai aprómunka e mögött az alkotás-lélektani kérdés mögött, éspedig nemegyszer annak az érdekében, hogy ne kelljen a legnagyobb költőt mint leggyarlóbb és legönzetlenebb embert elmarasztalni. A központi kérdés számos részletproblémából áll, s a részletek földerítése egymásra és a főkérdésre is fényt vet. Egy modern összegező a következőképp tagolja a problémaszövevényt:

I. A Szonettek ajánlása „Mr. W. H.”-nak szól. Ki volt ez a „W. H. úr”?

II. A legtöbb szonett egy szép fiatalembert magasztal. Ő volt „Mr. W. H.”? Ha nem, ki volt?

III. Az első tizenhét szonett nősülésre biztatja az ifjút. Van rá valami bizonyíték, hogy a fiatalember nem akart nősülni?

IV . Milyen külső kapcsolat fűzi Shakespeare-hez?

V. Ki volt a 86. szonett rivális költője?

VI. Ki volt az a nő, akit az ifjú elszeretett Shakespeare-től?

VII. Ki volt a Fekete Nő?

VIII. Milyen személyi vagy nemzeti eseményre céloz a 107. szonett?

IX. Megfelelő rendben sorakoznak-e a Szonettek?

X. Összefüggő cselekményt mondanak-e el, s ha igen, egybevág-e ez a történet a Shakespeare és az ifjú életének ismert adataival?

XI. Mikor íródtak a Szonettek?

A fenti pontokra s a részletkérdésekre, például az ún. „Will-szonettek” értelmére érdekes, sőt izgalmas feladat volna kritikailag ismertetni, válaszképpen, a Szonettek problémakörének mai állását, hiszen ezek a költemények nem csupán az angol lírának, hanem az egész világirodalomnak legvitatottabb verseskönyve. A különlegesebb érdeklődést mégis a szakirodalomhoz kell utalnom, mert a kutatási eredmények egyrészt nagyon ellentmondóak, másrészt mert aprólékosságuk miatt egyéni mérlegelés céljára még kivonatosan is olyan részletezést kívánnának, amely túlmenne e cikk keretein. A Szonettek túlnyomó része, mint olvasmány, önmagában egyáltalán nem igényel magyarázatot. […] A háttér felvázolásában tehát csak az ismert filológiai alapvonalak jelzésére szorítkozom.

Shakespeare – azon kívül, melyeket egyes darabjaiba beszőtt – 154 szonettet írt. 1592-ben már megjelent két hosszabb epikus költeménye, a Vénusz és Adonisz és a Lukrécia. Lírai versei, a Szonettek londoni életének és esetleges vándorszínész korszakának idejére esnek. Valószínű, hogy 1592 után és 1609 előtt készültek a Szonettjei; java részük még a századforduló előtt íródott, utána már legfeljebb csak egy-egy darab. Tudjuk, hogy kéziratban közkézen forogtak, és igen népszerűek voltak, mert Francis Meres, aki Palladis Tamia című könyvében először említi létezésüket, 1598-ban, a legmagasztalóbb hangon emlékezik meg ezekről a „privát barátok közt” jól ismert „édes” szonettekről, és csodálatra méltó szerzőjükről, akinek addig legalább tizenkét darabja került színpadokra.

A Szonettek könyve 1609 májusában látott napvilágot, Thomas Thorpe „kalózkiadásában”, vagyis valószínűleg a költő tudta nélkül, aki nem sokat törődött műveinek sorsával. Thorpe titokban szerezhette meg vagy másolhatta le a Szonettek-et, de jó kéziratokhoz jutott, mert a kötetben nincs sok sajtóhiba vagy félreértés. Az egyébként elég obskúrus Thorpe cikornyás dedikációban mondott köszönetet a versek „életre hívójának”, akinek személyét „Mr. W. H.”-val jelezte (vagy talán leplezte?). Ez a hírhedt, konfidens és zavaros dedikáció indította el a Szonettek körüli találgatásokat. Az „egyedüli életre hívó” – „only begetter” – megjelölés ugyanis, amellyel Thorpe a rejtélyes W. H. úrra utal, kétértelmű: éppúgy célozhat a Szonettek szerzőjére, az íróra, vagy még inkább inspirátorára, mint arra a személyre, aki a kéziratokat a kiadó számára megszerezte, összevásárolta vagy ellopta.

A kutatás mindkét irányban talált személyeket, akikre az azonosítás több-kevesebb erőszaktétellel ráhúzható. A teóriák tömegéből kiemelkedik két nézet. Az első szerint a költő a Szonettek-ben William Herbert angol főnemest, a későbbi Earl of Pembroke-ot ünnepli, mint benső barátját és nagy pártfogóját. A másik elmélet szerint a magasztalt ifjú barát és patrónus Henry Wriothesley volt, a későbbi nevezetes Southampton gróf, aki pár év múlva barátja, Essex miatt a Towerbe került, s onnan csak Erzsébet királynő halála után szabadult ki: nevének kezdőbetűit azonban – mondja az elmélet – Thorpe az ajánlásban (tapintatból?) felcserélte. A kutatók szorgalma mindkét jelölt életét feltárta, és igyekezett vonatkozásba, összhangba hozni a Szonettek-ben magukban található életrajzi közlésekkel. Általános nézet, hogy a Southampton-elmélet a szilárdabb.

A regényszerű mese rivális költője Ben Jonson vagy George Chapman, a Homérosz-fordító volt; bár más is lehetett.

A szonettciklus első, nagyobb részében helyenkint fel-feltűnő kacér asszony, aki a költőt barátjával, a rajongva magasztalt ifjúval megcsalta, tulajdonképpen ismeretlen személy, noha több egykorú szépségben vagy udvarhölgyben próbálták felfedni kilétét (Mary Fitton, Mrs. Jacqueline Field?). Valószínűleg azonos a 127-től 152-ig terjedő szenvedélyes szonettcsoport szép kezű, zeneértő, házasságtörő és rendkívüli vonzóerejű Fekete Hölgyével; egyesek e rettenetes viszony Dark Lady-jének személyét egy mulatt nőben, bizonyos Lucy Negróban sejtik.

Ami a sorrendet illeti, a Szonettek menete eléggé következetlen, sok vers láthatóan rossz helyre illesztődik be, de az egész kötet így is határozott kompozícióra mutat, és csak a két utolsó szonett nem alkatrésze a lelki regénynek: mind a kettő fordítás.

Végül, formai szempontból említsük meg, hogy a Petrarca-féle szonett, sőt a szonettekben írt verses regény Angliában már Shakespeare előtt igen divatossá vált, a versforma maga azonban szerkezeti és rímhelyzeti változáson ment át. Shakespeare rendszerint háromszoros fokozással, négy-négy soronkint építi s két sorral zárja szonettjeit. Verseire, mint ifjabb írói korszakának minden termékére, általában jellemző, hogy a sorokat értelmileg még zárni igyekszik, és többnyire ún. hímrímeket használ; rímképlete: 1212 3434 5656 77. A Szonettek közül egy elüt az általános jambikus pentametertől, és négyütemes sorokból áll. Egy szonett 15 soros, a 126. vers pedig egyáltalán nem szonettformájú.

Érdekes, hogy a Szonettek-nek a költő halála utáni, 1640-es kiadása a verseket kissé átrendezte, és a szöveget retusálva azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha a Szonettek mind nőhöz szólnának.

Ennyit a Szonettek külső életéről és problematikájáról. Nem árt tudnunk, de akár el is feledhetjük.

Magukat a Szonettek-et azonban, ha egyszer megismertük, aligha hagyjuk ki állandó olvasmányaink közül. Mi a varázsuk? Hogy Wordsworth szavait folytassam: a szív, melyet kinyitnak, a nagy lélek, melynek kulcsai. A harminc-harmincöt év körüli Shakespeare élete tárul elénk bennük. Az ismeretlen múltú, zseniális fiatal mesteré, aki – noha irodalmi darázsfészekbe került Londonban – már meghódította a főváros legjobbjait, akit talán épp ez idő tájt emelt nemesi rangra apjának és saját magának a tehetsége, s aki már átélte és megformálta A veronai nemesek-et, a Tévedések-et és jó néhány más vígjátékát, bekóborolta a Szentivánéj álomerdejét, saját véréből életet adott II. Richárd és III. Richárd alakjának és IV. Henriknek, János királynak és Romeónak és Júliának, és akiben – mint egyes szonettek világosan mutatják – már borzongott Hamlet, sőt Timon s a Troilus és Cressida megsötétedett eszmei és érzelmi csőd-horizontja.

Ez a lélek nem erőlködik, hogy vonzó és különleges legyen; pedig az. Ellenkezőleg: ahogyan a megalázóbb emberi helyzeteket, éppúgy vállalja kora költészetének minden modorosságát, árkádiás hangulatkörét, antikizáló-romantikus mitológiáját és retorikus fordulatait. E tekintetben legfeljebb mérsékeltebb, mint a többi szonettköltő, noha ez a tulajdonsága inkább csak azok számára érzékelhető, akik ismerik valamennyi elődeinek és kortársainak líráját. Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá a szavait. Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, a szenvedélyes barátságot és hűséget, lenyűgözi föltétlen kiszolgáltatottságának és saját rendíthetetlen becsületének érzése és tudata.

Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül valami mélyebb és véglegesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk. Sok ezekben a versekben a szemérem: ahol veszélytelenebb hangulat, eseményszerű közlés a mondanivaló alapja vagy kiindulópontja, ott világos a rajz; egyszerű, éles és világos ott is, ahol magát tárja fel a költő; ellenben rögtön szellemivé, elvonttá válik, valahányszor mások bűnét vagy hiúságát is bevonja figyelmének sugárkörébe. Shakespeare szemérmes és kíméletes, sőt tapintatos: nézzük csak meg, milyen párázat ereszkedik a legdrámaibb szonettek nyelvére, reális utalásaira, mihelyt tartania kell tőle, hogy polémiája, fájdalma vagy kifogása lírai pletykává sekélyesedhetnék, vagy más esetekben, amikor bőr-aláfúródó, lélekátsütő szeme másban vagy magában olyan tényeket észlel, melyeket sem elhallgatni, sem romboló célzattal felhasználni, megmutatni nem akar. Ahogy a költő ámulatában, van talán egy kis kényszerű sznobság is a Szonettek-nek ebben a kíméletes és absztraháló hajlandóságában, amennyiben a szeretett, dúsgazdag, hatalmas, művelt és szép ifjúra vonatkozik. De mennyi benne a művészet, mennyi a mélység és finomság, a nyers szókimondással s ugyanakkor kihagyásokkal és szünetekkel dolgozó, legfelső érzékelhető erő!

Az önelemzésnek és emberismeretnek ilyen fokára és képességére, a lényeglátásnak és a kifejezés ekkora tömörségének művészetére, ilyen bonyolult lírai termékeknek még megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek: Shakespeare szonettjei akárhányszor szinte az olvasótól is külön érettséget kívánnak, hogy maradék nélkül hathassanak; bár hatnak akkor is, mégpedig az általuk kívánt irányban, ha csak részben fogja fel őket az appercipiáló szellem. Shakespeare olyan tömény, hogy bizonyos higításban is Shakespeare marad; ezért értheti és élvezheti igazán a fiatalság is, melyet elsősorban a viharos mozgás szokott elragadni, nem a fegyelmezett nagyság, a kábító színörvénylés és a látható zsúfoltság, nem pedig az olyanféle, dísztelenségükben szinte eltűnő, de helyi jelentésükben óriási tartalmú sorok, mint például az, hogy „Nem juthatsz túl gondolataimon,” – amivel a szerelemben gyengébb fél, a rab-fél, saját odaadásának túlkompenzálásával, gondolatilag a maga rabjává teszi az érzelmi rabtartót.

Shakespeare a Szonettek java részének írása idején öregnek, tönkrementnek érezte az olyan embert, aki negyvenéves, tehát magát is mintegy küszöbe előtt látta ennek a súlyos kornak; mindenesetre eléggé érett volt ennélfogva arra, hogy absztrakció és realizmus egyaránt biztos eszköze legyen a kifejezésben, s hogy olvasóitól is megkívánja ezt a felfogó biztonságot. Ő maga, ha valamiben, talán csak a nagyvilági társaság tiszteletében, melyet különben a rajza itt nem részletez, lehetett némiképp elfogódott: az udvari emberek, intrikák, szépségek és könnyelműségek, a pénz, a hatalom és a veszély közele, ahová pártfogói bejuttatták, személy szerint mintha kissé bizonytalanná tették volna: innen az ünnepeltségében is lenézett színész és szerző bizonyos ügyetlensége, félénksége és feszélyezettsége, melyet persze – teljesen lelki lévén az ábrázolás – inkább csak a Szonettek háttere mögül érzünk ki; színműveiben, melyek számtalanszor festik ugyanezt a világot, anélkül hogy szépítenék vagy kiemelnék, nem érezhető az az egyensúlyhiány, mely olyan túlzottnak mondható odaadásra, bókolásra, olyan felvett, átvett s a jelek szerint mégis olyan átérzett külső-belső modor vállalására kényszeríti Southampton gróffal szemben. Bizonyára azok a legkorábbi versek a gyűjteményben, amelyekben legtöbb az udvarlás, az engedékenység és megalázkodás, az obligát könny és sóhaj. Ismeretlen lévén az egyes szonettek keletkezésének időpontja, csak belső támpontok igazíthatnak el valamennyire e tekintetben, de nyilvánvaló, hogy fejlődés itt is történt; a költő a konkrétumokat változatlanul fátyolozva, később, mikor oka van rá, igen kemény szemrehányásokat tesz arisztokrata barátjának (és – ami veszélytelenebb lehetett – a Fekete Hölgynek), egészen sértő, elutasító minősítésekben részesítve az „elközönségesedő” és „becstelen” ifjút, akinek „bűneit” azonban mégis megbocsátja, mert hiszen szereti, de azért is, mert a magas idealistából lassan realista lesz, aki vállalja szerelmét, bármilyen is az. E kifejezések súlyosságát nem lehet pusztán elvileg s légüres térben fölmérni: in concreto történtek, s tudjuk, hogy hordozóik, a versek, zárt körben ugyan, de közkézen forogtak; mellesleg szólva: talán a különleges intimitás és sok ismeretlen botrány, melyet csak célzások idéznek, volt az oka annak, hogy Shakespeare maga nem igyekezett kiadni úgy ezeket a legszemélyesebb vallomásait, ahogyan egyéb verseit. Pedig abban az időben a legremekebb drámát sem becsülték irodalomként, a legkitűnőbb színpadi szerzőt sem értékelték igazán, ellenben fontos eseménynek számított minden verses magánlevél, minden kis szonettecske, és minden valamirevaló költőt tisztelettel emleget a társaság.

De térjünk vissza a Szonettek belső világához. Shakespeare sehol sem üres, magának az életnek anyaga tölti ki divatos konvencióit és bókjait, mihelyt megérinti őket gondolatának és fantáziájának gyújtó ecsete. Szépségben, igazságban és egyszerű bölcsességben milyen messze vagyunk Daniel, Drayton, Spenser, Sidney, Surrey és Ronsard szonettjeitől! Az álarcos szavak teljes, eredeti jelentésükben vonulnak fel előttünk, lépten-nyomon örök felfedezésekre, meglátásokra bukkanunk, vagy új érzelmi szempontokra. A komoly olvasó képtelenségnek érzi, hogy egy költő, egy olyan kapacitású költő, amilyen Shakespeare volt, virtuóz ritmikai vagy stílusgyakorlatokként, feladványszerűen, mások nevében írta légyen ezeket a költeményeket. Maga az élet vérzik bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit ajtót. A fő témák: idő, elmúlás, halál, szeretet, szerelem, bukás, jóvátétel, életfilozófia, a hiúság sértődései és gyógyítása, elszakítottság, csalás és öncsalás, zene, boldogság, új kétségbeesés, új megnyugvás, végzet és politika árnya a magánéleten, és költői halhatatlanság.

A barátság megjelölésére a szerelem szót használja a költő. A legnagyobbak jól ismerik, sőt az Egyház is, a bensőségnek és az odaadásnak, a rajongásnak azt a fokát, melynek megjelölésére hűvös a magyar szeretet szó, míg a szerelem túlságosan egyértelmű, s így itt épp gazdagságában szegény és félrevezető, mihelyt testi légkörbe kerül a lelkiből, és anyagiba a szellemiből. Amit szókincsünk fogalmi többletének szoktunk tekinteni, nem teremt ezen a ponton fölösleges dualitást, valami disztingváló hátrányt, érzelmi sorvasztást és szimplifikálást, valami kelleténél durvább realizmust? A latin Amor, a francia Amour, a német Liebe, az angol Love gazdagabb vegyi képlete a lelket gazdagabb és fátyolosabb tartalommal neveli és telíti, s a fátyolosság ebben a tekintetben, szerintem újabb nemesség és gazdagság. A latin vagy germán szeretet több és forróbb, mint a magyar, akár istenre, akár emberre irányul; a jelzőt kell kivonni belőle (vagyis hozzátenni), hogy magyarrá hűljön, bár a régi imáinkban a „Szerelmes Jézusom” és az „Isten szerelme” kifejezés még ma is őrzi a kísérlet emlékét egy szakadék áthidalására; míg a mi szerelmünk fogalmi keveredetlensége, melynek tisztázásával szoktunk dicsekedni, épp akkor kíván jelzőt, amikor tisztulni, spiritualizálódni akar, amikor olyan tartalmat hangsúlyoz, ami az érzékekben együtt lehet ugyan vele, de a jelentéséből hiányzik. Gondoljunk erre is Shakespeare szonettjeit olvasva és egyéniségét megítélve.

Ha belemélyedünk e sajátos lírába, ha elfogadjuk helyenként idegenszerűnek tetsző témáit és stílussajátságait, az orvosi, ügyvédi, vegyészi vagy pénzügyi és egyéb hasonlatok és képek használatát, a legnagyobb fokú realitást a lélek anyagszerű kezelésében, ha nem riaszt vissza itt-ott egy távoli, negyedfél évszázaddal ezelőtti kor előítéleteitől saját korunknak egy-egy előítélete, akkor páratlan gyönyörűségekkel szolgál a shakespeare-i szonettek mélységes emberi tartalma, páratlan gyönyörűségekkel e líra zenéje, a formáknak s mindenekelőtt a gondolatoknak, a szavak építkezésének és mozgásának az a belső muzsikája és zord vagy puha, hangzásbeli, tehát külső, érzéki szépsége és édessége, amely régi és új, angliai, kontinentális és amerikai kritikusok egybehangzó véleménye szerint egyik legfőbb vonzóereje ezeknek (s amely persze nyelvünk magán- és mássalhangzóinak színskálája s a magyar hangtorlódások természete és sűrűsége szerint alakul a fordításban). Külső és belső zenének, képnek és gondolatnak, forma és tartalom egységének s egy sajátságosan leplező s ugyanakkor nyílt stílusnak örök remekei ezek a Szonettek, akár gyermeknemzésre biztatnak, akár lelki és szellemi krízisekről vallanak, s kevés kivétellel valamennyit naggyá teszi, mint a csillagokat, a belőlük áradó sugárzás, a fény, mely a végtelenségig tolja ki tényleges határaikat.

Pár szót még a magyar fordításról. Shakespeare Szonettjei-t huszonegy éves koromban tolmácsoltam először; a mű 1921-ben jelent meg, majd második kiadásban 1923-ban, a Geniusnál. Ezt a szöveget nem engedtem többször kiadni, mert csakhamar elégedetlen lettem vele. Huszonnégy év alatt sokszor elővettem régi munkámat, s időnkint elkészültem néhány szonett új fordításával: ezek az Örök Barátaink I. és II. kötetében jelezték heves vágyamat arra, hogy megformáljam magyarul valamennyit, még egyszer, és úgy, ahogy érettebb képességeimtől telik. Az idén, kerek háromszázötven évvel azután, hogy írásos emlék először jelezte e Szonettek létezését, tervem megvalósulhatott; úgy érzem, adósságot törlesztek vele azokkal szemben, akik ifjúkori munkámat is becsülni tudták. Mostani szövegem nem átdolgozása a réginek, hanem teljesen új; az első fordítás sorainak hozzávetőleg talán csak az egytizedét használtam fel. Shakespeare valamennyi szonettjét magyarra kívülem Győry Vilmos és Szász Károly, majd Ferenczi Zoltán, újabban pedig Keszthelyi Zoltán és Pákozdy Ferenc fordította.

Változatlanul hódolok e munkámmal Babits Mihály emlékének és szellemének: tudásával és szeretetével ő irányította első lépéseimet utamon Shakespeare világa felé.

A fordító az „Ahogy tetszik”-ről

Mit mondjak az Ahogy tetszik-ről mint fordító?¹

A fordító lelkében már akkor színész, néző és műélvező, már akkor színpad és egész szereplőgárda volt, amikor Shakespeare-nek ezt a művét magyarul újraformálni, szavakból és sorokból összerakni, felépíteni igyekezett. Éppen olyan díszletek között dolgozott nap nap után, amilyeneket ez a most ”delightful and popular comedy of Shakespeare” – Shakespeare-nek ez a rendkívül élvezetes és népszerű vígjátéka emel és rak maga köré: tavaszi és nyári hegyek közt, erdőben és virágpettyes tisztásokon, illatos, sűrű napfényben, méhek és lepkék zsongó, szikrázó káprázatában, egy kis asztalka mellett, ott, ahol – a versszöveg szerint –

Igen, első nézője és autora voltam ennek a kereken háromszáz éves darabnak, legalábbis ennek a magyar szövegnek, az enyémnek. Második Shakespeare-fordításom volt az Ahogy tetszik, s most jut eszembe, hogy a négy Shakespeare-mű közül, amely hozzám is fűződik, három ugyanígy készült, ugyanilyen hegyi környezetben: az Athéni Timon Erdélyben, az Ahogy tetszik az Alpokban, a Macbeth a Tátrában, s mindegyik nyáron, szerkesztőségi szabadságom idején, csak az utolsó, a Troilus és Cressida emlékeztet zárt, nagyvárosi otthonra, a magaméra, sőt klinikai szobákra és folyosókra, ahol befejeztem. Ahogy meseszerű tehát az Ahogy tetszik cselekménye és színtere, meseszerűen őrzi az emlék a tájat is, amelyben készült. Szinte sorról sorra feltámadnának akkori meg nem írt naplóm részletei, ha kiadósabban visszagondolnék a magyar szöveg növekedésére: hogy melyik napon mi is történt, mikor préseltem szótáramba a munka szüneteiben ezt vagy azt a virágot, vagy hogy uzsonna közben mikor etettem meg először mézzel és dzsemmel azt a csiganyájat, amely köröttem napozott, s amelynek lassanként pásztora és gondviselője lettem.

Naponta tíz-tizenkét órát dolgoztam az Ahogy tetszik versein és prózáján, hajszolva a munkát, s mégis mind boldogabban. A régi angol időből, ahogy szaporodtak a magyar szavak és jelenetek, egyre több szépség, kedvesség, játék és okosság hajolt át magányomba, a valóságba, egyre jobban feltárult az emigráns erdei társaság belső élete és világa, a száműzött hercegé, aki oly Shakespeare-hez méltóan tudott rajongani balsorsában a természet „becsületes” tanácsaiért és szépségeiért, a drága Rosalindáé, akinek idilljébe bizonyára magunk is szívesen betársulnánk. A muzsikáló erdő jókedve s a melankolikus Jaques bolondos bölcsessége mind mulatságosabban keveredett. Próbakő bölcs bolondságával és Amiens dalaival: felhangzottak, s engem is tétlenségre akartak csábítani a gitár kísérte, szárnyas sorok, hogy:

de lassanként, három-négy hét alatt, kikerekedett a regényes történet. Az édes-bús szerelmi bonyodalmakat és a háttérben sötétlő vagyonjogi és politikai intrikákat a vígjátékíró örök jogán a lehető legkellemesebben rendezte egyrészt az isteni Hymen, másrészt az emberi Jobb Belátás, én pedig egyszerre csak munka nélkül maradtam – a fordítás készen volt, fejemben ragyogott és ujjongott az egész Ahogy tetszik, s most már csak arra kellett vigyáznom, hogy míg hazaérek, el ne vesszen a kézirat, és el ne vesszek magam is: mert ugyan ki más lett volna képes az erdei kézirat tüskés krikszkrakszaiból gépbe diktálni a megszült új Shakespeare-szöveget, mint én?

Azt hiszem, eléggé érthető, ha nekem szinte szerelmem ez a vígjáték. De nemcsak nekem az. Az angolok mindig rajongtak érte. Meséjét Shakespeare – tudjuk – nem maga találta ki, sőt nagyon is hűségesen követte egy korabeli írótársa, Thomas Lodge Rosalynde című regényének bonyodalmát, amely vagy tíz esztendővel azelőtt látott napvilágot. Lodge, szintén valami még régebbi mű felhasználásával, egy tengeri utazás alatt írta a regényét, mikor a Kanári-szigetek felé hajózott. Miért shakespeare-i mégis a darab? Mert Shakespeare tette emberivé, ő emelte a költői élet rangjára. Azonos ez a költői élet a valódi élettel? Talán nem. Azazhogy – nem egészen. A képzelet ősi szokása szerint, s legalább részben, jelképes alakokkal és helyzetekkel dolgozik benne, nemegyszer típusokat egyénesít, amennyire szükséges a céljaihoz, kivonatolja a valóságot, és ugyanakkor sűríti. A mű kevesebb az életnél, s ugyanakkor több. Részletei fakulhatnak, egészében állandó; vitalitását belső gazdagsága, könnyedsége, lényegbeli igazsága és elhitető ereje adja, még ott is, ahol esetleg mosolygunk egyes kötöttségein, pásztorköltészeti sajátságain. Ne felejtsük, az Ahogy tetszik 1599-ben (vagy talán 1600-ban) íródott. De azt se, hogy a zsenik zsenije írta. Majdnem érthetetlen, hogy Budapesten csak 1918-ban játszotta először a Nemzeti Színház!

Mint hallom, a vígjáték egyetlen sor „húzás” nélkül kerül színre. Fordításom az 1938-as repríz szövegéhez képest az új Teljes Magyar Shakespeare-kiadás számára itt-ott enyhe „retust” kapott, s most így fog felhangzani…

Camões, a portugál Zrínyi Miklós

A portugáloknak, annak a rokonszenves, kis, baráti népnek, amely Spanyolországtól nyugatra az Ibériai-félszigeten lakik, sok jellemvonása meglepő hasonlóságot mutat a magyarokéval. Ahogy mi Kelet és Dél felől védtük a Nyugatot a török ellen, ugyanúgy harcoltak a portugálok Európa védelmében évszázadokon át a Félholddal, melynek ereje Afrikából fenyegette, sőt jó időre el is özönlötte Délnyugatot. S érdekes, hogy a szabadságszerető portugál nép legnagyobb költője éppúgy hős és katona volt, ahogyan a költő Zrínyi Miklós (1620-1664) a mi törökverő diadalmas hadvezérünk, a szigetvári Zrínyi unokája, sok szép lírai vers és a Szigeti veszedelem c. hősköltemény szerzője.

A „portugál Zrínyit” Camõesnak hívják. Ráérő negyedórákban érdemes bepillantanunk a sorsába és a – szívébe.

Luiz de Camões 1524-ben született, és 1580-ban halt meg. Családi nevét így kell kiejteni: Kamoiz¹. Apja gazdag ember volt, Indiában is járt, de egész vagyonát elkönnyelműsködte. A kis Camõest a nagybátyja nevelte föl. A fiú kitűnően tanult, latinul, olaszul és spanyolul is beszélt. Fiatalon bekerült a lisszaboni királyi udvarba, és 1544-ben beleszeretett a királynő egyik udvarhölgyébe, Catarina de Ataide-ba. Ez a szerelem tette költővé. Éles nyelve és tehetsége azonban sok irigyet szerzett a fiatal költőnek, és Camões elkeseredésében 1550-ben katona lett. Előbb a pogány ellen harcolt, aztán 1552-ben a királyi flottával mint közlegény a Távol-Keletre vitorlázott: Hátsó-Indiába, Makaóba és Malakka félszigetre, ahol most a japánok harcolnak. 16 álló esztendeig katonáskodott és hivatalnokoskodott különféle rangokban és állásokban Ázsiában, és nagyrészt ott írta meg világhírű hőskölteményét, a Luziádák-at. A nagy költemény a portugálok gyarmati hőstetteit és a tengerekkel vívott csatáit beszéli el, hőse tulajdonképpen az egész portugál nép. A költő egy ütközetben ágyúgolyószilánktól elvesztette a fél szemét. Hazatérőben hajótörés érte, csak úszva tudta megmenteni hőskölteménye kéziratát. Már Indiában „a költők hercegének” nevezték a honfitársai, otthon pedig évjáradékot adott neki a király, s nevét egyszerre szárnyára kapta a világhír. Mégis nyomorban halt meg, fájdalmában, amikor a spanyolok elfoglalták Portugáliát. De még a megszálló spanyol császár, a hatalmas II. Fülöp is annyira tisztelte, hogy a halott Camões évjáradékát tovább folyósította a költő édesanyjának, akiről feljegyezték, hogy egyszerű asszony, és hogy már „nagyon szegény és nagyon öreg volt”.

A portugál Zrínyi Miklósnak sok olyan kisebb lírai verse is fennmaradt, amelyből ma is a lelkébe láthatunk. Közöljük magyarra fordított két szonettjét. Camões 350 ilyen szonettet írt. Az egyikben bizonyára Caterinára gondol, és így beszélget benne magával:

A másik szonettet jóval később, hányódásai közben és olyan tájon írta a költő, amelyről a mostani világháborúban is sok szó esett. A vers magyarul így hangzik:

Angelus Silesius

Angelus Silesius, eredeti nevén Johannes Scheffler, a legnagyobb német misztikus költő, 1624-ben született Boroszlóban. Protestáns családnak volt a gyermeke. Tanulmányait Strassburgban, Paduában és Hollandiában végezte; orvos lett, Oels herceg házi kirurgusa, majd császári udvari orvos; később pap. Kora protestantizmusának túlzott józansága miatt 1653-ban áttért a katolikus hitre, s ekkor vette fel az Angelus Silesius nevet. 1661-ben belépett a minorita rendbe, amely pappá szentelte. Élete utolsó évtizedében, mint a boroszlói püspök tanácsosa és kemény harcosa az ellenreformációnak, nagy polemikus írói tevékenységet fejtett ki, amely elsorvasztotta benne a költőt. Sokat foglalkozott a középkori német misztikusokkal, főképp Jakob Böhmével és Eckhart mesterrel; gondolatvilágát igen sokan elemezték; lehet, hogy „a misztika vezette a panteizmushoz, majd a panteizmus a katolicizmushoz”. Művei három évszázad óta folyton új meg új kiadásokban jelennek meg; egyik olvasója a misztikus elmélyülést, a másik a katolikus dogma áhítatát és büszkeségét, a harmadik a költői képzelet erejét és a nyelv tömörségét tiszteli benne. Költővé az áttérése tette, latin nevével azt akarta jelezni, hogy „jó hírt hoz Sziléziából”. A jó hír a harmincéves háborúban megtiport emberi öntudat vallásos felemelése volt: teljes elfordulás a földi élettől, és tökéletes egyesülés az Istennel. Legfontosabb műve, a Cherubinischer Wandersmann, 1657-ben jelent meg, öt könyvben; 1657-ben egy hatodikat is írt hozzá. A hat kötetben több mint másfél ezer vallási epigramma, úgynevezett „Spruch”, vagyis „mondás” van. Meglepő, sőt vakmerő képei óriási eszmei múltra tekintenek vissza, Aquinói Tamásra, Szent Ágostonra. Ezek a többnyire kétsoros alexandrin-versek tulajdonképpen mind az Isten és a hivő egységét hirdetik és variálják. „Teljes felolvadás Istenben, teljes önmegsemmisítése az embernek és ezen az úton az ember istenülése: ez Schefflernek már szinte fárasztásig ismétlődő gondolata”, mondja róla E. Engel, a konzervatív irodalomtörténetíró. R. M. Meyer finoman így analizálja a szellemét: „A látható világ csak az Isten ruhája; a valóságban nincs semmi egyéb, mint Isten és az én lelkem – ez a két erő szakadatlanul egymás felé tör a mindenségben –, s ami közbül esik, az is csak az Isten emanációja. Az átlényegülésnek ezen a képzetén alapszik Scheffler egész költészete… ezen az egy momentumon, melyet száz formában fejez ki, miként a Mária-költészet a Szűz dicséretét… Isten és a Világ – s főként az Én – maguk is jelképek, s miként a híres magdeburgi féltekék, elválaszthatatlanul összeforrnak, s az egységet ábrázolják a kettősségben.” Scheffler nagy költő, a szószátyárság korában gyémánt tömörségű író; gondolatiságánál fontosabb benne a forró érzés és érzékletesség. Vallásos énekei közül, melyek szintén kimondhatatlan vágyat sugároznak Isten és a Megváltó iránt, több a protestáns énekeskönyvbe is belekerült. A magyar katolikus egyház vezető alakja így ír róla: „Régen megcáfolták azt a vádat, hogy Angelus Silesius panteista; nem szabad feledni ugyanis, hogy ő az egyik legnagyobb misztikus költő. A misztikus pedig nem használ meghatározásokat, hanem képeket, szimbólumokat. Érzelmeit nem közli, mint elmúltakat, az értelem hideg foglalatában, hanem ahogy előtörnek: öntudati, értelmi, lecsiszoltság előtti, mondhatnám embrionális állapotban.” A vallási élmény elementáris ereje döntőbb a fogalmi tartalomnál, ahogy azt a régiek is tanították, hirdetve, hogy „Isten élet fölötti és kifejezésen túli lény, és felfoghatatlan minden vonatkozásban, ami emberi megértés.”

Kétszáz év Goethe

Azután, hogy megérett, egyszerre divat lett nem szeretni. „Önző”, mondták rá irigyek és csacsik, „hideg”, állapították meg róla szalmaláng-lelkek és esztéták, vagy cserbenhagyott nők. Sőt komoly szellemek is, akik nem tudtak vagy nem akartak közel férkőzni realizmusához, bölcsességének és nagyságának alapjához, és ahhoz a rendszerességhez, amely többnyire csakugyan kizárni szokta az emberből a lírikust és általában az írót. Akik pedig a tudás- vagy az életszomj valami gigászi sznobjának mondják, azok, tartok tőle, az ünnepietlenség sznobjai. Goethében rendszerint azt az erényünket gyűlöljük, amely hiányzik belőlünk.

Pedig minden rossznak, amiben elmarasztalható, csakugyan van valami alapja. Goethe olyan összjelenség, olyan kiterjedés minden lehetséges szellemi dimenzió irányában, s olyan dús bútorzata ezeknek a lehetséges dimenzióknak, hogy föltétlenül akad benne, ami joggal nem zsugorodik, akárcsak az élettel vagy a történelemmel szemben: mi maradunk a vesztesek, ha szembehelyezkedünk vele, ahelyett hogy igyekeznénk szempontokat találni, amelyekből nézve gyönyörű és hatalmas, élvezetes és tanulságos.

Az élet azonban még tüskéivel is barátságosabb hozzánk, mint a szellemiség. Kikerülhetetlenül benne élünk, napról napra érzékeinkbe kapcsolódik. Az író viszont, különösen, ha más népnek és más kornak a fia volt, nem törődik velünk. Magunknak kell felkeresnünk a világát, hogy ott aztán útmutatónk lehessen a szív és az értelem dolgainak feltárásában és magyarázatában. A halott költő nem adakozó. Mégis birodalmakat kap, aki hozzá megy, szóra bírja, és megnyeri barátságát.

Én harminc év óta barátkozom Goethével, akinek most, 1949-ben ünnepli születése kétszázadik évfordulóját a világirodalom; de nem merném mondani, hogy igazán ismerem. Jártam frankfurti szülőházában és a weimari Gartenhausban, ahol, mint mondani szokás, az emberiség szíve – egyik szíve – dobog, állandóan barangolok életében és műveiben, s kaptam tőle és folyton kapok vigaszt és boldogságot, tanácsot és biztatást, emberit és művészit, amit csak adhat próza és vers és dráma és kritikus ész. Élete művének legfontosabb része aligha maradt zárva előttem. De talán épp ezért érzem, hogy csak tartományait jártam be a goethei világnak. Mert sehol nem láttam határt, s amit az út megmutatott, az azt sejtette, azt sejteti velem, hogy tovább hatolva még újabb, vonzó tájakat találnék ebben az emberfölötti mindenségben. Botladoztam göröngyökön, bukkantam érthetetlen jelekre, fárasztó pusztaságokra? Hogyne. De ami nem tetszett, nem bosszantott, s ami érthetetlen volt, az azt súgta, hogy talán bennem a hiba; s vándorutamon mindenütt oly erősen s oly állandóan éreztem egy láthatatlan Szellem jelenlétét és kalauzolását, ahogy a misztikus Alkotóét érzi a hivő ember. A szellemmé alakított mindenségben kóboroltam – s ilyen mindenség minden nagy irodalom, minden nagy életmű –, s egyúttal saját magamban és mindenkiben: az ember problémái közt. S annak láttán, ami óriási és szép és csodálatos, nem nagyon volt kedvem azzal bíbelődni, ami Goethében is száraz fű és kiégett agyag.

Az útnak az eleje volt a legnehezebb. Romantikus lélekkel, boszorkányos meglepetésekre várva, ügyetlen indítás után, hányavetien, iskolásan s ugyanakkor tapasztalatlan forradalmár módjára tettem az első lépéseket. A meglepetések elmaradtak. Tankönyveim főleg balladákat közöltek a költőtől, s higgadt, moralizáló bölcsességeket. A balladákat nem szerettem, a higgadtságot untam, a morál pedig ellenségem volt. Még később is „modern” szépségekre vágytam Goethében, márpedig modernitást ötödrangú költőkben is többet találtam, mint benne. Goethe legfeljebb „csak” olyan volt, mint az élet. Vagy még olyan sem. Semmi sziporkázás, semmi extrém hang? (Pedig az is van benne!) Sok év kellett hozzá, míg rájöttem, hogy mi – életben és művészetben egyaránt – a maradandó és a változó, s még inkább arra, hogy mi a maradandóság a változásban. Arra, hogy mi a könnyű látszat, és mi a nehéz lényeg. Arra, hogy az élő virág… a modern, hogy a közvetlenség, a természetes hang a modern, a nyílt látás, a friss, biztos érzékelés és a dolgok kötetlen harmóniája az örök-modern; a független és önálló ember a modern ember. Hogy a nyugodt cselekvés a modern, a kutatás, a meg-nem-elégedés, a nem-őrjöngő egyéniség, a mindig-elölről-kezdés a modern, és hogy a legnagyobb dolog a világon az igazság és a valóság tettenérése, a romlatlan ösztön és a helyes rend és helyes arányérzék, a biztos egyensúly mámorban és hitben, kételkedésben és bukások után. Ilyesmikre tanított – ilyen erő vágyára – az életem, s ilyesmikre Goethe, aki elfújta rólam-belőlem a dekadencia és az idegbaj kacér tiszteletét; s ő – vagy ő is – tanított emberi erényekre, igaziakra és hasznosakra, s mindenek fölött arra, hogy szeretni igyekezzem az egyszerűt, mikor az a helyénvaló, s a komplikáltat, mikor az a valóság. Goethe csakugyan nem fiatal embernek való; de ez nem az ő hibája; s meddig maradunk fiatalok?

Nálunk Magyarországon sohasem volt igazán népszerű. (Német hazájában se túlságosan.) Mi, általában, inkább csak tiszteltük. Pedig ez az olümposzi isten nagyon emberi isten. Tankönyveink s a közhit Arany rokonaként emlegetik; szerintem azonban éppannyira, sőt fiatal korában még inkább, Petőfi az igazi szellemtestvére: csorduló életérzése, realizmusa, hús-vér nyelve és könnyedsége teszi azzá. Rokonságuk szembeötlő volna, ha Goethe is oly korán meghal. Így azonban, hogy volt ideje s roppant ereje nőni, fejlődni, gazdagodni, élni tíz vagy száz ember életét, titáni és titkos-tanácsosi szélsőségeket egyesíteni az összképben, miniszterelnöknek lenni, és gyári munkáslányt venni feleségül egy édes, okos, de kicsinyes udvarnál, remekművek tömegét alkotni, bányaszakértőként, pénzügyminiszterként működni, égi és földi szerelmekben kopni és lángolni, dolgozni mint színigazgató és mint természettudós és mint kultúrhistorikus, megtermékenyíteni agyát a teljes antik és modern művészettel és filozófiával, s agyával a XIX. század elejének Európáját, s azóta is – megszakítás nélkül – ama részét az emberiségnek, amely érdemes rá – így, hogy 82 esztendőt kapott a sorstól, s e 82 esztendő minden percét-óráját teremtő munkával vagy teremtő gondolkozással tölthette: így persze hogy elsősorban az ellentét ütközik ki a két lángész és a két életmű között! De az érzéki alap, a lélekrokonság kezdeti képlete, a legmélyebb láng azonos bennük; ahogy a Puskinéval is azonos.

Szóljunk egyes műveiről? A Faust-ot, úgy-ahogy, ismerni szokás, éppúgy pár száz költeményét, s az Iphigéniá-t meg a Tassó-t, a Meister Vilmos-t, a Nyugat-Keleti Daloskönyv-et, és természetesen a Werther-t. De csak úgy-ahogy. Pedig mi minden van ezekben a művekben, s mi minden lehet még a jubiláris kiadás másfél száz nagy kötetében?! (Bár – hol volt valaha olyan független szellemű polgárság, mint amilyen egyén ő volt?) Goethe egymaga megér egy kis országot; könnyedségéhez nagyon jól kell tudni az anyanyelvét, hogy az olvasója el ne nehezítse. A maga egészében ismerni: reménytelen vágy. Én se fogom megismerni soha. De nagyon szeretném magyarul látni a Steinnéhez írott leveleit. És az Eckermannt! Az utóbbiról, öregkora feljegyzett beszélgetéseiről, nem is olyan régen írtam, hogy felrobbantana egy konzervatív országot. A levelei pedig? Levelei volnának talán a legjobb bevezető a költészetbe, s egyáltalán a Költészetbe, melyről, belénk világítva, az írta, hogy

Grillparzer

Nyugati szomszédunk költőt idéz, irodalmat ünnepel a háború derekán. Ma 150 éve született Grillparzer, a drámaíró, akivel szellemi téren először emelkedett a Birodalom szintjére a habsburgi Ausztria.

A furcsa, „ördögi” nevű, sohasem nagyzoló, mindig reális és súlyosan hipochonder zseninek sokat kellemetlenkedett még az ideiglenes hivatalos jóakarat is, még többet a nem hivatalos polgári ízlés, az ostobaság és a csillogó kritikai nagyképűség. Tudjuk, hogy a félénk költő élete derekán elkeseredve visszavonta műveit a nyilvánosság elől, és csak magának dolgozott tovább. Zuhoghatott rá halála előtt a címek és kitüntetések ragyogó esője, az élete szegénységben és szenvedésben telt el. Rendkívül pedáns hivatalnok volt, s nagy sikerei idején is ragaszkodott irodájához a pénzügyminisztériumban, ahol különben csak levéltári igazgatóságig vitte. „A hivatali állás szerzi meg függetlenségemet az irodalomban”, mondta barátainak. Talán vezekelt vele. Két verssorban így jellemezte a sorsát:

Grillparzer tehetségét az az erő fejlesztette ki, amely különben egész életét gyötrelmessé tette: az önfegyelem képessége. Acélkemény magva volt gyenge lelkének, s azt mindenáron meg kellett őriznie. Tulajdonképpen féktelen tűz robbantotta szellemét és érzékeit, s valami romantikus lobogás pusztult volna el, ha nem sikerül páncéllal burkolnia magát. Öngyilkos édesanyja, a családjában felbukkant őrültségi jelek a legrosszabbra intették, védekeznie kellett. Nem csoda, hogy ez a belső harc sokszor olyan zárkózottá, hanyaggá, bizonytalanná, óvatossá és józanná tette kifelé. A kompenzáció eredményeképpen türelmetlenné vált minden szertelenséggel és romantikával szemben. Forró lelki rohamokban dolgozott, három hét alatt írta Az ősanyá-t, a Sapphó-t; egyébként azonban, s főleg a politika terén, irtózott mindentől, amit vadságnak, indulatnak nevezett. Kiábrándultságában egyszerűen nem ismerte el, hogy lehetnek építő forradalmi erények és értékek, bár a 48 előtti hatalmat is megsínylette. Fegyelmet és józanságot hirdetett és követelt. Persze okos fegyelmet, magasrendű józanságot. Mindamellett kissé így is nyárspolgár maradt. Ezen a ponton türelmetlenségével sok ellenséget szerzett magának. A mai nap azonban nem a tévedéseiért hódol neki.

Grillparzer költő volt, s egyik legnagyobb technikusa a színpadnak. Nagy árat fizetett kínzó lemondásaiért, de a jutalom is nagy, amit értük kapott: a zsenialitás. Hosszú évtizedekre szinte elfelejtették (bár inkább csak szűkebb hazájában, […] de hatása a halála óta mindmáig egyre mélyül. A félszeg fiatal ember, a tehetséges kezdő, aki sírva fakadt a meghatottságtól, amikor 1826-ban az öreg Goethe Weimarban olyan szeretettel fogadta, ma közvetlenül a legnagyobbak mellett áll a német Pantheonban. S pár évtized múlva esetleg már közvetlenül a legnagyobb mellé kerül.

Mesedrámák, történelmi és klasszicista tragédiák alakjai veszik körül szellemi szobrát. Történelmi darabjait szenvedélyes hazaszeretet fűti […]. Az általánosabb témák talán még egyetemesebb becsülésre számíthatnak: A tenger és szerelem [hullámai] és a Libussa sohasem fog eltűnni az ember színpadáról.

És nem felejthetjük Grillparzert mint Bécs szerelmesét és a nép barátját. Van a prózai munkái közt egy nagy novella. A szegény muzsikus. Ebben a kis remekműben mindig élni fog a régi Bécs, és élni fog Grillparzer szíve melegsége, közvetlensége, emberi szeretetreméltósága. Ezt a művét úgy jellemezték legtalálóbban, hogy a költőnek, akinek filozófiája a színpadon, nagy összeütközésekben, oly szívesen rajzolta a győztes nyomorúságát, a népünnepély kinevetett szegény muzsikusában sikerült megmutatnia a legyőzöttek és a nyomorultak boldogságát. Ez a novella önvallomás. És hitvallás egyúttal az irodalmi matadorok összeokoskodott ítéletével szemben a nép ösztönös igazságai mellett. Örök magasságba emelkedik benne a múló realitás. „Bortól hevült talyigások szóváltásából láthatatlan, de megszakítatlan szál szövődik egész az istenek fiainak viszályáig, és abban a fiatal cselédben, aki, félig akarata ellenére, elvonul sürgető kedvesével a táncolók nyüzsgéséből, embrióként benne vannak a Júliák, Didók és Medeák.”

A 150 éves évfordulón mi is tisztelettel fordulunk Bécs és a német lélek nagy muzsikusa felé.

Charles Sealsfield

A csodálatos stílművész Adalbert Stifter mellett most éli reneszánszát a német kései romantika másik nagy alakja, Charles Sealsfield is. Az író igazi neve Karl Postl volt, de munkáit álnéven adta ki, mint angol fordításokat. Sealsfieldet féktelen temperamentuma kora ifjúságában Amerikába vitte, ahol az addig a kolostor halott magányában töprengő lelket egyszerre ellenállhatatlan erővel ragadta meg az Új Világ végtelen szabadsága és ereje. Számos regényt és novellát írt, kalandortörténeteket abból az időből, amikor a vad nyugaton még híre se volt a rendőrségnek, és minden bennszülött maga volt a maga rendőre. Sealsfield igazi szépíró, érdekessége nem a Karl May-féle indiánosdi-érdekesség. Ő, mint kortársa, Cooper, az amerikai államok kialakulását és az ezt megelőző küzdelmeket írja meg regényeiben. Az embereknek az állatokkal, a természet őserőivel és egymással folytatott harcairól, a békében is forradalomnál forrongóbb állapotokról bámulatos fürgeséggel és szemléletességgel lepergetett képsorozatokban ott lüktet a Wild West világtörténelmet csináló, grandiózus erőfeszítése, mindent legyűrő önzése és robusztus egészsége. Sealsfield a fáradt és hagyományaitól megbéklyózott Európa figyelmét akarta felhívni a fejlődő Amerika izmos atlétalelkére. Regényeinek cselekménye sem egy főhős köré csoportosul, hanem az egész, szilaj, demokratikus, republikánus, előítéletektől mentes és előjogokat nem tűrő amerikai nép szociális, gazdasági, politikai és magánéletéről szól. Sealsfieldet felháborítja az európaiak rothadt közönyössége az élettel szemben. Az öreg squatter Nathan álarca mögül ő maga beszél. „Hallom, hazátokban milliószámra akadnak bolondok, akik más számára izzadnak. Have the notion, ti olyan arisztokrata-félék vagytok, akik inkább másoknak adtok gondot. Majd meglátjátok, hogy nálunk nem lehet kész fészekbe beülni. Fütyülünk a báróitokra!”

Külön és hosszan kellene írni Sealsfield stílusáról, mely különösen a leírásokban pompázik. Aki az eltévedt Morse őrnaggyal együtt végigbolyongott a buja, határtalan prériken, az sohase fogja elfelejteni Sealsfield írásainak friss, üdítő atmoszféráját és párját ritkító költői gazdagságát. Nagy költőisége mellett azonban naturalista pontossággal és aprólékossággal fejleszti ki előttünk Sealsfield a jellemeket, melyeket fanatikus nacionalizmus hevít. Sealsfield osztrák író, és mégis Amerika sok fajból furcsán keveredett nacionalista lelkének a prófétája. Csak Walt Whitman rajongott még úgy Amerikáért, mint Sealsfield.

Már említettem, hogy kompozíciója meglehetősen laza, és így írásaiból könnyű önálló részleteket kiragadni. Legjobbnak tartott regényei a Kajütenbuch és a Nathan, der Squatter-Regulator; a Genius füzete az utóbbiból kiszakított részek mozaikja, mely magában véve is lezárt egész, anélkül azonban, hogy Sealsfield igazi értékéről szerencsés képet adhatna.

A fordító – nagyon helyesen – nem változtatta meg a szövegben sűrűn előforduló idegen szavakat, hisz Sealsfieldben németül is különös sajátság a sok idegen fordulat, a szereplők összekeveredett fajának megfelelően kusza beszéd és az örökös „have the notion”. A fordítás szépen folyik, csak kár, hogy tele van sajtóhibákkal.

Stefan George

Egy nagy katona, egy nagy pap, egy germán diktátor, Apollo és Baldur fia halt meg december 4-én Locarnóban a költő Stefan George halálával. Harctere, temploma és országa a lélek volt, magának és korának a lelke. Támadta ennek a bukott angyalnak a materializmusát, demokratizmusát és relativizmusát, és istenítette benne azt az erőt, amely a hősiességben, méltóságban, önfeláldozásban és a művészetben fel tudja építeni a földön a szeretet és a szépség megváltó túlvilágait. Róla mintázta meg az élő mindenséget.

Nem mai, nem „modern” ember volt, és nem is a tegnapé; sokkal inkább az antik időké, a középkoré vagy talán a jövőé. Lényegét csak hazájában és csak utólag lehet igazán megérteni; s ez a lényeg sokáig elrejtőzött, önként, és sokáig elrejtette a félreértések sora.

Az örököt kivonatolta a mából, a német középkorból, a görögségből: azt az örök, egész embert, aki most – az elmúlt félszázadban – érezte magához legméltatlanabbnak a környezetet, a nagykapitalizmus és a szocializmus anyagiasságának, az elállatiasított, elarcátlanodott és körültömjénezett tömegeknek a világát, azt a mindent nivelláló, szemfényvesztő, civilizált barbárságot, amelyben nyoma sincs az igazi barbárok naiv teremtő erejének, potenciális értékeinek.

George politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép; de népet nem látott a porondon, csak tömeget, s olyan urakat és vezetőket, akiket még a tömegeknél is jobban megvetett. Tudvalevő, hogy hosszú éveken át egész köre, a Blätter für die Kunst, egyenesen bojkottálta a „közönséget”. A por és füst ezrei – mondja a túlontúl sokakra egyik Übermenschének, Nietzschének ódájában:

Por és füst ezrei, nincs segítség ellenük:

Ez a tömeg sivár és lármás élvhajhászásban meríti ki az élet csodáját; pusztuljon! még a dicsérete is szégyen! Ez a sok kis állat, ez a sok hízó törpe csak meggyilkolni segít a Nagyot.

Ugyanez a szemlélet szól a Goethe-ódából:

Mikor ez a tömeg ünnepel, George így szól: „heute bellt allein des volkes räude…” [„És ma csupán a rühes nép ugat…”] A „rühes nép…” a hiúság vásárában.

Ez a kalmár tömeg hiába akarja megvásárolni a fellegvárat, – földi kincseket ígér:

És a vég és az indokolás:

A teljes megújhodást követelő költő etosza kifogyhatatlan a testi, lelki, szellemi silányság üldözésében. Démonikus versekben szinte már a modern kultúrcsőcseléket félrevezető „boszorkánymesterek” pártjára áll: „Wir lachen eures wahnes, / Geschlechter falschen spanes…” [„Nevetünk, s nyelvet öltve / néztek, rossz fa gyümölcse…” Kalász Márton fordítása] mondja a Hexenreihen-ben, és megírja a Widerchrist-et, a kárörömnek és az őrjöngő prédikátori fájdalomnak pokoli remekművét. Az Anti-Krisztus megjött, nagy hír előzte meg, bölcsek és balgák a lábai előtt fetrengenek, és ő, a Gonosz, monologizál:

De végül jön az ébredés:

Hogy félreértés ne legyen, a királyok se különbek:

Mint a testet a vér, úgy váltja meg a lelket a hit. És George ma (1914-ben),

Jézushoz fordul:

És XIII. Leó-hoz, mert a hit még az ezerfejű tömegeken is segít:

Egy keresztes vitéz gondolkozott és érzett így. „Ich sah die nun jahrtausendalten Augen / Der Könige aus stein von unsren träumen / Von unsren tränen schwer…” [„Láttam a királyok ím ezeréves / kőtekintetét a mi könnyeinktől, / a könnyeinktől súlyosan…” Kalász Márton fordítása] – mondja más helyen, és az egyetemes hiten kívül nem tud más orvosságot. Legfeljebb büntetésről tud, „még mélyebb ekéket”, pusztítást követel, és himnikusan üdvözli a megmentő Rombolókat:

Itt már nem korbácsos prédikátor beszél, hanem a diktátor, ha úgy tetszik: a terrorista.

Különös, hogy erről a Georgéről néha még ma is olvashatjuk a harminc-negyven év óta sokszor elismételt elefántcsonttornyos „vádat”. Akik e vádat emelik ellene, rendszerint még a ruhatárát, a kosztümjeit sem ismerik; csak egy kosztümben látták, az elsőben, az „esztétaköltő”, az „artista-poéta” pózában és márvány pongyolájában. Pedig az „etikus George” felfedezése igazán nem új dolog, – felfedezte az ő „aktivizmusát” még a legrosszabb európai irodalmi köztudat is, amikor a költő, még a háború előtt, a Zeitgedicht-ekben közvetlenül kezdett a korához szólni. A jobb köztudat viszont kezdettől fogva tudta, hogy az ifjú George, a franciás parnasszista és szimbolista költői kultúrával is átitatott „fennkölt herceg”, sohasem volt egyszerűen csak egy új lakója, új földöntúli kísértete a régi jó elefántcsonttoronynak. George első korszakában, pompázó szépségkultuszának, ezeregyéjszakás álomvilágának, antik képeknek, a nehéz színeknek, az alvilági káprázatoknak az idején is olyan tulajdonságokat mutatott, amelyek ellentétesek minden dekadenciával, élettagadással, asszonyossággal, elefántcsonttoronnyal. Egyrészt a rendkívüli valóságközel, a széppé emelt realitásnak testi közvetlenségű megragadása különböztette meg az igazi artistától, másrészt mondanivalója, hite, szellemének feszültsége, „kegyetlensége”. George nemcsak közölt, hanem mindig jelentett. A trónon és a bíborban is puritán volt. Objektivitása olyan, mint az életnek, a tárgyaknak valósága. Magatartása kihívásként hatott a naturalizmus, impresszionizmus és a klasszicista epigonizmus felé. Műveinek megmunkálása programot jelentett, és szakítást a gondtalansággal, sekélységgel, szentimentalizmussal, a humorral, az impresszionizmussal. Ha csak pózolt volna, akkor is olyan lenne, mint egy tündöklő szirt. De nem pózolt, és nem volt hideg, csak megkeményítette magát. Acél volt és gyémánt, erő, fény és fegyelem. Az egész embert akarta visszahódítani, a teljes embert, a teljes költőt, azt nevelte, edzette magában. A költőt, aki nagyon is az életét, annyira az életét, hogy – egyebeken kívül – meri vállalni és védeni azt, ami igazán nem idegen a munkája lényegétől, a giccsé diszkreditált szépséget. Mert szép is az élet! George nem volt hajlandó a naturalizmus szemeivel nézni és látni. Eleinte gyönyörű, poétikus témákat választott – ma már nagyon látjuk választásában a nevelő tendenciát, a papnak és a katonának a mozdulatát. Aztán, még mindig „esztéta-korszakában”, a legközönségesebb pillanatokat formálta költői műremekké: a Das Jahr der Seele kötet az egész irodalomnak talán „legeseménytelenebb” verskötete. A néző szem gyönyörködik benne egy őszirózsában, egy felhőfoszlányban, egy parkrészletben, egy lehulló érett gyümölcsben. De ez a néző szem épített is, megragadott, szobrot és festményt, háromdimenziós élményt teremtett a lélek számára a valóság kis, jelentéktelen darabjaiból. A bensőség, igazság, az anyaghoz való hűség, amellyel a tárgyakhoz nyúlt, vérrel árasztotta el a témái testét. Ezeknek a „szép” George-verseknek húsuk van. Azok, aminek mondják magukat. Halk, finom, mély szépségek, valóságok. Nem puffasztja őket „hangulattá” a testetlenség. A lélek, a szellem is testté válik bennük.

A csoda azonban, amit George művelt, és ami szintén nem szokott az elefántcsonttornyos költői akarnokok erejéhez tartozni, a nyelv. George újjáteremtette a német költészet nyelvét. Mindig meg tudta találni a teljes kifejezést, azt, ami éppen szükséges, hogy az ige testté váljék. Gundolf mondja, hogy még zseninek lenni sem elég ahhoz, hogy egy költő új nyelvet bírjon teremteni, márpedig Goethe óta a német nyelv sose állt oly nívón, mint ahová George emelte, s az elmúlt században Nietzsche mellett George az egyetlen, aki vissza tudta állítani a szó világteremtő erejét. (Heine ugyanis csak a goethei nyelv-örökség virtuóza, zseniális tékozlója, hígítója.) Ilyen megállapítások igazságához mi, akiknek a német nem anyanyelvünk, nem nagyon szólhatunk hozzá, de az biztos, hogy Georgére egy-egy sorából mi is éppúgy rá tudunk ismerni, ahogy egy Goethe-idézetet meg lehet különböztetni mindenki másnak a szövegétől. Hatalmas világ ez az új, georgei nyelv, és magán viseli a georgei szellem zord bélyegét. Ami édes, hajlékony, könnyű, behízelgő benne, az nem meglepetés; az igazi érdekesség, nagyság és újság az az ősi íz és erő, ami miatt ez a nyelv néha úgy hat, mint egy szörnyeteg beszéde, ótestamentumi beszéd. Századok munkáját és egy egész fajta munkáját végezte ez a költő a nyelvén. Sokszor egészen angolos az a német, amit George, magukat a szavakat is tömörítve, gyökösítve, mond. Az amúgy is robbanóan koncentrált téma, a képsűrítés, a nehéz, ritka, tömbös rímek, a régi gyökerekből táplálkozó, elavult vagy különleges nyelvtani és szintaktikai eszközöket és formákat feltámasztó és mégis természetes nyelv akárhányszor tíz egyszótagos szóból épít ki egy ötös jambusos sort, s a hang ilyenkor még az angolok közül is Robert Browning verszenéjének súlyos görgetését juttatja az ember eszébe. Fegyverek, páncélok zörgetésének, köveknek a beszéde ez, amely maga is kőtáblákra kívánkozik tompa dörejeivel. A hanghatások egyik határán ennek a vad erőnek az extrém megnyilatkozásai állnak, a másik oldalon a magánhangzók és mássalhangzók, alliterációk legédesebb játéka. S közben mindenütt tárgyi súlyú plasztika. „Hinaus zum strohm! wo stolz die hohen rohre – Im linden winde ihre fahnen schwingen…” „Und weit wo wolken lichte berge bilden, / Er seiner wünsche wunderlande sucht…” „Surrend leichter rehe rudel durch die waldeslichtung rennen”… És: „Siehst du im takt des strauches laub schon zittern / Und auf der glatten fluten dunkel glanz / Die dünne nebelmauer sich zersplittern?…” „Wir schreiten auf und ab im reichen flitter / Des buchenganges beinah bis zum tore / Und sehen aussen in dem feld vom gitter / Den mandelbaum zum zweitenmal im flore…” [„Ki a folyóhoz! hol a büszke nádas / a lanyha szélben zászlait kibontja…” „S hol felhők torlódnak fénylő hegyekké, / vágyai csodaföldjét keresi…” „Súlytalan őzek csapatja a tisztáson zirren, surran…” „Látod, a gallyak ütemére már a / lomb meg-megrezzen, s a sötét folyón / a vékony ködfal víztükörre omlik…” Kalász Márton fordítása. „Föl s le járunk sugarak özönében / a bükksornak csaknem a kapujáig / s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten / a mandulafa másodszor virágzik.” Szabó Lőrinc fordítása.]

Ezek mellé a teljes zöngésű puha zenék mellé csak példának vegyük az Urlandschaft félelmesen zord és félelmesen megfékezett nyugalmú versének befejezését:

Lassú ünnepélyességre kényszeríti a fizikai nyelvet ez a szigorú és egyszerű stílus:

Vagy ez:

Vagy a Zeitgedicht híres kezdősorai, a szándékosan választott, éles, érdes ragismétlődésekkel:

És mikor Dante nevében szól:

Milyen szép az a végtelen, gazdag, pompázó, súlyos egyszerűség és súlyos nyugalom, amivel a kökörcsinekről beszél egy vers:

Vagy ez az örök sor az örök városról:

És a Trauer II.:

Ez az igazi költői erő, a nyelvnek és a látásnak markoló, valóságos ereje. Megfékezve, hogy szét ne áradjon, föl ne híguljon, hanem izmos maradjon, feszüljön, mint az eleven élet. „Du gabst dem schmerz sein mass…” [„Mértékét adtad annak, ami fáj…” Kalász Márton fordítása.] A fegyelem, a mérték mindig megmaradt. Még akkor is, amikor ez a georgei Schrei oly erős lett, hogy megszületett belőle az „új pátosz” iskolája, és minden további modernség és extázis: aktivizmus, messianizmus, expresszionizmus.

George tulajdonképpen mindig egyforma volt. Sem idő fölötti szemlélete, sem technikája nem „fejlődött”. Kezdettől fogva az volt, aki lett, csak fokozatosan kibontotta magát. „Ihr sehet wechsel doch ich tat das gleiche…” [„Ti változtatni láttok, én egy maradtam…” Szabó Lőrinc fordítása.] Nem változott, körötte változtak, hozzáfejlődtek. Legtöbben félreértették. Átalakították a hódolói is. Őt, „az egész ember morális megváltóját”, egészen csak kevesen vállalták. Kikerülhetetlen nyelvi hatásán kívül akaratának pozitív tételei – a heroizmus, a pillanat szolgálatának elítélése, a szövetség hangsúlyozása, az abszolút értékelés, a férfiasság kultusza, a becsület, a méltóság, a kozmosz örök rendjébe állított sorsvállaló örök ember – szintén megtették a maguk hatását az új német lírára (és prózára is), de az expresszionista költészet a maga formarombolásával, szétfolyó extázisával, fegyelmezetlen szellemével, materiális forradalmiságával egyúttal teljes ellentéte is lett ősének, a georgei világnak. […]

Stefan George, akinek halálát én is személyes veszteségemnek érzem, mert egyik mestere, nevelője volt ifjúságomnak, már csak a műveivel van közöttünk; de egész alakja, szelleme ránk hagyta örökségül a vágyat, hogy próbáljunk mi is kitartani, és szép verseket írni.

Villon élete

François Villon, a középkor legnagyobb francia költője s talán az egész francia irodalom legigazibb lírikusa, 1431-ben született, Párizsban. Ahogy később az akasztófa árnyékában egy négysoros versében a gyengébbek kedvéért magyarázóan írta, a „Pontoise melletti Párizsban”. Egyik ősének Orace volt a keresztneve. Apja szegény eredet, anyja szintén. Családját tulajdonképpen Des Loges-nek vagy Montcorbier-nak hívták; a költő a Villon nevet a nevelőapjától, Guillaume Villontól, vagy de Villontól kapta. Montcorbier egy kis falu volt Burgundiában; ma már nincs meg. A Villon név kiejtése vitás; valószínűbb, hogy a sillon, pavillon stb. mintájára j hanggal Vijon-nak kell mondani.

A költő nagyon korán elvesztette édesapját, anyja, egyszerű és jóságos, írni-olvasni nem tudó, vallásos asszony, Clément Marot jegyzete szerint 1461-ben még élt. A jó eszű, félárva gyermeket 1436 körül anyai nagybátyja, az említett Guillaume de Villon vette magához. Maistre Guillaume de Villon jószívű és jómódú ember volt, a párizsi Saint-Benoit-Bestourné kollégiumi templom plébánosa, több ház tulajdonosa, jogtudós, aki egy ideig az egyetemen is tanított. A Piros kapu-nak nevezett házban lakott, a St. Benoit-kolostorban, a Sorbonne-kollégium mellett. Villon később meghatottan beszél róla, „hagyakozásai” során a könyvtárát testálja rá. Ez a nemes lelkű pap, akiről a költő harmincéves korában azt mondja, hogy:

ez a nagybácsi tanította az elemi ismeretekre a kis François Montcorbier-t, majd, mikor a fiú tizenkét éves lett, Villon néven beíratta az egyetemre, az úgynevezett szabad művészetek és tudományok fakultására. François Villon tizennyolc éves korában, 1449 márciusában, baccalaureus, huszonegy éves korában pedig 1452 májusa és augusztusa közt, maître des arts, vagyis magiszter lett, és megkapta a licentia docendi-t.

Közben azonban sok minden történt, ami erősebben hatott rá, mint az iskola. A megalázott Franciaország már hosszú évtizedek óta az angol inváziót, a százéves háborút sínylette. E nagy küzdelem első szakaszában tudvalevőleg folyton az angolok győztek; V. Károly alatt a francia nép úgy-ahogy feltámadt; az őrült VI. Károly uralkodása idején az akkori „ősellenség” viszont már Párizst is bevette, és a király s a kimerült nemzet perszonálunióban egyezett ki a hódítókkal. A rivalizáló francia hercegek, a királypárti, illetve angolbarát nemesség, a jogait követelni kezdő polgárság és az agyonkínzott parasztság szörnyű birkózása és elsősorban maga a nemzedékek sora óta dúló háború minden erkölcsöt lezüllesztett, és szabadjára engedte a legveszedelmesebb ösztönöket. Az általános erkölcsi romlás az egyházat sem kerülte el. A király nemzeti, gallikán egyházat akart, ekkor folyt az avignoni és a római pápák közt a nagy schizmapör, a felső papság nagy része az angolok oldalán állt. Shakespeare történelmi drámáinak, a fehér és piros rózsa harcainak véres korszaka ez: ínség, öldöklés, szakadatlan politikai gyilkosságok, szövetségcserék és árulások mindenütt. Az ingatag, szomorú és babonás VII. Károly, noha végül mégiscsak az ő uralkodása idején szabadult fel Franciaország az idegen hódoltság alól, jobban törődött legendás kedvesének, Sorel Ágnesnek szép szemeivel, mint országa reménytelen gondjaival. A nyomor és a kétségbeesés kicsapongásokban, kegyetlenségekben, szertelen életvágyban próbált feledést találni. Mikor 1428-ban megindult az új nagy angol roham és Orléans ostroma, VII. Károly úgy dorbézolt, hogy azt mondták rá: „vígabban már igazán nem lehet országot elveszteni.” S ekkor történt a csoda; Jeanne d’Arc, a férfiruhás parasztlány, az isten küldötte Szűz új hitet adott népének, kilenc nap alatt felszabadította a 209 napos ostrom alól Orléans-t, sorra nyerte a csatáit, bevette Reimst, és megkoronázta a királyát. Később az ellenség pártján harcoló franciák, saját vérei, elfogták, s jó pénzért eladták az angoloknak, s azok francia püspökök ítélete alapján – 1431-ben, Villon születése évében – Rouenban, papírkoronával a fején, máglyára vitték, és boszorkányként elégették ugyan, de porait hiába szórták a Szajnába: ők maguk azt mondták, hogy „elvesztünk, mert egy szentet égettünk meg!” 1436-ban – amikor Villon már valószínűleg a nagybátyja oltalma alatt élt – a franciák visszafoglalták Párizst; a kis François két év múlva bizonyára szemtanúja volt VII. Károly párizsi bevonulásának, és 1453-ra már csak Calais csücske maradt angol kézen. Ugyanabban az évben foglalta el II. Mohamed Bizáncot, és döntötte meg a kelet-római császárságot.

Az erkölcstörténet kifogyhatatlan a százéves háború hatásának ismertetésében. Akit ilyen idők neveltek, az szinte előre levezekelte minden bűnét. Az igazságszolgáltatás teljes csődöt mondott, az emberek nagy része úgy élt, ahogy tudott. A diák Villonra egy már hetven-nyolcvan éve tartó háború minden nyílt és rejtett mérge hatott a jelen borzalmaiban. A feltámadás után is évtizedekig tartott, amíg az országban, melyet a hadseregen kívül az „Écorcheur”-bandák – a „Nyúzók” –, majd a Coquille banditái – a „kagylósok” – pusztítottak, úgy-ahogy megint rend lett. A király nem sokat segített, de kitűnő munkatársai – köztük Jacques Coeur, a nagyszerű kereskedő és kincstárnok, akit Villon is emleget – a feudalizmus romjain megteremtették a polgáriasodó új Franciaországot. VII. Károly fia, a zseniális és terrorista XI. Lajos aztán befejezte az újjáépítés óriási munkáját.

Ezeknek a tatárjárásszerű történelmi eseményeknek a keretébe, VII. Károly és XI. Lajos korszakába állítva kell néznünk és megítélnünk a költő és kora moralitását, egész lelkületét. Villont, mialatt derék borissza bírák, papok és polgárok körében nevelte a nagybátyja, kint az utcán és az iskolában már egészen más világ vette körül. Az angol terrort az anarchia rémuralma váltotta fel, nem fizetett katonák rablócsapatai, éhínség, járványok. 1438-ban ötvenezer embert vitt el a pestis, Párizsban huszonnégyezer düledező, lakatlan ház fenyegette a járókelők testi épségét, és nyújtott jó menedékhelyet a banditáknak, télen a környező erdőkből betörő farkasok az utcákról ragadták el a gyermekeket, és a rend csak 1445 körül szilárdult meg.

E züllött világban az iskola, az egyetem állapota is csak züllött lehetett. A tanítás nem volt komoly, a vizsgák és a vizsgáztatók még kevésbé. Minthogy az egyetemet az egyház fiókintézetének tekintették, a diákság is egyházi kiváltságokat élvezett, az írástudók, a clerk-ek például valamennyien a püspöki törvényszék illetékessége alá tartoztak. Következésképp egymást érték az összekülönbözések és a hatásköri viták a királyi és rendőri hatóságokkal. A diákélet maga kevés tanulásból és sok kocsmázásból, verekedésből, lebujozásból és még rosszabbakból állt. Párizs háromezer kocsmájában tizenöt-tizenhatezer diák dorbézolt, mértéktartóan vagy féktelenül, a felserdült Villon körül. Még csak lelkiismeretlenségnek sem vehetjük, hogy nyomtatott könyvek híján – az első nyomtatott francia könyv csak Villon halála után jelent meg – és a tökéletlen tanítási módszerek mellett oly kevéssel megelégedtek a tanárok, akik egyébként nagyrészt éppúgy korhelykedtek, mint tanítványaik. Egy kis klasszikus latin és középkori latin-zsargon, némi logika, retorika, poétika, a biblia egy-két részlete, és újtestámentumi történetek, görög-latin hitregék, Vergilius, Ovidius, meseszerű őskori és középkori történelem, valami bizonytalan földrajzi és természetrajzi anyag, régi filozófusok tanításai, főleg címekben, idézetekben és anekdotákban: körülbelül ez lehetett a tudás, amit – többnyire szájból, hallás útján – megszerezhetett az akkori filozopter. Villonnak kitűnő lehetett az esze, az emlékezőtehetsége és megfigyelőképessége, s az első években még szorgalmasan járta az iskoláit, konkrét tudásáról azonban – s főleg arról, ami első kézből szerzett műveltség – nagyon ellentmondók a megítélések. Magiszteri oklevele, melyet a szabad művészetek és tudományok fakultásán nyert, alsóbb fokú diploma: elsősorban arra volt jó, hogy tovább tanulhasson a jogi vagy teológiai szakon. Tovább is tanul, és nyilván doktorátusra készült, hiszen még a Nagy Testámentum írásakor, tehát 1461-ben is écolier-nak, diáknak nevezi magát.

A tanulás azonban egyre névlegesebbé vált. Villont elkapta az önállóság, a bor, a rossz társaság, a nők. Az egyetemi és a polgári hatóságok közt is minduntalan kiújultak a viszályok. Egyszer már akkor felfüggesztették a tanárok a tanítást, éspedig teljes félesztendőre, amikor Villon még kisdiák volt; s az egyetem sztrájkeszközei közt félelmes fegyvernek számított az a jog, hogy ugyanakkor a rektor a templomokat is bezárathatta. 1451-ben, Villon „érettségijének” évében, tehát épp akkortájt, amikor az egyetemi vezetők végre már-már kénytelenek voltak elfogadni a királyi iskolareformot, olyan vihar tört ki, amely három esztendőre fenekestől felforgatta a diáknegyed életét.

A párizsi egyetemnek akkor nem volt igazi központja, a kollégiumok, templomok, elszórt hallgatótermek csaknem az egész bal parti városrészt elfoglalták a tulajdonképpeni Quartier Latin, a Sainte-Geneviève hegy körül. Az új nagy botrányt egy csíny robbantotta ki. A diákok, hegyükről leszállva, a Saint Jean de Grêve templommal szemközti ház elől, amely a veszekedős és istenes özvegy Bruyères-né – ahogy mondták: Mademoiselle Bruyères – tulajdona volt, kiástak és diadalmenetben elvittek egy ősrégi, hatalmas és nevezetes mérföldjelző követ. A követ, melynek már az ősi diákhumor a Pet-au-Diable nevet adta, saját városnegyedük közepén, a Mont-Saint-Hilaire-en újra felállították. Az előkelő özvegy panaszára Robert d’Estouteville prévot – városbíró, elöljáró vagy főkapitány, egyébként Villonék régi jóbarátja, akihez a költő egy balladát is írt, és aki Victor Hugo Notre Dame-jában szintén szerepel – rendőreivel lefoglaltatta és beszállíttatta a követ a Palais udvarába. A diákság betört a királyi palotába, az őröket leütötte, és a Pet-au-Diable-ot nagy gaudiummal visszavitte a hegyre, s ott bevakolta, megláncolta, „rozmaringsipkával” koszorúzta. A kő lassanként az egyetemi szabadságjogok szimbóluma lett.

A diákok azonban tovább mentek, s amikor Mademoiselle de Bruyères, a megváltoztathatatlanba belenyugodva, új mérföldkövet állíttatott a háza elé, azt is elrabolták és eltüntették a Mont Sainte-Geneviève-en. Ennek az utóbbi kőnek a szintén nem jó illatú Vesse nevet adták, ezt is megkoszorúzták, és leláncolták és a Pet-au-Diable-lal együtt tánccal, nótával, muzsikával ünnepelték, miközben a járókelőket, sőt a tiszteket is arra kényszerítették, hogy tegyenek esküt a diákjog tiszteletben tartására. Ők maguk viszont igen kevéssé tisztelték a polgári rendet és a tulajdonjogot: fosztogatni kezdtek a városban, a hentesek boltjaiban húsokat akasztottak le a horgokról, a vásárcsarnokokból tyúkokat emeltek el, hordókat gurítottak ki Turgis kocsmáros Toboz-hoz címzett vendéglőjéből, egyszóval virágozni kezdtek azok az „ingyen-lakomák”, amelyekben – mint a Repues franches című későbbi diákballada-gyűjteményben bőséges bizonyság van rá – Villon vezérszerepet vitt a találékonysága révén. Nagy örömük telt a diákoknak a hangos éjszakai felvonulásokban is, melyeknek során leszedték a cégtáblákat, és a Medvé-t „összeházasították” a Kocá-val, a Szarvas-t a Papagáj-jal és így tovább.

A főkapitány végre megunta a dolgot és 1453. május 9-én megszállta a Sainte-Geneviève hegyet a diákok egy házban elbarikádozták magukat, még egy kis ágyú is került valahonnan: az ütközet vége az lett, hogy a rendőrség vagy negyven diákot letartóztatott, és a bűnjelekkel együtt elhurcolt. Erre valóságos háború tört ki. A rektor nyolcszáz diák és magiszter élén a foglyok kiszabadítására indult. A prévot engedett, a diákokat kiadta az egyházi bíróságnak. Emberei azonban, mikor a diákok diadalmenete már elvonulóban volt, valami félreértés folytán összetűztek a tüntetőkkel, s az újabb ütközetben sokan megsebesültek, és egy Mauregard nevű jogász meghalt. Az ügy ezzel vészesre fordult, az egyetem 1453 májusától 1454 februárjáig felfüggesztette a tanítást és bezárta a templomokat. Rengeteg további bírósági hercehurca és fellebbezés után a rektor végül teljes elégtételt kapott, és egy rendőrtisztnek, aki az összeütközésnél kezet emelt rá, lecsapták a jobb keze fejét.

A zavargásokból Villon nyilván alaposan kivette a részét, mindenesetre rendkívül érdekelték az ügy fordulatai, hiszen, mint a Testámentum-ból tudjuk, Pet-au-Diable címmel valami humoros eposzban, melyet regénynek nevez, fel is dolgozta az eseményeket. Testálásai során, nevelőapjáról beszélve, ezeket írja:

A burleszk eposz, sajnos elveszett. A Testámentum-ban Mademoiselle la Bruyères-ről is szó esik, a cégtábla-kalandok emlékeképpen pedig Villon ilyen tarka cégérek egész sorát hagyományozza különféle ismerőseinek.

De egyebet is ír később, az önéletrajzában, ezekről az „elveszett évek”-ről. A megbánás szól ebből a strófából:

Más helyen még erősebben, még nyíltabban beszél:

A közállapotok általános ziláltsága, az egyetemi botrányok, a tanítási szünet, a mind veszedelmesebbé váló csínytevések s természetesen elsősorban a könnyelműség lassanként olyan útra vitte, amelyen ő is in profundum malorum süllyedt. Ismerősei és barátai közt egyre több akadt, akire derék nagybátyja és szomorú édesanyja – pedig őrá annyi őszinte bánkódással gondol a tékozló fiú, és olyan szép imát írt számára! – bizonyára csak rémülettel tekintett. Ezek közül való volt az egyik fentebbi idézetben szereplő Guy Tabarie; hogy milyen „derék” ember, még látni fogjuk. De volt köztük kitűnő, nemes, földesúri családból származó börtöntöltelék is, például a Villonnál két évvel idősebb Régnier de Montigny. Ez vezette be a fiatal költőt a korcsmák, utcalányok, hamiskártyások és kockások s végül a Coquille világába; néhány keserves és cifra esztendő után 1457-ben, a dijoni coquillard-perben, huszonkilenc éves korában felakasztották. Ugyancsak felmagasztalva végezte az életét négy évvel később Colin de Cayeux, egy lakatos fia, Villon gyermekkori szomszédja és pajtása, lecsúszott egyetemi hallgató. Mindenféle más jómadarak, uzsorások és banditák hosszú soráról számolnak be a Villon-életrajzok, egykorú rendőri és bírósági iratok újonnan feltárt adataival szinte túl élesen világítva meg a költő boldogtalan és homályos életének egy-egy szakaszát.

Ehhez az 1453 körüli korszakhoz, amelyben Villon még kétlaki életet élt az otthon és a titkos alvilág közt, a cimborák hosszú sora mellett természetesen hozzátartoznak a nők, a munkáslányok és széplányok, s egy-két úrinő: Catherine de Vausselles, Villon „reménytelen” szerelme, aki egyszer bizonyos Noëllel és társaival oly emlékezetesen megsulykoltatta a költőt, továbbá a botrányos életű, hírhedt pourras-i apátnő, Huguette du Hamel, s végül a „közönséges és zengzetes nevű lányok vidám bandája”, akikkel sorra megismerkedtünk a Nagy Testámentumban: Jehanneton, Jacqueline, Blanche, Perette, Ysabeau, Marion d’Idolle, Denise, nagy Breton Anci, az orléans-i kis Macée, aki meglopta Villont, és a többiek, és mindenekelőtt a la grosse Margot, a kövér Margot, akinek a Notre Dame-kolostor mellett volt a korcsmája. Ebben a lebujban a költő, akinek verseit már mindenfelé szívesen hallgatták, valósággal otthon volt: a tulajdonosnő barátja. Világhírű balladájában, melynek cinizmusát az „ajánlás” önmagára visszasújtó keserű megállapításai ellensúlyozzák, páratlan elevenséggel rajzolja meg a zsák a foltja szövetséget. Mennyit szerepelnek verseiben mindezek a tavernák, mennyit ezek a figurák, mennyit a tündéri és naturalista balladákban a gyönyörű és elrothadó női testek! A kövér Margot korcsmája volt az, ahol legszívesebben gyűltek össze a Montigny- és Cayeux-féle „deklasszék”, akik egyébként ebben az időben valamiért Dijon környékére tették át székhelyüket. Ezeket a korcsmákat természetesen nem mai szemmel kell nézni, tisztességes polgárok, ügyvédek és papok is nyugodtan együtt iddogáltak a kártyázó, veszekedő és verekedő társasággal. Sokszor poharazott a Toboz-ban, az Öszvér-ben vagy a Trou Perette-ben Villon kitűnő és kedélyes egyházi védőügyvédje is, magiszter Cotard, akit az Imádság Cotard mesterért strófáiban tett halhatatlanná a honoráriummal adós védenc.

Mindezek az alakok, világiak és egyháziak, és mindaz, amit műveltek, örök-emberi rajzuk ellenére oly idegenek és távoliak a mai erkölcsszemlélet számára, amennyire érthetetlen az a másik szokás is, hogy a középkori párizsiak majálisokat és bálokat rendeztek a temetőkben, elsősorban a Cimetière des Saint-Innocents-ban. Az Ártatlan Szenteknek ez az óriási temetője valóságos népliget volt. Ott terült el, ahol ma a Nagycsarnok van, négyszögletes fal körítette, s a falak mentén a nagy árkádok alatt hegymagasságban tornyosodtak a kiürített sírok csontjai, koponyái. Itt festették meg, öt-hat évvel Villon születése előtt, a híres és első Haláltáncot – a Danse Macabre-t – melyet világszerte rögtön utánozni kezdtek; a dominikánus szellemű, hatalmas freskón tizenöt mindenféle rendű és rangú klerikust és ugyanannyi laikust kényszerít körtáncba a vígan bokázó Halál, akit itt még nem csontváznak, inkább csak csontvázfejű, szétmálló kadávernek ábrázoltak. Párizs nevezetessége volt ez a nagy temető, földje mohón ette és türelmetlenül köpte a csontokat, sírjai közt és árkádjai előtt pedig táncolt, sírt, csókolózott, verekedett a nép, majdnem úgy, mint a korcsmákban. A középkori lélekben elmosódtak a bűn és megtisztulás, mennyország és pokol, élet és halál határai. A modern hitetlenség, ha lelkifurdalást érez, az észre apellál, kimutatja, hogy nincs bűn, és ezzel oldozza fel az embert. Önmegváltásának a ráció az eszköze. Villon és kora kikerülhetetlennek hitte és vállalta a gyarlóságot és a bűnt, de irracionális magasságba fellebbezett, és mindig fellebbezett! Az a kor a részegség és a szenvedély perceiben volt cinikus; nekünk a józan eszünk az. Villon jól tudta, hogyan vernek el az Elveszett Fiúk „mindent korcsmára meg leányra”, s közben folyton önvád kínozza, imádkozik és Hamlet síri borzongását érzi, másfél századdal Shakespeare előtt. Ártatlanok temetőjéről beszélve írja:

A földi és lelki pokolban és a megváltás sóvárgásában ilyenformán élt a „szegény Villon”, a kis, sovány, csúnya, fekete diák, amikor egy tragikus kaland, melyet nem ő kezdett, kivetette védő otthonából, és vagabundussá tette.

1455. június 5-én, Úrnapján, este kilenc óra tájban, a Rue Saint Jacques-on, a St. Benoit órája alatt hűsölt a kőpadon vele egy Ysabeau nevű nő és Gilles pap. Egyszerre csak egy Jean le Merdi nevű diák kíséretében elhaladt előttük egy másik pap, Philippe Sermoise (vagy Chermoye), és amint meglátta Villont, éktelenül gyalázni kezdte valami homályos nőügy miatt, majd csuhája alól kardot rántott elő, Villon fejére sújtott, és felhasította a költő alsó ajkát. Villont elöntötte a vér, a szemtanúk ijedten szétrebbentek. Végre kardot húzott a költő is, és lágyékon döfte támadóját. Ekkor érkezett vissza Jean le Merdi, és lefegyverezte Villont, aki erre nagybátyja kolostora felé hátrált. Támadói üldözték. A költő felkapott egy követ, és leterítette vele Sermoise-t, akiről csak azután derült ki, hogy milyen súlyos a szúrás, amit kapott. Villon borbélyhoz futott, hogy bekötöztesse a sebét, és annak hivatalos kérdésére, hogy kicsoda, és hogy kivel párbajozott, ellenfelét megnevezte ugyan, de óvatosságból Michel Moutonnak mondta magát; aztán övéitől gyors búcsút véve, megszökött Párizsból, hogy elkerülje a vizsgálati fogságot. A sebesült papot kórházba vitték, a Châtelet vizsgálóbírója azonnal kihallgatta. Sermoise nem vádolta Villont, kérte, hogy ne üldözzék, és „bizonyos okokból, melyek erre késztették”, megbocsátott ellenfelének. Két nap múlva meghalt. Villont, aki gyilkos lett, távollétében száműzték az országból. A pap vallomásáról felvett jegyzőkönyv – és talán Robert d’Estouteville prévot barátsága – nagyon megkönnyítette a költő későbbi felmentését ebben az önvédelemből történt emberölési ügyben.

A gyilkosság körülményeit hivatalos aktákból pontosan ismerjük. Hogy azonban Villon hol és hogyan töltötte ezt a hét nehéz hónapot, amely most várt rá, azt csak sejteni lehet. A feltevések nagyon ellentmondóak. Az „országos kitiltást” ebben az időben nem vették nagyon komolyan, az elítéltet kikísérték Párizs határáig, és ott szélnek eresztették. Tekintve a viszonyokat, a szerencsétlen éhen halt, rablók áldozata lett, vagy beállt maga is banditának.

Lehet, hogy ez alatt a héthónapos első száműzetése alatt egy ideig Villon is a banditákhoz, a coquillard-okhoz menekült, akik közt két cimborája, Montigny és Colin de Cayeux meglehetősen nagy szerepet játszott; ez azonban szintén csak feltevés. Ha csakugyan utánuk ment Dijonba, épp az 1455 novemberében megtartott nagy coquillard-pör idejére érkezhetett oda, amely egy időre szétugrasztotta a szakmák szerint megszervezett, csodálatosan összetartó, ezertagú, félelmetes bandát. A bandatestületnek hetvenhét tagját ugyanis elfogták, s közülük néhányat rögtön felakasztottak vagy olajba főztek. A pör részletes aktái ránk maradtak. Villon neve sehol sem szerepel bennük. Hogy tehát a költőnek volt-e igazi kapcsolata a Coquille-jal, azt csak gyanítani lehet. Mindenekelőtt abból, hogy több említett párizsi barátja fő-coquillard volt, s velük együtt később ő is részt vett bizonyos igazolt bűncselekményekben. Továbbá: valamiből el kellett tartania magát, s megélni csak rablásból élhetett meg, ekkor pedig már mindenesetre biztonságosabb volt bandában dolgozni, s nem a maga szakállára. S végül: most – vagy későbbi, ötéves exiliuma idején – Villon írt hat balladát a coquillardok argóján, elavult és tájszavakból, latin és titkos kifejezésekből összegyúrt speciális zsargonnyelvén. (A zsargon-balladák tartalma nem terhelő, a költő többnyire arra inti barátait, hogy hagyjanak fel veszélyes mesterségükkel.) Ezeken a meggondolásokon kívül csak a verseiben található célzások adnak némi támpontot a találgatásra, hogy a szökevény költő hol és hogyan élhetett a száműzetései alatt.

Legvalószínűbb az, hogy ez alkalommal Párizs környékén bujkált, jószívű ismerősök és ismeretlenek kenyerén tengődött. Nem volt igazi oka messze kerülni Párizstól, és tudhatta, hogy jó lesz kéznél lennie, hiszen családjának előkelő barátai bizonyára mindent megtesznek a rehabilitálására. Az biztos, hogy Bourg-la-Reine-ben, mint hat évvel később is hálásan emlegeti, Perrot Girart borbély napokon, talán heteken át jól tartotta disznópecsenyével. Ugyanakkor, a borbélynál vagy másutt, talán együtt is élt a pourras-i zárda – később Port-Royal – viharos múltú és jövőjű apátnőjével, a már szintén említett Huguette de Hamel-lel, akinek életét szintén részletesen ismerjük. Villon ez idő tájt viselt dolgairól csak ennyi bizonyos. 1456 januárjában aztán tisztázódott az ügye, s ő egyszerre két „lettre de remission”-t is kapott, egyet „François de Montcorbier”, egyet „François des Loges, autrement dit de Villon” névre. Visszatérhetett Párizsba.

A megrettent vagy legalábbis alaposan megszeppent költő boldogan pihente ki fáradalmait nagybátyjánál és kesergő édesanyjánál, őszintén megbánta bűneit, fogadalmakat tett, és ismét járni kezdett az egyetemre. Az év nagy része nyugodtan telt el. Eleinte legfeljebb az asztalos Chasia Cholet-val, Guy Tabarie-val, a Pet-au-Diable regény másolójával és a lajtos Jean Le Loup-val találkozgatott. Nemsokára azonban jelentkezett Colin de Cayeux is. A rendes élet és munka már mégsem ízlett Villonnak, s ő lassan visszacsúszott előbbi életébe: tivornyázott, csalt, és sohasem volt elég pénze. Valami szerelmi bánat is nyomta – a Catherine de Vausselles-ügy, vagy más – amire egész életében minduntalan visszatér, s ami miatt még sírfeliratában is „a szerelem mártírjának” nevezi magát.

A rejtélyes nőről, aki szédítette, az ő homályos célzásain kívül semmit sem tudunk. Valaki megcsalta, becsapta, édes szavakkal rászedte, s ő ki akart szabadulni a „nagyon szerelmes börtönből”, amely összetöri a szívét, ezért hát elbujdosik Angers-ba: ezt erősítgeti az úgynevezett Kis Testámentum-ban, amelyet 1456 vége felé írt. Ez a háromszázhúsz sorból álló vers az első komolyabb munkája, mintegy fiatalkori vázlata későbbi főművének, a Nagy Testámentum-nak; igazi címe: Les Lais, vagy Les Legs, vagyis: Hagyaték. Öt évszázad tradícióját már aligha lehet megváltoztatni, de Villon élesen kikelt az ellen, hogy a Hagyaték-ot Testámentum-nak, akár Kis Testámentum-nak nevezzék; igazi Testámentum-ában, melyet a kicsivel szemben ma általában Nagy Testámentum-nak hívunk, így tiltakozik még a cím megváltoztatása ellen is:

Öt évvel később, a Nagy Testámentum-ban is sűrűn beszél arról a nőről, a „fondor szépségről”, aki 1456-ban úgy rászedte és meggyötörte. „A kivert és megtagadott szerető” néven emlegeti magát, és így ír:

Mivel más helyen ennek a rejtelmes nőnek anyagi kapzsiságáról is beszél, a most idézett leírást olvasva az ember nem tud elzárkózni a gyanú elől, hogy Villont talán feljelentésekkel fenyegette és zsarolta ez a szép nő, s hogy a költő azért lett bandita, hogy legyen pénze biztosítani „szerelme” hallgatását.

1456 karácsonya után Villon elhagyja Párizst. Angers-ben, amelyet újra célpontjának jelölt meg, egy nagybátyja élt, öreg pap; de semmi jele, hogy csakugyan felkereste volna. Pedig komolyan készült a látogatásra, mégpedig nemcsak azért, hogy a kedvesét felejtse. Volt rá más oka, és volt más célja is, amit megint könyörtelen vizsgálóbírói akták bizonyítanak.

1457 tavaszán, három-négy hónappal Villon második elbujdosása után, a „derék” Guy Tabarie egy Pierre Marchand nevű papnak, aki később a párizsi Châtelet rendőrtisztje lett, egy korcsmában spiccesen olyasmit kezdett fecsegni, hogy az elmúlt télen betörésben vett részt, melyet azóta sem fedeztek még fel: néhány barátjával kirabolta a Collège de Navarre – ma: Technikai főiskola – pénztárát, ahol a teológiai fakultás pénzét őrizték nagy vasládákban. Marchand egy álló hónapig nap nap után nagy türelemmel szedegette ki Guy Tabarie-ból az eset részleteit, ő maga is jelentkezett valami hasonló új munkára, s mikor a fecsegő már mindent feltárt, jelentette az ügyet a Châtelet-ben. A rendőrség és a károsultak csak akkor értesültek róla, hogy betöréses lopás történt. A tetteseknek egyelőre csak hűlt helyét találták, Guy Tabarie is megugrott, és csak egy év múlva került hurokra.

Vallomásából a következő tényállás derült ki. 1456 telén, karácsony előtt, a Rue St. Jacques-ban, az Öszvér-ben együtt vacsorázott Colin de Cayeux, egy bizonyos Petit Thibault és Petit Jean, fekete szakállas, harmincéves, alacsony kis ember, akit „fortis operator crochetorum”-nak, vagyis kiváló kasszafúrónak ismertek, továbbá egy Don Nicolas nevű picard pap, Villon és ő. Vacsora után, tíz órakor, fekete köpenyben, kötélhágcsón bemásztak a Collège de Navarre kertjébe, azután a kollégiumba. Ő – Tabarie – kint a kertben vigyázott, és a köpenyeket őrizte, bent pedig Petit Jean éjfélig dolgozott: sorra „megoperálta” a vasalt ládákat, s az egyiknek a fenekéről végre ki is emeltek egy zsákot ötszáz arany écu-vel. A pénzen megosztoztak, de őt becsapták: őrködéséért mindössze tíz aranyat kapott. Utána áldomást ittak a Pomme de Pin-ben, s ott Villon előadta társainak, hogy újabb hasonló jó „szüret”-re lesz kilátás, mert ő elmegy Angers-ba, terepszemlét tart a nagybátyjánál, akinek egy barátjánál szintén van öt-hatszáz arany, majd azt is elrabolják. Ezt tárta a rendőrség elé 1458-ban a „derék” Guy Tabarie, ezt vallotta a kínpadon is.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Villont legfeljebb harmadsorban sarkallta meglépésre a szerelmi bánat. Sokkal inkább az a vágy vitte, hogy mikorra a betöréses lopást felfedezik, ő már ne legyen Párizsban, s hogy ugyanilyen kényelmes módon mielőbb újabb aranytallérokhoz jusson. Ezzel aztán igazán bandita lett belőle, és megkezdődött öt évig tartó második bujdosása.

A huszonöt éves, boldogtalan költő 1456 végétől 1461 őszéig volt erdők, mezők, országutak vándora, börtönök lakója. Mint első bujdosásáról, erről az ötéves bolyongásáról sem tudtunk semmi biztosat. Amit a coquillard-kapcsolatok gyanújáról előbb már elmondtam, az is talán ebbe a korszakába illik inkább az életének. Vagy ebbe sem? Látom, a Nagy Testámentum egyes strófáinak és sorainak homályos utalásaiból az életrajzírók – nem az újabban divatos vie romancée-k szerzői, de komoly filológusok és kutatók – hogyan következtetnek például kóborútjainak az irányára. Abból a parányi tényből, hogy egyik versében mellékesen odavetve előfordul Roussillon városka neve, már konkrétumot olvasnak ki; holott ezt a városnevet esetleg csak a szóban forgó ballada tizenhat -illon végződésű sorának rímkényszere vitte a versbe. Vidéki bebörtönöztetéseit szintén mind más és más időpontra teszik, számát csökkentik vagy növelik, okaiul különféle sejtelmeket hoznak fel. Egyáltalán jellemző a komoly Villon-életrajzokra, hogy csak ott biztosak, ahol vagy a költő maga közöl valami használható adatot, ami nagyon ritkán fordul elő, vagy pedig ahol egykorú bűnügyi akták állnak rendelkezésre. Az utóbbi esetben teljes megvilágításban, szinte novellisztikusan feldolgozva látjuk egy-egy nap történetét. Nagyon sok kortörténeti akta, adat és feljegyzés van, amely általában Villon korára vagy életének mellékszereplőire vonatkozik; róla magáról alig esik szó. Sokszor egyes verssorainak az értelmezésénél is ilyen külső adatokat kell segítségül venni, bár néha nagyon ellentmondóak, vagy sokféle megfejtést engedélyeznek. Vaskos modern könyveket írtak már össze Villonról, de nincs bennük több, mint amennyit az igazi kutatók és szövegkritikusok, Longnon, Jean-Marc Bernard, Marcel Schwob vagy Gaston Paris, Pierre Champion, Moland mondanak. A lényeget, az igazat, szinte szóról szóra ismétli valamennyi: aktákat kivonatolnak. J. Chapiro, a németül író francia is inkább csak kor- és erkölcstörténetileg bővíti-szélesíti Gaston Paris kitűnő Villon-könyvének tartalmát, amelyen ez az én összeállításom elsősorban alapul.

De térjünk vissza Villon öt kóbor esztendejére. A költő mindenesetre bejárta az északi és északnyugati Franciaországot. Feltételezett, valószínű vagy biztos állomásai: Angers, Bretagne, Poitou – a két poitevia dialektusban beszélő nő lakóhelye –, Dauphiné, Orléans, Dijon, Blois, Bourges, Moulins – a „jó város!” – és Meung (Mehun) sur Loire. A földrajzi rend és az időrend nagyon bizonytalan. Ennek megfejtése különben franciáknak sem lehet igazán fontos, nekünk még kevésbé.

Legértékesebbnek azt kell tartanunk, hogy az ágrólszakadt, lerongyolódott, kiéhezett csavargó-költőt szörnyű nyomorúsága idejében hercegek is fogadták. Villon egy, sőt talán két ízben is vendége volt hosszabb-rövidebb időre Blois-ban Charles d’Orléans, és Moulins-ban Jean II. de Bourbon hercegnek. Charles d’Orléans, a komoly, szomorú és művelt arisztokrata, a finom szerelmi lírikus, maga is „börtönviselt” ember volt: huszonöt évet töltött angol fogságban. Lehetséges, hogy egy ideig Villonnak nemcsak menedéket, de fizetést is adott, mint a blois-i költői kör állandó tagjainak. Valamelyik blois-i költői versenynek – talán utólagos – emléke a herceg kéziratos versgyűjteményében Villon balladája, melyet a költő a nagyúr megadott témájára írt: „Szomjan halok a forrás vize mellett…” Hogy a barátságot mi és mennyire rontotta meg, arra csak kombinációk adnak választ.

Jean II. de Bourbonhoz Blois-ból került Villon; ez a herceg is mutatott iránta némi érdeklődést, és egy alkalommal hat arany tallért adott neki. Villon további verses pumpoló kísérlete elől azonban elzárkózott. Ezekben az arisztokrata udvarokban néhány fellengzős és modoros stílusú hálálkodó, illetve könyörgő balladát is írt Villon: nem növelik a dicsőségét, de szorult helyzetében bizonyára hasznukat látta vagy remélte. Charles d’Orléans kislányának, Marie-nak szertelenül patetikus verses ünneplése is érthető, hiszen – talán – börtönből mentette ki Orléansban az az amnesztia, amelyet akkor kapott, mikor a hatvankilenc éves herceg és harmadfél éves lánykája a várost meglátogatta. Ettől a vidéktől később versben is aggódva óvta barátait Villon, hiszen Orléans mellett, Montpipeau-ban kötötték fel régi cimboráját, Colin de Cayeux-t, akinek „nem sikerült” a fellebbezése. Az Elveszett Fiúkhoz intézett „szép intelmében” így ír:

A legsúlyosabb helyzetbe megállapíthatóan 1461 nyarán került a kóbor poéta: az igazságos és vaskezű Thibault d’Aussigny Meung-sur-Loire börtönének mély pincéjébe vetette, vasban és kenyéren-vízen tartotta. A „kis Robert” volt az őre. Villon mindkettőjüket, de különösen a püspököt – Thibault d’Aussigny és a gúnyképpen használt, gyűlöletes Tacque Thibault néven egyaránt – a Nagy Testámentum nyitányában oly elkeseredetten szidja-gyalázza, mint soha senkit. Nem csoda: egyébként is aláásott egészségét, amelyet régebben „uzsorásoknak akart eladni”, a szörnyű tömlöc teljesen megrendítette. Viszont jó gondolatai is támadtak a magányban. Magába szállt, s valószínűleg ott írta a Szív és a test vitájá-nak bűnbánó balladáját.

A meungi börtönben kötél vagy sorvadás formájában biztos halál várt rá. De 1461. július 22-én meghalt VII. Károly, és burgundi száműzetéséből hazajött a trónörökös, akit Reimsben XI. Lajossá koronáztak. A nagy reformkirály bejárta az országát, és 1461. október 2-án Meungbe érkezve szokás szerint kegyelmet adott néhány rabnak, köztük Villonnak.

A testben-lélekben elkínzott költő egyenesen hazament Párizsba. Ez a legvalószínűbb feltevés. Otthon eleinte nem mert nyilvánosan mutatkozni, mert az 1458-as körözés, amit Guy Tabarie vallomása alapján adtak ki, még érvényben volt ellene. Megbújt tehát a nagybátyjánál. És a harmincéves Villon csöndben kijózanodva, félig-meddig már megérve, írni kezdte művét, a Nagy Testámentum-ot.

– így kezdte, és szorgalmasan, elmélyedve dolgozott, mialatt szobájába bezúgott a Sorbonne nagy harangja. Írás közben, mint egyes részletekből ki-kiviláglik, még nem tudott bizonyos személyi változásokról, amelyek időközben Párizsban történtek. Tehát csakugyan alig mozdult ki. A 173 nyolcsoros strófa anyagába, megfelelő helyekén beiktatta 21 régebben vagy ekkor készült önálló lírai versét, úgynevezett balladákat és rondókat, és ez az így összesen 2023 sornyi terjedelemre megnőtt nagy mű korának első költőjévé, a francia líra fél évezred óta csodált és ünnepelt hősévé emelte.

Körülbelül egy esztendeig tartott ez a békés, nyugodt és munkás élet. Rokonai közben kijárták számára az elévülést, illetve a meungi királyi kegyelem érvényesítését az előző bűnökre. A költő kissé megerősödött, kezdett kijárni. A kövér Margot korcsmája bezárt, ő maga eltűnt; de az új tavernák se voltak rosszak, és megint csak akadtak cimborák, úgyhogy Villon 1462. november 2-án lopás gyanúja címén – vagy talán inkább csak mert oly rossz volt a híre – a Châtelet-be került. Robert d’Estouteville főbíró helyén, ideiglenesen, már más ült, Villonnak nem volt meg a régi hatalmas protektora. Már mégis majdnem kiengedték, mikor az egyik prokurátornak eszébe jutott a hat évvel azelőtti betörés a Collège de Navarre-ba; a bűncselekményre Villon amnesztiát kapott, de most köteleznie kellett magát, hogy a lopásból rá jutott részt, százhúsz aranytallért, mint magántartozást, három év alatt három részletben visszafizeti a teológiai fakultásnak. Nagybátyja kezességére öt nap múlva, 1462. november 7-én szabadon engedték.

A már hatvanas éveit taposó Guillaume de Villon bizonyára kifizette volna szerencsétlen unokaöccséért a háromszor negyven aranytallért, s Villon maga már bizonyára nagyon félt, és nagyon óvatos lett. A százhúsz écu ellenében a földi igazságszolgáltatás is engedélyezte az új, tisztességes életet. Villon persze nem tudott volna kibújni a bőréből, nem vetkőzhette volna le minden rossz hajlamát. De alighanem meg tudta volna fékezni. Hiszen már majdnem úgy élt, mint a többiek, a jó polgárok. Legfeljebb néző mert lenni ott, ahol tíz évvel előbb még vezérkedett. A Nagy Testámentum egész hangulata azt mutatja, hogy végre igazán rendes életet akart kezdeni. A hetykeség és a csípős nyelv még nem halálos bűn.

És Villon mindössze csak hetyke és kötekedő volt azon a novemberi estén is, amelyen bizonyos Robin d’Ogis nevű új barátjával és két másik fiatalemberrel vacsora után a Rue des Parcheminiers „Szekér” cégérű házából, ahol d’Ogis lakott, a maga lakása felé haladt a Rue St. Jacques-on. Sajnos az egyik ablakból az esti sötétségben még lámpafény szűrődött ki. A Villonékhoz indult társaság benézett: a szobában Ferrebouc püspöki jegyző és írnokai dolgoztak. Talán azon a nehéz írásművön, amelynek megszerkesztésével még VII. Károly bízta meg az egyházat: a király, aki annak idején cserbenhagyta Jeanne d’Arc-ot, utólag szégyellte magát, és elrendelte, hogy a francia püspökök, akik az angolok oldalán máglyára vitték Franciaország Szentjét, indítsanak perújítást, és utólag lehetőleg hozzanak kedvező ítéletet az országmentő parasztlány ügyében… Egyszóval Villonék benéztek Ferrebouchoz, s minthogy valamiért mindnyájan haragudtak rá, bekiabáltak hozzá, és beköptek az ablakán. Ferrebouc és írnokai kirohantak az utcára, veszekedés, majd verekedés támadt. Villon abban a percben, hogy öklözésre került a sor, óvatosan félrehúzódott, Robin d’Ogis azonban kardjával földre sújtotta Ferrebouc mestert, aki szerencsére nem sebesült meg komolyan. Robin d’Ogis még leszidta Villont a gyávaságáért, aztán mindenki iszkolt. A társaság ellen körözés indult, Villon is megszökött, de elfogták, és december elején már megint a Châtelet-ben ült letartóztatásban. D’Ogis még novemberben kegyelmet kapott a tulajdonképpen igazán jelentéktelen rendzavarásért, Villont azonban a párizsi prévoté rövid úton „à estre pendu et estranglé” – „kötélre és megfojtásra” – ítélte.

Az ítélet annyira komolytalannak látszott, hogy Villon eleinte nem is törődött vele, és egy négysoros kis versében szemtelenül kigúnyolta a halált; nemsokára azonban megrettent, és ekkor írta a börtönben gyönyörű és hatalmas vezeklő balladáját. Az Akasztottak-ét, amelyben társaival együtt már a bitófán látta magát:

Ugyanakkor a Parlamenthez – a Tanácshoz, melyhez a fellebbezési ügyek tartoztak – apellált. Bármennyire is reménytelennek találta a kilátásokat Garnier, a fogház őre, elfogadták a folyamodványát. A fellebbezési törvényszék – az ügyről megvannak az akták – 1463. január 5-én új ítéletet hozott; a kötélhalált megsemmisítette, de „tekintettel nevezett Villon rossz életére”, tíz évre kitiltotta a költőt Párizs területéről. Villon így friss és felvágott nyelvű versben, A fellebbezés balladájá-ban boldogan dicsekedve fejezte ki örömét a halálmadár Garnier jóslatának bukásán:

Egy másik lelkendező és elég gyönge balladában megköszönte a Törvényszéknek az új ítéletet, és három nap haladékot kért, hogy elbúcsúzhasson az övéitől. Kérelmét teljesítették.

1463. január 8-án elhagyta anyját, nagybátyját, Párizst.

Többet nem tudunk róla.

Semmi egykorú arcképe nem maradt ránk.

Nevelőapja 1468-ban halt meg.

Ő maga meddig élt? Száz évvel később Rabelais néhány anekdotát jegyzett fel róla, hogy Angliába ment, és hogy öregségében a saint-maixent-i abbénál éldegélt, Pointeu-ban.

Rég megcáfolt képtelenségek.

Olyan nagy és igazi költő, mint Villon, nem hallgatott volna el egyszerre és végleg; márpedig semmi nyoma semmi újabb költeményének. A valóság, én is azt hiszem, csak az lehet, hogy korán megrokkant teste nem bírta soká a bujdosást. Így azután bizonyára hamar elérte a halál vagy kötélen, vagy árokparton.

Baudelaire élete

Charles Baudelaire 1821. április 9-én, délután 3 órakor született, Párizsban a Rue Hautefeuille 13. számú házban. Az utca azóta megszűnt, a házat 1856-ban kisajátították, és a Boulevard Saint-Germain megnyitásakor lebontották. Szép régi, tornyos épület lehetett, az akkor négyszáz éves Hôtel d’Alègre tömbjéhez tartozott, díszítése még idézte az egykori eleganciát.

Ebben a házban lakott a költő apja, Joseph-François Baudelaire. A fehér hajú, fekete szemöldökű öregúr katolikus vallású, jómódú kisbirtokos szülők gyermeke volt, kitűnő iskoláztatást kapott, s fiatal korában Choiseul-Praslin herceg gyermekeit nevelte. Arisztokrata kapcsolatait és barátságait, noha maga republikánus volt, a nagy forradalom és a rémuralom alatt sem tagadta meg, s elvei fenntartásával, ahogy tudta, segítette régi ismerőseit. A császárság idején jó fizetéssel a szenátus tisztviselője lett, a Bourbonok visszatérésekor önként nyugdíjba ment. Lafontaine-i kedélyű és közvetlenségű, művészbarát embernek festik; megkülönböztető tulajdonságai közé tartozott a nagy udvariasság és választékos modor, amit a fia is örökölt tőle. Szép lakását szerényebb műkincsekkel és saját vízfestményeivel díszítette; az utóbbiak nem vallottak különösebb tehetségre, sőt Baudelaire, a műkritikus, később „igen nyomorúságos” festőnek minősítette édesapját, bár különben nagyon szerette. François Baudelaire-nek már volt egy felesége, Rosalie Janin, s egy felnőtt fia, Claude-Alphonse; Rosalie azonban 1814-ben meghalt, kisebb földbirtokot hagyott az urára, és a ház asszony nélkül maradt 1819 őszéig. Ekkor, szeptember 9-én, az apa újból megnősült. Második házasságából született a költő.

Baudelaire édesanyját Caroline Archimbaut-Dufays-nek hívták. Árvalány volt, az ancien régime egyik emigrált tisztjének gyermeke, 1793-ban született, Londonban. Szüleinek halála után hazakerült, s Auteuil-ben nevelkedett a baráti Pérignon családnál. Jó modorú, érzékeny, nem szép, de csinos nőnek mondják a fennmaradt adatok; fekete szeme és hosszú nyaka volt; talán átitatta egy kis „anglikán farizeusság”. Szeretett volna kikerülni a mégiscsak idegen családból, amely nevelte, s így örömmel és kissé meghatottan fogadta a világfias modorú, finom úrnak, a ház barátjának, François Baudelaire-nek a közeledését, aki előbb mint atyai ismerős, majd mint udvarló járt hozzá a Pérignon-házba. Amikor Charles megszületett, a puritán Caroline huszonhét, az öreg jakobinus François Baudelaire pedig hatvanegy éves volt. „Aggastyán gyermeke vagyok!” – panaszolta később a költő.

Az aggastyánt és a gyermeket azonban kitűnő viszony fűzte egymáshoz. Claude, a féltestvér, korán kikerült a házból, minden szeretet a második gyermek felé fordulhatott. Az öreg Baudelaire elbűvölte fiát. Maga tanította meg írni-olvasni, sokat sétált vele, a Luxembourg-kert szobrain magyarázgatva a plasztika és a művészi ízlés elemeit a figyelő gyermeknek.

1827 februárjában François Baudelaire meghalt, és Charles nevelése az anyára maradt, és Mariette-re, akit – sokkal később – a megtért Baudelaire az imáiba foglalt, s akinek emlékét „A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem” kezdetű vers őrzi. A gyermek rajongva szerette az édesanyját, féltékeny volt mindenkire, aki hozzájuk járt, s különösen egy szép, fegyelmezett, kissé szertartásos katona iránt érzett növekvő ellenszenvet. Ez a sokszor kitüntetett katona, Hohenlohe herceg segédtisztje, a harminckilenc éves Aupick őrnagy volt. Vendégeskedései megrontották a gyermek Baudelaire életét, mindjobban elhódították tőle az anyját, akivel addig oly sok bizalmas sétát tett Párizs parkjaiban, vagy nyáron, Neuillyben, ahol az anyja egy napos kis házat bérelt. Ekkori életükre, a házra s a kert kis gipsz Pomona- és Vénusz-szobrára férfikorában is vágyakozva gondol vissza a költő. A gyermekben egyre mélyebb s végül gyógyíthatatlan sebbé, majdnem gyűlöletté fokozódott a fájdalom, hogy Caroline elszakadt tőle, s 1828 szeptemberében, alig másfél évvel első férjének halála után, hozzáment a nagy karrier előtt álló katonatiszthez. A ragyogó házasság a kis Baudelaire számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközéseket, eszményomlást, végeredményben súlyos idegbajt jelentett, s a költő csak tizenkilenc év múltán, nevelőapja halála után tudott igazán kibékülni az anyjával. Az intim drámának, amely a lelkében zajlott, első agresszív megnyilvánulása az volt, hogy az esküvő estéjén a szülők hálószobájának kulcsát kidobta az ablakon.

Aupick, 1832-ben, már mint alezredes, családjával együtt Lyonba, új garnizonába költözött a kolera elől és – bár akarta – sehogy sem tudta megnyerni mostohafia szívét. A gyermek magányos és zárkózott, befelé élő, meg-megriadó és vad kitörésekben összeroppanó fiúvá nőtt, árulásnak érezte anyja második házasságát, s apja emlékéhez és Mariette-hez menekült. „Pápa” akart lenni, „katona és színész-pápa”. Mariette Lyonban meghalt, s a teljesen elmagányosodott, makacs gyermek előbb a Pension Delorme-ban, majd a Collège Royalban nevelkedett mint bentlakó. A magány és a gyanakvás misztikus hajlandóságokat ébreszt, a keserű értelem megvetésbe menekül, s koraéretté tesz. Rajongás, cinizmus és ideggyöngeség jellemzi Baudelaire-t már a diákkorában. 1834-ben nyilván erős megrázkódtatást jelent neki a lyoni munkásforradalom, az ágyúdörgés és az utcai harcok: halálát kívánta annak, akit az édesanyja csak félteni tudott: a nevelőapjának. A forradalom után Aupick ezredes lett; két évvel később visszahívták Párizsba, a kormányzó vezérkarába; a család a Rue Culture-Sainte-Cathérine-be költözött. Baudelaire-t pedig beadták a Lycée Louis-le-Grandba.

Diáktársai és tanárai ellentmondóan ítélték meg a későbbi költőt. Baudelaire általában közepes-jó tanuló volt; a számtant nem kedvelte; annál jobban a latint, a görögöt és a természetrajzot. Latin verselésért kitüntetést kapott, és díjat nyert. Saját maga is írt már verseket, örök magánya és korai érzékisége témáit kezdte feldolgozni. A rejtelmes és ugyanakkor gunyoros hajlandóság mellett a képzelet nemegyszer nagyzolásokra, tudatos vagy féltudatos hazugságokra ragadtatta. Nem csoda, hogy összeütközésekbe került az iskolai hatóságokkal, bár komolyabb baja még nem történt az ellenkezései és romantikus pózai miatt. „Lomha melankólia” és lázongó tehetetlenség kínozta. „Már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet eksztázisát”, írta később magáról. Az iskolai évek alatt szellemileg Chénier hatott rá különösebben, a hellenizmusával, aztán „Joseph Delorme” – vagyis Sainte-Beuve – a pesszimista verseivel és Pétrus Borel, a szélsőséges, formátlan vadzseni, az extrém, byronista pokoljáró, akiből oly derék családapa lett, mire megjött az esze, és belátta, hogy nincs benne igazi alkotó tehetség. 1838 nyarán a vakáció alatt Baudelaire a szüleivel utazást tett a Pireneusokban. 1839 tavaszán kicsapták – ha ugyan nem túlzott, amikor a barátainak beszámolt erről az eseményről. Annyi biztos, hogy kivették a líceumból; egy tanárhoz került kosztos diáknak, s látszólag megint békességben élt a családjával, mikor tűrhető, mások szerint szép eredménnyel mégiscsak leérettségizett.

Nevelőapja ekkor már dandártábornok volt, s pályája a diplomácia felé kezdett hajolni. Az előkelő család a fiától is hasonló karriert várt, s Aupick tábornok mélységesen csalódott, Caroline pedig egyenesen elszörnyedt, mikor a tizennyolc éves Baudelaire kijelentette, hogy semmi kedve sem a királyi udvarokhoz, sem a nagykereskedelemhez – ő író lesz. Feszült helyzete a családban ellenségessé vált, őt azonban nem izgatta a tábornok szótlan megvetése és anyjának könnyes bánata: a nagyvilági, gazdag és független „aranyifjú” fölényével, az elkeseredett lázadó gőgjével és amellett hihetetlen komolysággal kezdte képezni magát szellemileg éppúgy, mint a nagyvárosi életben. A szüleinél lakott, de inkább kávéházakban és mulatókban élt, nyakig merült mindenféle bohémiába, és tüntetően megvetett mindent, ami a nevelőapjára emlékeztette. Az anglomán eleganciával öltözködő fiatalembert elkapta a kicsapongás; valószínű, hogy ekkor szerezte súlyos betegségét. Rengeteget tanult, és keveset írt. Nevezetes tanulmányában Gautier részletesen beszámol Baudelaire-nek erről a dendi-korszakáról, habár az igazi dendi-élet inkább csak akkor kezdődött, amikor a költő nagykorú lett, és végleg szakított a szülői házzal. Egyelőre főleg impressziókat gyűjtött, tüntetett, megfigyelt, inkább csak keresve a saját egyéniségét is a Quartier Latin szűk kis utcáiban, melyeknek szennyes és festői képét akkor még nem tüntette el a modern városrendezés, a Boulevard Saint-Michel és a Boulevard Saint Germain. Hajlamai és excentrikus társaságának hatása mind súlyosabb összetűzésekbe sodorták az otthonával. Egy ünnepélyes vacsorán a tábornok a vendégek előtt megdorgálta. Baudelaire kihívó nyugalommal, belülről szinte robbanva, olyasmit felelt, hogy: Uram, ez a magatartás fenyítést érdemel, meg fogom Önt fojtani! Aupick szintén úgy látta, hogy itt fenyítésre van szükség, és arcul ütötte rárohanó mostohafiát. Baudelaire elájult. Az eset után a családi tanács a fiatalember eltávolítása mellett döntött. Ötezer frankot kihasítottak az apai örökségből, s a fiút elküldték a Távol-Keletre, Indiába. Remélték, hogy a nagy út alatt kijózanodik, elfelejti a párizsi bohémvilágot, s kedve jön az exportőri pályához. Felügyelet mellett Bordeaux-ba kellett utaznia, s ott a derék és megbízható Saur kapitány vette gondjaiba. A kapitány vitorlás hajója, a Paquebot des Mers du Sud, 1841. július 9-én Kalkuttába indult, és néhány utasa közt ott volt a fedélzetén a fiatal költő is, aki egyáltalán nem titkolta tökéletes megvetését és érdektelenségét a polgári élet, a kereskedelem, az útitársai és az út iránt.

Mindamellett ez a tengeri utazás lett életének egyik legáldásosabb és legelhatározóbb élménye. Realizálta minden romantikus hajlamát, örökre átitatta az egzotikus messziség nosztalgiájával, a tropikus tájak színeivel és érzékiségével. Mikor visszajött, fantasztikus meséket adott elő a kalandjairól, a tengerről, a kalkuttai lányról, aki beleszeretett, és a rabszolgatartó kapitányról, akit kísérnie kellett. Pedig Indiába el se jutott, s nem is nagyon figyelt a tengeri út özönlő szépségeire. Igaz, hogy az utazás kényelmetlen volt. A Jóreménység-foknál szörnyű orkán táncoltatta őket. A dacos költő, ha nem az útitársait és a kapitányt bosszantotta epés ötleteivel és elméleteivel, többnyire a kabinjában tartózkodott: végre ráért, mint mondta, elolvasni Balzac összes műveit! De természetesen így is mindjobban telítődött a tenger és a trópusok képeivel az alatt a nyolcvanhárom nap alatt, míg a nagy vizeket járta. Ennek az utazásnak az emléke a későbbi versek közt az Exotikus illat, az Egy malabár nőhöz, a Messze innen, az Egy kreol hölgynek, az Albatrosz, Az ember és a tenger, az Előző életem és az Útrahívás; s nagyon sok részlet és kép a Fleurs du Mal verseiben, és éppannyi szomorú vagy boldog vágy, tett, terv vagy indíték a költő életében. A hajó szeptember elsején érkezett meg Port Louisba, Mauritius angol sziget fővárosába. A sziget, a Maszkarénák egyike, melyet a francia lakosság még mindig Ile de France-nak hívott, az Indiai-óceánban fekszik, nyolcszáznyolcvan kilométernyire Madagaszkárról keletre, 1712-től francia, 1810-től angol birtok. A városkában Baudelaire csak néhány vendégszerető, művelt kreol családdal érintkezett; ekkor írta Mme Autard de Bragard számára – a férj tudtával – első szonettjeinek egyikét. Mialatt a viharban megrongálódott vitorlást javították, az embergyűlölő Baudelaire egy parti hotelben lakott, s elhatározta, hogy nem utazik tovább: pár hónap múlva, mire hazaér, úgyis nagykorú lesz, s akkor nem parancsol többé neki a gyűlölt mostohaapa! Mintegy húsz napot töltött Mauritiuson. A kapitány nagy rábeszélésére Ile de Bourbonig – a mai Réunion, száznyolcvanöt kilométernyire délnyugatra Mauritiustól – még hajlandó volt elmenni, de ott már átszállt az Alcide-ra, és húsz nap múlva hazaindult. Saur kapitány az esetről hosszú és nagyon rokonszenves jelentést írt Aupick tábornoknak, a rábízott pénz megmaradt részét és minden felhatalmazását átadta Judet de Beauséjour kapitánynak, ő maga továbbvitorlázott India felé, az Alcide pedig – még egyszer érintve Ile de France-ot – Baudelaire-rel hazaindult Bordeaux-ba. 1842 februárjában a költő visszaérkezett Párizsba, s most már rendíthetetlen volt az elhatározása, hogy csakugyan író lesz. 1842. április 9-én nagykorú lett, májusban szakított a családjával, és elköltözött hazulról. Apai örökségét megosztották közte és féltestvére, Claude között: ő mintegy hetvenötezer frankot kapott; ez a pénz az első világháború utáni vásárlóértékre átszámítva, körülbelül négyszázötvenezer franknak felelt meg. Először az Ile Saint-Louis-n telepedett meg, a Quai de Béthune tíz szám alatt, egyszobás lakásban.

A külön-lakással megkezdődött Baudelaire szabad élete. Költőkkel, festőkkel, szobrászokkal érintkezett; tökéletesítette angol tudását, melynek elemeit még anyjától szerezte; megismerkedett a „fiatal Franciaország” művészi képviselőivel; Levavasseur, a „normand iskola” ifjú vezetője, Prarond, Dozon, Buisson voltak az első barátai, és a technikus-kémikus-író Ménard, valamennyien excentrikus és többé-kevésbé tehetséges fiatalemberek; majd az ifjú Banville, akinek már kötete is jelent meg, s akire – mint Baudelaire fájdalmasan érezte – oly büszke volt az édesanyja. A társaságba nők is tartoztak, színésznők, elegáns modellek, induló kurtizánok; de mások is; a Vöröshajú koldusleány, Lola, a spanyol táncosnő, és egy rejtelmes Marie, aki másba volt szerelmes, és a vallomásaival nyerte meg Baudelaire-t; s – később – egy másik Marie – Marie Daubrun, családi nevén Marie Brunaud –, az Őszi ének és A helyrehozhatatlan zöld szemű inspirátora, és Sarah, a „Kancsi”, az „iszonyú zsidónő”. Sok barát elmaradt, sok új követte őket, fiatal és idősebb írók, kritikusok, nagy dámák, zseniális és közepes művészek hosszú sora, Delacroix, Balzac, Barbey d’Aurevilly, Gautier, Sainte-Beuve, Guys, Asselineau, Du Camp, Flaubert, Victor Hugo, az egész bohémvilág; és mindenek fölött Jeanne Duval és Mme Sabatier. A kortársak, Baudelaire-ről írva, sokszor nem tudtak vagy nem akartak a valóságról beszélni; pl. az a meg nem nevezett „Kígyós nő”, akivel Gautier kezdi nagy tanulmányát, Mme Sabatier-val azonos. Még sok szó esik majd róla.

Egyelőre az előkészületek és a könnyelműség éveinél tartunk. Ez az idő az érzékiség és az individualizmus tüntető és bizarr megnyilatkozásai mellett rengeteg alapvető ismeret feltárásával járult hozzá az egyéniség kiérleléséhez, Baudelaire részt vett barátainak szélsőségesen romantikus harcaiban a reakció és a nyárspolgárok ellen, de tulajdonképpen mindig magányos és zárkózott maradt, s talán csak belső gyöngesége ellensúlyozására volt szarkasztikusabb és időnként gúnyosabb, élesebb, elképesztőbb a többieknél. Gautier részletesen beszél az udvariasságáról, az öltözködéséről, a dendizmusáról: Baudelaire-t mindebben az elkülönülés vágya vezette, s utóvégre tehette, amit tett, hiszen gazdag fiatalember volt, sőt egy kicsit arisztokrataszámba ment. Viszont minden gyakorlati összeütközésnél szánalmasan alulmaradt. Nyilvánvaló, hogy teljesen elméleti ember volt. Mély lelkülete, éles esze, különös, kevert vallásossága, örök bűntudata és analizáló szelleme szélsőségesebbé tette a társainál: mindent komolyan vett, és mindent becsületesen hitt. Hitt? Nem. Folyton ingadozott és szenvedett, és csak az ideái között érezte otthon magát. Tökéletes ellentéte volt minden naturalizmusnak, ellensége a gyalázatos valónak, legfeljebb tiltakozásból realista: hogy megdöbbentsen és megbélyegezzen. Amit azonban csinált, amit végtelen szívóssággal létrehozott, a műve sokkal több az idegesség poklának festésénél, az maga a modern ember; nem kezdeményezés és feldolgozatlan, formátlan nyersanyag, amilyen a Pétrus Borelé volt, hanem tudós elmélyedés, pontos kinyilatkoztatás, és egyúttal a legmagasabb rendű művészet. Baudelaire rendkívül lassan dolgozott, és rendkívül sok variánssal. A későbbi Fleurs du Mal nem egy darabját – persze félreértve s nem igazi tendenciájáért megtapsolva – már széltében-hosszában ismerték és szavalták a művészvilágban, de ő nem adta ki a verseit. Százakra, ezrekre rúgnak a soraihoz írt változatok. Készen, tökéletes formában akart jelentkezni. Még a megjelent írásait is folyton javította, a kinyomtatott Fleurs du Mal-t is, és a prózáját éppúgy, mint a verses munkáit. Rendetlen életet élt, de folyton a rendért, a rendszerességért sóvárgott. Sok rokonszenve és szerelme a rémületnek és megérteni akarásnak a szerelme, és szimpátiája valami különleges hatalom vagy erő – a testiség, a bűn, a nő, a kísértések iránt, valami iránt, amitől borzadunk, de ami elől nem térhetünk ki. Nietzsche és Pascal kísért benne: a visszanéző és vonzó örvény. A roppant kifejező erő, a janzenista szigor, a tökéletes művészi lelkiismeretesség és a végtelen szuggesztibilitás társulása olyan műveket hozott létre benne, amelyek minden személyesség mellett szinte személytelenek – A sátán litániájá-ra gondolok például: ebben a darabban és nem egy társában az autoszuggesztió felső foka adja az ihletet, s a mű maga, bármennyire lírai, csak annyiban azonos Baudelaire-ral, amennyire Shakespeare Macbethtel: teljesen és semennyire sem: a költő egy drámaírónak – vagy ahogy kissé gúnyosan Baudelaire maga mondta – egy „tökéletes komédiás”-nak módjára alkot, és pusztán az ellentét szükséges kidomborításának kedvéért megfogalmaz, megelevenít dolgokat, amelyekhez nincs köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében sajátságos módon feloldódik a szubjektivitás és objektivitás ellentéte: immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga a tiszta képzelet. Minden spiritualista mű, filozófia éppúgy, mint vallásos-irodalmi termék, vízióvá válik ezen a fokon, akár egy pohár víz a kiindulópontja, akár a Sátán, a legdélcegebb bukott angyal, akiről Milton is olyan képet festett, hogy alakja egy kicsit méltó legyen, mint ellenfél, az Úrhoz. Bármilyen téma foglalkoztatta, Baudelaire lelkülete és nagy művészete mindent spirituális magasságba emelt, és ez a művészet a kifejezés külön rangjánál fogva nem dekadens, hanem ellenkezőleg: csupa erő és biztonság. Ezt nem látták a kortársai, ezért becsülte a lélek valamilyen „Kamcsatkájának” különceként Sainte-Beuve és Gautier, s ezért lett Baudelaire a halála óta itt-ott már eltelő száz év világszerte legnagyobb belső, művészi hatású költője.

A kortársait – jó és rossz értelemben – megtévesztették a külsőségek, megtévesztette a költő misztifikáló keserűsége. A kivágott nyakú fekete bársonyruha, a selyemfrakk, az ökörvérszín nyakkendő, a fémgombos kék Goethe-köpeny, a foglalkozásnélküliség magasztalása (holott Baudelaire azt is előírta a dendi számára, hogy kényszer nélkül szeresse a munkát). Ez a költő utálta és megvetette a pénzt, megvetett minden amerikanizmust, mindent, ami hasznos és „demokratikus”, utálta a tömeget. Bármilyen nyomorba került később, mindig magasrendű és idealista maradt. Lenézte az „ihletet”, s olyan tökéletes külső és belső írói technikára törekedett, hogy mindent ki tudjon fejezni, amit akar, amit elhatároz. Irtózott a természet magasztalásától; csak a zord vagy fenséges tájakat szerette, a kivételesen szépet és nagyot. A megvetett tömegbe természetesen beleszámította a „hülye” polgárságot is; „lényegénél fogva sátáni” foglalkozásnak tartotta a kereskedelmet, és mindent elkövetett, hogy félreértsék, és hogy botránkozást keltsen. Az Hôtel Pimodánban inasa és nagyszerűen berendezett szalonja volt, műtárgyakkal, óriási hencserekkel, fotelekkel és óriási íróasztallal. De azért a tulajdonos érdeklődésére, mikor az bizonyos éjszakai zajok felől tudakozódott nála, azt felelte, hogy: „Igen, éjszakánként fát vágok a szalonban, és hajánál fogva hurcolom a földön a kedvesemet.” Élvezetét találta a legendák keltésében, s ezek a legendák nagyon sokáig eltorzították az igazi arcát. Híresztelte például, hogy túlvilági törpe- és óriásnőkkel érintkezik, és hogy fekete haját egy időben zöldre festette. Hogy kígyók és skorpiók barátja. És hogy az ágya alatt szokott hálni. „Lefekvés előtt egy macskát akasztok farkánál fogva az ablakomra”, mesélte, és szenvtelen arccal közölte: „Evett már friss gyermekagyvelőt? Megsütve kellemes mandulaízű…” Vagy így kezdett egy beszélgetést: „Amikor szegény apámat megöltem…” A megvetés öltözött e szavakban a perverzitás látszatába; de az ilyen kacérkodás mindig visszahat a kacérkodóra, sőt eleve fogékonyságra mutat. Baudelaire impasszibilitásra törekedett, azonban csak a művészetben volt tökéletes. Az életben igazán nem. De hát a többiek? A Gautier vörös mellénye? A szerzeteskoponya, amelyből newsteadi orgiái során Byron inni szokott, s a medve, melyet Cambridge-i szobájában „nevelt”? Charles Philipon egyszer fegyenckosztümben jelent meg egy premieren. A művészek nemcsak a Café Momus-ban, hanem mindig és mindenütt ugratták egymást és a környezetüket. A lényeges Baudelaire hallatlan szakmai komolysága, elmélyedése, művészi becsületérzése, az alkotásai és a sokat szenvedett ember meg nem alkuvó, páratlan kitartása az irodalom egyedül fontosnak ítélt területén: az, hogy úgy akart és úgy tudott betörni a jövőbe, „mint egy ágyúgolyó”. Tulajdonképpen rendkívül megnyerő ember volt; barátja, Asselineau, a műkritikus, akivel a Louvre-ban ismerkedett össze, azt írja róla, hogy csak szeretni tudta mindenki, aki közel került hozzá. Deroy festménye a lehető legrokonszenvesebb fiatal művészarcot őrizte meg számunkra ebből az időből: a kép ma a versailles-i múzeumban van.

Szellemi érdeklődésének útjelzői a tanulmányai. Nagyon érdekelték a kései latinok, Martialis, Juvenalis, Petronius, Lucanus; a XVI. századbeli franciák, akiknek újító szellemére Sainte-Beuve, a költőből lett hivatalos nagy kritikus mutatott rá súlyos nyomatékkal; Racine, Bossuet, Pascal; a régi egyházatyák, a „Vallomások” Szent Ágostona és Tertullianus; majd a XVIII. század libertinusai; Voltaire-t gyűlölte és lenézte; aztán az angolok, akik a „legtöbbet érintkeztek a Sátánnal és a sylph-ek népével”, a tündérekkel és a kísértetekkel: Milton, Byron, Shelley, Keats, Maturin, Lewis, Anne Redcliff. A modernek közül említettük már Chénier hellenizmusát. Elmerült Hugo „verbális óceánjába” (akit különben, főleg, mint embert, nem szeretett; „zseniális szamár”, mondta róla). Bármennyire kétségbe vonják újabban, föltétlenül tisztelnie kellett „mesterét”, Théophile Gautier-t és Sainte-Beuve-öt. Legfőként azonban, mint egyöntetű megállapításként olvashatjuk, s mint már említettük, az ultraromantikus és vampirista Pétrus Borel hatott ifjúkori tematikájára; később pedig egész szellemére az intranzigens Joseph de Maistre, akit „a szentlélek lovagjának” nevezett; majd végül, mint látni fogjuk, Edgar Poe. „De Maistre és Poe tanított meg gondolkozni”, írta bizalmas naplójában. Emerson és a hőstisztelő Carlyle is hatott rá az individualizmusával, de „de Maistre volt a bánya, amelyből állandóan merített”; ebből az erős ultramontán szellemből kölcsönözte katolikus koncepcióinak nagy részét – összegzi a hatások ismertetését Crépet, apa és fiú, a legnagyobb két Baudelaire-szakértő –: a mindenütt jelenvaló eredendő bűnt, a fájdalom megváltó erejét, a „reverzibilitás” gondolatát, a kiengesztelő vérpad szakrális jellegét, a „homo duplex” szimultán ellentéteit, a Természet korrespondeáló jelkép-telítettségét. Vegyük hozzá még érdeklődése főirányaihoz a képzőművészetek iránti vonzalmát; tudjuk, hogy elsőrangú műkritikussá képezte magát, alapvető szempontjai nagyrészt a Delacroix elvein épülnek; erősen érdekelte a zene, és olyan jól rajzolt, hogy – Delacroix szerint – nagy festővé fejlődhetett volna, ha nem érdekli még jobban az, hogy nagy költő legyen.

A nőket megvetette, félt, sőt irtózott tőlük. „Nem értem, hogy engedhetnek be nőt templomba.” „Az ördög tanulékony eszközeinek” tartotta őket, s „materialistáknak”, ami a legnagyobb megvetés szava volt a szótárában. „A nő az ördög egyik csábító jelentkezési formája.” „A nő természetes, tehát gyalázatos.” Mindamellett menekült hozzájuk, s nagy érzéki kiszolgáltatottsága ellenére a tiszta szerelemre vágyott: „az élvezés megöli a szerelmet”. Az érzéki (vagyis ördögi) szerelem mellett, amelyet a „tudatos gonosztettekkel” azonosított, és az „operációk gyötrelméhez” hasonlított, ahogy illik is ahhoz, aki hisz az eredendő bűnben, és aki szinte még az Ádám bűnbeesését megelőző ember lelkiállapotában szeretne élni. Hihetetlen erőfeszítéseket tett az eszményesítésre, s másrészt azért, hogy megértse az ember testi kötöttségeit, s feledni tudja, hogy attól üdvözül, amit elítél magában és mindenkiben. A testi szerelem ünneplése a kétségbeesésből csap ki nála: vessük csak össze az Egy dög belső vonalát A vámpír metamorfózisá-nak teljesen ellenkező irányú eszmemenetével: az első a metafizikai sóvárgás páratlan fölszárnyalása, a másik a legmélyebb zuhanás a gonosz varázsból a még gonoszabb valóságba és ébredésbe. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért kell így, ilyen „XV. századba illő” és mélységesen keresztény szempontok szerint élni és érezni a test dolgait; hogy miért kell megvetni és átokkal sújtani az érzékek kívánalmait és parancsait; hogy nem jobb, hasznosabb, megnyugtatóbb-e a nyílt szerelem, vagy a nehézségek és ellentmondások valamilyen józan, libertinus, humoros vagy bölcsen gyakorlati szemlélete és áthidalása. Mondom, felmerülhet a kérdés, Baudelaire-ben is felmerült, de csak újabb tépelődések és gyötrelmek forrása lett ebben az igazságkereső, tragikus és tulajdonképp földöntúli lélekben. Mert csábította ugyan az antik szépségideál és a görög „derű” álma; a Baudelaire lelkifurdalásos „görögsége” azonban – mint a Sappho-vers is mutatja – ellentéte az igazi görög felfogásnak: tökéletesen áthatja a keresztény – éspedig a meg nem alkuvó, már-már életen kívüli, csak dogmákban és posztulátumokban élő – lelkiség és bűntudat. Ha beteg, betegségének itt a lelki-szellemi gyökere. Állandóan Szent Antal kísértései közt él, „bűnözik” és vezekel, ahelyett hogy egészségesen vagy könnyelműen örülne és élvezne; az ő gyönyöre mindig kétségbeesés és szégyen; felejtető, kábító céllal esetleg ünnepli vagy ünnepelni próbálja ezt a kikerülhetetlen rosszat; de nem hisz magának, nem hisz a kísértő gyönyörnek, a felejtés keresője nem hisz a felejtés lehetőségének. Baudelaire a líra Dantéja, a földön annak az országnak vándora és költője, amit alvilágnak nevez, s amit egyszerűen szerelemnek kellene neveznie, ha polgár vagy orvos vagy bohém volna. Baudelaire a tisztaság megszállottja, felnőtten is az anyjába szerelmes és az anyjában csalódott nagy gyermek: számára nincs megváltás, sem könnyelműségben, sem racionalizmusban. Átkozza ugyan versében azt a „haszontalan álmodozót, aki először keverte össze a szerelmet és a morált”, de nem tud megalkudni, csak szenvedni. Túlságosan fél az agyrémeitől. Oly természetes, hogy egy ilyen lélek csak a teljes anyagtalanság régióiban találhat biztonságot és üdvözülést: az angyali szerelemben. Mi, többiek, mások, megoldjuk a problémáinkat, ahogy tudjuk; Baudelaire-ben vagy gyöngébb volt az önzés természetes életereje, vagy erősebb a belső élet: neki csak az egészen éterikus álmok és mentális konstrukciók hoztak nyugodt boldogságot; mítoszokat vetített az egébe, spirituális fehér istennőket a földiek mellé, „tündért” és „hajnalfényű lányt” és Madame Sabatier-t Jeanne Duval és az „affreuse Juive” fölé. Legjobb barátai, Nadar, az újságíró-aeronauta, és Félicien Rops, a festő, egyenesen úgy beszélnek róla, mint „poète vierge”-ről; ez azonban már eldönthetetlen kérdés marad.

Egy kicsit előreszaladtunk az időpontban: a fenti szellemi és lelki-érzelmi ábrázolás sok tekintetben már a Fleurs du Mal érett költőjére vonatkozik. Az életesemények ismertetését a negyvenes évek elején hagytuk el, s a bohémiában szarkasztikus megjegyzésekkel feltűnő előkelő ifjú ekkor még épp csak hogy megkezdte írni nevezetes verseit. Átköltözött a Rue Vanneau-ba, majd – mint említettem – az Hôtel Pimodanba. Könnyelmű élete, szenvedélyei, lakásának nagyúri fényűzése rengeteg pénzt emésztettek fel. Nevelőszülei elszörnyedtek, látva, hogy az ifjú költő – akitől évekig sehol nem jelenik meg semmi – két esztendő alatt a felére csökkentette az apai örökséget. Aupick tábornoknak sikerült elintéznie, hogy Baudelaire-t gondnokság alá helyezzék. Pénzügyeit ettől kezdve a derék, pontos, becsületes, de könyörtelen Ancelle ügyvéd, neuillyi polgármester kezelte. A költőnek ekkor, 1844 szeptemberében, még harmincötezer frank tőkéje volt (mintegy kétszáztízezer békefrank), de most már csak kisebb havi összeget kapott állandó járadékként. Tulajdonképpen jól járt, hogy a szigorú nevelőapai intézkedés megakadályozta öröksége teljes eltékozlását, mert így egészen haláláig mégiscsak mindig számíthatott valamire; erre az állandó, biztos, nem munkával szerzett pénzre pedig igen nagy szüksége volt, hiszen ő, az érdektelen szépség rajongója, sohasem tudott „a toll professzionátusa” lenni, rendszeres, hivatásszerűen végezhető, irodalommentes munkát, igazi újságírást vállalni. Hajmeresztően kevés, amit mint szépíró keresett; Catulle Mendès kiszámította, hogy összes verses és prózai munkájáért, ötkötetnyi Poe-fordítását is beleszámítva, csak annyi honoráriumot kapott, amennyiből írói életének egy-egy napjára 1,75 frank jut. Az örökség megmentésének kényszere tehát jókor jött: más tekintetben mindamellett katasztrofális hatással járt. Baudelaire ugyanis közben már rendkívül eladósodott, hiszen a kedvteléseit nagyrészt váltókból fedezte. Most egyszerre megrohanták az uzsorások – nevezetes figura köztük az öreg Arondel –, és a költő élete ettől kezdve szakadatlan küzdelem volt a pénzzel. Az arisztokratikus hajlamú gazdag ifjú egyszerre üldözött vad lett, aki lakásról lakásra menekül, barátaihoz húzódik, vidékre költözik, és végül, tíz év múlva, emigrál a hazájából a hitelezői elől. Természetesen a szenvedélyeiről sem tudott leszokni, különösen eleinte, úgyhogy az adósságai egyre nőttek. Állandó vendége lett a zálogházaknak, levelezése megrendítő olvasmány a legnyomorúságosabb pénzgondok, tervek, kölcsönök és visszafizetések szakadatlan emlegetése és bankári részletezése miatt. Számtalanszor fordult udvarias levelekben az Írók Egyesületéhez, siralmas kölcsönökért, reménybeli honoráriumokat és kétes kéziratokat és törlesztési dátumokat emlegetve; vagy pedig anyját, a kétségbeesett Caroline-t pumpolta, akivel szemben már nemegyszer tapintatlan.

Még a nyomorúság beköszöntése előtt történt, hogy az elegáns dendi, apjától örökölt aranygombos sétapálcáját forgatva, egy este a St.-Bénoit-kolostor melletti Thèâtre de Panthéon-ban meglátta Mlle Jeanne Duvalt. A jelentéktelen színésznő háromszavas szobalányszerepet játszott valami énekes játékban. Baudelaire-t rögtön és végzetesen megragadta a különös jelenség, a feketés, mások szerint csak sárgásbarna bőr, a hatalmas, kékesfekete sörény, a karcsú derék, a dagadó kebel, az igen széles csípő, a két óriási szem és a lány hullámzó mozgása. (Lásd Manet festményét a budapesti Szépművészeti Múzeumban.) Banville feljegyezte, hogy a járásában „volt valami isteni, és ugyanakkor valami bestiális”; Prarond közlése szerint esetlen volt a mozgása. A költő, akiben bizonyára mauritiusi emlékek és akkor elfojtott vágyak ébredtek, virágot küldött neki, és csakhamar megismerkedett a néger vagy inkább mulatt – quarteronne – színésznővel, akiről biztosan csak annyit tudunk, hogy San-Domingóban született. Ez a szerelme haláláig tartott. Jeanne Duvalnak, a fekete Vénusznak az emlékével és képeivel tele van a Fleurs du Mal. A nem szép, de csinos mulatt lány züllött és ravasz teremtés volt, nagy szerencsét jelentett neki a gazdag ifjú szerelme. Ekkor a Rue St.-Georges-ban lakott; a színházat barátja kérésére nemsokára otthagyta, és a Szent Lajos-szigetre költözött, ahol Baudelaire, saját egyik régebbi lakásán, otthont rendezett be számára. Ez a ház, ez a lakás a Rue Femme-Sant-Tète-ben volt, az utcát ma Rue Le Regrattier-nek hívják. Ugyanekkor költözött Baudelaire a Pimodan harmadik emeletére, ahol Boissard, a festő és egy időben Gautier is lakott. A hotelt, a fejedelmi berendezést és a Hasisevők Klubját ismerjük Gautier leírásából; legfeljebb azt említhetjük meg, hogy a Pimodan földszintjén volt az üzlete az antikvárius Arondelnek, Baudelaire főuzsorásának, aki hitelbe annyi drága bútort adott el neki. Egy év múlva történt a gondnokság alá helyezés. Az elszegényedett költőnek kezdett inogni a büszkesége, ingerlékeny lett; anyjával, aki itt-ott segítette, csak titkos sétákon, futólag érintkezhetett; egy év múlva pedig maga is kénytelen volt Jeanne-hoz költözni a Fejnélküli Nő utcába. A mulatt nő mellett rászokott az alkoholra; az ópiumnak és a hasisnak már előbb rabja volt. Az anyagi gondok lassanként olyan kétségbeesésbe kergették, hogy egy korcsmában, Jeanne jelenlétében, öngyilkos lett: a mellébe szúrt. A seb jelentéktelen volt, s talán csak komédia az egész öngyilkosság. Utána a megriadt család mindenesetre kibékült a költővel, adósságai egy részét kifizették, s Baudelaire ismét otthon lakott. De a tábornokot nem bírta sokáig: visszaköltözött pogány Vénuszához, a Rue Femme-Sans-Tète-be.

Egyúttal azonban összeszedte magát. Érezte a széthullás veszélyét. Mint rendetlen ember, nagyon tisztelte a rendszerességet, az önkéntes fegyelmet; ahogy sok mindent tisztelt, ami az ellenére volt, s amit a kortársai nem láthattak. De a lelkiismeretessége lassú munkássá tette. Eszménye a klasszikus szigor volt; de hogy szerezzen egyensúlyt az életben? Két novella és néhány cikk után végre megjelent az első munkája, egy prózai mű, külön kötet: Salon de 1845. Elsőrangú mű, magas eszményiség, kitűnő forma és stílus, független szemlélet, új, élő és modern analízis. Elemző és elméleti kritikai műveit újabban mind többre becsülik, káprázatosnak nyilvánítva esztétikai szelleme erejét és kiválóságát, ítélete biztosságát, profetikus zsenijét, amint az az összefoglaló L’art romantique és Curiosités esthétiques c. kötetekből kitetszik. Sok művész köszönheti neki a boldogulását. Ez a mű, ez az első műkritika-gyűjtemény, megnyitotta számára a Corsaire-Satan-t – két művészeti folyóirat egyesült, innen a furcsa, összetett cím –, irodalmi kritikát ebbe a lapba írt először, könyörtelenül levágva barátjának, Ménard-nak álnéven írt Prométeusz-drámáját. Ebben az időben már szállásról szállásra kellett bujdosnia a hitelezők elől, hiszen pénzt alig keresett; az adósságai úgy nőttek, hogy végül huszonegyezer-kétszázharmincöt frankkal tartozott Arondelnek és társainak, az anyjának meg újabb tízezerrel – ami közel kétszázezer franknak számíthat, a két világháború közti értékre átszámítva. Kisebb cikkei is elég sűrűn jelentek meg. (Tanácsok fiatal íróknak, Maximák a szerelemről); regényt tervezett, drámát; s végleg megerősítette esztétahírnevét az 1846-os Szalon. A verskötetét is meghirdették, most még Limbes (Pokoltornáca) címmel.

Az 1848-as forradalom a barikádokon találta az ideges, csöndes és a külső életben energiátlan Baudelaire-t, cilinderben és fehér munkászubbonyban. Tulajdonképpen semmi köze sem volt a republikánusokhoz, többször és hevesen nyilatkozott ellenük, és nemsokára újra erősen kifogásolta az 1830-as költői iskola és a demokraták „monstruózus szövetségét”. Hogyne, hiszen a demokratizmus és minden politikai modernizmus „ellensége a luxusnak”, „a rózsáknak és illatoknak”, a „szerszámok fanatikusai” „ellenségei Watteau-nak és Raphaelnek”, „elkeseredett ellenségei a szépművészetnek és a szépirodalomnak”! „Csak az arisztokratikus kormányzat biztos és ésszerű”, írta de Maistre tanítványa, és „csak az örök butaság modern formáit” látta az „örök haladás” gondolatában. „A demokrata szellem mindent lealacsonyít!” Intim naplói tele vannak hasonló kifakadásokkal; amikor pedig forradalmi magatartására visszatekintett, azt vallotta be (magának a papíron), hogy az ördög szállta meg, a rombolás természetes szelleme és gyönyörűsége. Mit keresett tehát a Buci utcai fegyverüzlet kifosztói közt ez a hófehér munkászubbonyos és cilinderes „jelképes proletár”? A nevelőapját kereste. „Főbe kell lőni Aupick tábornokot!” – kiabálta. És sodorta magával a baráti hatás és rokonszenv, az elvek ellenére. Igaz, hogy a forradalom egy kis lélegzethez is juttatta: a moratórium megbénította Arondelék üldöző jogait. Mámor, szédület, az sok volt benne; de meggyőződés? „Bennem nincs semmi alap meggyőződésre – úgy, ahogy azt a századom emberei értik”, vallotta, és azt hirdette, hogy megérti azt az embert, aki elhagy egy eszmét, csak azért, hogy „kipróbálja”, mit érezhet egy másiknak a szolgálatában! Mindez azonban nem jelenti, hogy nem érzett együtt a szegényekkel. Barátja volt a munkásoknak, de a szellem és a szépség dolgait nem bízta se rájuk, sem a megvetett polgárokra. Ő maga is nagyon rosszul állt, fűtetlen lakásban, „ágyban telelt”; a keserűség és a bosszú vitte a tömeg közé, amikor Lajos Fülöp, a polgárkirály, februárban elmenekült azon az emlékezetes fiákeren.

A forradalom három hónapja alatt száz meg száz rövid életű újság jelent meg, Baudelaire is kiadott egyet, a Salut Public-et. A szerkesztőséget a Turlot kávéházban rendezte be; a lap azonban mindössze kétszer jelent meg, 1848. február 27-én és 28-án. Rikkancsai ugyanis, a sztrájkoló munkások, „elfelejtették” leadni az utcai árusítás jövedelmét. A kilencven franknyi tőke elfogyott, a nyomda pedig nem hitelezett többé. Egyébként Leconte de Lisle is ekkor undorodott vissza a politikától az elefántcsonttoronyba. A júniusban kitört új forradalom még szintén hevíteni tudta Baudelaire-t; sokféle árnyalat küzdött egymással, a szociálforradalmárokat végül elnyomták. Ekkoriban történt, hogy Aupick tábornokot Lamartine, a (mellesleg szólva: magyarbarát) költő-külügyminiszter – tehát mégiscsak egy költő! – mint hadosztálytábornokot Konstantinápolyba nevezte ki követnek – Kossuthéknak és a magyar emigránsoknak tehát a szabadságharc leverése után a Portánál alighanem érintkezniök kellett Baudelaire nevelőapjával. A költő anyjának, a boldog törökországi francia nagykövetnének jellemzésére följegyezték, hogy egy ízben egy francia delegáció valamelyik tagjánál, akivel Konstantinápolyban modern irodalomra terelődött a beszélgetése, s aki a Baudelaire nevet is említette, még mindig csak aggódva érdeklődött: „Ugye, van tehetsége?” Maga Baudelaire, pár hónappal forradalmi lapjának bukása után, egy vidéki konzervatív újsághoz szerződött, Châteauroux-ba. Szerepe homályos, inkább csak anekdoták világítják meg. Állítólag azzal köszöntött be a kiadóhoz, egy özvegyasszonyhoz, mint főszerkesztő, hogy „hol tartják itt a szerkesztőségi pálinkát?” Első cikke így kezdődött: „Amikor Marat, a szelíd és Robespierre, ez a tiszta ember…” Természetesen rögtön felmondtak neki. Végül a République du Peuple-nél „dolgozott” egy ideig. Politikai érdeklődése 1848-tól 1851-ig tartott, ezután örökre abbahagyta a közéleti szereplést; mint mondta: „fizikailag depolitizálódott”. Kijózanult, embergyűlölő lett. Később, a pöre után, amelyről majd ezután beszélünk, a világ menete, úgy látszik, arról győzte meg, hogy a nép gyűlöli a szépet, a tömeg ellensége a nagy embernek, a közéletet csak megvetni s az embereket csak ugratni érdemes. Azt hirdette, hogy vissza kell vonulni az öncélúság – nem az emberietlenség – elefántcsonttornyába, s a „Művészet a Haladásért” elvével a „Művészet a Művészetért” elvét állította szembe, Körülbelül úgy gondolkozott, ahogy Flaubert, s kétségbe ejtették „a főszerkesztők fiatal lányai” és az irodalmi moralisták. Társadalmi magánnézetei természetesen nem szűntek meg, sem emberi rokonszenve a szegényekkel, csak az aktív politizálása: a II. császárság formailag jobban megfelelt neki, s sokszor epésen gúnyolta a demokratákat, az utilitaristákat, az utópistákat és a doktrinér humanitás híveit. 1851. december 2-án, mikor Napóleon Lajos „örökös elnök” lett, Victor Hugo Guernesey-be emigrált, 1852. december 2-án aztán az örökös elnököt császárrá kiáltották ki, a nép pedig „visszatért a biliárdozáshoz”.

A forradalom bukásával Arondel váltói megint jelentkeztek, s Baudelaire arra gondolt, hogy vidéken húzódik meg, és regényt ír. Rövid időt töltött is Dijonban: életének ez a pár téli hónap a legrejtelmesebb és érthetetlen korszaka. „Belgium előjátéka” a menekülésben. Heves undorát a korától, unalmát, pesszimizmusát és önkínzó hajlamait érthetően fokozták rossz életkörülményei. Dijonban bosszantották fel a derék polgárok Jeanne Duval miatt – aki különben a Mlle Prosper és a Mlle Lemer nevet is használta –, annyira, hogy arcukba vágta sokat emlegetett válaszát: „Egy költő kedvese mindig ér annyit, mint egy polgári feleség.” Rövidesen visszatért a fővárosba.

1851-ben Aupick madridi francia követ lett. Anyjával, aki egyhavi nyaralásra hazautazott Párizsba, a költő ismét hosszú sétákat tett. Ebben az időben a Rue du Marrais-du-Temple 25. szám alatt lakott Jeanne-nal; egyre áldatlanabb viszony fűzte hozzá, de elszakadni nem tudott a mulatt istennőtől. Jeanne nemegyszer megcsalta, ami nagyon bántotta Baudelaire-t. De talán még jobban, hogy az alkoholizmusban lassanként alámerülő és csúnyulni kezdő nővel nem tudott beszélgetni. Jeanne-t egyik-másik életrajzíró nagyon szigorúan ítéli meg; mondják, hogy nem is szerette eléggé, csak zsarolta Baudelaire-t. Az biztos, hogy semmi érzéke sem volt a költészet iránt, és hogy nem tisztelte a barátját. Viszont kétszer is eladta a bútorait és ékszereit, s váltókat írt érte alá. Egy este, alkoholrohamában, Baudelaire majdnem agyonütötte. Kínos, kegyetlen rabszolgaság volt mellette az érzékileg hozzákötött költő sorsa, aki gyűlölte a testi szerelmet. „Egy-egy züllés után az ember még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak érzi magát”, írta Jeanne mellől az eszményiség felé sóvárgó költő. Úgy látszik, a nő fölényben volt vele szemben. „A szerelemben az erősebb fél hóhér vagy operatőr, a gyöngébb pedig áldozat”, olvassuk a Meztelen szívem-ben. Mindamellett Baudelaire őszinte hálát érzett iránta, és mégiscsak szerette. 1856-ban így írt anyjának Jeanne-ról: „Ez a nő volt egyetlen szórakozásom, egyetlen gyönyörűségem, s egy viharos liaison minden belső rázkódtatásai ellenére soha határozottan nem ötlött eszembe valami jóvátehetetlen elválás gondolata. Még most is, valahányszor valami szép tárgyat, szép tájat, vagy bármi kellemes dolgot látok, azon a gondolaton kapom magamat: miért nincs velem ő, hogy azt a valamit együtt csodálhatnók, együtt megvethetnők.”

„A szív magányában, a hús rángásaiban és a szellem lázadásaiban” emésztődő ember a fekete Vénusz évei alatt többfelé keresett kielégülést eszményi sóvárgásaira. Az évről évre lassan készülő és szaporodó Fleurs du Mal egyes darabjai pontosan tükrözik ezt a kettősséget. 1851 óta folyóiratokban és lapokban már meg-megjelentek, de költőjük még mindig inkább csak botrányhősszámba ment. Baudelaire ideges volt, tervet tervre halmozott, és úszott az adósságban és kétségbeesésben. Anyja „bizarrnak és abszurdnak” látta az írásait. Barátja, a nála is különcebb, sőt szabályszerűen őrült Gérard de Nerval, a költő – az, aki pórázon vezetett rákkal ment sétálni a korzóra, „hiszen a rák nem nevetségesebb, mint egy kutya, sőt komoly állat, ismeri a tenger mélységeit, és nem ugat” – felakasztotta magát. Ijesztő példa! Baudelaire is megint gondol az öngyilkosságra. „Megölöm magam, mert nem tudok használni másoknak, magamra nézve pedig veszélyes vagyok. Megölöm, mert halhatatlannak hiszem a lelkemet…” Otthonában egyre keserűbb és harciasabb az élet. Tízévi együttélés után mindjobban kiderül, hegy Jeanne milyen hazug és csaló. A mérges mulatt nő már tűzbe dobálja barátja kéziratait, sőt olyan istentelenségre is vetemedik, hogy megmérgezi Baudelaire macskáját, és – szörnyűség! – kutyát visz a házba! A harc vége az lett, hogy Baudelaire elköltözött tőle, de így is alig megy a munka. Pedig folyton biztatja és a legracionálisabb életre akarja szorítani magát. „Egy kis munka, ha háromszázhatvanötször ismételjük, háromszázhatvanötször egy-egy kis pénzt hoz, vagyis óriási összeget. S egyúttal a dicsőséget.” Baudelaire munkája szörnyen lassú, pontos és kimerítő. Léon Cladel leírja, milyen rettenetes kitartással küzdött minden szóért, minden árnyalatért. S hogy tudott örülni egy-egy végleges kifejezésnek, „mintha Peru kincseit fedezte volna fel!” Erős, kitartó munkás volt, de csak speciális költői értelemben. S mily érthetetlen, hogy a kifejezésbeli pontosságnak erről a hőséről azt hitték a kortársai, hogy fiktív érzelmeket ad elő a verseiben! Ebben az időben mindössze két tanulmánya jelent meg. A játékszer moráljá-ról és A nevetés lényegé-ről. 1853-ban Aupicket nyugdíjazták, III. Napóleon kitüntetésekkel halmozza el a kitűnő és boldog embert, s végül szenátorrá nevezte ki.

A költő földi megaláztatása viszont egyre teljesebb. Ami ereje van, azt most Poe adja. Először 1846-ban olvasott tőle, s olyan izgalomba jött, hogy reszketni kezdtek az ujjai. (Ugyanezt észlelte magán, amikor először pillantotta meg A nagybácsim rendszeré-ben azon a kis színpadon Jeanne Duvalt.) Az amerikai költő, a bűvös esztéta, a logikus fantasztikum mestere, a légies és brutálisan izgalmas történetek zseniális írója 1849-ben halt meg. Baudelaire ekkor újra és egyre hatalmasabban a varázsa alá került. Lelki rokonát, gondolatainak, esztétikai felfogásának elgondolóját és kifejtőjét fedezi föl benne. Az alkoholizmusban is a testvérének érezhette magát. Vitatkozott, tanult tőle, saját eszméit csiszolta rajta, és terjeszteni akarta a nézeteit. Tizenhét teljes esztendeig tartott, amíg, öt kötetben, Poe prózai műveit lefordította; a franciák remeklésnek tekintik a munkáját. Ez az elfoglaltság szorította és tanította rendszerességre. Úgy dolgozott, „mint egy megszállott”, jegyezte föl Asselineau. Nehezen talált kiadót, de 1856-tól kezdve már rendszeresen kijöttek Lévynél a Poe-kötetek, az utolsó 1865-ben. Közben a saját műveit is írta. Az ötvenes évek elején a Fleurs du Mal jórészt készen volt; a költő, élete hátralévő másfél évtizedén át, állandóan revideálta a szöveget. A kötet címe többször változott; 1846-ban Baudelaire (Henri de la Touche ajánlatára) a Les Lesbiennes-re gondolt; 1848-ban – mint említettük – Les Limbes címmel a könyvet meg is hirdették; a végső címet azonban csak 1851. június elején nyomtatták le először: Les Fleurs du Mal. Ezt a címet Hippolyte Babou találta ki egy este, hosszú tanácskozás után, a Lemblin kávéházban, az elé a tizennyolc Baudelaire-versből álló sorozat elé, amelynek közlését a Revue des Deux Mondes vállalta. A verseskönyvére azonban, melynek „legvadabb” darabjai a 40-es évekből valók, nem talált kiadót a költő.

Baudelaire 1855-ben cikksorozatot, mesteri kritikákat írt az első világkiállítás művészeti részéről. Szörnyű nyomorban élt. A maga tervezte dendi-ruhák helyett most már sima vászonzubbonyt hordott. Az előző évben az Hôtel d’Yorkban és az Hôtel du Marcban lakott; egyszer a ruhásszekrényben bújt el Arondel elől; 1855-ben hatszor kellett lakást változtatnia. Kávéházról kávéházra hurcolta kéziratait és angol szótárát a Poe-fordításokhoz. „Dolgozni mégiscsak kevésbé unalmas, mint szórakozni.” Spleen-hangulata teljes volt. Jeanne, kosárral, piacra menet és betegen, csaknem minden reggel megjelent nála, noha már nem éltek együtt, és pénzt kért. A költő a múltra gondolt, és összekaparta filléreit. Dermesztő depressziók között őrlődött és érlelődött. Irtózott az ősztől: annyira félt tőle, hogy már-már csaknem szerette és magasztalta. Mint a halált, a szegények egyetlen jótevőjét. Sokat gondolt Mariette-ra, a régi hű cselédre. Az összeroppanással fenyegető kríziseket dühkitörések és szerelmi visszaesések váltogatták. A sajgó lélek altató, megváltó, puha kéjekbe és a képzelet szinte szadista mámoraiba próbált menekülni, de az öntudat, az önvád vagy a kijózanodás ezt a kétes nyugalmat is felrobbantotta benne.

A részegség Jeanne volt, a felsíró angyal Mme Sabatier. Baudelaire az elmúlt évek alatt mindjobban megérett az eszményi szerelemre. Amit a fehér istennőhöz írt, az talán nem olyan különös és változatos, mint a Jeanne-hoz szóló versek; de sokkal emberibb. Nélküle nem lenne A romlás virágai a jó és rossz dualizmusának nagy megnyilatkozása, „egy áttörésnek, egy megtisztulásnak az útja”.

Mme Sabatier 1821-ben született Strassburg-ban; tehát pontosan egykorú volt Baudelaire-rel. A szép, szőke, fehér húsú, kissé molett nőt Gautier színesen és vonzóan villantja elénk Baudelaire-tanulmányában. Valamikor Clésingernek és Meissoniernek állt modellt, a „Kígyós nő”, melyet Clésinger róla mintázott, viharos tetszést, illetve botrányt váltott ki, büsztjét pedig, mely oly élvetegen fejezi ki érett szépségét, s amely ma a Louvre-ben van, egész Párizs megcsodálta. A dúsgazdag angol Richard Wallace után a vidám és jószívű asszony Mosselman bankárnak lett a hivatalos barátnője, aki a Rue Frochot-ban rendezett be neki gyönyörű kis lakást. A bankár ambicionálta, hogy előkelő művészekkel érintkezzék, és barátnőjét bízta meg a társaság megszervezésével. A csilingelően kacagó, jó eszű és eleven Aglaé-Apollónia Gautier-nek is barátnője volt, a Mester olyan leveleket írt hozzá – a híres Levelek az Elnökasszonyhoz –, hogy később is csak bibliofilek számára adták ki őket. Ricard „A kutyás nő” címmel festett portrét róla, de a szép Apollónia akkor már öregecske volt, és hízásnak indult. Vasárnap vacsoráin állandó vendég volt Gautier, Alfred Camp, Louis Bouilhet, Meissonier, Henri Monnier, Clésinger, Préault; 1852-től kezdve Baudelaire; majd a két Goncourt. A remekül öltözködő és művelt szépasszony Judit Gautier-nek, a költő-kritikus második lányának leírása szerint meglehetősen magas termetű volt, csuklói-bokái nagyon finomak, keze bájos, selymes haja aranyos gesztenyebarna, arckifejezése hetyke és szellemes, szája kicsiny és nevetős. Az epés Goncourt-ok, mindenesetre későbbi benyomás alapján „szép, de triviálisan eleven és kissé közönséges asszonynak” írják le naplójukban, aki „faunok markotányosnéja” lehetett volna. Baudelaire mindjárt a megismerkedésükkor beleszeretett, noha ízlése inkább a soványakhoz húzott, és teljesen kisdiákosan viselkedett a vidám Elnökasszonnyal szemben: 1852-től 1857-ig elváltoztatott írással verseket küldött neki, aláírás nélkül és névtelen levelek kíséretében, amelyek a legéteribb és legönzetlenebb imádat hangján beszélnek fantasztikus szerelméről. A levelek egyúttal a legteljesebb diszkrécióra kérték Mme Sabatier-t, s a szépasszony, bár joggal lehetett kíváncsi különös hódolójára, minden jel szerint éveken át csakugyan senkinek se szólt a versekről és a titokzatos, szomorú, rajongó és öngúnnyal telített kísérő magyarázatokról. Ma már egész könyvek szólnak erről az egyoldalú viszonyról, amely a vergődő Baudelaire igazán mítoszteremtő, szűzi és légies erőfeszítése volt a szenzualitás mélységeiből a képzelet tiszta istensége felé. Érdekes különben, hogy egyik-másik levélben a nőgyűlölő és nőeszményítő, félénk és egzaltált költő csaknem ugyanazokkal a szavakkal fordul Mme Sabatier-hez, amelyekkel Marie Daubrun-Brunaud-t, a zöld szemű, fiatal színésznőt is jó útra vezető Múzsaként és Madonnaként ünnepelte. Mi a magyarázata ennek a kettősségnek? Baudelaire nyilván nem az érzelmeiben és szükségleteiben tévedett, hanem azokban, akik felé fordult, jobban mondva: a címzettek csak ideiglenes megtestesítői voltak alapvető és állandó spirituális sóvárgásainak.

A költőnek ez a titkos sugárzó és belső szerelmi élete, melyet azért rejtegetett, mert félt a nevetségességtől, nem tudta ellensúlyozni a valóságos élet unt, utált, zaklatott feketeségét. Igazán végtelen másféle erő és hit kellett hozzá, hogy Baudelaire dolgozni bírjon. Végre kiadóhoz jutott. Megismerkedett Poulet-Malassis-val, egy alençoni fiatalemberrel, aki apjától egy vidéki újság kiadóhivatalát és nyomdáját örökölte, s akit 48-as magatartásáért deportáltak, majd elengedtek. Poulet-Malassis művelt, bátor, mindig jószívű, kissé ingadozó ízlésű, modern materialista szellemű ember volt, költők tisztelője és kiadója: nála jelent meg az új Banville-kötet, Leconte de Lisle Barbár költemények c. nevezetes verseskönyve, Sainte-Beuve Összes költeményei. Intim barátja lett Baudelaire-nek, aki „Coco”-nak és „Coco-Malperché”-nek becézte, és sokat mulatott a kiadó furcsa nevén („rosszul-leült tyúk”). Mikor egy ideig könyvkereskedése is volt Párizsban, a bolt falait az elegáns könyvespolcok között fiatal költők arcképei díszítették, köztük a Baudelaire-é. A moderneket pártolva, megvette tehát és kiadta a Fleurs du Mal-t, noha a cím fölöslegesen – és félrevezetően – kihívó volt, és a költőt már a Revue des Deux Mondes-ban ily cím alatt megjelent tizennyolc verse miatt hevesen támadták.

A rendkívüli jelentőségű kötet, Baudelaire aprólékos és szakadatlan javításai miatt, öt hónapig nyomódott, és sok hercehurca után, mintegy tizenöt esztendei szellemi munka eredményeképpen, 1857. június végén került piacra. A költő az első kiadásért nyomorult kétszázötven frankot kapott! A könyvet siker, de rögtön botrány is fogadta. A Figaró-ban Gustave Bourdin dühös támadását a Constitutionnel-é követte. Az előbbit talán a belügyminiszter sugalmazta, akinek fájt Flaubert ugyanakkor történt felmentése a Bovaryné pörében, s aki ki akarta köszörülni a tekintélyén esett csorbát. Baudelaire-t és a kiadót perbe fogták. Asselineau és Barbey d’Aurevilly védő cikkeit – különösen az utóbbi kitűnő analízis – a szerkesztőségek nem adták le. Az öreg és ravasz Sainte-Beuve, a nagy tekintélyű hivatalos kritikus és jó barát, hallgatott a Moniteur-ben, csak óvatos-lelkes magánlevelet írt a költőnek, tanácsokat adva a védelem számára. Baudelaire jóban akart maradni vele, s úgy tett, mintha nem venné észre kétszínűségét. A pört 1857. augusztus 20-án tárgyalta a hatodik törvényszék. Dupaty elnökölt, Pinard volt az ügyész, a fiatalabb Chaix d’Est-Ange a védő. Hosszú, külsőséges, többnyire csak nagy múltbeli példák párhuzamával érvelő, szellemileg jelentéktelen védőbeszéd hangzott el. Az ügyész úgy látszik, mintha szégyellte volna a vád képviseletét, és enyhe büntetést kért. Baudelaire-t csakugyan felmentették az istenkáromlás vádja alól, és csak a közízlés megsértéséért ítélték el háromszáz frankra, Poulet-Malassis-t s kiadótársát, de Broise-t pedig száz-száz frankra. Az a hat költemény, amelyet a kötetből ki kellett hagynia, később pièces condamnées címmel jelent meg. Az ítélet nem maradt sokáig érvényben, s egy idő múlva már ismét a teljes Les Fleurs du Mal-t olvasták világszerte. Victor Hugo harsogó bravóval üdvözölte az elítélt Baudelaire-t: „…megkapta” – írja a levélben – „egyikét azoknak a ritka kitüntetéseknek, melyeket a mai rezsim adhat, s úgynevezett igazságszolgáltatása elítélte Önt az úgynevezett morálja nevében; újabb korona. Fogadja kézszorításomat”. Baudelaire maga eredetileg felmentést, sőt becsületrendet várt; az ítéleten felháborodott, aztán levélben a császárnéhoz fordult, s annak közbenjárására büntetését a már szinte névleges ötven frankra csökkentették. Az egész ügy nagyon megviselte; legjobban az fájt neki, hogy a pörben „realista” írónak minősítették. „Harminc év múlva meg fognak érteni!”

Baudelaire varázsa, az, hogy a Fleurs du Mal a múlt század legmaradandóbb hatású verseskönyve lett, a művész és a mű nagyszerűségén és komplex értékein alapszik. Voltak e sikernek mellékokai és másodrangú, múló kísérőjelenségei is. Egyes körök tüntető, forradalmi cselekedetként üdvözölték – vagy gyalázták – a témakezelés naturalista ellenpontjait, ami különösen meglepő egy olyan országban, ahol egy Rabelais és egy Villon alakja áll az irodalmi kultúra kezdetén. A maga korát Baudelaire mindenesetre mélységesen süllyedtnek érezte, olyannak, „amely elvesztett minden klasszikus fogalmat a költészetről”, és amelynek Hugo-féle sváda és Musset- vagy éppen Béranger-féle nyomorúságos és lapos közvetlenség és kedély tetszik. Ő klasszikus volt, a költészet öncélúságának a híve, nem akarta „összetéveszteni a szép szavakkal a jó tettekkel”, a „tintát az erénnyel”; „közvetlen hasznosság nélküli” irodalmat akart; vagyis külsőleg programtalan és minden feladattól, oktató vagy rontó-javító tendenciától független költészetet. Századában azonban – ahogy tulajdonképpen majdnem mindig és majdnem mindenütt – a „tömeg” és a politikai vagy egyéb érdek „célköltészetet” kívánt, jobb felől és bal felől egyaránt: konzervatív világnézeti kifejezést s mindenekelőtt illedelmességet a reakció, a hivatalosság, és „haladó” agitációt a demokrácia, a szocialisták, az emigránsok. Baudelaire az örök embert, az érzéki és érzék fölötti világ titkait vizsgálta és akarta kifejezni, és elvetett minden érdekeltséget, „morált” – a politikai is egy „morál” a sok többi között! Úgy érezte, hogy a „modern felvilágosodás tökéletesen elsötétítette” az írói szabadság és függetlenség eszméjét; prózai művei tele vannak kétségbeesett tiltakozással a világ közönségessége, butasága, elamerikanizálódása, az esztétikai elv hanyatlása ellen; de cikkekbe, naplójegyzetekbe szétszórt gondolatait sokáig csak paradox ötleteknek tekintették, ha egyáltalán ismerték. Valami összefüggő poétikai rendszere nem volt, nem lehetett; sokrétű, sok fényben csillogó és zavarba hozó főművéből pedig, a Les Fleurs du Mal-ból azt vette ki a világ, amit éppen akart. A verskötetnek következésképpen igen sokirányú művészi hatása lett. A formai precizitás, a súlyos erő, a plasztikus szépség imádata a parnasszistákat kapcsolta Baudelaire-hez; misztikus finomságai Verlaine-ék, a szimbolisták, a rimbaud-i „látnoki” líra, sőt a szürrealizmus ősévé tették; a Spleen de Paris-val a későbbi prózaversírókat termékenyítette meg; felszabadítóan hatott a naturalistákra, és párizsi képeivel buzdítóan a modern nagyváros lírai felfedezőire; önvizsgálatai és vezeklő lelkisége a neokatolikus lírához fontak belőle szálakat; intellektuális tisztasága pedig Mallarmé, Valéry és a „poésie pure” felé mutatott előre. Nagyon sokra futotta a gazdagságából. Rimbaud már „igazi isten”-t látott benne, s ettől kezdve a költő – bár a szűkkeblű konzervatív irodalomtörténetírás ellenállása tovább is kísérte diadalútját – egyetlen verskötetével egészen máig egyre termékenyítőbben hatott minden írónemzedékre Franciaországban, sőt az egész világon. „Adytól kezdve senki sincs közülünk”, mondják a teljes magyar Baudelaire-verskötet fordítói az első kiadás előszavában, „kire e szellem felszabadító, bátorító, útmutató hatással ne lett volna… Hatott ránk, nem a poézisa talán, hanem bátorsága és szigorúsága”. A Fleurs du Mal posztumusz sikere tökéletes bizonyítéka a művészi kvalitás primátusának azok fölött a hatások fölött, amelyeket egy könyv a tartalmával gyakorolhat. Baudelaire „tartalma” rég nem új – s lényegében talán sohasem volt, sohasem lehetett az –, a művészete azonban, a megcsinálás, az egyéni recept, melyet semmiféle analízis nem tud teljesen felbontani, ma is élő, új, „örök”. Írójának zsenije és művészi elveinek kitűnősége tette azzá. Akad benne egy-két jelentéktelen darab, rossz egy sem. Ha a Fleurs du Mal külön életét nézzük, talán az a legmeglepőbb, hogy eleinte – és nem is kevesen – nem az egyéniség kifejezésének gondolták, hanem játéknak, komédiázásnak. Játék? „Ebbe a kegyetlen könyvbe beleraktam minden gondolatomat, egész szívemet, minden (álruhás) vallásosságomat, minden gyűlöletemet”, írta keserűen a költő, nem sokkal a halála előtt, Ancelle-nek. Igaz, hogy részben kissé ellentmondó értelemben is nyilatkozott (a könyv első kiadásának a Szent Péter-vershez írt jegyzetében), de ezt csak kényszerből, óvatosságból tette, előre ki akarván védeni bizonyos várható támadásokat. „Fájdalmas programjához híven” és a „tökéletes színész módjára” – mint akkor írta – a Fleurs du Mal szerzője egyes „szofizmákat” is megformált; e szégyenkező szavak mögött azonban – a kényszeren kívül – valami objektív esztéticizmus vagy talán a drámaíró rejtőzik, aki előtt zavarba jött, jöhetett a – lírikus! Baudelaire, csakugyan, nemegyszer érthetetlenül megijedt magától, az érzelmek megmagyarázhatatlan fordulataitól, a bennünk lakó „második ember” közbeszólásaitól, az értelem természetes dialektikájától, a saját felfedezéseitől és őszinteségétől. Innen a hite az ördög valóságos létezésében, amiről Falubert-nek írt: idegállapotait vetítette ki a világba. Sőt még a tehetségétől is „megijedt”, mikor az nem alkalmazkodott a teóriáihoz, s hol tudatalatti erők, hol az intellektualizmusa révén egyebet hozott létre, mint amit ő, az anyagon és formán tökéletesen uralkodó írásművész, akart és elhatározott. Kétség semmi esetre sem férhet a könyve őszinteségéhez; sőt inkább azt lehetne mondani – meg is állapították nemegyszer –, hogy a lélekbúvár Baudelaire a „szakma áldozata” lett, abban a fenséges értelemben, ahogy pl. egy kutató orvos áldozatul eshet a kísérleteinek, melyeket saját magán végez. A Fleurs du Mal csodálatosan gazdag, szép és igaz könyv, bátor, eredeti, pontos, izzóan értelmi és érzéki, idealisztikus és öncélú. Érdemes volna átfutni – többször összeállították – azoknak a legfontosabb ítéleteknek a tömegét, amelyekben a költők és kritikusok 1857 óta róla nyilatkoztak. Cikket, tanulmányt ezer- és ezerszámra írtak már a Fleurs du Mal-ról. A kötet végeredményben magasan minden kortársa fölé emelte az írója emlékét, „közvetve vagy közvetlenül mindent befolyásolt, ami utána történt” s „a francia lírát egy Baudelaire előtti és egy Baudelaire utáni költészetre osztotta”. Ami korszerű, ami esetleg avuló benne, az – úgy gondolom – mindössze a díszletezés néhány kulisszája, némi elkeseredett tetszelgés a romantikus morbiditásban, a túlzottan beteges-keresztény bűntudat és a (már akkor sem új keletű) satanizmus. De hát ezek is kitűnő művészi megnyilatkozások, Baudelaire tartozékai, elválaszthatatlanok a mégiscsak benne rejlő különleges moralista erényeitől, aki folyton a poklok és a legfelsőbb miszticizmus csúcsai közt mozog. „Baudelaire katolikus volt születésénél, alkatánál és hajlamánál fogva”, hangsúlyozza Crépet is, és nekünk, magyaroknak különösen érdekes, hogy ez a kitűnő tudós milyen hasonlattal támasztja alá a költő „lázadó” lelkiállapotát: „Baudelaire – mondja – nem azok közül való volt, akik beismerik vereségüket, vagy meg tudnak hódolni. »Ha az Ég nem hallgat meg«, kiáltott fel Kossuth, »akkor majd felel szavamra a Pokol!«” Igen, Baudelaire nem hódol meg, és ellenségeihez éppúgy a „nem-tetszés arisztokratikus gyönyörével” fordul, ahogyan a városhoz, Párizshoz: „Te a saradat adtad, és én aranyat csináltam belőle!” Micsoda romboló megszégyenülés, milyen gyilkos undor foghatta el ezt a magas rendű, sok tekintetben elvont, sugárzó értelmet, amelynek az arabeszk tetszett, mint „a legszellemibb rajz”, és amely a föltétlen őszinteségében az „eredetiség egyik eszközét” látta, amikor védekeznie kellett a Fleurs du Mal pörében!

Még egy csapás érte a költőt a Fleurs du Mal pöre idején; különös csapás… Mikor a kötet megjelent, természetesen lelepleződött a titka. Mint tudjuk, névtelen levelekben öt éven át küldözte szerelmes verseit Mme Sabatier-hoz. A rejtélyes viszony ez idő tájt már mégis kezdett valahogy kiderülni: Mme Sabatier szeleburdi húga például egyszer így fordult a költőhöz: „Maga írja azokat a gyönyörű névtelen leveleket a nénémhez? Még mindig szerelmes belé?” Baudelaire a kész könyvet megküldte Mme Sabatier-nak – „a nyolcvannegyedik és százötödik oldalak közti versek mind az Önéi” –, s ezzel fölfedte kilétét. Sajnos neki távoli imádatra volt szüksége, hiszen azt vallotta, hogy csak „azt a nőt imádjuk, akit nem élvezünk”; a gyönyörű Apollónia azonban boldog volt, felgyúlt, ujjongva jelentkezett, és tíz nappal a tárgyalás után, augusztus 30-án Baudelaire kedvese lett. Baudelaire szinte kétségbeesve ment el a Jean-Jacques utcai randevúra. Hogy mi történt közöttük, arra csak következtetni lehet a költő néhány leveléből, amelyekben Mme Sabatier rövid levéltöredékeit idézi, és azokra felel. Mint említettük, egy-két barátja Baudelaire-t „szűz-költő”-nek emlegette. A találka után Mme Sabatier megütközött, megsértődött, nem értette a helyzetet. Baudelaire mentegetőzött: „…tegnap még istenség voltál, ami olyan szép, olyan kényelmes, olyan sérthetetlen szerep… És most nő vagy…” Apollónia rajongott: „…mindenestül tied vagyok…” Baudelaire a szerelmese „egyéb kötelmeire” hivatkozott, és arra, hogy benne nincs „hit” a nők iránt; a kapcsolat egyre idegesebb lett, Mme Sabatier csak csodálkozni bírt, hogy a fekete Vénusz „még mindig köztük állhat”; de aztán mindketten megbékültek. Baudelaire némi feszélyezettséggel tovább is eljárt a Rue Frochot művészvacsoráira, csakhamar meleg és nyugodt barátság alakult ki köztük, és Mme Sabatier őszinte anyás szeretete sírjáig kísérte a költőt. Baudelaire azonban mindenesetre elvesztett egy erőszakosan teremtett ideált.

1857 eseménye még, hogy meghalt a költő nevelőapja, a minden sikerrel, elismeréssel és boldogsággal elhalmozott tábornok, követ és szenátor. III. Napóleon hatezer frank kegydíjat adott az özvegynek. Caroline, akit éppúgy lesújtott ünnepelt férjének elvesztése, mint megbélyegzett szerencsétlen fia írói pályája, visszavonult Honfleurba, ahol még a férje szép, világos kis nyaralót építtetett neki egy kiugró tengerparti sziklán. Viszonya a fiához sokat javult Aupick halála után, Baudelaire úgy érezte, hogy az édesanyja ismét az övé, felmelegedve és megszelídülve egy időre visszatért hozzá és az apai emlékekhez.

A költő most a Fleurs du Mal pótkiadásán dolgozott. A kihagyott virágok helyére újakat írt; a második kiadás, harmincöt új verssel, 1861 tavaszán jelent meg, ugyancsak Poulet-Malassis-nál. Közben a Spleen de Paris-t, a prózai költeményeit írta, és De Quincey angol könyve alapján a maga nagyszerű orvosi és lélektani analízisét a mesterséges gyönyörökről, a Les Paradis artificiels-t, melyben a bor, az ópium és a hasis hatását és veszélyeit ismerteti, hevesen és fájdalmasan küzdve az izgatószerdivatok ellen. Állandóan foglalkoztatták a színházi tervei, s a Poe-fordítások is. Nem volt tekintélye, pénze. Levelezése csupa könyörgés, sürgetés, káromkodás, panasz és számolgatás. Otthonra vágyott, a Rue Beautreillis-ben lakást rendezett be Jeanne Duvalnak, s maga is hozzáköltözött. 1859 tavaszán Jeanne szélütést kapott, Baudelaire a Dubois-kórházban ápoltatta, tűrve, hogy az elzüllött nő most már csakugyan zsarolja. Jeanne, ahogy egy kicsit jobban lett, megszökött, és azzal fejezte be az elvonókúráját, hogy rummal rögtön részegre itta magát. Az év nyarán a költő Honfleurből megint Párizsba költözött, az Hôtel de Dieppe-be. Egyedül.

A most következő három-négy esztendő csak a régi bajok elmélyült változatait hozta. Kivonatoljuk tovább ezeket a boldogtalan éveket? Baudelaire-ben egyre erősebb lett az undor, a héautontimorouménos lelkiállapot. Testi ellenálló ereje fogyott, álmatlanság, fáradtság, migrén gyötörte; 1860. január 13-a agyvértolulást, ijesztő szédüléseket hozott: „…éreztem a meghülyülés szárnycsapásának szelét”, mondja a napló. A költő segíteni akar magán: „…mellőzni minden izgatószert!” Kezdődnek az imák: „Esküszöm magamnak, hogy ezentúl ezeket a szabályokat életem örök szabályaivá teszem: Minden reggel imádkozni Istenhez, minden erő és minden igazság tartályához, apámhoz, Mariette-hez és Poe-hoz, mint közbenjárókhoz; kérni őket, hogy kölcsönözzék a szükséges erőt minden kötelességem elvégzésére, és hogy anyámnak hosszú életet adva, örvendeztessék meg őt átalakulásom örömével; dolgozni egész nap, vagy legalább amíg az erőim engedik; bízni Istenben, vagyis magában az igazságban, hogy a terveim sikerülnek; minden este új imát mondani, életet és erőt kérve Istentől anyámnak és magamnak.” A Meztelen szívem tele van vallási megnyilatkozásokkal. Baudelaire biztosítani akarja magát, mint egy kapitány, aki „őrszemeket” állít fel: „az imák az őrszemeim”. „A vallásokon kívül nincs a földön semmi érdekes.”

Ebben az időben hangzottak el Párizsban az első nagy Wagner-koncertek. Baudelaire éppúgy rajongott értük, mint valaha Delacroix-ért, sőt személyesen is találkozott, Tortoni-nál, a bayreuthi mesterrel. A testi hanyatlás ellenére folyton dolgoznia kellett. 1860 júliusában megjelent a teljes Les Paradis artificiels. A költő összebarátkozott Constantin Guysszel, a modern élet szatirikus, nagyvilági rajzolójával. Önzetlenül segítette nyomorában Méryont, a rézmetszőt. Ugyanekkor kínos és megszégyenítő adósságfizetési ügyekbe és elszámolásokba keveredett; végül Caroline mentette meg. „Ma paralytique”; a „szélütöttem”: így beszél Jeanne-ról; majd Neuilly-ben jobb lakást vett ki a boldogtalan nőnek, és újra együtt akart lakni vele. A San Domingó-i mélységekből azonban valahonnan felmerült Jeanne testvérbátyja, egy hatalmas, szörnyeteg mulatt, s most már ez szipolyozta és zsarolta mindkettőjüket. Baudelaire megfutott, vissza az Hôtel de Dieppe-be. Jeanne-t nemsokára kórházba vitték; mire kiszabadult, üresen találta a lakást: a bátyja eladta minden bútorát.

1861. március 13-án zajlott le a párizsi operában a Tannhäuser nevezetes első előadása. A húszéves Catulle Mendès jelen volt, látta a dühöngő tömeget, és leírta Baudelaire megvető magatartását a konzervativizmus és a „csőcselék” őrjöngésével szemben. Mondják, hogy a kétségbeesett, akaratgyönge költőt, aki már csak tervezni tudott, ez az este mentette meg az öngyilkosságtól. Felháborodásában hatalmas tanulmányt írt Wagnerről a Revue Européenne-nek: három nap alatt elkészült a kitűnő analízissel. „Ez az írás mosta le a francia kritikáról azt a szégyent, hogy tökéletesen félreismerte a modern zene vezérét.” Utána visszaesett hallucinációs kábultságába. S ekkor megmagyarázhatatlan fordulat következett: a széles körökben alig s az öregek közt egyáltalában nem ismert, ellenben túl modern és megbélyegzett Baudelaire – jelöltette magát az Akadémiába! Nyilván a rehabilitálás vágya vezette. Nevettek rajta, a kávéházak árulónak gyalázták, Sainte-Beuve elképedt ennyi naivitás láttán; ekkor írta különben azokat a látszatra talán hízelgő és becsülő sorait, amelyekben a szélsőséges romantika legtávolabbi „Kamcsatkájába” helyezi Baudelaire világát, mint valami érdekes és artisztikus „bolondériát”; Gautier is eléggé az ő nyomdokán haladt. Az Akadémia rengeteg miniszter tagjával ekkortájt csakugyan főképpen „előkelőségek fiainak” és „rokkant államférfiaknak” a gyülekezete lehetett. Baudelaire hamarosan visszavonta jelentkezését, helyébe egy Broglie herceg került be a negyven halhatatlan közé. A fáradságos és megszégyenítő hivatalos vizitek a sok keserű tapasztalat mellett azonban egy nagy örömet is hoztak Baudelaire-nek: megismerkedett az akadémikusok közt Alfred de Vignyvel. A már beteg, öreg nemes, embergyűlölő, nagy poéta, mikor elolvasta a Les Fleurs du Mal-t, a leglelkesebb elragadtatás hangján írt róla Baudelaire-nek: csak a cím ellen tiltakozott, mondván, hogy ez a könyv „A Jó virágai”-t jelenti számára.

Ebben az évben Delacroix templomfreskóiról írt még a műkritikus Baudelaire, igen hízelgő Victor Hugo-tanulmánya is ekkor jelent meg. Hugót, különösen az embert, nem szerette, társadalmi okokból mégis jóban kellett lennie vele, sőt három versét is a nagy száműzöttnek dedikálta. Lényegében azonban nagy szamárnak tartotta Hugót, a Nyomorultak-at pedig „tisztátalan és bárgyú” könyvnek. E versek egyikére, A hét öreg-re válaszolva használta levelében Hugo azt a sokat idézett kitételt, hogy Baudelaire „új borzongást” teremtett a költészetben. 1862-ben meghalt Claude, a bíró, Baudelaire féltestvére (akit különben két évvel előbb szélütés ért). A költő anyagi gondjait az is növelte, hogy átmeneti viszályba került a kiadójával. 1861-ben a kiadóvállalat összeomlott; a májusi csőd után „Coco” újra börtönbe került, és a maga mentésére kénytelen volt többek közt Baudelaire váltóinak nagy részét is kiadni a hitelezőknek. Baudelaire őrjöngött a gondoktól. A Petit Poèmes en prose közlése megindult a folyóiratokban, de a kötet maga már csak a költő halála után jelent meg. Néhány cikk következett, Delacroix haláláról, Guysről… Baudelaire ekkor volt kénytelen örök áron eladni Poe-fordításainak öt kötetét; kétezer frankot kapott érte. Mint író, egész életében nem keresett tízezer frankot! 1863 nyarán a londoni Spectator-ban megjelent róla az ifjú Swinburne rajongó cikke: ez már a jövő és a világközönség hódolatát jelezte. Párizs azonban továbbra is elzárkózott. A költő ekkor élte élete legszomorúbb korszakát. Poe szellemi ösztönzésére önvallomásokba kezdett, „bosszút akart állni”. Rettenetes komorságban járta Párizs környékét. Hosszú haja már őszülni kezdett. Utálta az embert, s mindenek fölött a franciákat. Iszonyú igazságokat vágott a fejükhöz. A felületességet és hazugságot, amely a könnyedség látszata alatt meghúzódik, már azokban a töredékes előszótervekben kegyetlenül gúnyolta, amelyeket a Fleurs du Mal második kiadása elé szánt. Tajtékzott a materialisták ellen. Főleg azért unatkozik Franciaországban, „mert ott mindenki Voltaire-re hasonlít”. Tanulmányt tervezett az „irodalmi canaille”-ről. Mindenütt az „egyetemes butaságot” látja. „A franciák előszeretete a katonai metaforák iránt. Itt minden metafora bajuszt hord.” „Az emberek közt csak a költő, a pap és a katona igazán nagy; az ember, aki énekel, az ember, aki áld, az ember, aki áldoz és föláldozza magát. A többinek korbács való.” És minduntalan visszatér a szabadság, a függetlenség követeléséhez, oly elveket hirdetve, amelyek mindig és mindenütt kellemetlenek a célköltészet partizánjai előtt. „A világ egyik sarkától a másikig a morál nagy őrülete bitorolja, minden irodalmi vitában a tiszta irodalom helyét.” „Az irodalom teremtőjét kevésbé tisztelik, mint a köztemetőt: az utóbbiban rendőrileg védik a sírokat az állatok ártatlan kártevései ellen!”

1864. április 24-én Baudelaire nem bírta tovább Párizst és a hitelezőit, és Belgiumba menekült. Brüsszelben, a Grand Hôtel du Miroirban szállt meg. Barátja, Stevens, a festő csábította, aki a brüsszeli Cercle Artistique vezetőivel felolvasó körútra hívatta meg. Öt előadást kellett volna tartania, a Gót Palotában, mindegyikért kétszáz-kétszáz frank honoráriumot ígértek; azonkívül remélte, hogy művészeti cikkeket írhat, és hogy eladja összes műveit valamelyik belgiumi francia kiadónak. Tervei mind füstbe mentek. Önvád és felháborodás tüzelte és fojtogatta. Imák: „…Erősítsetek, azoknak lelkei, akiket szerettem, akiket megénekeltem… És te Uram, Istenem, add meg a kegyet, hogy írhassak még néhány szép költeményt, amellyel bebizonyítom magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek közt, és hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.” A negyvenhárom éves költő ebben az időben már „olyan volt, mint egy aggastyán”, bár tartotta magát, és Camille Lemonnier, aki látta belgiumi előadásai során, paposnak, püspökinek mondja a hangját, modorát, mozdulatait. Az előadások bukása szégyenletes volt. Magyarázatul, illetve mentségül azt emlegetik, hogy a szezon már végét járta, hogy Baudelaire neve Brüsszelben meglehetősen ismeretlen volt, hogy az ország önálló kultúrélete ebben az időben még roppant messze volt a századvégi nagy irodalmi reneszánsz szellemétől, és hogy Baudelaire hallgatósága politikai szempontból nézett minden irodalmi jelenséget. Brüsszel ugyanis tele volt emigrált szabadgondolkozókkal, a császárság proskribáltjaival és demokratákkal, akik vagy csak excentrikus „kamcsatkai” hírét ismerték a költőnek, vagy ha komolyabban tudtak róla valamit, bizalmatlanságot és gyanakvást éreztek a tiszta művészettel és de Maistre tanítványával szemben; az sem tetszett, hogy a meghirdetett program szerint az egyik előadás Gautier-ről szólt: Gautier udvari költő jellege és viszonya Mathilde hercegnőhöz kellemetlenül hatott ebben az elfogult politikai körben. Baudelaire egyre jobban undorodott az egész Belgiumtól: olvassuk csak a belgák ellen írt (s nem nagyon kiváló) verseit a Hátrahagyott művei közt. Dühében, magyarázat helyett, szokott módján misztifikálta őket, „ezeket a disznókat”, szörnyű dolgokat mondott nekik, és csodálkozott, hogy mindent elhittek. Jellemző a levele, melyet Mme Paul Meurice-nak írt, haza, Párizsba; ezt a zenekedvelő, kokett és szellemes szépasszonyt, Manet barátját, még Mme Sabatier szalonjában ismerte meg. A Shakespeare-bankett alkalmából írt cikke Hugo-ellenes kitételei miatt egyenesen rendőrkémnek nézték. „Kétségbeesve, hogy mindent elhisznek, elterjesztettem a hírt, hogy megöltem az apámat, és hogy ezután megettem; s hogy egyébként csak azért engedtek kimenekülni Franciaországból, mert szolgálatokat tettem a francia rendőrségnek. És elhitték!… Úszom a gyalázatban, mint hal a vízben.” Az első előadáson, amely Delacroix-ról szólt, alig volt hallgatóság, talán húsz ember; a Gautier-felolvasáson még kevesebb; ennek az előadásnak emelt hangon mondott befejező mondata így hangzott: „Köszöntöm Théophile Gautier-ban a mesteremet, a század nagy költőjét!” Mit gondolhattak a belgiumi franciák, Hugo rajongói?! A harmadik felolvasás a Mesterséges gyönyörök-ről szólt, és teljes kudarcba fulladt. Baudelaire elegánsan úgy tett, mintha nem látna semmit. A további két előadást lemondták, és a megbeszélt honorárium helyett – írás nem lévén – összesen száz frankot küldtek neki borítékban. A bukást Baudelaire Victor Hugo köre intrikáinak tulajdonította. Egy gazdag magánházban tíz-tizenkét meghívott vendég előtt még alkalma nyílt kedvezően bemutatkozni, de ekkor már annyira elkedvetlenedett, hogy rövid bevezető után abbahagyta a felolvasást – eh, menjünk inkább a büfébe! A cikkei sem kellettek sehol, könyveire hosszú tárgyalások után nem akadt kiadó. Közben mindamellett dolgoznia kellett. Belgiumban rendezte sajtó alá Poe Histoires grotesques et sérieuses-ét és – később – az Épaves-ot (Amsterdam, 1866). A cím maradékot, romokat, bitang holmit, zátonyon visszamaradt roncsokat jelent: Walpurgis-éji címlapját – a hét főbűn televényéből faként kiemelkedő és virágba boruló csontváz – a diabolikus Félicien Rops rajzolta; a kötet Baudelaire újabb költeményeiből és az első kiadás „kiátkozott darabjaiból” állt. A versek jó részét a költő halála után Banville-ék beolvasztották a Fleurs du Mal harmadik, definitív kiadásába (1868).

Az otthoni világ, mellyel Baudelaire annyira elégedetlenkedett, most, messziről és a belgákhoz viszonyítva, lassanként gyönyörűnek és tökéletesnek tűnt fel. 1864 októberében a költőnek már kilencszáz frank adóssága volt a Miroir-ban; pedig alig evett, elhanyagolta a külsejét; borotválatlansága miatt úgy festett, „mint egy vadember”; nem fűtött, beteg volt; orvosságra és levélbélyegre se voltak már fillérei. Havi járandóságából tengődött, melyet Ancelle pontosan megküldött neki, s amelyet százfelé kellett osztania, s abból a kis honoráriumból, amit Poulet-Malassis-tól kaphatott. Régi kiadója és barátja ugyanis a csődje után szintén Belgiumba menekült. A kissé cinikus, mindig tevékeny „Coco” Belgiumban titkos iratokat ad ki a Császárság ellen, és XVIII. századbeli libertinus elbeszélőket; az Épaves szintén az ő kiadványa volt. Brüsszelben is pörökbe keveredett. Baudelaire még mindig tartozott neki ötezer frankkal: ezt a legsúlyosabb váltót a baráti kiadó még legnagyobb nyomora idején sem ruházta át másokra. Baudelaire-nek sokszor az volt az egyetlen öröme, hogy éktelen és végtelen elméleti vitákat folytathatott a mindig jókedvű kiadóval: ő a „jezsuita” szerepét játszotta, az meg felvilágosult és ateista volt. Párizsi barátai hívogatták haza, de ő „vezekelni” akart Belgiumban, és megint „bosszút állni”; beutazta a nagyvárosokat, csak Antwerpen és egyik-másik régi templom tetszett neki; és könyvet tervezett új pokláról, Belgium meztelenül címmel. Ennek a könyvnek csak részletes vázlata készült el: tárgyáról és írója lelkiállapotáról egyaránt rettenetes képet fest. Az adósságok, testi-lelki gyötrelmek e korszakában megint előkerült a digitalis, az ópium, a belladonna. Baudelaire felsóhajt: „Még csak harmadrészét végeztem el annak, ami dolgom a világon van!” Lucanus „sztoikus, ragyogó, megrázó és melankolikus Pharsaliá”-jával és Shelley verseivel „gyógyította” neuralgiáját. 1864 szeptemberében átmenetileg rendkívül fellelkesítette egy váratlan esemény. Nadar ugyanis megjelent Belgiumban, és egy nemzeti ünnepen felszállást hirdetett a „Géant” léghajóval. Baudelaire-t is magával akarta vinni. A költő rajongott, nagyon tetszett neki az újszerű égi-légi utazás terve. Elmenekülhet! Hová? Csak el, „Ausztriába, Törökországba!”… Végül mégsem kapott helyet a léghajó kosarában; s a felszállás sem sikerült, a Géant pár száz méternyi repülés után földet ért. – Érdekes, hogy Ancelle-nek írt leveleiben bizonyos (valószínűleg magyar) Carolyakról is szó esik, anélkül hogy meg lehetne állapítani, mi közük volt hozzájuk.

Belgiumban csak egy helyen talált baráti fogadtatásra az egyre irritáltabb költő, éspedig éppen Victor Hugóéknál. Többször említettük, hogy nem bírta Hugót, s hogy eleinte a brüsszeli felolvasások balsikerét is az ő befolyásának tulajdonította. Ekkoriban jelent meg a des Chansons des Rues et des Bois; Baudelaire így írt róla a barátainak: „Szörnyű siker; de minden szellemi embernek csalódás.” Hugo zajos ünneplés közepette 1865 májusában költözött Brüsszelbe, s körülbelül egy évig ottmaradt; a házban, melyet vásárolt, együtt lakott az egész család, a fiai is, köztük Charles, aki akkor nősült. Baudelaire úgy érezte, hogy kötelessége udvariassági látogatást tenni a száműzött irodalmi vezérnél; az ősz Hugo szívélyesen fogadta, felesége pedig, az „érzékeny és megható” Adèle Foucher, hívta, hogy járjon el rendszeresen a heti vacsoráikra. Hugóné először „félhülye” benyomást tett Baudelaire-re; később mégis összemelegedtek, és Hugóné, mikor saját orvosát küldte Baudelaire-hez a Miroirba, teljesen megnyerte a beteg és pénztelen költő szívét. Baudelaire mintegy nyolc hónapon át rendszeresen eljárt az Hugo-házba. A vacsorákon meglehetősen szótlan maradt, bosszantották a társaság naiv világmegváltó tervei és nevelési ötletei; de utána zene következett – „Hugo a zenében csak a lármát szerette!” –, s ezalatt a szalon egyik sarkába visszavonulva bizalmasan sokat beszélgetett Hugónéval régi dolgokról (Sainte-Beuve-ről, akivel Adèle-nek fiatalasszony korában viszonya volt); a legfiatalabb Mme Hugo pedig, szintén wagneriánus, zongoráján a Tannhäuser-ből s a Parsifal-ból részleteket játszott Baudelaire-nek. Amikor a beteg költő nem tudott kijárni, Hugóné levélben többször hívta: látogassa meg őket bármikor, „mindig terítenek neki, ne hagyja üresen helyét az asztalnál”.

Párizsból mind sűrűbben hívták haza. Sainte-Beuve, most már császári szenátor, megküldte neki az újabb költőnemzedék egyik tagjának tanulmányait: a lelkes cikket egy fiatalember írta Baudelaire-ről, Paul Verlaine volt a neve. Mint a londoni Swinburne-cikk, ez is a jövendő diadalt jelezte. Baudelaire azonban érthetetlenül ragaszkodott a gyalázott Belgiumhoz. Jeanne is írt, kétségbeesetten, hogy megvakul! Baudelaire pénzt küldött. Hetzel, a kiadó a Poèmes en prose kéziratát sürgette. Hiába, a költőnek nem volt ereje. Szörnyű migrénrohamok, hányási ingerek gyötörték, aztán álmos kábulatban feküdt. Anyja is hívta. De ő félt Párizstól, Arondel falkájától és a harmincezer frank adósságtól. Egyszer már a pályaudvaron volt, a pénztártól fordult vissza. 1865 július negyedikén mégis Párizsba utazott. Néhány napot Honfleurben töltött; Caroline ekkor kifizette a Poulet-Malassis-féle ötezer frankos adósságot. Tizenkét nap múlva azonban a költő visszautazott Brüsszelbe. Betegség, tétlenség, nyomor, hónapokon és hónapokon át.

1866 márciusában váratlanul jól érezte magát. Újjászületik? „Önzésem korszaka véget ért. – A csapások, melyek sújtottak, Isten büntetése voltak.” A merev tekintetű, keserű arcú, hosszú fehér hajú költő reménykedni kezdett. Rops apósához készült, „az egyetlen emberhez Belgiumban, aki tud latinul, és akinek franciás külseje van”. Oda is utazott, Namurba. Rops és Poulet-Malassis társaságában éppen a Saint-Loup-templomot csodálták, „a jezsuita építészetnek ezt a legnagyobb remeklését”, amikor megszédült, és elvágódott. „Semmi, csak elcsúsztam.” De másnap már nehezen beszélt, amikor vonaton visszavitték Brüsszelbe. Állapota lassanként javult valamit. De ismerőse, Neyt, a fotográfus, egy nap, éjfél után, részegen, magatehetetlenül bukkant rá, egy kávéház díványán; szinte a karjaiban vitte haza a szállodába, ruhástul ágyba fektette. A költő ingerülten kergette el. Neyt másnap reggel újra felkereste. Úgy talált rá, ahogy éjjel elhagyta. Nyelvbénulás, féloldali hűdés. Egy idő múlva még képes volt rövid leveleket diktálni. A barátok hívására megérkezett Ancelle, a gondnoka, akivel annyit veszekedett s végül összebékült; aztán Caroline. Baudelaire-t a St.-Jean-et Ste.-Élisabeth intézetben ápolták, folyton csak ezt a szót tudta ismételni: cré nom…; aztán visszavitték a Miroirba. Majd, július első napjaiban, Párizsba. Asselineau sírva fakadt, mikor meglátta a pályaudvaron.

A végső időket dr. Duval idegszanatóriumában, a Rue du Dôme-ban töltötte a megnémult és magatehetetlen költő. „Mint egy gyerek”, írja az anyja. A földszinti betegszoba kertre nyílt, falára Manet-képeket akasztottak. Az utolsó leírás Baudelaire-ről Maxime Du Camp-tól maradt ránk: „…nagy fotőjben ült, fehér kezek, földfakó, lesoványodott arc, mereven kérdező szemek…” Eleinte még elvitték rövid sétáikra. Időnként rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy meg bírjon szólalni de csak a „non, non, cré nom, non!” hagyta el a száját. Mme Sabatier gyakran meglátogatta, és Manet és Mme Meurice, aki orvosi engedéllyel Wagner-részleteket játszott a betegnek. Baudelaire-t nemsokára már semmi sem érdekelte, „a namuri szélütés óta tulajdonképpen nem élt”. 1867 augusztus harmincegyedikén délelőtt tizenegy órakor, negyvenhat éves korában, az anyja karjai közt csendesen meghalt. Caroline később istenítette. A halott költő után még egész rendes kis „tőke” maradt; mindenesetre érthetetlen, hogy oly rettenetes nyomorban tartották gondnokának és néhai nevelőapjának túl óvatos intézkedései, mikor már régóta nyilvánvaló volt, hogy az édesapai örökségnél hamarabb el fog fogyni az élete. Művei később aránylag roppant jövedelmet hoztak – ahogy azt a költő biztosra vette –, s egy eredeti, dedikált Fleurs du Mal-kötetet tizenhatezer frankért árvereztek el 1921-ben; más adat a síron túli anyagi „sikerre”; a Fleurs du Mal és az Épaves korrigált kefelevonatait annak idején kétszázharminchét frankért vette meg egy amatőr, s ugyanez a hagyaték 1921-ben negyvenezer frankért kelt el az Hôtel Drouot árverésén.

A gyászmisét mintegy száz művész és irodalmi érdeklődő jelenlétében szeptember 2-án tartották a passy-i Saint Honoré-templomban. A temetésre már csak hatvanan mentek el. Fullasztóan meleg nap volt. Feltűnést keltett, hogy Sainte-Beuve távol maradt a végtisztességtől, állítólag beteg volt; s még inkább, hogy a villámgyorsan dolgozó Gautier, a Mester, akit Baudelaire úgy maga fölé emelt, szintén távol maradt, azzal az egyszerű indoklással, hogy „másnapra tárcát kell írnia”. Hogy az Írók Egyesületét és a minisztériumot senki sem képviselte, azt még érthetőnek találták. A Montparnasse-temető bejáratánál vihar tört ki, a kis gyászkíséretet szétszórta az induló eső. A sírnál Banville ragyogó beszédben hódolt a költőnek, az újítónak, szavait nem lehetett hallani; éppúgy az Asselineau-éit sem, aki az embertől búcsúzott, és akit düh és keserűség fojtogatott a reggeli sajtó csaknem egyhangú piszkálódásai miatt. A lapok egyik fele az „istentelenségeiért” támadta az elhunytat, másik fele megtérésén gúnyolódott; kivétel alig akadt. Végül vad zápor tört ki, és elmosta a temetést. Asselineau gyászos hangú levélben számolt be az ünnepségről Poulet-Malassisnak, aki nem hagyhatta el Brüsszelt: „…undorodom Párizstól”. Baudelaire síremlékénél én is jártam 1934-ben: a temetőfal mellett, vízszintes, sima, fehér márványlapon és majdnem egyszint a földdel, jelképes kőalak fekszik, fejtől pedig másik márványlap áll, az elsőre merőlegesen, s vállmagasságban egy mellszobor, egy démonikus arcú, töprengő figura könyököl ki belőle, kezébe támasztva az állát, és tekintetét a végtelenbe függesztve.

Mme Aupick 1871-ben halt meg, hetvennyolc éves korában, Honfleur-ban. A szegény Jeanne Duvalt Nadar 1870-ben még látni vélte Párizsban: az egykori fekete Vénusz akkor már mankón járt. Mme Sabatier hamarosan visszavonult a nyilvánosságtól Neuilly-sur-Seine-be, ahol csinos kis háza volt a Boulevard Victor Hugo negyvenhárom szám alatt: ott halt meg 1890. január harmadikán, hatvankilenc éves korában. Legtovább élt Baudelaire kedvesei közül Marie Daubrun, a zöld szemű színésznő: a sárga parókás, csöndes és szerény öregasszony az 1889-es világkiállításon még játszott, és 1901 februárjában halt meg, hetvenhárom éves korában, Párizsban.

Paul Verlaine

Paul-Maria Verlaine 1844 március 30-án született, Metzben; apja előkelő katonatiszt, félig-meddig belga vér, anyja flandriai francia nő. A kis Verlaine, jómódú szülők élénk szellemű, vidám, bár kissé félénk, egyetlen gyermeke, a felvilágosodott és jóságos környezetben meglehetősen enerváltan nőtt fel, mert anyja és unokanénje, Elisa, akiket rajongásig szeretett, rendkívül elkényeztették. Kora gyermekéveiben sok városban megfordult, mert édesapját katonai hivatása gyakran szólította új meg új garnizonba; a fiatal Verlaine így látta Montpellier-t, Cette-et, Nîmes-et, aztán ismét visszakerült Metzbe. Elzász-Lotaringia és Metz emléke később, a francia irredenta időkben, sokszor és fájdalmasan kísértette egész életén át.

1852-ben, mikor édesapja mint mérnök százados nyugdíjaztatását kérte, Verlaine szüleivel együtt Párizsba költözött, Batignolles-ba, amely akkoriban a penzionált katonatisztek kedvelt lakónegyede volt. Párizsban végezte iskoláit is (a túlságosan ridegnek talált előkészítőből az első este megszökött), a Bonaparte-líceumban; latint és görögöt tanult, a humanisztikus tárgyak normálisan érdekelték, az elvontabb, adatokkal dolgozó vagy „száraz” tudomány nem sok örömet okozott álmodozó szellemének. A fizikából csaknem megbukott az érettségi vizsgán, mert a légsűrítő és légritkító szivattyúról mindössze annyit tudott mondani, hogy az egyik sűríti, a másik meg ritkítja a levegőt.

Líceumi éveinek idejére esik – a gyötrelmes pubertás ébredezésével együtt – a költészet iránti első érdeklődése. Később Önvallomásai-ban részletesen elmeséli gyermekkori élményeit és olvasmányait, s megemlíti teljes romlatlansága bizonyítására, hogy például Baudelaire Les Fleurs du Mal-ját, amely véletlenül került a kezébe, teljesen félreértette: még a híres címet is – sajtóhiba – Fleurs Du Mai-nak gondolta. Baudelaire mellett Banville hatott rá erősebben, őket utánozta csapnivalóan rossz költői szárnypróbálgatásaiban; azonkívül novellákat írt, Poe és E. T. A. Hoffmann modorában, és hátborzongató történelmi drámatervekkel foglalkozott. Nagyon megszerette Glatigny és Catulle Mendès akkoriban megjelent első verseskönyveit is.

Az intézetet mint baccalaureus elhagyva, jogra iratkozott be. Csakhamar megismerkedett kedves fiatal írókkal, s általában fiatal művészekkel, akiknek szabad és nomád élete nagyon megtetszett és megfelelt neki. Akkoriban a művészetbarát Haussmann báró kegyéből sok fiatal író dolgozott a párizsi városházán, különböző kényelmes állásokban: közéjük került és velük együtt járt irodalmi szalonokba, kávéházakba és éjszakai mulatókba az ifjú Verlaine is. 1866-ban kiadta első verseskönyvét, a Poèmes saturniens-t, amely egy napon jelent meg Coppée Reliquaire-ével. A kiadás költségeit Verlaine unokanénje, Elisa viselte. E kötet, melynek versei – Verlaine állítása szerint – kivétel nélkül az író végső gimnazista éveiből valók, részint ellenséges, részint értelmetlenül lelkendező fogadtatásra talált, Verlaine-nek mindenesetre sok tekintélyes és értékes ismeretséget szerzett az idősebb írók táborából. Sainte-Beuve arra a tiszteletpéldányra, amelyet Verlaine-től kapott, komoly, meleg hangú levélben válaszolt.

A Poèmes saturniens a nagy tehetségek „tipikusan első” munkái közé tartozik: abból az időből való, amikor az író többnyire mintákhoz formálja saját véleményeit. Verlaine első kötete hibátlan, kész alkotás, szonettjei túlérett mesterművek Leconte de Lisle-i és baudelaire-i értelemben, azonban csak egyes soraik rejtelmes finomsága és zeneisége különbözteti meg őket a legjobb parnasszista termékektől. Inkább verlaine-inek mondhatók már ebben a kötetben is a kisebb, zárt, impresszionista és szimbolista hangulatok. Igaz, hogy többnyire ezek is úgynevezett impasszibilis munkák (ebben az időben Verlaine elméletileg az ultra-parnasszizmust hirdette, megvetette az inspirációt, és az egyéni érzelmeket általában az egyén teljes háttérbe szorításával akarta kifejezni, és szinte szállóigévé vált ekkori első verses ars poeticájának híres sora: „Est-elle en marbre, ou non, la Vénus de Milo?”): de vannak köztük olyan finom dalok is, amelyeknek szokatlan egyszerűsége és dallamossága már előre sejteni engedi a szobor-dombormű-költészet elveivel való teljes szakítást.

Verlaine hivatalnok évei a nagyvárosi elegáns züllés és bohémkodás jegyében folynak. Az alkohol, főleg az abszint, rabul ejti, s leghűségesebb kísérőtársa maradt egész életén át. (Ópiumot, hasist és egyéb „divatos” mérgeket Verlaine sohasem szedett.) 1865-ben édesapja egy lépcsőn lezuhan, hátgerince megsérül, s a veszni induló, gyönge fiú egyedül marad gyönge édesanyjával, aki végtelen szeretetében mindent elnéz és megbocsát egyetlen fiának. Egyedül, mert a másik nőrokon, aki még féken tudta tartani, Elisa váratlanul szintén megbetegedett, vidéken, ahol férjhez ment, s nehéz gyermekágyban hozzászokott a gyógyszerül kapott morfiumhoz. Verlaine szabadságot vett, három órát gyalogolt a vasúttól szeretett unokanővére házáig, éjszaka, szakadó záporban, országúton és nyakig sárosan érkezett meg bőröndjével és esernyőjével – a temetésre. Elkeseredésében három napig egyfolytában ivott, s Párizsba visszakerülve a sört abszinttal váltotta fel. Hivatalát elhanyagolta. Batignolles-i lakásukhoz külön kulcsa volt – meséli vallomásaiban –, tehát éjszaka tetszőleges órában járhatott haza, elképesztő hazugságokkal magyarázva kimaradását. S anyja mindent elhitt, vagy ha szenvedett is, nem szólt semmit. Hol töltötte az éjszakáit? Nem mindig ajánlatos helyeken. Gyanús „szépségek” kötözték meg „virágláncokkal”, vagy barátai s az abszint örök társaságában kocsmákban töltötte éjszakáinak átvitázott, átesztétizált óráit. Egy ízben részegen ment haza, óvatosan eljutott az ágyig, rendesen levetkőzött, s reggel, mikor anyja belépett hozzá a meleg csokoládéval, dühösen tagadta az éjszakai dorbézolását; semmi sem történt, hiszen kifogástalanul le tudtam feküdni! Anyja fájdalmas mosollyal tartotta elébe a tükröt, s a hazudozó bűnös akkor vette észre fején az áruló cilindert. Azt már elfelejtette letenni. Ez az eset s általában a lelkifurdalás, melyet anyja közelében fokozottan érzett, arra kényszerítette, hogy önálló lakást béreljen.

1869-ben kiadta második verseskötetét, a Fêtes galantes-ot. Ezeket a verseket a gáláns kor piktúrájának tanulmányozása idején írta, egy Louvre-beli kiállítás hatása alatt, és az elmúlt, forradalom előtti idők elegáns pásztorjátékainak szín- és hangulatvilágába stilizálta bennük szerelmeit, futó hangulatait. A stilizálás kissé baudelaire-i és gautier-i, de sokkal könnyedébb és zeneibb, s új s még erősebb, bár leplezett szakítást jelent az impasszibilitással. A könnyebb és zeneibb formák kedvelése mellett az elszakadást, szellemileg, az is mutatja, hogy Verlaine-ben itt már jelentkezik a gamin, bizarr malíciával és baljós sejtelmekkel. A munkát, a maga egészében, ma kissé fádnak és túlságosan játéknak érezhetjük, de így sem zárkózhatunk el e kötet tisztán irodalmi szépségei elől. A Fêtes galantes-ot az impresszionista költészet egész Európában rendkívül sokra becsülte és – elhagyva belőle azt, ami csak latin kultúrtalajon természetes háttér – fejlődése folyamán bőségesen felhasználta e Watteau-szerű versek stílusfinomságait.

Verlaine harmadik kötete (La Bonne Chanson, 1870) fordulópontot jelent a költő életében és poétikájában. A cilinderes, monoklis, gáláns, nagyvárosi bohémköltő egy este megismerkedett egyik barátjának, Charles de Sivry komponistának unokahúgával, Mathilde Mautéval, s ez a tizenöt éves, bájos, romlatlan polgári lány, akivel csak pár szót válthatott, egész életére szóló hatást tett a huszonöt éves, rendetlen fiatalember lelkére. Verlaine-t lelkifurdalásai amúgy sem hagyták békén, s most, amikor szembekerült e szép, szűzies ideállal, egyszerre átlátta morális süllyedése mértékét és veszélyeit. A megismerkedés estéjén, a kávéházban, már nem ivott. Kevéssel ezután vidékre utazott, pihenni, egy nagybátyjához, Arras mellé; oda még magával vitte a párizsi lányok és minden feslettsége csábító emlékét, de egy átzüllött arras-i éjszaka után, fájó fejében a sivár szoknyavadászat teljes csömörével, levelet írt barátjának, és megkérte Mathilde kezét.

A válasz s csakhamar maga a jó barát is megjött: kérését nem utasítják el, de a fiatalok még úgyszólván nem ismerik egymást, s a Mauté család különben is éppen nyaralni indul két hónapra, tehát várjunk, majd később meglátjuk. Verlaine anyja meglepődve, de örömmel vette tudomásul fia elhatározását, mert remélte, hogy a házasság visszacsalogatja a nyugodt polgári életbe a megtévedt fiút. Várakozásai minden reményen felül teljesedtek, mert Verlaine komolyan vette megjavulási fogadalmát: még szinte ismeretlen jegyesével levelezni kezdett, s barátja közvetítésével egymás után küldözgette az elragadtatott Mathilde-hoz a Bonne Chanson napról napra készülő, leheletszerűen finom, lányosan fehér és álmodozó verseit. Így készült el ez a verseskönyv, a költő nászajándéka, amelyet Verlaine nem becsült ugyan legtöbbre, de legjobban szeretett öregkorában is, mert ez a kötet emlékeztette élete egyetlen boldog korszakára.

Verlaine szerelméről leghűségesebb barátja és életrajzírója, Edmond Lepelletier úgy beszél, mint egy egészen különös erejű autoszuggesztióról. Ami a kezdetet illeti, valószínűleg igaza is van, kétségtelen azonban, hogy Verlaine Mathilde-ot, ha később csalódott is benne, feltétlenül szerette, sőt egész életében csak ezt a nőt szerette igazán. A szerelem követelte morális átváltozás egy csapásra bekövetkezett: a költő mintahivatalnok lett a párizsi városházán, estéit anyjával vagy menyasszonyával töltötte, minden nőismeretséget elkerült, barátait elhanyagolta, és egyre türelmetlenebbül várta az egybekelést. A gondos felügyelet s Mathilde szerelmi naivitásának újszerű bája rendkívül fokozta a lasciv fiatalember erotikus izgalmait, aki ezektől éppúgy szenvedett, mint a házasság egymás után jelentkező akadályaitól. A kihirdetésüket megelőző napon Mathilde súlyosan megbetegedett. Mikor három hét múlva felépült, édesanyja esett ágynak, s a háborús hírek állandó izgalmai közepette a házasságkötés hónapról hónapra halasztódott. Végre megállapodtak augusztus közepében. A végső terminus előtt két nappal Verlaine egy barátja, kedvesének gyermekágyban bekövetkezett halála miatt, főbe lövi magát, s levélben őt kéri meg, hogy temetéséről és az újszülöttről gondoskodjék. És végül a házasságkötést megelőző este elrendelik a mozgósítást, s behívják azt a korosztályt is, amelyhez Verlaine tartozik. A sok izgalomtól szinte idegbeteg költőt, aki az utcán, a felvonuló csapatok előtt a köztársaságot élteti, le akarják tartóztatni, s csak barátai mentik ki a nem nagyon császárhű rendőrök kezéből. Az általános politikai felfordulásban s különösen a behívó miatt, csak protekció és isteni csoda segít; másnap mégis szerencsésen megtörténik az egy év óta várt egybekelés.

A La Bonne Chanson, Verlaine vőlegénységének irodalmi emléke, a német-francia háború derekán jelenik meg, s az ágyúdörgés idején természetesen nem kelthet feltűnést. Ez a kötet – kimaradtak belőle s javarészt elvesztek azok az erotikus versek, melyeket Verlaine a menyasszonyához írt, de természetesen nem adhatott át neki – eddig nem ismert egyszerűséget és közvetlen lírát ismertet meg francia nyelven.

A mézeshetek boldogságát azonban megrontja és az áhított derűs polgári idillt fenekestül felforgatja a háború. Verlaine, bár felmentethetné magát mint közhivatalnok, bevonult a nemzetőrséghez, s puskával a vállán ő is kijárt őrt állni a falakra. A szabad katonai élet durvaságai, a kantinozás és a cimborák csakhamar visszacsábítják a könnyen befolyásolható embert az alkoholhoz. Otthon megtörténik az első összekapás, melyet – megrettent kibékülés után – gyorsan követ a többi, nemsokára már verekszik is a két szerelmes, és A jó dal, mire megjelenik, már inkább gúnyos emlék, mint életvalóság. Következik Franciaország összeroppanása, Párizst megszállják a németek, kitör a Kommün. Verlaine, aki tulajdonképpen sohasem politizált, s egész életében egy meglehetősen naiv patriotizmus alapján állt, a párizsi Kommün uralma alatt – anélkül, hogy a vörösökkel barátkozott volna – hivatalában marad, automatikusan: az a kötelessége, hogy kék és piros ceruzával jelölje meg a lapok baráti vagy ellenséges közleményeit, mintegy sajtófőnöki referálás céljából. Mikor a versailles-i csapatok a Kommünt leverik, Verlaine – egész fölöslegesen – úgy érzi, hogy kompromittálva van, s többé nem megy be hivatalába, hanem folytatja kávéházjáró bohém életét. Üldözésére még az embertelen terrorral beköszöntő polgári megtorlás vezérei sem találtak (nem is kerestek) alapot, de a költőt mindvégig mániákusan bántotta az a kényszerképzet, hogy egyik régebbi, tisztelt, de most már talán féltékenykedni kezdő mestere, Leconte de Lisle jó néven vette volna, ha a fehérek ebben az időben agyonlövik.

Verlaine-nek fia születik – György –, de a családi béke már helyreállíthatatlan, a szülők s a feleség bizalmatlanok a költővel szemben, jogosan; ez a bizalmatlanság viszont, szintén jogosan, egyre jobban elhidegíti tőlük Verlaine-t, aki még kevés sikert ért el ahhoz, hogy rendetlenségei ellenére is imponálni tudjon polgári környezetének. A végleges szakítást egy új, különös és végzetes barátnak, Arthur Rimbaud-nak a megjelenése készítette elő.

Arthur Rimbaud, aki mint a romlás rossz angyala jelent meg Verlaine-nél, a Bonne Chanson költőjénél tíz évvel fiatalabb volt, zseniális költő, tökéletesen eredeti, makacs, erőszakos, anarchista, ateista, nihilista szellem, akiben világmegvető, parancsoló, magasrendű akarat egyesítette a brutális materializmust a már betegesen nagy fantáziával és távolba mámorosult vágyakkal. Charleville-ben született, 1854-ben; apja katonatiszt, százados. A kitűnő eszű fiú jól tanult, különösen a latint szerette, és már diákkorában elképesztette tanárait túlérett, forradalmi verseivel, elveivel és viselkedésével. Csavargó szelleme korai kalandokba kergette: Párizsba utazott, jegy nélkül, de hazazsuppolták; Charleroiba, ahol újságíró akart lenni, de a szerkesztő megrémült brigantikülsejétől; ismét Párizsba, azonban másodszor is rosszul járt, s gyalog kellett faluról falura hazakoldulnia magát, németek megszállta országrészeken át. Nemsokára – épp a Kommün idején – megint Párizsba szökött, de az inszurrekció leverése után menekülnie kellett. Ebben az időben már undorodott az irodalomtól, és tettekre vágyott, megvetette a klasszikusokat és moderneket egyaránt, és csak a Poèmes saturniens költőjének kegyelmezett meg. El is küldte hozzá verseit, köztük a világhírű Bateau Ivre-et, s Verlaine, akit valósággal magukkal ragadtak ezek a zseniális írások, lelkes levélben válaszolt neki, és Párizsba hívta.

Verlaine akkortájt, a Kommün után, az apósa házában lakott, s maga is megdöbbent, mikor egyszer csak beállított hozzá a várva várt vendég, az ismeretlen, zseniális barát, Rimbaud, a tetves csavargógyermek. A vendég nagyon komoran és neveletlenül viselkedett, folyton evett, rengeteget, mindenkivel gorombáskodott, nem volt hajlandó irodalomról vitázni, hanem szörnyen unatkozott, pipázott, és ment aludni. A rendes polgárcsalád, amely már Verlaine bohémiáját sem bírta elviselni, érthetően megbotránkozott az új barát szennyes külsején és szokatlan magaviseletén, s mikor az após hazaérkezett, másutt kellett elhelyezni. Verlaine író- és festőbarátainál szerzett szállást a különös fiúnak, bevezette az irodalmi körökbe, elvitte Victor Hugóhoz is (aki bókoló, patetikus gúnnyal „gyermek-Shakespeare”-nek nevezte Rimbaud-t), s indítványára barátai mindennap három frankot adtak össze az új, csodálatos költő támogatására. Rimbaud csakhamar fejére nőtt mesterének, s most már ő hurcolta barátját kocsmáról kocsmára, mindenütt botrányt okozott, végre aztán hazament Charleville-ba. Ott megírta Une Saison en Enfer című prózavers-kötetét, ki is nyomtatta, de a megjelenés napján az egész kiadást tűzbe dobta. Csak három példány maradt meg belőle, véletlenül.

Verlaine, részben mert az otthoni állandó veszekedések végleg elkeserítették, s túl fiatal felesége nem volt elég türelmes és megértő vele szemben, részben azért, mert költői szabadságát féltékenyen őrző, egyébként azonban akarat nélküli lelkét már teljesen hatalmába kerítette Rimbaud energikus szelleme, 1872 júliusában Rimbaud-val együtt, akit magához hívott, megszökött Párizsból. Anyjától pénzt kapott, s a két barát Arras felé vette útját. Az arras-i váróterem büféjében, kissé becsípve, borzalmas gyilkosságokról és megfojtott öregasszonyokról kezdtek beszélni, hogy a köröttük ácsorgó jámbor vidékieket megijesszék, a tréfának azonban rossz vége lett, s örülhettek, hogy kisebb meghurcoltatás után visszazsuppolták őket Párizsba. Párizsban rögtön átszálltak egy másik vonatba, és tovább utaztak Belgiumba, majd Angliába.

Útközben és Londonban Verlaine verseket írt, figyelte az angol életet, jegyzeteket készített, és ivott, Rimbaud pedig, a részeges, de minden italt állati erővel bíró kalandor, angolul tanult, eljárogatott a British Museumba, s azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy expedíciót vezet valamelyik tropikus országba. Csakhamar megunta és faképnél hagyta Verlaine-t, aki megbetegedett, szeretett volna kibékülni a családjával, de hiába, mert felesége, szülei biztatására, beadta ellene a válókeresetet. Verlaine anyja nyugalmat és csöndes szórakozást ajánl fiának, s elhelyezi egy nagynéninél, Jehonville-ban, a belga Luxemburgban. Verlaine dolgozik, írja a Romances sans paroles-t, aztán elkeseredve, hogy Mathilddal nem sikerült békülnie, magához hívja Rimbaud-t. Egy ideig együtt utazgatnak, majd visszahajóznak Angliába. Barátjával, Lepelletier-vel levelez, hogy miképpen lehetne kiadni újabb verseit, s közben franciatanítást vállal, mert anyja – vagyonuk ugyanis Verlaine apjának halála óta rossz spekulációk következtében egyre csökkent – nem támogathatja olyan bőkezűen, mint azelőtt.

Verlaine és Rimbaud barátsága nem volt zavartalan, és sok szenvedélyes összetűzésüknek az lett a vége, hogy Verlaine 1873 júniusában Brüsszelbe utazott, anélkül hogy barátját értesítette volna. Nem tudta felejteni a rue Nicolet-i otthont, s Rimbaud-val, egy szerencsés és józan pillanatában, azért szakított, mert meg akarta menteni édesanyját és magát a teljes anyagi romlástól (a költséges utazások alatt mindig ő viselte Rimbaud kiadásait is), s azonkívül tudta, hogy feleségével való kibékülésének első feltétele e botrányosnak kikiáltott barátság fölbontása. Brüsszelben találkozott az anyjával, s arról értesült, hogy az óhajtott kibékülés lehetetlen, erre ideges kétségbeesésében leszaladt az első kocsmába, leitta magát, és táviratozott Rimbaud-ért. Rimbaud megjött, és pénzt kért. Verlaine azt tervezte, hogy ezután is együttmaradnak, utazgatnak és írnak. Rimbaud azonban már a saját útját akarta járni, Verlaine nélkül, és továbbra is csak pénzt követelt.

Vitájuk hamarosan heves összetűzéssé fajult, és a civakodásnak, melynek csak Verlaine anyja volt tanúja, végzetes következménye lett: Verlaine, józannak egyáltalán nem mondható állapotban, végsőkig ingerülten, revolvert rántott, és kétszer Rimbaud felé lőtt. Az első golyó a fiatalember bal csuklóján teljesen jelentéktelen sebet ejtett, a második a padlóba fúródott. Az egzaltált költőt anyja a szomszéd szobába húzta. Verlaine lassan megnyugodott, majd átment némán várakozó barátjához, és sírva szólt hozzá: Itt a revolver, lőj agyon! Az anyja kibékítette őket, és – fia tiltakozása ellenére – húsz frankot adott Rimbaud-nak, azzal a kéréssel, hogy utazzék haza Charleville-ba. Verlaine, érthetően izgatott lelkiállapotban, ki akarta kísérni a vasútig. Útközben Rimbaud, barátja egy mozdulatát félreértve, azt hitte, hogy Verlaine ismét a fegyverért nyúl zsebébe, futni kezdett, és gyilkos!-t kiabált. Verlaine-t letartóztatták, Rimbaud pedig, miután egyáltalán nem terhelő vallomását jegyzőkönyvbe foglalták, nyugodtan hazautazott. E jegyzőkönyv felvételénél és a vizsgálat folyamán később többször kérdést intéztek hozzájuk barátságuk természetére vonatkozólag, azonban mindketten mindenkor erélyesen tiltakoztak minden „aljas gyanúsítás” ellen.

Verlaine-t 1873. augusztus 8-án – maximális büntetéssel, ami azok körében, akik a pörről tudomást szereztek, nagy megütközést váltott ki – kétévi börtönnel büntette a brüsszeli törvényszék. A költő Mons-ban ülte le büntetését, teljes lelki megalázottságban és megalázkodásban.

A mons-i két esztendő tartalmát versben és prózában sokszor megírta a költő: első kétségbeesését, reményei lassú feltámadását, az ítélet nem várt keménységét (ő éppúgy, mind védője, és barátai, csupán két-három heti börtönre számítottak), új összeroppanását, a szigorú fegyelem és a cellabeli magány gyógyító fájdalmát, a testi-lelki üdvös, kényszerű absztinenciát, s végül azt a nagy változást, amely visszavezette Krisztushoz és Szűz Máriához, a katolicizmushoz.

Verlaine a börtönben nem lázongott, s nem a sorsot vádolta, hanem saját magát. Mialatt a bűvös és jó „kastélyban” elmélkedés, írás, tanulás és olvasás között folynak egyhangú napjai, jó barátja, Lepelletier, aki ez idő tájt Sens-ben napilapot szerkesztett, kis újságjának kezdetleges betűivel, brosúraformában, kinyomtatta Verlaine 1872-73-ban Angliában és Belgiumban írt verseit, a Romances sans paroles-t. A korrektúrát Verlaine végezte a börtönben. A kis könyv megjelent, de egyetlen lap sem emlékezett meg róla. Verlaine, aki állandóan aggódva tudakolta, hogy mit tartanak felőle „a falon túl”, az élők számára eltemettetett. A sajtó agyonhallgatta, s csak később foglalkozott vele, végső bohém züllései idején, pletykaalapon, és túl sokat.

A Romances sans paroles teljesen új Verlaine-t mutat be, bár egyes darabjaiban, különösen feleségéhez írt búcsúverseiben – Birds in the Night – visszakapcsolódik a Bonne Chanson-hoz. Egyike a költő legszebb és legváltozatosabb köteteinek. Ezek a versek a francia líra szempontjából sok „eretnekséget” vezetnek be a poézisba: új ritmikát, vakmerő ugrásokat, a gondolat népdalszerű hajlongását, a szimbolizmus valóság- és lelkiségkeverő félhomályát, az élmények impresszionista mértékben már-már túlmenő szétbontását és villogó pillanathatásokban történő összerakását, s általában a kifejezhetetlennek azt a szuggesztív, érzékkeverő és kissé mámoros megfogásmódját, amelyet később híres, igazi Ars poetikájá-ban, elméletéhez rögtön példát is adva, oly nagyszerűen kifejtett. A Romances sans paroles klasszikus forrása lett a parnasszizmus méltóságteljessége után könnyed lelki árnyalatokra törekvő európai költészetnek.

Míg Lepelletier e kötet kiadásával foglalkozott, azalatt Mons-ban a 252-es cella lakója (aki még mindig érthetetlen makacssággal reméli, hogy kibékül feleségével) angolul tanul, Racine-t, Shakespeare-t, latin és spanyol írókat olvasgat. Az igazgató, anélkül hogy szabályellenes kedvezményekben részesítené, előzékenyen bánik vele, s a börtön lassan-lassan kezd áldássá válni. Másokat, sok példa van rá, a börtön magánya összetör és meggyilkol. Verlaine-t csak gazdagította, úgyhogy később is mindenkor fájó boldogsággal gondolt vissza s szinte visszavágyott ezekbe a nyugalmas évekbe. Tanulmányai és tervezgetései közben az a gondolata is támadt, hogy kiszabadulva, kiadóvállalatot alapít, és fordítógárdát szervez Londonban, e „bibliai város” egyébként utált bábeli zűrzavarában, megismert angol íróbarátai munkáinak francia kiadására.

Lelkileg máris előkészített megtérésének közvetlen oka az volt, hogy bíróilag elválasztották a feleségétől. Verlaine-t ez a csapás végleg összetörte. Mikor a börtönigazgató a hivatalos értesítést baráti tapintattal közölte vele, a költő sírva fakadt, és azonnal magához kérette a papot, a jóságos Monseigneur Gaume-ot. Racionális és intelligens ateizmusa a szenvedésben felismeri a kereszténység mélységes vigaszát, és gyengesége erőt merít a tűrés és szeretet tanaiból. „Profán” olvasmányait félreteszi, egyházi írókat olvas, a bibliát, Szent Ágostont és másokat, és önálló írásaiban az erkölcsi felfrissüléssel egy időben jelentkezik az a teljes költői újjászületés, amely az új Verlaine-ben – akinek költészetét most már nemcsak a finomság, hanem az őszinteség és a szenvedés is naggyá, nagyszerűvé teszi – olyan rafinált és primitív mesterműveket teremtett a Sagesse-ben.

Verlaine megtérése teljes volt, és feltétlenül őszinte, de minthogy kizárólag érzelmi alapokon nyugodott, a költő kiszabadulása után csakhamar elgyengült, eltűnt, újra visszatért, s ettől kezdve Verlaine két évtizeden át az új meg új megtisztulás gyötrelmeit és örömeit éli. Mons-ban mindig remélte, hogy királyi kegyelmet kap. De nem kapott, részben azért, mert barátai legnagyobbrészt cserbenhagyták. Börtönét 1875. január 16-án hagyta el. Anyja a kapuban várta. Csendőri felügyelet mellett, más szabadlábra került rabokkal együtt, vasúton harmadosztályú kupéban azonnal a francia határra szállították.

A költő Arras-ban és Fampoux-ban próbálta kipihenni a mons-i nyugalom fáradalmait, de kissé bizalmatlanná vált rokonainál rosszul érezte magát. Nem akart továbbra is anyja pénzén élni, s azt tervezte, hogy gazdálkodni fog. Irodalom? Abból nem lehet megélni, csak – mint mondotta – „az író mostohatestvéreinek”, a zsurnalisztáknak. Különben is az irodalmat Párizs jelenti, s Verlaine, ismerve saját gyöngeségét, s még frissen emlékezve nemrég tett fogadalmaira, félt a nagyvárostól. A romlás azonban csábította. Felkeresi Rimbaud-t, akit már a börtönből igyekezett megtéríteni, levélben.

A „Voyant-teória” költője ebben az időben Stuttgartban házitanítóskodott, és németül tanult. Verlaine, hogy barátját könnyebben visszacsábíthassa kalandor életükhöz, brigantiszerű külsőben jelenik meg, de Rimbaud, aki ekkor már végleg szakított az irodalommal, bosszúsan fogadja, s úgy érzi, hogy ez a züllött alak kompromittálja a gazdái előtt. Loyolának nevezi, kineveti hittérítő buzgalmát, elutasítja barátságát, majd éjszaka, a Neckar partján, ahová a kocsmából sétálni mentek, összevész vele. A két nagy költő veszekedése verekedéssel végződött: az atléta termetű Rimbaud hatalmas bambuszbotjával dühében véresre verte és a holdfényes éjszakában félájultan hagyta szegény, kopasz barátját a folyó partján. Többé sohasem látták egymást. Rimbaud, élete további folyamán bebarangolta Közép- és Nyugat-Európát, és körülhajózta a fél világot; Abesszíniában vadak között élt, kereskedett Menelik császárral, expedíciókat szervezett és vezetett fehér emberek nem járta trópusi vidékekre; átélte körülbelül mindazt, amit A részeg hajó képeiben előre megírt, vagyont szerzett, aztán betegen hazatért Franciaországba, és nyomorúságosan pusztult el, Marseille-ben, 1891-ben. Verlaine mindig csodálattal beszélt róla, és tanulmányt és verseket írt nyugtalan vérű barátjáról, akinek megismerése neki annyit ártott, s akinek fantasztikus hős-életében ő csak epizódot jelentett.

A Rimbaud-val történt végső szakítás után Verlaine néhány barátja közvetítése révén csakhamar francia-, latin- és rajztanári állást kapott Angliában, Stickney-ben, majd Bournemouth-ban (szellemes karikatúráit és vázlatait halála után barátja, Félix Régamey festő könyvben is kiadta), és inkognitóban, nyugodt, egyszerű környezetben lassan tovább írogatta a Sagesse verseit. Mintegy másfél év múlva visszatért Párizsba, aztán a retheli Notre-Dame-kollégium tanára lett. Teljes inkognitóban élt a jámbor paptanárok között, akik csak jóval később értesültek csöndes kollégájuk hányatott és dicsőséges életéről, és mindvégig szeretettel őrizték Verlaine emlékét.

A költő 1880-ban egyik napról a másikra feladta a tanárságot, és Lucien Létinois-val, egyik fiává fogadott tanítványával Coulommes-ba költözött, ahol régi vágyát, a kisgazdaéletet akarta megvalósítani. Lucien Létinois szép, sápadt, karcsú, ravaszkás és elfinomult fiú volt; apja, jómódú parasztember, úrnak akarta neveltetni. Verlaine nem tudott magányosan élni, mindig szüksége volt valakire, akit szeressen, ezért vette körül szenvedélyes szeretettel fiatal barátját. Édesanyja kis tanyát vásárolt neki, Coulommes mellett, Juinville-ben; ezt a tanyát, egyéb okok miatt, de meggondolatlanul, az öreg Létinois nevére íratták. Létinois-ék, akiknek kapóra jött a barátság, amely Verlaine-t fiuk révén hozzájuk fűzte, mindenképpen kihasználták a naiv költőt, s a gazdálkodásnak nagyon szomorú vége lett: rengeteg pénzt elpocsékoltak. Verlaine tulajdonképpen csak az idillt látta a falusi életben, verseket írt, s 1881-ben megszökött Coulommes-ból, Luciennel együtt. Távozásuk után az öreg Létinois a tanyát eladta, az árát zsebre vágta, és Párizsba költözött. Verlaine kalandjainak régi színterére, Londonba utazott fogadott fiával, de Lucient a katonakötelezettség hamarosan Franciaországba szólította. Visszatértek Párizsba, s ott Lucien, a húszesztendős köztüzér, tífuszban megbetegedett, és meghalt. Halála Verlaine-t végtelenül lesújtotta, s a költő a kedves parasztfiút, természetesen idealizálva, egyik későbbi verseskönyvében, az Amour-ban, fájdalmas és mélységes keresztényi versciklusban tette halhatatlanná.

A mons-i börtönben megkezdett Sagesse, hatévi hányódás után, 1881-ben, Verlaine harmincsoros előszavával végre megjelent, Victor Palménál, egy katolikus könyvkiadónál, aki ezt a könyvet, a francia líra egyik legjelentősebb kötetét, imakönyvnek szánta. A kötetről senki sem vett tudomást, a sajtó, Lepelletier egyetlen baráti cikkén kívül, hallgatott. A papság politizált, s legfeljebb újságot ért rá olvasni, a kiadó törzsközönsége kissé profánnak érezte Verlaine verseit, az irodalombarátok pedig klerikalizmust szimatoltak bennük. Az első kiadás pincében penészedett meg, de a második (1889) egyszerre hangos és ünneplő fogadtatásra talált, és megindította Verlaine világirodalmi karrierjét, bár Franciaország határain túl – különösen eleinte – ebből a kötetből is inkább a tiszta, egyszerű hangulatképeket kedvelték.

A Sagesse, Verlaine legbecsültebb és ma legnépszerűbb verseskönyve hat teljesen vagy nagy részben nyugodt év költői eredménye: terjedelemben is jelentős kötet; és csaknem minden darabja klasszikusan kiegyensúlyozott, komoly, szigorú remekmű. Nagy formai és tartalmi változatosság mellett egyetlen átfogó hangulatba olvadtak ezek a versek: a keresztény isten előtt való megalázkodás hangulatába. „E könyv szerzője – mondja Verlaine az előszóban – nem gondolkozott mindig úgy, mint ma. Sokáig tévelygett a jelen romlottságában, részese volt kora hibáinak és tudatlanságának. Nagyon megérdemelt fájdalmak azóta megintették, s Isten kegyelme megengedte néki, hogy megérte ezt a figyelmeztetést. Most leborul a sokáig félreismert oltár előtt, imádja a Legfőbb Jóságot, és a Mindenhatóhoz beszél, mint az egyház érdemekben utolsó, de jó szándékokkal teli és alázatos fia…” Teljes megalázkodásában a költő múltját és jelenét olyan őszintén és egyszerűen tárja fel az Úr előtt, mint a középkor óta soha senki. A pogány gőgből még az öröm se maradt meg lelkében, s az önmarcangolás fájdalmas képeit legfeljebb néhány tisztult emlék-tájkép nyugalmának vasárnapi öröme szakítja meg. A sok könnyelműség és dekadencia után prímér elevenséggel fakad fel ez a vallásosság, nagyobb feszültséggel és drámaisággal, mint amilyen a zavartalan hité, mert hiszen az üdvösség jótéteményeit jobban tudja élvezni az istenes Jób, akihez Verlaine hasonlította magát, mint a Boldog Salamon király. Verlaine, az örök gyermek, a mitológiák hajnalának istenteremtő gyermekhitéig le tudott szállni önmagában, olyan mélyre, le egészen a kezdetig, hogy ott már minden vallás, még az ateizmus és az esztéticizmus is találkozik valami ősi metafizikai közösségben, vagy a pszichológiai revelációknak vallásos megértéssel egyenrangú csodálatában. Verlaine emellett teljesen katolikus, és a Sagesse Dante óta a legnagyobb katolikus irodalmi tett; lírában mindenesetre az első és felülmúlhatatlan: rajta épül fel Claudel és az egész irodalmi neokatolicizmus.

Verlaine – noha a Sagesse-ből egyetlenegy példány se kelt el – remélte, hogy meg tud élni a tollából. Próbálkozott visszajutni városházi hivatalába is, de sikertelenül. Újságoknak akart dolgozni, bár tudta, hogy sokkal jobb író, semhogy különösebb örömmel fogadják. Drámatervekkel is foglalkozott, eredménytelenül. Lepelletier hathatós támogatása révén mégis bejutottak írásai egy nagy laphoz, a Réveil-hez, majd a Lutèce-hez, amelyeknél elég tisztességesen megbecsülték élénk vázlatait, impresszió-cikkeit és rövid esszéit. Akkoriban kezdi írni önéletrajzi írásait és tanulmányait: Les poètes maudits, Les mémoires d’un veuf, Louise Leclercq (amelyekhez később a Confessions, Mes Prisons, Mes hôpitaux, Quinze Jours en Hollande, Les Hommes d’aujourd’hui stb. járul). A költő ekkor már állandó pénzzavarokkal küzd, pedig Léon Vanier, a dekadensek kiadója, előbb Verlaine kedves, bő kitérésekkel fűszerezett, nagyon lírai próza munkáit, majd pár esztendő múlva minden művét lekötötte. Sikert legelőször a Poètes maudits ért el, amelyben legjobb költőtársaira hívta fel a publikum érdeklődését. Kissé rendezetlen esszéinek ebben a gyűjteményében saját magáról is beszél, nevéből anagrammát csinál (Paul Verlaine: Pauvre Lélian), a keresztény-ártatlan és pogány-bűnösség kettősségét – „homo duplex” – így magyarázza: „Hiszek, és vétkezem gondolatban és tettben; hiszek, és megbánom bűnömet, gondolatban, s várom a jobbat. Vagy még inkább: hiszek, és e pillanatban jó keresztény vagyok; hiszek, és egy pillanattal később rossz keresztény vagyok. Egy bűn emléke, reménye, felidézése gyönyörködtet, lelkiismeret-furdalással vagy anélkül, néha a bűn formájában és a bűn minden következményével együtt. Ezt a gyönyörködést én, te, ő, írók, papírra vetjük többé-kevésbé jól vagy rosszul kifejezve, nyilvánosság elé visszük, s végül irodalmi formába foglaljuk, megfeledkezve minden vallásos gondolatról, vagy esetleg egyről sem. Elítélhetnek emiatt bennünket, mint költőket, tiszta meggyőződéssel? Nem, és százszor nem! Hogy egy katolikus ember öntudata másképpen gondolkozik-e vagy sem, az nem tartozik ránk… Most már, Pauvre Lélian katolikus versei pontosan fedik a költő másfajta verseit? Igen, és százszor igen! A hang mindkét esetben ugyanaz, itt komoly és egyszerű, amott virágos, bágyadt, ideges, vidám, és ami tetszik, de mindenütt ugyanaz a hang, mint ahogy a vallásos és szenzuális Ember ugyanannak a gondolatnak (amelynek magas és mélypontjai vannak) minden egymástól különböző megnyilvánulásában az intellektuális ember marad.”

Első prózai munkáinak megjelenésekor, 1883 végén, Verlaine már ismét elhagyta Párizst: édesanyja Coulommes-ban megvásárolta az öreg Létinois házát 3500 frankért, a fia számára, s a költő újra gazdálkodni próbált. Ez a második kisgazda-periódus éppoly szerencsétlenül végződött, mint az első, sőt még szerencsétlenebbül, mert Verlaine dolgozni nem tudott, de annál többet korhelykedett újonnan fölszedett vidéki és Párizsból magához invitált cimboráival, úgyhogy hetvenöt éves édesanyja, aki nem tudta fiát pénzzel ellátni, s különben is belefáradt Verlaine megjavításának mindig sikertelen kísérleteibe, elkeseredésében magára hagyta, és a szomszédba költözött, egy Dane nevű ismerősükhöz, aki Verlaine-nek személyes ellensége volt. Az elköltözést heves összeütközés előzte meg, nem első és nem egyetlen az utóbbi években, mire Verlaine ingerülten Párizsba utazott. Mikor kétnapi dorbézolás után szégyenkezve és még mindig részegen visszatért, s felkereste anyját, egy mindenesetre megbocsáthatatlanul csúnya, pénzkövetelő vita folyamán, Dane sértő magaviseletén felbőszülve, állítólag megfenyegette és kezénél fogva megrázta az édesanyját. Emiatt Dane feljelentésére törvény elé került. Anyja tagadta az életveszélyes fenyegetést és a könnyű testi sértést, azonban Dane ellenséges vallomása alapján Vonziers-ban egy hónapi börtönre ítélték. 1885. március 24-én szabadult ki. Anyja most már nem várta a börtön előtt – egy évre rá meg is halt –, s a teljesen magára hagyott, állhatatlan és szerencsétlen ember, miután házát 32 000 frankért eladta, és adósságait kifizette, örökségének ezzel a jelentéktelen maradékával végleg Párizsba költözött. A mons-i börtönévek óta mindig kívül érezte magát egy kissé a társadalmon, s ez az érzése most végzetesen megerősödött. Kezdődik a végső züllés, a betegeskedésnek, kórházi és garniszálló-életnek siralmas és legendás évtizede.

A coulommes-i gazdálkodás idején, 1884-ben jelenik meg Verlaine új verseskönyve, a Jadis et Naguère, a költő legtarkább és egyik legszebb munkája. Ez a kötet szinte húsz esztendő antológiájának tekinthető, amit Verlaine mintegy összes eddigi munkáinak kiegészítéséül adott ki. A költő minden hangja megszólal benne, de kitűnő parnasszista-leíró, humoros-ironikus, realista és elbeszélő költemények s a mons-i cellában írt nevezetes Art poétique mellett néhol gyengülést is mutat, mert Verlaine több, régebben kiselejtezett költeményét is felvette ebbe a kötetébe. Les Unes et les Autres című, Mons-ban, megtérése előtt írt, Fêtes galantes-stílusú pásztorjátékát, amely szintén e verseskönyvéhez van csatolva, matiné keretében barátai és lelkes színészek be is mutatták (Poe Hollójával együtt, melyet Mallarmé fordított, prózában, franciára), de a túl drága kosztümök annyi pénzt emésztettek föl, hogy Verlaine és Gauguin, a festő – az ő javukra és tiszteletükre rendezték a díszelőadást – egy fillért sem kapott.

Forrón szeretett, számtalanszor megbántott és még többször megsiratott anyja halála óta Paul Verlaine teljes árvaságra jut, minden támasz nélkül él. Fiát, Györgyöt, aki órás és később a Metro alkalmazottja lett, a Rimbaud-idők óta egyszer sem láthatta, még halálos ágyán sem, mert volt felesége, aki elválásuk után csakhamar férjhez ment, mindenkor féltékenyen eltitkolta az apa előtt a fiú címét. Hírneve azonban lassanként terjedni kezdett, s felnőtt az az új generáció, amely őt tekintette mesterének. Nyomorúságos pincelakását seregestül keresik fel a fiatal költők, szegény és előkelő látogatók, franciák és külföldiek, akiket a hódolat vagy az egyszerű kíváncsiság visz el hozzá. Az idő és a sok szenvedés némileg megszépíti nagy fejét, amely fiatal korában meglehetősen rút volt, de a költő roppant homlokával, kopasz fejével, szakállával és apró, villogó szemeivel néha most is sátáni jelenség. A boulevard-okon és a latin negyed zegzugos utcáin mindig akadnak kísérői, rajongó s néha tiszteletlen fiatalemberek, és utcalányok, akik vele mennek a kávéházakba, kocsmákba, s ott abszint mellett éjfélig és hajnalig folynak az irodalmi viták és veszekedések. Legtöbbször nincs pénze, de néha jelentős összegekhez jut: ilyenkor bőkezű, nagyúri tivornyákat rendez. (Juinville-ben az unalmas, vidéki kisvárosban – igaz, hogy régebben – egyszer hét nap alatt hétezer frankot tékozolt el.) Közben időnként eltűnik, „megjavul”, múló vallási buzgalmak szállják meg, már talán nem is egészen őszinték: vagy kórházakba menekül a betegség, éhezés és hideg elől.

A romlásnak most is vannak fokozatai. Az első években Verlaine, aki egyébként utolsó percéig megőrizte munkaképességét, még úgyszólván zsenijéhez méltó verseket ír, és kötetei (Amour, 1888, Parallèlement, 1889, Bonheur, 1891) igen sok darabjukban a Sagesse nívóján állanak, a költő azonban egyre kevésbé törődik már a nívóval, és fiókok aljáról előkotort, régi, rossz verseit is örömmel teszi pénzzé. Ebben az időszakban még a bensőséges, igazi keresztény szellem dominál kötetében, de a Parallèlement a tiszta versekkel párhuzamosan már egész tömegét közli a formában művészi, de tartalmilag egyre tisztázatlanabb erotikus költeményeknek.

Az erotizmus már a mons-i börtön aszkétaságába is belopózott, s most az alkohollal együtt ellenállás nélkül és teljesen hatalmába keríti Verlaine-t. Minél jobban süllyed, dicsősége annál hatalmasabban emelkedik. 1892-ben, Leconte de Lisle halála után, egy ügyes riporter kezdeményezésére, aki lapjában megszavaztatta az élő francia költőket, őt választják meg „Prince des Poètes”-nek, de páratlan népszerűsége mellett sem tud könyveinek jövedelméből rendezett életet élni. Pedig most is éppúgy vagy még jobban vágyódik a polgári otthonra, mint fiatalkori bohémkodásai idején, és prózai írásaiban állandóan emlegeti volt feleségét. Szeretne bejutni az őrültek házába is, hogy zavartalanul dolgozhasson, fedél alatt, bármily nyomorúságosan ellátva, de nem elég kitartó és következetes a szimulálásban. Kiadója, Vanier, akihez némi barátság s még több elkeseredett, humorizáló és cinikus ellenségesség fűzi, kizsarolja, versenként fizeti, aminek az a következménye, hogy Verlaine a kocsmapultok mellől, ha nem tudja kifizetni apróbb számláit, firkant valamit egy papírdarabkára, és átbiceg vele Vanier-hoz az öt frank előlegért. Később már akárkinek hajlandó pár hízelgő szóért s egy pohárka italért verset írni, megrendelésre, akármiről, akármilyen formában. Verseit csoportosítja, s egy mondén kötet után egy katolikus könyvet ad ki (a Chansons pour Elle után a Liturgies intimes-et, amelyben a legtöbb költemény csak versbe szedett katekizmusrészlet), és költői termelésének nagyobb része már mindenféle szexuális kicsapongásnak, túlságosan személyi ügyeknek, alkalmaknak, ismeretségeknek, bosszúságoknak, irodalmi féltékenykedéseknek és barátságoknak virtuóz megverseléséből áll. Időnként, s elég gyakran, felcsillan utolsó köteteiben is (Odes en son Honneur, Èlégies, Dans les Limbes, Dédicaces, Epigrammes, Chair, Invectives) a régi zsenialitás, és kétségtelen, hogy az a fenntartás nélküli, szatirikus őszinteség, amellyel minden jó és rossz pillanatát, szeretőinek viselkedését és a maga abszolút gyöngeségét és romlottságát feltárja, művészileg éppannyira értékes és újszerű, mint amennyire megdöbbentő emberi és tartalmi szempontból. Verlaine mindvégig az egyre nagyobb őszinteség és közvetlenség felé fejlődött, s ezekben az években átlépte azt a határt, amelyen túl az egyéni élmény már nem válhat a művészetben egyetemessé, hanem személyesség marad, más környezetben és bizonyos időn túl érthetetlen és érdektelen személyeskedés. Irodalmának ezt a szélsőségesen személyessé válását mutatja az a visszaélés is, amit az ajánlásokkal űzött: a Jadis et Naguère-ban 25 ajánlás van, az Amour-ban 22, az Epigrammes-ban 13, a Dédicaces csupa dedikáció, 70-80. Legutolsó, posztumusz könyvében, az Invectives-ben, aránylag kevés az ajánlás, de ez a kötet majdnem kizárólag személyes üzenetekből áll, és sokat ártott Verlaine-nek, hogy Vanier, ki akarván használni a költő halálával megerősödött keresletet, sietett kiadni ezeket a többnyire csak baráti körnek szánt kifakadásokat.

Otthontalansága és szegénysége miatt e szomorú évek legnagyobb részét különböző kórházakban töltötte a vérbajos, reumás, cukorbeteg és alkoholista költő, legtöbbször mint ingyenes beteg. Ekkoriban már olyan népszerű volt, hogy minden furcsa esetéről és szaváról beszámoltak a lapok, s ha azt írták, hogy jobban érzi magát, csapatostul tódultak hozzá a vendégek. A kórházakban az orvosok tisztelték, kedvesen, elnézően bántak a javíthatatlan, jókedvűen szomorkodó és örökké bánkódó öreg gyermekkel, s Verlaine időnként egy-egy megszorult íróbarátját is beprotezsálta egy kis pihenésre maga mellé. Meghalni azonban mégsem akart kórházi ágyon, ezért végül egyik utolsó barátnőjével, Krantz Eugéniával, a Rue Descartes 39. szám alatt, kétszobás kis lakásban húzódott meg.

Verlaine-nek öregkorában éppoly kevéssé voltak dicsőségesek a szerelmei, mint középiskolás éveiben. Utolsó barátnői közül Eugénia Krantzon kívül Esther Boudint – Philomène – emlegetik: mindkettő apró szívességekkel nyerte meg a költőt valamelyik garniszállóban, mikor Verlaine, elhagyatva, betegen feküdt. Ápolták egy kicsit, s később, megtudva, hogy a bohókás öregúr, aki oly hálásan fogadta segítségüket, néha-néha komolyabb pénzekhez is jut, nyakába varrták magukat. Először Esther, aki szép szóval mindig kicsalta Verlaine utolsó filléreit, s több ízben meg is lopta. A lopások után mindig megszökött valamelyik más szeretőjével, aztán visszasírta magát a hiszékeny költőhöz. Ennél a rendőrileg nyilvántartott nőnél egy fokkal jobb volt Eugénia, az egykori Ninie Mouton, a fél világ ünnepelt kokottja, és néhány előkelő politikus levizitelt barátnője, de ő is könyörtelenül kihasználta, dolgoztatta, barátai elől szobájába zárta a tehetetlen Verlaine-t, s csak olyankor volt kedves hozzá, amikor – mint például a költő 1892-es hollandiai-belgiumi-angliai felolvasó körútja után – egyszerre nagyobb pénz került a kezébe. Verlaine e két nő között hányódott éveken át, egyiktől a másikhoz menekült, pedig tudta, hogy mind a kettő nyugodtan megcsalja, hiszen mindegyik nő gondosan szemmel tartotta a másikat, és sietve beszámolt Verlaine-nek a botrányokról. A költő, úgy látszik, Eugéniát mégis szerette, s feleségül is akarta venni. Caroline Teisen, egy harmadik, akivel Verlaine, mikor mindkét barátnőjével összeveszett, egy alkalommal pár napig együtt élt, volt barátja halálhírét meghallva, megőrült, és a Saint-Anne-intézetben csakhamar meghalt.

…1896. január 8-án délelőtt, pár napos betegeskedés után, amely alatt apró dísztárgyak aranyozásával töltötte idejét, illusztrált folyóiratokat nézegetve és legutolsó, Halál című versét korrigálva, meghalt Paul Verlaine, az új francia irodalom legnagyobb lírikusa. Eugénia Krantz csak egy évvel élte túl. Esther vidékre költözött: ott a költő iránti tiszteletből egy irodalombarát támogatta, hogy eltengethesse életét.

Verlaine halála híre egy óra alatt elterjedt Párizsban, s a rue Descartes-i szerény lakás, még a lépcsőház is, két napig tele volt látogatókkal, Franciaország első művészeivel, barátokkal és idegenekkel, hivatalos küldöttekkel. És január 10-én, fagyos napfényes délelőttön, a Saint-Étienne-du-Mont-templomból ötezer ember kísérte Verlaine-t, valóságos diadalmenetben, Párizson át a batignolles-i temetőbe. A sírnál Maurice Barrès, François Coppée, Edmond Lepelletier, Catulle Mendès és Robert de Montesquieu tartott gyászbeszédet. Mint szimbolikus véletlent, feljegyezték az újságok, hogy a temetést követő éjszaka az Opera homlokzatát díszítő szobrok közül a lírai költészet múzsájának karja a kezében tartott lanttal együtt letört, és földre zuhant.

Francis Jammes

Francis Jammes nevéről és műveiről 1910 körül kezdett hallani a magyar közönség. Addig csak azok ismerték, akiket különösebben érdekelt az európai líra. A Van Bever és Léataud-féle kétkötetes kitűnő antológia 1908-ban életrajzi és bibliográfiai adatokat is hozott róla; s pár évvel később Kosztolányi Dezső már lelkesen fordította az új francia költő bensőséges, impresszionista verseit.

Jammes ekkor már csaknem három évtizede dolgozott, s a századforduló óta a modern líra egyik legkiválóbb mesterének, a szív apostolának, szent embernek számított. Áttörő sikerét 1897-ben érte el De l’angélus de l’aube à l’angélus du soir című kötetével. A cím: egy francia alexandrin-sor. Ez a verseskönyv – A reggeli harangszótól az esti harangszóig – mintegy százhúsz költeményből áll, és messze Párizstól, a Pireneusok alatt, Orthezben, egy hatezer lakosú határvárosban, körülbelül tíz év alatt íródott. Az akkor harmincéves költőnek 1891 óta már jelentek meg plaquette-jei, vagyis versfüzetei, egy orthezi nyomdásznál; az új, nagy kötet aztán magába olvasztotta az előző könyvecskéket, s a belőle áradó tehetség, egyszerűség, természetesség, jóság és keresztény morál egyszer s mindenkorra megalapozta Jammes hírnevét. Tíz évvel később már divat lett, hogy a fiatal írók a nagyvárosi kultúrából el-elzarándokoljanak Orthezbe, az agyagpipából pöfékelő, csöndes, szakállas költőhöz, ehhez az újkori és irodalmi Szent Ferenchez, aki mosolygós, öreg édesanyjával együtt élt a nagy hegyek alján, izoláló, idilli magányban, s aki 1905-ben, valami „nagy erkölcsi válság” után, nyíltan és végleg visszatért a katolikus egyházba. Sok verset írtak arról a glicíniás kúriáról, melyben a költő lakott. Legszebbnek a Charles Guérinét tartják. Guérin 1873-ban született, nagyon tehetséges fiatal költő volt, szintén elégikus és katolikus lélek, A magányos szív és A belső ember című verseskönyv szerzője; korai halála után, 1907-ben Jammes tartott gyászbeszédet a sírjánál. Ami néhány állandó jelzőt a költő orthezi otthonáról olvasni szoktunk, az többnyire a Guérin verséből elindult és könyvről könyvre vándorló gazdátlan idézet. A hódoló baráti elégia azonban egyebet is elárul. Ha hihetünk neki, Jammes-nak olyan volt a háza, mint az arca: repkény-szakáll borította, s egy fenyő árnyéka. Az udvar alacsony falán aranyos moha nőtt, a kertben kút állt és babérfa, körötte fű, éneklő tücskök. A veranda kövén kutyák, a házigazda fehér-fekete szalmakalapban, nyílt szemében bánatos mosollyal, ment vendége elé. A tűnődő ablak villákra, mezőkre nyílt. Ott voltak a költő pipái; s a verseskönyvek között a tájat tükrözte a vitrin. Egy hosszú és szomorú virágvasárnapon történt ez az emlékezetes látogatás, az élősövényről cinkék daloltak be, kint harang zúgott, kocsik mentek, kolompos-ökrös szekerek a kékszürke ég alatt… Csakugyan idilli világ; s hogy Jammes szavaival, egy prózaidézettel zárjam le a környezetrajzot: „A messzeségben, az árnyas dombokon túl, a Pireneusok csillogtak, mint valami mennyei vízesés.”

A költő a verseiben szintén elég sok tárgyi adatot közöl magáról és családjáról. Irodalomtörténeti bevezetők elmondják, hogy 1868. december 2-án született, Tournay-ben, ebben a Felső-Pireneusokhoz tartozó, ezerszáz lakosú faluban vagy mezővárosban. Anyai nagyapja, Jean Baptiste, a doktor, akit a versek sokszor emlegetnek, az Antillákon, a goyave-i őserdőkben élt, Guadeloupe szigetén, ahová öccsével vándorolt ki, sok-sok esztendővel Francis születése előtt. Szerencsét próbálni hajózott a Kis-Antilláknak erre a szigetére, Haiti és Venezuela közé; a cukornádas, kávés, kakaós és vulkanikus földön azonban, La Pointe à Pitre-ben, anyagilag romlásba döntötte a sok földrengés, egészségét pedig aláásta a klíma, úgyhogy hamarosan meghalt: Goyave-ben temették el. A hozzá fűzött emlékek később rendkívül megragadták a kis Francis képzeletét, s talán ezek tették költővé: prózai és verses művei száz és száz villanással idézik a kalandos ős alakját, és néha más családi barátét, aki szintén bejárta a világot. Jammes édesapja még az Antillákon született, négerek és kreolok közt, aztán hazatért, és Orthezben nőtt fel, talán azoknál a fekete ruhás, szigorú és jóságos hugenotta néniknél, akik később még Francist is nevelték. Az apa állami tisztviselő lett, az özvegye a kis Jammes-mal együtt visszament Orthezbe. A rokonok közt, Felső- és Alsó-Pireneus megye falvaiban és mezővárosaiban nevelkedett aztán a gyermek Jammes. Egész verseskönyve – Souvenirs d’Enfance (Gyermekkori emlékek) – foglalkozik ezeknek a korai időknek az élményeivel: Lay tanító úr elemi iskolájával, az első álmodozásokkal, Fiteau bácsival, a jegyzővel, Fourcade úrral, a jókedvű és gazdag patikussal, aki a kisfiút betegségei idején gyógyítgatta, a korán elvesztett természetrajongó édesapa horgászásaival, a távol-nyugati és távol-keleti családi ereklyékkel, az első természeti s a még erősebb belső vallási benyomásokkal, az árvízzel, Denagiscarde úrral, az öreg közjegyzővel, halott játszópajtásokkal, mindenféle színes, tropikus képekkel, melyeket Épinalban megcsodált, kis nénjével, aki a közeli Pau-ban lakott, a gyermeklélek szomorú és boldog kalandjaival, a tournay-i átköltözés után a Latourneau kisasszonyokkal és a zsoltáréneklő, szent életű öreg nagynénikkel, akiknek retikülében mindig akadt édesgyökér és mentacukor az unokaöcs számára. Valósággal egy francia Szegény kis gyermek panaszai ez a kötet; de Jammes-nak a múlt idő használata, a visszapillantó, emlékidéző attitűd megtartása révén sikerült elérnie benne a felnőttes affektációt.

A versek életrajzi közlései ezzel tulajdonképpen megszakadnak: Jammes, úgy látszik, csak egészen korai ismerőseire szeret így visszagondolni. Azt már ismét életrajzi bevezetőkből tudhatjuk, hogy a költő, miként az apja, a pau-i és bordeaux-i collège-ben tanult, majd közjegyzőgyakornoknak visszatért az örökké vonzó Orthezbe. Ott írta – mint megjegyzik „Ügyetlen, kisdiákos betűkkel” – első költeményeit; ekkor még a párizsi kritikusok is azt hitték, hogy a költőnek James a neve, s a szóközepén a vidéki nyomda szedési hibája a második m betű; aztán, mint említettem, az Angélus, a nevezetes, nagy verskötet, amely már a Mercure de France-nál jelent meg, döntő sikert, elismerést és szerény anyagi függetlenséget hozott neki. Függetlenséget? Az unalmas irodai robotból mindenesetre kiváltotta; de azt is emlegetik, hogy a költő egy irodalmi tisztelőjétől kapta ajándékba – vagy örökölte – az orthezi kúriát és birtokot. Ettől kezdve még eseménytelenebbül telt az élete, végtelen összhangban és intimitásban a ház öreg bútoraival, a kert rózsáival, madarakkal, darazsakkal, állatokkal, a parasztokkal, az egész tájjal, s mindenekelőtt a saját szívével és az istennel. Jammes-nak még a melankóliája is édes, még az elégiái is a föld és a teremtmények boldogságát hirdetik. Szerelemről, forró és szűzi szeretőkről és menyasszonyokról sokszor beszél a költő, de úgy látszik, nem nősült meg. Az első világháború végéig az ősi fészekben, Orthezben maradt, s amikor híres házából elköltözött, akkor sem lett hűtlen a francia baszk vidékhez: csak a szomszéd Alsó-Pireneusokban telepedett le, az ötezer lakosú Hasparrenben. Időközben sok verseskönyve és több prózakötete jelent meg. Jegyezzük ide a nevezetesebbeket: Quatorze Prières (Tizennégy Ima), Le deuil des primevères (A kankalinok gyásza), Èlégies (Elégiák), Le triomphe de la vie (Az élet diadala; a Jean de Noarrieu-ciklus), a Roman du Lièvre (A Nyúl regénye; páratlanul szép mese, „Patte-Usée”, a „Vedlettlábú” történetéről és az állatok paradicsomának kereséséről); közben néhány kisebb mű, cikkek, költői karcolatok, útiképek, regény, irodalmi vitairatok, mélységesen és forrón lírai, bánatos lánynovellák, köztük Clara d’Ellébeuse története; majd újra költemények: Tristesses (Szomorúságok), Églogûes (Eklogák), Tableau d’Automne (Őszi tájkép), L’Église habillée de feuilles (a Lombruhás Templom), továbbá a Clairières dans le ciel (Tisztások az égen), és végül az utolsó verseskönyvek, a Quatrains (Négysorosok), s a De tout temps à jamais (Kezdettől fogva mindörökké), melynek megjelenésekor a költő jogosan és elégedetten jelenthette ki, hogy fejlődése tulajdonképpen mindig ugyanazt a vonalat követte. Az Égi Tisztásoknak volt élményháttere az az – ismeretlen külső tartalmú – erkölcsi válság, amely a költőt az egyházhoz vitte. Jammes Hasparrenben is inkább levelek, könyvek és baráti látogatók útján érintkezett a távoli, aktuális élettel. Németország és Anglia kultúrközönsége már rég felfigyelt rá, világhír ragyogta körül, és szelíd legendák övezték az alakját.

Francis Jammes legkedvesebb jelensége és egyik legkomolyabb értéke az újabb francia lírának. A francia költői reneszánsz már jóval előbb, a romantika nagyjaival kezdődött; a század közepén magába fogadta Baudelaire sokirányú elmélyítő hatását, a Parnasse-csoport nemes, klasszikus formatiszteletét és egzotikumkedvelő újromantikáját, megfürdött az álmokban és jelképekben, Rimbaud drasztikus és finom, stílus- és formarobbantó, valóság feletti egzaltációjában, Verlaine zenéjében és hangulataiban a szimbolizmusban; nagy egyéniségek sorát termelte ki, s minden új vívmányt s eredményt megtartott és továbbfejlesztett, úgyhogy – egyre több kitűnő klasszikus és modern hagyomány örököseként – minden újabb századvégi iskola még azoknak a szellemi csoportoknak is szövetségese és folytatója lett, amelyekkel többé-kevésbé szembehelyezkedett. Jelentős egyéniségek tömege született, teremtett és hatott, egyszerre nagyon sok költői arcvonalon folyt szakadatlanul a részletforradalom és az új keresése, s emellett a század végén lényegében valamennyi irány szimbolista volt és maradt. Általában és utólag mégis az mondható, hogy a költői fejlődés eltolódott az álomszerűség, az absztrakciók, a lelki túlkomplikálódás és a formai merevség felé. A stílusban háttérbe szorult a közvetlenség, az egyenes kifejezés, a tartalomban pedig az egységes valóság észlelete. Akadémista-klasszikus epigonok vagy a régi, egészen régi romantika elkésett hívei, továbbá igazi számontartásra nem érdemes, de nagy sikerű népszerű poéták és a szocialisztikus törekvésű naturalizmus költői természetesen ekkor sem távolodtak el a közvetlenebb élettől és az emberi érzésektől, azonban – véletlenül – nem ők voltak a tehetségesebbek: a maguk konzervatív-avatag technikájával nem bírták a modernek, a szimbolisták versenyét, s lassankint számon kívül kerültek, mialatt igazán jó, magasrendű költészet mindinkább csak az alkotóművészeknek s egy velük mintegy „cinkos” viszonyban álló, elég szűkkörű elit közönségnek vált a szívügyévé. Igen helyes megállapítás, hogy a világnézet változhat ugyan, az elért legjobb technikáról azonban a költészetben nem lehet lemondani a hanyatlás veszedelmének vállalása nélkül. A szimbolizmus tehát, sokféle árnyalatra szakadva, tovább élt, nem egy képviselőjében már legveszedelmesebb örökségét, a dekadenciát is legyőzte, az egész tizenkilencedik századon át tartó francia lírai fellendülés pedig még hosszú évtizedekre úgyszólván állandósult.

Jammes egyszerre a realitást és az egyszerűséget hozta, látszólag primitíven, de tulajdonképpen a magasrendű, nagyon kiművelt líra minden lelki és formai trükkjével, ahogy a maguk módján más nagy költői egyéniségek is tették ezt ugyanebben az időben, de más és más hangon, más- és másféle irányban. Impresszionista volt, tehát a valóságot kivonatolta; csak érdekesebben és ízesebben, mint a naturalisták. Rögtön felfrissült tőle a francia költészet. Nála födött beszéd, az emelt hang, a szellemi ünnepélyesség helyett a közvetlenség uralkodott, a tudat és a tudatalatti bizarr titkainak boncolása helyett – vagy mellett – a természetes érzékelés, a lelki túlvilágok, elvontságok és feszességek után a mindennap kényelme, üdesége és testisége beszélt az olvasóihoz. Naturalista, természetes és természetszerető volt ez a költészet, a közönséges dolgok és helyzetek barátja, a közhelyek értékének új felfedezője és érzékeny nemesítője. Részben egy gyermeknek vagy egy szerzetesnek, részben egy pogány faunnak a lírája. Jammes egyáltalán nem szimpla lélek; egyszerűsége nem problémátlan egyszerűség: sokszor azt az érzést kelti, mintha az egész életre vállalt magatartás lenne, valami szép, becsületes és következetes szerep, amely éppúgy alapul az egyéniség elemi szükségletein, mint a tudatos belátáson. Formai hanyagsága sem kulturálatlanságból ered, sőt inkább a túlkulturáltság csömöréből. Ez a költő, aki sem a rímek francia értelemben vett szabályosságával nem törődik, sem a ritmus és a sormetszet pedáns parancsaival, a legnagyobb formaművészek és legrafináltabb stiliszták egyike. Ruszticitása nagyon kedveli az urbánus finesse-eket: gondoljunk csak arra, hogy – egy példa a sok közül – meztelen kedvese a téli szalon tűzhelye előtt mily kecsesen csúsztatja kis fekete tokjaiba a lábait! Ereje a hangulat, a látás és a szív melege. Mintha még bőre sem volna a szenzibilitásának: szabadon, boldogan árad szét a lelke, tündöklő nyári hévvel vagy az ősz langyosan sugárzó bánatával, s még a melankóliája is vigasztaló. Angyalian és emberien érzéki; versben és prózában úgy tud leírni egy-egy szépen felöltözött fiatal úri kisasszonykát, hogy az szinte meztelenül mosolyog előttünk. Mélységes keresztény részvéte gyakran kacérkodik valami ódon hangulattal, valami időtlen konzervatív rokonszenvvel. Leírásaiban rengeteg a festőiség, az intim, bájos, játékos rajz, a humoros, groteszk megfigyelés és ötlet, akár öntudatlanul erotikus és álmodozó nemes szüzekről, akár zsánerképbe illő vidéki, paraszti figurákról, betegekről, kínai misszionáriusokról beszél, akár szegény és szenvedő barátairól, az állatokról. Jammes-nak, akárcsak Jean de Noarrieu-nak, a föld a túlvilága. Botanikus és entomológus hajlamú, pontos megfigyelő. A virágok, madarak, lepkék, kutyák, macskák és disznók mellett különösen a szamarakat szánja és szereti. Talán egy tucat verset is írt a szegény, megkínzott csacsikról, a légymarta, közönséges falusi fülesekről, akikkel a mennyországba szeretne menni, de persze a különlegességről sem feledkezett meg, a cirkuszi tudós szamárról, amelyen elképed az Akadémia, s amelynek rajzában az olvasó végül nem tudja, hogy nem őrajta – és saját magán, minden emberen, minden emberi agy hiúságán – gúnyolódik-e Jammes szelíd malíciája. Ötletessége mindig rendkívül gracilis, finom, ártatlan, ahogy tulajdonképpen a szerelmi forrósága is az. Látása a nagy impresszionista festőké, hanyag és elegáns, sokszor egészen pointillista, mozaikszerű és moziszerű. Utánozhatatlan eredetiséggel von a lelkiség finom párázatába – vagy emel ki abból – egy-egy éles, naturalista foltot. Modora, stílusa, szelleme egész Európában hatott. Az ún. jammesizmussal maga a költő is foglalkozott, külön manifesztumban tárgyalva meg 1897-ben a naturalista bensőség, egyszerűség és őszinteség értékét; ez az egyéni izmus nem minden tekintetben dicséret: Jammesban elég sokszor, s gyenge utánzóiban még többször, akadunk szentimentális gügyögésre, valami könnyű intimizmusra és kedélyeskedésre, úgyhogy az ízes, tündéri elégikus alaphang nemegyszer már-már parodisztikusan hat. El kell ismerni viszont, hogy – legalább magában Jammes-ban – legtöbbször még ilyenkor is kedves és üdítő a „jammesisme”, akár az egész témában vagy az egyes részletekben jelentkezik, akár pedig a vers külső faktúrájában, amelyet világszerte utánoztak az impresszionisták. Témaköre az ember és a természet, a te meg én viszonya, s mindaz, amit a „mi, vidékiek” alaphelyzet szolgáltat, közvetlen, gondolati tehertételek nélkül: tehát elég szokott és például a Claudeléhoz képest mindenesetre szűk, de örök témakör, melyet rendkívül gazdaggá tesz a képlátás mindig friss, bő áradása. Romantikus a költői naturalizmusán belül külön feltűnő romantika, a déltengeri, távol-keleti sóvárgás. Kereszténysége és tüntető vidéki idillizmusa hitvallásszerűen hat, és épkézláb morált hirdet, anélkül hogy prédikálna, ostorozna vagy hősíteni akarna. Jammes egyszerűen jó ember, távol minden militáns papi szándéktól, erőtől, minden gőgjétől és agresszivitásától a nagy harcos meggyőződéseknek. Istentisztelete viszont nyugodtan kölcsönvesz néhány dogmát, melyet nem is vizsgál, csak követ, így elsősorban a Mária-kultuszt: a többi: poézis és emberiesség.

Nálunk, magyaroknál, itt-ott talán meglepően hat, hogy ilyen közvetlen, szókimondó, sőt pogány vitalitású költő, Rousseau-nak ez a modern híve, elismert vezető alakjai, szent emberei közé tartozzék a vallásos költészetnek. Pedig Jammes csakugyan neokatolikus zseni. Franciaországnak a miénktől annyira különböző szellemi légkörében – az eredmények mutatják – az új katolikus vers-, próza- és drámaköltészet Verlaine után megkapta – vagy kivívta – a teljes művészi kibontakozáshoz szükséges szabadságot. Minden természetessége mellett ezért lehet vallásos költő Jammes, ezért emberi minden áhítatában, s még azokban a költeményeiben is, amelyek egyenesen egyházi formákhoz igazodnak. Mi sem idegenebb tőle, mint a kegyeskedő szándék, az illemtan és a morális pátosz; vallásossága valami mindent elöntő, hatalmas, boldog érzés, lényegében véve csak érzés, valami keresztény panteizmus, az Isten, a fantázia és a világ együttes, édes részegsége a csodálkozó, ártatlan, modern és realista szívben. Kívüle több igen nagy alakja van még a modern francia katolikus költészetnek, Péguy, Claudel, Le Cardonnel. Az utóbbit nálunk kevéssé ismerik, erős, klasszikus tehetség, minden középkori-claudeli vagy modern-primitivista jellemzésére hadd idézzem François Porché hasonlatát: „Péguy költészete: a gregorián egyházi ének, a meztelen kő… A Claudelé: húsvéti nagymise a római Szent Péter-székesegyházban, milyen pompa, mekkora díszletek, micsoda szertartásrend!… A Jammes-é pedig: oltár a Szűznek, egy délszaki kolostorban, Mária hónapja idején, oltár, amely eltűnik a sok rózsa alatt…” Igen, a jammes-i oltár eltűnik az élet lángoló rózsái alatt, de ez a költő mindig hivő volt, katolikus volt, az volt már a megtérése előtt is; s főleg ebben a vonatkozásban fontos és jellemző az a rövid előszó, amelyet annyiszor idéztek már az Angélus első lapjairól: „Isten, ide hívtál az emberek közé. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Azon a nyelven beszéltem, amelyet te adtál. Azokkal a szavakkal írtam, melyekre te tanítottad anyámat és apámat, akik azokat rám hagyták. Megyek az úton, mint egy teherhordó szamár, amelyen nevetnek a gyerekek, és amely lehajtja a fejét. Oda megyek, ahová akarod, amikor akarod…”

Említettem, hogy Jammes milyen művészien primitív a formai dolgokban. Az persze csak túlzott, mesterséges alázat, amit a Clara d’Ellébeuse előszavában ír: „Jómagam sem tudom, milyen szabályok szerint kell szeretni versben és sírni prózában.” Mindent tökéletesen tud. Mint más modernek is tették, sokat lazított a francia verselés akadémikus merevségén. Ritmikája az alexandrinokban sem ismeri a szótagszám és a sormetszet előírt szigorát. Rímei néha csillogó, dús, bravúros zengések, de általában csak halk, tompa asszonáncok. Stílusa színes és könnyed csörgedezés, nyelvtana szeszélyes, és sokszor hanyag, ahogy valami természetes, hanyag varázs versének és a prózájának a muzsikája is. Az ilyen vers libre mindamellett csak apróbb kötetlenséget jelent a francia lírikusok gyakorlatában, és a jammes-i vers szabadsága még nagyon messzi van a claudelitől, s még inkább attól a szabad verstől, amelyet e kifejezés alatt mi, magyarok értünk. Jammes verselése igen sokszor teljesen pontos, s az ő vers libre-je egészben véve legfeljebb valami lazított versnek mondható.

Prózai munkáiból a Három különös leány története és A nyúl regénye jelent meg magyarul; bensőséges, gyönyörű alkotásai az impresszionista-realista költészetnek.

Francis Jammes 1938-ban halt meg.

A hatvanéves Maeterlinck

Talán nincs is más név az irodalomban, amely ennyire és ily tisztán csak költészetet jelentene. Világot jelent ez a név, egy száműzött és mégis lelkünkben rejtőző világot, a csönd édes és ijesztő világát, a nyugalmat és a nyugalom kísérteties rémületét, zajtalan tragédiákat. Talán üvegházi tenyésztést (manapság csak üvegházban él meg a lélek), mulandóságot és őszt a tavaszban, megmagyarázhatatlan összefüggéseket és ismeretlen hatalmak uralmát, a lelkek sápadt balladáit és mindazt, amit a mai jelszavak, a mai hangosak, a Tett emberei kinevetnek és kigúnyolnak.

Földöntúli zene a Maeterlinck-vers (vers a prózája, és vers a filozófiája is, mert Maeterlinck a megfordított Nietzsche), de ez az anyagivá nem alacsonyítható zene nagyon is a föld, a lelkek, a fák és állatok életének a zenéje. Élet-zene és egyúttal halál-zene: az első hajnalt megelőző semmiből keletkezett, és az utolsó alkonyt követő semmibe hal vissza, ha végigremegtette hullámait az egyénekben élő arasznyi időnek azon a részén, amelyet mások életnek hívnak, és amelyet Maeterlinck halálnak nevez. De az életet nem a paradoxon kedvéért mondja (nem is mondja, csak sejteti, hiszen ez a különös költő sohasem állít, csak szuggerál) halálnak, hanem azért, mert csakugyan nem lát különbséget a kettő között. Élünk, és bennünk él a halál, ez a hívás nélkül is szíves látogató. Érezzük, elszörnyedünk, amikor megjön, pedig már régóta velünk van, mint láthatatlan útitárs. Az élők előtt a halál is élet; a halálból visszanézők azonban egyszerű, értelmetlen, céltalan, fájó mesének látják az életet. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit. Szegények vagyunk, kincsünk a sejtelem. A lámpa kialudt, egy ajtó nyitva maradt: ki tudja, mi történt? Talán elment valaki. Talán meghalt. Sejtünk valamit, de nem tudunk semmit sem.

Maeterlinck költő – mondják hívei. Csak költő – mondják ellenfelei. Az irodalomban olyan határozatlan valami az igazság, hogy mindkét pártnak bőven jut belőle. Mit ér manapság, ha valaki csak költő? De mit ér, ha más? Mit ér, ha akárki és akármi az ember? A jó független az időtől, és szeretetünk nélkül is jó marad. Ezren és ezren mondhatják, hogy Maeterlinck irodalomtörténetbe való, kivénült harcosa egy létezni érdemtelen iránynak, mindig lesznek ugyanannyian, akik lelkük jobb felének, testvérének és irányítójának fogják tartani az ősi költőt, akinek hatvanadik születésnapját a múlt kedden ünnepelte Franciaország íróvilága. Ha visszagondolunk első küzdelmére, a szimbolizmus térhódítására, diadalára, a Maeterlinck-drámákra és Maeterlinck-hangulatokra, ha eszünkbe jut, hogy ez a francia-belga költő egész seregét nevelte föl a mimózalelkű íróknak, és rendkívüli hatással volt még olyan tehetségekre is, mint Rilke – érezzük, hogy ünneplése nem temetés, érezzük, hogy légies költészete nemcsak légiesség, hanem vízió, sors, meleg bensőség, a világgal való fokozatos együttérzés, és együttélés a halál misztikus perspektívájával: egy fájdalomban és gondolkodásban eltöltött élet, amelynek sokféle láthatatlan korbácsa alatt Maeterlinck éppúgy szenvedett, mint harsány szavú testvére, Verhaeren. Költészete, oeuvre-je talán játék, de mindenesetre van olyan komoly, mint a naturalistáké.

Komoly játék: vannak, akik ennek tekintik az irodalmat, és talán igazuk is van. Legyen komoly, mert így magasrendű; legyen játék, mert így üde és gyermeki. És ki meri azt állítani, hogy a gyermeki dolgok nem örökkévalók?

Szavak kémiája és a kimondott világ

Az irodalmi divat

Az irodalmi divat bizonyos megnyilvánulásait az ifjak és öregek harcának is szokták nevezni. Ez komoly dolog, bár a maradiak szemében egyúttal megbélyegzést is jelent. Nem szabad egy kalap alá vonni az irodalmi harcot az irodalmi divattal; minden újabb írói nemzedék természetes és szükségszerű harcban áll az előző kor irodalmával. Nagy ellentétről úgysem lehet szó, hiszen egy irodalmi mozgalom sem oly különálló és új, hogy ne lettek volna azonos elődei. A legszélsőségesebb forradalmárok is igyekeznek gyökerüket megtalálni a múltban; például az expresszionisták az egyéni túlfinomultsággal szemben az anarchikus korok primitív művészetéből való visszatérést és az ebből való továbbfejlődést hirdetik.

Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe. Tárgyi, stiláris vagy formai újítást, lényeges újítást hozni nem lehet; az új műveknek legjobb esetben a megváltozott társadalmi környezet és az egyre nagyobb mennyiségű irodalmi hagyományból táplálkozó mai lélek egyéni színező ereje adhat némi módosítást. Az emberi gondolat és érzelemvilág útjai és korlátai minden korban azonosak voltak, és azonosak is maradnak. Legfeljebb új elnevezéseket találunk ki rájuk. – Igazságtalan elfogultság tehát a konzervatív részről megszokott berzenkedés minden „új” ellen, viszont éppily igazságtalan és elfogult az a felfogás is, mellyel zöld irodalmi matadorok a régi irodalom legnagyobb részét máglyára ítélik.

Az irodalmi harc is könnyen válhatik divattá, hiszen minden mozgalomhoz lármásan tódulnak a mitläuferek, akik a nemes cél aranyát felváltják a könnyű siker aprópénzére. Senki se hiszi például, hogy egészséges fejlődés eredménye volt a kommunizmus alatt az expresszionista versözön. Mindenki szabad versekben őrjöngött: az volt a divat. A divat, amely nagy úr az írók között is, a közönség szemében pedig egyenesen királyi fenség, melynek éppoly sietve hódol mindenki, mint a legújabb párizsi szoknyának. Az írókénál nagyobb veszély a közönség hóbortja, mert a kereslet a kiadókat is magával rántja. A divat felragyogtatja a sápadt színeket, de úgy látszik, szükség is van rá, éppoly szükség, mint a szélre, mely lerázza a rothadt gyümölcsöt. Idővel mindent ellaposít, megrág; de míg uralkodik, nincs hatalom vele szembeszállni, beférkőzik a könyvtárakba, silány munkákkal zsúfolja tele a kirakatokat, és csak egy másik, még szemfényvesztőbb divatnak engedi át a helyét.

Szerencsés eset, ha a felkapottság összeesik az igaz értékekkel. Dosztojevszkij divatos író, de neki nem árthat a hisztérikus idegzetek rajongása. Ady is divatos író volt; a kurzus alatt divatossága érthető okokból hanyatlani kezdett. Ady ma már „csak” kitűnő költő.

Babits Dante-fordításaiból, sajnos inkább a divat, mint az igazi műélvezet teremtett nálunk Dante-kultuszt. Elegen megtárgyalták Dante nagyságát, arról is felesleges beszélni, hogy Babits munkája milyen kitűnő – ez a divat szempontjából majdnem mellékes. A divat nem az értékekre tekint. Biztos, hogy a „modern” ember semmit se talál Dantéban; megveszi, de nem olvassa. S ha olvassa is, nem érdekli, szépségeit és mélységeit nem érti. Csakhogy ezt szégyelli bevallani. A mai „modern” ember Dantéhoz vagy Goethéhez oly érzelmekkel nyúl, amilyenekkel a Nemzetiből távozik, ha véletlenül valamelyik görög tragédia előadására váltott jegyet. Sejti, hogy itt valami nagyszerűség tárult föl előtte, érez is valami homályos tiszteletet, de hazamegy, és előveszi a Bain-meséket vagy Mereskovszkijt.

Még rosszabb napok járnak az antik írókra, minden nagy irodalom forrásaira. Angliában H. G. Wellset minden tudása mellett sem tartják művelt írónak, mert nem tud görögül; Franciaországban Leconte de Lisle túlzott lelkesedésében mindent rossznak ítélt, amit a görögök óta írtak; Itáliában Carducci és Pascoli latin verseket írtak, a németek most adták ki Pindarosznak, az expresszionisták atyjának az ódáit szabadvers-fordításban – nálunk pedig nem akad kiadó egy tisztességes új magyar Horatiusra. Hogy is akadna, mikor az írók maguk tartják, hogy „más időket élünk”, és a közönség felől még a bilingvis kiadványok is ott penészedhetnek az antikváriusok pincéjében.

És itt van a magyar klasszikusok ügye. Évek óta halljuk hangoztatni klasszikusaink új kiadásának szükségességét. Készítenek is egy teljes Petőfit, megjelent egy-két régi magyar könyv, legújabban egy kis Csokonai, és ígérnek egy Berzsenyit is. E kiadványokat azonban sehogy se lehet a nemzeti megújhodás jelének tekinteni. A kiadóknak eszük ágában sincs kultúrmissziót teremteni. A szép szándékokba mindig beleszól az üzlet, és a megjelenő könyvek túlnyomó többsége ma is olcsó pénzen megszerzett regényfordítás. Kitől? Mellékes! Klasszikusainkat csak azért adják ki, mert ezekért nem kell szerzői honoráriumot fizetni, és mert ezek egyúttal a kiadók nemzeti alapra való helyezkedését is mutatják.

A közönségnek mindegy: jó munkát is megvesz, véletlenül vagy illendőségből, a kiadók a közönséghez alkalmazkodnak, a magyar klasszikusok pedig várhatják tovább a feltámadást. Ők még divatba se tudnak jönni.

Szavak kémiája és a kimondott világ

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Persze az Ige rejtelmes tartalma itt többféleképp bontható és burkolható körül, a német azt mondja, hogy: „Im Anfang war das Wort”: Kezdetben volt a Szó.

A kezdet óta van a szó. Éppoly tényszerűen, mint a vér, vas és arany tényvilága; és anyagszerűbben, mint az érzelmi világ, a tények vetülete szívben és öntudatban. Az úgynevezett való világ és képzetvilág mellett a harmadik: a kimondott világ.

A szó nemcsak egyszerű és hasznos közlekedési eszköz a gondolatnak: a szó azonos a tettel, sokszor nagyon is szembetűnő intézője és parancsnoka a tényeknek, és néha még ennél is több: teremtőtársa az Istennek, aki kezdetben szintén csak egy szó volt: a Legyen! Tényként hagyja el testünket, de tény már megszületése előtt is, és végtelen a lelkek kémiája: gazdagabb anyagraktárból készíti vegyületeit és keverékeit, mint minden természettudomány.

E végtelen kémiában pillanatok alatt születnek, semmisülnek meg, lépnek átváltozásból átváltozásba az elemek. Élet és nemlét itt szinte ugyanaz. A rendőr-főkapitány szava, mikor bizonyos feltételek beváltása esetére letartóztatást ígér, tulajdonképpen már előre azonos a letartóztatással: olyan, mint egy tény, amely a holnapban van meg, de már ma is hat. Ha a bankár házitelefonján leszól a pénztárba: üzenete tény: azonos a pénz kiutalásával, megtagadásával, vagy a várakoztatással. Szeretőm szava: tény; még hazugsága is tény, amely álruhában jár. És nem tény a múltak szava? Petőfi verse? A Szeptember végén Magyarország számára éppoly ismert tárgy, mint a Lánchíd: a szavak úgy vannak, mint egy ház vagy mint egy erdő, s csak alapjuk, talajuk a könyv, a papír, mint ahogy a házak és erdők alapja a föld, a talaj.

Köröttünk élnek ezek a tények, köröttünk a kimondott világ, csak meg kell látni, hogyan borítja el a fizikai tények síkságait, domb- és hegyvidékét, mint a föld felületét az életadó levegő. Ki foghatná össze, minden pillanatban hány milliárd szó hat egymásra és a valóságra egyetlen országban is? Hány milliárd közönséges szó, amelyre szükség van, vagy nincs szükség, s amely elpusztul, mint más tények, cipő, kenyér, gyufaszál, szarvasmarha a vágóhídon és ember és ház! Hány milliárd szó röpül el pillanatonként az időben, s mily kevésnek van belőle különösebb igénye, mily kevésnek van reménye rá, hogy kitüzesedjék, magasra kerüljön, és világítson, csak annyira is, mint gyertyaláng a pincék sötétjében? A háborúban millió puskagolyó csapódott fűbe és földbe, bután (ugye?) és céljavesztetten, fölöslegesen, míg egy, amelyik ügyes volt, okos, céltudatos, sikeresen átüthette valakinek a homlokát! A felsőbb hadvezetőség sajnálhatta a pocsékolást, de nem segíthet: az emberek is szeretnék, ha minden szavuk eredményes volna.

Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek, és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud írni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín tovább megy, más otthont keresni, más fület és más színtörést.

Lelkes tény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó. Szavaink, amiket adunk vagy kapunk, mint rétjáró méhek, megrakodnak mézzel és hímporral, hogy rájuk sem ismerünk. Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy a nyargaló lámpák a képzelet sötét zűrzavarában. Hogy tud világítani egy-egy szó, amely máskor beteg volt és hamu; hogy fürdenek lelkük emanációiban! Költői alkotásuk pillanatai előtt, amikor a szellem gyanútlanul vár, s azt hiszi, vagy azt is észleli, hogy pihen: mily váratlanul gyúl ki egy-egy szó, mintha a kaotikus éjszaka valamelyik pontja kezdene izzani, belülről parancsoló, maga-kiemelő vakítással, s környezetét csak alig sejtetve meg a többi homályban; és mily rajtaütésszerűen, mint jelzőlámpák a telefonközpontok kapcsolótábláján, vagy vészjelek, piros szemaforok egy elhagyott, koromfekete pályatesten! A szó ilyenkor már nem az a közönséges szó, amely tegnap volt, és holnap lesz, nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt érthetetlen járulékai, izzása, pillanat adta telítettsége, színe és rajzának vonalai, ami mind eltűnhet, de néha pár napon át meg bírja őrizni különleges energiáját, s csak ki kell mondani s máris újból megjelenik előtte egész izgalom- és színlégiójával, az a fényjel, az a vészjel, az a szemafor, parancsolva: állítsd be a váltókat, mert Valahonnan elindult Valami, s talán épp a te vágányodon fog átszaladni?

Ilyenkor teremt a szó, a közönséges szó; ilyenkor nemz zsenit a közönséges apa.

Divatok az irodalom körül

A szabad versről és egyebekről

Magyarországon az irodalomban minden író fiatal mindaddig, amíg egyszerre csak ki nem derül róla, hogy megülheti születésének ötvenesztendős jubileumát. Egy-egy név és hírnév kialakulásához legalább három évtized (éspedig nem annyira munkásság, mint egyszerűen idő) kell, s ha ez a három évtized hiányzik, nagyon könnyen az a meglepetés érheti az írót, hogy észreveszi: a közönség esetleg még őróla sem tud, és maga is konferansziéra szorul…

*

Kétségtelenül okos, tapasztalt, világot és kultúrát nálunk talán jobban is ismerő konzervatív öreg urak nem is olyan nagyon régen oly frappánsan félreismerték annak a nagyszerű költőnek a zsenijét, aki már a halottak élén jár, és akinek neve alatt a mai fiatalok megindultak: Ady Endrét. Mi a tehetség, mikor azt látjuk, hogy az irodalom húsz- és negyvenéves baloldali forradalmárjai sokszor teljes jóhiszeműséggel kutyába sem veszik komoly jobboldaliak munkásságát? Mi a tehetség? Senki sem tudja biztosan, ezért ezt az első legfontosabb követelményt meg kell hagynunk a mindenkor megújuló fiatalság titkának, rá kell bíznunk az új szívekre és agyakra, a fiatalok idegéletére, s velük szemben csak az a kötelességünk, hogy türelmesek legyünk, ha szokatlant hoznak, s megértsük és támogassuk őket, ha – szerencséjükre – olyan jeleit is látjuk tehetségüknek, amelyekre a mi másféle idegeink is tudnak reagálni.

*

Pár évtized óta az egész világon mindenütt dominál a lírában az úgynevezett szabad vers. Egyáltalán nem új valami, de a jelentkezése és a varázsa új. Lényegében azt jelenti, hogy egyes költők, köztük kitűnőek is, rím és ritmus nélkül fejezik ki mondanivalójukat. Ezt a törekvést a konzervatívok többnyire a maga egészében agyon szeretnék ütni, s ugyanezt a törekvést az úgynevezett modernek kizárólagos törvénynek tekintik. Ez a formai kérdés ma, jogtalanul és szinte véletlenül, az irodalmi hovatartozóság kérdésének tengelye lett: egymaga programot jelent. Jobboldali szempontból a szabad vers egyszerű hóbort, irodalmi divat, a baloldaliak szerint pedig az üdvözülés egyetlen kapuja.

A prózai vers egyik fajtája a lírai formák végtelenségének. Teljesen jogos forma, de semmi több. Kifogásolni nem a szabad verset szabad, hanem ezt vagy azt a szabad verset, mint ahogy lehet kifogásolni a legbravúrosabb formai költeményt is. Egy forma ez a sok közül, és nagyon szegény költő az, akinek csak egy formája van, akár modern, akár konzervatív. A fiatalságnak, ha akarja valamire vinni, minden formát tudnia kell, tökéletesen, oly bravúrosan, hogy már ne is gondoljon a versírás technikájára, éppen úgy, ahogyan a nagyszerű zongorista vagy karmester sem vesződhet produkciója közben azzal, hogy hogyan is kell kótából olvasni, és hogy van-e ilyen vagy olyan mélységű hang az oboán. Teljes, összefoglaló formai tudás esetén megszűnik a kötött formák konzervatívsága is, erre a teljes tudásra kell szerintem törekednie a mai kaotikus irodalmi életbe újonnan induló fiatalságnak.

*

Miért harcolni? Ez már a témák kérdésébe megy át. Itt is csak az összefoglaló, általános kifejezést kell használnom: az emberi élet teljességéért! Nincs az életben semmi, ami emberi agyat gyötört és emberi szívet megfogott, ami az írótól idegen volna. A korlátozódásban van a veszély, amely lassan a dogmatizmus korlátoltságára vezet, témában éppúgy, mint a formában. Semmi sem parancs önmagáért, és semmi sem tilalom önmagáért, semmi, a legkényesebb téma sem, a legüldözöttebb politikai érzés sem. Aki nem csak szórakoztatni akar, vagyis nem pénzt akar keresni az írásával, hanem bátran és belső kényszerűségből vizsgálódik, akinek van szeme látni és mennél többet látni, az rá fog jönni, hogy az élet minden generáció számára újra meg újra a régi dzsungel, átvizsgálandó ismeretlen terület, amelyen építeni és amelyben irtani kell.

Az irodalom propagandájáról

Kifogásolták, hogy balatoni íróhét akkor nyílt meg, amikor a nyaralóközönség már hazautazott. A kifogás jogos, ha az írók egyéni és pillanatnyi eredményért dolgoztak. Ha viszont, mint sokan hisszük, az efféle irodalmi propagandaakcióknak másban kell az igazi célját keresni, akkor rögtön mellékessé válik a kifogás, tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e, vagy sem. A füredi Anna-bál rendezőinek feltétlenül helyszíni sikerre kell törekedniök; az írói hét azonban nyilván az egész országot és a kort szerette volna háttérnek. És ha így áll a dolog, akkor az a pár száz főnyi hallgatóság, amit a kongresszus a főszezon lezajlása miatt veszített el, semmi ahhoz a sok százezer közönséghez képest, amelyet egyébként most szintén nem sikerült megszereznie a sajtó útján.

Az íróhét sajtója aránylag jó volt. Csak aránylag, mert a sajtó többet is írhatott volna róla az unalmasság veszedelme nélkül. Hogy nem írt többet, azt bizonyára azért tette, mert ítélete szerint még mindig nem elég nagy azoknak a száma, akik az irodalomnak, mint élvezet- és tudásforrásnak az ügyeivel és embereivel együttéreznek.

Pedig, amióta a demokratikus berendezkedés elvette az irodalom régi létalapját, minden ezen fordul meg, a sok emberen, a tömegen. Igazi kulturális tömegről nálunk nem lehet beszélni, hiszen a magyar politikai múlt nem adta meg a széles körű szellemi érdeklődés általános gazdasági erőfeltételeit. Mindamellett azt hiszem, sokkal több embernek volna módjában Magyarországon részt venni a kulturális életben, mint amennyi megteszi. Sokkal több könyvvásárló, az írói hétnek sokkal több számontartója lehetne az országban, mint amennyi van.

Pusztán azért, mert ez az állapot az írókra nagyon hátrányos, még nem volna érdemes elgondolkozni a dolgon; az írók itt nem segíthetnek; de – szerencsére – káros a helyzet a kiadókra és könyvkereskedőkre is, ők pedig már inkább tehetnek valamit. Jó volna, ha komolyan és esetleg testületileg összefogva, felmérnék, milyen hatása lenne egy nagy, előrelátó, állandó nevelő- és propagandaakciónak. A propaganda külsőleges eszköze nem külsőséges követelményekkel járhatna.

Kultúra és irodalom nálunk még sohse kapott igazi üzleti reklámot. Pedig, részben, a kultúra is üzlet; üzlet annak, aki terjeszti, öröm és további üzletlehetőség annak, aki megszerzi. Hogy egy új varrógépgyár milyen remekül dolgozik, rögtön megtudjuk; hogy a tej élet, erő és egészség, arra is úton-útfélen szimpatikus plakátok figyelmeztetnek; hogy látogassuk hazánk szép vidékeit, arra szintén plakátok szólítanak fel. De hogy olvasni milyen élvezetes és hasznos, azt egyáltalán nem emlegetik hasonló buzgósággal, kitartással és lukratív áldozatkészséggel. Vannak ugyan alkalmi akciók, egy-egy sláger reménye megüti a nagydobot; azonban nem jelentene-e sokkal többet az írói és kiadói boldogulás szempontjából a sok 2-3000 példányos szerényebb siker?

Látogassuk az irodalom szép tájait! Olcsó és jó könyvsorozatok már vannak. De az árleszállítás egymaga nem elég: magára az olvasásra kelleme intenzíven felhívni a figyelmet, rávenni a kedvet, hiszen igen sok embernek meg a szórakozása fajtáit is szájába kell rágni. A kötelező iskoláztatás ingyen és előre megadja a kiadóknak azt a roppant előnyt, hogy mindenkit megtanít olvasni; miért hagyják hát a kiadók, könyvkereskedők és írók, mint összesség, kiaknázatlanul azt az óriási üzleti lehetőséget, amelyet a közellátó kiadói politikával szemben egy messze tekintő, mindenkinek hasznos és nagyvonalú üzletpolitika elérhetne?

Kidobott pénz – mondja erre az első, kényelmes válasz –, a közönségnek ma már egyáltalán nincs pénze.

De hát akkor miért igyekeznek más termelési ágak, köztük luxusjellegűek is, állandó pénzkidobálással megdolgozni, megtrágyázni a talajt? Propagandára „tudvalevőleg” épp akkor van a legnagyobb szükség, amikor nincs pénz. Aztán meg: pénz, valamennyi, mégiscsak van. A kispénzű közönség zsebéből a nem kulturális jellegű üzlet ügyessége ma is kicsalogat apró áldozatokat a legkülönbözőbb célokra. A redukált fizetésű ember is szórakozik, akárhogy tagadja; a jó polgári és kispolgári otthonokba mindig kerülnek luxusszámba menő haszontalanságok. Miért nem könyvre költik az emberek azt a keveset, amit futballjegyre és más, nem különb célokra sokszor a szájuktól vonnak el? Mert nem divat, mert nem érdem, mert nem tudják, hogy így jobban járnak, mert nincs a vérükben az a meggyőződés, hogy az irodalmat jobban lehet élvezni, mint sok egyebet. Meg kell tehát tanítani őket az irodalom hasznára és gyönyörűségére, fel kell bennük ébreszteni az irodalmi élmények szeretetét, és hogy úgy mondjam: testi élvezetté kell tenni valahogy az olvasást.

Folytatás nélküli ünnepségek, amilyen az íróhét, és könyvnapi gyorsüzletek éppúgy nem hozhatnak eredményt, mint émelygős kultúrprédikációk és beugrató frázisok. Nevelni kell. És nagyon gyorsan kell, hiszen a könyvvásárlás divatja már a gazdagoknál is elalvóban van. Komoly konjunktúrakutatás és nevelés nélkül ma csak a folytonos nívósüllyesztés és a gyilkos verseny kecsegtet ideig-óráig sikerrel, s a legnemesebb irodalom és a tisztességes kiadói kultúrmunka sorsa jórészt a szerencse kalandos szeszélyétől függ. Hagyjuk abba a véletlenek és az elszigetelt eredmények vak tiszteletét. Igazi üzletember nem rövid életű vállalkozásokat akar teremteni, hanem években és évtizedekben egyszerre kalkulál. Vannak nagy múltú és nagy jövőjű kiadóink; azért, ami a terveikben és érdekeikben közös, dolgozzanak együtt, új módszerekkel, üzleti és kulturális pjatiletkákkal, és meglesz a fellendülés.

Aki pedig természetes és megváltozhatatlan állapotnak tartja, hogy a mai Magyarország nyolcmillió emberéből (s mondjunk keveset: egymillió kispolgárából) általában csak 2-3000 számára lehet fontos a betű és a szellem, az jobb, ha rögtön megírja a végrendeletét, és megy meghalni.

Magyar költő 1933-ban

Az orvosság az, hogy nem kell megijedni. A baj pedig, amire az orvosságot ajánlom, az, hogy a költők 1933-ban (s egyébként mindig) túlságosan meg vannak győződve a fontosságukról, a közönség viszont (majdnem mindig) túlságosan meg van győződve az ellenkezőről.

Aki úgy gondolkozik, ahogyan a költők nagy része, az rettenetesen téved, és veszélyesen hajlamos arra, hogy ezen a mostani írókongresszuson is újra elsírja mindazt az elégiát, amit már százszor és százszor elsírtak a költők anyagi és szellemi nyomorúságáról. Arról, hogy a világ teljesen mechanizálódik, a lélek munkanélküli sorsra jutott, a politika megöli a gondolat szabadságát, a sport és a könnyű szórakoztatóipar lefoglalja a tömegek maradék érdeklődését, és jövőnket kikerülhetetlenül egyenruhába bújtatja a kollektív rend valamelyik válfaja […]

Mindezek nagyon komoly és érdekes problémák. Én azonban, hölgyeim és uraim, meguntam az elégiákat és a tragikus jóslatokat. A baj már túlságosan nagy, s ezért nem vagyok többé hajlandó vádolni és panaszkodni, hogy valami vesztett dicsőség fájó borzongását érezve, újra meg újra meggyőzzem magamat a fontosságomról, a társadalmi igazságtalanságról, ami velem történt. Éspedig kizárólag azért nem vagyok erre hajlandó, mert sem a vád, sem a panasz nem segít. Ha segítene, akkor az eddig e tárgyban elhangzott rengeteg felszólalás már ledöntötte volna a közönynek és butaságnak csakugyan meglévő falait. A falak azonban állnak; úgy látszik, van erejük hozzá. A mi trombitáinknak pedig a jelek szerint nincs erejük. Ez az, amivel számolni kell.

Annál is inkább, mert ez az egész, sokat siratott költői dicsőség egyszerűen csak gyerekes képzelődés, és sérelmeink legnagyobb része onnan ered, hogy legtöbbünk nem mer, nem tud és részben nem is akar szembenézni a valósággal. Fél, hogy elbukik a valóság területén. S bizonyára joggal fél. Mert az ilyen író oly lelkiállapotban van, mint azok a gyerekek, akik csupa alsóbbrendűségi érzésük miatt nyűgös zsarnokaikká válnak azoknak, akik szeretik őket. A gyerekek a Flucht in die Krankheit¹ segítségével azonban legalább ideig-óráig csakugyan fölébe kerekednek a náluk különbeknek, erősebbeknek, míg a költők említett része semmi eredményt nem ér el azzal, hogy jeremiádokba menekül. Meneküljön hát inkább valami teljesen őszinte, könyörtelen és nem freudi analízisbe, valami olyan elszánt és átvilágító leszámolásba, amely nemcsak mint egyénnek, hanem mint egy sajátos csoport tagjainak is megoldhatja egészségtelen konfliktusait a társadalommal. Ha pedig rövidebb utat akar, akkor pótolja az analízist azzal, hogy nem analizál, hanem egyszerűen és egészben eldobja múltja várakozásait, fütyül jogos keserűségeire és rankűnjeire, megpróbál közönséges, természetes ember lenni, mint Móricz Zsigmond, és az írói céh érdekeinek képviseletére felkér, ha ugyan talál, olyan bölcs és harcos embert, amilyen Pakots József volt.

Persze erre sokan azt mondják, hogy könnyű Móricznak, ő megengedheti magának a közönségességet, de mit tegyen az, aki nem olyan nagy tehetség, mint ő? Erre az ellenvetésre így felelek:

Éppen annak van szüksége legjobban a közönségességre, természetességre, aki nem olyan, mint Móricz. Minél szerényebb tűzzel világít valakiben az a bizonyos isteni szikra, annál többet nyer, ha nem kísérletezik. A nagy tehetség, a rendkívüli, az sokat, mindent megengedhet magának, talán a legnagyobb színészkedést is. Lehet arkangyal, mint Shelley volt, demokrata és lapos értelmű vadember, mint Walt Whitman, lehet elefántcsonttoronyba zárkózó próféta, mint Stefan George: mégis nagyszerű marad, ti. ember marad, és különböző magasságú skálákon, de mindig emberi hangon beszél. Ez pedig a legtöbb. Ez az, ami az emberfölöttinek is egyetlen igazán meggyőző jelentkezési formája, ez az, ami a legkülönbözőbb korok nagy költőiben egy rejtélyes és izgalmas rokonságot teremt: a nagy költők lényegükben mind hasonlítanak egymásra, szoktam mondani. Ady is az excentricitásai, tűrhetetlen stílusmodora, pózai, másfél évtized alatt világosan lelepleződött cifraságai ellenére nagy költő, – éppolyan nagy, amilyen volt, de nem mindenben. Az afféle nagy szörnyetegek, amilyen Ady is, megbűvölnek bennünket. Náluk a színészkedés is emberi lehetőségnek tűnik fel. De a szerény tehetségnek csak emberi hitelét rontja, csak gyöngéit fokozza komikussá a különlegesség, a rendkívüli követelése, a póz és minden cifraság. Ezért ajánlom, éppen a kisebb istenségek érdekében, a mindenkiben közös emberi hang keresését, mint a legnehezebb és legnemesebb belső, művészi fejlődés útját, és ezért ajánlom panaszkodó, balsorsuk tragikusan és szánalmasan giccses töviskoszorúját folyton mutogató, nagyon költői költő-kartársaimnak a közönséges ember szerepét, a közönségesség fogalmának átvizsgálását és újjáértékelését, a közönséges halandó sorsának nyugodt vállalását, e magatartás minden gyakorlati következményeivel együtt. Ez az eleinte sokszor fájdalmas leszámolás hamarosan egyéni megbékélést, új erőt és ezzel jelentős rangemelkedést hoz magával a szerényebb tehetségben is.

– Honnan tudom mindezt? – hallom a néma ellenvetést. – Miért veszem oly biztosra? És mit javít mindez?

Hogy honnan tudom … Hát magamtól, a magam tizenöt éves vizsgálódásaiból, tizenöt éves tapasztalataimból. Hangsúlyozom a szubjektivitást, mert úgy érzem, ez a meggyőzőbb. Ehhez tizenöt év kellett. Teoriát viszont egy óra alatt ötfélét felállíthatunk.

És hogy miért segítene a költői sorsnak egy „elközönségesítő” társadalmi szemlélete a költők helyzetén ? Azért, mert a költők lelkiállapotán segítene. Már fentebb mondtam, hogy nem akarom a magyar költő 1933-ban aktuális elégiáit újra elsírni: a kérdés közismert politikai és gazdasági vonatkozásainak részletezésével nem foglalkozom. Csak a kellemetlen, nyomorlélektani részt próbálom kissé megvilágítani, azt, amit elítélek a költők általános magatartásában. Elítélem a költői nagyzolást, veszedelmesnek tartom azokat a mesés várakozásokat, amellyel romantikus ifjúkorukban sokan annyira beoltják magukat, hogy később minden szociális munkára, minden közönséges életformára alkalmatlanokká válnak, elítélem azoknak a siránkozását, akik alkotóművészi pályára „mennek”, elítélem, illetve sajnálom azokat, akik a különlegesség, a csodabogárság beteg és ártalmas felfogásához ragaszkodva, egyrészt olyanféle (egyáltalán nem tiszteletteljes) distanciaérzést keltenek a közönségben, épelméjű, normális, mihozzánk nagyon hasonló embertársainkban, mint amilyet – a tisztelettel tetézve – a papok és a templomok keltenek, másrészt pedig lassanként parazitává, sajnos csak koldus parazitává süllyednek egy hazug idealizmusnak, parazitává minden írói érdekképviseletnek.

Nem az igazi, méltatlan mellőzések eseteiről beszélek, egyáltalán nem egyes esetekről beszélek, mert az egyénnek, aki bajban van, pillanatnyilag mindig igaza van előttem; hanem általánosságban szólok egy káros lelkiállapot, egy káros felfogás ellen; lélekből lélekbe szólok, és mintegy titokban, négyszemközt érzem most magamat mindenkivel, akit illet, és így, a lehető legbizalmasabban ajánlom fel, mint tapasztalatomat, azt a tanácsot, hogy akinek nyakán a kés, igyekezzék újjászületni. Oly sokszor, oly rettenetesen megalázta már közülünk a legszenvedőbbeket az élet, hogy nem szégyen a saját gyóntatószékünk előtt megalázkodni, lemondani minden hamis rangról, gőgről, különállásról és érdemhangoztatásról. Az IGE csak küzdjön tovább a mindenkor legeredményesebbnek látszó fegyverekkel az összességért, de az egyének is segítsenek magukon. Ismerjük be, saját, házi használatunkra, hogy a rang, az érdem és az érték nem valami objektív és abszolút valóság, hanem társadalmi képződmény, s ha nem adják meg, akkor nincs is, és hogy ilyenkor legokosabb ehhez a felismeréshez alkalmazkodni. Nem állunk külön gazdasági törvények alatt, mi, költők, nem vagyunk detronizált királyok – lássuk be, hogy olyan termelők vagyunk, akikre igen kicsiny a szükség. Mi olyasmit termelünk, mint közönséges társaink a nyomorban, a parasztok: valami eladhatatlant. De a parasztoknak Magyarországon a nem szükséges búzán kívül hétmillió kasza-kapa van a kezükben, s ez gyakorlatilag megér egy-egy bolettatörvényt. Vers-bolettát azonban nem tudna kiharcolni az IGE még akkor sem, ha a költői „őstermelésnek” tízezer „parasztját” tömörítené magában. Számunkra a harcok gyakorlata: a biztos gazdasági vereség, belsőleg az elcsüggedés, külsőleg legjobb esetben a parazitizmus.

Ez a helyzet, ezzel kell számolni. Én rettenetesnek érzem. A helyzet gazdasági részét éppúgy, mint lelki következményeit. Ezért ajánlottam, hogy a költő likvidálja a költőséget, mint foglalkozást, mint anyagi megélhetése alapját, és hogy likvidálja azt a felfogást is, amely szerint ő különb ember a többinél, neki külön rangja van, őt el kell tartani. Ez a rang mese az életben. A közösség csak olyan termelőágakat tart el, amelyre szüksége van. Céhszerű támogatást itt-ott ki lehet erőszakolni, ahogyan iparvédelem is létezik, de ez a mi kis tömegünk számára édeskeveset jelent. Az adott helyzetben csak az jelent valamit, ha ki-ki bátran, őszintén és nyugodtan vállalni meri és tudja a beilleszkedést a közönséges valóságba, az adott gazdasági rendbe, vagyis ha vállalni tudja azt, hogy miután másképp nem lehet írnia, ne azért írjon, hogy megéljen belőle, hanem írjon, noha másból él. Hogy ez a más mi lehetne, azt én nem tudom megmondani. Elvben az újságírástól és a kőtöréstől a főúri naplopásig minden, ami lehetséges, minden, ami mint megélhetési alap más, közönséges embereknek is rendelkezésére áll. Tücsök, légy hangya: ez az elv. A megvalósítás nehéz, hiszen ma hangyákra sincs szükség. De útjában nemcsak ez a nehézség áll, hanem a költők magasabbrendűségi komplexuma is. Erről a komplexumról mondtam az eddigi sok udvariatlanságot, és most hozzáteszem, hogy kiküszöbölése esetén vele együtt kiküszöbölnénk vagy enyhítenénk a bajokat, a gyötrelmeknek legalább azt a részét, amelynek mi magunk vagyunk az okai.

Valóban orvosság tehát, ha nem sok is, de igazi orvosság, hogy nem kell megijedni. Nem kell megijedni az undorító, közönséges munkától, a valóságtól, amelynek eszén vagy esztelenségén úgysem járhatunk túl. És a valóság, a közönséges valóság, a többi emberrel való azonosság ténye nemcsak szörnyűségekből áll. Vigasztaló is van benne. Például vigasztaló az, amit a nagyközönség nemigen tud, az, hogy ugyanaz a költészet, amelynek eddig látszólag hitelrontója voltam a költők felé, milyen fontos őneki. Éppolyan fontos, mint a hasa, meg a zsebe. A nagyközönség nem tud meglenni költészet nélkül, a hangyában benn lakik a tücsök. Csak nem mindig tudja, nem hiszi, csak nem sikerült megmagyarázni neki, a közönségnek, hogy ő is mennyire költő, és hogy hogyan lehet a költészet éppolyan valóság, mint a has és a zseb.

Uraim és hölgyeim, a művészet a világ érzékisége, gyönyörűsége. A költészet az a szavakba sűrített érzékiség, amelyhez önöknek éppoly közük van, mint azoknak, akik a verseket írják. Amikor önök csókolóznak, higyjék meg, nagyon költői dolgot művelnek. Az egész valóság egy csodálatos költészet, csodálatosan érdekes idegjáték. Én a magam részéről odáig megyek, hogy még a gondolkozást is érzékiségnek, valósággal szeretkezésnek tartom, lévén az agyvelő is csak egy fazéknyi ideg; de ha ezt túlzásnak gondolják is egyelőre, azt bizonyára elismerik, hogy más cselekedeteiknek egy része tagadhatatlanul érzéki élvezet. Például élvezet vasárnap délelőtt félórával tovább lustálkodni az ágyban, élvezet eső után a ragyogó nyári nap, élvezet a kereskedőnek esti redőnyhúzás után lepihenni, a munkásnak letenni a kalapácsot, és a miniszterelnöknek élvezet egyedül maradni az otthonában. Élvezet felsóhajtani, hogy milyen szép volna Dalmáciába utazni, élvezet máson segíteni, élvezet felgyógyulni a betegségből, élvezet a siker maga éppúgy mint az elképzelése és vágya, élvezet lehet sok fájdalom, és feltétlenül élvezet a pletyka. Hát, uraim és hölgyeim, ezért van telve az önök élete költészettel, ezért nem olyan idegen fajzat önöktől a költő, pláne ha emberi hangon beszél. Mert az a kereskedő, aki felsóhajt, hogy hála Isten, este van megint, abban a pillanatban maga is költő, és költő a munkás, mikor tudja, érzi vagy csak elgondolja, hogy mennyivel kellemesebb volna bankárnak lenni, költő a politikus, amikor beugratja valamibe a hallgatóit, költő az anya, aki a gyermekét nézi, és költő a boldog ifjú és az elhagyott leány. A borzalmasan veszekedő viciné lelkében lendületes rapszódiák zajlanak le, idill mereng a lillafüredi ablakból kitekintő vezérigazgató szemében, himnusz az uzsorásban, mikor a pénzét számlálja, éposz volt Dzsingisz kán élete, románc az írógép, ötfelvonásos tragédiákkal rémítget a szerelem a legközönségesebb polgári lakásokban, játszi meséket szövögetnek a kávéházi politikusok, ódákból áll egy-egy főispáni beiktatás, víziókat látnak a templomi hívek, költő a munkanélküli, amikor munkát remél, költő a pletykázó szalon egész hölgykoszorúja, és szabályszerű tragikomédia minden élet. A költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól. Ne higgyék, kedves közönség, hogy ez nehéz, hogy cifra és időrabló valami, hogy összeegyeztethetetlen egy miniszterelnöki vagy sofőri állás felelősségteljes komolyságával – példáimat nagyon is közönséges életből merítettem. Szeressék hát a költőket és a költészetet, mint saját magukat: ők csak az önök szavakba és zenébe foglalt érzékisége. Hangya, költő vagy!

És én hiszem, nem vagyok költő, mikor azt remélem, hogy sikerült önöket meggyőznöm valamiről.

Beszéd a költőkhöz

A minap egy török újság került a kezembe, francia nyelvű török hetilap, a címe: Ankara. Kemál pasa kormánya küldi a nyugati világba, hogy ismertesse a modern Törökország kultúráját. Akkoriban előadásra készültem a rossz költő kérdéséről, nem csoda tehát, hogy ennek a számunkra kevéssé érdekes lapnak a közleményei között is megakadt a szemem egy kis karcolaton, amely a stílusról szólt.

A cikk írója, Ahmed Hászim, akit nagy költőnek kijáró tisztelettel mutat be a lap, elmondja, hogy felütött nemrég egy verseskönyvet, amely valaha valósággal eksztázisba hozta. A versek akkoriban sírva fakasztották, és a világnak egy új látványát nyitották álmai elé, most pedig keserű csalódással töltötték el. „Mintha anyagtalan, láthatatlan molyok szétrágták és elporlasztották volna a mű spirituális lényegét; a halál szíven ütött mindent, ami egykor a kötet újszerűségét adta: a képek, a jelzők, a metaforák élettelenül feküdtek ott, mint színes, feltűzdelt kis holttestek egy rovargyűjteményben.” S a cikkíró levonja a következtetést: a régi „szépségek” csak legtörékenyebb, legmulandóbb díszei voltak az irodalmi műnek, a nemrég tarkabarka, cicomás költőből kopott gúnyás, szegény ördög lett; ellenben Homérosz, „akinek nincsenek jelzői, képei, hasonlatai és metaforái”, örökké tiszta kristályként veri vissza a nap sugarait!

Az egyszerűséget mindig magasztalták, ha másért nem, hát azért, hogy újszerű értéket agyoncsapjanak vele, pl. a közérthetőség nevében. Ady egyes értetlen kritikusai miatt sokan közülünk már-már meggyűlölték az egyszerűséget. Azóta sok másféle forrongás után, nagyjában lehiggadt és egyúttal felszabadult az európai líra: felszabadult az új szavak tisztelete alól, sőt az alól is, hogy okvetlenül megvesse a régieket. A magyar költészet legjava munkásainak ma szintén az egyszerűség felé húz az ízlése. A mai harmincas nemzedék egyszerre látszik forradalmárnak és konzervatívnak aszerint, hogy belső felszabadultságát vizsgáljuk-e, vagy külső fegyelmezettségét. Ahogy én látom, az új magyar költészet külsőségeiben konzervatív, szellemében rendkívül szabad, és általános művészi elve egyezik azzal a felfogással, amelyet az avuló és maradandó stílus boncolgatásában az ankarai cikkíró kifejt.

Ha azonban így áll a dolog, miért nem hivatkoztam rögtön a fiatal magyar költők hitvallására? Miért kezdtem az ismeretlen Ahmed Hászimmal?

Azért, mert a török költő karcolatát nem a tartalma (amellyel egyetértek) tette érdekessé, hanem az az érzés, amivel fogadtam. S ez az érzésem azt mondta, hogy mi, mai magyar vagy közép-európai fiatalok, többé-kevésbé mindnyájan egy közös szellemi tájban, nagyjában ugyanazoknak a hatásoknak kitéve élünk, nem csoda tehát, ha fejlődő igazságaink többé-kevésbé szintén rokonok; itt azonban, ebben a karcolatban – folytatta érvelését az érzés – egy más világnak, egy buja metafizikával és buja realizmussal gazdag múltnak, a keleti arab-török-perzsa szellemi életnek egy mai örököse, szemlélője és munkása szólalt meg: s ha ő is, ez az ázsiai, azt érzi és mondja, amit mi – akkor a mi konzervatív vagy már újra modern igazságunknak csakugyan igazságnak, egyetemes veretű emberi tapasztalatnak kell lennie! Ezt éreztem, ennek a felismerésnek örültem meg, függetlenül a részletektől, és attól, hogy Homérosznak valóban nincsenek-e jelzői és hasonlatai, és hogy nincs-e olyan dísz is, amely már magához a költői lényeghez tartozik.

S ezzel, anélkül hogy néven neveztük volna, benne is vagyunk a rossz költő problémájának a közepében. A probléma nem jelentéktelen, mert egyrészt tíz, húsz, legföljebb ötven tehetség helyett Magyarországon, becslésem szerint, mintegy húszezer ember ír verseket, másrészt pedig azért, mert egyenesen hajmeresztő, hogy e tömeg túlnyomó része milyen képtelen dolgokat ért költőiség alatt. A rossz költő egyszer cifra és fennkölt, máskor meg annyira primitív, hogy minden igazi egyszerűséget túllicitál; de sohasem tud élményt a maga hitelességében megfogni, nem tudja a tárgyi világot eleven és továbbítható szellemi tapasztalattá változtatni. A rossz költő nem tud közel férkőzni magához, és a világhoz, amely benne van. Szavaiból, mialatt beszél, elpárolog a valóság ereje. Vagy valami szigetelő réteg van a szavai és a tárgyak között, vagy idegen témaroncs zavarja kompozíciója tisztaságát. A szigetelő réteg az elevenséget, a közvetlenséget csökkenti, a fölösleges elemek az összhatás biztos érvényesülését, az erőt. A dilettáns művész túlságos fontosságot tulajdonít a kifejezetten szép témának és a poétikus szavaknak, pedig költőileg mindaz szép, amit jól érzékeltetünk. Az igazi költészet főereje a közvetlenség, sőt közönségesség, vagy mondjuk így: a természetesség, illetve a természetesség látszata. Jó költő száján az angyalok és ördögök nyelve is emberi nyelv lesz. Ne tévesszen meg bennünket egy-egy nagy, romantikus tehetség, pl. Shakespeare ún. nagy stílusa: őnála is ott van a buján szétcsapó gazdagság mögött az egyenesség. A nagy költők valahogy mindig rokonok a felidézés egyenesvonalúságában, és ez teszi őket időállóvá.

Nézzük most már, hogy mi az egyszerűség, a természetesség, mi az emberi hang a költészetben? A kifejezés igazságossága és gazdaságossága. A költő akár lord, akár marhahajcsár, fejezze ki a lehető legpontosabbam és a lehető legrövidebben azt, amit mondani akar. A versek nem a tartalomnak, nem a gondolatnak és érzésnek, hanem a kifejezésnek a jóságával állnak vagy buknak. Érezni tud minden tehén, sőt én azt hiszem, hogy a fizikai és kémiai világ is érez. De nem ír verset! A versben az érzés tettenérése, a gondolat tárgyszerű talpra állítása számít, az a nehéz! A maga zsongó, meleg testi homályából és egységéből az öntudat számára felidézni egy élmény összes alkatrészeit, észlelhető és továbbítható képét, az életből önálló szellemi világot teremteni: ez az a bűvös munka, amely a nagy költészetet a lélektannak is testvérévé teszi. Érzékszerveink pillanatról pillanatra készítenek felvételeket a külvilágról, az ingerek hatása bent a testünkben rögtön szétsugárzik, és megszabja viselkedésünket, mielőtt még tudatossá válnának; ezt a sok, laza pillanatfelvételt azonban, amelyben ráadásul egész múltunk minden emléke is ott lappang, nem lehet csak úgy könnyedén valami gépies technikával előhívni. Hol van a lélek érzékeny lemezének aranyfürdője? Mivel emelje a költő az érzés sötétjéből a látható és érthető világosságba az élmény körvonalait? Hogyan tisztítsa ki a képet, mikor egész életünkre kapott egyetlen sora rajzolja rá a maga ismeretlen adatait? A felületen, a tudatban csak a konvenció lakik, s ha az igazat keressük, akkor felvételekkel tömött léleklemezről, egymásra fotografált foszlányok mély zűrzavarából kell történnie az előhívásnak – az alkotás kezdetének –, hogy a lassú részletekből összerakódjék a keresett kép. A költő tulajdonképpen keresés közben találja meg verse tartalmát, célját, a zseni tulajdonképpen csak munka előtt zseniális, magában a versírás munkájában már inkább csak becsületes, vagyis hűséges önmagához, a leleplezés elől szökni akaró élményhez. Igazán nem csoda, ha a gyenge költő alulmarad ebben a bonyolult munkában, amelynél az élmény kitisztítása mellett még egész sereg (végeredményben szintén analizálhatatlan) stiláris, zenei, ritmikai és szerkezeti törvényt is ki kell elégíteni, illetve a pillanatnyi szükségnek megfelelően újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve ne csak felület, ne csak közlés legyen, hanem teljes érzékeltetés, vagyis igazi irodalom, igazi vers.

Az előhívásnak, a kihámozásnak, a kiegyszerűsítésnek nehéz és csodálatos munkája mintegy belső megformálását jelenti a versnek. A külső munka a szorosabban vett verstechnikai rész (amelynek vizsgálatáról most le kell mondanunk), mint az imént érintettem, szintén nehéz és bonyolult munka a költészet anyagával, a nyelvvel. Ez az anyag éppúgy ellenáll a költőnek, mint a márvány a vésőnek. De talán helytelen is külsőnek nevezni a „megcsinálást”: a jó versben a külső és belső munka egybefolyik. Az igazi mondanivaló akkor születik meg az öntudat számára, amikor megszületett a témát pontosan tartalmazó szó vagy szócsoport, az expresszió. Csak az igazi, pontos kifejezés evokál, és az igazi, pontos evokálás, fölidézés mindig egyszerű. Ha a költő szavai pontatlanok, plasztikátlanok, körülményesek, akkor nem is egyszerűek, és nem világosak: csak körülbelül ragadják meg az érzés és gondolat körvonalait, s a kifejezés torzít, téved, mint a rossz rajzoló ceruzája, akinek keze nem követi pontosan a lelkével látott vonalakat. Minden, ami a természetestől és igaztól eltér, tehát pl. a hagyományos „költői” magatartás nevetséges pátosza, a sallangos nyelv, a cifra szóképzés és nyelvtan, a megmerevítő konvenció, a rímek és verszene erőltetettsége, és minden ún. költői szabadság csak arra jó, hogy rontsa, piszkítsa, erőtlenítse a vers tisztaságát, egyszerűségét, a hatás biztonságát és maradandóságát. Ezek a bűnök, sajnos, már annyira beivódtak a köztudatba, hogy a primitívebb kritika is valami megbocsátó elnézéssel kezeli a költemények értelmi pongyolaságát. A nagyközönség ismert idegenkedése a verstől bizonyos tekintetben egészséges és jogos védekezése a rossz költőkkel szemben, akik oly sokan vannak, és oly banálisak, és oly affektáltak! A széplelkű, gyenge költőket akárhányszor még a szintén affektált és banális és szentimentális sanzonköltészet is megszégyeníti, mert a sikeres sanzonokban mindig akad valami jó részletmegoldás, valami nyers életszerűség, valami egyszerűség és igazság. Persze a közönség nem ezért az egészséges részletért kedveli a sanzonokat, hanem azért, mert ének- és zenekísérettel kapja.

Van az egyszerűségnek egy fajtája, amellyel sokan hadilábon állanak. Ez az ún. „gazdag egyszerűség”, a „bonyolult igazság”. Az igazi költészet számára tulajdonképpen idegen az ilyen megkülönböztetés, a tapasztalat tanácsára azonban, azt hiszem, nem lesz fölösleges erre is kitérni. A primitív kritika és a közönség épp annyira el szeretne utasítani a költészet világából egy sereg érzést és lelkiállapotot, mint amennyire lenézi a sznob kritikus és a sznob olvasó az „egyszerű egyszerűséget”. A jó költő nem törődhet velük, és tudja, hogy lényegében bizony „közönséges egyszerűség” az a „magasabbrendű egyszerűség” is, amely egyszerre több húron játszik, összhangzatokkal dolgozik, és a „Szellemi kultúrát” is megszólaltatja versében; „lényegében közönséges” ez az egyszerűség is, mert ha jó, akkor ugyanazoknak a törvényeknek megfelelően született, amelyek egy népdalt tesznek jóvá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindig az éppen aktuális tartalom, az aktuális kifejeznivaló kívánalmai dönthetik csak el, hogy valamely kifejezés egyszerű, pontos, teljes, egyszóval szükségszerű-e. Aki pontosan kifejezte a maga bonyolult mondanivalóját, az egyszerű; aki a szavak mellé fog, az a maga szimplicista tartalmában is kusza és körülményes. Az igazi nagy költők egyformán írtak egyszerű és bonyolultan egyszerű verseket. Arany, Baudelaire vagy Tennyson egy-egy komplikált remekműve remekmű marad, ha a nagyközönség vagy némely kritikus nem érti is. Nem újdonság, hogy utóvégre mégiscsak vannak különbségek az idegéletben és a szellemi rangban, és nincs mindenkinek azonos élmény- és emlékkincse és problémaköre. Az ízlés demokráciájának túlzó híveit az a veszély fenyegeti, hogy végül már nem látják meg az iskolás egyszerűségben a legjobb utat a szegénység, a megszokottság és a hanyagság felé. Ne higgyünk sem a felfelé szimatoló sznoboknak sem a maradi konzervativizmusnak, ellenben higgyünk a nagy költők gyakorlatának. Higgyünk a pontos és tömör kifejezés értékében, és ne csak akkor tartsuk egyszerűnek a költőt, amikor ragyogónak mutatja a ragyogót, hanem akkor is, amikor esetleg komplikáltnak és homályosnak és bizonytalannak hagyja meg azt, ami természeténél fogva bonyolult, homályos és bizonytalan.

E felfogás igazolására bárki szolgálhat magának perdöntő bizonyítékokkal. Vegyünk elő néhány olyan költeményt, amelyet feltétlenül kitűnőnek ismer a közízlés. Pl. a Szeptember végén-t vagy a Falu végén kurta kocsmá-t. És próbáljuk megváltoztatni őket. Akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy ti. még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mindjárt elveszti erejét, frisseségét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb. Ami legjobb, az mindig egyszerűbb minden más megoldásnál – a költészetben a szavak titokzatos megelevenítő ereje mellett ugyanaz a gazdaságosság uralkodik, amely a természet formáiban, a matematika képleteiben és a logikai meghatározásokban.

Legyünk egyszerűek, barátaim, jó és rossz költők! Legyünk bátrak egyszerűnek lenni, a mindenkori tartalomhoz mérten! Az egyszerűségben nincs minek avulnia. Ha egyszerűek és igazak vagyunk, akkor közelebb jutunk ahhoz, hogy időálló érték legyen a versünk, ne pedig afféle dísze hullató, álmodern irodalom, melynek tíz-húsz évvel ezelőtti termékeiből keleten és nyugaton egyformán és örvendetesen máris kiábrándult az ifjúság.

Intellektualizmus a költészetben

Épkézláb költői egyéniség, ha a „Vers helyett tanulmány?” kérdésével fordulnak hozzá, ösztönösen elutasítja magától a döntőbíró szerepét, ahogy lényegében a Keresztmetszet-ben megjelent tanulmány is tette. Nem akar választani, tiltakozik az ellentét felállítása ellen. A választás lemondást, elszegényítést jelentene, annyit jelentene, mint az élő, egész emberből kioperálni az agyat vagy a szívet.

A vita azonban mégsem fölösleges ilyen természetű kérdések fölött, mert kritikusaink egy része és a versolvasók túlnyomó többsége, sajnos, már választott: a „verset” választotta a „tanulmány” rovására. A választás igen rég megtörtént már, a vitának hosszú szakálla van, csak persze nem „vers” és „tanulmány” volt a két címszó, hanem ihlet és tudatosság, agy és szív, vagy érzés és gondolat. Az ellentét mindig abból az alap kérdésből nőtt ki hogy milyen szerepe van vagy lehet a költészetben az intellektualizmusnak. Az elhamarkodott, igazságtalan, de folyton tovább öröklődő régi agy-, tudat- és gondolatellenes döntés ellensúlyozásául, úgy hiszem, célszerű és szükséges a jelen esetben egy kissé a „tanulmány” védelmére állnunk. A költő igenis tanuljon, tudjon, értsen az élet mennél többféle reális kérdéséhez, legyen kedve és bátorsága „vetekedni” szellemi erőben a kritikus urakkal és az olvasókkal, akik többnyire megadják neki az ún. nagyobb érzékenység jogát és elismerését, hogy ezen a címen maguknak tartsák meg a szellemi kiválóság sokszor csak képzelt fölényét.

Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a költők valamennyien okosak, még kevésbé, hogy okosoknak kell lenniük, különben nem írhatnak jó verset. Minden művészi tehetség egy speciális formaalkotó képesség, lényegében annyira formalisztikus funkció, hogy a tartalomtól már-már szinte független. A költőnek nem ésszel, szakismerettel, filozófiával, hanem elsősorban formatudással kell rendelkeznie. Ha pedig ért a formához (ami persze nem strófák és verslábak képleteinek ismeretét jelenti), és ért az érzéki megjelenítéshez, akkor nem árt neki az intellektualizmus sem, sőt csak növeli számára a feldolgozásra váró nyersanyagot. Az igazi költő, azon a rangon, melyet egész emberi mivolta képvisel, a maga szellemi izgalmait is éppúgy fel tudja dolgozni, mint a többi élményt, amit érzékei a külvilágról hozzá közvetítenek. Éppúgy, mint a többit, mondom, mert nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak azért, mert nem rekesztjük ki mondanivalóink közül a szellemi élményeket, elzárkózunk a látás, hallás, ízlés, szaglás és tapintás kis és nagy szenzációi elől. Ha valódi költő az, akit a közvélemény „intellektuálisnak” mond, nem pedig afféle rímfaragó, aki stancákba szedi a Tiszta Ész Kritikájá-t, akkor biztosra vehetjük, hogy a közvélemény szokás szerint téved, és az ítélet hiányos. Mert egy ilyen költőnek csak „többek között” lehet tulajdonsága az intellektualizmus: amely eleinte csak azért használta vele kapcsolatban az intellektuális jelzőt, hogy másoktól megkülönböztesse, lassankint megfelejtkezik e jellemzés részigazságáról, és a kényelemből használt jelző a nem igazi versértők szemében valahogy rámerevedik az egész egyéniségre. Egy jellemvonás válik ilyenkor a köztudatban egyetlenné, kizárólagossá, kritikai renyheségből.

Az intellektualizmusnak azonban természetesen csak a jogát kell megadnunk a költő számára. Szabadságot kell adnunk, nem kötelességet. Bármennyire kívánatos és bármennyire jellemző a mai ifjúságra az értelmi érdeklődés, nem tehetjük paranccsá a „tanulmányt”. A költői egyéniséget legfeljebb szuggesztiókkal, éltető, tápláló ráhatásokkal lehet nevelni, irányítani, és arra az irodalomtudóra, aki kellő rugalmasság nélkül tesz megállapításokat, s mér határokat és szabályokat olyan autokratikus folyamatokra, milyen a költői munka és evolúció, nagyon könnyen rácáfol az élet. Az intellektualista és antiintellektualista pártot egyformán fenyegeti a dermesztő dogmatizmus veszélye. Bízzuk a gyakorló költőkre, hogy egyéb tulajdonságaik mellett mikor és mennyire akarnak „intellektuálisak” lenni, a kritika pedig képviselje a költők érdekében az intellektualizmus jogának elvét a kényszerrel és a tilalommal szemben. Vigyázzunk azonban, hogy az intellektualizmus szabadságának védelmében túl ne becsüljük az értelem értékét: egy jó vers, csak azért, mert nincs benne valami különösebb intellektualitás, semmiképpen sem válik alacsonyabb rendűvé, és az ún. „nehéz és nagy” verseknek is el kell érniök a „könnyűnek” tekintett versfajták frisseségét, érzékletességét, vitalitását. Hogy személyes is legyek: egy-egy „intellektuális” versemet, amelyet különösebb szeretettel és megértéssel emleget az ifjúság, én a magam részéről nem tudom nagyobb produkciónak tartani, mint pl. Erdélyi József legjobb dalainak egyikét-másikát, amelyekről maguk közt, kedves fiatal barátaim, aránylag kevés szó esik.

Aszfalt és föld

Én, sajnos, nem voltam ott. De nagyon helyesnek tartom, hogy Hódmezővásárhely tanyavilága három napig vendégül látta a minap a fiatal Magyarországnak azt a néhány íróját és szociológusát, akikről egy másik író most vasárnap egyik reggeli lapunk első oldalán leszedte a keresztvizet. Azzal az érveléssel szedte le, hogy a magasabb „urbánus” kultúra helyett csak a falut vitték vissza a falunak, megsuhogtatták a cifra mézeskalács kardot, megmutatták nagy, tükrös-verses szívüket, a nép azonban nem értette ennek az irodalmi különítménynek a verseit és előadásait, helyesebb lett volna városi írókkal szerettetgetni a vidéket, s általában a kastélyok szívét lágyítgatni, s végül, hogy a városban utóvégre mégiscsak van annyi örökbecsű érték, mint a falusi barkácsolók, ezermesterek, javas- és hímzőasszonyok, kursmidek és egyebek közt, a fosztókában és a malom alatt.

A cikk, megírásának motívumaként, óvatosan sejtet valami végsőkig elszánt harci készséget az elesett vidéki jobbsorsának kivívására, és ez a fátyolkönnyűen lobogó radikális szilajság egyúttal taktikai és elméleti kioktatás is akar lenni: itt a politikai üdvözítés kulcsa, nálatok a maszlag. Mögötte azonban annyi lekicsinylés jelentkezik hangosan, vagy árulja el magát véletlenül a „tanyai írók” és a „nép” felé, hogy a szavak elvesztik hitelüket, s az egész proletárpártiság olyasféle általános, meddő humanitássá hűl, amilyen távoli világrészek szegény négereinek is kijár minden tisztességes ember részéről.

A vasárnapi cikkben megint világosan tetten lehet érni a kérdés hamis szemléletét, erőszakos átértelmezését, és a vitatkozási módnak azt a rosszhiszeműségét, amely az efféle politikai-irodalmi csetepatékat eleve meddővé teszi. Mit szóljak a cifra mézeskalács kardhoz és a most Vásárhelyen járt írók tükrös-verses szívéhez, amikor éppen ezek az írók támadják leghevesebben az „urbánus” műnépiességet? Mit szóljak a karikírozó helyzetismertetés epés kitételeihez, amelyeket a cikkíró úgy használ, hogy mind költői kép is lehessen, de azért a közönség valóságnak is vehesse? Komolyan azt hiszi ez a kritikus, hogy a „népi” magyar költők legjava csízióból cinkos vagy naiv tájékozatlanságában bízva, valóságnak tüntet fel egy maga gyártotta, homályos torzképet, és véres komolysággal vonja le belőle a következtetéseket. A gondolat előbb a bohóc szerepét játssza, aztán bírói székbe ül, és elítéli – nem ellenfeleit, hanem saját magát. Nem bírom elképzelni, hogy ilyen vitamódszer mellett a vasárnapi cikkíró bármit is komolyan elérni reméljen a város és falu szellemi ellentétének tisztázása körül.

Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi. A cikkíró szemlélete szerint csak az aszfalt, a kávéház, legjobb esetben a klinika és a diploma kultúráját lehetne értékelni. Pedig mindezt kellőképpen becsülhetjük, anélkül hogy meglétük paradicsommá tenné szemünkben a nagyvárosokat, és hiányuk pokollá a réteket és szántóföldeket. Mindez lehet egy városi kultúra kelléke, díszlete, háttere; de miért ne lehetne ezzel egyidejűleg egy másféle kultúra is más lelkekben és agyakban, egy olyan kultúra, amelynek megszületéséhez a természet, a városon kívüli feladatok adták az anyagot, az ösztönzést, a hátteret? A nagy szabad terek, a felhők, az eső, a nap, a virágos mezők és dombok, a folyók, erdők, az ég mosolya és haragja, az egész föld éppoly rejtelmes erővel és sokkal régebben hatnak a lélekre, mint a város aránylag fiatal csodái. A másféle környezethatás lélekformáló misztikumához, melyet öntudatlanul, de évezredeken át mindig felfogott a mezei ember, a városétól különböző foglalkozások, játékok, örömök és félelmek ős hatásai járultak, tudások, tapasztalatok, ösztönök. A föld népe – kell ezt mondani? – a föld és az állat meleg közelségében dolgozik, sokkal közelebb az élethez, mint a városlakó, akinek számára a valóság száz és száz darabja már csak valami elvontságot jelent. A kétféle lélek persze át-átcsap egymásba, de azért lényegében kétféle marad.

Hogy volna helyes és hogy volna lehetséges a városi civilizáció hasznos kellékeivel együtt a városi lelket is átrakni a faluba? Ki akarja a kellékeket mellőzni? Hogyan képzelheti a túloldal, hogy a kortesnóta és a kalendárium hatásán és a rádiós-urbánus kultúrmázon kívül semmi egyéb művészet és intelligencia nincs a parasztlélekben? Van más is, rengeteg, egy egész külön világkép és kultúra, csak nem ismeri az „urbánus” fölény. A cikkíró egyszer azt írta, hogy a hortobágyi ember csak százötven vagy háromszáz szót ismer. A tanyai írók úgy tudják, hogy ismer bizony ez csak mesterségszóból is vagy ezerötszázat, ellenben nem akkor használja, amikor „urbánus” urakkal beszél. És ha nem tudnám, Herman Ottó megtanítana rá, hogy a kulturálatlan magyar halásznak csak a szakszókincse is háromezer szó.

Ha pedig ehhez a lelki kultúrához hozzáveszem minden élet, város és gazdagság alapját, az agrikultúrát, azt a roppant erkölcsi és fizikai teljesítményt, amit az ország lakosságának kétharmada szakadatlanul végez, és ha elgondolom ennek a népnek államfenntartó erejét, és mindazt a tehetséget, amely belőle sarjadt: bármily kifogásom van is az egyes ember ellen, csak tisztelettel, hódolattal tudok a nép összessége elé lépni. Akkor is tisztelettel és hódolattal, ha most még nincs fürdőkádja, ha most még nem egy szempontból nyomorult is, mert látom – noha éppúgy nem voltam ott a tanyai kongresszuson, mint a cikkíró úr –, hogy a barkácsoláson és a kortesnótán kívül mi minden van még a parasztságban, amelynek piros testében él az ország, piros vérében a jövő.

Könyv és színház

Öt percre megállítva még a függönyt, mely mögött az idő és az ember álmai készülnek jelenéseikre e színpadon, öt percig feltartva az örök Tragédiát, mit mondhatnék önöknek, hölgyeim és uraim, valami igazat és e helyhez illőt, a könyvről, a magyar Könyvről, amelynek küldötte vagyok?

A magyar irodalom, a magyar könyv, mint tudják, háromnapos ünnepét kezdi holnap Budapesten és az országban. Csak néhány folyosó, néhány fal választ el bennünket, a színpadnak, az élő hangnak és játéknak a szerelmeseit, az utcától, a Rákóczi út és a Nagykörút sarkától, ahol hétfő reggel szintén sátrat üt a könyv, a papírba préselt néma hang és mozdulatlan játék. Itt a zengő szó muzsikál, kint a fehér lapokon fekete betűkben némán alszik a szavak zenéje. Mi közük egymáshoz, hogy jön ide, önök elé a színházba, a könyv?

Úgy, hogy nem is kell jönnie. Itt van, és itt volt. Itt volt, előbb, mint mi valamennyien. Az a csodálatos képsorozat, amely itt színben és hangban mindjárt újra kibontakozik önök előtt, először fekete és néma betűk ezer és ezer sora volt, míg készült, fehér-feketén telenyomtatott oldalak néma gyűjteménye, irodalmi árucikk a vevőt váró könyvek ezreiben és tízezreiben; de aztán, közben, bejött a színházba, és itt megszólalt: alakok végtelen sora lépett ki belőle, a néma szó feljajdult a papírról, a hangtalan hieroglif elnevette magát, a tartalom belehelyezkedett a tér és idő valóságába, színt, vért, mozgást és plasztikát kapott a deszkák világában, amelyről pedig azt szokták mondani, hogy illúzió. Csipkerózsika volt a könyv, az irodalom, várta és várja, hogy felébresszék. A színház felébresztette.

De miért ébresztette fel? Miért tudta egyáltalán felébreszteni?

Azért, mert testvérek. A színház a játék, melyet önök – joggal – annyira szeretnek, és a néma és színtelen könyv, amelynek látszólag nincs közvetlen köze ehhez a szivárványosan zengő tündérvilághoz, egyek a múzsák testvériségében. Aki színházban gyönyörködni tud, az nem lehet idegen a könyvnek, az olvasásnak a gyönyörűségeitől. Annak az agya és lelke maga is egy-egy színház, az egyén birodalmának egy-egy saját nemzeti színháza, s ebben a belső színházban éppúgy megzendül a betű, éppúgy feljajdul és nevet a néma szó, éppúgy színt, vért, mozgást és valóságértéket kap az emberi élet minden olvasott tragédiája és komédiája, minden jó könyv, mint itt a színdarab. A színház élvezése igazán megtaníthatna mindenkit arra, hogy hogyan kell könyvet jól olvasni.

Az olvasmány, a könyvek világa a leggyönyörűbb és legváltozatosabb színdarabokat kínálja líra, regény és tanulmány formájában a lelkek külön-külön kis színházai számára. Szegény, nyomorult szellem az, amelyre egyetlen könyv sem tudott soha éppoly erővel hatni, mint a valóság, mint egy szerelem, vagy egy színielőadás. Én jól emlékszem első, igazán nagy olvasási élményemre, arra a napra és helyzetre, amikor felfedeztem a könyvet. Véletlenül az a könyv is egy színdarab volt, egyike legelső magam vásárolta könyveimnek. Már nem is sejtem, milyen sugallat ösztönzött, hogy megvegyem, és épp ezt a tízfilléres használt füzetet vegyem meg az antikváriusnál, akihez addig inkább csak elnyűtt iskolakönyveket eladni vetődtem be.

A debreceni kollégium harmadikos diákja voltam ekkor, és egy reggel, félórával iskolába indulás előtt, valahogy belekaptam, majd egyszerre sohasem ismert izgalommal belecsodálkoztam és belefelejtkeztem az ócska kis könyvbe, az Oidipusz király egyik jelenetébe. Úgy szedtem magamra a ruhát, hogy közben folyton a kis Olcsó Könyvtár-füzetbe tapadt a szemem, mosdás közben a kék lavór mellé, a kopott vasállvány párkányára tettem a könyvecskét, hogy még ezalatt is tovább jussak öt sorral vagy egy fél oldallal, olvasva reggeliztem, és olvasva siettem az utcán a gimnáziumba. Ekkor fedeztem fel az írás varázsát és hatalmát, a könyvet, ettől kezdve lettem könyvvásárló. És azután lassanként megismerkedtem a könyvek társadalmával, időfeletti életével, hierarchiájával, tragédiáival, megszületésük és sorsuk ezerféle mozzanatával, amelyet mind vérbeli kapcsok fűznek a valósághoz; és most, közel huszonöt évvel a könyv „felfedezése” után, én is szinte biológiai idegenkedéssel tudok csak gondolni a híres magyar figurára, aki dicsekszik, hogy „nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok” – ellenben igazán szívemből szól az a másik költő, aki azt mondta magáról, hogy „olvasva fogok meghalni”.

Mindnyájunknak vannak nagy, szép, első könyvélményeink. Gondoljanak a most következő napokban ezekre az élményekre, és szeressék jobban, szeressék még jobban a könyvet, elsősorban a magyar könyvet, amelynek mostanában oly nehéz a sorsa. A magyar könyv holnaptól kezdve három napon át az utcán köszönti önöket, s ha most itt, mint vendég, öt percre megállította a függönyt, csak azért tette, mert ismeri és tartja rokonságát hódító és ragyogó testvérével, az eszményi Színházzal, a megelevenedett és megzendült Könyvvel.

Költészet és optimizmus

Alkotás, búza, Bábel

Alkotás. – Amennyire mindenkit, annyira engem is érdekel a politika. Mégis azt kell hinnem, hogy rövidesen én leszek az egyetlen költő Magyarországon, aki nem politizál. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, ahogyan azt se szeretném, hogy a politika kerülésére kötelezzem vele magamat. Sőt néha irigylem is azokat a barátaimat, akik lépten-nyomon oly lendületesen hozzászóltak a közélethez. Valamikor én is hittem, hogy összefér költészetemmel az eszmei politika, tanú rá egy egész verskötetem; s hittem, hogy költeményeimnek különleges hasznát veszi a szociális agitáció. Arra a népszerű és halhatatlan irodalmi körkérdésre, hogy politizálhat-e az író, talán százszor is feleltem hangon és lelkes igennel. Egyéniségem csorbítását féltettem azoktól az elvektől, amelyek elefántcsonttoronyba próbálják zárni az írót. A teljes életben akartam állni, még Szabó Dezsővel is egyetértve ebben a tekintetlen. Életem tapasztalatai alapján s az individualista-realista szellem jogán követeltem a szabadságot, hogy foglalkozhassam a kollektivitás dolgaival. Fűszál voltam, és éreztem magam körül a rétet. Később is így fogtam fel az író emberi hivatását, csak abban csökkent meg a hitem, hogy az irodalmi eszköz biztosítja legjobban a társadalmi hatás sikerét. Mint állampolgár, természetesen elkeseredve tiltakoznám ma is gondolkozási és egyéb jogaim nyirbálása ellen; a szociális munka vágya azonban valahogy áthúzódott a magánéletembe. Ma is erősek a véleményeim, de még erősebb bennem az a hit, hogy az írónak a magasrendű kultúrtermelés a legfontosabb nemzeti feladata. A réti fűszál a napot, a vándor szeleket is érzi, és a mulandóságot, a fent és lent minden szépségét, örök nagyságát és titkait. Öregebb lettem, zsugoribban bánok maradék időmmel. Nemcsak a rétben állok, a mindenségben is állok. Ahogy szűk volt az az ortodoxia, amely tiltani akart a résztől, idegen az is, amely az egészből próbál kirekeszteni. A folyton politizáló író, bármennyire igaz, amit mond, magasabb síkon, egy szellemi szümpozionban, sokszor bizony csak azt teszi, amit a kocsmai búsmagyar: nagyot iszik a hazáért, s felvisít, s felejti, hogy a legszentebb dogmáknak is megvan a maguk külön elefántcsonttornya. Módjával tehát, édes barátaim: ne feledkezzünk meg az ábrázolásról, a kifejezésről! Az irodalom lelkiismerete elsősorban mégiscsak ezt bízta ránk, a többire ezrével, százezrével vannak más hivatottak is. Az írói munka politikáját hirdetem az íróknak, az alkotás nemességének becsülését a közönségnek.

*

Búzaszem. – Sokszor halljuk, hogy a mai ember időnkint szinte hősnek érzi magát, egyszerűen csak azért, mert él. Van ebben az érzésben valami hasznos kis nagyzolás: vele segítjük át magunkat bizonyos nehézségeken és szükséges lemondásokon. Hősiességünk azonban tulajdonképpen majdnem arcpirító. Mert nem is olyan nagyok a nehézségeink, nem is olyan természetellenesek azok a lemondások. Csak felfújjuk őket, mert elszoktunk tőlük, mert azt hisszük, hogy a nyugalom a természetes állapot. Annyiszor és annyira magasztaltuk a kívánatos eszményt, hogy már-már valóságnak látszott. Pedig csak délibáb, melyet az első goromba szél megingat, az első vihar elfúj. Az új háború óta ilyenféle szelek gorombáskodnak velünk. De tulajdonképpen nélkülük is rájöhetünk a kényelmes életfelfogás ingatagságára. A minap megint történelmi könyveket olvasgattam, csak Európa történetét, és abból is csak két évszázadot. S elszörnyedve eszméltem rá, nem tudom, hányadszor, hogy bizony nem vagyunk hősök, hogy nem élünk kivételes időket. Végleg tudomásul vehetnék már idegeink, hogy az ember történelmében a béke és a nyugalom kivétel. Sőt azt is, hogy még a béke sem béke, a nyugalom sem nyugalom. Mi volna ez a tudomásulvétel: solamen miseris?¹ A pesszimizmus vigasztalja vele magát, vagy éppen betetőzi? Akár így fogjuk fel, akár úgy, mindenesetre ez a valóság, ezzel kellene számolni. Ha így alakulna alapvető szemléletünk, mellette, mint posztulátum, még mindig ott állhatna a szép, eszményi délibáb. De akkor nem lennénk olyan gyengék és érzelmesek, amilyenek most vagyunk. Nem hízelegnénk magunknak polgári lemondások miatt a hős jelzővel, vagy pedig hős lenne szemünkben minden farkas, minden cinke és minden búzaszem.

*

Bábel. – Csak nem gondolja, mondta nekem minap rezignáltan egy nagyon okos és nagyon tapasztalt asszony, csak nem gondolja, hogy érnek valamit az összejöveteleink, és hogy a vendégeink őszintén mernek beszélni? Meglepődtem a kételyén; de később is csak félig tudtam igazat adni neki. S azt hiszem, feltétlenül hasznos jelenség, hogy manapság tucatjával, sőt talán százával vitatnak meg vendégcsoportok itt is, ott is társadalmi kérdéseket. Az eredmény, igaz, nem sok; bár talán csak azért nem sok, mert amikor beszélünk, nem egymás nyelvén beszélünk. Amit egy politikai vagy szociológiai terminus nekem jelent, annak a szomszédom felfogásában egészen más a színe és az íze. Az egyéni tapasztalatokat és sugártöréseket teljesen mellőzve; szinte mindnyájunkban bábeli értelmük van a szavak tárgyi jelentésének is. De jó volna ebben a zűrzavarban egy új enciklopédia, egy egyetemesen tisztelt új fogalomtár, egy új aranykulcs ellenfeleink fekete világához, amelyről talán az derülne ki, hogy éppen olyan fehér, mint a miénk! Most százféle bibliát szorítunk a szívünkhöz, és úgy mondjuk, hogy isten engem úgy segéljen. Mindamellett csak mondjuk, csak ismerkedjünk, csak vitázzunk és érveljünk, akadnak még véletlenül szavaink, melyeket egyformán értünk. S egyébként is mindig megragad valami. A nyáron vidéken voltam, és éjszakánként sokat néztem az eget, és próbáltam összekeresni ismerős csillagaimat. Meg is találtam a Medvéket és a Sárkányt, a Bootest, a Vízhordót, a Hattyút, meg az Ikreket; sőt barátaimat is tanítgattam a csillagképekre; s végül egész jól tájékozódtunk az égbolton, mert mintegy „utcaneveket és házszámokat” adtunk a sötétség titokzatos fénypontjainak. Hazakerülve aztán egy csillagtérképen utánanéztem a tudományomnak, és szégyenszemre kiderült, hogy az Ikreket bizony összecseréltem valamivel, talán a Kutyával, az Arkturuszt az Antaresszel. Mindegy: tévedtünk és mégis eligazodtunk, sokkal jobban mintha egyáltalán nem adtunk volna nevet a megismerhetetlennek. A példa biztat. Csak vitatkozzunk, csak ismerkedjünk, majd csak eligazodunk egymás Bábelében.

A költészet dicsérete

Az ember, mihelyt tűrhető életkörülmények közé kerül, mihelyt nem köti külső cél, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. Régi fizikusok úgy gondolták, hogy az űr valami fájó szakadás az anyag testében. A matéria, az éter, mihelyt teheti, rettenetes erővel árad, zuhan, ugrik mindenüvé, ahol még nincs. A horror vacui nevet adták ennek a vélt tulajdonságának, azt jelezvén vele, hogy a fizikai világ irtózik az ürességtől, melyet, mint tátongó, kiáltó sebet, azonnal enyhíteni, megszüntetni igyekszik.

A semmi borzadálya, az üresség irtózata nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget. Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”. A filozófus még tovább megy e tekintetben: benne önmagát figyeli és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem. Számára nincs horror vacui, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy kedvére szétnézhessen a tiszta vagyis külvilággal keveredetlen ész konstrukciói között.

Mi, közönséges emberek, nem tudunk és nem is akarunk elszakadni a reális élettől. Adottságaink mintegy hidat vonnak a tiszta szellem és a tapasztalati valóság közt. Így van ez jól. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtain-ablakain szüntelen özönlik belénk a mindenség. Látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.

A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek. Öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség!” Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.

A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok is vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Ne volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága.

Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem költők az igazi ellenségei, és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.

Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni; ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, a szinte anyagszerűvé tett, objektivált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közkincse. Erejét és frisseségét sok minden csak együtt adhatja a költői műben. Szükséges hozzá, hogy a vers mindig valami belső alkalomból szülessék. Hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegségével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első meglátás közvetlenségét, színét, ízét, örök újságát. A költészetben nagy lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens! Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága és hősiessége a kifejezés biztossága és igazsága. Legyen új és egyéni, de tárgyának megfelelően mindig természetes, „mondjon szokatlant szokott szavakkal”, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az úgynevezett költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba sem; és vállalja nyugodtan mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból.

Követelmények hosszú sora folytathatná még a költői és esztétikai műhelynek ezeket a parancsait. Főként verstechnikai megfigyelésekről beszélhetnénk sokat, a zeneiség, a jó hangzás, a rím, a forma, a stílus, a kompozíció, a kijelentés és a szuggerálás rejtelmes szabályairól, amelyek tulajdonképpen nem is szabályok, hiszen minden költővel, sőt tulajdonképpen minden egyes verssel újjászületnek, s mindig csak általában és fenntartásokkal érvényesek. De úgysem tudnánk eligazodni rajtuk. Poeta nascitur, a költő születik. Fejlődik is, hogyne; de legfontosabb az, hogy natus est, hogy annak született. S mint a kis mag az egész cédrusfát, úgy őrzi magában, úgy fejleszti ki lassan világa kívülről táplálkozó, belülről építkező csodáját. A szellem a költészetben megteremti mindazt, amit a természet: a végtelen nagyok és végtelen kicsinyek rajzának egyformán isteni világát.

S mire jó mindez? Miért van művészet, miért költészet? Amiért szórakozás és játék és vallás és ismeretelmélet. Az ember érez, az ember unatkozik. Meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe. Olyan jó Faustként ráfelejtkezni a megállított pillanatra, és megváltani a gyönyörködés időtlenségében! Gondolat elvillan, szó elhangzik, hús megrothad, követ és ércet megőröl az idő. De az érzés, melyben a költő mintegy konzerválta az észleleteit, sokszorosítható, mindig elővezethető, szakadatlanul megújítható. Ez a konzerv nem romlik, nem öregszik. A János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, nagyobb valóság, mint akár a János-hegy. A való világgal párhuzamosan az irodalom műveiben ősidők óta épül egy másik világ, a matéria mellett a szellemi tükörkép. Csak műélvező kell hozzá, hogy megelevenedjék. Csipkerózsa felébresztéséhez a királyfi csókja, a költő művészetéhez az olvasás művészete kell. A világköltészet és a világirodalom legnagyobb kincstára az emberiségnek. Tükörképnek mondtam az imént? Sokszor talán egyéb is: kísérleti terepe a lehetőségeknek, anyagtalan küzdőtere a jövőnek, isteni irányítója a földi valóságnak. A legnagyszerűbbet deriválja belőlünk, és csak a legjobbat őrzi meg igazán. A világot az írás fejedelmeinek termékeiből jobban megismerheti az olvasó, mint az élet esetlegességeiből a tett embere.

Csokonai-napok Debrecenben

Író vagy, így hát augusztus 15-ére és 16-ára, az Új Idők képviseletében, téged is Debrecenbe szólít a Nyári Egyetem, s a kettős ünnep engedélyezi a leutazást. Úgy látszik, szeretnek, megbecsülnek. Este majd verseket olvasol fel az aulában, viszonzod a vendéglátók szívességét. Látni fogsz hatszáz fiatal magyart.

Egyelőre a tájat látod, az erdőt nézed. Tulajdonképpen csak a helyét a régi, híres, ismerős Nagyerdőnek. Innen, a magasból, a központi egyetem második emeletéről, ahonnan az ablakon át néha akaratlanul ki – és lenézel, különösen szabályos és szép a francia kert, a fehér lépcső, a bokrok nyírt sora, a tó, és azok a szobrok a geometrikus utak mentén. Valamikor, huszonöt évvel ezelőtt, épp ott volt a diáktanyád, egyik titkos és kedves búvóhelyed. A nagy nyárban utat törtél a sűrű bozótba, ágakat vágtál ki, zöld lugasbarlangot építettél a bokrok közé, s forró délutánokon oda jártál ki, ott hűsöltél és olvastál. Milyen boldogan lettél volna egyike a mai hatszáznak! De akkor öten-hatan ha akadtatok, másokat nem érdekelt különösebben se a magyar líra, se Goethe, se Lamartine. Fényért sóvárgó, magányos és kissé zavaros lelkek voltatok; egyszer írtatok Adynak, s a mester nem felelt; és nemcsak hogy irodalmi esthez nem jutottatok Debrecenben, de még ez a gyönyörű fehér palota sem állt. Ahol most a zártkörű ankét tagjai vitáznak körötted baráti együttlétben, a tanácsterem zöld asztalánál, ott a te idődben, abban, amelyet a magad idejének nevezel, még vadon zúgott, igazi vad vagy legalább félvad erdő, s ahol most te magad is beszélsz majd, olyasmit emlegetve, hogy az igazság és a nívó nem hazaárulás, ott, a mai második emelet magasságában, legfeljebb varjúfészkeket ringatott a szél a tölgyek ormán. Úgy érzed magad, mintha egy légvárban ülnél, amely megvalósult. És tovább figyelsz.

A gondolatod azonban minduntalan elcsatangol. Megint a hatszáz fiatal jár eszedben. Még nem láttad őket, s máris magadat keresed, sőt magadat látod köztük. Vendég vagy, és titokban és nagy szeretettel úgy érzed, mintha te hívtad volna ide össze még a rendezőséget is. Nem tudják, nem sejtik ezek a mostani egyetemi tanárok és diákok és városi urak, hogy ki vagy te itt, hogy lelki jogon mennyire házigazda vagy ebben az erdőben és magasságban. De rögtön elmosolyodol, gyerekes csínyek jutnak eszedbe, a simán suhogó, szürkéskék nagy palalemezek, melyeket olyan jól, olyan élvezettel és olyan messzire lehetett hajítani a lenti dombok zöld tengere fölött a szomszéd internátus tetejéről, amikor az első világháború alatt időnkint megálltak az egyetemi építkezések, és te fel-felszöktél a félig kész, csupasz palotákra, a téglatestű, vakolatlan épületek állványzatára. Akkor egyedül vagy majdnem egyedül voltál, s romnak látszott, ami most oly szép és tökéletes. Be kell vallanod, te nem tudtad volna mindezt így megcsinálni. Te csak játszani és tervezni tudsz. Képzelődni.

Most például azt képzeled, hogy előbb-utóbb más világ jön, talán még szebb és jobb is, mint a régi. Ez a hatalmas erdei kultúrtelep súgja álmaidat? Otthon munka és robot és keserű tülekedés vesz körül, örülsz, ha békén hagynak, és nem vársz semmi jót. Itt azonban csodák történnek.

Vagy nem csoda, hogy délben olyan nagyon szeretted volna meglátogatni édesanyádat a szomszédos Szoboszlón, de nem jött vonat, és semmi jármű, amivel kijuthattál volna a fürdővárosba, s amikor már beletörődtél a lemondásba, egyszerre csak, hipp-hopp, előállt egy városi autó: Mehetünk, hová tetszik parancsolni? Bizony csoda volt ez, sok régi kis sebet és fájdalmat megédesített. Jóformán azt se tudod, kinek tartozol köszönettel érte: a kitűnő Hankiss tanár úrnak, a fáradhatatlan nyári egyetemi rendezőségnek, vagy a polgármesternek? Ellenben megint érzed, hogy cselekedetek, közönséges tárgyi dolgok, amilyen ez a kora délutáni autós meglepetés is volt, hogyan alakulnak át örömmé, hálává, s végül valami immateriális szellemi ténnyé, emlékké és erővé.

A legmélyebb és legtermékenyebb hatásokat többnyire a puszta alkalmak teremtik. Íróknak nem irányítást kell adni, hanem megfelelő alkalmakat. Alkalmakat a szó legtágabb és legszabadabb értelmében. Kereteket kell felállítani, lehetőségeket kell teremteni, a többit pedig legcélszerűbb rábízni az egyéni becsületre, a tehetségre és a szerencsére. A kis ankét, amelyen részt veszel – és amely e pillanatban, amikor ezeket a sorokat írod, tulajdonképpen csak ürügy, hogy egyébről beszélj –, alapjában véve szintén csak alkalomadás valamire, aminek jó volna megszületnie. Valamire, aminek a tartalma, az eredménye valószínűleg éppannyira hungarológia lesz, mint amennyire világkultúra, éppannyira élet, amennyire tudomány és irodalom. Az egész szellemi és művészi élet lényegileg szuggerálásokból áll: Ha állam volnék, úgy lennék irodalombarát, hogy sűrűn kitenném alkotó művészeinket kívánatos és tiszta szuggesztióknak. Debrecen egy kicsit most ezt csinálja. Összehozza az írókat egymással, és az ország fiatalságának egy részével.

Honnan gyűltek össze azok a fiatalok, a hatszázak? Ahonnan a te társaid. Mindenünnen. Már a vonatban kollégákkal találkoztál, akiket, Isten tudja, miért, hónapok óta nem láttál. Tehát már ott Debrecen jegyében, Debrecen alkalmából fejtegette Abony táján véletlen szomszédod: Móricz Zsigmond, hogy Voltaire mennyire nem író, és mennyire politikus. Te meglepődtél, hogy ő, éppen ő, túlmegy rajtad a közéleti szándékú irodalom elhárításában, s magadban védeni kezdted azt a vehemens mozgású és hallatlan ragyogású elmét. Ha írnál róla valaha, most már mindenesetre emiatt a megjegyzés miatt is írnál.

Íróknál sohasem lehet tudni, mi válik élményükké, mi mozdítja meg őket. Egy tájkép Ladány előtt, egy anekdota Blahánéról, egy szép nő a fülkében? A fontos csak az, hogy mindig történjék velük valami. Ne sok, ne túl sok, az csak zavar és akadályoz a megformálásban, a kiérlelésben; de ne is túl kevés, mert az tespedés és halál. A szellem mozogni, érintkezni, tapasztalni akar, éhes és kíváncsi. Jót tesz vele és jól jár, aki táplálja, és aztán békén hagyja.

Debrecenbe érkezve a Bikában már egész kis íróköztársaság ebédelt együtt a fehér asztalnál: a szakma ereje fókuszba gyűlt Debrecenben: pécsi és kolozsvári ismerősökre bukkantál, valaki szombathelyi kultúrhíreket hozott, aztán bácskai panasz hallatszott, és pesti tervek és balatoni beszámoló: jó, családias érzés fogott el, akárcsak itt, most, a nagyerdei egyetemen, ahol már mindenki együtt van, aki csak ráért eljönni, és ha még az esti hallgatóságot is ide képzeled, valahogy csakugyan magad körül és az irodalom ügye körül érezheted egy kicsit az országot.

És ez az érzésed lassankint állandósul. Nemzeti szempontból talán ez a legnagyobb haszna és értelme az írói napoknak. Egyrészt eszmék, vágyak, ötletek és kezdeményezések, személyi és tárgyi dolgok áttekintése, baráti csereberéje folyik, minden terhes formalizmus és nagyképűség és pedantéria nélkül, másrészt érintkeztek az élő magyar világgal. Nem lehetünk egyszerre mindenütt, még két helyen sem, állapítod meg magadban a régi tételt, de örvendezve veszed tudomásul, hogy két hely és öt és tíz hely, íme, nagyon könnyen összegyűlhet egy helyen.

S azt is meg kell állapítanod, hogy feltétlenül a központok, egyesülések, a városok életerejére vall, ha időnkint össze tudják hozni a szétesőt, illetve a különállót. Ehhez persze, többek közt, pénz is kell. Mondd csak ki nyugodtan, még egyszer: igen, pénz is kell hozzá! De mihez nem kell pénz? S mi éri meg jobban az áldozatot, s mi igényel kevesebbet belőle, mint a szellem?

Egy ilyen kongresszus természetesen nem alkotás, nem teremtés. De vigyázzunk csak, igazán nem az, semmilyen értelemben nem az? Akkor a kereskedelem sem az. Pedig mennyire más az, hogy például egy narancs Szicíliában van-e a fán, vagy pedig Budapesten egy kirakatban. Az anyagoknak nemcsak a léte fontos; sőt a létük sokszor hollétükkel azonos. A kereskedelem igenis: termel, helyváltoztatást termel; s termeli mindazt, ami ebből a helyváltoztatásból következik.

Egyszerre azt veszed észre, hogy titokban lelkesedni kezdel, és szinte hangosan gondolod: az írókongresszusok ügyét is így kell nézni! Megérik a pénzt! Amikor áldoz rájuk, amikor összehívja őket, igenis alkot és teremt a közösség. Helyváltoztatásokat, együttlétet, ismeretterjesztést, tájékoztatást, öntudatot és emlékeket hoz létre. Alkalmat, igen, alkalmakat mindezekre. Nem lehet közömbös, hogy az országnak ez vagy az a fizikailag ilyen vagy olyan erejű gócpontja tud-e efféle kontaktusokat teremteni a maga otthonában, vagy nem tud, és nem is óhajt. Debrecennek, szalad tovább a gondolatod, egész jelenében erősen, hatalmasan benne él a múltja. Barátaid a tanácskozó asztalnál épp a nagy tömegek és az olcsó, jó irodalom összehozásáról, az utánpótlásról és más szakmai kérdésekről beszélgetnek, s te a háborúra gondolsz, aztán hirtelen a Sesta-kertre, amelyre kilátsz, és a cívisekre, akiket annyit láttál valaha a Piac utcai köpködő-kaszinón. Mi haszna mindebből a cívisnek, a debreceni polgárnak? Nem túlzás ez – tűnődsz magadban, kissé gyávulva és kedvetlenedve –, nem túlbecsülése ez a szakmád fontosságának? Azonban a kétellyel csaknem egyidőben a cívis természete, nyakas hite és büszkesége is eszedbe jut. A konzervatizmusa. S éppen ez az, ami továbbsegít. Már az utca emberével vitázol. Már szinte neki beszélsz, az adófizetőnek, akit tisztelned kell, akit meg kell értened, hiszen magad is az vagy. Vajon mindegy volna a kálvinista Rómának, hogy például van-e, volt-e hite, szelleme? Vajon elcserélné kialakult egyéniségét másokéval? Ha a régiek – magyarázod – nem áldoztak volna a szellemért, Debrecen sok minden lehetne, csak éppen Debrecen nem volna. Rengeteg szellemi találkozó idesűrítése és intézményes itt-tartása kellett ahhoz, hogy ez a város az legyen, ami. A magyar történelem és a reformáció speciálisan debreceninek tartott eseményei utóvégre másutt is megtörténhettek volna; tervek, beszédek, döntések másutt is kigondolhatók, elmondhatók és meghozhatók; embereket, erőket máshol is össze lehetett volna és össze lehet hozni; csakhogy ha mindez elmarad, akkor ma nem Debrecen nevéhez fűződnék sok minden, amit még a cívisnek sincs esze ágában odaadni.

Úgy van, bólintasz a gondolatmenetedre: hogy valami ne akárhol, hanem egy bizonyos helyen kezdődjék és történjék, azért áldozni kell, és érdemes áldozni. Ami magától történik, az rendszertelenül és véletlenül történik. A nagy tradíció már maga vonz és kötelez. Debrecen igenis legyen Helikon. A Nyári Egyetem előbb-utóbb azzá teszi. S ha ez pénzbe kerül, hát csak kerüljön. Nem adták ingyen a múltat, a jövőt sem adják.

Megkönnyebbülve lélegzel fel. Mégiscsak lidércnyomás, hogy folyton gondolni kell a pénzre. És most hirtelen úgy érzed, mintha fölösleges munkát végeztél volna a cívised (és a magad) meggyőzésével. Annak az érdemességét bizonyítottad be, amit Debrecen már úgyis elhatározott: a Nyári Egyetemmel kapcsolatban bizonyos Írói Napok létjogosultságát. Mert mialatt tűnődtél, az előkészítő ankét programszámai tovább morzsolódtak. Néhány általános vonatkozású, időszerű probléma megvitatása után, mialatt te a franciakertté varázsolt régi bozótot és a magasságban himbált varjúfészket kerested emlékeidben, egy helyi gyökerű, de országos fontosságú tervet vázolt fel az íróankét előtt Hankiss professzor és vezérkara.

A város és a Nyári Egyetem ezentúl minden évben Debrecenbe kívánja gyűjteni Magyarország íróit. Átgondolt, jól kiépített program alapján. Ez a mostani találkozó még úgyszólván csak rögtönzött megbeszélés volt. A pénz, a pénz, amelyet, úgy látszik, mások is fontosnak tartanak, a pénz, hallod, együtt van. A konkrét terv végleg visszacsábít a diákkori lombsátrak alól a mába. A megvalósítás arányain, technikáján még bizonyára fúrni-faragni fognak, akik a kivitel anyagi terhét-gondját vállalják, de a Csokonai Napok már biztosan meglesznek. A város, az egyetem, a Nagyerdő adja majd a külső keretet. Szép dolog lesz, mondod magadban: évről évre vendégként összejönnek majd az írók, s matiné és irodalmi est keretében évről évre találkoznak egy egész kis igazi szellemi Magyarországgal. Tapsolsz magadban, örülsz a tervnek, amely már úgyszólván valóság; úgy örülsz neki, mintha nem téged hívnának meg vele, hanem mintha te volnál diák, mintha még mindig a régi diák volnál, aki sohasem jutott hozzá, hogy szemtől szembe láthassa hazája íróit. Debrecen gyönyörű dolgot intézményesít a Csokonai Napokkal. A te városod. Nem enged fényeket kialudni, és új fényeket gyújt.

Valamikor éppoly büszke lesz rájuk, amilyen ma a régiekre.

Születésnapi ajándék

Nagy meglepetés a szívemben: örülök. Örülök, hogy élek, hogy legalább eddig éltem. Régóta nem éreztem ilyen könnyűséget, s mégis, mintha erősebben, biztosabban állnék a földön. S mindezt azért, mert rendeztem a múltamat: kijavítottam ifjúkorom hibás verseit. Nem lett volna jó valahonnan a túlvilágról, esetleg egy egész örökkévalóságon át bosszankodva nézni vissza a földre, hogy milyen rendetlenség maradt utánam. Mert biztosan ott álltam volna – ott állanék – tehetetlen kísértetként minden könyvtárban, ahol előveszik a műveimet. Elképzelni is szörnyű szorongás, hogy csakugyan ott vagyok, ott lebzselek, keringek az olvasó előtt és mögött, és sehogy se bírok jelt adni neki, nem tudom megkérni, hogy ezt a verset így értse, azt a sort úgy, és hogy a harmadikon legyen szíves egyszerűen túllapozni.

Szóval kijavítottam őket. Mit? A négy első verseskönyvemet. Tehát a Föld, Erdő, Isten-t, a Kalibán-t, a Fény, fény, fény-t és a Sátán műremekei-t. Azokat a munkáimat, amelyeket 1926 előtt írtam. A többi kötetemhez már nem kellett hozzányúlni. Most készen van, megvan a végleges szöveg – a texte définitif, az endgültige Fassung –, megjelenhetnek az Összes verseim, elég régóta készült a kiadásuk. Éppen a 43. születésnapomon fejeztem be, most, március 31-én. Az utolsó két évben ez volt a legfőbb elfoglaltságom, ez a lelkiismereti munka. De tulajdonképpen tizenöt esztendeje dolgozom rendszertelenül a múltnak ezen a jóvátételén. Tíz évvel ezelőtt, amikor Válogatott versek címmel, előbb Debrecenben, majd kibővítve Budapesten megjelent egy kis antológia az eredeti verseimből, már csak így, átírva, újjáöntve, végleges alakban engedtem nyilvánosság elé kezdeti munkáimat. Sok olvasóm bizonyára észrevette a könyv elején a megfelelő csillagos lábjegyzetet. Már akkor is mint régi vágyamra hivatkoztam az átdolgozásra, és mintákat adtam rá, öt, tíz, tizenkét verset az említett első kötetekből. Most aztán egészen kész vagyok valamennyivel, körülbelül 180-190 darabbal.

Hogy repül az idő! Hányszor meghalhattam volna közben, hogy másról ne is beszéljünk, hát csak ama bizonyos tégla miatt is! Ahogy teltek az évek, egyre jobban szorított a feladat. Mert közben sok mindent, nagyon sok mindent csináltam, ami, úgy gondolom, rendben volt, és rendben van. Írtam „magamat”: azt, ami velem történt, a fejlődéstörténetemet, ami végeredményben egyetlen igazi témája minden lírikusnak. Megírtam tehát versekben, további nagy kötetekben, egy több felvonásos, egy sokfelvonásos drámát, amellyel – hogy is mondjam csak? – meg vagyok, meg lehetek elégedve. És közben folyton azt éreztem, hogy a darab első felvonása, a négy első jelenet, a négy első és jóval kisebb verseskötet homályos, zavaros, sőt rossz, vagy legalább helyenkint az. Mit csináljak vele? Irtsam ki a világból? Fizikailag sem lehet; aztán meg úgyis számon tartják, számon tartatja a többi, a későbbi, az, ami jó, ami igényli az előzményt, az expozíciót. Vagy tagadjam meg? Hát ezt a megoldást vállaltam volna, már csak kényelemből is, hogy annál szabadabb erővel fordulhassak a jövő felé; de ez sem segített volna, a halálom utáni jövőnek nem parancsolok. S mindezeken felül, sajnáltam is ifjúságom alkotásait, és eszem ágában sem volt soha teljes egészében homályosnak, zavarosnak, sőt rossznak tartani azt a négy első kötetet. Kritikus is vagyok, láttam az erényeiket. Az erényeik megoszlottak, egybeszövődtek a hibákkal, sokszor ugyanazon a művön belül. Néha a hiba csak egészen kicsiny, mégis megrontja az egészet. Egyetlen botlás is nevetségessé tehet, egyetlen féreg is kedvünket veheti az almától. Jót és rosszat nem lehetett egyszerűen kettéválasztani azokban a versekben. Egységük természete nem a keveréké volt, hanem vegyületi. Fel kellett bontani az alkatrészeiket, megolvasztani a szöveget, visszaidézni az eredeti lelkiállapotot, amely sugallta őket, s úgy kellett újraönteni az öntvényt. A versek váza, alkata, csontozata mindegyiknél mutatta, súgta, elém rajzolta, szinte követelte a végső formát, az egyedül helyes, sőt egyedül lehetséges megoldást.

Hogy tehettél ilyet? Nincs jogod rá! Meghamisítottad a múltat! – mondta egyik-másik barátom a munka hosszú évei és különösen a rendszeresen dolgozó utolsó két esztendő alatt.

Nincs igazuk. S azoknak sincs, akik azt mondták, hogy nekik úgy is elég szépek, elég jók voltak azok az első versek. Az utóbbiak bizonyára valami személyes momentum miatt szerették az 1926 előtti verseket, s nem vették észre, vagy megbocsátották a hibáikat. A jövő nem volna ilyen jóakaratú irántam. A másik aggodalomra pedig, a többire, amely úgynevezett meghamisítástól tart, csak azt mondhatom, hogy aki ezeket a verseket most és az elmúlt években átírta, az nem én vagyok, az nem a mai énem volt. Nem a mai tartalmam, lelkiállapotom. Az ősöm végezte el a szükséges munkát, az az ősöm, aki annak idején voltam, s akinek – wordsworthi értelemben – az örököse vagyok: tudjuk, hogy a gyermek a felnőtt apja! Egy negyvenhárom éves férfinak egészen más a tudása, a kultúrája – de nem is ez a döntő: egészen más a látása, az érzékelése, a teste, a mirigyműködése, mint egy huszonkét évesnek. A versek nyersanyaga adva volt, mai énem csak a műgondot, a kellő munkát adta hozzá. Úgy látszik, nagyon sietve dolgoztam fiatalon, sok szuggesztió és sok felületesség csábított. A most véglegesen lerögzített verseken kellett volna még dolgozni egyenkint három-négy órát. Ezeket az elmulasztott munkaórákat, igaz, most adtam meg nekik, most pótoltam a mulasztásaimat. Tulajdonképpen rajzokat tisztítottam meg fölösleges, kusza, tehát értelemzavaró vonalaktól, hiányos és így értelmetlen vonalakat egészítettem ki, vagy húztam meg helyesen, úgy, ahogy az összkép követelte. Esztétikai meggondolások vezettek, a tárgyi tartalomhoz, az érzelmi hőfokhoz nem volt közöm, minden programatikus utalást vagy extremitást érintetlenül hagytam, amennyiben érthető, világos volt. S még mulattam is rajta, hogy bizonyos szélsőségesen intenzív vagy modern, majdnem expresszionista vagy futurisztikus darabokon néha semmit se vagy csak a címet és egy-egy szót kellett változtatnom. Ilyen verseket én már nagyon régen nem írnék, mégsem nyúltam hozzájuk. Lehetetlen lett volna, hiszen a saját terminológiájukon belül épkézláb alkotások: egészben kell elfogadni vagy elvetni őket. Nem hamisítottam a múltamat, hanem most mutattam meg igazán. A száznyolcvan költemény közül alig három-négy akad, amely csakugyan új; ezeknél teljesen használhatatlan volt a régi tartalom; a tartalom forrása azonban nem. Igen sok darab viszont csak minimális vagy egyáltalán semmi retust nem kapott. A régi verseknek számtalan része mutatja, hogy írójuk már fiatalon is tudott kész és végérvényes szövegeket teremteni. Időnkint, helyenkint, sőt nem is ritkán, elérte mindazt, ami a kifejezés kvalitásában elérhető. Az átírással most nem a maximumot akartam kihozni az adott témákból; célom legelsősorban az volt, hogy szándéktalan homályt, értelmetlenséget, aránytalanságot tüntessek el, hidaljak át, magyarázzak meg, akár részletértékek feláldozása árán is. El tudok képzelni egy túl rigorózus és pedáns felfogást, amely szerint a kötetjelző évszámok hitelessége most, utólag, bizonyos értelemben bizonytalanná vált; ennek a pedantériának azt felelhetem, hogy ha felmerül is ilyen kétség, annak csak nagyon gyenge és pusztán elvi jelentősége lehet. A régi, eredeti évszámok mindenesetre százszor jogosabban állnak továbbra is a versek előtt, mint ahogyan bármilyen más évszám odakerülhetne. Az átdolgozott kötetek egy elmúlt világ és egy elmúlt életkor dokumentumai, s a ma csak annyiban szól belőlük, amennyiben a líra időtlen. De mit jelent néhány év éppen az időtlen szemlélet számára?

Ezek a versek, amelyek máig megírt Összes költeményei-mnek körülbelül első harmadát alkotják, az én műveim, az én életem fekszik bennük. Jogilag erősebben az enyémnek, mint amennyire föld- vagy házbirtok egyáltalán gazdáé, tulajdonosé lehet. Nem vettem vagy örököltem, teremtettem őket. Azt csinálok tehát velük, amit helyesnek tartok. Nincs túlságosan nagy érzékem a történelmi értékelés iránt. Nem az irodalomtörténeti fejlődés az egyetlen és főleg nem a legjogosabb és legtermékenyebb szempont, amelyből egy írói életművet szemlélni lehet. Én jó vagy legalább elfogadható, használható műveket akarok. A filológus, ha kedve tartja, s ha megérdemlem, így is dolgozhat majd a régi és új variánsokkal, összevetésekkel; sőt most dolgozhat csak igazán velük. Ahogy tettem, úgy tennék akkor is, ha az első költő volnék a világon, aki változatokat ad ki. De nem én vagyok az első. Horatiustól Goethéig és Shelleyig, C. F. Meyertől és Baudelaire-től Yeatsig, Verhaerenig és Stefan Georgéig a legtiszteletreméltóbb írók végtelen sora dolgozta át már a verseit, csak nem föltétlenül tud róla olvasó és kritikus: mi rendszerint már az iskolakönyvekben is a végső variánsokat kapjuk a klasszikus szövegekből. A jó helyett a jobbat akarta mindegyik. Mindegyik, akinek futotta az életéből. Mindegyik, aki hibázott.

Ezt akartam én is. Kétségtelenül jobb lett volna, ha már 1926 előtt „véglegesen” tudok dolgozni, vagy legalább önkritikát végezni a könyvek kiadása előtt. Sajnos nem tudtam.

Ezért örülök most úgy, hogy élek, hogy utólag rendet teremthettem a múltamban, hogy szolgálatot tehettem az ősömnek, annak a régi, fiatal költőnek, akihez akkor is örök szálak fűznek, ha már semmi közöm sincs hozzá.

Technika és költészet

Azt hiszem, az egyik legrosszabb fajta konzervativizmus szólal meg az emberi lélekben, amikor itt-ott még mindig hallunk tiltakozást a technika költői megelevenítése ellen. A költészet a szellem legszabadabb, legfüggetlenebb gyermeke. Mindenre reagálhat, ami csak van a világon. A virágzó cseresznyefát költői jelenségnek tartjuk, egy lány aranyhaját szintén. Nem mintha a cseresznyefa és az aranyhajú lány pusztán költői valami volna. Egyáltalán nem az. A költőiség csak egyik tulajdonságuk, és nem tudom, nem mi, kívülállók, nézők ruházzuk-e fel egyáltalán őket ezzel a szépítő, dicsérő jelzővel. A dolgok nem önmagukban ilyenek vagy olyanok; minősítésüket viszonylatok adják. Az a cseresznyefa tetszik nekünk, az aranyhajú lány esetleg szintén. Ugyanígy azonban nagyon sok minden tetszik még, amiről nem merjük elhinni, hogy költői. Pedig talán még nagyobb, még őszintébb a csodálatunk iránta. Álljunk csak meg – hogy egy igen közönséges és régi példát említsek –, álljunk csak meg egy izgalomtól remegő, indulásra kész, hatalmas mozdony előtt a pályaudvaron – ki mondhatja, hogy nem élvezi a képet, a megfegyelmezett erők játékának látványát, vagy ha rajta ül a vonaton, akkor az eredményt, a hátraszédülő tájat, a sebesség mámorát, s külön és együtt az ember és az anyag csodálatos szerepét az egészben? Mióta kiürültek az egek, és a tudomány – sokak számára, a legtöbbek számára – leleplezte a mindenség misztikumát, azóta új misztériumokkal telt meg a mérhetetlen űr éppúgy, mint a parányi vízcsepp, sőt a legkisebb paránynál parányibb atom. Amit bal keze titokban lerombolt, azt jobb kezével még gazdagabban felépítette az értelem. Csak a lélek őskorában, amikor még istenek rejtőztek minden jelenség mögött, lehetett olyan áhítatosan és gyermekmód csodálkozni, mint az utolsó másfél száz esztendőben. A materializmus és a materialista szónak ma egészen új értelmet kellene adnunk. Az anyag, az anyagi világ a legnagyobb csoda, amellyel csak találkozhatunk. A technika pedig, a technika szinte kultikus szolgája, papja ennek az új csodának. Miért hitvány tehát, miért volna száraz vagy költőietlen? Miért tiltakoznak ellene?

Azért, mert az emberek nagy része túlságosan elgépiesedett. Mert nem tud, jobban mondva: nem mer őszintén érezni, reagálni a benyomásaira. Mert nem talál rá felhatalmazást a gyermekkori olvasmányaiban, tanulmányaiban. Az önállótlan műélvezőknek az tetszik, amit megszoktak, amit más is szeret, amiben nincs újság, meglepetés. Az ízlés bizonyos gyávasága ez. A mozdony igenis szép, gyönyörű, adott helyzetekben fenséges alkotás és jelenség: nincs gyerek, még gyerek sincs, aki ezt ne tudná nagyon jól. A felnőttek egy része azonban nem tudja. Meghökken, s azt kérdezi magától, hogy lehet-e szép egy gép. Keresi tudatos emlékei közt a klasszikus nevet, a költőét, aki már felfedezte, az esztétáét, aki szankcionálta művészetben és műélvezetben az új szépséget. S esetleg nem talál ilyen költőt, nem talál ilyen esztétát. Utóvégre a technika – mai méreteiben és változatosságában nem nagyon régi dolog. A görög Theokritosz körül, aki a világköltészet ős-idilljeit írta, birkák és tehenek csilingeltek és nyargalásztak a szicíliai hegyek és olajfaligetek közt, nem pedig lokomotívok és motorkerékpárok nyájai és csordái. Ennélfogva Theokritosz nem adhatott olyan világképet, amilyet például az 1916-ban meghalt belga Verhaeren, aki egyéb témákon kívül oly hatalmas erővel emelte be a költészet tárgyai közé a gyárakat, vonatokat, börzéket és a városok démonizmusát. De azért egyáltalán nem zárkózott el a technika meglátása, sőt versbe vétele elől. XIV. idillje, tudjuk, nagyvárosi idill: a „modern” Alexandriában játszik, és páratlan rajzát adja az ókori egyiptomi Párizs utcai életének. Technika mindig volt, csak nem volt olyan fejlett, olyan félelmes, olyan tolakodó, mint amilyen ma. Szerepelt is mindig a költészetben. Gondoljunk a görög-római hitregék Vulcanusára és az Etnára: azt a tűzokádó hegyet egyszerűen és misztikus-metafizikusan az ördög lakásának is lehetett volna mondani, a költők mégis valósággal technicizálták; Vulcanus rőt kohóit és a ciklopok roppant műhelyeit helyezték bele. A háborúk, a fegyverek tisztelete és félelme kezdettől fogva szükségképpen bekapcsolta a költői témák közé a kovácsművészetet: Homérosz egyik legtündöklőbb és milliószor idézett remek részlete az, amelyben Akhillész pajzsának készítését írja le.

De ne ragaszkodjunk a technikai témák megítélésében a vas szerepéhez. Egyáltalán: hol kezdődik a technika? A fejésnek talán nincs technikája? Vagy a kenyérsütésnek? A gályaépítésnek és a földmívelésnek? Miért nem vesszük észre ezeket a technikai elemeket az idilli költeményekben? Igazán nem tudom, miért technikai alkotás és technikai téma egy felhőkarcoló, és miért nem az egy fecskefészek. Egyiknek az ember, a másiknak egy madár a technikusa. Akik a modern világ egyes efféle témáitól, a kor, a napi élet természetes járulékaitól irtóznak, vagy akár csak meglepődnek, amikor versben találkoznak velük, tulajdonképpen gyerekeskednek és zsörtölődnek, konzervativizmusuk csak lelki gyávaság, lustaság, önállótlanság. Az ilyen konzervativizmus minden ellen tiltakozik, ami új, merész, sőt minden ellen, ami igazán természetes.

Hol kezdődik a technika? – kérdeztem az előbb. Én igazán nem tudom. A görög szó maga művészetet jelent; s mi is beszélünk a művészetek és a gondolkozás technikájáról. Nézzünk szét magunk körül, és rögtön be kell vallanunk, hogy életünk nagyobbik fele technika. Minden technika, talán csak a húsunk nem az. A húsunk? De la Mettrie már gépnek tekintette a testünket. Kár volt úgy felháborodni a vakmerőségén: a test gépi szemlélete lényegében csak új szempont volt, amelyből nézve ismét csodálni lehetett azt, aminek a csodálatára már csak kevéssé adott módot az élet túlságosan vallásos-spirituális szemlélete. A spirituális világképek magasztalói, akik folyton a lelket és a szellemet emlegetik, nagyon könnyen abba a hibába eshetnek – és esnek is –, hogy az ő eszük járása gépiesedik el valami verbális túlvilágban, valami transzcendentálisnak tetsző szómalom kattogásában. Persze az egész élet ellenük tanúskodik. Ellenük a múlt, az antik világ, sőt az első ember minden napja, órája, a lélek és az ész minden rezzenése, az anyag egész élete. Az élet mozgás. A protonok és elektronok őrült és rendszertelen viharzásába talán a véletlen vitte az első törvényeket, a véletlen teremtette meg az első egyesüléseket, központ-kialakulásokat, irányelveket és kényszereket; de ezeknek az első (és természetesen még emberen kívüli) törvényeknek lazíthatatlan logikuma rendezte, fordította milliárd és milliárd éveken át a – talán vak és buta – anyagot valami olyan elrendeződés felé, amely a lehetséges és a kényszerű csodálatos találkozásai révén lassanként létrehozta a mi mai életünket és világunkat. A világteremtés szakadatlanul folyik, bennünk és általunk is folyik. Mint zúgó szövőszék, dolgozik köröttünk az idő, mondta Goethe, s talán ez a külső világ, ez a ragyogó (és sajnos néha olyan komor) mindenség az istenség eleven ruhája, maga az Isten. A ruha, ami rajtunk van, a szeg a cipőnkben, a táplálék, amely éltet, a ház, amelyben lakunk, a hangszer, amelyen játszunk, de még a legközönségesebb és legkisebb apróság is, amely napi életünk tartozéka, tehát egy gomb vagy egy pohár: mind-mind ipari, technikai, kémiai termék. Vegyünk kiindulópontnak bármit, egy fogkefét, egy darabka tört ablaküveget, vagy egy aszpirintablettát, s ha van egy csöpp fantáziánk visszafelé nyomon követni létrejöttének az útját, kiépíthetjük köréje a munkának és a társadalmi egymáshozrendeltségnek azt az egész óriási építményét, amelyet az egyének, városok, országok, az emberiség rombolásból és építésből álló együttműködése jelent.

Nem tudom, hol kezdődik a technika. Az előbb azt mondtam, hogy a húsunknál kezdődik. Nem igaz. A húsom, a csontom, a vérem is technika valahogy. Igazán nagyszerű és izgalmas olvasmány végigfutni egy-egy ipari vagy kémiai fejlődéstörténetet. Vannak ilyen könyvek, sőt már meséket is írtak a technika és az anyagok, a geológia misztikus csodáiról; az emberi lelken kívül semmi titokzatosabb nincs a technikánál. Költészet és technika két testvér, s egyek a művészetben, a teremtésben, abban, hogy igazi mivoltukban mindig valami újat hoznak a világba, valamit, ami – olyan formában – még nem volt meg. Érzi ezt a tudomány is. A legnagyobb mai tudósoknak egész sora egyúttal kitűnő író. Hogy valami reális, az nem teszi kevésbé költőivé. Cholnoky professzor egy-egy földrajzi vagy földtani értekezése, Eddington vagy Jeans csillagászati könyvei szárnyakat kapnak a lelkességtől, az átéltségtől; ezek a tudósok és filozófusok igazi költők, nagy költők, amellett, hogy nyilván kitűnő szakemberek. A technika a sorsunk, mondja a német Reitz. S így folytatja: „A technikai világot fel kell dolgoznunk magunkban. Be kell látnunk az erőibe, a világmindenség összefüggéseibe. Hiszen minden növény, minden fűszál, minden mag egy-egy technikai paradicsom, tele nagy erőviszonyok feszültségével és csodás egyensúllyal. Saját vérünkben és testünk minden szervében technika lüktet, és kémiai történés él. Vérsejtjeinkben vas hullámzik… A józan technikát is sajátos költészet lebegi körül.”

Ezt a tudós, a kémikus mondja. Sajátságos módon sokkal költőibben, vagyis sokkal emberibben beszél, mint nagyon sok irodalomtörténetíró vagy tanár vagy esztéta. S azért beszél ilyen helyesen, mert van szeme látni, s szíve érezni. Tudja, hogy mindent csak a szív, az érzés eleveníthet meg. A technika hideg, száraz, unott, halott fogalom annak, akinek hideg, száraz, halott és unott a szíve, s aki képtelen harmóniába foglalni a maga kis vagy nagy tudását. De az olyan szívek számára hideg és halott az Isten fogalma is, és minden teológia, bármily kínos pontossággal követik is a liturgia előírásait. Szív kell, ember kell, érző, gondolkodó, szabad ember kell mindenhez, ami élet. Tehát a technika csodálatához, megértéséhez, becsüléséhez és korlátainak felismeréséhez is. Nem az a csodálatos, hogy költők foglalkoztak már technikával, hanem az, hogy csak oly kevéssé foglalkoztak vele. Hogy nem fedezték fel eléggé az átkait és áldásait, hogy nincsenek olyan állandó viszonyban vele az írásaikban, mint az életükben.

Költők azonban affektáció nélkül is nyugodtan lehetnek elfogultak a technikával szemben: utóvégre egy kis csónakról vagy egy vízen ringatózó falevélről írni nem hitványabb dolog, mint egy dreadnoughtról vagy a tenger alatti kábelekről. Akik azonban nagyon természetesek, nagyon közvetlen modorúak közülük, azoknak a számára a technikai jelenségek is természeti jelenségek. Goethe 1827 körül már reagált a vasutak létére, s úgy látta, hogy a gyorsuló és növekvő forgalom siettetni fogja általuk a német államok egyesülését. Petőfi is írt a vasútról: a kard és lánc-téma jutott eszébe róla. Baudelaire léghajózni vágyott, s úgy emlékszem, Gottfried Keller is írt a repülésről: nem elképzelt szárnyakról, ami a Daidalosz-monda óta ősi témája az emberiségnek, hanem valóságos repülőgépről. Nekem magamnak, aki vasutascsaládból származom, gyermekkori élményem a mozdony, s férfikori a tényleges repülés…

Bármi legyen is azonban az alkotók álláspontja, a technika mindenképpen csak egy a sok, a millió és millió téma között. A főtéma mindig az ember marad a költészetben, s a „technikai” versek, képek, szobrok és zenedarabok végeredményben valamennyien emberi, lelki megnyilatkozások. Művészi értéküket nem a tárgy vagy a korszerűség, a modernség adja, s a technika akárhányszor csak egy hasonlat, egy célzás, csak kiindulópont bennük. Ami az emberen túlmegy, az programköltészet, programművészet volna. Igazi művész nem keresi és nem kerüli a technikát; szép, jó, hasznos vagy káros, nagyszerű vagy gonosz, de mindenképpen természetes jelenségeknek tekinti a gépeket századunk flórájában és faunájában, s az új témákhoz lényegében véve alig van több köze, mint amennyi az üllőhöz, a szikrazáporos vashoz és a kalapácshoz a régi költőnek volt, amikor leírta, hogy egy mesebeli kovács hogyan verte fel a patkót egy sebesült kentaur patáira.

„Készséges halhatatlanok”

Mohácstól Csokonaiig

Csokonai Vitéz Mihály

165 éve, hogy született és 133, hogy meghalt Csokonai Vitéz Mihály. A XVIII. század nagy magyar lírikusa, a debreceni seborvos árva fia, a legszerényebb emberek közé tartozott. Őszintén meghatódva beszélt literátorokkal, gőgös „irka-firka” urakkal, akiknél sokkal különb alkotószellem volt, legendás nyomorúságban bebarangolta és megismerte az országot Bihartól Pozsonyig, Somogytól Sárospatakig, rengeteget tanult, de segédtanári pozíciójában sem tudott biztosan megülni. Bohém volt, nagyorrú, epedő hősszerelmes, afféle egykori munkanélküli diplomás, akit a pénztelenség megfosztott szíve választottjától, poeta doctus és – mint egészen adysan ő maga mondta – paraszt Apolló.

Nagy költő volt, és még nagyobb erőfeszítés és példaadás. Halálakor alig sejtették, hogy milyen univerzális tehetségű vezéri egyéniség veszett el benne, az örök diákban. A kor finnyás kiválóságai, köztük még Kölcsey is, csak félig-meddig tudták értékelni. De költészete túlélte a kifogásokat, a köztudatban teljesen helytálló kép alakult ki róla, művei hozzáférhetők. Húsz-harminc versét állandóan szavalják és énekelik.

Mindig ugyanazt a húsz-harminc verset. Ez az, amiért én most a „másik” Csokonairól is beszélni akarok. Arról, aki a jól ismert Csokonai mögött érezhető. A nála is fiatalabban meghalt Petőfi olyan zsenialkat volt, hogy azzal, amit huszonhat éves koráig írt, örökké a világlíra legnagyobbjai között fog állni. Csokonai, akit harminckét éves korában vitt el a tüdőbaj, nem állhatott. Ő a lassabban érő zsenik közé tartozott, és talán éppen ezért nem fölösleges szellemének különleges gazdagsága, kész remekeinek természete és fejlődésének iránya alapján erősebben megvilágítani néhány kevésbé számon tartott vonást a költő hagyományos összképén. E kép szerint – mint tudjuk – Csokonai bordalai nagyszerűek, a Lilla-dalok közt a szerelem legszebb költői megnyilatkozásait találjuk, ódáiban és elégiáiban hatalmas erő, bölcseleti verseiben nagy mélység van, népies zsánerképei és leíró költeményei már Petőfit idézik, formaművészete ragyogó, víg epikája tökéletes, humora sokszor vaskos, ízléstelen, és drámakísérletei gyengék. Mindez igaz, sőt a kifogásokat meg is toldhatjuk: Csokonaiban túl sok az idegen hatás, az alkalmiság, a szentimentalizmus, a rokokós, finom pepecselés, túlteng benne valami elködösítő mitologizmus, valami klasszicista konvenció, és művei sokszor unalmassá nyúlnak.

Csokonai ennek ellenére nagy költő, sokkal nagyobb tehetség, mint általában gondolni szokták. Költészete a formai elemeknek, a mindenfelé tárt érzékiségnek és a mindenre figyelő értelemnek olyan találkozását mutatja, amely a legnagyobbra szokott képesíteni.

Ami pl. elismert formaművészetét illeti: az ő verstechnikája és a vele egykorú magyar költészet formai fejlettsége közt nem nagy, hanem óriási a különbség. A nyugat-európai formákat akkoriban próbálgatták a magyar költők, és évtizedig elbajlódtak pl. az ún. hím- és nőrímek természetének kitapogatásával. A századvégi sokféle költői iskola versenyének és vitáinak a magyar verstan elméleti és gyakorlati megteremtése lett a haszna. Csokonai, az összefoglaló, már akkor sem követett el hibákat, amikor még nem volt az a tökéletes verstechnikus, akinek legjobb dalaiból ismerjük. Az ösztön zsenialitásával felismerte nyelvünk sok zenei törvényét, és kitalálta alkalmazásuk legjobb módját. Évek alatt oly könnyeddé, biztossá nemesedett a formai tudása, mintha ötven-hatvan esztendőnyi fejlődést élt volna át. Nála még teremtés, újítás volt az egészen mai veretű formai elegancia. Ismerjük A rózsabimbóhoz, a Dalok, az Ódák nyelvi és zenei édességét, a csodálatosan újszerű hangfestéseket (amilyen pl. ez a sor: „barlangjában belől bömböl a mord medve”), ismerjük a rímekkel átcsengettyűzött alkáioszi strófák és a leoninusok bravúrjait. Amit gyakorlatban csinált, s amit a hangsúly, a metrum, a rím kérdéseiről, sőt a szabad versről elméleti dolgozatában írt, az a legtökéletesebb érzék megnyilatkozása. Az avult szakkifejezések miatt nem könnyű kihámozni poétikája tanítását, de mindenütt végérvényes tételeket állított fel. Babits Mihály nem írhatna modernebbet és klasszikusabbat. Nem képzelhető költői feladat, melynek megoldására Csokonai művészete a vég előtt formailag alkalmatlan lett volna.

A stílus fejlődése tartalmi, emberi fejlődéssel szokott együtt járni. Csokonai legismertebb, legkészebb versei remekművek. Mégis, mintha volna valami irodalmiasság a bájos és trillázó tökéletességben, a képek poétikus választékosságában, kék és rózsaszín derengésében, pásztori vagy anakreoni hangulatában. Szép, jó és hibátlan minden, mégis milyen üdítő ebben a remek „literatúrában” egy-egy kiütés, egy-egy életteljes realizmus! Csokonai sokkal magyarabb és emberibb volt, semhogy ne érezte volna nyűgnek a túl sok virágfűzést és az antik isteneket. Tudjuk, hogy az ő kéziratos „népdalgyűjteményéhez” már négyszáz vers volt együtt. Kitört belőle a „parlagi lantos”, a közönséges ember. Ki nem észleli a stílustörést a híres Parasztdal-ban a vityilló szép Katójának szerelmes nyögése és a vers közepének egészen Petőfi korába illő természetessége közt? Amit mint realizmust, vaskosságot és ízléstelenséget elítélt a költőben a régi kor, és megbocsát a mai, azt egy üdvös stílusforradalom kezdetének kell tekintenünk. Csokonai a Petőfin túltevő versbeli káromkodásokon, a humoron és a szatírán keresztül jutott el először a valóság közvetlen megközelítéséhez. És ez a költő csakhamar már nemcsak a drasztikum vagy a humor kifejezésének céljával volt realista. Tudta a modern Gundolf igazát az élményhatárok és stílushatárok kapcsolatáról! Szorította a konvenció, és vetkőzni kezdett. Tudományos érdeklődése és erős betegsége is a stílusrealizmus felé vezette. Nem ért rá választékos lenni, a kín közvetlenül tört ki belőle. A reményhez írt óda nagyszerű mű, én mégis jobb szeretem és nagyobb dolognak tartom a tüdőgyulladásról írt Csokonai-verset, amelynek testi gyötrelmeit és naturalizmusát megdöbbentő párhuzamba lehetne állítani Tóth Árpádnak szintén a szétroncsolt tüdőről szóló verstöredékeivel. Közönséges elemekből írt lírai verset a legnehezebb írni, ezért érzem oly fontosnak Csokonaiban azt a fejlődési vonalat: a népi vagy humoros célzatból indult, majd később komoly tudatossággal alkalmazott lírai realizmust. A „másik” Csokonait az ilyen lírai versekben érjük tetten leginkább. És A lélek halhatatlansága egyes részeiben; ez a világirodalmi rangú tanköltemény lírai versek és drámai monológok sorozata a legegyszerűbb stílusban. Ha Csokonai életben marad, fél évszázaddal meggyorsul a költészetünk természetes alakulása, és alighanem még egy Petőfije vagy Arany Jánosa volna Magyarországnak.

Pedig milyen sivár időben élt ez a gazdag, ez a tehetségekben túl gazdag költő! Debrecen, mondta Kazinczy, akkoriban a géniusz megnyomorításában gyönyörködött. A rakoncátlan Csokonai összeveszett a kollégium vaskalapos hivatalos vezetőivel; egyenesen megrázó a diákokhoz intézett búcsúlevele, majd e beszédnek védőbeszéde. Még nagyobb baj volt a közönség, az ország fizikai és lelki szegénysége. Az országot úgyszólván csak a nemesség jelentette, a széles körű szellemi pezsgés pedig alig terjedt túl az írókon és a közvetlen környezetén, amelyre személyi hatással lehettek. Micsoda harcokat vívott szegény Csokonai a közönnyel, a pozsonyi országgyűlésen éppúgy, mint vándorlásai során az egész hazában! Milyen tragikusan küzd a művei kiadásáért, vagy akár csak egy rend új ruháért! Hogy fuldoklik az adósságokban! Milyen magányosan kellett élnie neki, a „nádfedelű viskóba szorult kozmopolitának”, amely méghozzá le is égett a feje felől, milyen hajlongásokat kellett végeznie – egyébként nem is utolsó szellemű mecénások előtt, hogy legalább ideig-óráig hitegethesse magát egy könyvtárhivatalnoki állás reményével! Százféleképp próbált segíteni magán. Levelei fiatalon öreg ember hősies nagyságát, érettségét és keserűségét tárják fel, amikor beszámolnak a helyzetéről, a tanulmányairól és terveiről. Tudjuk, mennyi utánjárással juthatott csak egy-egy ritka és drága könyvhöz, pl. egy perzsa irodalomtörténethez. Mert hallatlanul érdekelte az ázsiai poézis. A „határokon átemelő szótárak” barátja mindent megtett, hogy hozzáférhessen a kínaiak, hinduk, arabok költészetéhez. Írt is e témáról egy megható tanulmányt, alighanem először jegyezvén le irodalmunkban Kung fu-ce nevét. A Si king-nek, a kanonikus kínai daloskönyvnek három-négyezer éves dalai közül, úgy látom, latin közvetítéssel ismert egyet, egyébként általános tájékoztatókra támaszkodott. De más is érdekelte, sokoldalúsága határtalan. Versei, prózái és levelei egyformán mutatják, mennyire izgatta a magyarság őstörténete, az egyetemes história, a vallástörténelem, a filozófia, a természettudomány, különösen a Debrecenben népszerű füvészkert. Érdekes, hogy kissé naiv politizálgatásában, ahogy a Napóleon-gyűlölő Közép-Európa akkori entellektüeljeihez illett, harciasan franciaellenes volt. Jól ismerte a görög, latin, héber, német, olasz, francia és angol irodalmat, igazán a világirodalomra látott ki mostoha hazájából, olyan korban, amikor a Weltliteratur szót és fogalmat talán még meg sem teremtette nagy kortársa, Goethe.

Csokonai, a külföld első ismerője, a népi magyarság megerősödéséért követelte, hogy legyünk modernek. Másutt rég megunt ócskaság már minden újításunk, mondta nemrég az ostoros Ady, s mintha csak ismételné az 1800 körül elhangzott kiáltást: „Más nemzetek óriás léptekkel sietnek a tökéletesség felé, mi saeculumokkal maradunk el és már az idő nógatását is alig halljuk!” Örülünk mindennek, ami szép, csinos, ami valóságos érték, ami új, a magyar nyelv fejlesztésének éppúgy, mint a haditechnika javulásának vagy Linné térhódításának. A penészről írt jegyzetét olvasva, a Dorottya függelékében, szinte csodálkozunk, hogy nem írt verset ő is a növények metamorfózisáról. Abban az időtlen és derűs botanikus érdeklődésben, amellyel egy répa elé térdelt, vagy megsüvegelte a szépen nyíló tököt, humanista változatként beleragyog Ízisz és Ozirisz misztikus képe, a lappok, hinduk távoli géniusza, Odin, a Walhalla, a sörkészítő kékszemű valkirák túlvilága, az emberiség egyetemes halál- és megváltás-filozófiája, és ellentétül ott sötétlik a földi megváltatlanság, a szociális és egyéb nyomorúságok tudata. A költőt hamleti töprengésekbe rántja a metafizika, Shakespeare Athéni Timon-jának legszörnyűbb feketeségeibe, aki kétségbeesésében nyár jobb szeretne állat lenni. „Szomorú hagymáz” az elmélkedés, mondja Csokonai, és megméri lelke mérlegén Timon minden keserűségét, a regény végső aláértékelődését, és szkepszise oly nagy, hogy keresztény hite már alig-alig segít rajta.

Hazája földi dolgait is reálisan látta. Sötéten, de nem reménytelenül. Világpolgár és nacionalista volt egyszerre. Gróf Festetich György keszthelyi katonai iskolájában megbámulta a „könyvolvasó” és térképes Mars hadistent, és ujjongva írja: hogy „Ott kardra termett ujjait egy huszár a messzelátó csőhöz egyengeti, itt egy erős hajdú az ország rajzolatain figyelemmel andalg…” „A szittya testet britus ésszel” akarta nemesíteni, s egy feljajdulása megint Adyt idézi a jövőből, Ady híres versét az idő rostájáról: „Nincs nagyobb rosta az időnél, – mondja Csokonai – addig lebeg az, amíg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és giz-gazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység.” A magyarságot is fenyegeti a kihullás, hirdette, s amennyire örült a haladásnak, éppúgy látta a nem változó politikai-gazdasági helyzetet is. A nép vándora volt, ismerte a szegénység helyzetét. Egész szociológiát tömörít össze, mikor tréfásan „kis pokolnak” nevezte a gyomrot. A lélek halhatatlanságá-ból minduntalan kicsap a fájó részvét a közeli és távoli rabszolgák, a bányák és kávéültetvények négereinek sorsa iránt. „Négy milliárd ember” nevében beszélt az önzésről, melyet a „magunk szerelmének” mondott, de eszméi a saját környezetéből szívták a keserű tapasztalatot, hogy „a szegényt a törvény útján megkéselik”: a hazai földből, ahol ő „falunkint élődik tanult koldulással” ahol a „kis poklokat” ki kellene elégíteni, mert csak azután kerülhet sor a kultúra megszületésére. Megpendíti a „milliók egy miatt” gondolatát, és fölsír, hogy a „legjobbat (a legjobb szívet) megveheti a pénzesebb”, és Debrecen és Patak mintájára iskolákat követelt Somogynak, mert „Hát csak sertést nevelt-é itt a makk s haraszt? / Hát csak kanásznak termett / A somogysági paraszt?” – Kultúra kell, mondja egészen A Hortobágy poétája írójának hangulatában, mert hiszen „Hány jó ész lett vaddá, / hogy nem mivelték!” Gróf Széchényi Ferenc Nemzeti Könyvtárát is azért ünnepli, mert kultúrát hoz „e Hortobágy pusztái mellé”.

Nagyon jellemző magatartás ez a magyar költőkre. Elpusztul a nép, elsorvasztja a szegénység és az elmaradottság, nemsokára nyomunk se lesz. Csokonai már nagyon érezte a magyarság veszélyes magányát a szláv és a germán tengerben. „A világ abroszán legkritikusabb hely”-nek nevezi Erdélyt, majd magyar Helvétiának, magyar Svájcnak, és fél, hogy „Oesterreicherek vagy rusznyákok” leszünk, pedig ő azt szeretné, hogy vajha „a csángó magyar is polgártársunk lenne”. Ahogy szívrepesve beszél a magyar nyelvről, úgy aggódik is érte. A sivár viszonyok ismeretében egyelőre „csak tíz-tizenkét évnyi halhatatlanságot” remélt, mint a Lilla bevezetőjében írta, és a XX. és XXI. századba nézett megértésért „abba a korba, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem”. Megrázó részletek hosszú sora tanúskodik leveleiből és dolgozataiból, hogy mennyire szerette és féltette nyelvünket és népünket. A honfoglaló Árpádról tervezett eposza érdekében be akarta járni Lengyelországot és Ukrajnát, és amit addig írt, azt mindenestől csak előgyakorlatnak tekintette.

Előgyakorlatnak! Megdöbbentett az adat, amelyre véletlenül e kis tanulmány írásának a vége felé akadtam. Csokonai maga csak előgyakorlatnak tekintette egész költészetét! Előgyakorlatnak – nyilván valamihez! Egy még nagyobb Csokonainak a pusztulását érezte tehát a halálos ágyán! Érezte a másik Csokonait, akinek csak körvonalai sejthetők! A mozarti zene tisztaságával a lehetőségeit… Bizonyára önismeretének és annak az eszménynek az alapján, amelynek bizonytalan képét írói és emberi vonásokból a meglevő, valóságos, túl korán meghalt Csokonai mellé felvázolni próbáltam.

Ady Endre

Két évtized Ady

Ötven éve született s alig tíz esztendeje, hogy meghalt Ady Endre, és a mai generáció csodálkozva hallja és olvassa azt a fölháborodást, amellyel fellépését fogadták. Én, e generáció tagja, aki csak ravatalán láthattam először Adyt, minél többet olvasom a líráját, annál indokolatlanabbnak érzem az elmúlt háborúságokat, s azokat az utóvillongásokat, amelyek még a mába is áthúzódnak. Nem arról a feltűnésről beszélek, amely egyedül méltó a zseni verseihez: az újság és kitűnőség szenzációjáról: ezt a szenzációt Ady hozta, kiküzdötte, megkapta és megérdemelte. De nem érdemelte meg azt a másik hírnevet, amelybe belekergették.

Alig két évtizede annak, hogy Ady hatni kezdett, s mi, „adysták”, már klasszikusnak, megtámadhatatlannak, csak magyarnak és egyedülvalónak érezzük Ady Endrét. A mi számunkra már kérdés és érdekesség, hogy Adyt valaha érthetetlennek is lehetett tartani. Mi benne érthetetlen? Hol van az formai és tartalmi destrukció, ami felháborodást válthat ki? Halljuk, mondom, és olvassuk a vádakat és a védelmet, hiszen kortársaivá nőttünk azoknak, akik támadták és védték a költőt, de máris nagyon korhoz kötöttnek, idegennek és elmúltnak hisszük az Ady körül folyt irodalmi harcokat. Ady kinőtt számunkra a relativitásból, bennünk már függetlensége és halhatatlansága első állomásához érkezett.

Az Ady-harcok ma is folynak, de a mai harcok még a régiek, és csaknem kizárólag a régi barátok és ellenfelek – egyesek és csoportok – tartják szükségesnek az újabb és újabb riadókat. A közönség és irodalom új generációja azonban egységesen áll Ady mellett; hol van ma fiatal író, aki kétségesnek érez valamit Adyban? hol van fiatal tanár, aki nem tisztelettel beszél Róla? Néha-néha fölvetődött bennem a gondolat, hogy ez a csendesedés nem Ady-tiszteletünk és szeretetünk elcsöndesedését jelenti-e, és mindannyiszor meggyőződtem róla, hogy nem. Nem a szeretet csökkent, hanem Ady erősödött ez időben. Adyról hámlottak le romantikus gáncsok és védelmek, Ady koncentrálódik egyre inkább önmagára, s minden egykorú vagy elkésett esetlegesség fölé egyre hatalmasabban és tisztultabban emelkedik az Ady-oeuvre. Az idő máris sokat kirostált Ady mellől, s ez a folyamat csak erősödni fog ezután, hiszen Adynak nagyobb a jövője, mint a múltja, a két szép, romantikus évtized és a saját hangja – munkáinak élő szava – erősebb, mint barátok dicsérete és ellenfelek kifogása.

Hogy Adyból mi marad meg, azt szinte lehetetlen fölmérni. S olyan sincs lírájában, ami teljesen elveszhetne. Csak elhalványodásról lehet szó. Fenséges szavakat kell idéznem, ha csak érinteni próbálom is a jövendő Ady sorsát. Stefan George magas és tiszta szeretetével kell szólanom, amellyel Goethét ünnepli a másik nagy német:

Én nem akarom örökkévalónak mondani a Tündöklőn azt, amit máris sápadtnak érzek; nem hiszek a napfoltok halhatatlanságában, de hiszem, hogy Adyban – ha Goethe-távolságba kerül majd korától – oly nagy idő múltán is lesz még sok új és fölfednivaló. De már hamarább is, a közeljövőben, sőt a jelenben szükségesnek, elkövetkezőnek és kialakulónak látok egy új fölfedezést. Ady három verskötetének igazibb rehabilitálását. A Minden-Titkok versei-nek, A menekülő Élet-nek és A Magunk szerelmé-nek elmélyült és rejtelmes szépségeire ugyan egyre több hang figyelmeztet, e kötetek azonban még mindig nem büszkélkedhetnek azzal az esztétikai népszerűséggel, amelyet súlyos értékeikkel éppúgy megérdemelnének, mint az Új versek színes és Ady-viszonylatban sokszor könnyednek mondható darabjai. Ezen a ponton – nem egyes versekről, hanem általában beszélek – kívánatosnak és valószínűnek tetszik az újraértékelés Ady javára.

Ady fiatal romantikája ellen szólna ezzel szemben az első jelentős kötetek új megmérése? Nem. E véres és aranyos hangulatú új versek általában kisebb és dalszerűbb feladatokkal birkóznak meg, mint a későbbiek, de nagyszerű költemények, s egyenkinti zártságuk és tiszta lírájuk miatt oly könnyen akcipiálhatók, hogy örök népszerűségük ellen akkor is eredménytelen lenne minden síkraszállás, ha szükség volna ilyenféle felszólalásra. Ezek a versek: egy-egy vonal, tiszta óra vagy perc, egyszerű mozdulat. A későbbiek: összetett mozdulatok, melyekben egy határtalan lélek rajzolja meg magát, életét, filozófiáját és halhatatlanságát, még akkor is, amikor másról beszél. Később is születtek, fejlődés eredményei. De: különbek is? Adyn belül s mindig Ady-mértékkel mérve a kevésbé különbet is: különbek, mert belső energiájuk fogyhatatlanabb. Az első nagy kötetek vitalitását, azt hiszem, nem csökkentené az olyan átértékelés, amely Adynak erről a – saját értékeit nagyszerű színromantikában ragyogtató – szellemi korszakáról későbbre helyezné át a jelentőség hangsúlyát.

Jelentős részben ebbe a tetszetősebb kezdeti stádiumba tartoznak Ady napfoltjai is. Az a két évtized, amely az Ady-hívek új generációját fölnevelte, elég volt ahhoz, hogy megmutassa: mi az, ami ebből a nagy lírából ki nem hullhat, de megsápadhat. Nagyon kevés – maga a felsorolás szinte többet mutat – az, ami az Ady-versekben korhoz kötött irodalmi harc, személyes üzenet és kihívás, jóslat és ígéret volt. E versek átérzéséhez kellett az aktualitás, a békebeli légkör, amelyben oly tragikus összeütközések és robajok híján, amelyekben az új Magyarországnak bőven volt része – komoly jelentőséget nyertek ma már teljesen jelentéktelennek látszó irodalmi incidensek is. Ezek a harc-versek a Ma számára megfakultak, s igazi életenergiájuk megszűnik, mihelyt könyvből és elbeszélésből éljük Ady korát. Megsápadtak Ady szocialista versei is – nem mind! –, de ezeket a költeményeket, bár akárhányszor sanzonszerűek vagy elmélkedések, továbbra is éltetni fogja a magyar szocializmus lelke. És végül meghalványodtak kissé Adynak azok a versei, amelyek a sanzontechnikából épültek szimbólum-románcokká és dekadens lélek-balladákká.

Mindez egytizedét vagy egyhuszadát jelenti Ady lírájának.

A többi – a világirodalom egyik legnagyobb gyónó híradása az emberről – megmaradt és megmarad számunkra, és a jövő legfeljebb csak kihangsúlyozásokkal fog változtatni a mai Ady vonásain.

*

[…]

Az istenes Ady

Minden gondolatának alján Istennel élt és halt Ady Endre, minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talapzata Adyban, s mikor a szentlélek közelebb vitte vagy a korcsmagőz eltávolította: Ady Endre előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont, és emberi életével csak a közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke, hanem teste is elmondhatta a megtalált és a megölelt Istennek, hogy: egyek vagyunk mi a halálban.

Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő.

Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb magyar vallásos lírikus. Emberi gyarlóságait különleges értékek és erények tartották egyensúlyban, és lelkének jó és rossz összetevői olyan hatalmas egyéniséget hoztak létre, hogy Ady már nem is személy, hanem egymaga egy egész társadalom, önmaga társadalma, amelyben eleven egységbe rendeződik arisztokratizmus és szocializmus, fajszeretet és magyarszidás, ateizmus és istenhit. Ady nagysága nem lenne ennyire összefoglaló, nem volna ennyire igazi, ha hiányzott volna elmúlt emberi életéből bármilyen emberi részlet; Ady személyisége végletes volna, ha csak az egyik végletet tartalmazná, de Adyban benne van minden véglet és minden átmenet: Ady lírai teljesség.

Ebben a teljességben a harangzúgás egyszerre zengett a nevetségességig sokat emlegetett bűnök forró muzsikájával, s lassan győzedelmeskedett, mint a zarándok kórus andante maestosója a hisztérikus vénuszi-tannhäuseri hegedűfutamokon. Mindig csak neki harangozunk, az Istennek, mindig neki harangozott Ady Endre is, és költészetének minden tématartománya csodálatosan benépesült az Isten-misztikummal. A központi élmény egy rendkívül személyesen induló panteista megsejtés: a Borzalmas és Gyönyörűséges alternatívájának egybőlindulása, a Jó és a Rossz minden anyagra, erőre és élőre kiterjedő Együttese, amelyben a keresztény Sancta Trinitas hármas arca helyett (és néhány határozottabb megjelenési forma mellett, amilyen a Halál, Sors, Idő stb.) az Isten számtalan elmosódott alakban jelentkezik. Ez az istenszemlélet oly eredendő, naturális ereje, és érzelmi területe oly nagy, hogy minden dogmatikus vallásnak egyformán alapja lehet, ha fölébe emelik valamely hittan épületét, ennélfogva semmilyen felekezet felfogásával sem áll eszmei ellentétben. Ady vallásélménye természetesen erősen reagált az Isten egyházi és társadalmi múltjára és jelenére is, kapcsolódott a környező európai szellemiséghez; a katolicizmushoz ritkábban, megtörtebben, s inkább a teljes megaláztatások pillanataiban, a protestantizmushoz kissé gyakrabban, keményebben és tételesebben. Vallásos költészetének az a része, amelyben a szocialista értelmű Igazság az Isten, terjedelemre, s véleményem szerint költői feszültségre nézve is, aránylag jelentéktelen: a szimbólumfelhasználásuk itt többnyire külsőséges, bár ezek a versek is meggyőzően mutatják, hogy a lelke mélyéig vallásos Ady egyetlen nagy kérdéshez sem nyúlhat Isten nélkül.

Ady istennel telítettsége és vallási megérése Az Illés szekerén írásának idejére eshetett: e kötet megrendítő vallásos ciklusa előtt a költőben még inkább más földi és metafizikai hatalmasságok küzdöttek, de hallgatott az Isten. Az előkészítésnek ebben a korszakában, az elszórt, utólagosan érdekes, de konvencionális és félig nietzschei lázongások idején, tulajdonképpen csak a megtörtség és vezeklés még nem okvetlenül vallásos hangjai igazán adysak. Az Illés szekerén azonban pozitív Istenhez fordulás, és egyszerre a legmagasabb istenköltészetet szólaltatja meg: új hangokkal az ősi panteista-keresztény lélektartalmat.

Milyen új és milyen közvetlen ez a hang, s milyen fájó ez az intimitás, amely úgy beszél Istenhez és Arcaihoz, mintha saját magához szólna! Oly közelről, hogy Ady stílusában itt-ott némi tiszteletlenséget kifogásolhatott az értelmetlen környezet-reakció: írók és olvasók már túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy Istennel csak himnikus és ódai hangon lehet beszélni. Mint a hang, idegenszerűen hatott annak idején ezekben a versekben az is, hogy a költő az istennel egyesülés érzésében roppantul megnövelte saját egyéniségét, egészen az egyéni hübriszig. Adyban kétségtelenül a kozmikus világérzésnek saját egyéniségére való visszavetítődése lendítette meg azt a gesztust, amellyel később, A Magunk szerelmé-nek csúcsán, szent magához, a saját szent személyéhez is imádkozott. Az egyszerű hit s az abszolút racionalizmus előtt érthetetlennek tűnhet fel e gesztus őszintesége, Isten és ember ennyire patetikus egyesülése, de ez az érzés, megfordítottjával, a teljes semmiség érzésével együtt, tulajdonképpen mindenkiben csírázik, aki valaha Istenről, életről és halálról gondolkozott, s Adyban, a rendkívül magabízó, féktelen és arisztokratikus magyar gőggel párosulva, költői zsenijének megfelelő arányokat öltött. Ha ez az érzés tiszteletlenség volna, őrületnek és önzésnek a jele, őrültségnek kellene mondanunk az úrvacsorai istennel egyesülést is. Minden vallásban van valamennyi panteizmus, és aki nagyon erősen hisz, abban könnyen állandósulhatnak az úrvacsora ünnepi pillanatai. Ady s minden panteista lélek számára az Isten nem emberfölötti úr, hanem személytelen és egyetemes életakarat és életkényszer az ilyen hivő csakugyan egy része, töredéke a megérthetetlen mindenségnek, otthon van az Istenben, s annyira közel hozzá, hogy ölelkezésüket már csak a megsemmisülés mélyítheti el az emberi öntudat megszüntetésével. Egyek leszünk mi a halálban.

A legmélyebben átélt vallásosság természetes következménye tehát, hogy a költő oly meglepően közvetlen hangon szólt az Istenhez, és Istenen át a saját egyéniségét is végtelenségig növelte. Ősi istenre hajlamosság és istenbe mélyülés bizonyítéka ez a közvetlen személyesség s ez a jákobi küzdelem: Ady istenverseinek megjelenésekor meglepődni tulajdonképpen csak azon lehetett volna, hogy lírában mennyire újak és frissek ezek az Isten körül évezredek óta keringő gondolatok. Mert ezzel a lírával aligha lehet vallásos irodalmat összehasonlítani, annyira távol állnak az Ady-féle istenversek úgy a sémákba merevedett egyházi imáktól (amelyek egyébként nem is művészetet akarnak elsősorban), mint régebbi nagy költőink istenverseitől, amelyekben éppen a magas rendű, reflexív, moralizáló ünnepélyesség mutat bizonyos távlatot Isten és ember között. Teljes együttérzéssel ismétlem meg Makkai Sándor kolozsvári református püspök e tekintetben perdöntő Ady-könyvének idézett tételét: Ady Endre az egyetlen magyar vallásos lírikus, legalábbis a legnagyobb.

Ady úgy áll az Isten előtt, úgy néz az arcába, ahogyan a primitív ember nézhetett valamikor szembe a természettel. Nincs háza, nincs barlangja: nincs oltalma és erőssége sehol; s a rettenetes, meztelen, emberi magányosságban zápor sújtja és napfény veri. Nincs hová menekülnie ellenségei elől, mindenütt előtte – az Istenen belül – kavarog a létért való kegyetlen küzdelem, erők eleve elrendelt küzdelme, és felrémlik a rejtelmes, babonás Természet-isten és Minden-isten arca. Hogy e borzalmas és idillikus Erő-isten világában a szép, nagy fenevadak győznek, azt Ady szörnyűnek, de természetesnek találja, s megnyugszik a tények igazságában, hiszen ő is kedvelt szörnyetege az Istennek; de csakhamar észreveszi, hagy a mai küzdelem bonyolultabb a legelső, naturális formulánál, komplikáltabb és érthetetlenebb a természet is, mihelyt az emberi társadalom formáiba öltözködik, s az egyéni mellett szociális érdekek, fegyverek és érzések roppant komplexumával még jobban összebonyolítja a primitív fizikai életben folyó harcot. Szociális szempontból az intellektus megfelelőtlennek, túl egykedvűnek és türelmesnek érzi az egyébként rettenetes panteista-keresztény Isten kormányzatát, s az első, egyéni, emberekkel csak mint saját jobb-rosszabb képmásaival törődő, naturális tevékenységű s emiatt mintegy konzervatív Isten mellett megszületik Adyban az emberi erők küzdelmét szervezni akaró kollektív Isten, a társadalmi igazság ellenzéki Istene. Mindkét Isten saját heroldjának tekinti Adyt, az első mint különleges értékű embert, a második mint a társadalmi fejlődés harcosát. Mindkét Isten védi Adyt, de csak külön-külön, egymással azonban harcol mindkettő, azaz inkább csak az új Isten a régi ellen, akit ő, a célszerűség posztulátuma, évezredek termékeny, de speciálisan emberi viszonylatokban rendszertelen erő-összegének tart. Adynak ez az új szocializmus-istene lázadó strófákat írat a régi Isten és a régi Krisztusok ellen, s itt történt Ady legérdekesebb látszólagos emberi összeütközése önmagával: a gőgös, arisztokratikus úr a szocialisták táborába került, s a legnagyobb istenhívőből – pillanatokra, de mindig vissza-visszatérően – a sátán kevélye lett. Nem feladatom most Ady szocialistabarátságát analizálni, viszont ez a már előbb is érintett kérdés itt sem mellőzendő egészen: Ady szocialista rokonszenve, amely szervesen hozzátartozik érzelmi körének teljességéhez, semmiképpen sem vonható kétségbe, azonban – ha pusztán istenes-társadalmi versei alapján ítélünk – nézetem szerint azt kell mondanunk, hogy a költőt ehhez az igazság-istenhez legfeljebb gyakorlati eredetű meggyőződés fűzte, míg Jehovához elszakíthatatlan vérségi kapcsolatok. Más szóval: Adyból nem lehetne kollektív isten-költőt csinálni: néhány istenes-forradalmas versét a szocialisták tekinthetik Marseillaise-nek, a polgári társadalom tekintse fájdalmas, elkeseredett vészjelnek, s egyik fél se feledkezzék meg az Ady-oeuvre olyan örök emberi értékeiről, amelyek mindenféle társadalmi rendszerben egyetemesen érvényesek maradnak.

A rettenetes és gyönyörűséges Isten mindenütt jelenvalóságát úgy érezte Ady, ahogyan állat a levegőt, napot és esőt: meztelen élete egész felületén. Erejét és gyöngeségeit, minden jót és rosszat tőle, az Istentől kapta, a természeti feleségek térbeli és időbeli összességétől, a megismerhetetlen mindenségtől, amely előtt nincs mit szégyellni, titkolni, s amelyben elsősorban az arány tisztelnivaló, a nagyság, az a különbség, amely az emberi és az isteni nagyszerűségek és kegyetlenségek között megvan, s az a fenséges titokzatosság, amelybe az Isten burkolózik. A nagyságtisztelő Ady nagyon sok istenverse tehát, noha az első pillanatra harcnak és szemrehányásnak tűnik fel tartalmilag, tulajdonképpen minden sorában dicsőítés: a költő a Rosszat is úgy dicsőítette, mint ami Istentől való, Isten tartozéka.

Ezen a ponton ütközik ki a legjobban a katolicizmussal többször kíváncsian kacérkodó Ady protestáns jellege. Istene a próféták istene volt, stílusa sokkal közelebb áll az ószövetség zord félelmességéhez, mint a szelídebb és melegebb újtestámentumhoz, amelyből főleg az apokalipszis hangja felelhetett meg neki legjobban; Krisztus személyéhez is, különösen kezdetben, legfeljebb emberileg állt közel Ady: ez ugyan nem protestáns vonás, mégis kapcsolatban lehet azzal a rokonszenvvel, amellyel a protestáns egyházak az irodalmi szempontból egyébként is érdekesebb ótestámentumot a közhit szerint általában kezelik. Azt hiszem, a Jó és Rossz együttérzésének kifejlődését is a panteizmushoz érzésem szerint némileg közelebb álló protestantizmus predesztinációs hite segíthette elő Adyban, hiszen a kálvinista Istennel üldözött, de szinte fiúi viszonyban lehet a Rossz is, amelyet a Teremtő maga rendelt végérvényesen rossznak, míg a katolikus lélekben a Rossz mintegy hivatalos ellenzékbe szorul. Ady mint panteista tekintette semlegesen a bűnt, és csatázott Istennel a Rossz miatt, mint panteista látta a Rosszat is a mindenség szerves részének, de mint református kapott a szabad vizsgálódás tana révén bátorítást arra, hogy csapások idején szembe is szálljon Istennel, vagy akinek, amennyiben e tettét csak a véges emberi értelem látja elhibázottnak, szükségképpen megbocsátónak kell lennie az általa eleve elrendelt Rossz-sággal szemben. Hogy Ady felfogása, illetőleg a fenti értelmezés esetleg eltér a hivatalos protestáns állásponttól, az véleményem szerint itt mellékes, hiszen a versírás lélektana nem alkalmazkodik a teológiához, s a felvázolni próbált lélekállapot a Rossz szerepének tekintetében nem a protestantizmusnak, hanem a protestáns hit és egy-egy lélekanyag önálló keveredésének eredménye, önállóan, megakadályozhatatlanul kialakult, de törvényszerűsége semmiképp sem pretendáló eredmény. A költő szuverén fájdalma és daca különben a fentieknél is tovább ment: Ady verseiben számtalanszor jelentkezik az a hit, hogy Isten nemcsak sírva szánja eltévelyedésre rendelt és szinte jogosan dacos gyermekeit, hanem egyenesen büszke is rájuk, amennyiben bűnösségükben nagyszerűek. Ady istene az Übermensch barátja: annyira szereti a kiválóságot, hogy megkülönböztetett könyörületességgel bánik velük, kedvelt és sújtott szörnyetegeivel, amikor porba hullanak előtte, éppúgy, mint a sok-sok jelentéktelen kis-jó és kis-gonosz.

Ady istenfogalma Az Illés szekerén idejében már rendkívül gazdag, a sok arc, a Nihil-isten, Mindenség-isten, Gyermek-isten, Élet-isten Titok-isten, Halál-isten, Szerelem-isten, Én-isten, Szocializmus-isten és Öröm-isten mind jelentkezik benne. Későbbi köteteiben mindegyik istenarc kap elmélyülést és új vonásokat, de a kötetperiódusok az Istennek többnyire egy-egy arcát rajzolgatják mindig kifejezőbbre. A fejlődés, amely egyre szélesebben s néhol epikusan kapcsolja a témákba a gyermek- és diák-Ady templomos emlékeit, egyszerre indult meg az egész hitvonalon, de mikor Isten, kétség, bor, nő, betegség testét-lelkét összesebezték, a harcos ember mindjobban telítődik az alázatosság érzelmeivel. Az Isten most már váratlanul és mindig gyakrabban beleszól egy-egy nem istenesnek induló költeménybe, a stílus egyre inkább elejti a régebbi részletekben még gyakran ünneplő-leíró hatású színeket, a pesszimizmus, amely előbb tragikus ízt adott a megnyugvó hangulatoknak is, enyhülni kezd, édes őszi melegség járja át a verseket, s a költő csaknem állandóan azt érzi most már, amit előzően csak ritkábban fejezett ki: az Isten mégiscsak inkább jelen van az egészségben, mint a romlásban, jobban szereti a békét, mint a háborút. Ady élete vége felé elfordul a harctól, mint ahogy életigenlése is elfordult a dekadenciától, irtózott a rákényszerült háborúságoktól, s a háborús vallásos lírájában a megrettenés és tiltakozás páratlan megnyilatkozásai mellett legtöbbször Istennek és a már jobban megértett Krisztus-szimbólumnak, a feltámadó, diadalmas életnek örömhirdető, megváltó erejét és kötelességét emlegeti és kéri, a közeli elmúlás érzésének bensőséges, néhol optimista hangján adva hálát minden jóságért, szépségért és nyugalomért.

Az Illés szekerén óta a költő egyéb témái is állandóan telítődnek Istennel, s minthogy Ady minden mondanivalóját többször (és rendszerint mindig jobban) feldolgozta, összevetésekből könnyű megállapítani, hogy vallásos háttere van nagyon sok olyan versének, amelyben nincs is tényleges utalás az Istenre. Még inkább fokozza a komplikáltságot az, hogy Ady rendkívül sok víziónak formált látható alakot, eszméket és tárgyakat személyesített meg, és szimbólumokat teremtett – nem éppen istenes, de misztikus, mitologikus szimbólumokat, már az Új versek-ben és a Vér és arany-ban – s egyéni felfogás dolga, hogy ezek is beletartoznak-e a költő egyetemes metafizikájába. Az elhatárolás itt nagyon nehéz, s az istenmitológia, ha minden szimbolikus és transzcendentális rokonelemmel kiszélesítjük, az Ady-munkáknak talán egyharmad részét is kitenné. De ha el kell is tekintenünk a misztikumban valahogyan elkülöníthető költeményektől, amelyekből szép kis gyűjtemény jutna például Ady halála-mitológiájának illusztrálására: az istenes verseken át a költő egyéb tartalmú metafizikájába is beletekinthetünk.

[…]

Ady emléke egy budai kávéházban

Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúr-ország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.

Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva, hogy a ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van, az utolsó páholyban, az oldalfronton.

Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.

– Sokszor járt nálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnökhöz ment: „Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt!” Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogyha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyem tetszett neki.

A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! meg hogy: pfű! és legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem nagy csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba.

– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – és Tóni a hátsó sarok felé mutat –, és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!

Az interjút sűrűn meg-megszakítják a vendégek, akik ide is hívják, oda is küldik Tónit, de azért csak haladunk. Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdeztem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:

– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kéremalássan, micsoda feltűnést! Azt hittük, valami börziánerek jönnek, aztán láttuk, hogy az Ady, és mindjárt tudtuk, hogy lesz pia!

A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra.

– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy 1913 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – „Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül.” – Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével.

– Mi lett a Lujzából?

– Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer-másszor nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. Lujza aztán elment tőlünk.

A tulajdonosnő is megismétli, amit Tóni már elmondott, Adyt a szomszéd Városmajor-szanatóriumban kezelték, és ide járt mulatni.

– Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: „– Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!” Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el, Lebeda Feri, az akkori főpincér meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba. Ha a szanatóriumba hazafelé tartott, előbb mindig ide jött a kocsival, és mert tudta, hogy ott szigorúan tartják, tőlünk vitt magával egy pár üveg bort. Mert inni muszáj volt. Vagy másfél évig állandóan járt hozzánk. Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni, a mostani konyha helyén. „Csak egy szál cigányt!” – kérlelt, majdnem minden éjszaka ugyanazokkal a szavakkal, mert tilos volt a kései zene, és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta.

– Tudta nagyságos asszony, hogy milyen nagy költő a vendége?

– Hogy nevezetes ember, azt tudtam, hogy nagy költő, azt, az igazat megvallva, nem nagyon. Akkoriban még gúnyolták Adyt, és a költészet minket különben sem nagyon érdekelhetett a sok munka miatt. Én az embert találtam rokonszenvesnek, illetve az embert sajnáltam benne. Ignotus, Hatvany báró és Bíró Lajos is vele voltak néha, a Nyugat folyóiratot tiszteletpéldányként küldték. Inkább utólag tudtuk meg, hogy milyen nagy író volt a mi vendégünk… Mikor megnősült, egyszer a feleségét is elhozta… Később aztán nagyon beteg lett, folyton panaszkodott, és emlegette, hogy szeretne még egyszer elmenni Párizsba, és lassanként elmaradt tőlünk…

Ady Endre rövidesen emléktáblát kap a Délivasút-ban.

Móricz Zsigmond

Kivilágos kivirradtig

A mozivászon közepén kis fénykör jelenik meg. Nagyon messziről sugárzik a fény, nagy, hűvös magasságból. Vagy ha közelről is, valahogyan visszafelé néző távcsöveken át. A kis fénykörben parányi emberek mozognak, bolhák, homokszemek a nagy magyar Alföldön. Egyszerre kitágul a kép, bevisz egy vidéki magyar jószágigazgató istvánnap-esti vendéglátó házába, s a dolgok rögtön emberi arányokat, boros-húsos melegséget, közvetlenséget kapnak. Néhány órán át pereg a film, egészen közelről, aztán megint csak a kis fénykör: a megfordított távcsövek gúnyos távolságba tolják a részletesen átvizsgált, érzésekben és gondolatokban átröntgenezett magyar apró-dzsentriéletet. Két-három másodpercig még mozognak a bolhák, és vége.

Megrettentő erővel alkalmazza Móricz Zsigmond – új regényében, az átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ban – a történet keretbe rámázásának ezt a régi, nagyon egyszerű fogását. A regényben minden valóságos és szimbolikus bajokon át győzelmesen vigad a nagy, erős magyar élet, a végén mégis érezzük, hogy minden, tetszik vagy nem tetszik, egy pöccentéssel eltöröltetik. S ha bennünk kavarog még frissen a regény, akkor sírva érezzük, hogy akár egy egész országot is el lehet törölni egy ilyen pöccentéssel.

Ami a hűvös felső szemlélet kezdő és záró pillanata között történik, egy mulatság leírása. Az, ami szóban és tettben vidéki nagy magyar murikon megtörténhet. Móricz sokszor írt hasonlókat, csöndesen, zsírosan, kedvetelve, elítélve, undorodva, naturalista emberi, politikai vagy társadalmi pátosszal vagy anélkül, de ilyen művészettel és ilyen érett fájdalommal még sohasem. Messzedöngő vigalom ez a karácsonyest; még a háziak is, akiknek „épp most” mondott fel a gróf, váratlanul, megfeledkeznek bánatukról, az a múló zavar, amit a zsidó dzsentri fiú kipenderítése kelt, még viharosabb, fenntartás nélkülibb jókedvre gyújt hegedűt és szíveket; – mégis sírás és fogcsikorgatás ez az éjszaka, és mintha minden pillanatában csak a pusztulás fenyegető moraját akarná erőszakosan túlrikoltozni az eszeveszett tombolás.

Nagyon szomorú könyv ez a kacagó könyv: benne csattognak már a holnapi fejfájás könyörtelen fejszéi. A holnapot félig már megértük, a történelem Trianonnak nevezi: ez a Trianon után íródott könyv azonban mégsem visszafelé jóslás, hiszen a magyar politika és a vidéki úri szellem ma is ott szeretné folytatni az életdáridót, ahol a háború előtt elhagyta. Mai könyv ez a regény, mai ítélet, és Móricz Zsigmond csak óvatosságból és kíméletből rakta vissza fájó szívvel meglátásait egy negyedszázad múltjába.

A mulatás, a kacagás nem megy ki a fejemből. Nemcsak azért, mert a regényben egész gyűjteményre menő nagyszerű adomával traktálja benne olvasóit az író (ördög tudja, honnan szedte őket: egyiket-másikat még gyermekkoromból ismerem, hallásból), hanem azért is, mert a Kivilágos kivirradtig után a közmondás visszáját érezzük igaznak, azt, hogy egészségben tetszik ki a betegség: kivilágos kivirradtig tartó vigasságban a halál. Olvasó és regényszereplő mulat annyit, mint egy mai zenés budapesti vígjátékban mulathat: de ez a mulatság már buta és gyilkos. Lehet mulatni (vagy megdöbbenni, ami egyremegy) a mozaikszerűen összeillesztett naturalista részletek páratlan humorán, mélységén, például azon, hogy az ispán mivel kommentálja a disznótor kánaáni kincseit (az ember hátán hideg futkos, és képzeletem Bicsérdyhez fohászkodik, ha elgondolja, mit esznek meg ezek a disznóevő disznók); lehet mulatni a magukon könnyíteni tornácra kiálló urak házassági kesergőin; és lehet boldogító esztétikai élvezetet találni a regény hibátlan harmóniájában, de minden mulatságukban ott van, ott sötétedik az iszonyodás, hogy ebben az egész regényben a magyarság kimondatlanul maradt halálos ítéletének irtózatos aláfestése a nehézkes könnyelműség és duhaj boldogság. Ugyanazt a művészi eszközt alkalmazta Móricz öntudatlanabbul a Hét krajcár-ban is, abban is szinte megőrül az ember a szívet tépő sok kacagástól.

Estétől kivilágos kivirradtig ilyen nagy, jókedvű úri társaságban persze lehetetlen, hogy fel ne vetődjék mindaz a probléma, ami a magyarságot érdekli. Az a néhány szoba, mely a cselekmény színhelyéül szolgál, szintézise a magyar életnek, paraszttól grófig. Móricz érzi és folyton hangsúlyozza a magyar faj nagyon rokonszenves és rendkívüli képességét, de azt is látja, hogy csak minden ezredik magyar verseny-, tehát életképes. A felvetődő problémák közül nem marad ki, sőt félóránként új meg új nézőpontból vesézés alá kerül az egészen újszerűen tárgyalt zsidókérdés, ami különben, bármennyire átitat is mindent, mégiscsak részletkérdés. De Móricz most nem agresszív, se politikában, sem az ázsiai epikureizmus megítélésében: egy kicsit talán kiábrándultabb, mint régebben volt, anélkül hogy veszítene meggyőződése erejéből: nincs benne semmi pátosz, amit máskor szinte elvileg kifogásolni szoktak nála, holott a pátosz és prédikáció is kifogásolhatatlan művészi eszköz, ha az arányaikban megnövelt érzések beleférnek a szavak köntösébe, és a szavak ruhája se lötyög rajtuk; itt csak ábrázolás van, fénykép és mozi, s ez objektívebb, mint valaha is volt, bármennyire forró, lelkes lencsén vetődik is elé. Mindamellett nem szenvtelen, parnasszista objektivitás ez, hanem pusztán csak annak az eredménye, hogy az író legalább annyira szereti és sajnálja, mint amennyire elítéli alakjait. Nem is lehet az másképp, hiszen ezek az urak egyenként mind végtelenül kedves, derék, jóravaló, ártatlan emberek, csak együtt halálravaló, tehetetlen, kártékony náció. A konzervatív irodalomtörténet meg lehet elégedve Móricz Zsigmonddal, anélkül hogy az elfogulatlannak oka volna elégedetlenkedni.

Azt hiszem, nagyon kevés változtatással úgynevezett „vérlázító” és „hazaáruló” könyvet lehetne csinálni a Kivilágos kivirradtig-ból. Néhány jelző kicserélésén múlik az egész. Nagy művészi biztosság, bölcsesség és magasság bizonyítéka ez: és egyúttal talán nagy megérés, megnyugvás jele is. Megfelelő tehetségen kívül, úgy látszik, sok-sok év tapasztalata is kell ahhoz, hogy az író olyan kedvességet, természetességet és ősi erejében olyan ellentéteket egyesítő harmóniát tudjon életre kelteni, mint Móricz a Kivilágos kivirradtig-ban. Friss, de nem hivatalos munka ez, dicséretére legyen mondva. És Móricz, akinek húsos, véres, ízes naturalista – néhol szenzációsan pongyola – stílusa oly nagyon különbözik Kodolányi csontos, rideg és fanyar művészetétől, e regényben elérte azt a tökéletességet a magyar szóban és jellemzésben, amit Wagner a Meistersänger-ben. Minden megállapítás, amit a Kivilágos kivirradtig-ról az esztétika leszögezhet, megtalálja muzikális síkra vetítve a maga pontos szellemi pandanját a Mesterdalnokok zenéjében.

A Kivilágos kivirradtig Móricz munkái között is nagy mű, mestermű. A legjobb, és talán a legnagyobb is. És csak az író becsületességére mutat, hogy minden közvetlensége, egészsége, ereje és jókedve nem takarhat mást, mint a tehetetlen fájdalmat.

Az ács fia

Móricz Zsigmond új regényt írt régi, kedves és felejthetetlen barátunkról, Nyilas Misiről. A debreceni kis mártírdiákról és prófétajelöltről, aki véletlenül egy ács fia, mint Jézus. A másodikos Nyilas Misi a Légy jó mindhalálig óta persze már megnőtt, megjárta Sárospatakot, és – mint a Forr a bor-ból tudhatjuk – a századforduló táján már nagydiák az egyik alföldi magyar városban. (A Forr a bor első része egy október 6-i, hatodikos diákforradalom történetét, a vége Nyilas Misi matúráját mondja el; ezt a két részt köti össze az új mű, a Bál, az Ifjúsági Segélyegylet sikeres szabadságharcának regénye, amely ma jelent meg, mint a Pesti Napló Könyvek új kötete.)

Egyszerű, hatalmas, nyugodt, kiegyensúlyozott mű a Bál. A legszebb Móricz-regények közül való; nem lepne meg, ha páratlan sikere lenne, tán még a Légy jó mindhalálig-énál is nagyobb. Az életábrázolás és az életteremtés nagyszerű erején és bőségén kívül súlyossá, hatalmassá és örökké aktuálissá teszi a cselekményből kibontakozó gondolati tartalom. Ebben a regényben ismerkedik igazán az ifjú a százrétű, titokzatos társadalommal, most eszmél rá igazán a szegény ács megszállott lelkű magyar fia arra, hogy az aranyborjú imádata nemcsak bibliai kép, hanem borzalmas valóság. A közösség, a különböző osztályok és csoportok, a pénz és az egyén bonyolult harcának, a kapitalizmus világszerkezetének megsejtése és folyton tisztuló megítélése rajzát csodálatos gyermeki egyszerűséggel és igazsággal hívja életre az író. A VIII-os Nyilas Misi lelkét érzelmileg rohamosan érleli az aránylag könnyű teoretizálás és lassan, de annál határozottabban a sok taktikával és még több „diktátori” becsülettel talán mégis csak legyőzhető, megfoghatatlan, gonosz és közönyös magyar élet.

A legfontosabb és legrokonszenvesebb kor ez az időszak a kivételes értékű fiatalok életében, és oly hamvas, oly sokszínű érzelmi gazdagság megmutatására ad alkalmat, amilyenre egyetlen más életkor sem. Az olvasó persze nem tud megszabadulni attól a (külön jóleső) érzéstől, hogy önéletrajzi regényt olvas, ez a műfaji meghatározás azonban téves: az ács fia már rég elszakadt az életrajzi valóságtól, s önállóan éli gyönyörű fejlődéstörténetét az író egyes ifjúkori reminiszcenciáinak keretében. Van életrajz és van jelképiesség a Bál-ban, de csak módjával; az „ács fia” megjelölés is mindössze alig észrevehető adat; jelképpé akkor válik igazán, ha az olvasó tudja, hogy maga Móricz Zsigmond szintén egy ácsmester fia.

Az egész regény Móricz újabb korszakának rendkívüli művészi erejét, maga módján való nagy bölcsességét és kiegyensúlyozottságát bizonyítja újra. Tehát (hogy még egyszer visszatérjek az önéletrajzi kérdésre) azt is, hogy a Nyilas Misik csak akkor igazán Nyilas Misik, amikor már megöregednek, amikor már Móricz Zsigmond a nevük.

Főképp a középső, második résztől kezdve éreztem, hogy remekmű a Bál. Ahogy a diák a társadalmi cselekvések küszöbén megállja az első próbát, ahogy kiszorítja segélyegyleti elnöki pozíciójából a szenteskedő tanár urat: az valami tökéletes. További érésének, az osztály és a kisváros szociografizálásának története szintén. Félelmes árnyak kísértenek a Misi agyában, és körötte a magyar életben, és Misi mégis győz: pénzt szerez társainak, önbizalmat, szellemi fegyvereket magának a jövőre. A hős ifjúban azonban nincs pátosz és hamisság: érzi, szégyelli a hiúságát, becsvágyait, minden szorongását, de épp ez adja meg szellemi arcának az igazság veretét.

Az ács fia a magyar nép megváltásáért akar dolgozni. Móricz Zsigmond könyve hatalmas művészi alkotás, és egyúttal hatalmas biztató az ifjúságnak, az Ácsok Minden fiainak, hogy mégis érdemes dolgozni ebben a gyalázatos életben a megváltó jövőért.

Búcsú Móricz Zsigmondtól

Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza-tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett, és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete éppoly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt a műveiben, és éppoly óriási, amit magával vitt. Lesújtva és megszegényedve siratjuk, és – mint ilyenkor szokás – most eszmélünk csak rá, hogy bizony nemegyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt, és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.

Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek, gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küszködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak, és oly könnyen szétválasztják az együvé tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellentmondásokkal, amelyekből mindannyian állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással, és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frissességét, és végül teljesen aláásták robusztus erejét.

Számára azonban, aki író volt, mindennél fontosabb lehetett, hogy egyvalamivel nem kellett küzdenie soha, amióta, vagy négy évtizeddel ezelőtt, megtalálta a maga hangját: nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stíluselméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált – a történeti regényeiben –, azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami éppannyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani. Benne valahogy maga az élet, maga az anyag gondolkozott. Egyszer, még egészen fiatalon, a természetes stílusról beszélgetve, azt kérdeztem tőle: hogyan is kellene leírni, amikor egymagában áll, azt az egytagú, sőt egyetlen magánhangzóból álló indulatszót, amelynek talán még ma sincs teljes polgárjoga a nyelvünkben és amellyel tagadást, tiltakozást vagy enyhe cáfolatot fejez ki a közbeszéd. – Hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy Á – felelt nevetve, és mint valami Kolombusz tojását, bele állított, belerajzolt a levegőbe egy nagy Á betűt. Apróság, de én sokat tanultam tőle ebben a pillanatban. A nyelvi természetessége és élethűsége, főleg a cikkeiben, sokszor már egyenesen pongyola, de annyira érezteti az élet friss, meleg rögtönzését, ízeit, igazi magyar zamatát, hogy a legvájtfülübb olvasó is azonnal hódolva figyel a kiigazítható „hibák” helyett a lényegre, az író szuverén egyéniségére és mondanivalójára. A folytonos mozgás és az érzékletesség adja úgyszólván minden, de fogyhatatlan díszét ennek a stílusnak, ez adja a színt, a drámaiságot, szinte kótázva az akcentust, amellyel mondani kell, jelezve a gesztusokat, amelyek kísérik. Csodálatos hajlékonysággal ring és hullámzik benne az élet, csak úgy olvad, pezseg és gyöngyözik benne a valóság, kis kerek részeket, kis hullámokat vetve, s ahogy tovafut, mindig kis teljes kerek képeket villant felénk élő darabkáiról. Absztrakciók felé úgyszólván el sem indul ez a stílus, vagy ha elindul, nyugodtan olvasztja magába a közhelyeket is, és rögtön körülöleli, bevonja, magnetizálja őket valami szenzuális varázs, valami meglepő és örök realitás. Azóta, hogy Turi Danival levetkőzte a pátoszt, Móricz Zsigmond irtózott minden szószéktől. A fantáziája, a képei nemigen repülnek a magasba, a felhőkbe (hiszen ami romantika van benne, az is inkább pszichológiai természetű): nem, a Móricz stílusa a földön jár, az ismert anyag húsában és idegeiben marad, de az ereje valahogy magába húzza, maga köré vonzza minden rejtelmével a végtelent. Ez az író sohasem akart szépet alkotni, színezni és festeni; látása nem a festőé, hanem elsősorban a rajzolóé; igaz, hogy a rajza egyúttal mindig plasztika és lélek, és ugyanakkor mozi: mozgalmas, eleven, háromdimenziós valóság. Minden sora érzéki rokonságban van a világgal.

Ha valakinek, akkor Móricz Zsigmondnak az esetében igazán értelmet kap az a sűrűn emlegetett jelszó, hogy „teljes élet”, és hogy „nincs bennem külön ember és külön író”. Nála csakugyan szervi működés volt az ábrázolás. Elbeszélőnek született minden ízében, lírai mozzanatokból mindig tárgyilagos világokat bont elő. Legjobb munkái, hatalmas sereg kis és nagy novella és legalább tíz-tizenöt regény a hatvanból vagy hetvenből, amit írt, olyan különlegesen nagy és mély alkotás, olyan epikus-lírikus-drámai remekmű, hogy örök kincse irodalmunknak, örök dicsősége az alkotó emberi szellemnek. Hirtelenében áttekintve a művét, azt hiszem, főleg a Hét krajcár és egy sor nagyszerű elbeszélés, aztán Az Isten háta mögött, a Légy jó mindhalálig, az Erdély csodálatos regénytrilógiája, az idilli Pillangó, a harsogóan jókedvű és komor Kivilágos kivirradtig és Úri muri, az utolérhetetlen Barbárok, A boldog ember, A betyár és az Életem regénye fogják örökké megőrizni a nevét, s valószínűleg a Rózsa Sándor, és talán egy-kettő azokból a kevésbé megkomponált regényekből, amelyeket az elmúlt évtized derekán írt a pesti és Pest környéki középosztály és fél-középosztály életéről, és amelyekbe hallatlan művészi erővel és számunkra forradalmian vakmerő rögtönzéssel, oly szerencsésen komponálta bele a legaktuálisabb jelen eseményeit, még az előző napi és az aznapi újsághíreket is.

Ezek a művek (és velük a többi, melynek jó része igen sokszor csak árnyalatilag kevésbé sikerült és fontos alkotás) szívdobogtató és szuggesztív közvetlenséggel mintázzák meg a századvég és a ma – illetve XV. és XVI. század – történetét, problémáit, alakjait és jellemét. Rögtönzött búcsúztatóm ki sem térhet a jellemzésükre. Írójuknak az erő, a lendület, a kivételes tulajdonságok tetszettek; ezért imponált neki az életben úgy Ady, a költő, a történelemben Báthory Gábor és Bethlen Gábor, a nagy indulat és a nagy ész; persze csak a gyakorlati ész; ahogy minden földközelsége mellett is inkább a faber tetszett neki, az iparosító ember, egészen a tudósig, sőt Prométheuszig. Amit bemutat, az a társadalomnak majdnem balzaci vagy shakespeare-i gazdagságú körképe: a magyar népé, a tájaké: a nincstelen zselléré, akit szeretett, sajnált és nem idealizált; a vezérszerepre hivatott, kitörő erejű, különleges paraszti egyéniségeké, akik a barátságukkal, tehetségükkel vagy helyzetük tragikumával megragadták; rengeteg nyomorúságos, megalázott és megszomorított és másrészt boldog, szürke emberé; előretörő és vállalkozó vidéki proletároké; városi és megyei tisztviselőké; uraké, alispánoké, jegyzőké, maradi és modern földbirtokosoké, harcoló és leszerelt katonáké; nagyevő, duhaj férfiaké, boszorkányosan vonzó vagy makacson, szívósan, hallgatagon szenvedő és erős, puritán nőké; és papoké, apostoloké, fejedelmeké, tanítóké, diákoké; kofáké és kovácsoké; egész rétegeké és osztályoké, melyeket szemünk láttára gyúr át a polgári, kapitalista és a kissé már szocialista történelem. A büszke, barbár, keleti erőknek, ősi fásultságoknak és modern, nyugati okosságoknak, hatásoknak és jelenségeknek ebben a nagy, közép-európai tárlatában páratlan kifejezést kap az emberi és magyar vágyaknak, ösztönöknek, egyéni és közösségi jellemvonásoknak, bűnöknek és erényeknek háromnegyed része. Töméntelen fájdalmas, sivár és majdnem annyi gyönyörű indulat rajzik, dalol, zokog, dolgozik, sínylődik, küszködik és diadalmaskodik bennük, fülledt vidéki unalom, nyílt vagy lappangó, egészséges vagy beteg erotizmus, nyílt és ravasz erőszak, és éppoly ravasz és életerős kijátszása az erőszaknak, ügyességnek, találékonyság, józanság és mámor, mindig egyformán mutatva az objektív igazságos, magasból néző írót és a rejtett lírikust, aki egy-egy alapösztönének rajzával, egy-egy visszatérő problémabontogatásával még azokban a műveiben is erőteljesen jelen van, amelyek nem kifejezetten önéletrajzi termékek. Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe Faust-jának toronyőrével: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt!”

Roppant felfogó és megjelenítő erő kellett a móriczi életmű létrehozásához. És roppant életkedv és munkabírás. Az írás igen nehéz, kimerítő fizikai munka; különösen ha eredeti, ha csakugyan teremt. Móricz Zsigmondnak páratlan életkedve és energiája volt. Az író csak arról tud írni, amihez köze támad, amire önként, belülről reagál. Most, a veszteségünkben döbbenünk csak rá igazán e könyvek alkotójának teljes nagyságára és erejére. S ismét azt kell mondanunk, hogy az igazán nagy ember nem egy ember. Hanem egész sereg egymagában. Hogy ért rá Móricz Zsigmond annyi életet látni, megjegyezni, megélni és megformálni? Micsoda szomjúsága űzhette a megismerésnek, hogy annyira kíváncsi volt ránk – miránk, az értelmi és nagypolgári világ kivételével egész Magyarországra –, és milyen láza a megmutatás vágyának, hogy negyven éven át szakadatlanul tükrözött és tanított? Már használtam az előbb azt a jelzőt, amelyet csak félve mond ki az ember: shakespeare-i, igen shakespeare-i arányú és tolsztoji színű gazdagság és fölény van a művében. Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk. Hiszen nemcsak a szorosan vett irodalmi életben dolgozott, hanem mindenütt, ahol hatni, segíteni, javítani lehetett. Nem is történhetett ez másképp: szelleme nem találhatott volna kapcsolatot annyi alakhoz és problémához, ha az a sok jellem és probléma mind nem élt volna őbenne is. Móricz Zsigmondnak szakadatlan munka és kísérlet volt az élete. Egészen meghökkentő emberileg, hogy mi mindennel nem foglalkozott, mi mindenhez nem értett. Látszik, hogy annyi minden volt: teológus, könyvtáros, tisztviselő; majd újságíró; költő, regényíró, novellista, színpadi szerző, s emellett kiadó, folyóiratok szerkesztője; nyelvész és történész és közgazdász; és kertész és állattenyésztő és kiskereskedő-kisgazda; és fáradhatatlan gyűjtő, fáradhatatlan országjáró kora ifjúságától utolsó napjaiig; szociológus, életek vizsgálója és gyakorlati mentője; és apa és nagyapa; emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere négy évtizeden át. S hozzá kell tennem mindjárt, hogy rendkívüli, higgadt bölcsesség van a műveinek, társadalmi és emberi kritikáinak a mélyén. Végtelen szerénység, egyszerűség, közvetlenség töltötte ki, végtelen részvét minden szegény és szenvedő ember iránt, és minden nyugtalanság és örök-gyermekség ellenére valami végtelen harmónia. Egyszer, egy patetikus és súlyos helyzetben, Pekár Gyula előtt, akitől az esetet annak idején hallottam, ő is a „nemzet lelkiismeretének” mondta magát; végignézek az életén, a művein és a hatásán, és azt kell mondanom, hogy igaza volt.

Külföldre tulajdonképpen nem nagyon került ki, amit írt. Bizonyára elsősorban nyelvi okokból. Nagy művészet kell hozzá, hogy az ő tájszavakkal és gazdag magyar ízekkel csorduló stílusát elevenen újjá lehessen kelteni. Németül is csak vagy öt-hat regénye jelent meg. Egy szellemes berlini kritikus valamikor azzal próbálta elintézni, hogy elkésett naturalista. Alfred Kerrnek ez az ítélete elvileg és a konkrét esetben egyaránt téves és tarthatatlan. A nagy írók túlnőnek a stíluskategóriákon, a zseni időtlen. Móricz Zsigmond is az. Francia viszonylatban persze nem a XVIII. századi vagy a későbbi tiszta intellektualizmus hívei találhatnak hozzá elsősorban kapcsolatot. A francia lélek, amelyből a modern francia entellektüel is megőrizte a sokat emlegetett ősi gall jókedvet és a valóságérzéket. Aki Villont és Rabelais-t szereti, aki tudja, hogy a klasszicizmus nem föltétlenül szalontermék, de mindig realizmus, aki nem felejti, hogy a Teremtő fejlődés-t franciául írták, aki becsüli Gionót, az mindig szeretni és becsülni fogja Móricz Zsigmondot. A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne, egy nagy írót kaphat benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabb divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és külön tart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi gyónásokat.

Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.

Halála száz és száz emléket elevenít föl. De a kezdet után rögtön a végére kell ugranom. Most augusztusban még kétszer voltam vele. Az első alkalommal Debrecenbe utaztunk, a nyári egyetem írói ankétjára, és írói estjén szerepeltünk. Szép, ősz oroszlánfeje már fáradt volt, az arca sovány, de a szemei élénkebbek a rendesnél. A zsúfolt vonaton Blahánéról beszélt, régi anekdotákat elevenített fel, és leányfalusi körtével kínált. Nagyon egyedül érezte magát, évek óta; legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat. – Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta előttem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton –, az én nemzedékem nagyrészt meghalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam… ! Egészben véve azonban útközben és Debrecenben mégis jókedvű volt. Egy körtefát ajándékozott nekem a kertjéből, hadd legyek ingatlantulajdonos, földnélküli földbirtokos. Délután ő elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerően, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idő már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részéből; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsősorban őt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen, a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népé-ből. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idő elviselhetővé tett: egy álló órán át tartott, és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ő is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvű lett, reggel visszautazott Budapestre.

Aztán, már utoljára, a minap találkoztam vele a Nemzetközi Vásáron. Most nem ő utazott vidéki ismerőseihez, azok jöttek fel hozzá. Könyves sátra, úgy tudom, igen nagy forgalmat bonyolított le. Megint tanúja lehettem a népszerűségének. Rendőrtiszt és mérnök, földbirtokos és parasztember, plébános és református pap és szabadságos katona: ismeretlenül és ismerősen mindenki a barátja volt, mindenki szerette, kereste, beszélgetett vele, és ő mindenkinek ismerte a városát, faluját, problémáit és rokonságát. Folyton dedikálnia kellett, pedig csak megvásárolt könyveibe írta be a nevét. A Magvető sikerére volt a legbüszkébb, az antológiára, melyet irodalmunk múltjából oly kitűnő érzékkel állított össze a magyar nép számára. Még megajándékozott a Rózsa Sándor második kötetével, a nagyszerű trilógia most már befejezetlen marad. Villamoson mentünk haza, utolsónak a vásári sokadalomból; úgy viselkedett az övéi és a fiatalok közt, akik hozzánk csatlakoztak, mint egy háttérben maradó és mégis egyedül fontos pater familias, aki tudja, hogy neki csak szolgálat és kötelesség a dolga.

S most, tegnapelőtt, meghalt. Szenvedve, szegényen és némán. Holnap már a temetőben búcsúzunk tőle. A bombatámadás óráiban halt meg, pénteken éjjel, a Herzog-klinikán. Előzőleg négy napon át eszméletlenül feküdt, úgy, ahogy az agyvérzés után behozták Leányfaluról Budapestre.

Felütöm még az egyik könyvét, A boldog ember életét.

– Joó György – mondják a zárósorok –, a te életed mintaszerű emberi élet… Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi térségen … Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál.

Az ország szolgálatában… Ezt még a könyv mondja.

S nekem szégyenkezve jut eszembe az az elnyúlt, kései előadás a debreceni pódiumon.

Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletből nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élőszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.

Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal

Egy nappal a halála előtt véletlenül kétszer is meglátogattuk egymást, ő délben engem, én este őt. Előzetesen hónapokon át nem láttam, Somogyban voltam a Balatonnál.

Ezen a szerdán, úgy tizenegy tájban megszólalt az előszobám csengője, és szinte rögtön rá benyitott Piroska, az új háztartási alkalmazottunk. „Főnök úr”, kezdte, mert régebben vasúti kalauz volt, és a nyelve még rájárt a szakmai beszédre, „főnök úr, megjött a bátyja!” Kissé csodálkozva álltam fel az utcai ablak mellől, ahol az írógépen dolgoztam. Zoltán bátyám? hogy kerül az ide a miskolci üvéből vagy a fűtőházból? A bejelentés azonban félreérthetetlen volt. Siettem hát a vasúti főmérnök elé, de a lány mögött, az ajtóban, amely a könyvtárszobába nyílik, Nagy Lajos szürke felöltős, roskadozó és köhögő alakja tűnt fel. „Rakodj le”, mutattam beljebb, a szobába, és szemem a másik vendéget kereste, a távolabbit, a ritkábbat. „Müller dr.-t kerestem itt a Volkmann utcában”, magyarázta Lajos, „de nincs otthon: gondoltam, megvárom nálad. Injekcióra járok hozzá.” „Hol a vendég?” kérdeztem én a lánytól. Az értetlenül mutatott befelé, hogy hát ott van, bent van. „Az Nagy Lajos író barátom, a szomszéd utcából, a Házmánból!” „Mert hát azzal csengetett be”, nevetett Piroska, aki egyiküket sem látta még, „hogy: itthon van-e Lőrinc öcsém; én meg a főnök úr testvérbátyjának gondoltam.” A tévedést most utólag kissé tragikusan árnyalja emlékezetünkben a másnap; több mint harminc éven át ugyanis a tizennyolc esztendőnyi korkülönbség ellenére, mindig a keresztnevünkön, sőt inkább a teljes nevünkön szólítottuk egymást, és csak most testvéresített össze a véletlen.

Ismeretségünk még a Centrál kávéház húszas éveinek elejére nyúlik vissza, de tulajdonképpen nem volt elég egyéni, sokáig nem voltak igazi közös dolgaink az életben. Nagy Lajos akkoriban délutánonként a Centrálba is eljárt, és félig-meddig a Babits-asztalhoz tartozott, bár valójában az Abbázia meg a New York és a Japán volt a meghitt tanyája. Itt sokat vártak tőle, a népszerűsége azonban mindig zártkörű maradt. Aztán meg novellista volt, engem pedig elsősorban a költők meg a kritikai irodalom emberei érdekeltek. Idegen voltam a világában, a Móriczéban viszont otthonosan mozogtam. Így aztán elsősorban mint félelmes hírű sakkozó keltette fel a figyelmemet: nemegyszer áttelepedtem az asztalához, amikor Tóth Árpáddal vagy Mikes Lajossal félreült a fehér-fekete bábokat tologatni; partit én magam mindössze egyet veszítettem vele szemben: másodikba tökéletesen fölösleges lett volna belekezdeni. Nagyon imponált a tudásával, a logikájával; a rejtélyes múltjával is, amikor Schöpflin bácsitól megtudtam, hogy „darabont szolgabíró volt”, meg hogy „rettentően erős ember”, és „operaénekes is lehetne”. Csak hát túlságosan fiatal voltam még, és éppen a lényeg nem vonzott igazán az írásaiban, a ridegen tárgyilagos és szürkeségével szinte tüntető előadásmód.

Eredeti és szüntelen teoretizálása és gazdag ötletei annál inkább; azok legalábbis mulatságosak voltak. Akkortájt a legradikálisabb szociológiát forrasztotta egybe a szerelmi ösztönélet legradikálisabb elméletével. Úgy emlékszem, nem volt mentes egy csomó gátlástól, és – nem egy nőismerősöm szerint ok nélkül – csúnya férfinak tartotta magát, és emlegette korai kopaszodását. Még nőtlen volt, félszeg és óvatos, máskor meg talán túl egyenes is az udvarlásban; mindenesetre megvetette a szívek lírai „dumáját”, és a kettős elragadtatások ködvilágát. Úgy gondolom, hogy a szégyenérzetet igen korán kiirthatta magából: az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfejtenivalónak, az igazságnak, a valóság megismerésének. Az egész társadalomra és történelemre kiterjesztette filozófiáját, „kellemetlen” lélektanát. A férfiakat kell felszabadítani… az ő csatáikban a pénz fegyverei csattognak, a nők pedig az önérdekük rabszolgái ugyan, de urai lehetnek (s önzésükben azok is) a világnak, mégpedig a sokat keresőkön, végeredményben a bankárokon keresztül, akik vagyonukkal elhorgásszák a szegények elől a legszebb és legvonzóbb nősténypéldányokat. „Én például nemi proletár vagyok”, hangoztatta akkoriban, „és minden férfi az, aki szegény”, ilyenféle fejtegetésekhez meggyőzőbben illett volna Calibán vagy Timon dühöngő stílusa; Nagy Lajos azonban kiiktatott a szavaiból minden személyes ízt, és inkább a górcső éleslátásával és szenvtelenségével kívánt dermeszteni; Shaw és Strindberg kismiska volt hozzá képest a szatíra lendületében, a nőkritika vitriolos könyörtelenségében, ahogy legvégső swifti konzekvenciákig hajtotta a gondolatait. Sokszor úgy hatott, hogy humorizál; humora azonban mechanisztikus volt, s nem szórakoztatni akart, hanem szüntelenül leleplezni, védpáncélokat átmarni, és megvetette a fantázia szokottabb formáit és színeit. A torzkép lengette benne a kalapját a polgári józanság és megszokottság felé, baudelaire-i gúnnyal. Én bírtam, sőt szerettem ezt az epatírozó, hideg humort, amely talán egyik változata volt az akkor divatos ún. expresszionista, pontosabban dadaista vicceknek, s úgy rémlik, írtam is valamit Nagy Lajosnak egy későbbi groteszk kis kötetéről, melynek Képtelen természetrajz volt a címe.¹

Mindennek jó harminc esztendeje már; és amit én tudok, az mind inkább csak szerény adalék „Lajos bátyám” belső atmoszférájához. Szerkesztőségekben továbbra is eleget találkoztunk, s néha a New Yorkban, majd a Bucsinszkyban. Barátságunk mindamellett delej nélküli ismeretség maradt. Nagy Lajos már jó ideje megnősült, feleségével együtt később valami kölcsönkönyvtárt nyitott, de változatlanul szegény maradt, és változatlanul – legfeljebb azt mondhatnám: most már kettesben – régi legényéletét élte. Szerelmi „proletárságának” problémái elúsztak a szivarfüstbe, s a komorodó események szelében-viharában. Még mindig nem tudtam hova tenni magamban ezt a különcnek ható, rideg tehetséget, ezt az aprólékos és gondos összeférhetetlenséget a polgári világgal a polgári világnak azon a szalonlátszatú senki-földjén, ahol az élete, az az eseménytelen élet, zajlott zajtalanul. Ha csak századrészét elmondta volna valamikor kávéházi beszélgetések közben annak, amit önéletrajzának első kötetében, A lázadó ember-ben később elmesélt, százszor kíváncsibb lettem volna rá, mint így voltam. Mert nehéz volt azt tudni, hogy ki is az a Nagy Lajos! inkább csak a makacsságát, az engesztelhetetlenségét ismertem, s a becsületességét. Regényt, nagy művet, összefoglaló képet szerettem volna tőle, s egyúttal róla, távcsőhangulatot a górcsőé helyett. Igazi siker híján azonban a fontos műveit sem fogta össze, nem tette láthatóvá a könyvkiadó céhnek az a része sem, amely rokonszenvezett a baloldaliságával. Egyik-másik műve, például a Kiskunhalom, meglepett és újra meg újra meggyőzött írójának mély és eredeti tehetségéről, a részei között azonban elsikkadt számomra az egész jelenség. Egészen biztos, hogy az én hibámból történt így, de – azonkívül, hogy nem költő volt, tehát nem közvetlen bajtárs – szerepe lehetett ebben annak is, hogy sem az „öccse” nem voltam, se a „bátyja”. Nem volt eléggé messze ahhoz, hogy távlatból láttam légyen (mint pl. Krúdyt, akihez személyileg szintén nem fűzött igazi közösség); a másfél évtized viszont eléggé távol tartotta közelemből.

Ő is alighanem így, vagy majdnem így lehetett énvelem: sem embernek, sem írónak nem voltunk különlegesebben érdekesek egymás számára. Közös dolgaink nem adódtak, élményeink csak hézagosan, ellentéteink talán sohasem, így hát csak „agyilag” érintkeztünk annyira-amennyire. S alighanem még soká ez maradt volna a kapcsolatunk, ha néhány évvel ezelőtt ide nem költözik a szomszédságba, a Pasarétre, ahol én már csaknem két évtizede lakom. De akkor már egészen más ember volt, befelé forduló, testileg-lelkileg nagyon szenvedő. Utcai egymásba botlások, autóbuszmegállói találkozások után a felesége, Boriska, egy napon bevitt, bekért hozzá a János-kórházba, ahol feküdt. Minden különösebb esemény és beszélgetés nélkül ott éreztem meg először a líráját. Házbeliek, lakótársai, akikkel összeismerkedtek, szintén meglepő, kedves anekdotákat meséltek róla, oldódott érzelmeket, bámulatos őszinteséget, majdnem vitrioltalan emberszeretetet. Mikor meggyógyult, egy nap váratlanul meglátogatott. Rettentő gyötrelmei lehettek. Nem értettem s nemsokára már nem is akartam: érteni egyszerűen megszerettem, és szerettem volna segíteni rajta.

Aztán mind többször átjárt a szomszéd utcából. Jó ideig azonban mintha titokban vendégeskedett volna: nyilván tartott a feleségétől meg orvosaitól, hogy megszidják, amiért fölöslegesen emeletet jár. Majdnem mindig zihálva, köhögve, fulladozva ért fel hozzánk, az első emeletre; sokszor már az ajtóban a karjaim közé esett, nemegyszer sírva fakadt és bent leborult a díványra, az asztalra, hangosan és görcsösen nyögve-zokogva, nem törődve azzal sem, hogy kívülem hallja-e még, látja-e még valaki. A betegségéről beszélt, öregségéről, gyerekkora óta tartó szorongásokról. Lelki beteg volt, és nagyon gyönge; fél fülére már nem hallott jól. „Én egész életemben féltem!” ismételte számtalanszor. Roncs volt, és azt hitte, hogy én, a másik roncs, segíthetek rajta. Mikor végleg látnom kellett, hogy az én számból mennyire jogtalan minden testi panasz az övéihez képest, többé nem akartam „lírai” versenyre kelni vele, és én igyekeztem realista és objektív maradni. S mindjobban megszerettem benne, a lázadó emberben a vívódó embert, aki a maga öregségében és roskatagságában éppoly reális és pátosztalan maradt, amilyen három évtizeddel ezelőtt volt, éppoly kegyetlen bíró saját magához is, mint egykor, csak most tapasztaltabb, és aki minden díszt eltávolított a beszédéből, azt tartva, hogy az csak porhintés vagy kápráztatás volna, érzelmi lerohanás, romantika volna ott, ahol a gondolat becsületességére és csupasz izmaira kell féltékenynek lenni.

Nem tudom, testi szenvedés bántotta-e több, vagy lelki. A testinek mindig megrendítő a látványa, s a Nagy Lajosénál én talán sohasem láttam nagyobbat, leplezetlenebbet. A Házmán utcában nagyon sokan jártak hozzá, főleg időnkint, barátai, közelebbiek és régebbiek is, mint én. Bizonyára nem kevesekben, egyszer épp azokban támaszthatott kételyeket az állapota iránt, akik legközelebb állottak hozzá. Még a feleségétől is nemegyszer hallottam: „Lajos, már megint túlzol!” Az efféle rászólás alapjában véve biztatás akart lenni, bármelyikük tette. Egész sor betegsége volt: szív- és tüdőasztma, koszorúér-elmeszesedés, vesezsugor, s mint utólag hallom, prosztatarák.

Az utolsó két-három évben, mondom, igen sokszor megjelent nálam, többnyire pihenni kis sétái közben. Kávéházi ember volt, mindvégig az maradt; nem bírta a zárt otthont, és folyton társaságot hívott, főképpen estére. Sokat zsörtölt a hozzátartozóival, becsvágya volt apróságokban is a precíz közlés, a lényeg kiemelése; viszont a felesége háta mögött is sajátságosan ragaszkodó, kíméletes, sőt lovagias férjnek mutatkozott minden fontos nyilatkozatban és cselekedetben. Öltözködés tekintetében – rám úgy hatott, hogy talán még nálam is hanyagabb volt; meglepetve hallom azonban most a feleségemtől, s nem egy közös nőismerősünktől, hogy éppen ellenkezőleg: Nagy Lajos, legalább az újabb időkben, mindig jó ruhát és inget hordott, tiszta és gondozott ember volt, láthatóan adott magára.

Azon az utolsó szerda délelőttön, amelyből kiindultam, szintén azért jött, hogy megkérjen: menjek át hozzá vacsorára. Én majdnem mindig olyankor kerestem fel, amikor hívott, ő vaktában állított be. Nem tudom, miért, de sokszor valami titokzatosság keveredett a jövetelébe, és néha valami érthetetlen játékosság a hívásaiba; pl. feljött hozzánk, és kért: este hívjam fel, mintegy magamtól, és kérdezzem meg, otthon vannak-e, vállalnak-e egy csésze feketére. Az első időkben feszélyezett ez a titkolózás, de később, mikor megszerettem, szó nélkül mindenkor eleget tettem a kívánságának; a megrendezésnek pedig soha semmi látható szükségét vagy magyarázatát nem láttam, akár szűkebb körben voltunk együtt, akár nagyobb társaságban. Azt hiszem, napokkal előre számon tartotta az üres estéit, és könyvet vezetett a fejében arról, hogy ki mikor nem ér rá. Az említett utolsó estétől különösen félt: Boriska, mondta, két napra most kint marad Soroksáron, a „birtokukon”, senkit sem sikerült látogatónak megnyernie, vacsora után nekem a legkisebb strapa átlépnem a szomszédságba; ugye, megteszem? Ekkor is igen komisz állapotban lehetett, bent vetette le a felsőkabátját, és szinte belerogyott a fotelba. És sírt. A „repülő csészealjak”-ról esett szó, melyeknek a témáját azokban a napokban valami meteorjelenség aktualizálta: előszedtem Asztronauták című szonettemet, egy 1948-as Válasz-ból, s a mesés hírek elemzését estére halasztottuk. Kérdeztem: nem akar-e mikrobarázdás Beethovent hallgatni, vagy egy kis Walkür-t az én külön lelkendezésemmel, magyarázatommal. Nem akart. „Nem értek hozzá, hangversenyzene nekem semmit sem mond. Én az olasz operát szeretem, abból is csak az ének-részeket.” És ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Akkor hát este meglátogatod a miskolci bátyádat, Lőrinc öcsém?”

Meg is látogattam. A Házmán utca 10-ben ő eresztett be, az előkert felől. A kivilágított földszinti ablakokon át már láttam, hogy nincs egyedül. Az ajtóban bocsánatot kérve megölelt, amiért becsapott: elfelejtette, hogy erre az estére már régebben meghívta dr. Fábián Dánielt. „Régi orvosbarátunk – nem ismered? Lekötelezett eggyel-mással az ostrom előtt … És Boriska se maradt kint Soroksáron – szörnyen megromlott az emlékezetem!” De a háziasszonyon kívül Mérayné is jelen volt, s egy másik barátnőnk, dr. G.-né Alisz az emeletről. (Tőle tudom különben, hogy két nappal előbb, hétfőn éjjel, fél tizenkettőkor becsöngetett hozzájuk Nagy Lajos: nagyon rosszul volt, de nem akarta felkölteni kimerült feleségét, így hát csendben felöltözött, és felvánszorgott emeleti barátaihoz, hogy oda hívjanak hozzá orvost. G. Alisz át is ment a Volkmann utca 5-be Müller doktorért, és másfél órás, csendes beszélgetéssel nagy nehezen megnyugtatták a beteget. Az eset azonban még ugyanazon az éjszakán megismétlődött: Nagy Lajos hajnal előtt még egyszer fellopakodott az emeletre, s egy másik ismerősével újra átkérte a szomszédos orvost; ekkor azonban már csak injekció tudta megnyugtatni. Ez volt az az éj, amikor hajnali 3-kor felhívta Déry Tibort… Kis dolgok, de feljegyzem őket: az utolsó napok és órák eseményeiből mindent fontosnak érez az ember.

A mi utolsó – szerdai – esténken viszont aránylag nagyon jó erőben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kaptunk. Lajos dohányzott: fél cigarettákra gyújtott, és egy-két szippantás után eldobta a csikkeket. Minduntalan visszatért persze a betegsége dolgaira – régebben sokszor azt emlegette, hogy megőrül! –, most azon tűnődött, hogy másnap bevonuljon-e valamelyik kórházba, és hogy melyik volna a legjobb. Élénken elemezte egyik kollégánk szerepét és műveit; s kifejtette, hogy szeretne magasabb, szárazabb levegőre menni, elköltözni a Pasarétről. Aztán megint az idegességéről, a félelemről beszélt. „A nyúl”, mondta „a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg…” „Te meg”, vette át a szót ugratva Fábián dr., „te meg úgy viselkedtél mindig, mint egy oroszlán!?” – „Azt nem, én csak magamra húztam valami oroszlánbőrt!” – gúnyolódott önmagán a házigazdánk. Aztán, miközben a felesége ki-bejárt a nagyszoba és a konyha között a feketekávés holmikkal, rendkívül részletesen és látható élvezettel mesélte ostrom alatti élményeiket, főleg egy volt házigazdájuknak, egy minden hájjal megkent talpraesett csibésznek a viselt dolgait. Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át bekukucskálni a „korongrepülőgépek” titkaiba; s mikor eljutottunk a földre szállt marslakókhoz vagy vénuszlakókhoz, akiket „testileg láttak”, Nagy Lajos derűsen bizonykodva jegyezte meg: – „No, akkor biztosan azt is látták, hogy a marslakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt…”

Mintegy másfél órán át igen élénk és vidám volt ezen az utolsó estéjén Nagy Lajos. A csibésztörténetek részleteinél folyton precizírozott, folyton helyreigazította a feleségét, ez nem így volt, abban az volt a lényeg… Aztán ellankadt, ideges lett, a füst miatt ablakot nyitott, majd kiment, állítólag le, a pincébe, megnézni, hogy „jól rakták-e fel az emberek a fát”. Én azt gondoltam, hogy alighanem csak a fürdőszobában járt. Akik nem a házban laktunk, 11 tájban szedelőzködni kezdtünk. A házigazda erősen marasztalt, de hamarosan búcsút vettünk.

Húsz órával később, csütörtökön este ő mondott búcsút örökre ugyanannak a háznak, a Pasarétnek, egész Magyarországnak.

Jászai Mariról

Van a könyveim között egy zöld kötésű kis kötet, a Szonettek könyve a Heinemann-féle angol Shakespeare-sorozatból. Jászai Maritól kaptam. Benne dedikáció és dátum: „A szonettek művész-fordítójának, Szabó Lőrincnek, cserébe. – Jászai Mari, 1923.”

Könyvtárrendezés közben került a kezembe a minap ez a kis zöld kötet. S melléje téve jegyzetek, gyorsírásos emlékek, amelyekből annak idején, huszonegy évvel ezelőtt, újságcikk lett. A jegyzetek egy hosszú beszélgetés kottái; de a Nagyasszony lelkét mutatják azok a tintával és ceruzával írt sorok is, melyeket ő jegyzett be valamikor a nekem adott – nyilván a magyar Shakespeare-szonettekért baráti „cserébe” adott – könyv ötödik lapjára. Apró életrajzi adatok volnának? Lehet. Aztán három mondat, macskakörmök közt. „A szenvedőnek még nincs joga pesszimizmusra”, mondja az első. Érdekes, kemény mondat. Az ő gondolata, Jászaié-é? Valószínűbb, hogy idézet. Hiszen a további kettő már föltétlenül az, Nietzsche-mondások, ismerhetjük őket: „Schlecht ist alles, was aus der Schwäche stammt,” („Rossz minden, ami a gyöngeségből ered”) és „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” („Ami nem pusztít el, csak erősebbé tesz”).

Igen, ezek Nietzsche-tételek, Übermensch-igazságok, és Jászai Mari Übermensch-típus volt. Vajon mi reagált benne – tűnődöm tovább, nézegetve az öreges és mégis erőteljes betűket –, mi reagált benne az erő tragikus filozófusára: a féktelen és végtelen energia, vagy a titkos gyöngédség és érzékenység, amely a sóvárgásaiból szüli meg az emberfölötti erő tiszteletét? … Mindenesetre ő volt egyike a legnagyobb egyéniségeknek, akikkel, kevéssel azután, hogy Budapestre kerültem, összehozott a sors. Babits Mihály mellett talán őt tiszteltem a legjobban: benne a zord, szenvedélyes, magányos lélek egyszerűsége, bátorsága és egészsége kapott meg. Mellette egy kicsit mind dekadensek voltunk. S milyen jólesett mégis rokonnak érezni ezt a fenséges erőt, rokonnak az intellektualitásban, amely szintén megvolt és nem az életerő rovására volt meg benne! A csillagot, a sugarat láttuk a homlokán, amelyről később, halálát siratva Babits írt, Babits, akit már én ismertettem meg vele.

S engem ki ismertetett össze Jászaival? Egy színigazgató. A Nagyasszony egész életében rajongott Shakespeare lírai verseiért, szavalni akarta őket, a régi fordítás nem tetszett neki, s végül „mérgében” maga is nekiállt a szonettek fordításának. Nem ment… Ekkor jelent meg az én első jelentős irodalmi munkám, a Szonettek magyarul. Jászai nagyon megörült neki, és említett közös ismerősünktől hallotta, hogy a munka szerzője nem ötven-hatvan éves férfi, hanem egy huszonkét éves költő. A színigazgató biztatására jelentkeztem aztán telefonon, megköszönni a Nagyasszony érdeklődését, s ő meghívott. Nem lehettünk igazi barátok, hiszen túl kevés élő kapcsolatom volt ahhoz a hét évtizedhez, amely már mögötte állt; de szívélyes, barátias viszony alakult ki köztünk. Akkoriban, kevéssel az első világháború után, még szörnyű lakásínség nyomott bennünket. Már családos ember voltam, mégis albérletben laktam az Üllői út 31. sz. ház földszintjén. Oda hívtuk meg egyszer Jászait ebédre, s nagy kitüntetésnek számított, hogy el is jött. Mikes Lajos volt még a vendégünk, továbbá Gráf Ferenc, egy német úr, atyai barátom, és Babits Mihályék. A Nagyasszonynak még a hangja is alig fért el a két kis szobában, nemhogy a vendégek.

– Bokáig érő, zöld bársonyruhában jött el Jászai – összegzi és egészíti ki most emlékeimet erről az ebédről és néhány találkozónkról a feleségem. – Térdei közt besüppedt a nehéz anyag, úgyhogy Jászai, mikor ült, a lábai közt hintáztatta a retiküljét. Sokszor láttam így villamoson is. Klára lányom akkor még pólyás vagy karonülő apróság volt. Jászai nagy kalapot viselt, fátyollal lekötve az álla alatt. Főleg a férfiakkal beszélgetett. Bort nem ivott, sőt előszedett hat névjegyet, és valamennyiünknek befödte a poharát, annyira szagát se bírta az alkoholnak… Aztán ő hívott vissza bennünket, Bajor Gizivel és másokkal… Egy további alkalommal Babitsékkal voltunk vendégei a Rudolf rakparti lakásán. Rettenetesen tiszta lakása volt. Ragyogó üvegedényben tálalt, s az üveget, mint mondta, mindig maga mosta el: „Ehhez a munkához nem ért cseléd!” A késeket, mint Babitsné is megírta, papírszalvétával letöröltette velünk, mert „a mosogatást még csak vállalom, de a smirglizést, azt nem!” Uzsonna után Babits Ilonka rá akart gyújtani. „Mit?! Ezek közt a hófehér falak közt akartok ti bagózni?! Nálam még Herczeg Ferenc is kiment a gangra, ha füstölni akart!” Ezen a délután különben is nagyon ránk járt a rúd, ránk, asszonyokra. Jászai ugyanis nagy emfázissal lelkendezett: milyen boldogság volt megérnie ezt a költői napot, hogy ilyen vendégei vannak stb. A társaság megtisztelten és zavartan hallgatott, és mosolygott, s végül én, kínomban csak azért, hogy megtörjem a csendet, próbáltam visszaudvariaskodni valamit. Egyéb se kellett! Jászai kurtán és keményen leintett bennünket, feleségeket: „Csend, a bók nem tinektek szól!” Amin főleg Babitsné hökkent meg, hiszen ő maga is írt már, verseket, novellákat. Búcsúzáskor papírmasé babával ajándékozott meg bennünket Jászai: sajnos a kis Klára túl sokat játszott vele, szétszedte, valószínűleg szétrágta. A fejét, külön, még sokáig megőriztem. Egy margitszigeti közös uzsonnánk után pedig oly hangosan gyönyörködött a Nagyasszony a tulipánfában, meg a virágokban, úgy lelkendezett, hogy folyton egész sereg ember gyűlt körénk a sétautakon.

Eddig a visszaemlékezés. Hadd térjek rá azonban arra a gyorsírásos beszélgetésre, amelyből kiindultam, s amely megelőzte az említett találkozókat. A látogatás 1923. január 19-én pénteken történhetett, első beszámolóm két nappal később jelent meg róla. A Komárom megyei ácsmester és községi hajdú lánya, az egykori gyerek-pesztonka és markotányosnő, Jászai Mari, már réges-rég a magyar színészek királynője volt, s egy évvel az interjúm előtt ünnepelték 50 éves nemzeti színházi tagságát. Lehel István, Rédey Mária és mások írásai és saját naplójának, levelezésének a kiadása után ma már jól ismerjük az életét. Én akkor még aránylag keveset tudtam róla, hiszen mindössze néhány szerepben láthattam. Jól emlékszem azonban arra, hogy milyen csodálatosan szavalta Petőfit! S egy jellemző kis esetre is a Fészek klubban: Jászai Mari a 75. Shakespeare-szonettet szavalta, s egyszer csak, a vers közepe táján abbahagyta a szövegmondást, végignézett a közönségen, és elragadtatott mosollyal közbeszólt: „Ugye, milyen gyönyörű?” – aztán folytatta a szonettet. Persze óriási taps fogadta a kis lírai rögtönzést.

Ilyesféle impressziók és emlékek rajzottak bennem, amikor elindultam hozzá. Jászai nem szeretett fölöslegesen érintkezni. Telefonszámát csak barátai tudták, lakásán évek óta kikapcsolta a villanycsengőt, és energikus „Kopogj!” felírással csak akkor függesztett ki táblát az előszoba üvegajtajára, ha bejelentett látogatót várt. Nappalijában épp a cserépkályhát javították, a szőnyegeket vitorlavászon fedte, és két munkás javában dolgozott, mikor beléptem.

– Nézegesse itt a könyveimet – vezetett Jászai a szalonba –, nekem még ki kell nézegetnem ezekre a jó emberekre.

Egyedül maradtam a nagy fehér teremben. Mennyezetig nyúló tükör. Fehér függönyös ablakon át kilátás a Margit-hídra és a havas budai hegyekre. Világosbarna keményfa bútorok álltak a szobában, és márványszerűen masszív könyvszekrény, tele magyar, német, angol és francia munkákkal. Mindenfelé szobrok, képek, műtárgyak. A másik szobából, az ágy mellől, két faragott faoroszlán nézett felém haragosan: ők is tudták, hogy úrnőjük nem szíveli az interjúvolókat.

Jászai végzett a kályhásokkal, és bejött. Fehér sál volt a fején, barna bársonyruhája fölött télikabátot viselt, hiszem ezen a napon nem fűthettek a szalonban. A nyakán kis aranylánc ragyogott, zöld lapjai furcsa betűkből egy újgörög verssort, egy ismert Byron-refrént raktak össze: „Dzói mú, szász agapó!” („Életem, szeretlek!”)

A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiájá-t, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.

– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiájá-t! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillant a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé, s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.

– Akkoriban – folytatta a nagyasszony – magunk csináltuk a ruháinkat. Mind a tizenegy kosztümöt én terveztem és készítettem. Volt két piktor barátom, Paczka Ferenc és Feszty Árpád – esténkint jól szoktam tartani őket maradék főzelékkel –, azt mondtam hát nekik: „fiúk, kosztümskiccekre van szükségem!” Egy perc, és máris ugrott mindegyik kezében a plajbász. Aztán elmagyaráztam, hogy az első ruha csak virágból lehet, hiszen a Paradicsomban vagyunk. Úgy is lett. A második két szép kecskebőrből telt ki. A hajamba – hosszú, vörös hajam volt – pávatollat tűztem. A fiúk táncolni kezdtek, mint a vadak, és ordítottak: „hol vette ezt az ideát?” „Hát” – válaszoltam – „Éva már akkor is szerette a szépet: felszedett az édenkertben egy pávatollat a földről, és kontyába tűzte!” Aztán elmeséltem, hogy-mint képzelem a többi ruhát, ide kötés kell, oda laza redők, amoda fodor, ők megrajzolták, akvarellben kiszínezték, én pedig megcsináltam a kosztümöket. Többnyire magam, szabóra nemigen futotta.

Beszélgetésünk, melyből lehetőleg csak az ő szavait idézem, a híres Nagy Imrére, az első Ádámra terelődött.

– Nagy Imrét – mondta Jászai – ég és föld imádta. De talán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki az az éneklő modor, ezüstharang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. Egy Hamlet-előadás előtt, a régi Nemzeti udvarán, így szólt hozzám: „mindjárt kész a rostélyos, meg van törve, be van sózva, még pár gombát dobok rá, s amint felmegyek, megsütöm.” Megjegyzem: nagy szakács volt! Én halálos komolyan éltem a szerepeimben, szentségnek tekintettem őket, s ma sem megy a fejembe: hogyan bírt az a nagyszerű Nagy Imre, Hamlettel a lelkében, úgy kedélyeskedni a rostélyosról! Máskor – már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyedakós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.

– Milyen volt – kérdeztem – a régi rendezés és publikum?

– Ilyen nagyszabású és ennyi színváltozást követelő mű előadása annak idején rendkívüli feladat volt. A darabot meghúzták, de csak annyira, hogy beleférjen egy estébe. Ma egyetlen estén könnyen lepereg az egész Tragődia, hiszen most két-három perc alatt díszleteznek, akkor pedig tizenöt perc is kellett egy változáshoz. És kevés díszítő volt, s nem is olyan gyakorlott, mint a maiak. A közönség meglehetős egykedvűen fogadta az előadást, nem a mai akklamációval, de a siker egyre nőtt, ahogyan a hold növekszik. Mi óriási tisztelettel és áhítattal játszottunk. Én vagy 150-szer játszottam Évát a Nemzetiben; hogy vidéken hányszor, azt már nem is tudom, Persze öt év is beletelt, míg lepergett az a 150 előadás. Vidéken sokfelé vendégszerepeltünk, Nagy Imrével vagy helybeli Ádámokkal, s emlékszem, csodaszámba ment, hogy Kolozsvárott egyfolytában hétszer adtuk a Tragődiát. Öt évig alakítottam az Évát, aztán jött egy undok intendáns, aki – mikor új ruhákat kértem tőle, mert a régiek már ronggyá szakadtak – levette a szerepemet. Utánam Fáy Szeréna következett, mint Éva, majd Császárné, Paulay Erzsi és Hettyei Aranka. Most is kért a direktor, hogy vállaljak valami apró szerepet a hétfői felújításban: akartam, erőszakoltam, de nem bírom … Én mint Éva éltem a színpadon és… nem … nem bírom, nem lehet … önmagam, az emlékeim miatt …

Több apró kérdésre válaszolva Jászai még a következőket mondta el mindennapi életéről:

– Reggel korán kelek, így, télidőben, hat órakor. Magam takarítok! Annyi kályhát pucolok ki, ahányban előző nap fűtöttem. A takarítónőm, Farkasné, csak kilenckor érkezik. Aztán jön a lemosás, hideg vízben, és igen kiadósan. Délelőtt próbám van, vagy előadok; ha meg itthon maradok, akkor olvasok. Iszonyatos könyvmoly vagyok most is, akárcsak kislánykoromban, amikor az idegen zongora alatt kuksolva szemfájdulásig betűztem a János vitéz-t.

– Mit szól a többi Éva játékához? – kérdeztem végül.

– Öreg színésznő nem kritizálhat fiatalt, azt mondanák rá, hogy irigy. Pedig volna korrigálni-és dicsérnivaló. Én világéletemben azokat szerettem, akik a legszigorúbban levágtak; de szemtől szembe, és nem a hátam mögött. A színpad volt az igazi világom, a másik életem csak árnyélet. Mindig tanultam, éjszaka is, lelkesen és örömmel, a jéghideg szobában is kiugrottam ágyamból egy angol szóért, hogy magamhoz vegyem a szótárt. Negyvenöt éves koromig nem volt míderem, és nem jártam társaságba. Mégis úgy elröpült az életem, hogy sokszor révedezve mondom magamnak: „Nem, nem, nem lehetsz te még öreg, hiszen csak most kezdted az életed!” Alig akarom elhinni, pedig úgy van. Azért tetszett rövidnek, mert mindig azt csináltam, amit szeretettel tudtam csinálni. Megöregedtem, de hál’istennek, egészséges vagyok, és már nem fog rajtam a kor. Vannak emberek, akiket elfelejt az Isten.

…Ezeket mondják a régi betűk, gyorsírásos feljegyzések. És elhallgatnak. Elköszöntem. Jászai Mari visszament kedves könyvei közé, lehúzta ajtaja üvegére a csipkefüggönyt, és bevette a „Kopogj!” táblácskát. 1926 végén meghalt. Most 94 éves lenne. Vele halt a költészet nagy sugárzása, vele Elektra és Antigone, Gertrudis és Éva.

Vele a színpadon az egész „emberfölötti” csillagrendszer.

„Társuk leszek”

Önéletrajztöredékek: Király György

Száz embernek elmondottam, száz ember elmondotta nekem: meghalt, meghalt… És mindnyájunk előtt emlékek végtelen processziója indult meg: a teste, a lelke: betegsége, bátorsága, okos szeme, erős hite, beszélgetések, tudásának elszórt kincsei, vagy meleg baráti szók, egy kézszorítás, egy apróság, egy semmiség, ami fontossá válik a halálban.

Nem volt édestestvérem az irodalomban, nem vagyok, nem leszek szakember abban, ami benne a tudós lényege; az írót látom, a kritikust, jelenkori vonatkozású ítéleteit és polémiáit. És az embert, a barátot siratom.

Magamnak mondom el ezeket az apróságokat, magamnak, és azoknak, akik szeretik őt.

*

Az egyetemen láttam először. Céltalanul csavarogtam akkoriban a tantermekben; csaknem kizárólag az új tanárok óráit látogattam, Babits- és Laczkó-órákat, tiszteletből és kíváncsiságból. Tulajdonképpen a hatásra voltam kíváncsi, arra a visszhangra, amit a tudomány és filológia szigorú termeiben az eleven irodalom harcosainak az eszméi keltenek.

Király György órájára teljesen véletlenül vetődtem be. Azt hiszem, a Riedl-teremben tartotta előadásait a régi magyar irodalomról. A tárgy, különösen akkor, nem érdekelt, de azért világosan emlékszem erre az órára. És azt is bevallhatom, hogy többek között nekem se nagyon tetszett az új professzor viselkedése. Pedig bennünk volt a hiba: a régi külsőségeket kerestük, Király tanár úr modora pedig teljesen új volt, és mi, hallgatói, hányavetiségnek tekintettük könnyedségét és ceremóniátlanságát. Kissé oldalt fordulva magyarázott, kedvesen, közvetlenül. Felkönyökölt a katedrára: ez megtisztelt és megalázott bennünket. Megtisztelt, mert közvetlenségével barátias jelleget adott előadásának, és megalázott, mert az a felkönyöklés ezt jelentette: Nem figyeltek? Mit törődöm én veletek, ti szamarak!

Költői képekkel kezdte előadását: a régi magyar irodalom alvó Csipkerózsikájához sűrű bozóton át visz az út, de ne higgyük, hogy ez a bozót hozzátartozik az irodalomhoz; ezt csak a filológusok munkái növesztették föl tüskés-karmos akadállyá a semmiből.

És minden hallgatója nagyot nézett a „vörös” tanár egy másik kijelentésénél: Nem szabad felülni azoknak, akik mindent kitűnőnek tartanak régi irodalmunkból. Semmi se jó azért, mert régi, mint ahogy semmi se jó azért, mert új. Hiszen manapság is sok mindent értéknek tekintenek, és ünnepelnek, a lényegét meg se vizsgálva, pusztán azért, mert benne van az a szó, hogy vörös! – Ezt az utolsó mondatot többször, többféleképpen variálva erősen hangsúlyozta, úgyhogy az óra után, ha tréfából is, de azt mondottuk egymásnak: Király Györgyöt még el fogják csapni!

El is csapták, de mások.

*

Ezerkilencszáztizenkilenc őszén leveleztünk egymással, de még mindig nem ismertem. Egy Debrecenben megindíthatónak vélt folyóirat munkatársának kértem fel, levélben, és ő levélben válaszolt. Télen már bizalmas barátságban voltunk egymással. Kedves és szomorú emlék számomra az az 500 korona előleg, életem első előlege, amelyet ő adott nekem, mint a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár egyik szerkesztője.

Ebben az időben kávéházban „laktam”, a Centrálban, amelynek Király is egyre gyakoribb vendége lett. Eljött délelőttönkint, amikor napfényes időben is magával hozta esernyőjét, és délutánonkint, amikor szinte naponként nagyobbodó liberális társaság gyűlt össze az egyik asztalnál. Ide járt Babits, Tóth Árpád, Trócsányi, Schöpflin, később Mikes és mások, sokan. Szerdánként bejött a Nyugat-asztalhoz az örökifjú Heinrich Gusztáv is, aki talán legelsőnek vette fel a „régiek” közül a „régi”, őszinte érintkezést Király Györggyel. Én állandóan sok könyvet hordoztam magammal, Shakespeare-köteteket, szótárt; ő jött, leült, hozzám is, aztán beszélgettünk, csöndesen, bizalmasan. Modora mindig olyan természetes és közvetlen volt, hogy eszembe se jutott megkérdezni: hogy jutok én e tudós professzor barátságához?

*

Állandóan betegeskedett, mindig ijesztően sovány volt, és lázas, de ez napközben nem látszott meg rajta. Fürgén mozgott; a beszéde még elevenebb volt, és minden gondolatot csodálatos gyorsan tömörített össze vagy teregetett szét az agya. Kidolgozott intelligencia – mondotta rá egy orvos ismerősünk.

*

Telt az idő, és a Centrál-beli társaság egészén belül egy kisebb baráti kör alakult ki, alig néhány ember. Király mindkettőben egyformán otthon volt: mindenki szerette, és ő senkire se tudott haragudni. Lassanként helyreállt a kapcsolat közte és régebbi ismerősei között is, akik (tisztelet a kivételnek) gyáván és kétszínűen vagy bántóan viselkedtek vele szemben, jellemük vagy kurzusbeli állásuk szerint. Ő mindig egy haragtalan, nem is megbocsátó, hanem egyszerűen tudomásul vevő kézlegyintéssel szakította félbe a beszélgetést, ha rájuk terelődött a szó: Hagyjuk, ez csak természetes!

*

Nagyon szeretett moziba járni, mint a legtöbb legényember. Ekkor már feljártunk egymáshoz (mert már lakásom is akadt, és annak kissé túl szerény bútorzatához ő is hozzájárult egy falra akasztható ládával, amit azóta már továbbajándékoztam), és csak az Isten tudja, hány mozidarabot néztünk végig kettesben, hármasban, négyesben. Ha valami rendkívül sürgős munkája nem volt, szívesen átsétált a Centrálból a szomszédos Est moziba. (Akkor még nem volt az ébredőké.) Royal Apolló, Corso, Omnia, Tó-, Kert-, és egyéb mozi: mindegyikhez fűz valami közös emlék. Sokan nem értették és nem értik ezt a moziszenvedélyt. Nem is könnyű megmagyarázni; valahogyan van, jön, mint egy betegség. Még ragadós is. Olyasféle, mint a sakkszenvedély: az ember hetekig egyebet se csinál, mint bábokat tologat, betűket és számokat motyog még álmában is; egyszer aztán szétfoszlik a letargia, és rögtön egészen idegen, felesleges időpocsékolássá válik az előbbi szenvedély. Fáradtak voltunk, de úgy, hogy ez a pihenés távoli országokba, hajrás kalandokba vagy groteszk jelenetekbe sodorjon. És még egyért, azért, hogy ne érezzük a lassan vánszorgó időt, ami szintén agglegénybetegség.

*

Kirándulni azonban nem szeretett. Ha kiment is néha-néha Hűvösvölgybe vagy a Margitszigetre, ezt nem a maga, hanem a barátai kedvéért tette meg. Emlékszem, tavaly ősszel – még langyosak voltak a napok, de az estét már megérezte az ember – együtt vacsoráztunk a Mátyás-pincében, és én vacsora után mindenáron kikívánkoztam Hűvösvölgybe. Azt állítottam, hogy az út éjszaka egész különösen szép.

Hárman voltunk, Király, én és egy asszony, aki később a feleségem lett. Nehezen ugyan, de beleegyezett a kirándulásba, azt hiszem, nem az én kedvemért. Felöltő nem volt rajtunk; kabátunk gallérját felgyűrve sétáltunk, majd egy padra ültünk, és Király mesélni kezdett.

Talán egy óra hosszat tartott a meséje; egyfolytában, megszakítás nélkül. Mintha felolvasott volna. E történet kész regény volt, szerelmi regény, önéletrajz. A visszaemlékezés meghatottságával beszélt, nem száraz tartalmat mondott el, s elbeszélése oly kerek volt, kifejezéseiben annyira megírottnak hangzott, hogy azt hiszem, legalább részleteiben csakugyan kész is volt. Különben barátai is tudják, hogy terve volt regényt írni.

Ez a kirándulás szomorú véget ért: mindhárman meghűltünk, bár nem komolyan. Király néhány napig az ágyat nyomta.

*

Sokszor szó esett köztünk a természetről, a természetesről, a művésziről. Király nem szerette a természetet; csak a városban, a szobában, könyvek és műtárgyak közt érezte igazán jól magát. Nem tudott volna falun élni. Idillikus helyzetek és hangulatok érdekelték ugyan, de csak irodalmilag. Számtalanszor kifejtette baudelaire-i elveit: a természetnél szebb a színpad, az eleven nőnél a szobor. Nem csoda, hogy Petőfit nem kedvelte különösebben. Vita kedvéért a művésziesség, a mesterkéltség, a túlfinomultság és a perverzitás védelmezésében néhányszor túlzásba ment, úgyhogy a végén maga is elkacagta magát. Nem nekem való a természet, sóhajtotta, én úgyis rövidesen elpatkolok.

*

Komoly, vidám és meleg lelke képtelen volt minden nagyképűségre. A mellverő tudományosságot ki nem állhatta; bármilyen elvont témáról írt vagy beszélt, szavait a legegyszerűbben válogatta meg, s ha álláspontját nem is fogadta el az ember, mindig maradék nélkül sikerült megértetni üvegtiszta, racionális észjárását.

*

Társaságban a lehető legkellemesebb ember volt, sohase jött zavarba, és tapintatossága sok kényes helyzetet elsimított. Lelkében haláláig megőrizte azt a gyermeki naivságot és játékos kedvet, ami nélkül a tudósok oly könnyen és oly hamar megkérgesednek és kiszáradnak. Állandóan 37,5-38 fokos lázzal járt-kelt, mindenféle porokat hordozott magával, de nevetett a betegségén, és nem volt olyan bolondság, amire kapható ne lett volna. Kétszer láttam becsípve: először János bácsinál, A víg agglegényhez címzett kiskocsmában, másodszor a Szent István pincében. Mindkét esetben mást akart becsípetni, s hogy az illető egyedül ne érezze magát rosszul, ő is vele ivott. Most is magam előtt látom, ahogy csontos kezével az Angol park vas-Balatonjának hullámzó tetején a kétüléses, zörgő kis autót vezette, és tanúja voltam egy jelenetnek, mikor a Baross utcában fogadásból fényes nappal cigánykereket vetett. Nem akarom azt állítani, hogy mindez szükséges, és más is így tegyen, de ezek az apróságok is adatot szolgáltatnak lelke összetételéhez, lelke képéhez, melyből – mint említettem – gyökerestől hiányzott az a fontoskodó tekintélytartás, ami oly nehezen elviselhetővé teszi az öregedni kezdő írókat.

*

Mindég ura volt magának. Egy időben több oldalról figyelmeztették, hogy legyen óvatos a kijelentéseiben, mert figyelik. Nevetett rajta: Hát csak figyeljenek! A nyugalmat sohasem erőszakolta magára, nyugodt volt. Mikor házkutatást tartottak nála, és bevitték nem tudom melyik kaszárnyába, akkor se ijedt meg, csak a fáradság és a zaklatás esett terhére. És az, hogy az anyja és húga aggódnak miatta. Velük szemben oly figyelmes volt, hogy csak különös esetekben, nagy rábeszélésre ment valahová vacsorázni, ha esti kimaradását előre be nem jelentette.

*

Az utóbbi időben kevesen dolgoztak olyan kemény iramban, mint ő. Sohase jött üres kézzel; a Centrál és a Baross kávéház pincérei egyformán ismerték Király Györgyöt, a sovány, beesett szemű, vidám doktor urat, akinél mindig volt könyv, korrektúra vagy kézirat. Télen Az Est szerkesztőségébe járt be, délutánonkint, két-három órát diktált gépbe, és este boldogan mutatta a kávéházban, hogy ma 16 vagy 18 félíves oldalt gépelt neki a Trucsika.

Regényt fordított akkor is, mikor utoljára megbetegedett. Este 6 órára vártuk vacsorára, de nem jött el. Azt üzente, hogy rosszul van, lefekszik; majd a jövő héten! Az idén, egészen korai meleg napokon sokszor elmondta a feleségemnek: Milyen gyönyörű idő van! Ah, ez a tavasz, ez a tavasz elvisz engem!

*

Betegségét valahogyan nem vettük egész komolyan. Legalábbis nem tartottuk végzetesnek. Hiszen mindig rosszul volt; hozzászoktunk. Április 20-án elmentünk hozzá, búcsúzni, mert a feleségem hosszabb utazás előtt állt. Ijesztő volt az arca. Egy hónappal ezelőtt még az előszobájában napozott; áprilisra azonban úgy legyöngült, hogy nem bírt a lábán állni. Díványán feküdt. Takarója úgy simult parányi testére, mintha csontvázra lett volna borítva. A lába sovány, vékony, akár egy darab léc. Beszéltem ismerőseinkről, eseményekről, könyvekről; az asztalán is feküdt egy új könyv, szerb hősköltemények angol prózai fordításban. Épp akkor kapta Londonból. Mondotta, hogy Trostler és Czakó járnak ki gyakrabban hozzá, unatkozik, reméli, hogy júliusra felgyógyul, kimegy Németországba, és ott lesz őszig. Zihálva, töredezetten beszélt, emlékszem a szavaira: Bocsássatok meg, nem tudok jól lélegezni. A bronchitiszem… Majd tréfásan tette hozzá: Dögrováson vagyok.

Két napra rá újból felkerestük. Lekéstük a vonatot, és csak este utazhattunk el. Csomagjainkat beadtuk hozzá, mert az ő Nefelejcs utcai lakása közel volt a Keletihez. Így történt, hogy egy-egy szomorú félórát még együtt töltöttünk vele vasárnap. Aztán írjatok! – szólt utánunk, mikor betettük az ajtót. A feleségem írt is neki Debrecenből, de mire a levél Pestre érkezett, Király György már koporsójában feküdt.

Babits Mihály

„Nyugtalanság völgye”

Az a tévedés, mely Babitsot páratlan formaművészete miatt állította be modern klasszikusnak a közönség szeretetében, e kiváltságos megtiszteltetésnél sokkal nagyobb hátrányt jelentett rá nézve, ti. lezárta az értékelést, lezárta oly hamar, hogy olvasói nagyobb részének teljes megértése elmaradt tőle, mikor régebbi három kötetének fejlődési lendületén látszólag kívül eső, távolibb és egészen új utakra indult. A kritika szeret skatulyázni, és nem veszi szívesen, ha a jövőben nem az ő jóslata teljesül. Ezért történt, hogy a Recitatív megjelenése óta, bár a régi lélek új formákból csengett felénk, ezeket a – nem formai, nem klasszikus – verseket a legtöbben excursiónak, lírai elkalandozásnak tekintették, mindig remélve, hogy írójuk előbb-utóbb vissza fog térni az általuk már megszokott és megkedvelt modorhoz.

Ennek egy speciális és két általános oka van. A speciális ok az a tartózkodó becsületesség, amellyel Babits a maga magas művészetének semmiféle külső propagandát csinálni nem tud, hogy csak műveit beszélteti maga helyett. Pedig az öndicsőítés nem szuggesztív erő. Ma azt is a zseni megnyilatkozásának tartják, hogy buta és arcátlan agitátorirodalmárok hangos harsonákkal hirdetik kiválóságukat, mint kupec a lovát. Babitsban még ez a szükséges és egészséges önzés sincs meg, hogy észrevétesse igazi magát. És büszkesége se hagyná: hát nekem kell ezt elmondani?

A másik két ok nagyon komoly, bár hatásában nem éri el a fentebbi komolytalant. Az egyik, hogy sokan a formát emlegetve új műveit éppoly hamis nézőpontból vizsgálják, mint a régebbieket. Magyarországon alig egynéhány ember tudja igazán, hogy mit jelent a költészetben ez a szó: forma, de azért a formai és nem formai verseket egyformán szidják. Tulajdonképpen kerülni kellene ezt a kifejezést, mert se tisztán formai, se tisztán forma nélküli vers nincs. Tisztán formai vers metrumra szedett, értelmetlen szótagokat: néma verset jelentene. A cél nem a forma. A cél a lélek kifejezése, a zene. De ez egyértelmű a legtökéletesebb formával. A forma nem külsőség, nem lehet üres, nem választható el a tartalomtól, mert a vers szavakból áll, és ugyanazok a szavak, mikor formát adnak, egyúttal valami fogalmat is határoznak meg. A szavakban ezen a fogalmi tartalmon kívül még más is él: él a hangzás édessége vagy zordonsága, tehát zenei harmónia vagy diszharmónia, mely az értelemmel együtt és egyszerre hat; él továbbá mindig valami régi vagy új zamat, szín, más szavakkal való rokonság, és még sok kileshetetlen titok. Ezeknek tökéletes használata csak a kiválasztott kevesek kincse, és akik a formát akadékoskodva emelték ki Babitsnál, a forma igazi értelmében csak versei tökéletességét ismerték el. A formátlanság tökéletlenség. A megformálni tudás igen nagy érték: minden ezen fordul meg. A forma problémája Babitsnál a szabad versekre való áttéréssel nem szűnt meg, ellenkezőleg: az új törvények sokkal törvényellenesebbek, szeszélyesebbek, határozatlanabbak s ennélfogva nehezebbek is, mint a régiek, amelyekben – be kell vallani – mégiscsak több a szabály, a számítás, így az eltanulhatóság is. Babits formaművészete itt is jelen van, de fejlettebben és mélyebbre rejtve.

A másik általános ok az olvasók kényelmessége. Az embereket meg kellene tanítani verset olvasni. Az eleven irodalom különös öröme az újszerűség, és a kényelmesség az új ritmusok és új zenék lehetőségének felismerésében csak a saját élvezetét kisebbíti, mikor elzárkózik az új elől. Jogunk lesz aztán forradalmár-költőknek megvetni az olvasó tömeget. Pedig hiába sajnálja a fáradságot: a teljesen szabad vagy a már jól ismerteknél kissé szabadabb költemény és a kettő között levő ezer átmeneti út valamelyike fog vezetni a jövőben minden valamirevaló magyar tehetséget, s a fejlődés a látók előtt hideg bizonyossággal erre, csak ebbe az irányba mutat. A fejlődési irány a cél felé hajlásának közvetlen oka az, hogy a magyar nyelv megérett a prózai verselésre. A tökéletes vershez szükséges csiszoltságot Arany János művészete adta meg nyelvünknek; 3-4 évtized múltán Babits Aranyéval rokon verseinek minden szépségét felölelő és továbbfejlesztő, mézédes zenéje emelte oly magasra, hogy ma már prózával is teljesen el lehet érni a vers hatását, hogy új ritmust és új hatékonyságot lehet teremteni, habár a közvetlenül megelőző korszakban Babitsnál a ritmus és a szavak hatékonysága már felülmúlhatatlanul tökéletes volt, s a haladás éppen ezen a területen kizártnak látszott.

Annak, hogy a prózai vers föltűnése tényleg a nyelv tökéletesedésének szükségszerű következménye, mintha ellentmondana az a körülmény, hogy barbár és félvad népek versei sem formai versek. Igaz, de ezek primitív voltukban rosszak is, és érdekességük másban rejlik, pl. az egzotikumban. Ellenben ha régi, pár évtized előtti magyar Walt Whitman-fordításokat nézünk meg – bővebben akad az ember ilyenekre, mint gondolná –, látni fogjuk, hogy megvan bennük minden, hűek, lelkiismeretesek, de hiába: eszközeik még túl durvák e munkához, holott Walt Whitman nyers hangja szinte kedvezni látszik a nyelv bizonyos zordságának. Mégis: a mondatokból hiányzik a költeménnyé válás lehetősége: a nyelv nem bírja végigringatni szavain az új ritmust, hanem darabokra töri. – Még inkább áll ez akkor, ha a prózai vers finom és dalszerű hatásra törekszik.

Babits megteremtette az új költői nyelvet. Ez az érdem már múltja érdeme, bár eredménye a jelené, mert mindenütt megérzik hatása. (Meggyőződésem, hogy a Babits-hatás a magyar irodalmat mélyebben és tartósabban fogja érinteni, mint az Adyé.) Új kötete azonban már a jövőnek szól, talán nem is a mai, hanem a következő generáció fiataljainak.

*

Sem a mai kor, sem a mai egyén nem elég nyugodtak ahhoz, hogy művészetük nyugodt szemlélődés maradhasson. Parnassien művészetet csak harmonikus lelkek teremthetnek. Babits új kötete: az elveszett harmónia, vagy annak siratása. Az élet külső harmóniájával együtt lelki harmóniáját is a háború ölte meg, e kettős fájdalmon át nő viharrá csöndes bánatú hangja, mikor a Legnagyobb Rombolóval, a Háborúval száll szembe. E ponton éri el művészete azt a nagy emberi magasságot, melyet manapság politikai célokból annyian szeretnének magukra hamisítani: azt a magasságot, mely a költészetet próféciává emeli. Természetes, hogy az utóbbi nyugtalan években nem születhettek benne olyan versek, mint azelőtt. Találóbb címe még alig volt verskötetnek, mint ez: Nyugtalanság völgye.

Értékének java része egész újszerű, végtelenül édes, szomorú vagy kétségbeesett költeményekből áll, melyek testvérei a régieknek, mégis olyannyira mások, hogy szinte azt lehetne mondani: egy új ember lépett föl velük az irodalomban, egy egész különös jelenség, puszta véletlen, hogy őt is Babits Mihálynak hívják.

Későbbi korokban, ha majd Babits belső fejlődése és külső élettörténete a legapróbb részletekig hozzáférhető lesz, megdöbbentő bizonyossággal látja majd az utókor, hogy ezek az emberi gyöngeség versei. Ez a lelki metamorfózis testi okokra, anyagi tényekre vezethető vissza: lírája akaratának gyengülésével és erősbödő idegbajával fokozatosan változott át. Hajlama mindenesetre korábban is megvolt a változásra: legszigorúbban klasszikus második kötetének idejéből ismernek barátai egy kiadatlan verset, mely valósággal kulcsa régi formáitól való elfordulásának. Sőt a Nyugtalanság völgyé-nek egyik kis verse, a nagyon intim hangjával, tudatosan primitív rímeivel, prózából versbe és versből prózába átjátszó hullámzásával egész mai-magára valló Szerelmes vers, szintén több év előttről datálódik. Viszont utóbbi korszakában is vissza-visszatért az elmúlt klasszikus képzet- és formavilágba: ezért adja a Nyugtalanság völgyé-nek fele a régi, fele az új Babitsot. Bár ez csak véletlen (az időrendi sorrendben utolsó költemények egyre szabadabbak), mégis megvan a maga előnye: így még a kényelmes olvasók is, akikről fentebb szóltunk, könnyen követhetik a változást, és átmenetet találhatnak a vers és a szabad ritmus között.

*

A kötet lírai tartalma: vágyódás az egyszerűségre, vágyódás a jóságra, vágyódás a békére. Azt mondanám: tipikusan keresztény érzések. […] Egyszerűség, jóság, béke – vagy kétségbeesés! ez Babits Zeitgedichtjeinek alternatívája. A békevágy fokozza legmagasabbra kifejezésének erejét, egész a Fortissimó-ig; s megíratja vele a legbabitsosabb versvéget: be jó volna a süket, öntudatlan tenyészés:

A vallásos életszemlélet eddig is nagy szerepet játszott Babitsnál; de itt csúcsosodik ki abban az istenhitben, mely a végső Béke istenének hite, az élet megdönthetetlen törvényeiben, a múló divatok árján fölül az igazgató Eszmék megismerhetetlen logikájában és matematikai hatalmában való hit, fátum és predesztináció. […]

Babits vallásának istene, vagy mondjuk másképp, filozófiai gondolatainak végső formája az Eszme, e szó meghatározhatatlan nagyságában és gazdagságában. Soha még nem fejezték ki oly mélyen iszonyú gyarlóságunkat és a bennünket bármikor összeroppantani kegyetlen törvények rémületét, mint a Nyugtalanság völgyé-nek egyik utolsó költeménye: Isten fogai közt. Nem idézhetem az egészet, komor egyszerűségének, ásványszerű életének élettelen erejét csak az érezheti, aki egy áldott órájában maga olvassa el. E gondolat magva már régóta élt benne, testvérei: az indus Theosophikus ének, Hiszekegy, és különösen a formában is hozzá közeledő Isten kezében. Az utóbbinál azonban az Isten fogai közt egy skálával tragikusabb.

Csak Babits bölcsészeti tudása és eszmei értelemben vett vallásossága alkothatta meg az Egy filozófus halálára című költeményt. Nagy életre-vágyás tör ki a versből; az Ész ünneplése mellett visszasírja a halál percében a gyermekkornak édenét, heidelbergai dombokat, a kis vendéglőt a kis hegyen, „ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap, Kantról és Arisztotelesről…!” – Valószínűleg nem fogják sokan olvasni, előítéletből, pedig nem is olyan nehéz költemény. Minden szakszerűen tudományos látszat ellenére is megmaradt költeménynek. Nem tanköltemény, nem hasonlítható össze Schiller elmélkedéseivel. Az Örök Formák honában élő boldog Ész az Isten vagy az Isten álarca, és Babits a saját maga sorsának tükrét tartja elénk, mikor In Memoriam Aemilii LASK beszél. De a legfontosabb, hogy e költeménnyel új műfajt teremtett, bár elképzelhetetlen, hogy bárki ez új műfajban hozzá hasonlót írni tudjon.

*

Babits nem szereti a prózai költeményeket, célja a vers és a próza összeegyeztetése volt, s ennek megfelelően kötetében sok a kereszteződés. Hogy igaza van-e, ezt elméletileg eldönteni lehetetlen, de felfogását bizonyára megokolta magában. A kritikus ne azzal foglalkozzék, ami nincs valamely műben, hanem azzal, ami van. Bármennyire sajnálom tehát, hogy a teljesen prózai formákat kerüli, el kell ismerni, hogy amit csinált, az tökéletes. Versei szabad, de nem prózai versek: csaknem mindig lehetne találni valami sematikus vázat, amely, ha nem is az egész vers, de annak az egy sornak szabályos zenei képét külsőleg megadja.

A próza és a vers egybeolvasztásának ösztönös eszközeit meghatározni senki se tudná. Ami magukból a versekből megállapítható, az körülbelül a következőkben foglalható össze. A tisztán formai versekben legfeljebb két szótag lehet egymás után rövid, ez megtanulható, neve is van: anapesztus, daktilus vagy ión versláb. Babits szabad verseiben nemcsak két rövid szótag fordul elő egymás után, hanem több is, akárhány. A rövidséget pedig nem okvetlenül a metrikai rövidség adja, hanem az, hogy az értelmi hangsúly nem ezekre a szótagokra esik, s így felolvasáskor kiemelés nélkül át lehet és át kell siklani rajtuk. Ez egészen sajátos ütemet, szabályos-szabálytalan ringást hoz létre, és különösen jól alkalmazható nyugalmas hangulatú versekben. Valahogyan rokon ez a zene a görög drámai karénekek komplikált zenéjével. Továbbá hogy a prózát is átszövögesse a dallal, itt-ott tiszta formai részeket lop be verssoraiba. Ezekhez járul még rímelésének tudatos egyszerűsége (Szaladva fájó talpakon) és a sor végi átvitelek gyakori és szokatlan helyeken való alkalmazása, ami nagy nyugtalanságokra igen kifejező eszköz (Új esztendő). Ismétléssel és túl primitív vagy túl szövevényes mondatszerkezettel – az Előszó: egy vers: egy mondat – csodálatosan tudja egymáshoz fűzni nemcsak a szavak és szócsoportok, hanem a gondolatok külön-külön zenéjét is.

Ezek az új verstechnikai eszközök, mint már említettem, talán ideges, de mindenesetre csöndes hangnemhez illenek. Legtökéletesebben sűrítve vannak a kötet legszebb versében, A régi kert-ben. A tartalom itt is megköveteli a maga formáját, és ez a forma nehezebb és szebb a régieknél. – Az imbolygó lidérczenére és e versek egyéni mechanizmusára legyen szabad sok-sok helyett e néhány versszakot idéznem:

*

*

*

*

*

Az élettől elidegenültségnek, a hidegségnek és a közvetlenség hiányának vádjai – bár ezek egy karakternek jogos, de művészi munkának teljesen jogtalan meghatározói – a Nyugtalanság völgyé-nek megjelenésével el kell hogy szakadjanak Babits értékelésétől. E költeményekben nem klasszikus szemlélődés hűvös ragyogása kápráztat el bennünket, hanem emberi fájdalmak véreznek előttünk, s ez a meztelen líraiság jobban össze fogja kapcsolni a költőt olvasóival, mint bármelyik eddigi kötete. Itt minden vers egy-egy életrajzi adat.

Sok mindenről akartam még beszélni… Itt vannak papírjaim: mennyi feljegyzés! és mindegyikről mennyit lehetne és kellene írni! De bármennyit írnék: a téma kimeríthetetlen.

Babits Goethe-fordítása

Babits fordító-elméletének fő jellemvonása, hogy tudja, mi a fontos, min van a hangsúly, mi a lényeg, és művészete ezt a lényeget legpontosabban vissza tudja adni, legjobban tudja hangsúlyozni. Ezzel összefügg a fordított munkák egyéni stílusának megőrzése. Mily hiba volna pl. Goethe nemes tisztaságú költeményének egyes részeit – akár formai kényszerek miatt is –, a szenvedély nyugodt, klasszikus elbeszélését lázas tónusban modern nyugtalansággal szőni át! E költemény erotikusnak nevezhető részében nincs semmi dekadencia. A fordításban sincs. Pedig mily könnyen eshetett volna a fordító egy kis baudelaire-izmusba, észrevétlenül, nem is meggondolatlanságból, hanem érzésből. A Napló-t és általában Goethét nem lehet szívvel fordítani, ésszel kell! Goethét két évig foglalkoztatta e költemény, és csakugyan távol is van az érzelem közvetlen erejétől, minden ingerlő hatástól – epikája nem rejtett líra, hanem a legtisztábban lehiggadt elbeszélés. Utólag mesél, hírül ad, tudósít, oktat, s nem jelent varázsol elénk. A múltat nem az a külső körülmény adja meg, hogy az igék múlt időben állnak, hanem az, hogy szenvedélyes dolgokat szenvedély nélkül adnak elő.

Ha egy modern költő Baudelaire-t fordít, kissé szabadabban, mint lehetne, ha beletesz munkájába a maga idegességéből is valamit: Baudelaire még mindig Baudelaire marad, mert a modern hang, az izgalmasság, a vergődés változatlanul: érzékileg és érzelmileg áll előttünk. Azonkívül modern költők Baudelaire-be befordított kifejezései nagyon könnyen beillenek oda, nem teszik a fordítást stílustalanná, hiszen a nagy francia mester, sok mással együtt, valószínűleg minden fordítójának egyik szellemi kútforrása volt – Goethe távolabb esik a mai kortól. Goethéből ma már nem tanulnak, Goethe póza és modora ma már idegen. Legtöbben, ha egyáltalán olvassák, tisztelik, de nem szeretik. (Ez nem baj, hisz nem lehet mindenkit egyformán szeretni.) – Ezt az eltávolodást csak ésszel lehet áthidalni, különben a fordítás szép lesz, de tartalmán kívül hamis. Egy modern jelző, egy erősebb ige, egy nem közvetlenül kapcsolt gondolat-összefogás, egy lélektani „ugrás” már megöli az író szándékát. Testvérnek kell lenni a fordítottal: ekkor az érzelmi rokonság segít; vagy pedig az észhez és a meggondoltsághoz kell fordulni. Goethe öntudatos munkát kíván. Ha Arany János pl. német és Goethe angol volna, Aranyt magyarra csak Babits, Goethét németre csak George tudná fordítani.

Jól fordítani! A jó fordítás nemcsak jó technikát követel. Kitűnően pergő és elsőrangúan rímelő fordítások lehetnek – nem rosszak, hanem hamisak. Hiszen a technika nem jambusokat és rímeket jelent, hanem megformálást, minden szónak a maga helyére írását, pedig a zenei eszközök teljes és biztos kezdésén kívül azt a meggondolást is jelenti: illik-e ez a szó ehhez a költőhöz, ehhez a költeményhez. Egy meggondolatlan (bár szép) szó vad és szenvedélyes némberré formálja a gyermeki, gyöngéd, tapasztalatlan Krisztinát, vad, modern és dekadens alakká a nagyszerű költő-miniszterelnököt.

A kis könyvet élvezettel olvassa az ember, s a végén mégis valami csalódást érez. Mintha becsapták volna. Hát ennyi az egész? – kérdi, és már-már hajlandó az okot Goethében keresni. Vagy a fordítóban. Én legalább így voltam vele, és ennek az érzésnek hatása alatt elhatároztam, hogy akadékoskodó leszek. Később azonban, soronként és szavanként újra és újra átvéve a fordítást, megtaláltam a becsapottság igazi okát: a hiba nem a költeményben van, hanem ott, hogy ezt az alig 200 soros verset nem is füzet, hanem könyv alakban kaptuk kézhez, és természetes, hogy egy „könyv”-től az ember legalább terjedelemben többet, hosszabbat, hosszabb lekötést vár.

Babits formaművészete – (nem metrum- és rímművészet!) – lefegyverzett. Különös, hogy épp a legtömörebb sorok visszaadására vigyázott legjobban. Mily kitűnő pl. a 41-42. sorban az élénkséget, a szerep váltogatódását festő igék hatása:

és a 60. sor, melyben ugyanezek az eszközök a lassúságot fejezik ki:

Alig van versszak, mely nem tökéletes, és egy sincs, mely elejtené a goethei tónust. Ide írom (idézni sok volna), hogy mely stanzákat tartok, nemcsak mint magyar verset, hanem mint fordítást is, legjobbaknak: talán a 33-40., 97-104., 121-128., 137-144., 145-152., 161-168., 177-184. sorokat; – de mégse! nem jó a lista: folyton új számok akarják kiszorítani vagy kibővíteni a régieket. Kétségbeejtően szép ez a négy sor:

És mily remek, tiszta kép tartja foglyul a hajnalban kisurranó lány emlékét:

Ez, úgy hiszem, az egészben a legszebb sor. Oly szép, hogy ha költő olvassa, az örömöt megöli benne az irigység.

Vannak kifogásaim is, sok apróság. Majdnem mellékesek e munka nagy szépségeivel szemben. Ezeket azonban máskor fogom kifejteni. Ti. a Napló-t Kosztolányi is lefordította, és úgy tudom, az ő fordítása is hamarosan megjelenik, jó alkalmat adva érdekes és tanulságos összehasonlításra, kölcsönös kifogásokra és dicséretekre.

A kiadót – nem vagyok oly hiszékeny, mint Babits – nem tudom, hogy a „költő aggályai” késztették-e arra, hogy kevés (mindössze ezer!) példányban nyomatta ki a Tagebuch-ot, és hogy oly borsos árat szabott a könyvnek. Nem oly biztos, hogy „az irodalom igazi barátai” mind gazdag emberek. A kevés példányszámra vonatkozólag: ezer példány nem olyan nagyon kevés, bár lehetett volna akármennyi, hiszen ily nagyszerű költeménynél igazán nincs helye aggálynak. A Genius jobban ért az üzletekhez, mint Goethe; aggályai talán mégsem a Goethe aggályai voltak. Ami pedig az árat illeti, azt részben indokolttá teszi a finom papír, a Weiss-nyomda szép technikája és a díszes kötés.

Az igazán szép kiadás Prihoda Istvánt is dicséri, aki négy kőrajzzal és egy záródísz-metszettel gazdagította a hatíves kis könyvet.

Gondolat és írás

Mint az évekkel ezelőtt elfogyott Irodalmi problémák testvérkötete jelent meg karácsonyra az Athenaeum kiadásában Babits Mihály nagyobbrészt külföldi vonatkozású tanulmányainak gyűjteménye, a Gondolat és írás. Tizennyolc mélyenjáró esszé, tizenöt súlyos, eszmékkel és eseményekkel tömött esztendő terméke. Tárgy szerint nagyon különböznek egymástól; van közöttük tisztán irodalmi jellegű írás, filológiai kérdésekkel foglalkozó fejtegetés és félig-meddig költői elmélkedés is, de mindnyájan „az irodalom és filozófia határterületein” járnak fénylő lámpásaikkal.

Babits kultúrájának legfőbb jellemzői az egyetemesség és elsődlegesség. Egyetemes tudás nyilatkozik meg tanulmányaiban, nyelvhatárokon játszva áttörő tudás, amely a múltban-jelenben egyaránt otthonosan érzi magát. És elsődleges a tudása, mert Babits mindig az első forrásból merít, és tudásának ez a közvetlensége nem engedi, hogy széles horizontú vizsgálódásai fárasztóan vagy szárazon hassanak az olvasóra. A Gondolat és írás-ban találunk magyar kérdésekkel foglalkozó tanulmányokat is (Ady, Király György, Népköltészet stb.), de a kötet alaptónusát mégis a külföldi tárgyú értekezések adják meg. Babits szeret a múltba mélyedni. A tudás éterikus anyagát életté sűríti, és kézzelfogható plasztikus szobrokat formál az absztraktumokból is, életet, élő szobrokat, testeket, amelyek a múlt egymás mögé helyezett rétegeiből elzarándokolnak hozzánk, hogy az író eszméinek ragyogó keretében megmutassák magukat, és mintegy megnézzék, mi maradt meg belőlük haláluk után.

Babits, mint esszéíró, nem szubjektív; egyéniségének szuverén megőrzése mellett sokkal többet ad az egyszerűen egyéni látásnál és ítélkezésnél. Nem az egyéni, tehát esetleges szempontokat keresi, mert azok itt megszűkítést és korlátokat jelentenek, hanem az egyetemes, önmagáért való objektív igazságot. Ha egy szobrot különböző fényű reflektorokkal más-más oldalról világítunk meg, a hatás meglepő, de többé-kevésbé felületes és hamis lesz. Babits nem mesterséges fényhatások szerint vizsgál, hanem teljes napsütésben mutatja meg e szellemszobrok minden porcikáját. Nem látszatot kelt, hanem valóságot teremt. Vagy legalábbis annyi szempontból nézi a tárgyat, annyi reflektor sugárkévéit vetíti rá, hogy e szempontok és reflektorok már nem egy-egy felületet vagy oldalt, hanem három kiterjedésű testet, egészet, objektív valóságot emelnek elénk a homályból.

Babits kizárólag oly témákról ír, amelyek aktuálisságukban is örökkévalóak. Csak érdemes szellemekkel, eszmékkel és kérdésekkel foglalkozik. De azért ezek az írások mégsem a tiszta elvontság országából valók, ellenkezőleg: kemény és harcos munkák, és első megjelenése idején mindegyik utat tört, vagy utat törni segített. Az eszmei súlyosságot pedig kellően ellensúlyozza a tanulmányok tárgyi változatossága, a vizsgálódás formai sokfélesége és különösen az író életteljes, egyszerű és rugalmas stílusa.

A Gondolat és írás, amelynek néhány tanulmánya (Szent Ágoston, Meredith, Browning, Tudomány és művészet, Játékfilozófia, A veszedelmes világnézet stb.) mélységével, előadásának világosságával és kemény logikájával íróját legkitűnőbb esszéistáink közé emeli, nemcsak Babits oeuvre-jének maradandó alkotása, hanem ünnepi ajándéka az egész magyar irodalomnak is.

A költő

Bevezető a rádió Babits-emlékestéjén

Hölgyeim és uraim!

Szeretném látni az arcokat, amelyek ebben a percben, ebben az órában a rádióra figyelnek, Budapest felé néznek. Azt hiszem, sokan vagyunk. Együtt ülünk egy óriási hangversenyteremben. A falak… de nem, ennek a teremnek a Kárpátok sem szabnak határt; biztosra veszem, hogy a legtávolabbi Észak, Kelet, Dél és Nyugat sok-sok pontján kapcsolódnak ma lelkek az áramkörünkbe. Kultúrestet rendezünk, irodalmi ünnepet tartunk a három hónappal ezelőtt meghalt Babits Mihály emlékére. Földrészünk kultúráját a maga fókuszába sűrítve, gépek és technika nélkül, így sugározta szét erejét az országba és Európa jó részébe a költő is. Goethe országa felé, ahol annyi műve megjelent; Dante hazája felé, amely nemrég még külön díjjal és megbecsüléssel tüntette ki; s a hazája felé, melynek költőit annyira szerette; mindenüvé, ahol figyelni tudnak szavára, minden pontjára a világnak, ahol magyarok élnek. Hívei bizonyára mind közöttünk vannak most abban a megfoghatatlan, de azért mégis létező, sokat emlegetett közösségben, amelynek szellemi Magyarország a neve.

Különös törvényei vannak az ilyen közösségnek. Összetartó erejük nem a kényszer, hanem a vonzás. Közelebb jutunk a titokhoz, emberibbé tesszük a megértését, ha a vonzás helyett azt a szót használjuk, hogy szeretet? A tiszteletben és rajongásban, melyet egy-egy nagy író kivált, föltétlenül van szeretet, sőt gyakran bizonyos fokú szerelem is. Ez a szeretet azonban még mindig csak következménye vagy kísérő tünete valami egyébnek, ami megragadott bennünket. Annak a lelki vérátömlesztésnek, amellyel a nagy költő az életünkbe hatol, azt neveli és gazdagítja. Az egész irodalmi életet valahogyan egy nemzet, sőt az egész emberiség csodálatos, iskolán kívüli népművelésének tekinthetjük, magánkezdeményezésből összeálló és végtelen tagozódású közösségi intézménynek, amely együtt él, épül, alakul az idővel, és amely legmagasabb fokán az egyéni érzelmi és értelmi életnek mintegy állandó szabadegyetemi felsőoktatása. A nagy író saját magát is folyton tanítja; s még inkább azokat, fiatalságot és nagyközönséget, akik még nem tudnak, már nem tudnak vagy esetleg csak nem érnek rá frissen érzékelni. Pedig a fizikai élet néhány alapvető szükségletén kívül a friss érzékelésnek ez a képessége az, amiből minden tartós és magasrendű öröm, boldogság, amiből minden új gondolat fakad. Természetes tehát, hogy minden téren szeretjük, hogy hálával vesszük körül, hogy csodáljuk azokat, akik így emelnek bennünket, akik kiemelnek a megszokottból, az örököltből, a rutinból. Kicsiben az apa, a nevelő, sőt a teremtő művét végzi, folytatja minden nagy író; világszerte csak az igazi költők és tudósok lehetnek az önismeret és a lelkiismeret független kutatói; az ő hatásuk alatt nyílik ki a lelkekben többé-kevésbé a belső végtelenség, a szellemi élet, amelynek aztán egészen más törvényei vannak, mint a fizikainak. Ebben a világban a fogalmi tisztaság foka méri a súlyt, az erőt, s így végeredményben, ha gondolatokról van szó, az igazságot; az érzékletesség foka a valódibb életet; ebben a világban örök harc folyik, akárcsak az atomokéban; s ez a harc mégis valahogy csak együttes gondolkozás, közös mérlegelés. Az ember tulajdonképpen csak a mellékcélokat nem szolgáló magas irodalomban és a filozófiában lehet érdektelen és igaz, az isteninek a rokona; mi lenne a matematikából, szokta kérdezni Babits Mihály, ha mégoly szent földi érdekekhez szabná is a törvényeit és igazságait? A gyakorlati életben sokszor fényűzés ez a látásmód és ez a független ítélkezés; mégis mindnyájan vágyunk erre a luxusra. Nem túlságos csoda tehát, hogy az igazi írók még a tények és hasznok földi világában is vonzani tudnak, hogy minden erőszak nélkül úgy megragadnak és hódítanak. Egy szebb, jobb világba vezetnek, amelybe érdemes sóvárogni, és amelynek – hál’ isten – legmateriálisabb és legküzdelmesebb hétköznapjainkba is át-átragyognak a fényei.

Hogyan alakul ki egy-egy ilyen erejű írói presztízs? Művek, munkák kellenek hozzá, és mögéjük, mint Goethe követelte, ember, egyéniség. Babits Mihály nemrég még testileg is közöttünk élt. Igazi kortársai az ún. nyugatos írók és költők voltak, és az a közönség, amely köréjük csoportosult. A kortársakhoz hozzá kell azonban számítanunk az utánuk következő nemzedéket is, a mai negyvenéveseket, mindazokat, akik életük egy jelentős szegmentumában szemtanúi lehettek szelleme alakulásának, művei születésének, világa érésének és tetőződésének. Halála óta megjelent róla vagy száz-százötven tanulmány, vallomás, visszaemlékezés, csak az Emlékkönyve mintegy hetvenet közöl. S e sok cikkből az ember és a művész képe rakódik össze; láthatjuk azt is, hogy hogyan küzdöttek vele, ellene. Amit a visszaemlékezések elmondanak, újabb emlékeket lobbant fel, s a sok apró láng és fény, csoportosítva, már törvényt és szabályt mutat a zseni hatásának útjáról.

Emlékszem rá én is, hogy hol találkoztam legelőször vele, a műveivel. A debreceni kollégium könyvtárának olvasótermében. Még szinte gyerek voltam, az ötödikes diákok előtt megnyíló könyvtár csak kivételesen fogadott be negyedikeseket. Akkor már tudtam valamit az irodalom létezéséről; kevéssel előbb még csak a tankönyv példatárát ismertem, s az olvasnivalót, a kölcsönkérhető érdekes regényeket, melyeknek a szerzője számomra éppoly mellékes volt, akár a kiadója. Petőfi, Arany és Tompa egy-egy munkáját ismertem már, de sohasem gondolkoztam el emberi, életbeli gyökereiken. Az alma, a körte, esetleg a vadkörte volt a fontos, ha egyáltalán fontos volt, nem pedig a fa természetrajza. 1914-es nyári vakációm alatt aztán egy Szatmár megyei pap nagybátyámnál megismerkedtem a Beöthy-féle Irodalmi kis tükör-rel, egy másik pap nagybátyámnál pedig, Heves megyében, Karinthy versparódiáival. A komoly mű éppoly csodálatos világot tárt föl előttem, mint a humoros. Mindkettő felfedező útra indított az irodalom felé. A kollégiumi könyvtárban ettől kezdve Adyt, Babitsot és a Nyugat-ot olvastam May Károly helyett. S csakhamar hullámokban áradt felém a líra, magyar és külföldi, az utóbbiból először Heine és Baudelaire.

A sok szál közül azonban, amelyből csakhamar önképzőköri és egyéb viták és csaták fonódtak, csak a Babitsét követem. Nevettem a művein! Ez a mű akkor még csak két verseskönyvből állt, az Irisz-ből és a Herceg-ből. Ma már tudom, hogy a csodálkozás nevetett bennem. A csodálkozás, a tetszés, hogy ilyen jó, érdekes és természetes verseket is lehet írni. (Adyt, főleg eleinte, természetellenesnek találtam.) Ezekben a Babits-versekben uszodáról, autóról, moziról és budai szállodáról volt szó. Közönséges dolgokról. Az iskolás és többnyire balladás költői témák kissé unt és porosan eszményi tárházába betört az élet, és groteszkül hatott a természetesség. S éppoly groteszkül az eredeti egyéniség és a tökéletes verszene. Az akadémikus költészet, Arany gyöngébb utódainak irodalma, különösen az előírt iskolás tálalásban, valami érdektelen szentség volt a szememben; s jött Babits, s vele valami érdekes szentségtelenség. A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában. Nevettem rajta, mint valami szokatlan és sikeres bűvészmutatványon. Először ezt láttam ki belőle, s a tetszés nevetésében még ott bizonytalankodott a játék, és a Karinthy-féle utánzatok emléke. De csakhamar látnom kellett, hogy ez az ember, ez az új költő, Ady társa, akiről közben megtudtuk, hogy fiatal tanár, nagyon okos, teljesen érthető és igen mély dolgokat mond. Tulajdonképpen azt mondja, amit a nagy költők mindig mondtak; de mennyivel elegánsabban, frissebben, színesebben és szabadabban, mint a tankönyvben propagált élő költők! Azok kezdtek mellette nyelvileg és tartalmilag szimplává válni; műveikben nem akadt vagy alig akadt jelző és ige, amely valósággal közvetlenül az idegeimbe kapcsolta a költő észleleteit a külvilágról. Babits látni és érzékelni tanított, s megadta az első és legfontosabb irodalmi követelmény kritikai szempontját.

Alig telt bele fél év, s minden hangos és felületi Ady-rajongás mellett tulajdonképpen már Babits lett a mérték. A költő, aki a távoli, titokzatos Budapesten írta a verseit. Bizonyára száz és ezer leendő tanár gondolt rá abban az időben úgy, ahogy én. Aztán személyi kapcsolat is akadt, közös ismerős, gimnazista lány, akinek felnőtt bátyjai a költő legjobb barátai közé tartoztak. Ilyen korban minden értesülés, minden parányi adat csak szítja az érdeklődést, az ifjú rajongást. Mondtam, hogy még a paródia is tanított: „Szekszárdon született, színésznőt szeretett.” (sic!) S most hír jött egy másik lányról, arról, akinek a kisujjával a költő játszott. S az izgató, sejtelmes dolgok mellé objektív értesülések: valaki látta, még Baján, másvalaki Erdélyben. A gimnazista lányismerős hírét hozta a pesti tisztviselőtelepről, hogy a költő – akit ő egyszerűen csak Mihálynak szólíthatott – mindig keménygallért hord, félszegen mozog, szép szeme van, kitűnően tud görögül és latinul, és hogy új kötete jön. Rögtön nagyot ugrott a görög nyelvtan ázsiója, magánszorgalomból végigpreparáltuk, végigolvastuk eredetiben az Antigoné-t, s kezdtem gyűjteni a pénzt, hogy megvehessem a Recitatív-ot, mihelyt megjelenik. A részletek változhattak, de lényegükben az ilyenféle izgalmak és események zajlottak akkoriban országszerte az intellektuális fiatalság körében. S ezek a tünetek nem olyan jelentéktelenek vagy nevetségesek, mint amilyennek utólag talán láthatja őket a szem. A sok szikra, a sok kis őrtűz, amely egy-egy jelentős író hatása nyomán itt is, ott is felgyúl, lassankint összekapcsolódik, nemzedékhatássá nő, s noha természetesen egyelőre messze mögötte marad annak a komoly hatásnak, amelyet az író – ez esetben Babits – első kortársaira, a felnőtt társadalomra gyakorol, fontosságot ad neki az idő, az utánpótlás elve és természetes menete.

Azonban messze vezetne az írói presztízs kiérésének és rögzítődésének lélektani, társadalmi vagy életrajzi vizsgálata. Mi, mai negyvenesek, korunknál fogva nagyrészt műveinek születésével párhuzamosan ismerhettük meg egyre jobban Babits Mihályt. Láttam, tudom, olvasom, nem egy nálam fiatalabb kortárs milyen szívdobogással nézett fel később is a költő ablakára, a Reviczky utcai lakásra, ahol – idők múltán – én két évig már az ő lakótársa, vendége, napi tanulmányainak és munkájának osztályosa lettem. Lassankint mind többünket fogadott barátaivá. A gimnazista kori Baudelaire-rajongás jutalma és eredménye lett, hogy a francia költő születésének századik évfordulójára – Tóth Árpád és én együtt készítettük el a magyar Fleurs du Mal-t, barátilag megharmadolva a halhatatlan verskötetet. Több más közös munkát is terveztünk. A felnőttek élete azonban könnyen kerül ütközésekbe, és sokszor elhajolni kénytelen az összetartozó. Mint másoknak, nekem is el kellett szakadnom tőle; de ez, úgy hiszem, lényegében mindvégig inkább csak a személyi érintkezés ritkulását jelentette. Távolról változatlanul számon tartottuk egymást. Hét évvel ezelőtt, egyik kötete megjelenése alkalmából írt versem nem nevezte meg a címzett-et, de ő magára ismert benne, és nekem is jólesett, hogy annak vette, aminek szántam.

Most könyvekben és dobogókon tulajdonképpen az az egykori diáknemzedék vette át Babits Mihály örökségét, amelynek első irodalmi eszméletéről az imént beszéltem. Igazi kortársai, első fegyvertársai közül sokan már előtte meghaltak. A mi feladatunk lett őrizni és továbbadni művét és művészelveit, minden nagy költészetnek ezeket az örök tételeit és parancsait. Feladatunk, bármennyire áthatják még személyi, érzelmi momentumok, nem kegyeleti jellegű, hiszen Babits munkássága közben örök kincsévé gazdagodott a magyar szellemi kultúrának. A Recitatív óta, amelynél a diák még diák és a költő még talán csak nagy művész volt, versben, esszében, regényben, novellában, a világlíra nagyjainak tolmácsolásában Babits Mihály hónapról hónapra, évről évre a szemünk láttára nőtt, mélyült, emberiesedett. Erényeit és értékeit a halála óta is sokan és szakszerűen megtárgyalták; majdnem mindnyájan benne látjuk a mesterségbeli tudás, becsületesség, kitartás, az ösztönök és a legmélyebb kultúra tökéletes találkozását. Aki ifjan nem értette, most vezeklő vallomással és magyarázattal fordul hozzá; s láttuk, hogy az is tisztelgett a halott előtt, akivel csakugyan szembeállították elvek és idegek. Közelebb vagy távolabb mindnyájan mint hozzátartozói álltunk testileg vagy gondolatban a betegágy körül, melyen éveken át annyit és oly hősiesen szenvedett. S bármennyire fáj az elvesztése, nem azt érezzük, hogy meghalt. Romolhatatlan lényegében köztünk van, és utódaink közt fog maradni. Gyönyörű, gazdag, lezárt életműve, csodálatos, felszabadult lelke továbbra is éppúgy gyújtani fog, ahogy két-három évtizeddel ezelőtt azokban a fiatal lelkekben gyújtogatta az önállóság, szabadság, igazság, szépség és nemesség tüzeit. S határainkon belül és kívül e tüzek őrei mindazok, akik szeretik a magas költészetet, örök emberi örömök, fájdalmak, kételyek és reménykedések világrangú magyar megszólalását.

Babits műhelyében

Babits Mihály néhány évére, az 1920-as esztendők fordulójára, úgy gondolok, mint egy szellemi tündérországra, amelyben gyermek voltam, mint egy műhelyre, melynek lakóként és munkatársként láttam, figyeltem, éreztem lüktető és rejtelmes üzemmenetét; úgy gondolok rá, mint egy csodálatos, fájdalmas, érthetetlen és döntő fejezetére a saját életrajzomnak. Meg kellene, meg kell majd írnom, noha távol kívánok maradni vele a telt zengésű idealizálástól; őneki is tartozom vele. Amit most mondhatok, az csak rögtönzött kivonatolás lehet, s nem egy mondata tulajdonképpen egész fejezetet kívánna.

A műhely gazdáját és sűrű párnázatú emberi s magaslatian tiszta eszmei légkörét 1918 végén ismertem meg személyesen; a kapcsolat maga, egyoldalúan, már előbb kezdődött. A fiatal Babits borotvált, sima, rejtetten fanatikus és zárkózott arcát, a keménygalléros tanárarcát és a meleg, barna szemeket pár évvel hamarabb láttam már egy illusztrált könyvben, s nem tetszett: akkor, úgy látszik, még csak byroninak vagy petőfiesnek tudtam egy híres költő arcát elképzelni. Szlávos neve megütött. 1915 körül hallottam először, ötödik vagy hatodik gimnazista koromban, Debrecenben; s negyedév múlva már sejtettem, tudtam, hogy közöm lesz a viselőjéhez. Miféle közöm? A teljesen könyvhöz és tanrendhez szabott, önállótlan diákból akkoriban bújt ki bennem a lázadó. Nevettem az első versén, amely elém került, az Új leoninusok-on! A bravúrossága, mint egy bűvészmutatvány, mulattatott. Aztán megijesztett, megrémített a bravúr mögötti tökéletesség. Úristen, ez az ember úgy hajlítja, gyúrja, lebegteti a szavak ércét és márványát, mintha a levegőből szabna szobrokat! Ezt így most mondom, de akkor is éreztem. Voltak ismerőseim, akik ismerték. Glóriája rájuk is átragyogott. Egy osztálytársam, egy lány, olykorú, mint én, per Mihály viszonyban volt vele, s mindig látta rokonainál, a tisztviselőtelepen, valahányszor felutazott Pestre. Egy sápadt arcú, fekete hajú fiatalember viszont, aki már cikkeket is írt egy szociológiai folyóiratban, egyenesen csodákat mesélt a modern irodalomról. Felsőbbrendű lény! Az én leendő viszonyomat Babitshoz természetesen nagyon szerénynek gondoltam. Rendkívül kishitű gyerek voltam, csak az ösztöneim voltak elég jók, biztosak. Talán, esetleg, majd én is írhatok egyszer-másszor valami szerény kritikafélét a Nyugat-ba. Hírek jöttek. „Adynak minden zsidó szépasszony a szeretője a Lipótvárosban.” „Néhányan úgy gondolják, hogy Babits Adynál is különb!” Hogyhogy? Minden szépasszony, és nála is különb? Szédültem, Pestre vágytam, és kezdtem ettől kezdve mindent elhallgatni, ami belül irtózatosan izgatott. Egy Baudelaire-fordításomat, az Őszi ének-et, a diáklány-barát húsvétkor magával vitte, és Pesten megmutatta Babitsnak. Az csodálkozott, és érdeklődve olvasni kezdte, hangosan, a vidéki diák versét. Az eleje majdnem azonos volt az 1922-es fordításom kezdősoraival. Ezek voltak az első szavaim, amelyek eljutottak hozzá. Sajnos – közölte később a vers postása – társaság érkezett, s a megkezdett költeményt félretették.

Két év múlva, a forradalmas novemberben, katonaruhában, levágott önkéntes tizedesi csillagokkal, magam kerestem fel. Verseket és műfordításokat vittem hozzá. Jöjjek el megint, egy hét múlva: „Kérem, nyugodtan ki lehetne adni, de azt ajánlom, hogy várjunk. A forma teljesen kész. De hát a méh is a sejteket készíti el előbb, a tartalom azután jön.” Alighanem az elveim, az ítéleteim keltették fel tehát a figyelmét; hisz olyan kezdő voltam még! Fiatal neveket említett, Sárközi Györgyöt és Komjáthy Aladárt; mélyen alattuk éreztem magamat. S meghívott: legközelebb ne a Nyugat-nál – akkor a Vilmos császár úton – keressem, hanem a Reviczky utcában, a lakásán. Harmadik találkozásunkkor Stefan Georgét olvastuk, együtt; borral kínált meg, és összetegeződött velem. Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen, és szívemben a nap. Csak fiatal költők tudnak rajongani a mesterükért. Az egyetemen kívül lassanként már csak őhozzá jártam. Nemsokára mindennap. Kérem, higgyék el, akkoriban az életemet adtam volna érte. Mi a szerelem görcsös, rohamszerű, jövő-tűnő mámora és káprázata a szellemi tisztelet állandó és immateriális rajongásához képest?! A múltba néző szem lassankint száz és ezer kis és nagy emléket idéz vissza ettől kezdve róla, a házassága előtti időkből. Eleinte nem volt semmi zavar. Délutánokat és éjszakákat átbeszélgettük, egész éjszakákat, kávéházban, a lakásán, vagy az utcán, hajnalig sétálva, egymást kölcsönösen és folyton hazakísérve. Közlései furcsák, hihetetlenül őszinték voltak. Csak nagy ugrásokkal érintem az eseményeket, a valóságot. Aztán elmúlt a kommün. Akkor magához vett, nála laktam, mintegy két évig. Ő kezdett angolul tanítani. S mennyi mindenre még! Úgyszólván valami kommunitásban éltünk. Akkor láttam be először az emberi nyomorúságba és nagyságba. Néha azt hiszem, hogy egy kicsit őrültek voltunk. Az ő körében egyszerre belülről láthattam az „irodalmi életet”. Beszélgetéseink témái: az ő élete „Fogaras, Szekszárd, Budapest”, s a művei, meg ami keveset már én éltem és csináltam. És verseké, elveké, a világirodalomé. Előttem dolgozott az akkori műhelye, előtte kezdett kiépülni az enyém. Sok sebet is okozott. Különösen később. Bizonyára én is neki. De hát legértetlenebb, legneveletlenebb éveimben ismert meg, akkor érintkeztünk legtöbbet. Barbár voltam mellette; más lélek, de szerkezetben olyasféle is. Egyetlenegyszer írt rólam, az első verseskönyvemről; aztán két évtizedig, úgy gondolta, hallgatnia kell. Pedig a korkülönbség – 17 év – ellenére mennyi közös tervünk volt! Regény ez, bonyolultabb, mint amilyennek az igazsága egy lírikus felsőbbrendű szemérmetlensége nélkül elmondható. S végeredményben teljesen ártatlan.

Művekkel körülhatárolva, őnála az Erató-nak, a Timár Virgil, a Karácsonyi Madonna és a Pávatollak kiadásának, a Nyugtalanság Völgyé-nek, a Baudelaire-kötetnek és a második Danténak az időszaka ez; az én részemről korai, kiadatlan verseknek, aztán az Omárnak, a Shakespeare-szonetteknek, a Föld, Erdő, Isten-nek, Baudelaire-nek és a Kalibán felének a korszaka. Sok mindent feljegyeztem, sokat bizonyára el is felejtettem a részletekből. Abban az időben, amelyről beszélek, s amikor még nem ismertem eléggé az embert, sokszor egyéninek gondoltam Babitsnál egyes bajokat, hullámzásokat, olyasmit, amit könnyű és kényelmes szóval bolondériának neveztünk; s ugyanígy törvényszerűnek egyet-mást, ami viszont csak az ő képletéből következett. A megtiszteltetés, hogy mellette vagyok, lehetek, a hála, az irodalmi hódolat, az emberi szeretet, az egyéni különbséget már-már eltörlő együttérzés, melyet vívódásai, szenvedései és kapcsolatunk bensősége belőlem kiváltottak, átmenetileg több vonatkozásban hátrányosan is visszahatott rám: például idegesebb lettem mellette, a külső életben tétlenebb, kiszolgáltatottabb, sőt kissé hisztériás, s a közeli nagy, szuggesztív példa láttán ezt tartottam természetes állapotnak, mintha csak utánoztam volna, holott – úgy gondolom – egészében véve talán egészségesebb, nyugodtabb, reálisabb alkat vagyok, bár szintén rejtekező lélek és ideológus hajlamú; s főleg: eltolódtam szélsőségek felé, természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett egyéni jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett, majd jóval később, nyílt és elhallgatott szemrehányásoktól sajgó barátsággá, sőt talán valami passzív ellenségességgé romlott. Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelenvolt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakadtunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.

Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatban nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akárcsak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is. Igaza volt: tehetséget adni nem lehet, de a meglevő tehetségnek gyorsítható a fejlődése. Én magam, még ha bizonyos értelemben ő mondta vagy jóváhagyta is ezt a véleményt, egyáltalán nem voltam készen; csak legfeljebb mintegy elméletileg, potenciálisan, lehetőség szerint. A verseim iránt tanúsított érdeklődését is csak ezzel magyarázhatom, most utólag; hiszen csupa hiba voltam és keresés!

Babits rögtön meglátott minden jót és rosszat, villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. Ezekben az években fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra. Kissé később is elhűltem rajta, hogy milyen hamar, három-négy hét alatt elkészült a Baudelaire-fordításaival. Szeretett séta közben fogalmazni, utcán, kertben, a szobákban járkálva; ülve kevésbé, kávéházban talán soha, vagy csak legnagyobb kényszerből. Többnyire magányra volt szüksége, szabályozható magányra; viszont elszórakoztatta és elvette az idejét; egy időben kézírásos, nagybetűs plakátokkal aggattam tele a dolgozószobája falait, a könyvtár minden sarkát, hogy bárhova néz, bármilyen könyvet akar leemelni a polcról, mindenünnen visszaküldje valami szembeötlő figyelmeztetés a papírhoz, vagy, ha prózáról, nagyobb műről volt szó, a kis Erika-írógéphez. Apró ceruzavégeket tartott a mellényzsebében, azokat kaparta elő az ujjával, s velük kanyarította korrektúrák hátára, papírdarabokra, levélborítékokra, ami épp akadt, akármire, a verssorait, nyugtalan, elrángatott betűkkel. Hosszú szál ceruzát talán sose láttam a kezében, s töltőtollat is aligha. Rengeteg verstöredéke volt, és még több maradhatott; sokszor fel is dolgozta őket; némelyik versének több évszám csak egyszerre lehetne a születési dátuma. Ezzel különben minden idősebb költő így van, az ihlet patakjai egybeszakadnak. Ha lendületben volt, és jókedvű, igen hamar elkészült komoly költeményekkel éppúgy, mint afféle játék-versekkel – mert játékos természet is volt, s ilyenkor derűs –, afféle előre megadott formájú, rímű és tárgyú és sokszor nyilvánosságra hozhatatlan vicc-versekkel, amilyenekkel, ha öregek, ha fiatalok, mindig és mindenütt bolondoznak a költők. Ellenben hallatlanul feszélyezte minden hivatalos vagy üzleti terminus, kényszer, sőt már a felkeltett várakozás maga is; szinte megbénította a kötelezettség érzete. S a tudat is, hogy mindig újat és újat követelnek tőle. Óh, az Arany példája, s a Tennysoné; vagy tíz esztendeig mindkettő hallgatott! Időnkint pedig undort kapott a saját tudásától, s nemcsak darócba bújtatta légies és bársony- vagy márványsima verseit, hanem egyenesen parodizálta a formát és stílust, s oly hangokat kezdett fogni a hegedűn – jóval előbb, mint gondolnánk –, amelyek valahogy a csikorgást harmonizálják. Ide tartozik a groteszkség kedvelése; elfogadhatóvá tenni a tréfákat, különös szóösszefüggéseket, értelmetlenségeket; a tennysoni puhaság és édesség és a swinburne-i dallam mesterét a maga módján nemcsak az egyszerűség és a népi formák vonzották, de még az is, amit sokszor oly rosszul és üresen csináltak későbbi modernizmusok. Magasztalásnak persze könnyű és külsőséges volna a formai gazdagságát és virtuozitását emlegetni; az ő versművészetének lényege úgysem a gépies tökéletesség, hanem valami más, az a titokzatos áram, amit belső formának nevezünk, ami sose hiányzik az írásaiból, amit az egyéniség és a tehetség ad, s amiről végeredményben nem tudjuk, hogy micsoda. A költészete, amelyről más alkalommal eleget írtam, csakugyan ekkortájt és ezután melegedett át, de sohasem valami absztrakció volt a lényege: ugyan ki érezte jobban valamely zsúfoltan vérző vagy ordítva lángoló stílusnak az élettelenségét és ürességét, mint éppen ő, a legnagyobb ész és a legnagyobb érzékiség? Éppen ezekben az években roppantotta le magáról klasszikus burkait, a Herceg-et, sőt már a modernet is, a Recitatív-ot, hogy az egyre közvetlenebb, egyenesebb élményt tudja tetten érni, s nem nagyon szerette az olyan költeményeit, amilyen például a Bolyai-szonett. Még a fordításain is érzik az ugrásszerű fejlődés: a Pokol és a Purgatórium stiláris és zenei plasztikája, a szavak rajzoló ereje, tisztasága és melegsége közt általában óriási a különbség.

De vissza kell fordulnom az egyes versektől és az impresszionista részletektől: inkább az egész helyzet, a lélek alkata, erőinek működése a témám. Bár tulajdonképpen lehetetlen reálisan megrajzolni, érzékeltetni Babits szellemét és szerkezetét. Ezer további lírai vers kellene hozzá. S minthogy mindez nekem is az életem, talán még egyszer ezer. Hogy mit írunk meg, versben, s mi mivel, hogyan és miért keverődik, az jórészt véletlen. Vers-támpont mint életrajzi adalék, mindkét részről van; de nem sok. S noha csak a vers érzékeltet igazán, nincs valódi, dokumentáris bizonyító hitele. A vers forma és amalgám is! Különösen a Babits lelkéből fakadó, amely csak nagy ritkán egy percnek vagy csak egy realitásnak a gyermeke. S ki tudja, milyen irodalomtörténet vagy baráti emlékezés tudja számon tartani az elmaradt verseket, dokumentumokat? Babits inkább csak mint kísértet élt a földi világban: erre csak az érzékeinek volt szüksége, innen csak táplálkozott és építkezett; a másik, az igazán övé, a szavakba foglalt világ volt, amelyben az ideák istenibb módon mindent utánaképeznek a valóságnak, és amely – néhány évezred legnagyobbjainak művei révén – teljesebb képet ad az életről, mint amilyet a múló és töredékes tapasztalás.

Babitson láttam először, hogy a költőnek tulajdonképpen mindegy, mi történik vele, hogy boldog-e vagy boldogtalan; az élet, akármit hoz, mindig csak nyersanyag. A baj ott kezdődik az élettel, amikor fizikailag elveszi a szabad időnket. A lelki dolgok fő motorja, szállítója, gazdagítója az érzékenység (minden értelemben), a szellem állandó kincstárnoka pedig, tudjuk, az emlékezet. A múzsának Mnémonüszé az anyja! „Gyáros fejem”, mondja Babits az egyik versében. A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket. A harmincnégy éves Babits folyton gyarapodott, folyton és félelmetesen töltekezett. Mi tömte, zsúfolta? Az, ami mindnyájunkat. A folyton érkező jövő, a folyton növekvő múlt. Csakhogy őt még különlegesebb erővel, még nagyobb gyorsasággal és változatossággal. Az olyan ember, amilyen ő volt, egy folyton mozgó, alakuló, folyton bonyolódó labirintusban jár és él: az emlékezet és a fantázia mozgó falú barlangjaiban, s életérzésének és eszmei életének egymásba nyíló, állandó végtelenében valahogy mindig csak egy négyzetméternyi és pillanatnyi kis hordaléksziget a jelen. Vérbeli naturalista, helyesebben szólva: egy vérbeli tett-ember el se tudná képzelni, mit jelent (többek közt milyen vérbő és gazdag naturalizmust is jelent) egy igazán szellemi ember tétlen és eseménytelen élete! Nem hiszem, hogy megtévesztene ismert Babits-versek szuggesztiója: nem versanalízis és nem rálátás, rávetítés, amit mondok. Babitsnak higanyszelleme volt; súlyosság és nyugtalanság nem zárja ki egymást, ahogy erő és kecsesség sem. És lángszelleme, éber és mohó, óriási nyersanyagfogyasztó. Az ilyen szellem szakadatlanul táncol a dolgokon, s ugrik és átugrik; mozdulatai kivonatolnak, teret és időt spórolnak; másodpercek alatt kiszívják, kiürítik a tárgyak és jelenségek érző velejét. A magasrendű nyugtalanok értelménél nincs nagyobb rabló, biztosabb taktikus, különb hadvezér. S nagyobb Don Juan sincs. Ami földit a vágyuk megszáll, az talán nem is tudja, észre sem veszi, hogy mi történt; s minden MA és ITT és minden elmúlt. MA és az összes volt és lehető MINDENÜTT csábítja és szítja a vágyukat. Félelmes és tulajdonképpen rettenetes jellemek a szellemnek, az emlékezésnek és a fantáziának ezek az anyagtalan, nagy erotikusai. Életemben nem találkoztam okosabb emberrel, finomabb és áthatóbb értelemmel, mint amilyen Babits volt. Amit ő tudott, s ahogyan tudott, amilyen halk és ijesztő precizitással az esze mozgott, ahogyan a maga igen széles, de természetesen nem teljes érdeklődési területén oldott és kapcsolt, azt csak csodálni lehetett. Neki kristálytiszta szerkezet, üveg alkatrészek légies és testetlen épülete s amellett élő épülete volt, ami nekünk a gondolati világ, a magunké és a másoké, s ahol lépésről lépésre sokszor csak fokozatosan merítjük elő a félhomályból a következő lépcsőt vagy fogalmat, fénykezével ő egyszerűen és könnyedén átnyúlt a rengetegen, s máris megmutatta, kijavította, elénk tette, amit akart, amit kerestünk, a villogó megoldást, összefüggést, magyarázatot, a képet vagy a virágot. „Fáraszt, ugye?” – mondta egy este a kis vendéglőben a Szentkirályi és Baross utca sarkán, ahol vacsora után egyebek közt – ha szabad úgy mondanom – filozofáltunk; s már rég tudom, hogy sose fogom Kantot igazán érteni, mert azon az estén és oly sok továbbin másra fordult a szó, nőkre, a fogarasi cukrászkisasszonyokra, a gyerekkori flóbertpuskára, az angol tavi költőkre és prozódiára és rímekre, s mert engem akkor kevésbé fárasztott az „állatszagú erdő”, mint a metafizika.

Engem, így mondtam… de tulajdonképpen jogosulatlannak érzem a különböztetést: a szellem tud csak igazán sóvárogni az ellentétre! A metafizikus Babits is tele volt a földi párhuzam vonzásával, emlékekkel és friss vágyakkal, a Reviczky utcai együttlakásunk idején a fiatal társ példája, közele, rendetlen életmódja sok tekintetben felszabadította benne az efféle titkokat, és közlésük, megbeszélésük vágyát. Annak idején nem értettem, de nem is nagyon vizsgáltam természetét és indokait annak a gátlástalan önismertetésnek, azoknak a vallomásoknak, amelyek engem, aki még szinte gyerek voltam, úgy megleptek egy felnőtt részéről; ma már tudom, hogy nem volt azokban semmi különös; súlyukat a személy és csak a fojtottság adta, az, hogy addig – egy-egy lírai megfogalmazáson kívül, ami azonban, épp a szubjektivitásával, egyszersmind takart is – alighanem mindig elhallgatta, azt nem annyira szeméremből tette, mint inkább a megszégyenülés félelme miatt. A rajongó, a tanítvány, a fiatalember előtt, aki szükségképpen nem rendelkezhetett az idősebbek tapasztaltságával, de akinek közvetlensége és őszintesége ragályos is lehetett, nagyobb biztonságban érezte magát.

Mert szégyenkezni nem szeretett – ugyan ki szeret? –, és kétségtelenül hiú volt – ugyan ki nem az? –, bár egyáltalán nem mindenre; például a megjelenésével, az öltözködésével sohasem törődött. Érezte is ezt a gyengéjét, s nem tudom, idézetképpen-e, vagy mint saját megállapítását, de sokszor hasonlította előttem a hiúság hajtó, feszítő erejét egyenesen a nemiséghez és az éhségéhez. Ahogy alkotó fantázia, alkotó hiúság is van, becsvágy a neve. A Babitsé ilyen volt. S nemessége ezzel is küzdött. Küzdelmei nehezek és makacsak voltak, és ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, mint a félelem érzetei. Folyton küszködött lelke alapvető szükségletéért, az objektivitásért, s ellenszenveinek és féltékenységének kivédésére, hatálytalanítására törekedett: ti. az agya becsületességére is hiú volt, ami sokkal ritkább és sokkal nagyobb erény, mint amilyen bűn a magunk szerelme. Szerette, sőt nagyon szerette a dicséretet, a hódolatot; azonban, mint a dicséret, éppoly fontos volt neki, hogy érdemes helyről (és érdemes formában) jön-e az elismerés. Örökre megjegyezte, hogy melyik művéről ki mit mondott, melyik kinek tetszett különösebben, ahogy az ellenségeit és még a tűszúrásokat is számon tartotta; de amiként a kritikát, ha hozzánemértésből eredt, lenézte, noha megjegyezte, az avatatlanoknak a tetszését is csak mint a szeretet jelét, csak mint valami kedvességet jegyezte meg. Az objektivitás az igazságszeretetünk szemérme és hiúsága, s mindig nagyon jól összefér a lírával, ha a lírikusnak esze, különleges esze van. Babits igen pontosan tudta vagy érezte, hol fut a határ az értelmi és az érzelmi ítéletek és igazságok közt, s éppoly érzékeny volt a szív érvelésére, mint az észéire. A hazugságon, a tettetésen rögtön átlátott. Felsőbbséges okossága mellett mindig emberi volt, és nyilván százszorosan megszenvedte egyes igazságtalanságait. A szívét még meg lehetett vesztegetni, az a büszke szív őt magát is becsaphatta; a feje azonban, belül, tovább mérlegelt és tiltakozott, még ha aztán végül néma és passzív maradt is az ember, aki eredetileg szólni akart. S a tiltakozása nem szűnt meg soha. Talán innen eredt egy része bizonyos riadalmainak dúltságainak, féltékenységeinek és önvádjainak. De a sokszínűségének is. Annak, hogy disztinkciókban olyan gazdag lett a gondolkodása, olyan sokdimenziós az érzésvilága, olyan örvénylő az egyénisége.

Adyhoz nem volt egyirányú, egy előjelű a viszonya. Eleinte semmi esetre sem becsülte, erre biztosan emlékszem; később imponált neki Ady; aztán megszerette, fegyvertársának tekintette. Legtöbbre ezekben az években tartotta. Ítélete módosulását azzal magyarázom, hogy eleinte nyilván irtózott Ady keresetten és olcsón újszerű, gyorsan öregedő, cifra, szecessziós stílusától, ami e nagy költőnek legnagyobb tehertétele; de aztán a festék alá nézett, s megragadta a keresett képek és szókapcsolatok alatti-mögötti indulat, az élmény viharos mozgása. Ezzel különben ma is úgy vagyunk, valahányszor tömegesen olvasunk Ady-verseket: nemtetszésünk önkéntelenül áttolódik valami messzi és speciális irodalomtörténeti stílusmúltba, s ezzel mintegy átmenti Ady lényegét. Ady, akit testileg én először már csak a koporsójában láthattam, irodalmi vezér akart lenni, s az is volt, diktátor, nem inter pares primus, hanem az egyetlen, az első; hódító modora a kurucos lerohanás, az érzelmi hajrá volt. Lényegesen, mintegy vad elszántsággal, mindent kockáztatva és vállalva, reformátusmódra volt az. Talán furcsán hat, de (az önkényességtől irtózó) Babits is diktátortermészet volt; katolikus és szellemi értelemben, s valahogy megalapozottan, kimunkáltan akart az lenni, s a roppant kultúra és az igazságosságára is kényes ész kontrolltevékenységének beszámításával. Ady idegzetét, bármilyen rossz volt is, nehezebb lett volna szétrágni, ő mindenre rögtön reagált, s valami végletes magányba, üldözöttségbe, „revízióba”, sőt esetleg fizikai emigrációba szorítva is mindig megmaradt volna legalább egy nagyon lírikus Victor Hugónak, egy nagy gesztusú, romantikus trónkövetelőnek. Babits fedettebb jellem, neki derogált volna követelni, pláne trónt – ízlése éppoly biztos volt, mint az ítélete –, bármennyire sóvárgott rá, hogy bebizonyítsa (magának s még inkább szekszárdi családjának, s aztán a világnak) az elsőségét. Az említett években néha mégis csaknem összeroppant, nemcsak idegileg, de időnkint még az önbecsülésében is, bár kifelé, a magas elviség és az enunciációk síkján, akkor is megőrizte tartását, attitűdjét – szerette ezt a szót –, amikor pár napra vagy órára oly kegyetlen poklot gyújtott köréje – mondjuk – egy detektívidézés, melyet a Centrálból gyanútlanul hazamenet egy este az asztalán talált.

Rettenetes riadalmak rázták ezt az erős lelkű, óriás szellemű és gyenge idegzetű embert; nemcsak amikor oka volt rá (mint az említett esetben, amely különben, úgy tudom, ismétlődött), hanem szinte szakadatlanul. A dolgoknak a szív adja súlyát, értékét. Mi lett volna Babits az értelme és a kifejező ereje nélkül? Egy kéjre, megnyugvásra szomjas és fájdalmakban fürdő meztelen szív, egy védtelen, gyermeki szív, egy életképtelen tanár. De viszont mennyi kínt megtakarított volna, ha vállalni tudja magát, ami a hasonló gyengék első lépése a gyógyulás, a megváltás felé, és ha van elég fölénye és bizonyos humora – ez az utóbbi, jeleztem már, nem volt egészen idegen tőle –, az úgynevezett vállvonó, nyugodt embermegvetésre s ezen belül egy kicsit a sosem ártalmas – önmegvetésre. Arany zsenije letörölte a sáros, lócsiszáros sértéseket és bántalmakat, s kevésbé szenvedett. A hierarchikus Babitsnak, aki családjában úrnak született, és csak író lett, más titkos ideálja volt magáról, őt a félelem és gáncsnélküli szellemi eszmény bűvölhette meg valaha, anélkül hogy az eszmény megfelelő, komisz fegyvereket adott volna neki a földi lovagi harcokhoz. Sem a közvetlen és jókedvű hadakozásra nem volt igazi ereje (bár aránylag elég sokat hadakozott), sem a nyílt, igazságtalan önzésre, sem az „irodalmi canaille” és az élet sima, rezignált lerázására és felejtésére. Immortale jecur volt, halhatatlan máj: fogyhatatlan ambícióit, nagy rangtudatát és gyermeki szorongásait naponta megszállták az éhes keselyűk, a valódiak és képzeltek. Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a velejáró igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „Kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik, a vanitatum vanitas variálva, ítélve az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy másirányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.

Ezzel különben majdnem mindnyájan így vagyunk: minden modern irodalomban éppen a legmélyebb, legdifferenciáltabb és legfüggetlenebb szellemek közül – főképp költőkre gondolok – mind többen mutatnak hasonló alapmagatartást. A tünet általános, de még mindig végtelenek a változatai. Művészileg, szellemileg egyáltalán nem látszik hanyatlónak a produkció, de a lélek mintha egyetemesen „betegebb” volna, pusztán csak azért, mert az, aminek lennie kell: egyéni. A líra rég elérte a társadalmi teóriák legtávolabbi álmát, a tiszta, eszményi uralomnélküliséget; s az élet persze elmaradt mögötte. Ezért borzong, ezért magányos, ezért vannak időnkint önvádjai, s ezért kereskednek oly sokat az „írástudókon” egyes esszéírók, zsurnaliszták, moralisták és világmegváltók. Még mindig „dekadenskedünk”? Talán: igen. Nézzünk csak őszintén a lelkünkbe: rengeteg írásunk és analízisünk, amely sorra vizsgálja a tegnap, a tegnapelőtt és az azelőtt nagy halottjait, nem úgy hat-e, mintha egyúttal folyton saját magunkról beszélnénk? S nem érezzük-e többé-kevésbé naivnak vagy másrészt célzatosnak azt, ami másféle, ami egyirányú, egyszínű: az „egyhitű”, „egészséges” és valamilyen irányban „kollektív” megnyilatkozásokat? S legtöbbször nem szimplák-e azok valóban? A társadalom, mialatt az egyének, akikből áll, nagyrészt szeretnek és megértenek, szolgálatába akar törni bennünket, mint közösség. Kérdezek, és nem állítok; s azt hiszem, a kérdésre csak érdekeltség, csak propaganda felelhetne valami harcos tagadással. Mert – ha a gyanú igaz – akkor, már majdnem száz év óta, valami olyan fejlődési periódusának éli talán a közepét Európa szellemi és érzelmi kultúrája, hogy azt lényegében másmilyenre át nem színezheti egyéni akarat vagy tehetség, s annak ívelése csak további nemzedékek hosszú során túl zárulhat le. Babits nem hitt: utolsó korszaka és babonái ellenére én úgy látom, hogy nem hitt, legalábbis nem hihetett igazán. Nem mondom, hogy ez a baj, a baj inkább a vergődés: az, hogy hinni akart, és már nem tudott, nem lehetett. A baj az, hogy jó ideje mások az egyénnek, a művésznek az eszményei, mint azok, amelyek a környező társadalmakat áthatják. Az egyetemes jelenségeket nem változtathatja meg agitáció, csak a társadalom lelkiségének kívánatos vagy nemkívánatos, de alapvető átalakulása, s nem ítélheti meg, nem foghatja át egyes generációk szellemtörténete: kínai korszakmértékek kellenének hozzájuk. Reakcióink szintén csak a meghasonlottság újabb termékei és bizonyítékai; egyenkint vagy kis, zárt klánokban még csak elébe se mehetünk valami képzelt jövőnek. A politikusnak ilyenkor talán más a dolga. A legjobb, amit mint írók tehetünk: a legigazabbat adni magunkból, s úgy, ahogy legjobb erőnktől telik.

Babitsnak is ez volt az útja.

Séta idegenben

Utaztam pár napot, s csak a szomszéd Ausztriában. Egy asszony kísért, és két könyv, Budapesttől Grácig (ahol tizenegy évvel ezelőtt jártam már egyszer, szintén nőpajtással, s szerelem nélkül). A két könyv, melyet csak megjelenésük időpontja s ez az utazás kapcsol össze, folyton velünk volt, testi mivoltában vagy szellemileg, idegen lebzseléseink idején, velem utazott aztán Gleichenbergbe is, elkísért rövid és hosszú barangolásokra, hegyekre, falukba (meg a másik – aki a közelünkben lakott. A múlt év karácsonyán? meg a nap, meg a harangszó). Az asszony beteg nő, inkább pihennie kellett, hol velünk jött, hol nem; de a két könyv már egészen összekeveredett ezekkel a sétákkal, úgyhogy számomra mindenkor kölcsönösen fogja bennük őrizni egymást táj és irodalom. Vitáink kissé rapszodikusak voltak, s most, visszagondolva, már azt kezdtem sejteni, hogy az egész (egyoldalú) beszélgetés tulajdonképpen csak előkészületben volt, jelentős részeiben egyáltalán nem történt még meg, és csavargás közben minduntalan megakadt és szétaprózódott, újra megindult, elkerült vagy kétszer körüljárt egyes helyeket, a séta természeti törvényeit követvén ő maga is.

Mindkét könyv olyan, amelyet megelőzött a híre: az egyik Fodor József verseskötete, amely címének – Lihegő erdők – önhibáján kívül megkésett s kissé gyorsan avuló pátoszával könnyen illeszkedett az új és patetikus májusba, s másik az új Babits-regény, a Halálfiai.

Az út a nagy parkon át kanyargott kifelé Bad Gleichenbergből; zsebemben jókedvű pénz; édes, tömött zsongások állítottak meg a forró délutánban: mennyi méh! mint élő, zöld, óriás méhkas zúgott fölöttünk egy-egy virágba borult vadgesztenyefa! s az első keresztvölgyben szétnézve, látjuk a hegyoldalakat: villogó felhődarabokként tolonganak rajtuk a fehér kertek, almafák, szinte megfúl köztük a sok apró major: egy dionüzoszi verseskönyv pezsgő-tajtékzó-összefolyó virágtengere ez! És fönt: sötét fenyves: oda megyünk, a Gasthaus Taferlhez, a hegytetőre.

Körülöttünk a föld lírája: természetes, hogy először a verskötetről esett szó, befejezett kiváló értékek azonnali konzervatívosodásáról, Fodor vizuális erejéről, eksztatikus képeiről és speciális formai esetlenségeiről… képek… panteizmus… – szavakra emlékszem, aztán a beszélgetés határozottabb formát ölt: a költő eddigi, könyvön kívüli szerepléséről, elképzelt jövőjéről, és arról, hogy milyen szerepet játszik az Én a fiatalember irodalmában, mikor még inkább expresszíve látja a világot, s hogy később az Én, mint önmaga témája, aránylag háttérbe szorul, a megérzés és kifejezés munkájának tágabb körben való elvégzésére, s a külső objektumokkal hogyan gazdagodik a szubjektivitás is.

Mentünk a leírhatatlan völgyön át.

– Ilyen költőnél, akinél Élet, Világ és Mindenség a nagybetűk nagyszerű általánosságát, szimbolikus tartalmát mutatja – óh, nem mindenütt, de ilyenkor a legszembetűnőbb! –, s aki, ifjú szeretők boldog, dadogó elvakultságával, nem látja szerelme tárgyát, csak saját mámorait, aki tehát még nem tud s hite szerint nem is akar (ez nem igaz) objektiválni: mi győz meg bennünket egy ilyen költő különleges értékéről? A reagálóképesség gazdagsága és a kifejezés érzéki frissessége. Azt mondhatnám: szinte mindegy, hogy a költő – fiatal költő! – mit fejez ki: tehetségéről így is meg lelet bizonyosodni. Aki, költő, valami olyat ír meg nagyszerűen, amit egy idősebb haszontalanságnak lát, s ami rendszerint az is, biztosan ki fogja tudni fejezni a „komolyabbat” is, ha majd az a „komolyabb” tölti ki érzésvilágát, hiszen a kifejezés képessége már eredetileg birtokában volt! Persze kérdés marad még mindig, mennyire telik meg tartalommal az ifjú: a kifejezés adja a művészetet, a tartalom e művészet jelentőségét.

– Ez csak részben vonatkoztatható Fodor Józsefre: ő már rég túlvan ezen a stádiumon, noha kötete nem jelzi fejlődése látható útját. S van benne ma is bizonytalanság, visszaesés a kitűnő tehetség kezdőstádiumába. Megjegyzem azonban, hogy az ő kezdőértékei is különlegesek, többek a rendesnél: verseinek érzelmi feszültsége már akkor tartalom volt, súly, abban az értelemben, amelyben mindjárt részletesebben beszélek róla… Egyelőre maradjunk az extatikus képeknél… Díszességüket önmagukért s a jövőért csak dicsérni tudom: eredeti színek, ízek, szavak. Lehet, hogy forróságuk tömegben forszírozottnak hat, lehet ez a fuldokló gazdaság egyhangú – a szerelmes is követeli és forszírozza a pásztorórákat, s nem találja unalmasnak a boldog ismétlődéseket! Azonkívül ezek az erőtől ájult, fülledt-fulladt hangulatok pillanatonként gazdagodnak a meglátás új meg új kincseivel, s e versek új meg új részleteket merítenek elő, erős, túl-izgult s nem túl-izgatott plein airben, mintegy új meg új oldalról fotografálva le a természettel egytest költő belső erdejében – mindig ugyanabban az erdőben – az erdő összetevőit, új meg új tisztásokat, szakadékokat, s az érzelmek egész, kéjesen nyújtózó-szétkígyózó vegetációját.

– Mily nagyszerű ifjúság: így jelentkezni, ily szép kötettel, ennyi szín-telítettséggel és ily hatalmas szóval! Mily lelkesítő e természetes bőség a száraz dogmatizmussal szemben, mennyire élet, magát-alakító és magát akadályozó s gátjain is csak viharosabbra megdagadó áradás! Mily gazdag ez a szerelemmel és gyümölcsével átitatott nyelv! Bőség és bőség – el sem fér saját magában, kicsap a még bizonytalan kompozícióból, s eksztázisa tetőfokáról nehezen tud alászállni. Káosz ez a stílus, bozót és mámoros erdő, csíráztató anyaföld, metafizika és szeszes villogás a levegőben, fülzúgás, láz, erjedés, állandó homályos erőfeszítés, teremtő lelkesség, és csupa érzékiség: Fodornál remegő testiséget és izgató plasztikát kap a szó, szélsőséges hevülete gyújtogat, amerre jár, lélekben éppúgy, mint a tárgyakban, vagy sajgó dermedés lesz, önmagába-döbbenő vagy lázongó pompa, mely mitológiává eleveníti a külső és belső valóságot, fuldoklásig szívja magát a dolgok emanációival, és dolgokat projiciál, és esztétikai meglepetéseket tud csinálni a legegyszerűbb földi mozdulatokból. Testiség mindenütt, kitüzesedett, feszült, támadó érzékiség a témákkal szemben, bár maguk a témák csaknem kizárólag szemérmesek, s inkább szólnak a költő elragadtatásairól és iszonyodásairól, mint reális életéről. A forró színek körvonalat kapnak, a szavak kis képekké tömörülnek, önálló, sokszor parnasszien szépségekké, de zártságuk vagy önállóságuk a kompozícióilag is kész versekben olyan – néha szimbolikus hátterű – érzelmi egészbe oldódik, amely már messze esik a parnasszien-leíró költészet kevésbé közvetlen emberi szándékaitól. Tehát: expresszionista feszültségű nyelv, parnasszista képeszközök, lírai hatás: zenei elemek meglehetősen elmaradnak, sőt talán távollétük vehető a legérezhetőbb (s nem stílszerűtlen) hangzásbeli hatáseszköznek… Ma mintha ilyesmi volna Fodor öntudatlan ars poeticája, természetes megnyilatkozási módszere… ami persze mind formatehetségére vonatkozik ennek a kemény, erős, vidéki gyökereit nagyon őrző fiatal léleknek, ennek a hátborzongató és tisztulást váró, új „örök Én”-nek.

– S most, nem nézve már csak-szépségnek ezeket a feszült, barokk szépségeket: lehet ilyen feszültség esetében gondolatszegénységről beszélni? Azt mondja nekem a minap egy fiatal költő, meglepő kritikus látással, hogy kötetének – sokat ígérő verseskönyv, másfél évvel ezelőttről – tulajdonképpen az a baja, hogy nem mond semmit. Igazat adtam neki. Az írónak, valóban, jelentenie kell valamit, sokat, vezetnie kell. De mit mond Fodor? Ilyen az ő semmitmondása a csak-dísz-versekben is? Istenem… az élet nagyszerű, vagy az élet ronda, az emberek gyalázatosak, én egy vagyok az istennel, tehát nagy vagyok, egyet-mást nem értek a világból, és leírások, vallomások, önjellemzés, „meghitt társalkodási viszony a természet erőivel”: józanon lemeztelenítve egyik sem hatásos mondanivaló, még pár sor teljessé bővíthetné a felsorolást, s az is nyilvánvaló, hogy új sincs bennük… Mégis: ez a költészet testvére annak, amelyik „nem mond semmit, de azt szépen mondja”? Nem! Ez a költészet szuggerál, hevületének átvétele a tetszésen túl beszél bennünk: ez a nagyszerű táj, körülöttünk, ez sem szól hozzánk szavakkal, s mégis mily sokat tud mondani! Helyesen szuggerált kis és nagy érzések hatása alatt valahogyan az élet maga kezd gondolkozni az olvasóban, jobban mondva: a lelkünkbe hullt szavak magvai kikelnek, s noha a virággá-építést már mi végezzük, öntudatlanul, e továbbépítés teremtője és ura mégiscsak a költő. Lelki helyzet megfelelő precíz fölvázolása és kivetítése: minden jó versírásnak ez a kulcsa, s ami ezen túl van, az már csak kívánatos járulék. Minden lelki helyzet mindig alkalmas a kivetítésre, de kivetítésére nem minden pillanatban alkalmas a költő: a tehetségek egyéni különbözősége, az életkor s a téma természete szabják meg, hogy az érzéstartalom és a gondolati tartalom keveredésének melyik fokán következik be a kristalizációs pillanat. Az érzés gondolattal, a gondolat érzéssel telítődhet, s ez a folyamat egyformán lejátszódhat a költőben vagy az olvasóban. Elképzelhetetlen, hogy jól kifejezett érzéshez ne épüljön hozzá gondolat is – fordítva is igaz a tétel, de ekkor már változik az intenzitás mértéke. Minden más babona, rövidlátás.

– Mindamellett tény, hogy ez az elsőrangú költő általában még kívül áll az életen, mellyel oly egynek érzi magát, a Kozmoszban él, amelyhez a fantázia fűzi, s belső kozmoszában, mint az álmodozó szerelmes. Ne higgye, hogy az ébredésnek nincs lírája! Most még többször ez a kettő keveredik benne, s ezt nem kifogásolom, amikor azt mondom, hogy Fodor, már meglévő megkülönböztető értékei és néhány olyan verse mellett, amely a líra csúcsán áll, a jövőtől még nagyon sok tartalmi tárgyiasodást és fegyelmezettséget kaphat, s kívánatos, hogy kapjon is. Amióta az irodalomban szerepel, véleményem szerint máris többet, nagyobb művészi biztosságot érhetett volna el. Ziláltság és zavar és dühös pátosz túl sok van benne, s a fiatal lélek szinte tetszeleg magának ezekben is, pedig legjobb értékei nem belőlük erednek. Ez a patetikus tehetség nem csak hasonlat-torlaszok emelésére hivatott, s nem maradhat véletlenek és metafizikai bizonytalanságok szolgálja, hiszen gyakori részletekben és sok versben ma sem az már. Most még inkább csak az olyan tartalom kongeniális vele, amely maga is vihar és irtózat és rendetlenség: a víziós leírások: Baál isten az olasz harctér esti horizontjának óriási táljából issza az embervért. Ezek a csúcsok, és sok csúcs van, de még gyakoribb e stílus öncélúsodása, s valami komponálásbeli fogyatékosság. Kisebb tehetség örülhetne a hulladékoknak is, de Fodor ne örüljön a fölösleges, tehát rossz túlhabzásnak, erőpazarlásnak. Fascinálólag hatnak rá nagy példák, kevésbé látja a gesztustalan szépséget, nagyságot és egyszerűséget, ami szintén legmagasabb irodalom, s talán még nehezebb is. Érett, nagy költő, s egyszersmind – tehetségének milyensége nem engedi, hogy szimpatikusnak mondjam ezt a tulajdonságát – naiv lélek, aki korlátokat emel maga mögé, a kései Ady világában él (ami meglátszik nyelvén és szófűzésén is), és abban a Vajda János-féle egyhangú vízió-orkánban, amely, emlékszik? az Alfréd regényé-ben szentegyházakat tép ki a földből, mint odvas fogakat, máskor meg ifjú és tapasztalatlan meggyőződése szent és vak erejével sátáni-isteni mennydörgéseket indít, roppant kifejező-gazdagságát profetikus általánosság konklúziójába szegényítve, például a haladás ellen. Naivság, persze, de közben mily erő, egészség! frisseség! S mily kivételes tehetség, minden salakjával együtt, az egész ember! Az egész magyar líra legnevezetesebb kötetei közé fog tartozni a Lihegő erdők, ez az „első verskötet”, ez a konzervatív-expresszionista dzsungel, tele nemcsak a szokásos oroszlánkörmök nyomaival, hanem, hogy kissé erőszakolva folytassam a képet: izmos oroszlánkölykökkel, melyek közt teljesen kifejlett díszpéldányai is sétálnak a leghatalmasabb fenevadaknak. Fodor könyve nem „első verskötet”, hanem legalább három első egyszerre, értékben és időben egyformán…

Az Ungarische Krone mellett fölfelé indultunk, jó ideig, fárasztó kapaszkodón. A hegy lassan emelt bennünket, a fönti erdő incselkedő játékba fogott, s egyre sűrűbben küldözte felénk előőrseit, már jött a fenyves is, világosbarna függőlegeseivel, s lábunk alatt évtizedek óta hullott tűlevelek ropogó, síkos padlózata. Gyantás, súlyos, gyógyító szagok a benyilazó napban.

Kísérőm, a beteg asszony, elkábult a föld, erdő és nap egészségétől.

– Látja – mondom neki, s szétnézünk öt-hat kis falu fölött, mert a kilátás egyre tágul –, ez is Egészség, bár más, mint a Fodoré, a Babits könyve. Mert nem az ész betegsége minden romantika, és nem gyógyulás-e a józanodás? Valami különös egészség megtalálható Babitsban: a köztudatnak paradox állítás, pedig ily nagy s ily módon nagy munkát végigmunkálni és befejezni, a testről is a legjobb orvosi bizonyítvány.

– Legnagyobb műve volna? Valószínűleg. Bármelyik kötetével hasonlítjuk össze, természetesen ez a legértékesebb. A lírikus, esszéista és a regényíró összefoglalása. Maga tudja, hogy a Gólyakalifá-t én nem tudom annyira becsülni, mint némelyek, s tán Babits maga is, a kitűnő Kártyavár kompozícióját tisztelem, Babits fejlődése meglep, de az az épület egészében véve nekem még kissé szárazdeszka- és betonszagú, szellemileg is. Akkor még forszíroznia kellett Babitsnak, úgy hiszem, a realitást… Ezzel az új regénnyel megszűnt benne minden gátlás, amit költő prózai műfajban érezhet, s megmaradt mégis a lírikus gazdagság, éltető szépségnek és vérnek a Testben.

– Mily nehéz olvasmány! Pedig milyen érdekes! Tudja – folytattam, és nevettünk –, mikor Grácban uzsonnáztunk, a piacon, annál a tömör salzburgi sajtnál, ohne Rinde, wie Butter streichbar,¹ nem véletlenül jutott eszembe a Halálfiai. Annak a stílusa, mint írójának gondolatai, éppily nehéz és olvatag, ohne Härte, ² komprimált, kondenzált. Egzaktsága és komplikáltsága, amely oly tisztán átmutatja a benne levő tartalmat, mintha üveg volna, vetekszik a Meredithével és a páratlan Proustéval, akiket különben, megvallom, nem ismerek még túlságosan jól, de emellett hihetetlenül költői, s ami a legfőbb: költőisége nem regényellenes, hanem a kifejezés tömör plasztikáját szolgálja. Manapság legjobb prózaíróinknál is ritka a stílusgond, az elszórt expresszionista s még későbbi akaratok meg a tárgyi életesség hangoztatása mellett úgyszólván csak stílusgondból állanak. Szóval, íróink megvetik a stílust, s némileg joggal… De gondoljuk meg, mily érték az a Halálfiai-stílus, amelynek egy-egy mondata naturalistamód csak kétszer-háromszor oly hosszan volna kifejezhető! Nagyon figyelmesen olvastam ezt a teljesen reális könyvet (végig kijegyeztem benne még a sajtóhibákat is), és minden oldalon kétszer-háromszor elidőztem egy-egy képnél, amely nem külön díszként henyélkedik a helyén, hanem míg tudományos pontossággal meztelenít precíz jelentéseket, szómögötti, szimbolikus tartalmával továbbfolyik az eseményekben, vagy ő maga fejleszti tovább magát. S a továbbfejlesztés megint nem öncél, nem az író elmerengése hasonlata szép áramlásán, hanem, ha a kép jelentkezése pillanatában az érzékelhető megjelenítés eszköze volt, önállósodása folyamán továbbfejleszti az eredeti gondolati helyzetet, új alany vagy állítmány bekapcsolásával, vagy a jelzők metamorfózisa révén fölöslegessé téve új, későbbi realitásfázisok reális megrajzolását. A naturalista kifejezés ehhez képest plump, s egy-értelemre-hangoltságát csak bőbeszédűséggel pótolhatja, ami különben nem hibája, csak sajátossága. Tehát nem költői ez a Babits-stílus, hanem a költőiség adta kis- és nagybetűs előnyöket is felhasználó-realizáló: ilyen módszerrel csak a legfegyelmezettebb alkotó dolgozhat, aminthogy a Halálfiai sok más tekintetben is a fegyelmezettség diadala. Az említett eljárás, kevésbé konzekvensen, kissé fellengzősen s ezért máris avultan, megfigyelhető Jókainál is: Jókai is költő volt! Nem mondom, itt-ott furcsálltam képeket, de mit számít ez a pár hely hatszázkilencvenhatszor harmincöt sorban! Éppúgy nem számít, mint ahogyan csak érinteni lehet a regény rengeteg emberi és kulturális lélek-területet megmutató részletgazdagságait: a részletértékek, stílusban és tartalomban, itt élő ízületekkel kapcsolódnak az egészhez, föl lehet rájuk hívni a figyelmet, de ők maguk elmozdíthatatlanok a helyükről – még egy-egy gondolat axiomatikus megfogalmazásában is elsősorban a szerves beépítettség a fontos.

Letértünk az útról; virágos rét: érdemes figyelni minden apróságra.

– Mily fáradságos lehet ily gonddal írni! Úgy tudom, nyolc évig készült ez a regény. Megérte a kitartást… – Hallgatva, lassan mentünk az elhagyott hegyi tájon, s valahonnan egyszerre, váratlanul, kétségbeejtő valószínűséggé és képtelenséggé torzult a példa és elképzelés: Kitartás? Mikor az ember három nap alatt vagy egy hét alatt éhen pusztul! Nyolc év, mikor az író gyerekei reggeltől délig megéheznek! Az Irodalom megbecsülheti az eredményt, a kitartást, de az Irodalmi Élet másra kényszeríti: szerencsés esetben még nem becstelenségre, hanem arra, hogy egy „országos nevű, kitűnő regényírónak” három nap alatt kelljen megírnia egy tízéves regényt. S utána riport, a rögtöni pénzért, cikk, az egynapos fellélegzésért, gyorsáru a kapitalistának, s jaj, ha a tőke lemond az életadó kizsákmányolásról! Kitartás? rendszeres munka? tisztesség? Hiszen a véletlen tartja meg a dolgokat, a véletlen dirigál… Móricz Zsigmond szavaira gondoltam a Pesti Napló-ban, és otthoni harcmodorokra, a jelen tények gonoszságára és erejére: az a közerkölcs, hogyha valaki kritizál, azt meg kell fosztani nyugdíjától, s másnap felszólítani a szerkesztőjét is, hogy csapja el! S: ha valaki olyat ír, ami nekem nem kellemes, a kenyerét, egzisztenciáját, életét összerombolni! Én sem hiszem, hogy úri, korrekt és kiváló szellem ilyesmit akarna. Pfuj! Még szerencse, hogy a kitartásnak, mely gyakran hajlandó megroppanni, oly erős támasza a környezetaljasság reakciója, a felháborodás és büszkeség! Igen, kitartani és szuggerálni a becsületességet! Szuggerálni a vak elfogultság felé éppúgy, mint a megérintett hiúság természetes, emberi, önző fájdalmával szemben!

Mennyi virág mindenfelé! Beszélek, hogy felejtsem ágyrajáró és szénlapátoló és kávéházi kölcsönökön tengődő íróbarátaimat a Nyolc Év tiszteletében.

– A realista elbeszélő, Kodolányi vagy Móricz, mikor nem stilizál, csöndes, kényelmes ösvényen vezeti hallgatóját – a környező táj maga éppily gazdag lehet. Babits elbeszélése nem a mindennapi közlekedés útjait használja: magán a réten kanyarog, mint most a mi lábaink. Mindkét esetben az a fontos, hogy közben vezetőnk mennyit mutat meg a tájból, s a cél, ahová eljutunk vagy nem jutunk el. Kizárólag az útnak, irodalomban a stílusnak, barátja lenni: megszűkítő értelmetlenség, melynek a modernek talán még inkább hívei, mint a konzervatívok. Persze nem mindig gondolkoztam így: hanem csak l’art pour l’art-osan, vagy – később – l’art pour l’art-ellenesen: megfogtak a részletek: holott a legmodernebb izmusok a legirodalmibb irodalom, új l’art pour l’art-elv, levezethető a régiből, hasznos, de tökéletlen, mint minden elv. Mindezt pedig azért mondom, mert ma a stíluselfogultságot látom az irodalmi élet egyik legnagyobb eszmei bajának, s azt hiszem, ez a baj meg is marad mindaddig, amíg az írók és kritikusok a különböző izmusokat dogmáknak s nem egyszerű jelzőknek tekintik, sohasem felejtvén, hogy a jelzők száma végtelen! S mondom azért is, mert a Halálfiai stílusán ideális lehetne tanulmányozni minden elképzelhető stíluskérdést, és mert nemrég fölvetődött bizonyos elképzelt szellemi és esztétikai univerzalizmus rendszerének gondolata, amelyből nézve megérthető, tanítható és igazságosan megítélhető volna minden részletesztétika és mindenfajta irodalmi termék: az egyetemes életbe szervesen beletartozó s csak látszólag elkülönült sok kis egyén. És: megjelent a Halálfiai, ilyenféle univerzális szemlélet terméke, egyesítvén magában konzervatívságot és modernizmust, élő, speciálisan babitsi mű, egyetemességében és élettel-telítettségében túlnövő az eddigi babitsi specifikumokon. Univerzális könyv: a megmunkálás egyéni eszközei gazdag kincstár, egész esztétikai univerzum, gondolatai pedig – esztelenség volna kifogásolni, hogy ebben a történelmi regényben nagyon fontos társadalmi problémák nem szerepelnek, vagy még nem szerepelnek aktualitásuk mai színeiben és élességével! – szintén univerzális ismeretét, átérzését és körüljárását bizonyítják mindannak, ami embert és közösségeket mozgat. Egyszóval: európai, univerzális mű, s nincs meg hozzá az univerzális szellemű közélet.

– A stílusról volt szó ugye? s arról, hogy itt érdemes figyelni mindarra, ami mellett az olvasó, e regény utazója, elhalad. S hogy a cselekmény vidám turista-lábai virágok közt járnak… Ezért bizonyos mértékig ünnepélyes, sőt patetikus ez a stílus és ez az analízismód – ez azonban a megfelelő helyeken öngúny is, és szinte a pátosz öngyilkossága, úgyhogy csak a szerető fölény ünnepélytelen ünnepélyessége az állandó benne: hétköznap és ünnep magától értetődően egyesül ezen a virágos réten is, ahol most mi járunk. Megemlítem a latin szavakat is, a mitológia stílusba-rezignálását: finom részlethatások, éltető jellemzés mellett kitűnően éreztetve az idegen idő távlatát. Babits, úgy érzem, a mozinak is hasznát vette, nemcsak a kezdő fejezetekben, amelyek éveket vetítenek és pattantanak előttünk: itt inkább a szerkesztés mutat moziszerűségre; az igazi és érdekesebb moziszerűség rejtettebb a stílusban: figyelje majd meg, hogy hozza közelebb a dolgokat, s hogyan távolítja őket a szavak tárgyszerűbb vagy elvontabb megválogatásával, aszerint, hogy precíz vagy inkább hangulati hatást akar kelteni, és hogyan tud tudatalattiságot sejtetni elfolyó remegésekkel, amit nem a szavak tartalmából, hanem csak – hogy úgy mondjam – homályosságuk fokából érezhetünk ki. Távlatcserék minden fajtája szerepel itt és premier plan és egymásra fotografálás – alázatosan, ahogy a cél és kifejezés szolgáihoz illik, s nem lázadva modorrá, mint rossz forradalmároknál. Nem hallgathatom el, bár mellékes, hogy Babitsnál általában sokat szerepel a must meg a lekvár, a jó baracklekvár íze – nekem túl sokat, és hogy szerintem néha túl közel kopognak egymáshoz „ama” Nagybetűk Koturnusai… Viszont mindez együtt, ez a prózastílus, csodálatosan objektív, objektiválja a lírát is: a lelki folyamatok ily szimbolikus-reális analízise megteremt valami parancsoló mechanikusságot, az elhivés ellentmondás nélküli, gépies állandósulását: mintha érzelmek kémiai laboratóriumában volnánk: minden törvény, biztos, s mégis van ebben a józanságban valami ijesztő, démonikus és szürrealista, mint a tudomány mélyén. Fokozza e módszer hatását egy másik külön eszköz, amely látszólag összeférhetetlen az előbbi komolysággal: helyenkint riport- és ponyvahang szólaltat meg fordulatokat, önkéntelenül is jellemezvén megfelelő lelki vagy eseménybeli helyzeteket, s megint csak parancsoló-elhihető objektivitást adva az elbeszélő írónak oly pontokon, ahol nem lehet objektív, mert ő maga sem lát tisztán, s csak mendemondákat közöl, száraz fenntartással: „Evvel ellentétben áll Gyula vallomása…” Ennek testvérei a kissé kalandos idézőjelek, hivatalos hangú, aktszerű objektivitás, költőivé emelt detektívregény-motívumok: Babits régóta ismeri a gide-i sottise élvezetes ízeit.

– Egyébként is élvezet figyelni az írónak ezt az objektivitását. Háttérfestő, zárójeles részeknél csaknem történetírói kívülállást észlelhetünk, hangja itt költői, magas vezércikkhang, hiszen csak utal olyan tényekre és emlékekre, amelyeket az olvasó legtöbbször vezércikkekben hall fölemlegetni: s ennek is valami külön életszaga van, s telíti az ábrázolt helyzetet a megszokott, tehát megbízható adalékfelsorolások bizonyító erejével. Még érdekesebb azonban az az objektivitás, melyet az első személyben nagy ritkán, zauberbergi többesben már többször beszélő író a saját alakjaival s rajtuk át a saját regényével szemben mutat: kritizál. Megkritizálja a saját irodalmában a saját módszerét, közbevetett kis mondatokkal, megjegyzésekkel, áthidalásokkal, módosításokkal, melyeket nem könnyű észrevenni, hiszen állítmányukban az első személy sohasem szerepel. Mintha másvalaki teremtette volna az alakokat, s ez a más író Babits baráti széljegyzeteit beékelte volna két vessző közé, ide is, oda is: és ezek a kritikusi megjegyzések ebben a stílusban szintén éltető momentumokká olvadnak, elbeszéléssé! S az író tovább megy, apróságokban tovább keveri magát és a regényt, az életet és az irodalmat, valahogy pirandellói értelemben (amit már Gide és Thomas Mann is megcsinált, sőt Jókai is, azt hiszem, A tengerszemű hölgy-ben) regényelméletet fejt ki regénye folyamán, de oly módon, hogy cselekmény és esztétika egybeépülve kölcsönösen mozgassa egymást előre. Egyáltalán az egybeépítés szempontjából megoldások trouvaille-bányája ez a könyv.

– E nagy és sokrétű objektivitás mellett hol marad a líra? Bizonyos lírát elárulnak már az előbbiek, ez azonban az író műhelylírája írás közben; azután, minthogy a Halálfiai nagy részben önéletrajzi regény, ott a főhős alakja, a család, a vidék, a múlt emléklírája: ez már az emberé. A kettő keveredik régi Babits-versek regénybe dolgozásánál: mennyi líra, mennyi vers van elrejtve a Halálfiai-ban! Meglevő versek, amelyek számára mostani prózaruhájuk nem elég inkognitó Babits költészetének ismerői előtt! S versek vázai, versélmények központi magvai – mily sereg! Mint az Ady-novellákban… S mindez a regényben nem önállóan jelentkezik, és nem szónokol: Babits lírizmusa csak az érzékeltetésben hevül önállóvá: tárgyhoz kötött, szükséges tömörítő szépség. Hogy ilyenek, az – mindazzal együtt, amit mondtam – Babits újabb megújhodását jelenti, teljes prózaírói kifejlődését, nagyságát és életképességét, amely egyébként a háború utáni magyar irodalomra való reagálás finom jeleit is mutatja.

Újabb erdőrészből újabb tisztásra értünk.

– Az az érzésem, hogy Babits most már mindent tud ábrázolni, amit csak akar. Itt két vagy három generációnyi magyar életet fest, a vidék és a középosztály társadalmi és szellemi életét, új és legjobb erőinek intellektuális rétegbe való emelkedését, fölszívódását, átalakulását, forrongó türelmetlenségét, ezzel szemben a maradi és megbízható föld vétkeit és erényeit, s mindezek fölött az egyetemes elmúlást. Nem mondok el többet a regény földrajzából és életéből, nem mintha mellékes volna benne az eseményesség, épp ellenkezőleg! hanem mert azzal mondanék legkevesebbet. Olvassa csak el, ráér egy hónapig… Fontosabb az, ami már ennyi jelzésből is látható: ebben a keretben igazán van alkalom három-négy család képviselőin át megmutatni minden oldalról s minden vonatkozásban majdnem minden anyagi és szellemi erőt, hajtóerőt és akadályt, amely Magyarország sorsát a jelen küszöbéig irányította, s az embereket, újabb és újabb korok egyéni színeivel a fölszínen átfestve, mindig irányítani fogja. Majdnem minden erő: a parasztságról nincs szó, s a közgazdasággal sincs kapcsolata a regény egyik főszereplőjének sem, Magyarország Üzleti Megalapozásának hangulata azonban jelen van, s látunk lassú, szívós küzdelmet a pénzzel, jobban mondva: egy szőlőbirtokon át a földdel… A halál fiai hullanak, de egyre jobban kibomlanak a küzdő gondolatok az ország fölé, az emberiség fölé, és megfogyatkozott sorok és megnőtt eszmék hatalmas deltával ömlenek (a mű ígért folytatásában) a közelmúltba, amely akkor még tisztító, bizonytalan és félelmes jövendőnek látszott.

– Küzdelem mindig ellenállást tételez fel, gátat, az igazságkeresőnek szintén vannak gátjai, ha más nem, a saját termékenyítő kételyei, s a többi lehetséges álláspont megvizsgálandó voltának érzése. Az egyszerű tett-ember gyorsan cselekszik, az elfogult számára nincs komplikáció: tettben azonban más az eredményes, mint a helyes, s az elfogulatlan igazság nagyon is komplikált. Babits mesterien ért a gátlások és komplikációk fölfejtéséhez. Tulajdonképpen melyik alakjában nincs gátlás? Nelli, Miska, Imruska, a főalakok, művészetének legfőbb próbakövei, valamennyien halál fiai, nemcsak azért, mert mulandó emberek a halhatatlan Mulandóságban, hanem azért is – nem tudom, akarta-e az író ezt is kifejezni regénye címével –, mert nem életrevalóak, nem gáttalanok, nem életfiak a halandó Életben. Gyula sem, dehogy! E nagyszerű alak rajzvonalaiból nehéz következtetni arra, hogy milyen volna egy Pestre fölzüllő vidéki életzseni, akit nem a gátjai – pózai – vezetnek az életben; romantikája s az a felelőtlen levegő, amely körülveszi, nem építi elképzelésünket egy tisztességes Babits-tettember, egy hétköznapi valóság felé… Jozsó már inkább, de az meg oly kicsinyes, antipatikus! Jolán: csupa gátlás, vénlányos ki-nem-éltség… Az öreg Döme és az öreg Cenci: hát ezek életfiai, igaz… De Döme egy múlt élet fia, aránylag a háttérben mozog, titkolt, megható szerelmével, s nem annyira ő aktív, mint inkább tekintélye, helyzete, vagyona. S Cenci, az elpusztíthatatlan sors-Cenci, inkább talány, mint valóság (noha teljes, reális ember), kissé már mitológia, s a költő épp az ő nagyságának rajzában és szuggerálásában volt leginkább segítségére a regényírónak… ami különben mindegy, fő, hogy hiszünk reális titokzatosságában… Babits még az újabb nemzedékben sem talál igazi tettrekészséget (hagyjuk most ki a regény zsidóit): a hisztérikus-pózos Erzsi beteg lélek, az okos Gitta életrevalósága kimerül az apjától örökölt ravasz alkalmazkodóképességben, s a kisebbik lányban, Noémiben nem a becsületes öntudat, hanem a csitri-kokottság könnyelműsége otthonos az életben… Vagy talán az életrevalóság sohasem becsületes? A regényíró, mintha ezt érezné… Gyula és Nelli gyermekében, aki a regény végén is csak gimnazista még, szintén komoly defektusok segítik elő az életrevalóságot. Lehet, hogy ezek csak a kamaszévek szeleburdi önzésében ily erősek, s a folytatásban olyan alakká fejlődik a fiú, amilyent Babits eddig nem rajzolt a Halálfiai-ban: de, gyerekkoron és apán át, még ekkor is bizonyítaná legalább azt, hogy a tisztességes életrevalósághoz is kell a tisztességtelenség trágyája… vagy durva, paraszti eredetek szűz ereje, önzése… mert ilyen szálak is indulnak, s a folytatás egyelőre sokféle lehet, s el is maradhat… El tudnám képzelni különben még azt is, hogy Imruska, azaz már Imre, a becsületes tett és a cselekvő igazság emberévé nő, mire a fogarasi havasok aljáról megint Pestre kerül, de ez nem valószínű: Babits túlságosan bizalmatlan minden közelről megismert erővel szemben. Titokban úgy sejtem én is, hogy ebben igaza van… ami nem változtat azon a tényen, hogy Babitsnak, ha van, akkor az igazságos, művelt és szabad erő ábrázolása terén van még fejlődni- és tennivalója… A többi életet ugyanis pontosabban, gazdagabban, igazságosabban látja, beszélteti és alakítja, mint sokszor tetőhöz ért művészetének értői egyáltalán várhatták.

– Emberek és generációk életébe ily mélyen és szélesen belenyúlni természetesen nem lehet anélkül, hogy az író ne kerüljön kapcsolatba a politikával. Tendenciáit e téren a tudatlanságtól s a zavarosságtól való irtózás ösztökéli. S minthogy a zavar hiányos tudásból születik, s elfogultságra vezet: Babits fölhasználja e regény történeti, lélektani, önéletrajzi és kísérleti természetét, arra hogy benne – meghagyom a kifejezést teljes általánosságában – „körüljárja a problémákat”. Minden kérdést valamely sorsba ágyazva állít elénk, s az az érzésünk, hogy megszünteti a regényalak és regényíró dualizmusát: minden alakját éli vagy élte, tehát minden gondolatot, minden igazságot, s ez megint nem puha eklekticizmus, hanem az a bizonyos kívánatos Univerzalitás, melyből következik egyrészt a jogosan szilárd meggyőződés, másrészt a megértés és türelem, az élet minden frontján meglévő relativitás fölismerése, az igazság és bölcsesség gyakorlati harmóniája… Megvallom, ez az utolsó mondat túl szépen hangzik, túl ideálisan; bár nem fölösleges, s a regénnyel kapcsolatban nem túlzás… Babits módszere, eszmei problémáknak sorsokon át való teljes megmutatása, emellett a legművészibb módszer olyan írók megnyilatkozása számára, akik nemcsak hirdetnek valamely kész igazságot, hanem vezetnek az igazságok felé vivő úton, megmutatják az igazság készülődését, akiknek politikája tehát, erre céloztam az előbb is, elsősorban pedagógia, mint a Goethéé. Nem új módszer, de nehéz (az írónak), s van másféle is: Thomas Mann a Varázshegy-ben művészi szándékainak jó részét feladta a parttalan értekezés kedvéért. Véletlenül tudom, hogy Babits eléggé kifogásolta ezt az eljárást. Én könnyebben elintéztem e kifogást magamban, azzal, hogy Mann csupa okos dolgot mond a buta világnak, s igazi regényben életre kelve e gondolatok számára tízannyi hely kellett volna, de természetesen a Babits módszerét tartom nehezebbnek, művészibbnek, szélesebb rétegekre hatónak: eszmék metafizikai összeütközése helyett az eszme-materializációt.

…Már rég a Taferl előtt ültünk, öreg padon, előttünk az esteledő táj. Friss tejet kaptunk, a szelídség meleg italát, s a két könyv tovább beszélt:

– Hanem vagy száz oldal mégsem tetszett nekem egészen zavartalanul ebben az ideális regényben, a pesti száz oldal, a magyar fin de paix szellemi kavargásának rajza. Árnyalati elvontabbságát a téma hozza magával, erről nem is érdemes beszélni; hanem: az író itt szerintem elvesztette objektivitásának azt a különleges mértékét, amellyel az előbbi korokat és saját magának, Imrusnak gyermekéveit festette. Objektív itt is, de az egész beállítás halk, rajongó vibrálással, valami finom, de mégis idegen, közbetolakodó lírával fátyolos. Imruska szellemi kamaszcsatáit vívja más kamaszokkal, lángol, érik, nagy kínlódások árán csöndesül… Utalások egyénen túlterjedő jelentőséget adnak ennek a forrongásnak, de részben csak kívülről élnek ezek az utalások – hogyne! hiszen sem a tespedtség, sem a forrongás nemcsak annak a kornak volt a tipikuma, viszont az írónak egyénileg éppen az a kor kedves az emlékezésben!… Obligát célzások történnek, dokumentálások, melyeknek ereje kívül van a regényben: az író lelkében, de például bennem már nincs meg érzelmiségük… Babitsnak sikerült az ekkori eszméket és hangulatokat is Imrus ügyévé – vagyis regénnyé – tenni, nem úgy, mint annak a sok kulcsregénynek, amely szintén feldolgozta ezt az időt!… Mégis, némi kis idegen íz… Néhol határozott kitételekben (Imrus tudásvágya „egy ország elapadt velejében fölgyűlt fájdalmas szomj”), legtöbbször pedig megmagyarázhatatlan hangulatáramlásokban elárulkodik, hogy az író itt nem szabad teljesen az emlék romantikájától: líraibb, mint kellene. Ez a rész – ismétlem: csak árnyalatokról van szó – veszít történetírói hitelességéből, s hatása, a lehető legdiszkrétebb formában ugyan, de önkéntelenül egy szellemi korszak és generáció öndicséretének hatásával válik rokonná. Ezt az öndicsőítést már sokszor hallottuk és olvastuk, a magyar irodalomnak talán egyetlen korszakát sem ünnepelték úgy a szereplői, mint ezt a kort – aminek sok oka van. Természetesen: Babitsnál nem beszélhetünk ilyen túlzásról, mindössze azt gondolom, hogy ezen a ponton nem mentes egy közkedvelt irodalom-életi szuggesztió végső és egészen könnyű kis mámorától. A személytelenség gyöngülése csak pillanatnyi, Babits untig elég fölénnyel és kiábrándultsággal nézi azt a kort (nem egyes íróit!), hogy azonban regényének ezek a fejezetei csakugyan egy generáció privát ügyéhez is hangolódhatnak, azt véleményem szerint ő maga is érezte: az a szeretetteljes Kritikai Öntudat, amely, mint említettem, végig ellenőrzi és kritizálja a szereplőket, sehol sem szólal meg olyan kemény, gúnyos és elítélő rejtett megjegyzésekkel, mint épp itt! Mintha Babits ösztönösen és erőszakosan pótolni akarta volna objektivitása elejtett töredékét…

Csönd. Idegen utazás hatása: mintha kívül volnánk az időn. Magyar ügy idegenben: kinek? minek? A lírikus, akinek jegyzetei beszéltek, erősen vizsgálja magát, mert úgy érzi, hogy utolsó szavait már nem ő mondta. De nem csak azért érzi így, mert ő maga nem abba a korba tartozott? Ahogy én ismerem, korrigálná magát, ha e tekintetben kételyei támadnának… Egyelőre azonban hallgat, majd a mai szellemi életre gondol, az új tespedtségre, amelyet mesterségesen tart fenn a politika, az új forrongásra, amely okosabb és egybefogóbb lehetne a réginél, ha a magyar közönséget, a forrongás éltető elemét, nem a testi regenerálódás ügye foglalkoztatná, s fájó nosztalgiával gondol arra, ami a közelmúltban csakugyan irigylésre méltó: a szabadságra, és gondol a Nemlétező Terrorra, amely nagyon is sok oldalról fenyeget, ismét eszébe jutnak a harcmodorok, és Móricz Zsigmond idézett szavai a Pesti Napló-ban, a haladó magyarság és a „magyar baloldal” gondolata, melyet sajnálatos volna önállótlan értékű antiszemita szimpátiává, egyszerű negatívummá nevelni, s úgy érzi, hogy idegenség veszi körül hazájában is.

– Babits e regény pillanatában – mondja aztán – jobb ábrázolója az életnek, mint az irodalomnak. – És hozzáteszi:

– Ha találkoznék Döme bácsival, megkérdezném, miért Zsónnak hívják a kutyáját. Miskánál elmenne ez a név, Hintásnál egyenesen stílusos volna…

Kelet felé Magyarország. Közel, de semmi sem látszik át belőle. Balra, Grácban, az egyik Anna utcai moziban most kezdődik az előadás: mint tegnapelőtt, bizonyára ma is zsúfolt nézőtér éljenzi az oroszok nagyszerű új filmjét és hősét, Uhtomszkij mozdonyvezetőt, aki az 1905-ös Moszkva előtt, áttöri híveivel a megtorlásul kiküldött cári gárda századait, hoch! taps! s a mesterien fokozott kivégzési jelenetek soránál s a győzelmi misénél csak úgy zeng a nagyterem a pfuj!-ok viharától… Este van… S a regény egyik lidói jelenetének záró szavaival ér véget a beszélgetés: „A nap már lement, csurom vér”.

Találkozások Juhász Gyulával

Juhász Gyulához különös emberi kapcsolatok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom rajongásai elkerülték, és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra, mint költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. Egyes verseit a gimnazista-évektől kezdve őszintén szerettem, és könyv nélkül fújtam. Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon sorozzák a líra forradalmárai közé, és gyermekfejjel elsősorban azt a kevés modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az ifjú lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta. Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon tulajdonképpen egyedül vertem át magamat, és így kelleténél később jöttem csak rá a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl magyaros középtehetségnek gondoltam, becsülésemben természetesen csakhamar előlépett a második sorból. Az ő művészete szintén egyik korán meglátható kristályosodási pontja lehetett volna a nyugati lírai forradalomnak. Az egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász is egy kicsit mellőzöttnek érezte magát, és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével. Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát, politikai rokonszenv nem kárpótolta, és abban a csöndes szeretetben, amely övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást ami megint csak ferde helyzetére utalt.

Emberileg hat-hét évnyi felületes ismeretség után, akkor kerültem különleges, forró közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben, bevitték a Schwartzerbe. Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi úton laktam, az intézet a szomszéd Kékgolyó utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek, eleinte sűrűn látogatták. Én az ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor hallottam, hogy nagyon egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával. Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem: válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit, s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj – legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szakállas arcán látni lehetett a dermedező kínt. Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová bevitték, dr. Hajdú Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette, és a doktornő analizálni kezdte, függetlenül az intézeti kezeléstől. – Mániás-depressziós elmezavar – mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula betegségéről, majd fóbiákról beszélt, és cáfolta a paralízist. Élő betegről orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei felől, különösen az utolsó időkben, „köztudomású” volt a legszomorúbb megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőről. S éppen eleget hallottam ahhoz, hogy megrendítsen és mélységesen magához kössön.

Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet, és szörnyülködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál, s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy, ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt, és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály, szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd, azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” – Az ellent nem állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen „lepleztem le” minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem, és emlékszem, milyen sokat segített Baudelaire… És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt, érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A siker izgatni kezdett, tovább beszéltem, és egyúttal észrevétlen hátsó ajtókat építettem. Első „beszélgetésünk” három óra hosszat tartott. Bizalmas vallomásaim megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint – ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.

Ettől kezdve izgatottan gondoltam rá, és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Biztosra vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle, s hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nemegyszer összemértem a testi erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló. Ötször vagy hatszor kerestem föl, s mindig két-három-négy órát töltöttem vele. Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm, vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon, néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit, és talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet, kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem, s vigyáztam, hogy a hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.

Nem kellett hozzá túl sok idő, és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra, ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált, és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak azután vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy gyógyítottam is magamat, egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az ellenfél a mindenkiben rejtőző veszély, kitanított. Gyalog indultunk a Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de kierőszakoltam, csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a megrendezés látszata nélkül. Bementünk a farkasréti temetőbe, látni szerette volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az őröknél kérdezősködtem, és a nyomozó munkába észrevétlenül őt is bevontam. Felvillanó érdeklődésénél fogtam meg, és irányítgattam aktivitását. Szeretett volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól „kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot, és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.

A legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni hozzánk a Németvölgyi útra. Az eset valóságos „csodának” számított. Reményem, hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket azonban nem kellett valami nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nemegyszer elfogott az alaptalan szorongás, és a kislányt egész idő alatt egy percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta zavartság és figyelmetlenség. Bor orvosi tilalomra, nem volt az asztalon. Ebéd közben panaszosan emlegette egy íróbarátunk [Szomory Dezső] hidegségét, akinek egy nevezetesebb könyve megjelenésekor virágot vitt, és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk főtémája, de már nem a tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint elvesztette egyedül érvényességét, s inkább már csak egy lett több egyformán lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át; igen, az élet gazság, szörnyűség, és mi változatlanul pesszimisták vagyunk; látásunk igazságát azonban mindjobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk. Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart, már egy Nietzschével, a Jenseits-szel, egy Nietzsche-életrajzzal, egy lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.

Kétszer-háromszor voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a Te meg a világ anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk együtt, szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam, és elmaradtam. Az igazi gyógyítást, magától értetődően, a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazamehetett Szegedre, és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek végtelen hálával. 1929. Juhász Gyula” – így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött emlékül; egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.

Hat-hét évvel ezelőtt megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába, klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt. 1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös pesti intimitásunk emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba, szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját, s kiadták utolsó kötetét. Fiatalok, még itt vagyok, mondta a szép cím, de a költő már rég „nem volt itt”. Minden nap új öngyilkossági kísérletet hozhatott, vagy akár halált.

Egyik bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá, elkalauzolt a Fodor utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismertetésére volt szükség, hogy – majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program, „csak egy percre”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehérpontos, nagy vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált, és rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az édesanyja a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.

A beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette, gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki, mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogtunk, mielőtt mindennek vége? Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem, és beszéltem hozzá, az ismert kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a még messzebb szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a fénykép dedikációjára, és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört, minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben, és minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább, szinte már a síron túlra. – Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó, nem segített és nem segít most már semmi, tönkremégy! De te még élsz, még itt vagy! Mentsd meg azt, azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a véget, és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… Súgva, kínlódva mondtam e szavakat, vagy ilyesféléket, és simogattam és könyörögtem. Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett, és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… – Már beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van… – Nincs semmi… – Szövegezd meg a semmit, a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… – Nem érdemes… – Érdekes lesz… – Nem érdekes… Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… – Nem bírom, rettenetesen fáj… – De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… – Szégyellem azt is – felelte ő, és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd alakult ki közöttünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fő oka, a másik egy több gyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a szegedi szerkesztő suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit, és felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelki alkatú társairól. Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy mindez az isten büntetése, a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akart senkit és semmit, „minden rettenetesen fáj, hagyjam meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig szinte átvéve az őrültségét, mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában, sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlések alapján, mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele – a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isten büntetésének okai” közt emlegette, hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam módján. Hölderlinről beszéltem: – „…im Winde… klirren die Fahnen”¹… Milyen szép!… Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni, megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött egyes emberek iránt, és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála, búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a földön járok.

Többé nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint meghívtak Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor utcáig még elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam, itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy, és rosszul fog esni neki, hogy már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor utca sarkáról visszamentem a szállodába, ágyba feküdtem, és borogattam magamat. Este verseket olvastam fel, és vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb!…

Kedden reggel az újságok nagy cikkei közülték, hogy Fodor utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát, és meghalt.

Sohasem fogom elfelejteni.

Kosztolányi Dezső

Tavaly ilyenkor, 1936. november 3-án, a délutánnak ebben az órájában, még egészen friss fájdalommal gyászolta a szellemi Magyarország Kosztolányi Dezsőt. Alig volt hat órája, hogy délelőtt 11-kor a költő élete lezárult. Az első hat órához azóta teljes esztendőt épített szigetelőnek az idő, veszteségünk mégis ugyanolyan frissen fáj át a mai délutánba. A kép nem távolodott el, és nem fakult. Változatlanul állnak előttünk a földi valóság elmúlt jegyei, a megjelenés bája, az arc bohém mosolya, a keskeny nyakkendő, a széles, de halk és finom mozdulatok. Emlékszünk a szakadatlan alkotás évtizedeinek szinte daliás költőjére, aki negyvennyolc éves koráig soha komolyan beteg nem volt, és emlékszünk az utolsó három év szörnyű gyötrelmeire. A stockholmi utazásokra, a reményekre és a rossz várakozásokra, a szorongás hónapjaiban a Hauber-klinika kiszivárgó híreire, az operációk számontarthatatlan sorozatára, az augusztusi légcsőmetszésre, a vérátömlesztésekre, az utolsónak hitt búcsúlátogatásokra, melyeket mindig újabbak követhettek, a nagybeteg ceruzajegyzetes beszélgetéseire, hősiességére és a vég tiszta tudatával viselt rettegéseire, és aztán a tüdőgyulladásra és a halálra. Nagyon sokan szinte rokoni emlékeket őrzünk a hosszú elmúlás fázisairól: csak egy érintés kell, és ismét felrajzik, felzsong idegeinkben mindaz a részvét, amely a költőt tavaly ilyenkor csaknem külön-külön halottjává tette minden irodalomszerető magyar háznak. Az emberi emlék szinte testileg él bennünk, a szellem romolhatatlan része pedig még tisztábban, mozdulatlan és örök közelségből sugárzik reánk. Kosztolányi tizenkét kötetben megjelent Összes művei elválaszthatatlan része marad a valóságnak. Halhatatlan, mert szükségünk van rá.

A magyar irodalmi közelmúlt különösen gazdag nagy halottakban. Az igazán nagy költőknek, amilyen a háború után eltávozottak közt Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi és Juhász Gyula, az is sajátsága, hogy versenyen kívül állnak. Valamennyien a legnagyobbak: a szó itt már nem fokoz, és inkább csak egy magas szint felülmúlását mutatja. Amit az egyik „legnagyobb” adhat, az nem csökkenti a másik erejét vagy gazdagságát. Sőt én azt hiszem, hogy legérettebb lényegükben mindnyájan ugyanazt adják. Az igazságot, a mélységet és az egyszerűséget; sajátságos költői képletekben ritka és fontos ismereteket az ember rejtélyéről.

Nem először gondolom el és ismétlem el ma mindnyájunknak azt a biztos érzést és meggyőződést, hogy Kosztolányi Dezső nagy költő volt. Olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát. Az önkéntes hódolaton kívül, amely minduntalan visszavitt a verseihez, a nagyközönség szeretete és irodalmi életünk egyes alkalmai megkívánták, hogy szóban és írásban többször foglalkoztam légyen az elmúlt év folyamán Kosztolányi költői fejlődésével, azzal a szellemi úttal, amelyet a Szabadkáról Budapestre feljött diák az egyetemi évektől az Új Szent János-kórház halottasházáig megtett. Gyors vonalakban vázoltam már az út állomásait, a fontosabb kötetek költői arcát, s most kissé részletesebben és műhelyszerűbben próbálok majd beszélni a költő minden kötetéről. Az élményháttért, az élet adatait mellőzöm; a legszükségesebbeket mindnyájan tudjuk; különben is Kosztolányi élete történetén most dolgozik a legilletékesebb életrajzíró, az, aki végigkísérte az életen, az özvegye.

Ahogy, pusztán a verskötetek közléseiből, a költeményeiben továbbélő Kosztolányiból én látom, az író fejlődése nem volt olyan könnyű, mint ahogy simaságából gondolni lehetne. Az első kötet húsz-huszonkét éves csodagyermeke, a Budapesti Napló, A Hét, majd a Nyugat munkatársa Babits Mihály és Juhász Gyula ifjú és harcos szövetségese, kelthetett ugyan bámulatot 1905-1907 táján, de az első időknek, a nagyon sokáig tartó első periódusnak a versei és kötetei önmagukban talán csak múló, modern értékeket jelentenének; új színezést, új iskolát, amely eltanulható, és amelyet el is tanultak tőle. Az impresszionista Kosztolányinak nagy volt a nevelő hatása, de annak már nem, aki végül a költői beszéd egyszerű mélységéhez, a kifejezés csaknem egyén fölötti veretezéséhez érkezett el. Az előbbit aránylag könnyű volt utánozni, az utóbbit nem lehet.

A naggyá érés Kosztolányinál zökkenők nélkül, ugrások nélkül, meglehetősen észrevétlenül történt, és sohasem fejeződött be. Kitűnő költő volt már előbb is, szenvedélyesen, tüntetően, forradalmian költő, egyik dísze a század eleji lírai megújulásnak, tökéletes teoretikusa és érdekes művésze mindannak, amire a szó színben és zenében képes. Korán mestere lett a teremtő technikának, és utolsó éveiben is nagyra becsülte a stílusbohémia bizonyos könnyed és könnyelmű játékait. Kezdettől fogva félreismerhetetlenül hivatva volt a nagy költészetre, viszont néha még halála előtt is alkalmazott fogásokat, és méltatott figyelemre ötleteket, amelyek irodalmi pályájának úgyszólván bármelyik szakaszába beillenek. Óriási erőt kellett arra fordítania, hogy összeszedje, összetartsa magát, hogy nagy költői teljesítményekre keményítse a tehetségét. Tehetségét, amely félig játszva s a pillanat és szeszély nemegyszer színészi sugallatában bízva is oly megejtő szépségeket tudott teremteni, hogy szinte csábított a gyors és felszínes munkára. Döntő élménye ifjúkorában az érzéki világ vad és értelmetlen színpompája, férfikorában a világ üresedése, az impressziók ismétlődésének és elkopásának értelmetlen unalma, a belső ember magára maradása és végül az állati lét megszűnésének komor iszonya volt, tetőzve a rákos évek s a lassú halál kínjaival, az értelmi és érzelmi reagálás minden változatával. Bármily rettenetesnek látszik, és bármennyire az volt, ez az út szellemileg a gyógyulás útja: a túlzott irodalmiasságtól a realizmuson át a klasszikus eszmény felé, a piros mellényes művészi nihilizmustól és a modern neuraszténiától az edződésen és józanodáson át egy hit nélküli erkölcsi magatartásig ível. Nagyjában ez az útja a legtöbb igaz művésznek, aki nem született egészségesnek, de elég sokáig élt ahhoz, hogy megérjen. Összegyűjtött költeményeiben Európát olvasom, az anyag elsőrangú részében az örök Európát, a többiben a modernet.

A végleges változást, amely a kitűnő művészt nagy költővé tette, én A bús férfi panaszai kötetben érzem leginkább. Amit addig, 1924-ig írt, az a bús férfi és a halálra ítélt férfi költészetének állandó anticipálása, és amit e fordulópont után alkotott, az mind valamilyen már fölcsillant előzmény ismétlése egy-egy magasabb nívón. Mert Kosztolányi már tulajdonképpen kész, elemeiben mindenesetre kész és zárt világként indult, 1907-ben, mikor első könyve, a Négy fal között megjelent. Kezdő impresszionizmusának ideges gesztusaihoz, szimbolizmusának sokszor még üres bensőségéhez jól illett némi patetikus kacérkodás a dekadenciával, némi affektált borzongás, dendizmus, sőt egy bizonyos polgár-riogató titanizmus és satanizmus is. Feltűnhetett benne a képlátás és képszerkesztés parnasszista veretezése, egy-egy akkoriban hipermodernnek vélt téma költői fölnemesítésének képessége, a táncos, zenélő formatudás és a bátor, sőt meggondolatlan rímfantázia, amely – később is – nemegyszer világfias könnyedséggel valahogy csak úgy odacsapta egy strófa kemény és remek első feléhez a másodikat, a kényelmes és laza záróötletet. A maga nemében elegáns és tökéletes szonett a korszak becsvágyának jellemzésére a Sürgöny: egy vészes hír távoli elindulásának és útjának sűrített érzelmi rajza mindaddig, míg el nem éri az embert. Angyali és ördögi tündérszínház volt ez az ifjú költői világ, finom, pózos és egzaltált, szinte csak a gúnyos fölény mosolyával megcukrozva kaphatott benne helyet a közönséges emberi élet (Budai idill). Később éppen a valóságérzék nevelte a költőt helyes emberi mértékre, természetes egyensúlyra.

Nemsokára tovább alakul és teljesen kiépül ez az első, fiatalos, de mindvégig jellemző Kosztolányi-világ. A felaprózó életlátás, a túlzott lelkiség, az álomhangulat s az ábrándok rémei és csodái közé időnkint betörő valóság gyermekhangra átírva szólal meg. Az összetartó keret, az emlékezés és a gyermeklélek érthetetlenül villogó félhomályában indokoltnak és igaznak tűnhetett fel a ráfogás, a mesterkéltség, a túlzás is. A szegény kis gyermek panaszai igen nagy költői siker az 1910-es Magyarországon is. A sok modern szépség, amit Kosztolányi ezzel a nevezetes és folyton bővített ciklusával aratott, elfödte újszerűségével az olvasók előtt a költői helyezkedést, a pózt. A versekből nem egy gyermek beszélt, hanem egy impresszionista-szimbolista-dekadens kultúrával átitatott, ideges felnőtt, aki mintegy kicsinyítő lencse alá ültette magát. Az affektáció mindamellett csak külső, általános hibája maradt a költői alkotásnak, és mindenütt érezhetjük, hogyha ezeket az észleleteket és reflexiókat egy emlékező felnőtt mondja el, mindjárt nincs semmi baj, nincs póz, illetve csak annyi van, amennyi Kosztolányi költészetének ebben az időben még szinte építő alkatrésze volt. A részletszépségek és finomságok, egy igazi költészet diadalmas bizonyságai, túlragyogják a hibákat. A magyar lírai impresszionizmus és a költői realizmus ünnepe ez a könyv, tele egy idilli élet szivárványos tündöklésével, zenével, hangulattal, újszerű mágiával, érzéki nyelvvel, érzéki és intellektuális képzelettel. A titanizmus eltűnt, vagy csak mint a groteszk dolgok kedvelése maradt vissza, módosulva és mérsékelten. Az Őszi koncert – 1912 – az előző korszakból, amely kissé Francis Jammes gyermekverseinek világára is emlékeztet, egy Maeterlinckkel rokon hangulat- és szimbólumvilágba visz át. Az élet még mindig kínzó, de közben már telt zengésű, nyugodt akkordok is felhangzanak. A szintén 1912-es Kártya az elfinomult dekadencia viharos erőmutogatása, nietzschei mámor érzésben, színekben és misztikus pátoszban: ideggyengeség egészen a mérgek és a barbár csodák ünnepléséig. Ez lehetett a Sturm und Drang, Kosztolányi legbizonytalanabb és legirodalmibb korszaka. Az esztendő harmadik kötetében, a Mágiá-ban azonban már látni az első győzelmeket a költő zűrzavarán, aki („Gyűlölöm magamat”) tisztulni kezd az önvádban. A mondanivaló és a hang egyszerűsödik, a „szemétdomb és a csillagok közt” fegyelmeződik a hisztéria, az egész hangszerelés halkul. A visszaütések állandóak most is és később is A szegény kis gyermek panaszai-ra.

Az 1916-ban megjelent Mák további érést mutat. A költő szeme néha még most is torzít, impresszionizmusa továbbra is uralkodó, de szeszélyes futamaiban sokszor már nagy nyugalommal és fölénnyel zeng az élet sok öröme és kínja. A kezdődő csömör és magány tisztultabb, tehát meggyőzőbb megfogalmazásai tulajdonképpen itt vétetik észre velünk, hogy Kosztolányi mennyire programtalanul, mennyire hitetlenül indult, milyen kacéran engedte át magát a benyomásoknak: formáljon az élet, a véletlen, én is őt formálom a verseimben, majd meglátjuk, mi lesz az eredmény… Annál megdöbbentőbb máris egy-egy még csak sejtelemszerű vallomása a felrémlő iszonyú céltalanságról, az unalomról, amely különben egyelőre ismét csak új szín a palettán. A formakezelés változatlanul sokra becsüli a szellemességet.

A Kenyér és bor költője aztán – mint hiszi! – már nem is a földön, hanem az 1920-as polgári társadalomban él. „Itthon van a világban”, mondja, de „már nincs otthon az égben”. Hozzátehetné; de a pokolban sem. (Már amennyiben nem a föld a pokol.) Milyen üdvös ez a józanodás, az ilyen „szürkülés”, az ilyen „elfáradás”! A nehéz és együgyű élet reménytelen lényegén nem segít a család zártkörű, kis boldogsága. Az öregedés és a támasztalan hányódás megrázó dokumentumai kezdenek elénk sorakozni a versekben, a régebbi dús színezéssel, de csöndesebb, mélyebbről jövő és mélyebbre ható szavakkal. A szélsőséges individualizmusban itt-ott szociális ösztönöket ébreszt az emberi tönkremenés kényszerének átérzése. Most már világosan látni Kosztolányiban egy másfajta költészet vágyát, noha semmit sem tagad meg a múltból. A művész helyét kezdi elfoglalni a férfi. Technikája még most sem mond le egy-egy nagyon is irodalmias formai vagy stiláris játékról, a költő most sem szigorítja meg eléggé a logikáját. Túlságosan vérében ül a Verlaine-féle Ars poetica szabálya; a versben mindig legyen valami mámor, bizonytalanság, egy kis pikáns imprecizitás!

A bús férfi panaszai 1924-ből már arra a fiatalemberre néznek vissza, aki 1910-ben A szegény kis gyermek panaszai-t írta. A kötet egyáltalán nem egy sikeres modor ismétlése, és üdvösen nélkülözi a hamis távlat pózát. A jelen beszél a jelenről és a múltról. Egy Rilke-szerű, de Rilkénél kevésbé transzcendentális, gazdag és érett impresszionista költő, a francia vers-librettisták rokona és a Verhaeren-tájképek barátja, aki egyúttal barátja és egyben-másban testvére Byronnnak és az angol romantikusoknak is, remekel itt, úgy festve és rajzolva az élet képeskönyvét, ahogy a magánélet, az apaság élményei s a térbeli és időbeli környezet, a világháború és a forradalmak évei színezik az ő életét, úgy vésve verseinek egyre időtállóbb szobrait, ahogy a szobrász idő dolgozik az ő egyre komorodó egyéniségének alakításán. A fia torokgyíkjáról írt verssorozata fordulópont lehetett érzelmi életében, és a csúcsteljesítmények közé tartozik az irodalmában. Pillanatképei sokszor már mélyek, mint a tengerszemek. Megdöbbentő szituációkat elevenít meg hidegen és keményen, majd egyszerre – s mind többször – az emberi közvetlenség és igazság egyetemes, szociális, meleg anyagából, mint egy modern klasszikus. Közben tökéletes regényíróvá fejlődött, európai mestere a kis és nagy prózának. Mint apa, mint férj és mint ember, most már igazán a zsigereivel kapcsolódik a társadalomba, noha változatlanul individualista. Léleklátása már-már orvosi, panaszai nem hisztériásak, hanem megrázóak, és ha formai tréfák idézik is előző korszakait, a hangsúly már nem a bohémián van.

Ebben az időben egyenesen úgy látszott, hogy Kosztolányi Dezső, a stílus ötvöse, a szavak kalandos és megbűvölt zenésze, lemond a formáról, a ritmusról, és elsősorban az oly veszedelmesről, a rímről. Meztelenül című kötete (1928) prózaversekből áll. Sok darab megtartja a magyar alexandrin ütemét, akad egy-egy hexameterekre vagy blankversre emlékeztető forma, rím azonban sehol sincs. A legtöbb vers csak a legpuritánabb eszközökkel kíván hatni; a közlés végső tömörítésével és egyenességével, a szerkezet alig-alig megrezzenő gondolatritmusával és az észleletek igazságával. Ezeken a költeményeken erősen látszik a prózaíró roppant írástudása, amelyről külön kellene beszélni. Itt hiányoznak először a Kosztolányi-versekből a kétes szükségességű jelzők és főnevek. A tűrés, a közöny és a bölcsesség korszakában vagyunk, a pillanat most már az örök érvény egyszerűségével „higgadtan, de keményen fújja goromba dalát”. Mintha az öreg kínai Po Csü Ji-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban, úgy hatnak rám ezek a prózának írt Kosztolányi-versek: rideg fájdalom és közönségesség mind, verseknek csak csontvázai, és mégis igazi költészet! Az öreg Goethének is van néhány ilyen prózai költeménye. A könyvnek nem volt méltó sikere. A Kosztolányi nyaktörő bravúrjaihoz szokott irodalmi közönség és a kritika idegenkedve fogadta és átmenetnek tekintette. Az is volt. Mindamellett nem volt egy formai csömör dokumentuma, és előre is mutat: Kosztolányi ezután már kitartóan puritán tudott maradni a formán és a rímen belül is. Ha akart.

Utolsó kötete, a Számadás, egy évvel a halála előtt jelent meg. Búcsúzó lírája éppoly sokszínű, formái éppoly változatosak, mint régen. Az egész könyv úgy hat, mint egy összefoglalás. Majdnem minden eddigi hang felzendül benne, trillázó zenei játék a feleség nevének magánhangzóival, impresszionista pillanatképek, negyven töredék, rímötletek, gnómák és sóhajok, lírai vagy festői vagy filozofikus epigrammok japán-nyugat-európai modorban, útiképek, néhány korszerű nagyvárosi szatíra, egy tüntető Ars poetica a megfegyelmezett játékosság védelmében, egy himnikusan szédítő és óriás szótűzijáték; a hajnali mindenség és a tűnő élet ünneplése. És végül tíz-húsz egyszerű, súlyos, nagy vers: hosszú alkudozás a halállal. A megtörtség és a közönnyé dermedt, állandósult rémület, az én gőgje, a tűrő hallgatás éppoly hatalmas bennük, mint az erő, az a büszke erő, a gondolat, stílus, rím és forma tökéletes és természetes egységében, amely legvégül már így beszél:

Az ember elsősorban a maga egyéniségéhez mérve értékeli és élvezi a költőt. A versolvasást irracionális rezdülések kísérik, a szuggesztió árnyékokat rebbent föl és fényeket gyújt világunkban. Minden hatás a felvevőtől is függ, attól a tapasztalatmennyiségtől, amely az évek során felgyűlt bennünk. Tudatos és tudatalatti emlékeink együtt elevenednek meg az idegen logika és fantázia szavára. Az esztétikai ítéleteknek kikerülhetetlen tényezője tehát a szubjektív idő is, amit átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi harminchét esztendőm tapasztalatainak tükrében igaz. Engem a pesszimista és realista Kosztolányi ragadott meg legjobban. Ezért tudom annyira tisztelni a fejlődése útját, az utat a ragyogó és szertelen felszíntől és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tudott magasztalni, a mélység, igazság, a fegyelem felé. A példaadó erőfeszítést, amellyel ez az elsőrangú, de könnyelmű tehetség oly diadalmasan kiküzdte a maga ércnél maradandóbb klasszicitását. Kosztolányi nem klasszikusnak született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenvedés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból. „Homo aestheticus” volt mindig, hiszen, mint igazi író, csak az lehetett mindabban, ami a megoldásokat illeti, de „homo moralis” volt a művészete iránti hűségben éppúgy, mint abban a széles körű munkában, amelyet külföldön és itthon a magyar kultúráért, a magyar nyelv tisztaságáért, a lapos és henye kontárság visszaszorításáért végzett. Kitűnő, elegáns regényei és az a rengeteg apró prózai műremek, amely a Pesti Hírlap hasábjain tizenöt év során „Esti Kornél” tollából megjelent, a köztudatban itt-ott átmenetileg még a költőnek is fölébe emelte a prózaíró Kosztolányit; én azonban azt hiszem, hogy egy-egy ilyen prózai „tengerszem” mellett mégis versköteteinek válogatott anyaga fogja legigazábban megőrizni csodálatosan bonyolult és érdekes egyéniségét.

Tóth Árpád

Tóth Árpád Wilde-fordításai

Babits más területeken is jár, de esze-szíve az angolokhoz húzza. Tóth Árpád pártatlanabban osztja meg szeretetét az angol és francia szellem között. Őt elsősorban a nehézségek csalogatják: a formálás gyönyörűségén kívül a megoldhatatlannak látszó kérdések megoldásának különös vonzóereje irányíthatta figyelmét sok más közt Gautier a művészetről írt versének, Rimbaud híres Voyelles-szonettjének, Baudelaire Est-harmóniájá-nak és Keats ódáinak fordítására. Ha – akár kávéházi beszélgetés közben is – valami megakadásról, valami különlegességről, pár „megoldhatatlan” sorról esik szó: ritka eset, hogy Tóth Árpád érdeklődésére ne lehetne számítani. Ez az érdeklődés nemcsak irodalmi érdeklődés; természetében rejlik, és nyelvészeti, botanikai és sakk-kérdésekben egyformán megnyilvánul. Nemcsak a művész, hanem főleg az ember tulajdonsága.

Ilyen probléma lehetett számára Wilde híres balladájának lefordítása is. Közismert dolog, hogy az angolból való műfordítás mily nehézségekkel jár, különösen a sok apró szó miatt: akárhány 6-8 betűből áll, két magánhangzó is van benne, mégis egy szótagnak számít. A testvér német nyelv meg tudja közelíteni ezt a sajátságot, pl. George Shakespeare-fordításában akárhányszor sorokon át tíz szóból áll az ötös jambus tíz szótaga; és aránylag mily könnyű dolga van a német költőknek, aki a Readingi ballada ily sorait: „For blood and wine are red” vagy „I walked with other souls in pain, within another ring” ugyanazon szógyökökkel adhatja vissza; „Denn Blut und Wein sind rot” és „Ich wandert mit anderen Seelen in Pein, In einen anderen Ring”! – Tóth angol fordításainak is fő tulajdonsága, hogy ösztönszerűleg utánozni igyekszik ezt a nyelvi sajátságot. Ezáltal néha a régi vers veszít régiségéből, az egyszerű egyszerűségéből, de még mindig jobb a fordítás, mint ha az író a tartalom lazításával segítene munkáján. Tóth máskor is kemény formája ilyenkor még keményebb és erősebb, verse utolérhetetlen tömörségű és díszes lesz. Apróságok aprólékos művészete, mely a maga egészében mégis hatalmas. Szóművészete igékkel, főnevekkel és jelzőkkel csodákat művel. Feltűnt, mennyi egytagú jelző fordul elő munkájában – jó, rossz, új, rőt, vak, hűs, tört, zord, lágy, dús, tág, rab, szent, víg, halk, bús, torz, unt, szűk, rém, csúf, mord, gyúlt, vad, ép, mély, hűlt, rút, gyors stb. –: alig van még egypár ily rövid jelző, mely Tóth fordításaiból hiányoznék. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy ezeket az egy szótagú jelzőket csak Tóth használja vagy hogy csak angol fordításokban fordulnak elő – csak azon elmélyült aprólékosság egyik verstechnikai bizonyítékául sorolom fel őket, amellyel Tóth dolgozik. Jelentésben, prózában, majdnem mindegy, hogy mit mond az ember: bánatost vagy szomorút vagy borúsat. De az angol vers tömör, a hely drága, a műfordító tehát száz egyéb körülményt is figyelemmel kísérve és hozzájuk alkalmazkodva esetleg azt fogja mondani, hogy bús vagy tört stb. Nincs időm és terem részletesen kimutatni ennek az eljárásnak teljességét, de aki ért egy keveset a formákhoz és megformáláshoz, maga is láthatja, hogy mily nagyszerűen hajtja végre Tóth ezt a „lerövidítést” főneveken és igéken is. És ez a helyes, így kell eljárni, rövidebb szót kell alkalmazni (ha van) a hosszabb helyett – nem pedig szócsonkításhoz és költői szabadságokhoz fordulni. A „szócsonkítások” és a „költői szabadságok” okozzák azt, amit Tóth bevezetésében is ír, hogy ti. a fordítások közös sorsa a lassú elkopás. Igen elkopnak, de csak a rosszak. Például a Radó Antalé. De Fitzgerald Omarja eredeti mű lett; Schlegel Shakespeare-je ma is él, Arany Hamlet-jénél csak sorokban lehet jobban csinálni. Tóth Árpád technikai készültségének nem kell félnie a megrozsdásodástól.

A Readingi fegyház balladájá-t nagy élvezettel olvastam; nem egyszer. És épp ezért, mert a költemény, mint bizonyára sokaknak, nekem is oly rendkívül tetszik, különös figyelemmel olvastam össze az eredetit és a fordítást. Nem szeretném, ha néhány észrevételemet akár Tóth Árpád, akár más támadásnak minősítené; vegye inkább tiszteletem és nagy gyönyörködésem őszinte jelének e jegyzeteket, melyeket nagyszerű munkája sorai közé írtam. Ha a fordítás ötven százalékkal kevésbé jó volna, elhagytam volna őket.

Azt hiszem, Oscar Wilde szándékosan és hangsúlyozottan foglalt költeményébe egyes epigrammszerűen kiélezett gondolatokat. Ez nem belemagyarázás a műbe, hiszen Wilde-nak ekkor már nem tisztán l’art pour l’art céljai voltak; azonkívül az ilyen sorok önmagukban is megállanak, mint ún. bölcs mondások, mottók – erről bárki meggyőződhetik, ha az angol szöveget megnézi; végül e helyek mindenütt versszakot zárnak, ami szintén a pointe hangsúlyozottságát mutatja. A fordítás aszerint, hogy e sorok csak-a-versbe-tartozását vagy a verstől való különállását fogadja el, változik. Én az utóbbit tartom fontosnak, Tóth mindenütt jól oldotta meg feladatát, ha a fordítást, mint magyar verset tekintjük, azonban ez az epigrammatikus él néhol nála nincs eléggé hangsúlyozva. Ezen a téren még legkisebb kifogásaimat se hagyom el. – A 6. versszak 6. sorában a „már”, a 60. vsz. 5-6. sorában az „ott” szó az, amely ezt az élt tompítja. A 82. vsz. 5-6. sora egészen gyöngít; véleményem szerint a „common”-t okvetlenül egyszerű-nek, nem durvá-nak kell fordítani. A 88. vsz. 5-6. sora csak akkor adja vissza hiánytalanul a gnómát, ha implicite a bűnös fogalma is benne van; because the man was one of those: mivel ez az ember azok közül való volt, akikért Krisztus eljött, vagyis bűnösök közül való: a magyar fordítás bűnösök helyett mindenkit implikál. A 89. vsz. 5-6. sora az egészet elejti. A 92. vsz. 5-6. sorában a „rejti az Úr elől” jó fordítása a „lest Christ should see”-nek, de a pozitív képet negatíve adja vissza, a poént gyöngíti. A 101. vsz. 5-6. sorában, azt hiszem, a poén megköveteli, hogy a „megtörik” szó legyen az utolsó. Azonkívül itt hiányzik a halál vigasztaló hangulata, hogy ti. az égi szabály irgalmából („God’s Laws are kind”) töri meg a szíveket. Ellenben poén tekintetében is kitűnőek, pl.: 7. vsz. 5-6.; 8. vsz. 5-6.; 9. vsz. 5-6.; 25. vsz. 5-6.; 29. vsz. 5-6.; 52. vsz. 5-6.; 62. vsz. 5-6.; 74. vsz. 5-6.; 78. vsz. 5-6.; 80. vsz. 1-2.; 83. vsz. 5-6.; 90. vsz. 5-6.; 98. vsz. 5-6.; 103. vsz. 5-6.; 106. vsz. 3-4.; 109. vsz. 1-6. stb., stb.

Egy pár kifejezés nem elég erős, pl. a 63. vsz. 6. sorát gyöngíti, hogy őrült bú és nem egy őrült veri a dobot. Hogy a 66. vsz. 1. sora az akasztott fegyenc vergődésére bú-t mond, azt még a szép középrím sem teszi jóvá. A 64. vsz. 5-6. sora meglazul; az egyébként nagyon szép „zsongó zsombék” kifejezés helyett meglepőbb volna az eredeti „megrémült mocsarak”.

A fordításban kevés tartalmi eltérés van. Az 55. vsz. 6. sorában nagyon fontosnak tartom, hogy a kivégzési szertartásnál a Nap, mint ceremóniamester megjelenik; az ünnepélyes seneschal szó kimaradt. A 14. vsz. 4. sorában „lágy posztón, nesztelenül” jön a bakó, megkötni a rabot. Nem tudjuk, mi lehet ez a „lágy posztó”. Szőnyeg, a börtönben? Vagy zsákcipő? Az eredeti párnázott ajtókról beszél; ami azonban éppoly érthetetlen. A 106. vsz. 6. sorában nemigen jó a „snow-white”-ot „szűzi, havas”-sal fordítani, mert a havas szó nemcsak színt, hanem enyhülést, hűsítést is jelez, ami az állítmánnyal („gyúl”) ellentétben áll. – Van itt-ott egy-egy kis betoldás, de ezek nem stílus- és értelemzavarók. Hasonló kifogásokat lehetne emelni még az 5. vsz. 6.; a 95. vsz. 3.; a 98. vsz. 4. sorai ellen.

Néhány félreértés: A 27. vsz. 3-4. és a 30. vsz. 1. sorát egészen megváltoztatja egy elnézés: a „dock” a vádlottak padját jelenti. Az 51. vsz. 4. sorában a „masque” – „masquarade”; as their grisley masque they led – amint táncolnak. Az 59. vsz. 3. sorában az „a sliding board” jelentése nem csúszós fa vagy faggyús fa-sín, hanem az a kis csúsztatható zsámoly, állvány, amelyet a pribék kirúg az akasztott lába alól. Direkt akasztáshoz értő emberektől kérdeztem meg. Fasíneket (léceket) csonttörésnél használnak. A 61. vsz. 6. sorában a „The monstrous Parrizide” nominatívuszban áll, és nem a „slys” tárgya; a „Justice” az apagyilkos, mert ember teremtette meg, és mégis embert öl.

Legfontosabb kifogásom azonban (és hangsúlyozom, ez sem a magyar versre vonatkozik, amelyben egy henye sor sincs) az, hogy a Readingi ballada nagyon egyszerű tónusa elveszett. Ezzel Tóth Árpád nemcsak a maga munkáját nehezítette, hanem a pregnáns kifejezések kemény, ijesztően egyszerű hatását finomította, rafinálttá tette. Ezért ő a legideálisabb Keats-fordító. A megformálásban saját művészi eszközeinek alkalmazása jutott túlsúlyra a Wilde-é fölött. Van fordításában is sok egyszerű, de a nagyobb rész oly bonyolult, mint egy finom óraszerkezet. (Viszont ez dicséret is művészetére, mert a magyar szöveg így is hajlékony, pontos és jól hangzó. Néhol túlságosan szép a rím – Pl. a 16. vsz. 1-2. sora arról szól, hogy a rab nem nézi az eget „through a little roof of glass”, és ez Tóthnál pompázatos, üvegházi hallba illő képpé emelkedik: „S nem nézi merőn, ha fényt verőn gyúl fönn az üvegtető”. – A 47. vsz. 1-2. sorának „All through the night we knelt and prayed, Mad mourners of a corse” képe nála modern jajgatássá, a fájdalom szinte adys tombolású orgiájává nő: „Vergődve folyt s vad volt s bomolt, Térdelve s imázva e tor”. Az 56. vsz. 3-4.; a 65. vsz. és a 69. vsz. 3-4. sorai viszik legtovább e kusza tömöttséget. Egy helyütt „tűzínyű hant”-ról és „lángfogú mész”-ről olvasunk. Igaz, hogy e költemény végén egyszer Wilde is beszél a tűz fogairól, de itt bizony csak oltott meszet mond, és e szó poros raktáríze, kínos közönségessége nagyon illik a fegyház sivárságához. Viszont az is igaz, hogy az angol az oltott meszet „burning line”-nak mondja, amiben benne van a tűz fogalma; de nincs benne a fog és az íny. – A magyar „Readingi fegyház balladájá”-ra az elragadtatás minden jelzőjét, minden dicséretét rá lehet mondani, csak azt nem, hogy „egyszerű szavak kevés díszű zenéje”. Tóth fordítása egyszerű és díszes szavak gazdagon és súlyosan zengő zenéje.

Mindezek a megjegyzések távolról sem érintik e munkát mint magyar verset. Ezek tulajdonképp maguk is Tóth bravúros művészetét dicsérik, hiszen ő feladatát és az önként vállalt terheket is úgy oldotta meg, hogy e balladát szebben lefordítani nem lehet. Legfeljebb egyszerűbben és kevesebb színnel. Nincs olyan fordítás, mely mindenkinek egyformán tetszenék: egyik ember ezt, a másik azt képzelte vagy érezte bele a költeménybe, és talán épp ez az ez és az hiányzik. Ezért hangsúlyoztam megjegyzéseim szubjektív voltát. Különben is e kifogások végeredményben mindig a hangnem eltalálására mentek vissza, ez pedig oly terület, ahol az igazságnak már nincsenek pontos határai.

A fordítás a maga egészében kiváló munka. Számtalan idézettel bizonyíthatnám érdemeinek nagyságát, de hiszen a Nyugat olvasói jól ismerik őt, és a Ballada is itt jelent meg először. – A kezdő sorok rögtön megütik a kellő hangot, s hat és félszáz soron át könyörtelen élességgel zúg a teljes zenekar. Hat és félszáz soron át nem unja meg a rím háromszoros kemény zuhogását, nem unja meg folyton a maga nyomába lépni, mint a rabok, akik egyhangúan róják iszonyú, gyötrelmes sétájukat a readingi fegyház kőudvarán. Nagyon kifejező részlet az, amikor a rabok a kis kék égdarabok felé vágyódnak, megszökni a szálló fellegekkel; kitűnő ez az ijesztő egyszerűségű sor: „A cimbora lógni fog!” és a 7., 8, és 9. versszak is. Wilde egy helyen azt írja: „He did no pass in purple pomp” – Tóthnál ide kerül ez a hármas alliteráció: „A gyávák gyöngéd gyilka csók, / De a bátrak fegyvere kard”. Mily ideges és rémes versszak az, amikor a fegyenc felugrik

És az is kitűnő részlet, mikor a halálraítélt pipázik; vagy mikor a rabok, a „pokol brigádja” körbe járnak, és mikor dolgoznak, „csörgetve a csöbört”, mikor meglátják a másnapi sírt, mikor meglátják este a bakót, „s a számozott vas-sírba ki-ki vacogva szerteoson”. Bravúros az elítélt nyugodt álmát festő részlet a „szende rét – szenderét – kenderét” rímmel; éppily bravúros rímmegoldás a „minét – hold színét”, mely a „moon – rigadoon”-t, adja vissza; továbbá kitűnő az éjszakai lázálmok rajza, és különösen a koboldok dala, melyet megbecsülhetetlen értékűvé tesz a „nem nyer, aki mer” ötlet; és nagyon jó a Halál megjelenését, majd a kivégzés utáni napon a körsétát és a halott síri éjszakáját festő részlet. A 86. és 87. vsz. meztelen naturalizmusa megrendítő („Felhúzták, mint egy bestiát…”) Éppígy a 94-101. versszakok, majd a megbékülés és a lezárás visszatérő, komor kegyetlensége.

Nagyszerű költemény, dermesztő, lenyűgöző hatású olvasmány, agitáció az Emberért. Tóth Árpádnak nagyon sokkal tartozunk nagyszerű ajándékáért.

[Egy nagy magyar író emléke…]

Egy nagy magyar író emléke gyűjtött össze ma bennünket Debrecenben. Egy olyan író emléke, aki nem itt született, és nem itt halt meg. Egy olyan ember szelleme, aki tulajdonképpen sohasem járt Nyugaton, és mégis nyugati modern magyar költő lett, s tegyük mindjárt hozzá: a legtökéletesebb modern magyar költő.

Tóth Árpád – akinek emlékünnepén Az Est-lapok nevében beszélek – mai határainkon túl, Aradon született, és Budapesten halt meg. A köztudat azonban, ahogy a költő maga is tette, Debrecent, Csokonai és Ady városát vallja hazájának. Tóth Árpád kétéves korától kezdve, amikor „fénylő szeme még látta húszévesnek” Ady arcát, aki a térdein ringatta, férfikora deléig élt és dolgozott. Itt telítette a Keletről jött magyarság és a Nyugatra néző, de lazíthatatlan gyökereivel innen táplálkozó magyar reformátusság lelke. S annak a szeretetnek, mellyel a költő szívébe zárta ezt a várost, nem lehet szebb jutalma, mint az, hogy most Debrecen is magáénak vallja, fényhozó fiának hirdeti Tóth Árpádot, a beszármazott és elköltözött vendéget. A fájdalmas távolba került szülőváros helyett új szülőföldet kapott a halott költő, és a szeretetnek abban a versengésében, mely a halhatatlant magához öleli, Debrecen mellett itt áll ma a főváros, és vele az egész ország. Mert Tóth Árpád Budapesten, az ország szívében írta verseit és cikkeit férfikora delén és alkonyán, művészete ott kapta meg a végső érést és elmélyülést, és sírja is ott van, Budapesten, az ország szívében. A legjobbak és legnemesebbek szíve mindenünnen idedobog ebben az órában.

És most, Tóth Árpád édesanyjának, övéinek, barátainak és tisztelőinek körében, megint éreznünk kell, hogy mire képes a magyar föld, és mire képes a kulturálatlanság jelképeként minap is ócsárolt debreceni erdő, a Nagyerdő, amely itt rengeti köröttünk „fürtjei zöld zivatarát”. Ez a táj megtermékenyített és fölnevelt egy költőt, aki a világ bármely nemzetének csak annyival lehetne nagyobb dicsősége, mint nekünk, amennyivel nagyobb az a népközösség, amelyben egy Keats vagy egy Baudelaire vált közkinccsé. Ez a szegény magyar föld ebben a szegény és törékeny fiában, akit a sors szeszélye csak egyszer s akkor is a gyerekifjúság túl kora éveiben vitt ki a körülrajongott Párizsba, újból bebizonyította, hogy diadalmasan állja helyét a népek versenyében. Megfogalmazta és megragyogtatta magát olyan képességekben, melyeket sokan idegennek hisznek a magyarságtól: megragyogtatta magát az elegancia, a fegyelem, az összhang és a forma végső legfinomabb művészetében, olyan biztos könnyedségben és gazdag tisztaságban, amilyen elsősorban a latin kultúrák sajátja.

A legtökéletesebb modern magyar költő – mondtam az imént, de tulajdonképpen csak idézem az ifjú magyar irodalmi közvéleményt. Alig hat évvel a költő halála után, egyre többen vagyunk, akik csakugyan őbenne látjuk valamennyi élő és halott kortársa közül a tökéletes művészt. Fejlődése oly biztos, töretlen vonalat mutat, mintha valóban valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. A költőt verseinek titokzatos, magáért való értékein kívül legfeljebb az viheti közelebb a nagysághoz, hogy milyen mélységgel, milyen lélekkel nézi a világ jelenségeit. Tóth Árpád belső értékei tökéletesek, életművében sehol egyetlen rossz alkotás, ha pedig utolsó, legkevésbé virtuóz és legemberibb kötetét olvassuk, e keserű vallomásokban egyetemes, emberfölötti törvények jelenlétét, érvényét érezzük, és a nagyságnak, a fenségnek örök borzongása csap meg, mikor a költő csillagtávolba szökik, s kínjainak és csalódásainak diadalmenetében, feketén és kiégve, lelke vad rongyaival megáll a végső kapuk előtt, és a szép emberi életet számonkérő szavaira „lesütik csillagszemüket a hűvös istenek”. A költő, aki az édes vagy fájdalmas merengés tündérképeit élte és festette földi létének első felében, észrevétlenül az egészen nagy éleslátás csöndes hérosza lett, noha szerénysége elhúzódni látszott a túlságosan nagy ambícióktól. Mások is írtak tökéletes és nagy verseket, de senki sincs kortársai és a maiak között, akinek pályáját több-kevesebb tévedés ne kísérné; Tóth Árpád tökéletes volt kisiklás nélkül, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó költő.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött, reálissá, józanná és ugyanakkor kozmikussá érett költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül hogy Tóth Árpád mennyire nem parnassien, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy mennyire belülről magyar. A háború előtt „szent” jelzővel illeti „bús mikrokozmoszunkat, a hazát” – azzal a jelzővel, amelyet más nagy modern költő éppen a hazának nem tudott megadni; gyöngeségében is testvérnek érezte magát a Honfoglalóval, akinek neve az ő neve is; és szíve vérét kínálta vakolatul, mert hitte, hogy a költő, aki mint a régi ballada hőse, beépíti magát műveivel nemzete kultúrájába, megszépíti „utolsó álmunknak, a boldog Magyarországnak” a jövőjét. Költészete, ez a kristálytestű és kristályzengésű individualista költészet, minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit; a költőnek, a szabad szellemnek az üldöztetésében is az önkéntelenül szebb tájakra vezető csodaszarvas szimbólumát sejti; díszei, szempontjai vagy mellékrezdülései, sokszor és váratlanul, egy igazán és zajtalan átélt magyarság tradícióinak őrzéséről tanúskodnak, s az igazi költők közül is ő fordult először versben a megcsonkult ország fájdalmához, riasztóval és biztatóval a „szent nyomorékhoz”.

És míg a lassú halál el nem juttatta addig a határig, amelyen túl már csak a végső, tragikus magánynak van üzennivalója a szerelem, barátság és emberiség közösségei és az utánunk ittmaradó mindenség számára, addig az iránt sem hagyott a verseiben kétséget, hogy a jobb életnek, az ő boldogabb Magyarországának az útját valahol a Március irányában látta. Radikális és hazafias költő volt, aki sohasem pörlekedett hazájával. Rendkívüli poétai értékeinek tündöklésében talán éppen azért nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpádot ma véglegesen fiává fogadta Debrecen, és most, amikor Az Est-lapok szerkesztősége nevében koszorút helyezek el a halhatatlan költőnek, a nagyszerű újságírónak és embernek, felejthetetlen barátunknak az emlékművén, úgy érzem, hogy az a debreceni haladó ifjúság, amelynek kezdeményezése ezt az emléket létrehozta, a jövőben még sok hasonló, követni való példát fog adni az ország ifjúságának a magyar főváros testvéri együttműködésére.

Tóth Árpád új, ismeretlen verseskönyve

Tóth Árpád, akinek Összes versei-t néhány nap múlva egy kötetben a magyar közönség kezébe adja az Athenaeum, mindössze 42 évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, Lélektől lélekig című utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, azt halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

Amikor e nagyszerű költő verseinek sajtó alá rendezésére megbízást kaptam, a költő többi barátjával együtt én is azt hittem, hogy legfeljebb csak nyolc-tíz kéziratos vagy lapokból, folyóiratokból összeszedett verset és néhány töredéket lehet majd a négy ismert verseskönyv anyagához csatolni. Ez a szám irodalmi világunk meglepetésére és örömére mintegy 150-re, körülbelül 2400 sorra emelkedett. Az új anyagban harmincöt-negyven egész vagy egésznek mondható költemény van, a többi kisebb-nagyobb töredék.

Ez a rendkívül érdekes és értékes gazdagodás főképpen annak köszönhető, hogy Tóth Árpád nem dobta el költői jegyzetét. Nem tartotta ugyan különösebben számon „a törmelékeket”, ahogy egy ceruzával írt szava a hagyatékban néhány verskísérletet nevez, de oda tette kiadott költeményeinek és egyéb írásainak rendetlen kézirattömegéhez. Néha feldolgozta egy-egy régebbi témáját, s ha idő engedi, bizonyára „megírta” volna a most napfényre kerülő töredékeket is, hiszen számtalan majdnem kész vázlat szinte kiáltva kéri a végső kiegészítést; – a régi újságokból, cédulákból, füzetekből és füzetlapokból, noteszekből, naplótöredékekből, kötetkéziratokból, képekből, okmányokból és egyéb limlomból álló, sárguló és porladó, nagy és vegyes emlékhalom mégis homályban maradt, és éppen irodalmilag nem ígért semmi meglepetést. A hagyaték a rengeteg feljegyzéssel és variánssal dolgozó Tóth Árpád élete műve „piszkozati anyagának” látszott. Mikor aztán az Összes versek kiadása előtt a költő özvegye rendelkezésemre bocsátotta a hagyatékot, az első durva rostálás és vizsgálat már feltárta ennek az egész törmelékbányának a mélyét.

A kiválasztott anyag feldolgozását a filológiai munka természete szabja meg: össze kellett rakni az egymástól esetleg ötven és száz lapnyira, idegen töredékek közé keveredett kéziratokat és foszlányokat, órákig betűzni elhalványult, kusza vagy szakadt írásokat, néhol gyorsírással készült jegyzeteket fejteni, a változatokból és hézagokból, a biztos szavakhoz és sorokhoz ragaszkodva, vagy éppen ellenükre, megkeresni a bizonytalannak az értelmét, és azt a logikai kapcsolatot, amelyet a halott költőben tíz-húsz évvel ezelőtt az élmény ködös, de élő érzelmi egysége pótolt, kirostálni a megjelent versek egy-egy sorát vagy félsorát, a műfordítói töredékeket, lehetőleg teljes kéziratot készíteni arról, ami néha már inkább mondható rejtvénynek, mint kéziratnak, és rendezni, és minden lépést igazolni… Ahogy a feltáruló anyag nőtt, úgy járt egyre növekvő örömmel ez a lélekidéző munka, ez az eredeti megbízatás keretét kiszélesítő tisztelgés a halott barát előtt, aki most még egyszer megszólalt a némaságból. S e beszélő vázlatokat és töredékeket hallgatva és betűzve új értelmet kaptak Tóth Árpádnak a „félben hagyott versekről” írt fiatalkori sorai, és a költő bánata, aki olyannak látta az elfutó életét, „mintha bús vázlata volna, ki száz képet kezd s egynek sem örül.” Százával kezdte el a képeket Tóth Árpád, s most feltárul mindaz, aminek, ha elkészül, örülni szeretett volna.

Így született meg a gyűjteményes kiadás számára a négy kötet mellé az ötödik: a Hátrahagyott versek és töredékek. Az anyag sokkal nagyobb, mint amennyire Tóth Árpád összes eredeti költői műveit becsülni lehetett, de azért mégsem összes a szó teljes értelmében. Régi újságokban, folyóiratokban, régi évfolyamokban esetleg találhat a szerencsés véletlen keze egyes, főképp ifjúkori darabokat. Lassú összegyűjtésük filológusok évtizedes kollektív munkájának a feladata lesz. Egy nagy költő teljes munkássága csak igen lassan záródik le. Ez a mostani kiadás aránylag rövid idő alatt, de úgy készült, hogy alapja lehessen a Tóth Árpád-filológiának.

A Hátrahagyott versek és töredékek szépsége és értékelése bizonyára nagyon sok kritikust és irodalombarátot fog foglalkoztatni. Seregével van köztük az egészen elsőrangú lelet, és talán egy darab sincs, amely ne volna értékes valamilyen művészi, formai, munkamódszeri, lélektani vagy életrajzi szempontból. A töredékek sokszor árulóbban megmutatják a költő világát, mint egy-egy kész alkotás, és azonkívül, hogy szépek, új vonásokat is rajzolnak Tóth Árpád szellemi képébe. Összhatásuk emberileg és művészileg megrendítő: mennyi ragyogás, mennyi rom. Hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy a sors tűzbe dobott egy új, nagy, ismeretlen Tóth Árpád-verseskötetet, aztán mégis mást gondolt: visszarántotta és oltogatni kezdte a lángoló lapokat, s a félig elhamvadt írásokból és a hamuból megpróbálta összeállítani azt, amit majdnem megsemmisített.

Érintettem már a töredékek feldolgozásának módszerét. A teljes kiadást kísérő jegyzetek minden darabról megmondják, hogy honnan vettem. Az új versekben és a töredékekben természetesen mindenütt csak a költő beszél. Érthetetlen soroknak vagy szavaknak variánsok alapján elképzelt legjobb kiegészítése vagy elhelyezése során a költő műhelytitkainak ismerete segített. Ahol a kézirat vagy egyes részei túlságosan szétszórt, összefüggéstelen roncsok voltak, ott a valószínű vagy lehetséges szerkezet vázának felépítésében kipontozással próbáltam segíteni és a „filológiai önkény” természetes lelkiismereti határai között az intuícióra bíztam magamat. Szükség esetén jegyzetben utaltam szöveg-összeállító vagy szövegmegfejtő eljárásomra, különösen nehéz esetekben azonban csak hosszas, külön fejtegetés tudná feltárni a megoldás minden magyarázatát.

A sorrend az ifjúkori költeményektől (az egyetemi évek néhány szerényebb igényű darabjától) indult, és az érett esztendők hagyatékában, lazán követve a hangulati fejlődés és az idő menetét, a vég felé halad, a felé az idő felé, amikor a költő sokszor már csak lelkével látta verse körvonalait, világosan látta és rímeivel ki is rajzolta, de már nem volt ereje mindenütt kitölteni a váz üregeit. Ekkor vetette papírra kusza, elrángatott, lázas sorokkal, kihagyó lélegzettel a tátrai fekvőszéken Tóth Árpád az ilyen „töredékeket”:

A Lélektől lélekig mellett az új, most már második posztumusz Tóth Árpád-kötet a maga gazdag roncsoltságában egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

[Összes költői művei elé]

Tóth Árpád, akinek Összes költői művé-t ebben a kötetben kapja először összegyűjtve az olvasó, mindössze negyvenkét évet élt. Életéből mintegy másfél évtized volt az igazi, érett, alkotó munka korszaka, utolsó kötetét a költő már csak korrigálni tudta, meglátni nem. Amit szegénységgel és betegséggel küszködve e rövid idő alatt alkotott, annak legjelentősebb és általánosan ismert részét, négy verseskönyve anyagát, halhatatlannak érzi és vallja az új magyar irodalom.

„Tóth Árpád a legtökéletesebb modern magyar lírikus”, idéztem a költő emlékművének debreceni avatóünnepén, a versengés felköltésének minden szándéka nélkül, az ifjú költők és kritikusok közvéleményét. S most megismétlem, hogy alig hat évvel a költő halála után a mai fiatalok szinte kivétel nélkül benne látják valamennyi élő és halott kortársuk közül a tökéletes művészt, rögtön hangsúlyozni kívánom, hogy Tóth Árpád művészete nem a nagyság rovására tökéletes.

Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és halál emberi keretei között kicsinyben mindnyájunkban megismétlődő világtörténetnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette földi munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és amióta utolsó kötete megborzongatott bennünket az emberfölötti törvények szuggesztiójával, kissé másképp látjuk előző munkáit is. Azok a szépségittas versek, amelyek eleinte mint a látás zenévé oldódott gyönyörűsége, mint zengő és ragyogó hangulatok hatottak ránk, a végső ormokról visszaforduló megvilágításban még mélyebb izzásra gyúlnak, de ugyanakkor megsötétedtek az árnyaik is. A „szörnyű” alkony „örök törvénye” megszomorította a szépséget, súlyos realitást ad az éteri bánatnak, kiemeli a régi ragyogás fényénél csak halványan észrevett gondolatot, és a napsugár érintésére opálszerűen felgyúlt aranylila orgonafürt képében egyszerre már nem az a fontos, hogy egy percre mily kevélyen szédít ez a szikrázó színverés, hanem az, hogy még ez a legnagyobb pompa is csak egy percre kevélykedhet. A perc, a folyton siratott és magasztalt, ritka, drága perc válik fontossá, az egyetlen szintén irreális realitás, a jelen, a horatiusi, goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság.

Tóth Árpád az elmúlás, úton levés képeinek és szimbólumainak állandó költői megrajzolása mellett kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy mily nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét, az elmúló gyógyszert, az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. A kor azonban, amelyben élt, más kijelentésekre volt kíváncsi; nem tagadta, nem tagadhatta ennek az igazán klasszikus, örök költői élménynek a jogosultságát, de jobban érdekelték a legnagyobbnál nagyobbnak hitt és újszerű témák. Lelkét Ady Endre zsenije ragadta meg igazán, s belőle is főként az aktualitások. A kor mindenáron újat akart hallani, és Tóth Árpád makacson csak az ember legrégibb fájdalmát variálta. Újszerű legfeljebb az volt, ahogyan megszólalt. A kor tehát elsősorban ezt fogadta el tőle, a stílust és a muzsikát, annak a rovására, amit képviselt. Az avatatlan fül figyelme túlértékelte a költő rímeinek érdekességét, zenéje édességét, képei bizarrságát, és még sok mindent, ami, ha megvan is, csak része az egész költőnek, az egész embernek. Az Ady másféle zsenijének bűvöletében eltelt tíz-tizenöt esztendő során másodrangú volt az a költő, akit tökéletes stílusművésznek lehetett tartani. A biztosan érzékelhető írói nagysághoz más kellett a köztudatban, láz, szertelenség, valóságos vagy látszólagos formarombolás, pátoszi, démoni romantika, termékeny homály és irracionalizmus. Ady, aki már vezér volt, amikor Tóth Árpád fellépett, annyi irodalmi és irodalmon kívüli törekvésnek vált hősévé és hordozójává, hogy lefoglalta magának a kor csaknem teljes irodalmi érdeklődését. A közönség bálványimádó féltékenysége akkor sem akart megtűrni mellette másféle zsenit, amikor már társai nőttek.

Tulajdonképpen nagyon érthető, hogy az irodalmi közvélemény ilyen lázállapotában Tóth Árpád jó ideig kitűnő és tökéletes költő volt, de nagy költő csak kevesek számára lehetett. Az Ady-utánzók értéktelenségét hangoztató nagyközönség, sőt részben a kritika is megkövetelte azt, amit sok harc után elismert és megszokott, az egyfajta csodát, megkövetelte, hogy a költő valahogy Ady-szerű jelenség legyen. Márpedig Tóth Árpád nem volt Ady-szerű. Mint láttuk, legnagyobb tartalmi újsága a szépség és az elmúlás fájdalma volt. Az emberekhez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Törékeny ereje ritkábban győzte le az anyag ellenállását: Tóth Árpád tulajdonképpen keveset írt, három első és posztumusz negyedik kötetében kétszáz vers sincs, egész munkássága alig egyötöde az Adyénak. A vonzó titokzatosság is hiányzott belőle, metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikum végtelenébe is valahogy a tudás partjáról nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akiből tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, vizsgálja a pszichoanalízist, s meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel se kísérletezett, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogy a franciák, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfölött nem „harcolt”, nem voltak közügyei, és noha magyar volt, s verseiből világosan kitűnik radikális, szociális világnézete, „politikája” egy-egy kissé naivan megfogott aktualitástól eltekintve, inkább eszmékbe öltözködött. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppoly páratlan, mint a mindent lebíró Ady.

Ennek a költőnek, aki kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta, oly biztos és töretlen a fejlődése, mintha valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. Belső alakulása kibontakozásszerűen történt, az egész felületen játszódott le. A kibontakozás első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat: e kötetnek már legrégibb darabjaiban is csak halványan kísért a félig idegen, egyénietlen hang. Ez a verseskönyv a maga egészében új és kész költészet. A verstechnikai mindenhatóság előjelei és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példái mellett nagyon is egyéni, egyhangúan egyéni az uralkodó forma. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-vers keveréséből teremtett a költő. Ezt a formát, ezt a verssort, a bágyadt zengés oly tökéletesen egybehangolta a mondanivaló lassú, halk szívedobogásával, hogy már akkor jogosan nevezték el Tóth Árpád-sornak. Az első érett korszak borongó formai és tartalmi összhangjában, melyet csak teljesebbé tett az impresszionista festőiség színragyogásával és a modern lírai realizmus folyton ismétlődő elemeinek intim meglepetéseivel gazdag stílus, már úgyszólván benne van minden, amit Tóth Árpád később kiszélesített. Egyes darabok, pl. a címvers, szemmel láthatóan átvezetnek a Lomha gályán világába; a forma zengeni kezd, elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, és elasztikus lesz, a szerkesztésmód a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. A kora hajnal félhomályából a ragyogó nappalba lépünk. Villogó változatosság jellemzi ezt a második korszakot: minden eddigi érték megmaradt benne, hiszen a költő úgyszólván csak ismétli mondanivalója lényegét, de a határai kinyíltak, fényei erősebben és messzebbre lövellnek, az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás fokozódása, minthogy tökéletlenségek kiküszöbölésével jár, szerencsés esetben szintén egyik útja lehet a költői egyszerűsödésnek. Tóth Árpád ebben az időben ezen az úton haladt. De ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit a költő tökéletesen megformál. A természetesség, a tárgyi közvetlenség, a nagy gesztust ellensúlyozó intim apróságoknak, a szivarozásnak és az angol nyelvleckének a versbe vétele sohasem volt idegen tőle, első kötetének részben ez adja a valóságközel melegét, és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. Tóth Árpád gyakran dolgozta fel és dolgozta át egyes régi, abbahagyott vagy csak épp megkezdett témáit, tehát ebben az utolsó korszakában is vannak olyan visszaütések, amilyen pl. a Körúti hajnal; a Lélektől lélekig kötet domináns hangja azonban az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt a lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő már nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebb vitte, „józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A „hegyi beszédek” egyszerű ereje szól itt, a mosolyogni is tudó fenségben végtelen béke és szeretet van, de a kiábrándult relativitásban most már igazán örökkévalóság a perc, és múló perc az örökkévalóság. A Lélektől lélekig egyik legfélelmetesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világirodalom lírájában az emberi szenvedésnek.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikus és nagyon modernül leegyszerűsödött, „kozmikussá” nőtt költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül, hogy Tóth Árpád mennyire nem „parnasszista” (leíró verseiből sohasem hiányzik az ember), meglepetés már a mai olvasónak is, hogy minden ízében mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vették eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpád négy kötete most összegyűjtve, fiatalkori és hátrahagyott darabok és töredékek váratlan kíséretével gazdagodva kerül a magyar közönség kezébe. A költő valóban nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indul.

Magyar költő két élete

Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba. Minek hozzunk reá bizonyságot a múltból? Hiszen mindenki ismeri a kínálkozó példák özönét, irodalmunk és művészetünk történetéből. Ha kissé szétnézünk a jelenben, ma is elégszer találkozunk azzal a méltatlansággal, amellyel nálunk, „jutalmazzák a tűrő érdemet”.

Hát igen, erről van szó. Tóth Árpád szegény, öreg, özvegy édesanyjának debreceni házáról, amelyre az adóhivatal most tűzött ki árverést. Most, éppen most, pontosan azon a napon, amikor özvegy Tóth Andrásné halott költőfiának, az új magyar líra legnemesebb, legtisztább, legművészibb reprezentánsának összes verseit kegyeletes áldozatkészséggel kiadja és odateszi ünnepi ajándékul néhai Tóth Árpád kiadója a magyar karácsonyfa alá. Ugyanakkor, amikor Budapesten a könyvkereskedők kirakatba teszik a mai magyar kultúra egyik legdrágább értékét, hogy mindenki gyönyörködhessék ennek a korán elköltözött, nagyszerű költőnek kincses szellemi örökségében: a debreceni Tóth-portán, a költő édesanyjának háza fölött megütik a dobot, mert valamiképp be kell hajtani a felgyülemlett adóhátralékot. Szívet szorító ez a kontraszt. Magyar író, magyar költő balsorsának ez a tragikus továbbfolytatódása a sír után is.

A debreceni Nagyerdőn ott áll Tóth Árpád emlékműve. Alig fél esztendeje állították föl a költő barátai és tisztelői. Nem hivatalból, csak úgy, a szívük szavára hallgatva, mondjuk: magánkegyeletből. Hivatalból, hivatalosan egészen más történik most Tóth Árpád emléke körül Debrecenben. El akarják árverezni özvegy édesanyja házát. Adóba… A költő halott kezét kinyújtja a sírból, és posztumusz ajándékot – másfélszáz csodálatos, kiadatlan ismeretlen verset – nyújt át népének, testvéreinek, az utókornak. Még holtában is ad. Ő, aki életében sem tett mást, mint adott. Adott egy ragyogó fejezetet az új magyar irodalom történetének, s lelke virágaiból egy örök bokrétát mindenkinek, mindnyájunknak. Szegény Tóth Árpád csak adott. Úgy adta mind a kettőt, ingyen, kérés nélkül. S most kérik az elmaradt adót. Kérik? Követelik, behajtják, törvényes szigorúsággal. Nem is rajta, hanem gyámol nélkül maradt édesanyján, aki könnyes szemmel gondol hat esztendő óta mindennap a fiára. Arra a fiára, akinek nevét már kő és könyv őrzi a magyar halhatatlanságban, de akinek halhatatlan érdemeiből már nem lehet kifizetni az adóhátralékot. Önkéntelenül is eszünkbe jut az, ami az adó szigorúan hivatalos számontartóinak nyilván nem jutott eszébe ezúttal: vajon tudják-e, ki volt a magyar irodalomnak Tóth Árpád? Vajon tudják-e, hogy az ő nevére még száz év múltán is emlékezni fog minden betűszerető magyar? Akkor is, amikor az adóügyek legfőbb mai intézőinek végzések alá firkantott nevére már aligha emlékszik majd valaki…

Végeredményben pedig ez nem is személyes ügy. Nem egy halott költő ügye, hanem szinte az egész halott és élő irodalomé, az egész magyar művészeté. A hálátlanság debreceni aktája egyszerre példázattá szélesedik sajgó képzeletünkben, míg a valóságban vészesen zörren meg csaknem minden magyar alkotó sorsa fölött. Avagy nem látjuk-e épp most, hogy az írók tűrhetetlen nyomorának enyhítéséről folyik a budapesti városházán hivatalos tanácskozás? Íme, azok, akik az adásban édes testvérei néhai Tóth Árpádnak, azok, akikről ünnepi szónoklatokban úgy szoktak megemlékezni, mint a magyar kultúrfölény kiépítőiről és biztosítóiról: a mai magyar írók (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) olyan kegyetlen balsorssal küzdenek, annyira nem bírják napi karéj kenyerüket megszerezni nemzetgazdagító munkájukkal, hogy már a hatóság hivatalból rideg szíve is kénytelen megkönyörülni rajtuk, mert nem nézheti tovább sanyarú tengődésüket. Hát hova jutottunk s hová jutunk még, ha ez továbbra is így megy? Ha a magyar szellem alkotó munkásainak sorsa holnap is csak az lesz, ami tegnap volt, ha Magyarországon a kultúra ügye végképp odakerül a szegényügyek közé. Nyomorenyhítő akcióval ezt nem lehet megoldani – ez az egy biztos. De siránkozással sem, amely kiontván a kötelező részvétkönnyeket a sajnálatos balsors egy-egy kiáltóbb fordulatára, kényelmesen napirendre tér huszonnégy óra múlva a szégyenletes kérdés fölött. Kell, hogy más megoldás legyen itt. Más segítség, nem könyöradomány, nem alamizsna, nem koldusgaras. Kell, hogy a balsors, amely éppen java szellemi alkotóink életét felhőzi nyomasztóan borússá, jobb sorsra forduljon végre. Kell, hogy azok, akik lelkük kincseit a köznek odaszórva, mindig csak adnak, végre kapjanak, hogy ne kelljen érte pirulniok – önmaguk előtt. Kell, hogy csakugyan legyen itt végre „hálás utókor”, amely komolyan számon tartja és megbecsüli a nemzet szellemi felépítményének önzetlen napszámosait és zseniális mérnökeit. Nemcsak akkor, amikor szép szóval lehet köszönetet mondani, hanem akkor is, amikor tettel, cselekedettel illik méltányolni az idáig csupán frázisokkal körülkoszorúzott érdemeket.

Nem adóelengedést sürgetünk a kiváló költők és művészek hozzátartozói számára. De igenis, biztosítását olyan helyzetüknek, amelyben nem kerülhet sor adóelengedésre, mert nincs rá szükségük.

Költő a segédszerkesztői asztalnál

Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy az egynegyede párhuzamosan futott az ő életével.

A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Est-nek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt, a Centrálban, hogy Tóth Árpád nemcsak rímekhez ért, hanem hasznos gyakorlati munkához is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!

Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságíró múltjára, másnap elmentünk a szerkesztőségbe, és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja, kislánya volt: jobbkor nem is kaphatta volna az Az Est meghívását.

Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és komoly színházi kritikákat. A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere felé, hogy beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt a valóságot is, és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot keltő segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét, megelevenítő látását és stílusát.

Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort…

Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának másodpéldányát találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte, és otthon – vagy talán már a szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, készülő versekkel. Már a mai szem is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas ügynökség jelent valamit Lisszabonból, a másikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény és tiszta, mint a gyémánt.

E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta, Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett, és kimaradt. Itt van előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban.

…A kis önéletrajz hiányos: írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt, emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak… Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.

Halálának tizedik évfordulóján

Az elmúlt hetekben, Tóth Árpád halálának tizedik évfordulójára gondolva, minduntalan kezembe vettem a költő Összes versei-nek gyűjteményét. Újra meg újra megcsodáltam a kristálytiszta strófákat és költeményeket, az írójukra gondoltam, és játszottam az elképzeléssel, hogy ha élne, vajon hogyan próbálná kiegészíteni azt a sok-sok kisebb-nagyobb töredéket, melyet hagyatékában talált a kutatás. Tulajdonképpen olvasnom sem kellett a verseket, hiszen szinte minden sorukat könyv nélkül tudom: annak idején én rendeztem sajtó alá a gyűjteményt: elég megzendíteni egy-egy címet vagy kezdősort, és az emlékezés idegein rögtön végigmuzsikál az egész költemény.

Húsz éve, hogy személyesen és mintegy huszonhárom, hogy a munkáin át megismerkedtem az aradi születésű Tóth Árpáddal, Debrecen és Budapest nagy, modern költőjével. Legelső műve, amely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugat-ban. S a hatás, melyet az akkor tizenhat éves diákra tett, egészen különleges. A versben a francia mester az olvasóhoz, az író „árva másához”, „képmutató testvéréhez” fordul, hogy ismerjen magára a keserű önvallomásokban, s a lélekelemző mély tartalom különös tűzben kezdte ragyogtatni forró jelentését, és mértanian hűvös, világos logikáját. Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy versmúmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét, és az említett versfordításra most visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.

A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesterének érezte az új költőt, akit felfedezett, pedig Tóth Árpád akkor még félig-meddig talán szintén diáknak érezte magát a maga mesterei mellett. Király és császár nem kaphat tisztább, rajongóbb hódolatot, mint amilyennel készülő fiatal költők tekintenek – egy ideig – az elődeikre. Rendkívüli kíváncsisággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a műfordításos első találkozó után, a rejtelmes fiatal költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen úton voltam, a püspökladányi pályaudvaron rostokoltam, átszállásra várva, és szívdobogtató pillanat volt, mikor a peron könyvsátrában egyszerre csak megláttam egy világosbarna fedelű könyvet: Tóth Árpád: Lomha gályán, versek. Azt hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudvaron. Mire hazaértem, Debrecenbe, már mind a fejemben éltek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drágakövei.

E köré a kötet köré gyűlt aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Árpád-munka ismerete, elsősorban a Lomha gályán-t megelőző Hajnali szerenád-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata, és minden adat, ami a költőre vonatkozott. Addig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fia, és hogy ott újságíróskodott Debrecenben, ahol én tanultam, s ahol még ma is él az édesanyja; de amikor két-három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni véltem, mint saját magamat.

Tóth Árpád ekkor már nős ember volt, Budán lakott, a Várban, kislányának a születését várta (aki az idén érettségizett, és már régóta szintén verseket ír), tüdőbajából a jelek szerint kigyógyították a tátrai, svedléri nyaralások. Verseket és kritikákat írt, detektívregényt és magas irodalmat fordított, folyóiratot szerkesztett, és hamarosan meghívták, velem együtt, Az Est szerkesztőségébe. Délutánonkint a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetlen növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponkint a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndesen és kesernyésen derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.

Ekkortájt jelent meg harmadik kötete: Az öröm illan. A költő csendes vidámsága az évek múlásával egyre csendesebb lett, kiújuló betegsége mind többször küldte fel a téli Tátrába. Kívülről nézve és a megszokott halk panaszok és egy-egy keserűbb kitörés perceitől eltekintve a régi maradt; de hogy mi játszódott le benne, hogy milyen belső magányba került, hogy játékosan ragyogó eszmevilágát hogyan lemeztelenítette és elsötétítette a betegség és a régóta érzett tragikus fenyegetés, azt legjobban az a dísztelen, súlyos, sokszor megdöbbentő egyszerűség mutatja, amelynek klasszikusan nagy és érett lírai termékeit utolsó kötetében, a Lélektől lélekig-ben csodálhatjuk. Ez a kötet már azután jelent meg, hogy Tóth Árpád hosszú és szörnyű szenvedés után, várbeli albérleti lakásán 1928. november 7-én reggel, csonttá és bőrré soványodva, 42 éves korában meghalt.

Mi történt a művével az első évtized alatt, melyet Tóth Árpád maga már nem töltött közöttünk? Ha visszagondolok erre a tíz évre, azt kell mondanom, hogy a halott költőért helytálltak a versei. Ezrekre és ezrekre növelték a hívei számát. Szép síremléket szereztek írójuknak a farkasréti temetőben, és emléktáblát a debreceni Nagyerdőben, s ami sokkal fontosabb: állandóan idézték alkotójukat rádióban és előadótermekben. Ez a mély és igaz poézis, amelyről már oly sokszor írtam és beszéltem, a maga immateriális fegyvereivel, a szépséggel és igazsággal, sikeresen vívta meg harcát a feledékenység és a közöny ellen. Az az erő, az a gyönyörködtető és vonzó erő, amely bennük elraktározódott, tovább sugárzik, él, cselekszik, nevel és hódít. Pár éve megjelentek Tóth Árpád összes versei, és rögtön elfogytak. Meg fognak jelenni újra, és újra el fognak fogyni: szükség van rájuk! A költő kritikai írásaiból most készít kisebb gyűjteményt az egyik debreceni gimnázium nyolcadik osztálya. Persze nem szabad eltúloznunk a sikert, és különösen a példányszámot. Ismerjük a magasrendű költészet népszerűségének határait és a lehetőségeket: ezreket és ezreket jogosan, de csak azért emlegetünk, mert egy-egy verseskönyvet tudvalevőleg nem egyetlen olvasó olvas, nem egyetlen versélvező élvez. Tóth Árpád posztumusz sikere mindenesetre tény, öröm és biztatás: ez a siker már jel a halál mögül, ez már egy darab kézzelfogható halhatatlanság, melynek mi magunk láthattuk az elindulását.

Pedig nagyon mozgalmas és dinamikus volt az élet az utolsó tíz esztendőben, nagyon kedvezőtlen volt a magyar klíma olyan gyöngéd és finom termékek számára, amilyenek a Tóth Árpád versei. Ady aktivista volt, szerelem és politika fűtötte, egyformán izgatott, amivel valami mellé állt, és amivel valaminek ellene szegült. Hadakozó egyénisége harmonizált hadakozó korunkkal, békétlenségei nem ültek el, és jóslatai, tiltásai és parancsai szerint továbbra is hajlítják, színezik, idegesítik vagy biztatják az időt és a lelkeket. Hogy az ő csodálatos jelensége él és hat, nem meglepetés. A Tóth Árpád kisebb csodája viszont az. És egyúttal örvendetes cáfolat arra az aggodalomra vagy arra a vádra, hogy a politikátlan művészetből kiveszett az életerő, illetve hogy az ember, az emberiség elvesztette vagy elveszti fogékonyságát az érdektelen költészet, a magasabbrendű kifejezés iránt. A földi valóság sokrétűbb, mint képzeljük, és sok anyagi vagy alacsony szellemű, silány és gyilkos tendencia mellett, hál’ Istennek, megfér gazdagságában a jó és a nemes vágya és igénye is.

Tóth Árpád, a versfordító

Legnemesebb irodalmi közvéleményünk jól ismeri és egyre jobban értékeli Tóth Árpád művészetét. A költő szinte ellenállás nélkül megnyerte közvetlen kortársainak, a nyugatos líra első nemzedékének szeretetét és különös becsülését; a halála óta eltelt tizennégy év pedig a nagyközönségben is tovább mélyítette és szélesítette zajtalan, tiszta és nemes hatását. Amikor az Összes versei-t sajtó alá rendeztem, már örömmel hivatkozhattam rá, hogy „ez a költő az újabb magyar írónemzedék szemében kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett, anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta”. Sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök hangulatok rögzítése felé fordult, az örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze volt, az idill és még inkább az elégia színes, ragyogó, aztán mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa. Páratlan nyelvművészet egyesült benne a megelevenítő látással, csöndes, halk bensőség a kristályos értelemmel.

A tüdőbaj, mely az elmúlás állandó szuggesztióiba burkolta, majd negyvenkét éves korában sírba vitte, bölcs ökonómiára szorította erőit: Tóth Árpád, bár írói környezete és egész kora talán túlságosan is sokat foglalkozott a líra forradalmi lehetőségeivel, tulajdonképpen nem reagált vagy csak igen lassan reagált az ilyen hatásokra. Fiatalkori érzékenysége a magyar mesterektől átvett annyi formai eszközt, amennyi a folytatáshoz természetesen szükséges, a többit aztán ő maga építette ki, magából és külföldi tanulmányaiból. Versfordításai e tekintetben körülbelül olyanszerű olvasmányokra, ösztönzésekre mutatnak, amilyenek a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára vonzóbb és tartósabb költői rokonvilágot tudtak építeni az újabb franciák, a festőiség és a zene modern romantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világlíra ösztökélte; tehát, például, a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek; kezdetben azonban nyilván nem érdekelték eléggé közvetlenül. Három első eredeti verskötetében, noha folyton módosulva, főleg a látás izgalma uralkodik: jellemző parnasszista tulajdonság. A fény változatai vagy elborulások színessége ragyogja körül plasztikus képeiket és formai tökéletességüket, márpedig az ilyenfajta artisztikus magasrendűség, melyben még az impresszionista könnyedség is súlyos veretezést kap, megint a modern Parnasse hagyománya. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette, akik, legalább átmenetileg, rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes, nyugodt menetével jórészben azonos az az út, amelyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé-érése küszöbéig megtett.

Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszavú darabjait írta, nincsenek, illetve alig vannak termékei végső zsenialitásának. Ami verset Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és fordításait. Az első világháború derekán készült Baudelaire-versek formailag és egyebekben eléggé eltérnek attól a szövegtől, amelyet évek múlva a jubiláris teljes A romlás virágai-ban kaptak; s e kötet második kiadása további újabb kis eltéréseket mutat. A költő még a csak ezután megjelent Örök virágok előszavában is szóvá tette, hogy érzi könyvének bizonyos fogyatkozásait, s ugyanakkor elmondta, amit szakértő szem azonnal lát, hogy újabb fordításai már „a legteljesebb szigorúsággal igyekeznek az eredeti idomhoz simulni”. Részletezésre, elsősorban a francia alexandrin ún. nibelungizálására, ami különben Juhász Gyula költészetének is sajátsága volt, nem térhetek ki. De lényegében nem is ez a döntő. Nem a műfordítói vezérelvek, hanem az időhiány. Az, hogy Tóth Árpád már nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű fordításának zökkenőit, apróbb-nagyobb logikai hibáit, vagy – ami ilyen munkáinak legáltalánosabb tehertétele – a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és bizonyos feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesült, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; igen, számtalanszor – de nem mindig. Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra! Rimbaud Részeg hajó-jára! A reandingi fegyház komor balladájára és Nicolete dalainak bűbájosan kezdetleges édességére! Vagy nézzük meg a legkoraibb fordításokat, az egészen régi francia szonetteket: különösen a Saint-Armand-verseknek olyan közvetlen és realisztikus az ereje, hogy a természetességük már egészen a kései Tóth Árpádé… Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. „Melyik? Hát – Shelley: Nyugati szél,¹ Tóth Árpád fordításában!” Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond, és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé, s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük, de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi „szenvedélyes szeretete” rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nemegyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról.

Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért. A műfordítás általában nagyobb szerepváltozatosságot enged meg, mint amilyen egy-egy lélekből természetesen kitelhet. Emlékszem, milyen szívdobogva fogadtam én is a tanítást, amelyet Tóth Árpádtól, mint fordítótól kaptam, amikor debreceni diákkoromban megjelentek a kezdeti Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, értelmet, egyéniséget, két tehetséget láttam, ismertem meg általuk: a francia költőt és a magyart. Az Előhang akkori magyar szövege másképp hangzott, mint a későbbi végleges; de ma is bennem zsonganak azok az elsőnek megismert, régi Baudelaire-Tóth Árpád-sorok (fejből írom le őket):

– és így tovább… Ki volt az, aki úgy belém nyúlt ezekkel a sorokkal? Aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nemcsak az értelem, nemcsak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. Talán a rímek miatt? Lehet. Az a „vétke-étke”, „oly dús-koldús” rímpár és a tiszta stílus valami rejtélyes, képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak… Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon sarkallt – az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogy ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. Hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, mint szerkesztőnél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos későbbi fordításommal. „Különös”, mondta ő, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyanazt a versét!” „Ki a másik?” kérdeztem. „Tóth Árpád”, válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ennek már több mint húsz éve… Barátok lettünk, a teljes Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös szerkesztőségben dolgoztunk. Aztán 1928-ban Tóth Árpád meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is: fentebb általános kifogásokat jeleztem; s ha gyakorlatból nem tudnám, mennyire mulandó érték lehet egyik-másik műfordítás, Tóth Árpád maga épp elég rezignáltan beszél ezekről a kérdésekről a Wilde-ballada bevezetőjében. Mégis csak tisztelettel tudok rá gondolni, s szemmel látható hibáin is mindig tűnődnöm kell: bizonyára oka lehet annak, ha ezt vagy azt így látta jónak nagyjaink egyike. S ha másnak a tolmácsolásában esetleg már jobban tetszik is egyik-másik külföldi vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elfelejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, olvasóktól, akinek a saját költői rangja is különleges.

A könyvnapra megjelenő több mint száz vers valószínűleg teljes fordítói műve Tóth Árpádnak; tudjuk, s ő maga is írja, hogy mintegy tíz év munkájának eredménye. Franciákkal kezdte 1915-ben, angolokkal folytatta 1918-tól kezdve; a németekhez akkor jutott el, amikor már saját magára is csak alig jutott ideje. (Bár éppen a Lenau- és a Rilke-vers mutatja a legegységesebben legkéseibb művészete nyugodt erejét.) Egy-két darab talán bujkálhat még valahol, az idő majd társaikhoz gyűjti őket.

Tóth Árpádról – franciáknak

Rövidesen tizenöt éve lesz, hogy meghalt a modern magyar líra egyik büszkesége, Tóth Árpád. A kor, amelyben élt, különösen gazdag volt költői tehetségekben. E folyóirat olvasói bizonyára visszalapozhatnak a tanulmányokra, melyek a század eleji magyar lírai megújhodást ismertetik. S talán tudják is nagyjából, hogy az az irodalmi forradalom, amely a Nyugat (Occident) folyóirat körül annak idején lezajlott, milyen sokféle eredőből és milyen sokféle céllal indult. Tehetségek véletlen találkozása rendkívül dús rétegződést adott a kor írói termékeinek. Ezek a termékek, ezek a rétegek esztétikailag nemegyszer szinte ellenségek voltak, de eleinte minden ellentétet áthidalt közöttük az oppozicionális jelleg a fáradt és színtelen akkori közelmúlttal szemben. Az aktivitásnak mondható, veszedelmesen új és sokszor politikus Ady Endre mellett a maguk módján újat hoztak és hangsúlyozottan modernek voltak az „esztéták”, az „impresszionisták” és a „modern klasszikusok” is. Az utóbbiak kissé később értek ki teljesen, és igazi jelentőségükre a nagyközönség tulajdonképpen csak az első világháború után ismert rá. Így aztán, mint legtöbbször történni szokott, a kor sokáig főleg csak arra figyelt, rajongva vagy gyűlölködve, aki időrendben elsőnek lépett fel: Ady Endre a köztudatban akkor is vezér maradt, amikor már rég kiderült, hogy tőle teljesen vagy majdnem teljesen függetlenül más nagy költők egész sora írt és hatott vele egy időben és közvetlenül utána. Régebbi és külföldi párhuzammal szólva: Franciaországban bizonyos értelemben akkor is irodalmi vezér volt Hugo, amikor már élt de Vigny, Leconte de Lisle, Baudelaire, sőt Verlaine… Minálunk elsősorban Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső voltak a Nyugat lírai forradalmának oly költői, akik csakugyan önálló urai a költészet egy-egy domíniumának. Mindez az utóbbi négy évtized szellemtörténetéhez tartozik; ez említettek közül Babits halt meg utolsónak, tavaly ősszel.

Tóth Árpád, akiről ma beszélni szeretnék Önöknek, barátom volt. Tizennégy évvel idősebb nálam, negyvenkét éves korában halt meg Budapesten. Idegen közönség számára talán nem lesz fölösleges megadni az emberi vonások mellé a legszükségesebb életrajzi keretet. Általában Debrecen költőjének számított. De nem az Alföldnek ebben a tiszta magyar és kálvinista városában született, hanem Aradon, román területen, 1886. április 14-én. Édesapja, Tóth András szobrászművész 1900-ban magával vitte tizenöt éves diák fiát Párizsba, az ifjú „Pádi” ekkor került először és személyes kapcsolatba a francia világgal, melynek költői kultúráját később, mint versfordító, olyan szeretettel ismertette a magyar közönséggel. A debreceni állami főreáliskolában érettségizett, aztán a budapesti képzőművészeti főiskolára készült. Rendkívül ügyesen rajzolt és mintázgatott, apjának művészi balsikerei azonban visszariasztották a szabad pályáktól: latinból és görögből kiegészítőt tett, és a budapesti egyetem bölcsészeti fakultására iratkozott be. Az irodalmi tevékenység mindamellett eltérítette polgári terveitől, újságíró lett Debrecenben; kitűnő humorista volt. 1917-ben megnősült, később Budapestre költözött, több folyóiratot szerkesztett, sokat dolgozott a Nyugatba és más lapokba. A háború után lánya született. Ifjúkora óta gyengélkedett; sűrűn feljárt a szepességi Svedlérre, és a Tátra fürdőhelyein keresett gyógyulást. 1921 óta kollégám volt egy nagy budapesti napilap szerkesztőségében. 1928. november 7-én a tuberkulózis sírba vitte. A budapesti farkasréti temetőben pihen.

Újabb líránk egyik legjelentősebb és talán leghibátlanabb költőjét vesztette el benne. A mai húszévesek túlnyomórészt már nem ismerhették, mint embert. Mi azonban, öregebbek, akik közé én is számítom magamat, nagyon jól emlékszünk még testi megjelenésére, diákos, karcsú termetére, kissé imbolygó járására, barnán csillogó szemeire és nagy szemüvegére, gödrös állára, mosolygó és rezignált arckifejezésére. Azoknak a ritka embereknek egyike volt, akiket okos, csöndes, előzékeny, szerényen büszke és ötletes szellemükért mindenki vagy majdnem mindenki szeret. Mert ez a költő, akinek csupa szomorú szépség és végtelenül finom rezignáció volt a belső világa, szívvel-lélekkel tudott örülni, szórakozni és szórakoztatni. Hogy a gyermekkora és ifjúsága milyen volt, azt nem tudom közvetlenül, hiszen csak utolsó tíz esztendejét ismertem. 1918 után kerültem először hozzá, kis lakásba a budai várban, azután nemsokára más közös munkákat is végeztünk; ő és Babits Mihály még egészen fiatal koromban azzal tiszteltek meg, hogy Baudelaire születésének századik évfordulóján engem vettek maguk mellé harmadik társnak a teljes Les Fleurs du Mal fordítására; egyszerre kerültünk be Tóth Árpáddal az említett napilap szerkesztőségébe is, délutánonkint pedig éveken át együtt ültünk, tervezgettünk, vitatkoztunk, dolgoztunk és sakkoztunk szélesebb baráti körünkben, a Centrál kávéházban. Utoljára két héttel a halála előtt voltam a lakásán.

Az a tíz év, amelynek így többé-kevésbé tanúja és részese voltam, mindinkább a csöndes lemondásnak, a halálra való készülődésnek az ideje volt, ahogy egy kicsit bizonyára az előzőek is. De nemcsak szomorú idő volt ez: aki fiatalsága óta sejti, hogy minden jel szerint a tüdővész fog végezni vele, az nagyon tud örülni mindennek, nagyon hálás tud lenni a svedléri hegyek szépségeinek, a Tátra friss, erős levegőjének, baráti összejövetelek nótás jókedvének, s még a munkának, a sikeres munkának is, sokkal jobban és sokkal mélyebben, mint aki mindig egészséges. Örült is Tóth Árpád, tudott szórakozni, egész lelkéből, s egészen nagy társaságokat egymaga csodálatosan elszórakoztatott. Sakkjáték, mindenféle fejtörő és furcsaság éppúgy érdekelte, mint a régi francia nyelvtan, vagy az ófelnémet ragozás, vagy az angol szótár százféle titka, a hógolyózás és a hóember-szobrászat éppúgy, mint hosszú, mozgékony ujjai közt a karikatúrarajzoló ceruza vagy a kéken füstölő szivar. Magánélete minden megnyilatkozásában éppúgy elsőrangú formaművész volt, mint a költészetben. Örök diák és csöndes, bölcs mester volt egyszerre, de aligha feledte csak egyetlen pillanatra is, hogy tulajdonképpen mindig búcsúzott.

A test erejének gyöngülésével nagyon erősödött benne az utolsó időben a rezignáció, s végül valami tompult megnyugvás töltötte el. Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Werbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és a lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. „Lélektől lélekig, jó lesz a cím?” – kérdezte. Nem bízott benne, hogy kinyomva is meg fogja látni. Nem is látta. De azért még akkor is dolgozott. Írt, lassan, kihasználva a végső órákat, napokat, szinte már az irodalom túlvilágából. Nem a Jó éjszakát az utolsó verse, mint tévesen hiszik, az a búcsúvers még 1924-ből való. Igazi utolsó versei, amelyeknek leírásánál Mikes Lajossal, a szerkesztőjével, jelen voltam, egy naptár számára készültek: a költő a tizenkét hónaphoz akart reflexiókat fűzni, de már csak az öt első készülhetett el. Mondom, írt a haldokló költő, lassan, félóráig tartott egy-egy négysoros versszak másolása, és hasztalan volt minden kérés: ő maga akarta papírra vetni sovány ujjaival és reszkető ceruzájával a végső keveset, amit magában már megkomponált. Végül arra kért, hogy menjünk át a másik szobába, míg készen nem lesz: szemérmes és érzékeny volt az alkotásban, mint a legtöbb igazi író. Vagy talán csak végső fizikai gyengeségét restellte?

Az utolsó napon aránylag jól érezte magát. Este tíz órakor jó éjszakát kívánt a feleségének, a lányának és az édesanyjának. Hozzátartozói csak reggel hét órakor vették észre, hogy már nem beteg, hanem csöndes halottja az elmúlt november hajnalnak.

Mit mondjak a műveiről? Franciául, azt hiszem, tulajdonképpen csak olyan rangú költők tudnák megmutatni az értékeit, amilyeneket ő fordított magyarra. Összes versei-t, a hátrahagyott költeményekkel és a felfedezett töredékekkel együtt én rendeztem sajtó alá. A költő nagyon kevés babért kapott életében, de a műve egyre nagyobb és sugarasabb jövő felé indult. Költői életműve a múlt karácsonykor már harmadik kiadásban jelent meg. A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanabb modern magyar lírikusnak. S teljes joggal. Mert Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és a halál emberi keretei között mindnyájunkban megismétlődő világtörténésnek. A költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette munkássága első felében, észrevétlenül az egészen nagy megnyilatkozások csöndes hérosza lett, és utolsó kötete az emberfölötti törvények szuggesztiójával borzongat bennünket. Az elmúlás, úton levés képeinek állandó költői megrajzolása mellett szakadatlanul kimondta, mindig nyíltan, gondolatilag is enunciálta legnagyobb felfedezését, az ősi felfedezést, amely a legparányibb féreg létezését is tragikussá teszi. Egyenesen megrázó, hogy milyen nyomatékkal hangsúlyozza ezt a legnagyobb, legegyetemesebb élményt. Úgyszólván csak kivétel, ha másról beszél, s elégikus hangja egyre kétségbeesettebb panaszok sikoltásait békíti össze a lemondással. Mindig az elmúlást látja, és a gyógyszerét – az elmúló gyógyszert! az ifjú szépség égi ábrándját s a nehéz mámorú érzékiséget keresi. Nem forradalmár jelenség, az emberihez inkább angyali elemeket kapcsolt, és csöndben, összhangot és szépséget teremtve vagy hiányokat siratva dolgozott. Tulajdonképpen keveset írt, négy kötete kétszáz verset sem sorakoztat, egész munkássága alig egyötöde a szertelen és irracionalista Adyénak. Metafizikája aránylag könnyen körülhatárolható: ez a költő inkább a természettudományokhoz húzott, és a misztikus végtelenébe is valahogy a tudás partjairól nézett. Rövidlátó szeme szívesen időzött a részleteknél. Fáradt jobbágyok utódjának érezte magát, akitől tudós- és bohémhajlandóságú polgár lett, s aki szociológiát tanul, analízis alá veszi a pszichoanalízist, és meg van áldva és verve az értelem, a morál és az ízlés fegyelmével. A nyelvvel sem nagyon kísérletezett, nem forradalmiaskodott, ahogy más téren sem keresett feltűnést, s ha fejlesztette, úgy fejlesztette, ahogyan a franciák szokták, észrevétlen hajlítással és csiszolással. S mindenekfelett nem „harcolt”, nem voltak közügyei. Az egész ember ellentéte volt a hagyományos hős típusának, de hős lett ő is, egész világ és teljes kinyilatkoztatás, a maga módján éppúgy páratlan, mint a mindent lebíró Ady és a mindent összefoglaló Babits.

Kisiklás nélkül volt tökéletes, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó poéta. Egyéni kibontakozásának első fontos mozdulata közvetlenül a Hajnali szerenád kötet előtt törhette át a nyelvi, formai és tartalmi konvenciókat, itt már látszanak a technikai mindenhatóság előjelei, és tökéletes, bár itt-ott kissé feszes példájuk is. Annak a hosszan, fáradt, lassú leütésekkel bólongó, monoton ritmusban beszélgető és mozgó formának a korszaka ez, amelyet a francia alexandrin és a nibelung-verssor keveréséből teremtett a költő. A formai és tartalmi összhangot csak teljesebbé tette az impresszionista színragyogás és a modern lírai realizmus intim meglepetéseivel gazdag stílus. Ezek az elemek szélesedtek és tisztultak ki Tóth Árpád további három kötetében. A Lomha gályán világában a forma elveszti fáradtan monologizáló lankadtságát, zengő és elasztikus lesz, a szerkesztésmód, a „hűs klasszikusok” logikai tisztasága felé közeledik, s velük együtt fejlődik a rímtechnika és a stílus romantikusan tündöklő színjátéka. Villogó változatosság jellemzi ezt a korszakot: az egyes versek mindjobban elválnak egymástól, és tökéletességükben kezdenek személytelenné különülni alkotójuktól. A virtuozitás mellett azonban a költőnek ugyanakkor éreznie kellett, hogy mennyire természetesnek, szükségszerűnek, majdnem magától értetődőnek és közönségesnek hat a maga helyén minden, amit tökéletesen megformál. A nagy gesztust ellensúlyozó nyelvlecke képeinek a versbevétele sohasem volt idegen tőle, már első kötetének részben ez adta a valóságközel melegét; és a költő, a remekművekkel megáldott virtuóz tökéletesség hosszú korszaka után, amely, kissé módosulva, a harmadik kötetnek, Az öröm illan megírásának idejére is kiterjed, elérkezett kibontakozásának végső stádiumába. A Lélektől lélekig kötet domináns hangja az egyszerűség. A virtuóz tökéletességből megmaradt lényegnek, a szükségszerűen és végérvényesen ható kifejezésnek a tisztelete, de a költő még nagyon fáradt, beteg és reménytelen volt, s lankadó testi ereje és egyre bölcsebb művészete a legkisebb erőpazarlással járó legegyenesebb megoldásokat kereste. És akkor ért legmesszebbre és legmélyebbre az ember és a világ végtelenében, amikor „lekapcsolta” a „hiú szárnyakat”, és „józanul és fantáziátlanul” dolgozott. Az egyszerű szó, az emberi hang vitte már csak, és minden fénynél gyorsabban és messzebbre. „Józansága” borzongató tudás lett, „fantáziátlansága” minden ellentéteket összhangba fogó, fantasztikus, kísérteties színjáték. Az egyéni jelleg, melyet sorai régebben nem mulasztottak el külön-külön hangsúlyozni, most már a vers egészébe, mélyebb lényegébe vonult vissza, az egyén fölötti, egyetemes érvényű tartalomba. A Lélektől lélekig egyik legfélelmesebb, leghősibb és legmelegebb kifejezése a világlírában az emberi szenvedésnek.

A külföld – s elsősorban Franciaország – számára beszélek – jogosultnak gondolom, hogy kissé részletesebben szóljak Tóth Árpád versfordítói művészetéről is. Ezek a művei körülbelül olyanszerű olvasmány-ösztönzésekre mutatnak, amilyenek annak idején a fiatal Babits Mihálynak is lekötötték az érdeklődését. Tóth Árpád számára azonban tartósabb és vonzóbb költői rokonvilágot tudtak építeni a modern franciák, a festőiség és a zene újromantikus mesterei. Babits érdeklődése szélesebb és többrétű volt, őt kezdettől fogva az egész világirodalom ösztökélte; tehát, például a klasszicizmus nyugodt, aránylag dísztelen, a belső forma és az egyenes szó nemességével ható, esetleg erősen gondolati, külsőleg sokszor egyszerű válfajai is. A tiszta klasszikusok az érett Tóth Árpádtól már szintén nem idegenek, kezdetben azonban nyilván érdekelte a parnasszien és artisztikus magasrendűség, amelyben súlyos veretezést kap még az impresszionista könnyedség is. Még a szimbolisták közül is főleg azokat a költőket szerette a franciák közül, akik legalább átmenetileg rokonságot tartottak a Parnasse-szal. Saját költői fejlődésének egyenletes menetével jó részben azonos az az út, melyet, mint műfordító, a túl nehéz pompájú és bizony csak ritkán elsőrangú Samain-versektől a nyersebb, egyszerűbb darabok tolmácsolásáig, saját egyszerűvé érése küszöbéig megtett. Ezen a ponton azonban meg is szűnt a versfordítói tevékenysége. Bizonyára a nehezülő élet aggodalma, a betegség súlyosodó jelei vették rá, pár évvel az első világháború után, hogy lehetőleg a saját kincseinek a kiaknázására fordítsa minden maradék erejét. Ekkor már túl volt a Keats- és a Milton-korszakon, túl A romlás virágai-n, és csak egyes alkalmi feladatok megoldására áldozhatott időt. Így aztán éppen a legérettebb korszakából, amelyben, mint eredeti költő, a Lélektől lélekig hegyibeszédszagú darabjait írta, nincsenek vagy alig vannak termékei végső zsenialitásának.

Mindez bizonyos kritikát is jelent. Tóth Árpád, mint minden nagy műgonddal dolgozó költő, folyton csiszolta a verseit és műfordításait. A francia irodalomból két Villon-ballada, egy-egy du Bellay-, Ronsard- és Desportes-szonett, Saint Amand két szonettje, Gautier híres programverse, A művészet, három Musset-költemény (köztük a Velence és A hold balladja), Verlaine négy kis hangulat-remeke, három Rimbaud-vers (köztük A magánhangzók szonettje és A részeg hajó) továbbá Mallarménak egy, Samainnak nyolc és Francis Jammes-nak két költeménye köszöni neki bravúros és intim költői tolmácsolását. Ezekhez járul az Aucasin és Nicolete pontos és tökéletes magyar utánköltése, és a modernek közül az az ötvenhárom Baudelaire-vers, amelyet az említett teljes magyar nyelvű Les Fleurs du Mal részére fordított Tóth Árpád. A mintegy száz-száztíz versnyi fordítási életmű túlnyomó része, mint látható, francia lírát tolmácsol; a szám szerint kisebb részben Milton, Shelley és Keats művei a legjelentősebbek. Az első világháború derekán fordított régi és modern versek még nem voltak teljesen hívek, a költő ezeket a munkáit később átdolgozva jelentette meg könyv alakban, hogy a fordításai – mint a kötete előszavában írta – „a legteljesebb szigorúsággal igyekezzenek az eredeti idomhoz simulni”. Átültetései csak az ismert nagy európai költők hasonló munkáinak mértékével mérhetők. Ami zökkenő itt-ott van bennük, annak nem fordítási elvek voltak az okai, hanem az időhiány. Az, hogy a beteg Tóth Árpád nem ért rá kiküszöbölni nem egy nagyszerű versfordításának apró logikai hibáit, vagy a vers pepecselő, mozaikszerű túlzsúfoltságát és feszességét. Az utolsó versíró-korszak nyugodt, fölényes rajzoló- és festőtechnikája, a költői beszéd sima lejtése, a hanghordozás természetessége persze számtalanszor teljes erővel érvényesül, kezdettől fogva, s aztán mindinkább, a műfordításokban is; számtalanszor – de nem mindig.

Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve, éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi megfelelő kötete. S hadd említsem meg, hogy az ilyen kultúrközvetítői szerep a mi irodalmunkban valahogy fontosabbá és élőbbé tud válni, mint például a franciában, amely többnyire csak emelt prózában vagy túl sok formai és egyéb szabadsággal fordít. A magyar nyelv minden elképzelhető klasszikus és modern ritmikai és zenei játékosság kifejezésére egyaránt rendkívül alkalmas, és a mi nagy költő-műfordítóink, köztük Tóth Árpád, az eredeti költeményeknek úgyszólván minden lényeges tartalmi és formai sajátosságát a legpontosabb azonossággal közvetítik.

Tóth Árpád tehát, túl azokon a még fontosabb eredményeken, amelyeket a saját verseivel elért, mint műfordító is a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé tartozik. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, eszményi hazaszeretet és eszményi világtisztelet, s egyben kritika a fordított műről és a fordítóról. A tolmácsolt művek, ha ilyen rangon jelennek meg, nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek visszaadásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Emlékszem rá, milyen szívdobogva fogadtam tőle én is a világlíra tanítását, amikor, mintegy huszonöt évvel ezelőtt, debreceni diák koromban, megjelentek Tóth Árpád első Baudelaire-átültetései. Egyszerre két lelket, két értelmet, egyéniséget, két nagy tehetséget láttam, ismertem meg általuk, a francia költőt és a magyart. Micsoda pszichológiát és milyen biztos analizáló módszert tártak elém az olyan versek, amilyen az Előhang! Nincs értelme, hogy magyarul ismételjem a francia verset, amelyet bizonyára még jobban ismernek e folyóirat olvasói. De ma se tudom, ki nyúlt úgy belém azokkal a sorokkal, amelyek szerint „…comme les mendiants nourrissent leur verminte…” Ki volt, aki egyszerre úgy átvilágította számomra az emberi önvád értelmét és mechanizmusát? Baudelaire volt? Baudelaire nem beszélt magyarul, s francia szavai, noha véletlenül már ismertem őket, nem nyitottak maguknak olyan ellenállás nélküli, olyan győzelmes, olyan végérvényes utat. Akkor hát Tóth Árpád volt a rejtélyes lélekátvilágító? De hiszen mindebből úgyszólván semmit sem ő mondott személyesen, ő csak tolmácsolt! Igen, tolmácsolt. De munkája nem csak az értelem, nem csak a nyelvtani jelentés közlése volt. Ez a tolmácsolás varázslat is volt, ráolvasás. S ezt már a stílusnak és a rímnek a magyar művészete okozta, a költészet, Tóth Árpád saját szuggesztív ereje, amely számtalanszor éppolyan képletszerű érvényt tudott adni az egész állításnak, mint az a költő, akit bemutatott. Azonban messze vezetne a megfogalmazás és az igazság viszonyának fejtegetése. Saját akkori, szinte gyermekkori fordításkísérleteimet nagyon megszégyenítette – s ezáltal nagyon-nagyon sarkallt az ifjú magyar mester munkája. Csak fiatal költők és fiatal szerelmesek tudnak csodálni. Csodáltam Tóth Árpádot. Attól a perctől kezdve olyasmit éreztem, hogy valahogyan ő is egyetemi tanára, akárcsak Babits, a lírai költészetnek. Többet jelentett, többet mutatott meg a versfordításával minden értekezésnél. S bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. S hadd mondjam el még, hogy néhány évvel később, mikor első látogatásaimat tettem Babitsnál, a Nyugat akkori szerkesztőjénél, többek közt egy Villon-ballada fordítását is mutattam neki, az Akasztottak-ét, melyet tizennyolc éves tudásom készített, s amely természetesen nem azonos a későbbi fordításommal. – „Különös” – mondta ő –, „ötszáz évig egyetlen magyar költő sem érdeklődött Villon iránt, s most egyszerre ketten is lefordítják ugyan azt a verset!” – „Ki a másik?” – kérdeztem. – „Tóth Árpád” válaszolt Babits. Persze rögtön összehasonlítottuk a két magyar szöveget. A „Pádié” volt a jobb.

Ez még 1918-ban történt. Mint említettem, barátok lettünk, a teljes centenáris Baudelaire-t már együtt készítettük, esztendőkön át közös területen dolgoztunk. Aztán Tóth Árpád másfél évtizeddel ezelőtt meghalt. Az írásait már régen szakmai közelségből néztem. Kritikusan nézem ma is, amikor Összes versei után az Összes versfordításai-t rendezem sajtó alá az idei könyvnapra. De most is csak tisztelettel tudok rá gondolni, és ha más tolmácsolásában néha esetleg már jobban tetszik is egyik-másik francia, angol vagy német vers, a Tóth Árpád-féle megoldásokat sohasem tudom egészen elejteni. Mintha karmester volna a halott költő, magyar szavaink csodálatos karmestere: elfogadom és külön élvezem, szükség esetén, a műben az ő külön előadását, felfogását. Ezt persze már csak olyan versfordító kaphatja meg tőlünk, akinek a saját költői rangja is különleges. Aki lírai zseni, amilyen Tóth Árpád is volt.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azon kívül, hogy Tóth Árpád mennyire nemcsak parnasszista, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy sokszor mennyire magyar. Költészete minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit és jelképeit, nyelve kulturált tudatossággal kapcsolódik irodalmunk tradícióiba, és végső formái a népdalok, sőt a kurucdalok ritmusára zenélnek, épülnek. Rendkívüli költői értékeinek ragyogása okozhatta, hogy életében nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Megnyitóbeszéd a költő új síremlékének javára

Az én feladatom ezen a pódiumon ma tulajdonképpen csak az, hogy megnyissam a matinénkat, és elmondjam közvetlen célját és indokát. Mind a kettőt tudják és ismerik. Eősze András szobrászművész mellszobrot készített Tóth Árpádról, a munka kivitelezésre, a gipszmodell valamilyen nemesebb anyagra, kőre, a költő sírja pedig végleges emlékműre vár. Mindehhez pénz kell, nem nagyon sok, de több, mint amennyi magánosok áldozatkészségéből telik. Tóth Árpád barátai és tisztelői tehát – Önök és az előadók – összeadták a művészetüket, érdeklődésüket, szeretetüket és idejüket – és megpróbálják összehozni a szükséges összeget. Az áldozat, melyet egyenkint hozunk, nem nagy, és valószínűleg akkor is meghoznánk, ha csak arról volna szó, hogy verseket hallgassunk minden külön cél nélkül, kitűnő verseket kitűnő előadásban.

Hogy a költő meghalt, annak idestova tizenöt esztendeje az idén. Azok után a felolvasások, cikkek és előszavak után, amelyekben művészetét és egyéniségét elemezni és megvilágítani igyekeztem, nem akartam újra megismételni a sokszor elmondottakat: Tóth Árpád költői és műfordítói arcát tehát ma más toll rajzolja majd Önök elé. A külső indok és a cél bejelentésével azonban nem tudom egészen befejezettnek tekinteni a tisztemet. Ünnepünk alkalmi része ugyanis szervesen egybekapcsolódik az idő szerepével az irodalmi művekben és az örök dolgokkal.

Tóth Árpád, ha élne, ma 57 éves volna. A műve viszont éppen olyan friss, mint amilyen a megalkotás óráiban és éveiben volt, sőt egyre ért azóta, egyre erősödött, egyre több gyökeret vert. Helye, jelentősége ma egészen más, mint valamikor. Tóth Árpád saját költeményeinek mind sűrűbben érik egymást az új kiadásai. Első verseskönyve éppen harminc évvel ezelőtt, 1913-ban jelent meg, az utolsó pedig tizenöt évvel később, 1928 végén. A halál óta eltelt újabb tizenöt év alatt viszont az Összes versek teljes kötete is ötször vagy hatszor annyi példányban fogyott el, mint az előző, ugyanekkora periódus alatt az egyes kisebb verseskönyvek. Összegyűjtött versfordításai-nak tavalyi teljes kötete máris a hetedik kiadásnál tart. Ezek a számok s a debreceni Nagyerdőben a Tóth Árpád nevét hirdető emlékmű, a debreceni Tóth Árpád utca és Tóth Árpád népszerűsége a rádióban és előadótermekben mind-mind csak külső jelek ugyan, de olyan eredménynek a jelei, amely a költő és a közönség igen mély kapcsolatára, a legtisztább irodalom és a legszerényebb lélek igen örvendetes térhódítására mutat.

Egészen biztos, hogyha volna – ha van – valamiféle formája az egyén földöntúli életének, és hogyha a költő most itt lenne – ha esetleg itt van – köztünk, mint szellem, mint emlékező, individuálisöntudat: egészen biztos, hogy nem lepődik meg, nem lepődnék meg posztumusz sikerén. Bevallaná, hogy tudta ezt a jövőt, hogy számított rá; hogy ez a hit vezette álmodozó ifjúságában, amikor ki kellett érlelnie és küzdenie az egyéniségét, meg kellett alapoznia a kultúráját: hogy ez adott neki erőt sok fájó seb és sok fájó hiány viselésére a teremtő férfikorban; erőt arra, hogy szelleme sokoldalú és kivételes képességeit csak a legszükségesebb mértékig fordítsa anyagi előnyök elérésére, s a többivel független művészetét szolgálja; és végül, hogy a betegség és a vég sötét szenvedéseit ez ellensúlyozta ki a fényre és boldogságra sóvárgó lélekben. Ilyesmiket mondana, vallana be, csöndesen és mosolyogva, sőt hozzátenné, hozzátehetné, hogy ő hamarabb tudta ezt a posztumusz dicsőséget, mint mi: teljes pompájában látta a kész virágot, amikor az még csak bimbó volt, vagy még annyi se. És úgy örülne a glóriájának, ahogy annak idején egy megnyert sakkjátszmának örült.

Ezt persze csak én mondom, én feltételezem, én adom – ilyen formában – Tóth Árpád szájába. De ahogy eltűnődöm az egyébként egyszerű és kézenfekvő szavakon, egyre biztosabbra veszem a helyességüket, a hitelességüket. Tóth Árpádot rengeteg emberi örömtől fosztotta meg annak idején nemcsak a szegénység és a testi gyöngeség, hanem az irodalmi és irodalompolitikai helyzet is. Nem mintha életében bántóan mellőzték volna. Erről szó sem lehet. De határozottan elhanyagolták. Ady mellett tulajdonképpen nem nagyon jött számba, s Babits mögé is kissé tanítványnak állították. Mintha a magyar irodalmi élet nem akarta, nem merte volna elhinni, hogy egyszerre több zsenije van! Amit igazán érdem szerint kapott, az csak az elit olvasóréteg igen szűkkörű érdeklődése, szeretete, sőt csodálata volt. Tudjuk, miért. Tóth Árpádból hiányzottak a zajos érdeklődéskeltés feltételei; őt csak a tiszta művészet érdekelte a magyar világban, melynek az érdeklődése viszont elsősorban politikai, valamilyen irányban világnézeti, messianisztikus. A magyar irodalomnak – úgy érzem – mindig erős tehertétele a külső célzatosság, politikusság, még akkor is, ha nemes meggyőződés, cél és szükséglet irányította. Tóth Árpád legfeljebb nemzeti hangokat ütött meg. Hiába írt tökéletes remekműveket, az ő főtémája, a szépség, az általános emberi – háttérbe szorult az aktuális társadalmi vagy szociális bajokat intenzíven átélő, átérző kor érdeklődésében. S amellett Tóth Árpád még a normálisnál is kevésbé állta az úgynevezett harcokat. Egyenesen kitért előlük. Még a művészi elveiért sem szállt síkra, prózai munkássága tulajdonképpen nem jelentős. Művei igazán külső segítség nélkül küzdötték ki, amit elértek.

A költő maga viszont ugyanakkor sokkal finomabb, kiműveltebb, higgadtabb esztéta-elme volt, sokkal biztosabb látású és értesültségű irodalomtudós, semhogy tisztában ne lett volna költészetének belső értékeivel. Az ember udvariasan, sőt Adyra gondolva megbűvölten vállalhatta, hogy szerényen félreáll; ez természet dolga: a benne figyelő kritikus azonban feltétlenül tudta, hogy itt valami nincs rendjén. Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepelt alkotás. Nagyon sok elhallgatott fájdalom élhetett tehát benne, miközben szelíd és fanyar lemondássá stilizálta ítéletét az őt ért méltánytalanságok fölött. Az ilyen fájdalmat csak a belső meggyőződés fölénye, az önbizalom nyugodt ereje ellensúlyozhatja ki. Nem kellek? Jó, majd kellek később. Száz év múlva! – ismételte el a „régi jó költő-vigaszt”, még az obligát kerek számot is megtartva. Száz év múlva fogjátok tudni, hogy ki voltam! Sőt időnkint és relatíve még kételkedett is magában; hogy a benne öntudatra ébredt anyag nem csupán ügyetlen ripacs-e, aki elmulasztotta a maga megmutatásának nagy pillanatát abban a gyorsan továbbsuhanó reflektorfényben, amelyet egy percre rávetített az élet, az Isten. De ez csak impresszionizmus lehetett benne, futó hangulat. Az állandó a másik volt, a hallgató önbizalom. Nézzük csak meg közelebbről azt a ripacsverset: mi az, amiért esetleg csakugyan ripacsnak gondolhatja magát a hőse? A versben semmi olyan utalás nincs, ami azt mutatná, hogy aki beszél, az belülről csakugyan gyenge művész volna, tehetségtelen, vagy akár csak kis tehetségű; a rossz, az elmarasztaló fordulatot a lélekjelenlét hiánya okozza! Tóth Árpád nem művészi okoknak tulajdonította aránylagos háttérbe szorulását, hanem emberieknek. Annak, hogy nem tudta kihasználni a döntő helyzeteket és perceket. Törött csellónak mondta magát; de az Isten törött csellójának, s olyannak, amelyik nem mindig volt törött! Gazdag harmóniájához, mértéktartó okosságához nem illettek hetvenkedő gesztusok, s ezenkívül csak szegényítették volna lelki képét távolmaradásukkal a szkepszis árnyai. Én teljesen biztosra veszem a szerény és rezignált Tóth Árpád teljes értéktudatát; az ilyen tudatok megnyilatkozási módja a temperamentumtól és az ízléstől függ, s esetleg azoktól a helyzetektől, amelyekbe az író jut. Tóth Árpád nem akart a maga helyzetén személyes eszmei polémiákkal változtatni; vállalta sorsát, és rábízta magát a jövőre. Arra a Csokonai óta annyiszor emlegetett száz évre. Nem volt szükség rá, már tizenöt is felragyogtatta elsőrangú kvalitásait, és igazolta várakozását.

S hogy igazolta, az teljesen csak műve, aránylag oly hamar létrejött életműve erényeinek köszönhető. A mű emberi igazságának és művészi tökéletességének. Az igazi művészet kibírja a változó megítéléseket, a korok mulasztásait és szeszélyeit, s eléri a legnagyobbat, azt, hogy az idő, ez a legfélelmesebb romboló erő, neki nem ellensége, hanem szövetségese legyen. Goethe is ezt vallotta. Die Zeit ist mein Acker, mein Acker die Zeit, hirdette; az én szántóföldem az idő! Tóth Árpádnak, mint a költészet minden nagy alakjának, csak segítségére volt és lesz ez a különben rettegett hatalom: az évek, évtizedek és századok egyre gyűjtik, halmozzák majd a megértést, az elismerést, az olvasók, a tisztelők számát és szeretetét, a szakmai és szélesebb körű kultúrhatást, s folyton tovább mélyítik, szélesítik és emelik az író egyéni, társadalmi és nemzeti jelentőségét.

Tóth Árpád

Ezelőtt vagy 35-40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium nagy könyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát, és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavilonjában egy új verseskönyvön, melynek Lomha gályán volt a címe, megint találkoztam Tóth Árpád nevével. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van.

Aztán néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, és pedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én.

A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház sürgésébe ugyanis bejárt már ez az ősz hajú, nagyra becsült szerkesztő, műfordító és kritikus, és a sok álmodozó bohém közé a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15-30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonulnak a szomszédságba egy kis asztalhoz, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horváth Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat, és a hunyorgó és bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg” – nekem akkor mindenki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi – ahogy a költőt barátilag hívtuk – a márvány asztallap vonalait rajzolta át kecses női idomokká, vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, sztenográfiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes, hogy: mit írok? „Gyorsírást, Gábelsbergert”, feleltem. „Aztán tud is, vagy csak tanult?” „Írok én”, feleltem, „akár 400-500 szótagot percenkint!” „Azért kérdem”, folytatta Mikes, „mert Az Est éppen gyorsírókat keres.” Tóth Árpád felfigyelt: ő is gyorsírt, és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generozitását a munkatársai iránt, most tehát kapva kapott az ajánlaton. Őt Mikes meg sem vizsgáztatta: engem azonban igen. Amiért azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam, s mégis hibátlanul visszaolvastam. „Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz”, szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.

A nagykörúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a Centrál-beli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jóbarátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt: a szerkesztőségben ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit, és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagy néha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképpen az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.

Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskönyve már megjelent, és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk – én is elégszer kifejtettem – hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag verszenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.

Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodnia az erőivel és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek írásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűkkörű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelleyt, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló modern francia parnasszistákat, az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nemegyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe, amely Örök virágok címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verseskötetének, a Lélektől lélekig-nek hegyibeszédszavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.

Oda sorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó egyívású nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes Les Fleurs du Mal-t, A romlás virágai-t. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori, Reviczky utcai lakásán, s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 fordítás jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében. (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet jóval Babits és Tóth halála után, 1943-ban, harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a pragmatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésének jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszótervezetét Babits írta, illetve fordította – kéziratát nemrég találtam meg.)

Kiapadhatatlan volna az emlékek forrása. Múltak az évek. Tóth Árpádot kiújult tüdőbaja a Tátrába szólította. Az első világháború után általános volt a „külföldszag” vágya mindenkiben. Pádinak egy lapbeli lírai kis színes híre egy eldobott narancshéjról a Rákóczi út és Nagykörút sarkán mutatta izzó vágyát a gyógyító Tátra hegyei közé. Azelőtt Svedlérre járt, most az állása lehetővé tette, hogy Ótátrafüredre utazzék. Engem is az ő példája vett rá első háború utáni külföldi utamra. Nekem Újfüredhez volt kapcsolatom. Előbb azonban oda szálltam, ahol Pádi lakott, az ófüredi Tátra-szanatóriumba. Képzelhetik a költő meglepetését a váratlan vizitre. A portás a kis hallból hívta elő a hírrel, hogy pesti vendége jött. Akkor is éppen sakkozott; mosolyogva állt föl asztalkája mellől, egy pálma alól, leverte szivarja hamuját, és hitetlenkedve és imbolyogva indult felém: „Hogy kerülsz ide, mi újság otthon?” Én másnap átköltöztem Újfüredre, és harmadnap bemutattam a költőt Vág igazgatóéknak, régi tisztelőinek. Ettől kezdve Tóth Árpád mindig a baráti Újfüredre ment, ha a Tátrába utazhatott.

A klimatikus gyógyhelyen főképp pihennie, híznia, erősödnie kellett. De szinte rögtön középpontja lett a társaságnak, nevezetes vendége Újfürednek, mint valaha Arany János Karlsbadnak. A később felépült óriási Palace szanatórium termeiben, csöndes nyári és téli séták során vagy az igazgatóék villájában mindenki csüggött az ajkán, sziporkázó megjegyzésein, halk gúnyján és öngúnyján, amellyel a Varázshegy betegeinek kedves bolondériáit és szerelmi játékait fűszerezte. Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörő játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményről, magáról a Palace-ról is, vagy pedig cikket Az Est-be. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó „Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát” írta meg. Kései versei tele vannak tátrai emlékekkel.

Múltak az évek, a költő mind ritkábban utazhatott fel a robotból a gyógyító magasságba. Már a szerkesztőségbe is alig járt be. Utolsó félévében csupán egyetlenegyszer, azt is inkább dacból. 1928-ban eljött a vég, mellyel egész életében megbarátkozni kívánt. Mikor utoljára láttam, mintha inkább már ő vigasztalt volna engem. Felöltözve, csontig soványodva ült és feküdt bőrfotelében, a Werbőczy u. 13. alatti lakásán. Nem hagyta, hogy kórházba vigyék; felesége és édesanyja ápolta. Felállt, felénk jött; nadrágjának a szára úgy lengett-lógott a combján, mint vékony karón. Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. „Lélektől lélekig” – mondta – „jó lesz ez a cím?” Ugyanakkor még naptári verseket írt lapjának karácsonyi ajándékkönyvébe. Lassan rótta a tisztázat betűit, félórába telt 12 sor leírása, de nem engedte, hogy mi másoljunk neki. Amíg dolgozott, kiküldött bennünket, engem és Mikes doktort, a szobából: szemérmes volt, szégyellte végső gyöngeségét. Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt. A Farkasréten temettük.

Egyik legtisztább öröme életemnek, hogy Összes versei-nek és Összes versfordításai-nak két kötete, melyet én rendezhettem sajtó alá, rögtön a megjelenéskor már széles népszerűség és egyre sugarasabb jövendő felé indult.

Sárközi György, a költő

Nem a tartalmi rész, nem az, hogy mondanivalóival honnan hova jutott el, hanem a mód, ahogy a belső alakulás a kifejezést, ahogy az érzés a stílust, a formát, a dikciót és a prozódiát magával együtt érlelte és folyton alakította, ahogy egyszóval a költő a saját művein át egy élet során bírálta, kiszűrte és megállapította a költészet elméleti lényegét, az a Sárközi György életművében a legnagyobb és legizgalmasabb szakmai tanulság. Úgynevezett kultúrköltő volt, urbánus volt, szelleme és idegzete alkatában, érzékelésének és intellektusának minden rezzenésében urbánus és kulturált művész volt, ami, ha sokat nem is, annyit mindenesetre valószínűsít, hogy – legalább utólag – körülbelül tudta, hogy mint költő mit miért csinált, és szakadatlanul bírálta és ellenőrizte magát. A tanulság pedig, amit a példájából levonhatunk, és amely szinte csak óvatosságból öltözködik kérdés formájába, végeredményben így hangozhat: van-e értelme a költészetben (nemcsak a magyarban) bármiféle (s elsősorban formai) modern törekvésnek? Sárközi Összes versei és kisebb műfordításai szerint nincs.

Előbb azonban hadd szóljak magáról a költőről, a megírott versekről, amelyek rögzített idő, élet és érzés és okosság kívántak lenni a szó, a művészet anyagában, és csak mellesleg lehetnek fejezetei vagy példái egy meg nem írt Ars Poeticának. Sárközi tehetsége, úgy látom, háromszor érte el alkotásokban a csúcspontjait. Legismertebb nagy periódusa csodálatosképpen majdnem az induláskor kezdődött. Első kötete, az Angyalok harca, úgy, ahogy a most kiadott összesítő teljes kötetben előttünk fekszik, nemigen körvonalazhatja pontosan azt az első, lényegében érett és kész, magasrendű és gazdag metafizikai világot, amelyet a fiatal költő magával hozott. A kötet, sajnos, több ennél: a korai idealizmus himnikus és gyöngéd művein kívül benne vannak a megingás, eltévedés, a talajvesztés igen-igen hosszúra nyúlt korszakának vergődő és pepecselő termékei is. 1926-ban jelent meg csak, és a gyors beszédű, összehúzott szájú, nyurga termetű, tüdővészgyanús fiatalemberből, aki – ha jól emlékszem – 1918-ban tűnt fel, sőt talán valamivel már előbb is, ekkor már, évek óta, sok reális tapasztalat és csalódás űzte-füstölgette kifelé a képzelet angyalait. Ekkor már harcoltak, ekkor már létükért, legalábbis az átalakulásukért, valamilyen életképes átlényegülésükért harcoltak benne az angyalok, és bármit hozott is a fejlődés, önvédelmi harcuk mindvégig tartott, és sikeres, győzelmes maradt. Sárközit a belső nemesség, az abszolút morál és az „anyagontúli borzongások” tekintetében minden korszaka és minden legkeserűbb későbbi realista verse éppoly töretlennek, emlékezőnek és fogékonynak mutatja, mint amikor még lelkendező, mohó és boldog hit ragyogott elragadtatott ábrándjaiból, sőt elégikus elborulásai mögül is. Ez a boldog ragyogás teljesen gyermeki lélekből, érintetlenül gyermeki lélekből, az istenhit és a rajongás tiszta mámorából áradt szét benne, és teljesen kielégítette. Az ifjú Sárközi lelkileg harmonikusabb volt, sokkal harmonikusabb, mint például közös mesterünk, az ideges és szkeptikus Babits: és majdnem teljesen önállóan jelentkezett. Fiókjában maradt zsengéiről, inaséveinek termékeiről nem szólhatok, én egy-másfél évvel később kezdtem próbálkozásomat az irodalmi világban. Első valóságos irodalmi Sárközi-emlékeim tehát már elfogadott, sőt megjelent darabokhoz fűződnek, és Babits közléseihez. Így a Reggeli dal-hoz, amely csak a mostani egyesítő kötet függelékében olvasható újra, és amely minden tóthárpádos-kosztolányis impresszionizmusa ellenére már egyéni, és oly fiatalos-édes párázatú és csengésű, hogy bizonyára rövidesen felfedezik előadóművészeink. És azokhoz a versekhez, amelyek az Angyalok harcá-nak – nagyjából – a 12. és 26. oldala közt kaptak helyet. „A mélységek fölé órjás sötétkék – Drapériákat gördített az Úr” – olvastam a Genezis első strófájában, talán még kéziratban, és csodáltam a Belülről széles és összefogó képlátását (még a „vágyak vízesése” és a „képzelet tűzvésze” kifejezés is tetszett benne, amelyek persze hamarosan megpudvásodtak). Mélyebbre nyúlt és magasabbra, a Hegytetőn bensőséges és holdas-kozmikus zenéje, a lágy ujjakkal kotorászó könnyű szeptemberi szél, és az a belső boldogság, amely oly „lenge közelségbe” tudta hozni a földet és a mennyboltot; mélyebbre és ritmikailag gépiesebb-monotonabb zsongásba, morajló világból-kiúszásba, remegő káprázatba-felejtkezésbe ringatott a Vízen, amely oly szerencsésen érzékelteti a külső és belső realitás egyesülését, ahogyan különben a megfordult gravitáció képével a Fölfelé is teszi, amely az almafa leírásával, a százemlőjű Diána metaforájával kezdődik.

Időrend nem vezethet pontosan; az első, a töretlenül harmonikus, a még csakugyan ifjú és egészen túlvilági Sárköziről beszélek, s ennek a korszaknak s a közvetlenül csatlakozónak a verseiről, a Holdas éj, az Egy isteni torzóhoz, A hullámnézőhöz költőjéről, arról a költőről, aki témáinak és képeinek oldott, puha finomságával, vibráló összhangjával és égi lelkületével hamarosan szinte provokálta a tréfás angyali-arkangyali minősítést: azt a jelzőt, amelyet az angolok nemcsak Shelleynek, de mint látom, kisebb istenségeknek is aránylag könnyen odafüggesztenek a nevéhez, s amelynek elnyerésére Sárközi nemsokára külső alkalmat is adott egyik versének megírásával. (Ez a vers különben, noha róla kapta címét az egész kötet, szerintem már, korai dátuma ellenére, a hanyatlást jósló termékek közé tartozik.) Elragadtak, megbűvöltek és ma is változatlanul teljes művekként hatnak ezek a nyugodt és széles hullámokban nyújtózó vagy sok apró hullámfodorban szaladó, hosszú sorú költemények; új volt (s teljességük miatt új maradt) a mondanivalójuk, bár rokon a Babits „darócruhás” verseinek zenéjével, új és egyéni a bensőségük, a dikciójuk, a fő- és melléktémák viszonya, a képek és kiegészítő díszek vagy cifrázatok rajza és színezése, természetes és bujkáló logikája az ábrázolt tárgyaknak és a belőlük kicsapó fényeknek, a mögöttük felnövő árnyaknak, amelyek oly könnyedén hozták a második jelentést, a továbbzengőt és továbbzengetőt, az igazi költészetnek ezt a mindenkori többletét, oly tolakodás nélkül, oly programtalanul, akár valami fantasztikumot, akár filozofáló okosságot villantottak meg, akár egyszerűen csak szépséget közöltek, idegeknek és érzékelésnek zsongó reakcióit valami külső benyomásra. Babitsot magát is meglepte Sárközi szerencsés jelentkezése és gyors kibontakozása, a VIII.-os gimnazistáé, majd az ifjú költő-magántisztviselőé, aki a Korall utcában lakott, szegény polgári miliőben, s akinek zeneelméleti, bölcseleti, sőt teológiai vonzalmai is voltak – neve feltűnésekor hallottam először a „neokatolikus” szót –, és már 1918 végén vagy 1919 elején, tehát mindjárt kezdetén annak az időnek, amelyet Sárközi első magas korszakának neveztem, fölvette, kérdőjellel ugyan, de már fölvette a kötet nélküli új poéta nevét a tervezett és soha meg nem alakult Vörösmarty Akadémia tagjainak listájára, amelyen egyébként emlékezetem szerint az akkori fiatalok közül a Kassáké és Komjáthy Aladáré is ott szerepelt.

Babitsot az egész ember érdekelte az új költőben, a költő formai, prozódiai újító kísérletei azonban pillanatnyilag mégis jobban, mint engemet, aki akkor túl könnyű és másodrangú dolognak gondoltam a versek faktúráját, akár zárt formában jelentkezett, akár a zenei „felszabadultság” különféle fokozataiban. Ebben az időben, valószínűleg esztendők óta, zörgő kéregként merevedett az aktuális magyar lírai termelésre és gyakorlatra a külső formai bravúr és a finomkodó stílustechnika megtanulható része. Az előző korszakok formai slendriánságának visszahatása, a babitsi virtuozitás a Recitatív-val túljutott tetőpontján, sőt már újabb reakciókat teremtett, a nyilvánosság számára akkor még csak két, látható irányban; egyrészt a virtuozitás kétségbeesett, csillogó és üresen játékos fokozását, a mindenkinél fejlettebb és régibb irodalmak szinte évszázadonkint újjászülető „manierizmusának” korszerű változatát hívta életre, másrészt a formai elv teljes tagadását. Babits szintén érzett bizonyos formai csömört, s kritikákban s esztétikai vitairatokban általában mindenki a formát, a költői mechanizmus tökéletességét szidta-panaszolta. A formakeresésnek ebben a korszakában természetesen többféle vágy és próbálkozás erjedt, mint amennyiről a széles nagyközönség tudomást szerezhetett, s egy-egy olyan autonóm szellemi központban, amilyet Babits személye a Nyugat-tól függetlenül is kialakított maga körül, minden újszerű törekvésnek egybefutottak a szálai. Természetesen a futurisztikusnak is, de éppúgy azok a kissé későbbi kísérletezések, amelyek, miként az említett „darócruhás” költemények, inkább csak lazítottak a verstan szigorán és gépiességén, vagy amelyek az időmértékes prozódia helyett a hangsúlyos verszenéhez nyúlnak vissza, tehát a népi vagy népi-klasszikus formákhoz. Legreménytelenebb helyzetben elméletileg ekkor – mintegy két évvel nyilvános jelentkezése előtt – látszólag a népi irányzat volt, vagyis Erdélyi, aki vastag levelekben az olasz frontról küldte első kísérleteit Babitshoz, a szerkesztőhöz. Sárközi, mint Babits maga is, a csupán lazítók közé számított. A többit aztán már nem a csömör, nem az újító akarat, nem elmélet, hanem költői véna, a ténylegesen megírt egyes versek döntötték el.

Sárközi esetében is. A nagy korszak, amely a különlegesen sikeres és figyelemkeltő indulást követte, és az új költő irodalmi becsületét megalapozta, Sárközi teljes spiritualizmusa következtében csak az ifjúság töretlen hitéből szívhatta tápláló erőit. A költőnek vagy kevésbé okosnak, vagy védettebb anyagi és általános körülmények közé kellett volna születnie ahhoz, hogy túlvilága egy idő múlva inogni, foszladozni ne kezdjen. Nem kell itt külső tényekre, életeseményekre gondolnunk; a legszebb elméletek, legvonzóbb csinált világok maguk koptatják magukat, a tiszta ráció előtt éppúgy, mint a gyakorlat, a valóság ellenálló közegében; maga a múló idő is próbaköve, építője és rostája az igazságoknak; az élmények és káprázatok ismétlődése és fakulása és a szaporodó és mind reálisabb emberi vonatkozások maguktól is nyűhették-rongálhatták, nyűtték-rombolták a fiatal költő elméleti és irreális otthonát, választott belső hazáját, amelyben a katolikum szépsége csábította, s az eredendő halálfélelem és a magány fájdalma szorította. Ő maga, főleg elő éveiben, rendkívül zárkózott, majdnem szűziesen szemérmes volt, és versei, noha egynek Önéletrajz a címe, igen kevés adatot nyújtottak, különösen ez idő tájt, a reáliák megsejtésére. Ha első kötete, amely kétszer-háromszor akkora volt, mint bármelyik a későbbiek közül, a 20-as éveknek nem mondom, hogy a küszöbén, de, ahogy természetes lett volna, az első harmadában jelenik meg, akkor a kései, mai olvasó előtt is határozottabban, keveretlenebbül állanának az induló költő szellemének tiszta vonásai, és azok a vonzóerői, amelyek az idősebbek és a közvetlen kortársak számára sokáig Sárközit jelentették, őt jelentették még akkor is, amikor ezek a vonások már halványodtak és tünedeztek a későbbi versekben. Ahogy a hit, a föltétlen katolikum sorvadt, még később talán el is halt, a költő-Sárközi emberi része fokozatosan vesztette el az első szentlelket; a magányba visszahulló lélek egy darabig mégis erőszakolta a vesztett boldogság idézgetését; valahogy így kezdődhetett el önvédelmi harca a megtámadott angyaloknak, és így született meg a sok halogatás után kiadott első verskötet számára a tehertételt jelentő, fáradt verstöbblet. A kiábrándulásnak nyilván nem voltak megfelelő ellenpontjai, a lelket nem új kalandok, nem új tájak csábították ki új paradicsomából: a paradicsom repült el róla, körüle. Elképzelhető, hogy afféle csalódásra más összetételű szellem másképpen reagál; Sárközi kifosztottan maradt, valami ideológiai semmiben maradt, s ha addig az időpontig a maga speciális „Songs of Innocence”-einek volt énekese, az Ártatlanság után nagyon is sokáig nem siethetett segítségére, a veszteség keserű pótlására, semmiféle földi haza, semmiféle igazi „Experience”, hogy megírja a Tapasztaltság Verseit. Így vált oly tört lelkű kötetté az első nagy könyv, s ezért vesztett lassankint mind többet a közértékelésben a költő. „Nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat” – szokta mondani ilyenkor a káröröm, és az érdemfelejtő, kegyetlen, mindig újat sürgető, modern élet, a zsurnalizmus és a sanzon barátja. Pedig csöndes melegű, szép, bensőséges kincsek nemritkán akadnak a kötetnek ezekben a hátrábbi – bizonytalan határnak talán az 1923-24-es időpontot jelölhetném meg – részeiben is, s mennél elmélyültebben, mennél halkabban olvassuk, annál sűrűbben: nem könnyű kihallani szívünk igazi dobogását a modor, a stílus, a rengeteg apró dísz, a rengeteg jelzős főnév, többes szám, birtokviszony, a gyorsan vonuló szépségek, üres szimbólumok és az előszeretettel agyonrészletezett leírások és bizony sok helyen a verbalizmus nehéz, pompázó, barokk brokátja alól. A 20-as évek költői stíluskeresése, sokféle kétségbeesett kísérletezése, ami engem korábban és többnyire másféle, bár sokszor mégis rokon tévedésekbe csalt, Sárközit sem kerülte el tehát, csak más okokból, később és másképpen zajlott le, s nemegyszer kell magamra gondolnom, amikor megrovásul és a félsiker magyarázataképpen kijegyzek most a könyvből olyan kamaszos ürességeket, amilyen a „vergődő harangok”, „fekete sas, álmaim szárnyas királya”, „viharok kürtje”, „lohadó sárkánytüzem” stb., vagy afféle melléfogásokat, mint „ázott hollók hörögnek”, „önkoponyád”, „öntrónusom”, „vas szárnyak dörögnek, ezüst szárnyak dalolnak”, „gyémánt szikrák sivítnak”, „izzó lábak dübörögtek” és „Boreas harsány harsonája harsog haragosan”. Ezeken a cirádás helyeken nincs mit leplezni, ezekből kong a realitás teljes hiánya; viszont mutassunk rá éppily nyomatékkal és újra Sárközi mély, egyéni bensőségére, a költő kényes, előkelő és alázatos szemléletének és agyának finomságaira, tudatunkra sokszor és észrevétlenül, halvány-hamvasan reá holdasodó sikeresen új ige- és jelzőhasználataira és képzéseire, kötött, klasszikus és szabad, időmérték-lazító vagy hangsúlybekapcsoló ritmikájának édességére, amit – mondjuk – a Húsvét után, a Nyári kert, a Falusi hangok, a Téli fohászkodás, a Halál és a föltámadás, az Égi utazás, az Elmegyek meghalni, a Reménytelen őszi eső (melynek a 70. oldalra jutott részét középvonallal két strófára kellene osztani) és a Mécsgyújtáskor mutat, s amelyek ereje és sodra győzelmesen átemeli az örök lényeget a krízis buktatóin.

Sárközi sokat vergődött ezekben az években, s ekkor fordult erőteljesebben egyrészt a próza, másrészt magyar történelmi tanulmányai felé – érdeklődésének ezt az újabb körét, a haza, az ország sorsával való egybeforradás érzését az Angyalok harca utolsó része is jelzi –, készülve első regényére, a Mint oldott kévé-re, melyet évekig írt, és amely aztán 1932-ben jelent meg. Költői tudata és önérzete viszont, joggal, nem hitt e belső csöndben; illetve válságban, tovább beszélt vesztett ideáljairól, „lelket váltva”, mint hitte, s mint ahogy egy évvel az első kiadott új, nem nagy verskötetének címe is mondta, noha ez a lélekváltás költőileg már az Angyalok harcá-ban jelen volt, és az új, 1927-es könyvben sem történt meg, sőt még azután sem, nagyon hosszú ideig.

Sárközi, mint költő, a válságnak ebben a legkevésbé vonzó stádiumában rögzítve áll leghosszabb ideig, majdnem tizenöt esztendeig, a külső világ előtt. A Váltott lélekkel című kötetet inkább csak az szeretheti és értékelheti, aki ismeri az Angyalok harcá-nak nagy belső értékeit. A költőnek leggyengébb könyve ez. A vergődés verseit gyűjti össze; de a vergődést, az érzéki és intellektuális szenvedést alig-alig vehetjük át belőlük, inkább állandóan csak hallunk róla. Az alapérzés itt is a halál didergető rémülete, amely, mint végtelen nevező, minden értéket semmivé oszt. Az a fordulat a realizmus felé, amely már az előző kötetben (s a kiábrándulás után oly üdvösen) jelentkezni kezdett, tovább akcentuálódik, de olyan, majdnem riportszerű versek társaságában, amely pl. az emberileg igen jellemző és épkézláb Mikor gyúlnak az esti lámpák, fokozottan légüres pszichologizálásnak hat a könyv nagy részében. A bénító krízis tehát tovább tart. Finom részlet sok akad itt is, igazi, méltó, erős verset azonban én alig találok benne. Az ismeretlen világ, a Tavaszi reggelek és a Hamlet-ből induló Sírvers kivételével (az utóbbit felfedezni való, nagy lélegzetű, igen finom és kissé karinthys költeménynek érzem, csak a „kétség keselyűje” nem tetszik benne, noha ez nyilván visszaütés, célzás az Angyalok régi címversének „keserű keselyűi”-re). A forma is további kísérletezés jeleit mutatja, a feltűnés nélkül egyberímelt-csendesített vagy rímtelen, hosszú és többé-kevésbé szabadon ritmizált sorok, Sárközi saját hagyománya, most is jellemzőek a külső technikára, mindazonáltal még láthatóbb a hajlás a dalszerű, hangsúlyos, magyaros, népi, sőt népballadai formák és szerkesztésmódok felé. A klasszikus formai reminiszcenciák vagy feloldások kísérletei háttérbe szorulnak, sőt teljesen eltűnnek. A stílus egészben véve még mindig az előző korszak álom- és zenevilágának stílusa, kerüli a nyerseségeket, és mindenesetre belül marad a költői realizmus határain. Mint új, kellemetlen tényező, Adynak a hatása jelentkezik, különösen a háromsoros strófájú költeményeknél, elég sűrűn, míg előzetesen talán csak egyetlenegyszer találkozhattunk ilyenszerű fordulatokkal.

A Váltott lélekkel tehát nem hozott megoldást. Sárközi már magántisztviselő volt, kritikus és szerkesztő, még később családos ember, és három prózakötet szerzője, sokirányú kultúrmunkásság hivatott, lelkiismeretes vezetője és robotosa. Még prózafordítói tevékenysége is jelentősebbnek tűnt már föl, mint aktív költői működése; kifelé E. T. A. Hoffmann bizarr, fantasztikus novelláinak és különösen Thomas Mann nagy biblikus regényeinek s egyik bonyolult, mély tanulmánykötetének magyar tolmácsolása mutatta egyre érettebb és hajlékonyabb stílusművészetét; költői mivoltára viszont még mindig elsősorban az Angyalok harca vetette fényét a messze távolodott ifjú esztendőkből. Eredendő lelki kötelezettségei, emberi jósága, gondolatvilágának eszményisége és kozmikus-idillikus sóvárgásai, melyeket a spirituális közjáték után csak módosított és közelebb hangolt a realitáshoz az idő és a lassú tapasztalás, eközben mind közelebb hozták a földi cselekvés becsvágyához. Magányérzete, egyetemes részvétele, megmaradt katolikus etikuma, eszmei belátásai, történelmi érdeklődése és gyakorlati jó szándéka, azoknak a korai, majdnem panteista ösztönöknek a vezetésével, amelyek tematikusan kezdettől fogva jelentkeztek, és a földközelség növekedésével együtt alakulva kimutathatóan folyton nőttek és erősödtek az írásaiban a lelki-vallási forradalmárt, a csalódott metafizikust mindjobban, és mind mélyebben összekapcsolták a magyar élettel és jelennel, a fák, füvek, virágok és az emberen kívüli természet poétáját az emberi közösséggel, az elméleti harcost a magyar parasztmozgalom szellemi-irodalmi vezetőivel. Illyés Gyula az Összes versek bevezetőjében kiadósan, a legmagasabb szeretet és a legnagyobb értékelés hangján szól erről a kapcsolatról. Akadtak, akik többé-kevésbé kétségbe vonták Sárközi ily irányú szerkesztői-szociológusi munkásságának őszinteségét. Tévedtek. Sárközi magatartásában e tekintetben nem volt törés vagy érthetetlen ugrás; az ifjúi túlvilági lelkesedésnek természetes folytatása, természetesbe és gyakorlatiba történt átfordulása, az érzésnek és a lélek eredeti igényeinek feltétlen, közös követelménye, szükségszerű új összebékülése volt ez a megfordított szublimáció: hűség volt önmagához és erkölcsi, sőt költői eszményeihez: a magány menekülése Isten után a Szocietásba.

Versekben azonban egyre kevesebb jele mutatkozott Sárközi fejlődésének. Csak szám szerint egyre kevesebb, hiszen a költeményei, amiket ritkán bár, de mégiscsak írt, mindinkább a társadalom és az én viszonyának tengelye körül forogtak. De mintha csakugyan nem a költészet lett volna számára ebben az időben a legközvetlenebb és legsikeresebb megnyilatkozási forma. Új verseskönyve, a harmadik, a Higgy a csodában!, csak tizennégy évvel később, 1941-ben jelent meg. S ez is még mindig csak a krízis folytatódását mutatta. Szinte megdöbbentő, hogy ez alatt a tizennégy esztendő alatt Sárközinek milyen kevés verse született! Felsorolom az egyes évek termését számokban, 1928-cal kezdődően; 1, 1, 7, 0, 1, 2, 3, 1, 0, 0, 11, 4, 2, 5; összesen 38 költemény. Egyetlen esztendő hozott csupán annyi verset, az 1938-as, hogy azon belül majdnem minden hónapra jut egy-egy darab; az 1930-as év 7 darabbal szerepel, az 1941-es 5-tel, ezek a gazdag esztendők; a többi tizenegy év ellenben egészen alacsony számokkal, s azok közt is négynek csak 1-1, háromnak pedig 0-0-0 a hozama. Mi ennek a kétszer hét szűk esztendőnek, ennek a kopárságnak, szegénységnek a magyarázata? Nem annyira helyzet, és nem ideológia, hiszen az ember-Sárközi, a szerkesztő, a kultúrmunkás, a prózaíró dolgozott, tevékeny volt. A régi, elintézetlen válság bénította, a befejezetlen küzdelem a formával és a kifejezéssel, az a harc, amelyet az első álomvilág összeomlása óta mintegy csak alkalmankint és csak félkézzel folytatott. Ez a kötet a legnyugtalanabb, a legvegyesebb a költő valamennyi verseskönyve közül, ugyanakkor azonban – ma már látjuk – a végső lehiggadás előtti stádium tükre. 38 verséből formailag már csak 6-7 mutat a régi, „tipikusan sárközis”, hosszú soros, hullámzsongató technikára, a túlnyomó többség strófás, ütemes, dalszerű formát zendít, a tizennégy év első részében kissé mereven, sőt zordan is, a vége felé természetesen és simán. A díszeknek egyre alárendeltebbé válik a szerepe, és mind szervesebb a mód, ahogy a tartalomba beleépülnek, ahogy abból kinőnek. A kötet, tekintve készülése rendkívül nagy idejét, mégis csalódást keltett: e távolmúltat ismételve, halványabb színekkel és erővel, mint az Angyalok, új hangsúlyozott szociológiai-népi témáinak és téziseinek helyenkint még az őszinteségét is kétely vette körül, egyes pontokon pedig olyan egészen kezdeti (csak már másféle; naturalista-népi) szélsőségeket mutatott, hogy mint tiszta ábrázolást, erőszakoltnak, mesterkéltnek látták. Nagyjából énszerintem is helytálló, különösen az utolsó pontra vonatkozólag, amivel a kritika a csalódását megindokolta.

És a kritika mégis tévedett. A Higgy a csodákban! nagyobb része csakugyan nem jelentős vers, és Sárközi csakugyan használt tőle idegen, rikító színeket, és emlegetett lila pofájú csavargót, szederjes arcú holdat, amely úgy lóg az égen, mint a béres, aki felkötötte magát az istrángra, vinnyogó lelket, ugató beleket, papírra köpést és egyéb vadromantikus „drasztikumot” és anti-urbánus rekvizitumokat. Azonban egyebet is tett. Ez a kötet nagy rejtély, kétszer mutat csúcseredményeket. Az adys beütés már elhalkult benne, és csaknem teljesen a tizenkét évvel a könyv megjelenése előtt írt Dózsa-versre legalizálódott. A szemlélet sokkal tárgyilagosabbá vált, a lélek észrevehetően megnyugodott, keserűségében, fanyarságában ugyan, de megnyugodott. A költő kételye majdnem „csöndes őrültek monomániájának” minősíti a versírást: ez a vallomás is beillesztendő, mint szál, előző vizsgálódásaink és megállapításaink szövetébe, s ha azt gondolnánk, hogy ez a hangulat esetleg csak az 1939-től kezdve megerősödött szorongás szülötte, ugyanazt olvashatjuk az 1934-es Esti sétá-ban is, amely csöndesen sétáló, kesztyűs-sétabotos öregúrnak festi az egykori angyali-ikaroszi lázadót; ez a morcos-öngúnyos vers már-már Petőfit vagy Vajda Jánost juttatja eszünkbe az egyszerűségével. A fokozódó egyszerűség az egyre dominálóbb vonás a kötetben és az újuló Sárköziben, noha ő ekkor még „gyűlöli magát halálosan” a megcsöndesedéséért. A kifejezés efféle egyszerűsége mögött már nagyon erős a valóság hitele. Ezt nem látták a kritikusai; ezt nem a közönség. Erdélyit, Illyést (sőt Sértőt!), másrészt Babitsot hallottuk emlegetni ekkortájt Sárközi verseivel kapcsolatban. Időpontok és verstémák és adalékok egybevetése ellenben a legvilágosabban mutatja, hogy Sárközi, igen lassan, igen gyötrelmesen, igen makacs ellenállásokkal, a rendkívüli lélek akadályozó, botlasztó gazdagságával, de a klasszikus egyszerűség felé fejlődött. Említettem, hogy prózáját és egész egyéniségét régóta már sokkal érettebbnek éreztük, mint amilyennek a költészete mutatta. A Higgy a csodákban! olvasása közben most elő kellett vennem az író második regényét. Látni akartam, hogyan beszél életről, emberekről, sorsokról ez a csupa látszólagos bizonytalanságokból és ellentmondásokból álló költő, amikor kötetlenül ad elő. A Viola teljesen igazolta várakozásomat: Sárközi annak a biztos kezű, realista ábrázolónak, annak a fölényes intelligenciának és annak a megnyugodott, egyszerű technikájú és bölcs művésznek mutatkozik benne, akinek kikerülhetetlenül megkeseredett szemléletét csak az eredendő szeretet és szánalom enyhíti, szóval olyan írónak, amilyennek emberi mivoltában ismertük. (A Violá-t egyébként csak kispolgári témaköre és látszólagos igénytelensége tartja érdemtelenül háttérben a költő művei között.) S ahogy a Viola szinte döntően rámutat a régi krízisnek már tulajdonképpen krízisen túli ízeire, összetevőire, és a kötet egyes, döntő, igazi verseire, tehát arra, hogy a sok közül melyik volt a költő igazi jelenének és jövőjének a hangja, ugyanúgy az egyszerűségre mutat vissza a mostani olvasó és kritikus előtt a negyedik kötetnek, a színszűrő Mindhalálig-nak teljesen egységes és biztos hangja és tónusa. Mi lehet e furcsa, megtévesztően furcsa kötet lényege? Úgy gondolom, az, amit a Pásztorok, a Cigányok, a Kilátó, a Kesergő, a Virágének, az Esti séta, a Hazatérés, a Medveének formában és lélekben feltár, és amit tizennégy év egymást ütő, de egymás mellett levő és – sajnos – jórészt nem elsőrangú termékeinek szomszédossága elfátyolozott, eltakart, hitelét véve a teljes érvényűnek s jót-rosszat valami eklektikus zűrzavarba mosva össze. Jót is? Még kitűnőt is!

Azt hiszem, ez lehet leghelyesebb magyarázata a kötet ki nem elégítő egykori hatásának. Pedig éppen ez a verseskönyv az, amelyben Sárközi – hogy úgy mondjam – másodszor – sőt harmadszor is – elérte a saját potenciális csúcsát. A jelentős versek itt már egészen másfélék, mint amilyenek a kezdeti időkéi voltak. Egyes más véleményekkel szemben én föltétlenül közéjük sorolom a már említett Pásztorok-at és a Cigányok-at (bár mindkettő esik egy kicsit a zárósorokban). Sőt a Pásztorok-kal, éppen emlékezetesen vitatott volta miatt, kissé bővebben szeretnék itt foglalkozni. Ritmikailag is rendkívül érdekes műnek tartom, Arany János 1877-ben írt Öreg pincér-e testvérdarabjának. Biztos, egyszerű, gazdag, mély és intim rajz, klasszikus rajz, látszólag primitív, és amellett legtudósabb eszközöknek, teljesen belső látásnak, közvetlen, egyenes kijelentésnek (ami eddig oly ritkaság volt Sárközinél), az élmény és a szó tökéletes együttmozgásának a terméke. A legsikerültebb, legszebb, legtipikusabb magyar versek egyikének gondolom, nem programversnek, ellenkezőleg; a programtalanság teljes és fölényes diadalának. Ilyen versben (s ez a Cigányok-ra és a Kilátó-ra is áll, továbbá nem egyre még azok közül, amelyeket a kötetből cím szerint felsoroltam, s amelyek nem a faktúra vagy a stílus hasonlósága, azonossága, hanem egy másfajta érettség és magasrendű közönségesség erényei révén társulnak szerintem a Pásztorok-hoz és a Cigányok-hoz, mint csúcsversek) – mondom, ilyen objektív versekben a költői egyéniség már-már háttérbe szorul. A Pásztorok öregpincéri ritmikájáról külön tanulmányt kellene írni, hogy megfejtsük, felfejtsük mindazt a titkot, ami ezeknek a többnyire 4+5-ös 5+4-es és 6+3-as hangsúlyos ütemeknek és bontódásaiknak, kereszteződéseiknek, anapesztusos prozódiái kettőződéseinek és megnyúlásaiknak igen-igen fejlett játéka és varázsa mögött, mint együttható, jelen van. A Cigányok majdnem hasonló rangú alkotás, bár a vég itt is gyengül. S ha már részletekbe mentem, hadd térjek még ki a harmadik objektív „népi programversre”, az eddig nem említett Balog András-ra: ez sokkal fakóbb és érdektelenebb az előbbieknél, viszont éppen a lezárásában érzek zseniális villantást, abban a módban, hogy a külső leírásba váratlanul belekapcsolódik a költő láthatatlan jelenléte, kísérteties, lelki együtthaladása a fáradt magyar paraszttal; ez a vers különben, úgy sejtem, előjátéka lehetett a későbbi Országúti szent-nek.

Az imént kiemelt két erős, nagy „népi” csúcsvers 1935-ből és 1933-ból való. Miért nem írt Sárközi effélét többet? S miért nem ilyenfajta technikával és lélekkel írta meg egyéb témáit ebben az időben? Nem tudjuk. De bizonyára azért nem, mert más zene és forma jobban megfelelt neki. A Higgy a csodákban! többi kiemelni való verse, ugyanebből az időtájból és némileg későbbről, nagyrészt csakugyan nem kísérletezik tovább a népi ritmika irányában, egyszerűsége pedig olyan nagyfokú, hogy már nem is petőfies, hanem annyira tradicionális, hogy csak tartalmi-lelkületi elemei révén válik Sárközi egyéni birtokává. A Virágének és a Medveének halkabb és már régebben megtalált változataiba húzódik a népi ütemezésnek. Az egyszerűség végső fokán a közvetlen enunciáció súlyával és hitelességével áll vagy bukik a vers. Az egykori barokkosan díszes stílusművész, igen nehezen, de elérte ezt a magas, felnőttes, sőt férfias költői rangfokot. Az említett Kilátó iszonyú messzeségben van azoktól a lelki és nem lelki ormoktól, amelyek az Angyalok harcá-ban tündökölnek, mégis egyenrangú velük. A kötet egyéb, cím szerint már említett, igazi versei az ellenkező személytelenségbe, a jambikus forma teljes egyszerűségébe öltöznek, mint pl. az Esti séta és rokon társai: bennük a hang tudatos közönségessége ellenére csatát nyer a stílus és a dikció föltétlen élménytelítettsége. És ez a verscsoport az, amelyben utoljára – harmadszor – magasba emelkedik a költő írásművészete. Aminthogy ez a végsőnek kiküzdött, nyugat-európai forma- és stílusmodor, amellyel már minden téma elmondhatóvá vált, a második eredménye és tetőződése a népi mellett a Higgy a csodákban!-nak, s minthogy csaknem kizárólagos megnyilatkozási formája ez lett, maradt a költő negyedik verskötetének, a posztumusz Mindhalálig-nak: azt kell mondanunk, hogy Sárközi György számára az egész két és fél évtizedes formakeresés azzal a meglepő tanulsággal zárulhatott, hogy a sikerhez fölösleges volt a kísérletezés, és azzal az eredménnyel, azzal a formai vívmánnyal, ami minden szabadritmikai és népi próbálkozás nélkül is kezdettől fogva készen és éppúgy a rendelkezésére állt, mint az anyanyelv.

A negyedik kötet, a Mindhalálig, melyet a költő még maga rendezett sajtó alá, azt a nyugodt, érett, egyenletes színt és szintet mutatja, amelyet a Higgy a csodákban! legutóbb említett „nyugat-európai” verscsoportja. A nemrég elért „harmadik magasság” külső jelei állandósultak, a tartalom fáradt és szomorú, a legsikerültebb darabokban érzékelés, gondolat és kép egybeolvad, az összhatás teljesen konzervatív. Az egyéniség „vízjele” is teljesen azonos az előző kötet stílusban és formában azonos vízjelével. Legszebb verseinek a November-t, Az igazi halál-t, a Betegágyból-t, a már említett Országúti szent-et, a Koratavasz-t és az Esőcseppek-et gondolom. Aki lelke és szelleme rezzenéseit el tudta mondani, ahogy ezekben a versekben Sárközi, annak számára a forma, a mély, a teremtő forma nagy problémája nem volt probléma többé; versének minden eredője conform és commaterialis… S kevéssel ezután halt meg, munkatáborban, negyvenhat éves korában.

Sárközi György Összes versei-nek kötetében mintegy 170 oldalt foglalnak el a saját költeményei, s körülbelül további tizenhatot a Függelék-ben azok a versek, amelyeket a költő maga egyik kötetébe sem vett fel. A közbeeső száz lap a műfordításait közli, az utóbbi öt-tíz év termékeit. C. F. Meyer, Goethe és Annette von Droste-Hülshoff német, Chesterton angol, Corneille és Musset francia versei mellett tizenegy olasz költő művészetét és lelkét szólaltatja meg, igen változatos formákban, formakezelésnek és stílusnak zavartalan, tiszta egységében, majdnem mindenütt a „harmadik csúcs” rangjának közelében, mint valami egyenletes, hullámtalan fennsíkon. Úgy érzem, e Nagyok társasága és műveik teremtő újjáélése (a költő saját, egyéni tapasztalatai mellett) erősen és üdvösen hozzájárult Sárközi költői egyéniségének végső edzéséhez, kialakításához, ellentéteinek, műhelyproblémáinak feloldásához, nem egyenkint hatva rá, és nem láthatóan, megkülönböztethetően, hanem együttesen és mintegy személytelenül, de annyira, hogy ezen a nívóján Sárközi már nemcsak erős, egyszerű és finom és kemény, hanem az is tudott lenni, ami talán legtávolabb állott az álmaitól: elegáns. Az egész fordítási rész körülbelül remekei közé sorozható versfordítói irodalmunknak. Már csak verseinek számánál fogva is kiemelkedik a bemutatott költők közül Petrarca: 43 szonettjén és 3 canzonéján keresztül – és évszázadok óta – első ízben Sárközi György tudta megsejtetni, sőt megmutatni nekünk, magyaroknak, hogy milyen időtlen és milyen igazi csoda még a bravúrok, játékok és modorok páncélzata alatt is az emberi, a költői értelem és az emberi, költői szív.

Bevezető Illyés Gyulához

Igénybe veszek néhány percet abból a költői estéből, amely mindjárt kezdődik, s amely sok oldalról elénk tárja majd Illyés Gyula hatalmas írói, költői, emberi világát. Igénybe veszek, éspedig olyan feszélytelenül, mint hogyha semmivel sem tartoznám neki. Sem én, sem a többiek.

Pedig Magyarország minden lakosa, s ami több, egész jövendőnk kultúrélete adósa neki. Mi, idősebb nemzedék, már mintegy harminc esztendeje azok vagyunk. Illyés Gyula szerepe túlnő az irodalom határain, és politikai, nemzeti jelentőséget nyert. Nem műve becsülésében, kitüntetések hiányában marasztalom el magunkat a rendkívüli költő művészi munkássága iránt; csak azt mondom, hogy adósai voltunk sokáig az egyértelmű szeretettel és bizalommal. Mert bármily sokan és bármennyire szerették, egyszerű szellemek és legnagyobbak, szinte kezdettől fogva, időnkint mintha csak fenntartásokkal tudtuk volna becsülni, s főképpen érteni, egyetemesen magunkénak tekinteni. Az a problémákkal, rendkívüli feladatokkal dúlt kor, melyben éltünk, és az a nemegyszer lázbeteg föld, mely közös hazánk, jóban-rosszban gyanakvásokkal is vette körül sokunk hitét és szándékait: néha úgy tetszett, hogy nem értjük egymást, egymásnak ezt vagy azt az arculatát. Az idő azonban gyorsan és végzetesen múlik; és, ha lassan is, de tanít! Máris megtanított rá, hogy oldani kell maradék türelmetlenségeinket: Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.

Illyés Gyulát, a költőt és prózaírót, ma joggal népünk egyik legigazibb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem egyik legnemesebb hazai örökösének, birtokosának. Ennek a „dunamenti paraszt”-nak, ahogy ez a pusztafi a Hunok Párizsban élményidején, a húszas évek első felében, magát nevezte, több sajgó, égő idegdúca volt és van az eleven magyar életbe ágyazva, mint bármelyikünknek. Mindig viszolyogva hallottam, hogyha valaki, hogyha bárki – mondjuk – a magyarság élő lelkiismeretének mondotta magát. A Nemzetiben azonban a Dózsa-tragédiá-t kétszer végighallgatva nem volt az az érzésem, hogy akár csak az ízlés is tiltsa többé jogos gazdát és őrt adnunk ilyesfajta hitnek vagy öntudatnak. Pedig csak egyik régi és egyik új művét említettem a költőnek; holott mennyi minden van még a két dátum közt: sok súlyos versköteten kívül elég a Puszták népé-re utalnom, majd a Lélek és kenyér-nek halkságukban legmélyebbre kiáltó falukutató vádjaira. Bizony mondom, a nemzeti lelkiismeret nagy cselekedetei voltak ezek a könyvek!

És könyvekkel felérő, könyveknél gyakorlatibban használhatók szép, kis vagy nagy, tömör képek, melyeket hétről hétre, szinte napról napra vers alakban adott fel, olvasói lelkiismeretének, 1930 után, mind biztosabb művészettel és mind nagyobb művészi bátorsággal a költő, aki akkor hágott élete első delelőjére. Mennyi szépség a sok vád és leckéztetés mellett! Mennyi aprólékos figyelése a szerető gondnak, az emberszerető szívbeli gondviselésnek; mennyi kép, nemesen gyöngéd, vagy fenséges, amely közönséges gúnyákat, érdektelennek mondott paraszti sorsokat, dunántúli tájakat ölt magára, milyen csodatettei a villámrajzú megelevenítésnek, a bújtatott expressziónak, melyet mi lövünk ki, és amely a hátunk mögött robban! S mennyi-mennyi független kalandja az öt vagy hat vagy nyolc érzéknek, mennyi mámora a hűvös okosságnak és a forrponton sistergőnek!

Gondolhatják, hogy valamire én is tartom magamat a lírában. Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktrinér vagyok. Illyés az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képlete. Alkatának tapintható részében éppúgy ott van a valóság állandó melege, az igazság egyensúlya, mint a megfoghatatlanban. Szimbólumainak értelme sokszor egész bimbónyi sziromlevél rétege alá rejtőzik, s ha kifejtjük belőle, már szétroncsoltuk magát a rózsát. Kapcsolásai: fecskék volt-nincs villanása; legtündéribb ötletei azonban, szinte már fölöslegesen, átváltozóművészek a durvább érzékelés számára. Versben-prózában legfőbb írói sajátsága, hogy sohasem körülményes. Gulliveri távlatra edzett figyelme éppoly nagyokat lép, amilyen mosolygós és ironikus szeretettel összegyűjt a belső és külső életben minden liliputi megfigyelést érzékletessége. Bizalmaskodás nélkül közvetlen és szenvedélyes, és szegényesség nélkül realista. Ahogy máskor minden ünnepélyesség nélkül ünnepélyes, és erőlködés nélkül maga a magától értetődő erő, biztonság és nyugalom. Miként azt elmúlt években festőművészeti vonatkozásban gyakran hallottuk az üdvös alkotói-mesteri tanácsot: igazságelvű, természetelvű! Tehát eredeti, tehát egyszerű és lényegében nagyon egészséges. Eredetisége azonban nem provokáló; ahogy az egyszerűsége nem a primitívség egyszerűsége, és nem ismeri a sablont. Amit felfognak az értelme vagy az érzékei, rögtön áthasonítja a saját anyagává! Hódító!

Drámai mozgalmasság lakik a lírájában, a külvilágé, vagy amit a belső élet rávetít, azé. Szeret dísztelennek hatni, holott roskad a díszektől, melyek nem fölös járulékai, hanem természetes anyagai a témáinak vagy a szemléletének. Leginkább kőszürke szeretne lenni, vagy földbarna, más szóval észrevehetetlen; miközben játékosan gyönyörködik a rideg színek metamorfózisában. Közvetlensége alatt is csak úgy villózik a zsúfolt és bonyolult látás és a legmerészebb gondolatkapcsolás, melynek különleges mestere: mélyből vagy magasból egyaránt láthatatlanul indul és hat benne a sugárzó gondolat, mely – mert hát a jól kifejezett érzés így szokta! – részben már a látható felizzás előtt, már az értelem átültetése előtt észrevétlenül elvégzi szuggesztív feladatát.

Ezért olyan sajátságos az Illyés-féle lírai bonyolultság, a leheletszerű és mosolygó árnyalatokba így lopakodik bele valami különös fajsúly, valami speciális magasfeszültség. Költészete mindeddig csak emelkedett, legmeredekebb ívben talán az utolsó években. Amikor az öregedés kezdete még közelebb vitte a tulajdonképpeni költői témákhoz. Legutóbbi kötetében, a Kézfogások-ban, meglepően sok lírai elemmel gazdagultan látjuk minden magasrendű tulajdonságát, melyet már két évtizede teljes érettségében csodáltunk, élveztünk, sőt irigyeltünk. E csodálatos kötetben szinte a fény simaságával suhan lélekből lélekbe az átplántálandó érzés, a legfinomabb gondolat, és akár egy Szekszárd felé utazó fiatal paraszti anya rajzában – egyik legszebb versében – kíséri reménykedő útján a terhes magyar jövőt, akár az elhallgatott, akár a megint szóló fülemiléket hívja és üdvözli, akár a mindennap kedélyes és éteri hangján köszön ránk a balatoni halszag nevében; s éppen úgy, ha a szerelem mondhatatlan édességeit sejteti a legszemérmesebb és legszeretőbb erotika változataival, vagy mikor a Reformáció genfi emlékműve előtt töpreng a forradalom s a hagyomány viszonyán, vagy hogyha a Bartók-féle „hangzavart” választja háborgó fájdalmaink orgonapontjául.

Az igazságot és a költői realizmus érett, kiegyensúlyozott világát akartam elsősorban magasztalni Illyés Gyula lírájában. De nála – nála is új, egyéni határairól kell beszélnünk a realizmusnak. Ezeket a határokat minden átlagon felüli tehetség, sőt minden vers újrateremti magának. Illyés legjobban irtózik a világon az üres fecsegéstől. Költői mondanivalója, szóejtése majdnem mindig kemény. De arany aurája van! Ez ragyogja körül benne az okosságot, ez az emberi-erkölcsi erényeket, ez oldja annyira könnyeddé, annyira légneművé és kedvessé – nemegyszer – a tények és követelések illyési, nehéz harcát: párolgó ez a tényvilág, és ez a harc az igazságért, ahogy a zene párolog a zenekar fölötti remegésben, ahogy párolog a frissen felhasított eleven hús, ahogy a hő, az élet alapja, párolog a táguló világegyetemben, s a hit, ki az elméletekből (ezzel ismét csak közelebb hozva érvényének határához az igazságot), és általában ahogy az eleven érzés a gondolatból és az érzésből a gondolat… Mennyivel szuggesztívebbek, igazabbak, éltetőbbek az ilyen valóságrajzok, és mennyivel lebegőbbek és megfoghatatlanabbak, mint azok a költői eszközök, melyekkel az ortodox szürrealizmus próbálja festeni-rögzíteni örök egyforma (és néha szép) zűrzavarát, az álmot!

Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberekhez és a néphez. Költészete a magyar régmúltnak, közelmúltnak és jelennek s az emberiségnek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennáival az emberi valóságba, a maiba és minden ezutániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalmas zenével a mulandóságot a múlhatatlanba.

Én most írtam-beszéltem róla először életemben.

„A könyv párbajai”

Kassák Lajos: Máglyák énekelnek

Kassák Lajos új könyve van kezemben. Szédítő zűrzavar, kusza mondatok és mondanivalók, víziókba csavart képek, iszonyúság. Egy lázas kor képe. Temetés és reménység újjászületni. Próza, mely 100 vagy 200 versből áll.

Nem történelem, nem a „két forradalom” és az „alkotmányos éra” igaz, bár egyéni beállítása, mint Jászi Oszkár könyve. Történelem ilyet adni sohase fog! Percről percre átélt, zsúfolt élet. Nem az a zsúfoltság, amelyet a túlcsiszoltság és a túlfinomultság ad a művészetnek: ilyenre Kassák nem ér rá, és levágatná a jobb kezét, ha akarata ellenére ilyet írt volna. Ez a zsúfoltság az élet zsúfoltsága, nem szavaké, egyszerre ordít, sír és ujjong benne az egész ország: eszmék, emberek, becsület, gyilkosság, börtön, front, éhség, plakát, igazság és hazugság, és vér és vér és vér: iszonyú, óriás, égigérő, őrült húrokon őrült káoszban vág át 1919 őrült vihara. „Innen vannak a könyv látszólagos irrealitásai és formai különösségei”.

Formai különösséget ugyan sehol se találni, de azért igaza van Kassák Lajosnak: a begyepesedett agyvelőjűek az első oldal után fölnevetnek. Föl ám! és hozzá milyen fölényesen! milyen igazi jóleső érzéssel!

De lesznek mások is, akik kacagnak, nemcsak a begyepesedett agyvelejűek. Azok, akiknek a művészet játék, kellemes szórakoztatás. Ők ugyanis komolyan veszik magukat, és szórakoztató játékaikat nagyképűen öncélnak és a kultúra erőfölöslegének nevezik. Kétségtelen, hogy néhol meg is fogják érteni ezt a könyvet. Le fogják sajnálni. Azt fogják mondani, hogy túlzás, unalmas túlzás.

Pedig nem túlzás, és nem unalmas. Minek idézzek belőle példaként sorokat, hogy kiixezett helyekkel bosszantsam saját magamat és az olvasót? Nem marad ez a könyv örökre kitemetve Magyarországból! – És unalmas? Minden hősköltemény unalmas. Ne tessék egyszerre olvasni! Különben is az, hogy unalmas, nem kritikai, hanem lustasági szempont.

A művészet öncélúságának hívei maguk is érzik, legalább a jobbak, művészetük meddő hiábavalóságát. Görcsösen kapaszkodnak egyetlen igazságukba: a művészet csak akkor igazi és nagy, ha nincsenek más céljai. – Nem igaz! Éppen azok a munkák, amelyek csak formába szedett pillanatfelvételek, egy ember pillanatfelvételei, éppen azok nem lehetnek nagyok. Természetes, hogy a munkának jónak, tökéletesnek kell lennie, hogy célt érjen, de világnézet nélkül hiányzik belőle a nagyság lehetősége. A forradalmár költők (Kassák is, nem ebben a munkájában) jobban tennék, ha nem ócsárolnák a múlt nagyjait, mert az igazán nagyok szintén kiátkozottak voltak, és utólag merevítette őket klasszikusokká a tekintély. Minden nagy szellem, művészi vagy gyakorlati téren, saját magának, a maga egyéni és világcéljainak propagátora volt. A játék meghal, a zászlót tovább viszik fiatal kezek a legfelsőbb ormokig!

Nem baj, hogy Kassák könyve politizál. Az az eszme, melynek szolgája és vezére, elég hatalmas ahhoz, hogy termékenyítőleg hathasson egy művész agyában. És nem a tárgy a fontos. Az a szemüveg, amellyel Kassák nézi az eseményeket, éppoly igaz, mint amilyen hamis. Ugyanaz a szemüveg ül az emigráció minden tagjának orrán. A fontos az, hogy e könyv minden oldalán több élet és költészet van, mint az egész vérszegény akadémiában.

Eddigi munkáit, kevés kivétellel, nem szerettem, politikai felfogásom és világnézetem egyáltalán nem azonosak a Kassákéval, nem pro domo beszélek. De hiszem és vallom, hogy így írni jobb, értékesebb, mint az egyéni, a művészi, az ilyen vagy olyan élet szépségeit elcirpelni. Hatalmas, durva folyam az élet, egyformán viszi hátán a szépet és a rútat; egyik sincs fölötte a másiknak. Kassák áradó mondanivalói éppúgy megbírják a propagandát, a 45. oldal verses idézetét stb., mint Becher himnuszai Európához és a szocialista hadsereg katonáihoz megbírják a szónoki frázisokat és vezércikkszerű felszólításokat.

A könyv egyre javul, és óriási ívelésben vész bele a láthatatlan jövendőbe. Valószínűleg a soha-el-nem jövő jövendőbe. Az előszó szerint az író úgy érzi, hogy e könyvével eljutott „írósága első stációjához”.

Tényleg úgy is van. E gazdag könyv heroikus lezárása eddigi működésének. A Máglyák énekelnek Kassák Lajos legjobb munkája.

Debreczeny Dezső: „Miért büntetsz engem?”

Komlós Aladár: Voltam poéta én is…

Komlós Aladár félbenmaradt költőnek mondja magát, és ez az érzése végigvonul egész kötetén. A kötet verseiből és prózából áll, a próza önvallomás. Célja a nyilvánosság elé lépéssel csak az, hogy hadd trágyázza az ő érdemtelensége és bukása is azt a kort, amelyből egy „egészségesebb és becsületesebb” művészetnek kell fakadnia. Megkísérli, hogy okokkal is magyarázza költői megrokkanását, ami elég különös ötlet egy verseskönyvben.

Máskor is olvastunk már olyan verseket, melyekben az író a maga elkallódásáról, erőtlen hangulatairól beszél, világfájdalmakról, melyek neve egyszer mal du siècle, máskor dekadencia. Sok kitűnő regényt és novellát írtak már úgynevezett művésztémákról, arról, hogy valamely költő vagy festő nem találta meg vagy elvesztette önmagát, azt az impulzust, azt a nagy érzelmi megrázkódtatást, melyre szüksége volt, és amely talán megmenthette volna.

Komlós Aladár verseket ír arról, jó verseket, hogy nem tud verseket írni. Egész kötetével ezt akarja bizonyítani. Szerencséjére ez a bizonyítás nem sikerül neki. Nem lehet megállapítani, hogy ez a megalázkodás igaz érzés-e, vagy csak ravaszabb fajtájú irodalmi fogás, azonban annyi biztos, hogy az őszinteség minden jelét magán viseli, költőileg hat, és lírai sopánkodások iránt egyáltalán nem érdeklődő, embertelen korunkban is határozottan érdekes. Még érdekesebb az a probléma, amelyet felvet, és önmagán nagy kegyetlenséggel végiganalizál.

Komlós Aladár szerint az ő, ismeretlenségben lejátszódó tragédiájának oka az volt, hogy egészségesebb, normális ember lett, hogy nem bízott eléggé magában, hogy érzelmi élete lassan elsorvadt, hogy szabadgondolkodó, racionalista volt, és hogy a háború összetörte.

Legszomorúbb és legigazabb ezek között az utolsó. Minden jobb érzésű ember, aki katona volt, csak undorral és gyűlölettel beszél a háborúról, és csak panaszkodni tud összetört és elvesztett évei miatt. „Letört, hangfogós emberek lettünk, mi reménytelen nemzedék” – mondja Komlós, és sajnálja, hogy nem tudott kitörni belőle a sírások és fogvicsorgatások helyett egy „érdemes üvöltés, a reménytelen nemzedék egy üvöltése”.

Azt hiszem, egész felesleges azon törni a fejünket, amiről Komlós beszél, hogy ti. normális ember-e a művész. A „normális” vagy „abnormális” megjelölés csak a társadalmi érintkezésre vonatkozhatik, márpedig tudjuk, hogy éppúgy voltak nyárspolgárok, mint kalandor hajlandóságú művészek. Az „abnormális” jelző nem tesz senkit művésszé, és a „normális” nem veszi el senkitől a tehetségét. Ha Komlós Aladár igazán normális emberré vált volna, most hallgatna. Ő azonban panaszkodik azon, hogy hallgat. És ez a panaszkodás nála már irodalom. (Van egy idősebb ismerősöm: fiatalabb éveiben írogatott, mindenfélét; most ha irodalomra kerül a szó, mosolyogva csak annyit mond, hogy ő „szerencsésen kigyógyult belőle”.) – És ha már az abnormitás mindenképpen szükséges: nem elég abnormitás az, hogy Komlós egy ilyen verseskönyvvel lépett föl?

Természetesnek találhatjuk, hogy alaptónusa a lemondás, szomorú bevallása annak, hogy ő „nem költő”. A világba behelyezkedni nem-tudása néhány, Vajda János búsongására emlékeztető allegóriát (Ikárusz, Elszabadult csillag), önbizalmatlansága és tépelődése pedig Tóth árpád módján „nibelungizált” szonettet írat vele (Írás órája).

Érzelmi élete elszáradásáról igazán nem beszélhet, verseiből ennek épp az ellenkezője állapítható meg. Ez a fixa idea csak új feldolgozandó anyagot szolgáltatott érzékeny lelkének. A Boldogok a szomorúak-ban felpanaszolt örök mosoly Baudelaire néhány sorát juttatja eszembe, akit, úgy érzem, Komlósnak kell ismernie – a Héautontimorouménos utolsó versszakát:

Más helyen is emlékeztet Komlós Baudelaire-re, nem annyira a nagy francia költő közvetlen hatása, hanem valami részleges belső hasonlóság miatt. Komlósban is van elég sok korszerűtlen dekadencia, például, amikor az untságot emlegeti, az Ennui-t, mely Baudelaire-nek is legnagyobb része volt. A Baudelaire-hatás azonban csak Komlós erotikus verseiben erős.

Fantáziája szemléletes, gazdag és friss, néha durva. Közvetlensége egész „banális és naiv” dolgokat, szentimentalizmussal kevert naturalista haszontalanságokat is lelkünkbe tud lopni. Impresszionizmusa nem mély, nem lehet mély, de mindenütt maradék nélkül keresztmetszete egy hangulatnak. Én nem szeretem az impresszionizmust, Komlós is tiltakozik verseiben ez ellen a felületesség ellen, de tagadhatatlan, hogy ilyenfajta versei is fölül állanak a szigorúan véve is szokottnak mondható nívón. Szépek a Most itt ülök, mosolygón, összetörve terzinái. Az Ősz a nyárban Babits Aestati hiems-ére emlékeztet. Jobbak ezeknél a Nézés balladája és a Csaták után Arkádiában leíró részletei. Legszebb azonban a Vormarsch, Itália. Lelkiállapotára jellemző, tiszta szomorúság csendül ki a Züllött diák versé-nek első versszakaiból – (megjegyzem, hogy az idézeteket nem a költői szépség szempontjából választom ki) –:

Gyönge ember, vagy legalább annak tartja magát. Az Itt él egy ismeretlen ember-ben ezt írja:

Zökkenők nélküli életre vágyik, csöndre, nyugalomra, hogy egykedvűen kivethesse hasát a jó verőfénynek: milyen más az Ady daca a Búcsú Siker asszonytól-ban és másutt!

Komlós azt állítja, hogy racionalizmusa, amit vallástalanságnak tekint, és a szabadgondolkozás is részesek az ő „letörés”-ében. Szégyellt oly érzelmeket írni, amelyek nem fértek volna össze a Galilei-kör dogmáival. Minden racionális, mindenki tudja azt, hogy a szerelem „csodavárás, hazug irracionális túlbecsülése egyik nőnek a másik felett”. De talán csak nem kívánja, hogy a költők mindnyájan, mindenütt- és mindenkor őrjöngjenek? Az egész „költői őrület” egyszerűen közkeletű tévedés. Még az „ihlet” szóval is nagyon visszaéltek a nagyképűek. Ilyesmi van ugyan, de ezt úgy is mondhatnánk, hogy az ember egyszerűen „meg tudja írni, amit akar”. A költők, ismerőseim, rendes emberek, nem lehet tagadni: egy kicsit idegesek, de csakúgy esznek-isznak-alszanak, mint akárki más, némelyik hivatalnok, van, aki tőzsdén játszik, többnek családja, gyereke és mindnek kenyér- és egyéb gondjai vannak.

De térjünk vissza a versekre. Komlós azt írja, hogy egy időben természettudomány-lírát tervezett, verset akart írni a sportokról és a cseresznyeevésről. Ez rendben volna, mért nem írta meg? Furcsa, hogy ezt megdöbbentőnek, eltévelyedésnek találja. Más is írt már ilyesmit, csak nem nevezte természettudományi lírának. A sportnak, a küzdő életnek, a gépeknek, a nagy városnak, a különböző foglalkozási ágaknak minden örömét megírta már Walt Whitman is, Verhaeren is, más is. Közöl egy ilyen célzatú, szép verset, válaszul annak a középkori barátnak, aki a Barlám és Jozafát legendát így fejezte be: „Aki ez írást írta, egy Ave-Máriát kér.” Komlós Válasz-a a következő:

Impresszionista kép, de egészséges és vidám, ami ritka dolog Komlósnál, van benne szentimentalizmus, de van erő és természetesség is. Az evés, a tejivás volna ebben a baj? a „természettudományi”? Hiszen Homéroszban mindig esznek, Vergilius első eklogájának a végén mindenféle jókkal, többek között szintén tejjel hívogatja az egyik pásztor a másikat.

Még naivabb Komlós Aladár azon aggodalma, mely a szerelem megszentségtelenítésére vonatkozik. Gyújtogatás című pompás verse arról szól, hogy a költő szeretné kedvese testét ajka lobogó fáklyájával végigcsókolni. A másik vers szintén huncutkodó, vásott, fiús kedveséről szól, és szép, forró, egyáltalán nem l’art pour l’art-szerű leírások után a fürdőről beszélve egy nagyon veszedelmes sort vág szemünkbe. Mi volt nékem akkoriban a szerelem! kiált fel elrémülve maga az író. Nem mondom, meg lehet botránkozni azon a soron, én azonban csak arra figyelmeztetem, hogy könnyen össze lehetne hozni akár száz hasonló tárgyú verset is, kitűnő verset, melyekben ilyesmi előfordul, anélkül hogy az írójuk természettudományos lírát akart volna csinálni. Ady is elég bátor volt ezen a téren. Gautier verset írt Vénusznak a görög szobrászok által ellopott szőréről; Baudelaire az Egy arc ígéretei-ben szintén beszél a „dús Hajak testvérei”-ről. Ezek a versek hibátlanok, szépek, merészek tárgyban nagyon, dekadensek és Baudelaire erős, de szerencsés hatását mutatják, amennyiben nem művésziességre törekedtek, és nem a parnasszizmus gazdag, mindenre-alkalmas, de ma már agyonkoptatott eszközeivel, hanem érzelmi forróságok és őszinteségük által hatnak.

Kötete végén Komlós csoportosította azokat a verseket, melyeket legjobbaknak tart. Szakítani akar a költői „tolvajnyelv”-vel, a szokott formákkal. Formája eddig is zenei volt, nem művészkedő, de tiszta és biztos néhány különös rímmel és néha azzal a sokat megvitatott felesleges „Ady-anapesztus”-sal. Érzi a kor formabontó vergődését, mert „a vers nyelvén csak akkor szabad szólni, ha az belőlről erősen indokolt”. Hogy prózai költeményeket ír, az ellen nem lehet semmi kifogást emelni, tehát felesleges a bevezetés és az indoklás – más is írt és ír, mindig is írtak prózai verseket, azonban furcsállom előbb idézett véleményét, mert az azt foglalja magában, hogy prózai költeményben akkor is szabad szólni, ha az belőlről nincs erősen indokolva. Mindkettőt erősen meg kell indokolni, sőt a szabadba nyargaló prózai verset még erősebben! És ne felejtsük el, hogy a szabad verseknek is van oly értéktelen költői tolvajnyelve, mint a kötötteknek. Lehet, hogy fejlődése ebbe a rokonszenves irányba fog vezetni, de nem hiszem, hogy ezekben az utolsó versekben több eredetiség volna, mint az előbbiekben. A Pihenő-ben hadi kifejezések és német katonaszavak fordulnak elő, de ez nem eredeti találmány, melyben pedig Komlós rendes hangja szólal meg. Sok jó van a Kandúr, a Perverz szimfonia és különösen a Pap a szőlőben c. versekben is, de nem ezek Komlós kötetének legértékesebb darabjai. Nem teljesek, azonkívül bántólag és elidegenítőleg hat bennük az erotika hajhászása.

Komlós Aladár maga mond ítéletet maga fölött. E rá nézve kedvezőtlen ítélet nézetem szerint nem túl szigorú, hanem igazságtalan. Ez a kötet ad valami egységes képet; Komlósnak nemcsak versei vannak, költészete is van. Igaz, hogy beteges képzeletvilága részben visszakapcsolja egy elmúlt irányba, igaz, hogy néha szentimentális, impresszionista, s ily módon „könnyű” is – de már „belenyúlt egy későbbi kor egészségesebb lelke”. Nem üres utánzó, nem fölösleges művészkedés a célja, van mondanivalója, és teljes mértékben megérdemli, hogy komolyan vegyék.

Zsolt Béla: Minden hiába

Zsolt Béla a nagy magyar lírai fellendülés reprezentánsainak tanítványa, abban a komoly és nemes értelemben, amelyet a továbbfejlődés nemcsak megtűr, hanem meg is követel. Éppen ezért nem fogok megelégedni nála a mesterek nevének egyszerű megemlítésével. Tulajdonképpen nem is X vagy Y hatásáról kellene beszélni (néhány vers kivételével, melyekből egyes régebbi írók visszhangja túl élesen csendül ki), hanem arról, hogy nagy általánosságban Zsolt Béla is ahhoz az európai irányhoz csatlakozik, amelyhez annak idején X és Y csatlakoztak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e költeményekben nem annyira az újszerűséget, mint inkább a sokat ígérő, máris kész értékeket kell hangsúlyozni.

Tartalmilag itt-ott Ady és Adyn keresztül a francia dekadensek belső vergődéséből került be Zsolt költeményeibe egy-egy cseppnyi maró, keserű íz. (Öreg hetaera; Baudelaire: Les petites vieilles.) A keserűség nem nyersen, hanem a legcsiszoltabb művészi formában szakad ki belőle. Az érzelem talán veszít közvetlenségéből, de intenzitásából nem. Van a dekadenciának egy különös pesszimizmusa, érzelmi és nem értelmi pesszimizmusa, melyet talán a „züllöttség” szó fejez ki legjobban. Lehet ez a züllöttség elképzelt is: ilyen képzelt züllöttséget sirat Zsolt Béla nagyon sok verse a nagyváradi kávéházak zátonyain. – A tartalomban megcsillanó Ady-hatás (Ady messzire vágyó, váradi romantikája) a virtuóz forma miatt nehezen vehető észre. Vannak képek, kifejezések, sőt magukban álló szavak is, melyeket Ady csak egyszer-kétszer használt, és amelyek mégis elválaszthatatlanul az övéi. Ha ezek újabb költőknél előfordulnak, még a dilettáns is rögtön megérzi, hogy Adyból kerültek oda. Ilyen kapcsolata a „Máriától-Veronikáig” (Zsoltnál: Lolottetól-Sárikáig), épp ilyen függő viszonyba kerül az író Adyval, amikor a Gare de l’Est-ről vagy Mentonról beszél; sőt akkor is, mikor pusztán a „cécó” szót írja le. Ezt a szót Ady tette versben is irodalmivá („Sugarak cécóznak fölöttünk.”) – És itt van egy vers, a Fáradt, téli népdal, egyáltalán nem hasonlít Adyra, mégis holtbiztos, hogy Ady hasonló formában írt verse (Cigány vonójával) nélkül nem született volna meg.

Mindezek apróságok; az alaphangban van egy kis Ady-hatás, de ez is egész más hangulatú és másképpen megstilizált versekbe van szinte láthatatlanná elszőve. – Az impresszionisták hatását már több vers mutatja. Ezek a versek színesek, néha bántó bennük egy-egy diákos sor („Mikor pártád más már letépte.” „Az asztalon hever revolverem.”), de könnyedek, és főként Kosztolányira emlékeztetnek. Csak kettőt említek: a Fekete kert és a Pesti bánat. Az első a düh, az őrület, a bosszú, az öngyilkosság és a belladonna baljós virágainak felsorolásával Kosztolányi híres méreg-versének ötlet-mása.

Tóth Arpád kedvesen bizarr fantáziája is belelopakodik Zsolt költői szemléletmódjába. Az Egyforma reggelek-ben olvassuk: „A széken szürkén ott fetreng a zubbony”; – a szürkülő ébredés izzadt, kesernyés fáradtságát és a széken heverő nyűtt ruhákat már ismerjük Tóth első kötetéből. A szemfényvesztő rímelés és a költői látás preciőz finomsága és bonyolultsága általában Tóth torzító fantáziájának rokona, néhol egyenesen ikertestvére. (Pl. Tóth a merengésről, a rejtelmes éjszaka múltba néző látcsövéről, Zsolt pedig az emlék tompa látcsövéről ír.)

Babits hatása inkább csak a technikában és az alliterációk kedvelésében nyilvánul meg, de ezt lehet a legkevésbé hibáztatni, mert különben minden jó költő minden jó tulajdonságát Babits-hatásnak kellene mondanunk. Közvetlen Babits-hatásra csak néhol találunk, pl. a Fekete síp VIII. szonettjében, mely Babits Bolyai-szonettjének pandanja, vagy a Tánc első sorában: „Hevet, te nyár, a szűz zenék hevét!” (Babits, ugyanazzal a verstagolással ezt írta: „Zenét, madonna, mily titkos zenét…!”).

Mindezek a hatások teljesen megemésztettek, és Zsolt Béla mindenütt ad még valamit hozzájuk a magáéból. Az átvett és csaknem túlzottá kiépített technikával fokozottabb finomságokat tud előbűvészkedni, és parnasszista szépségekben akárhányszor túltesz mesterein. Formakészsége oly tökéletes, hogy sokszor szinte elragadják bravúros rímei – mégis azt tartom, hogy minden fiatal költőnek meg kell szerezni ezt a feltétlen formatudást. Ennek felhasználásával lehet aztán akármilyen „hibás” verszenét teremteni, szabad verset írni, de enélkül ügyetlen lesz minden hangszerelés. Nem írhat szimfóniát, aki nem ismeri a hangszereket.

Sok meglepő, új jelzőt, igét, képet, sort találunk e költeményekben, zsúfolt versekben tömör és tiszta szakaszokat. Kitűnő versrész az, ahol a költő egy sivár kocsmát festve azt írja, hogy az asztalon fázós üresség könyököl, és amikor a száguldó vonattal versenyre kelő gazdát láttatja meg velünk, aki dühösen káromkodik szekerének lemaradása miatt. És milyen üdítően friss, rögtön lélekbe kapó a Spanyol história bekezdése: „A fűben elmerült a föld, a napban elmerült a gyep, arannyá boldogult a zöld s felhővé a dacos hegyek”! (Bár itt is közbezenél Babits egy sora: „Alkonnyá boldogult az ég.”) – Eleven víziókban röpködnek előttünk a sötét remény baglyas rémei; látjuk, amint az ezüst országutakon versengnek az arany biciklik; a szél kaput kapar, és szűköl kinnrekedve; szemünkkel halljuk a lágy lánycsípők friss hullámverését, és látjuk a törpét, akit a téli éjszaka korbácsol, és szeretne benyitni az ajtón, de a kilincsig sem ér fel; hipnotizáltan zúdítjuk kedvesünk fejére mi is a tubarózsa-tenyerünk öt ujjának öt forró sugarát, finom selyemfonállal minket is körülgubóz az énekesnő hangja, mialatt előlépked és balerinatáncra készíti röpködő bokáit a fácánlábú Ritmus.

Azt mondhatná valaki, hogy e versek korszerűtlenek. Ami jó bennük, az nem korszerűtlen. Zsolt Béla gazdag örökséget vett át, de ez az örökség nem méltatlan utódhoz került: ő ért hozzá, hogyan kell gazdagítani a múlt kincseit. Szenvedély fűti át költeményei legjavát, melyek minden csiszoltságuk mellett is igen gyakran nem személytelen, világtól elvonult és sápadt artisztikumok, hideg ékszerek, hanem forró, érzéki és érzékelhető élet-darabok.

Kodolányi János

Üzenet enyéimnek

Kodolányi János huszonöt verse alapján még nem lehet képet rajzolni e fiatal költőről. Annyi kétségtelen, hogy nagyot, komolyat akar; reméljük, sikerülni fog neki. Költeményei nagyjában két csoportra oszthatók: kötött formájú és prózai versekre. Az utóbbiak teljesen olyanok, mint amilyeneket e nemben mostanában írni szokás, kivéve azokat a meglepően friss, egészséges részleteket, amelyek minden modorosság és nyelvtani nyaktekerés nélkül is újak, és látható jelei Kodolányi tehetségének. A prózai versek között is van azonban egy, Az erő himnusza, amely (bár befejezését nem tartom eléggé magasnak) hatalmasan és átölelően árad. „Te nemzed a forrótestű Aranyat és a napszámos Vas becsületes Karjait” stb.

Zárt formában írt versei általában készebbek, jobbak. Egyáltalán nem művészkedők. Ezekben is van valami frissesség, és ez erősebben hat így, kötött formában. Néhol szürkék, gyerekesek, néhol nagyon finomak, néhol ötletre dolgoznak, de csaknem mindenütt őszinték, közvetlenek. Izmos, egészséges szonett a Csillagvárók, és a kötet legszebb verse A boldogok. E jó paraszti vers súlyos keménysége és egyszerűsége sok apró hibát megbocsáttat, mert sallangtalan, s mert mögötte egy őszinte, melegszívű, egész ember keserűségét érezzük.

Tavaszi fagy

Ha ezt a 250 oldalas regényt, amelynek „egy foglalkozás nélküli ifjú Pesten” az alcíme, orosz nevekkel megtűzdelve olvasnók, s a főcím felett az állana, hogy – mondjuk – Dosztojevszkij írta: el volnánk ragadtatva, és végtelenül hálásak volnánk, közönség és esszéisták egyformán, hogy az író, egy bizalmas és adakozó korszakában, papírra vetette a kezdet kezdetének lelkes és keserves történetét. Ilyenfajta mű kerete vagy alapja lehetne egy különlegesen nagy oeuvre-ből már megismert lélek legjobb megítélésének: nem tartanók akkor sem irodalomnak, de okvetlenül felvennők az író legjobb művei közé, olyan arcképnek, amelynél megbízhatóbbat és élesebbet nem konstruálhat meg a leggondosabb életrajzíró sem.

De ezt az életdokumentumot Kodolányi János írta. Nem akarom ezzel a fordulattal aláértékelni Kodolányi nagyszerű és új prózaíró-tehetségét, mint ahogy Dosztojevszkij nevével sem akartam színt vagy várakozást jelezni: csak a helyzeti energiának arra a különbségére céloztam, amely két hasonló értékű dokumentum között már csak az évek miatt is megvan.

Más volna az eset, ha Kodolányi önéletrajzi írása igazán megkomponált regény volna, valódi irodalom. Akkor, ha éppen tetszik, összemérhetnők akárki irodalmával: művészetet művészettel; naplóregénynél azonban embert mérünk emberhez, s az olvasó, aki Kodolányit nem ismeri személyesen, szükségképp kevesebb érdekességet talál a fiatalember munkájában, mint amennyi van benne. Kodolányi előlegezte magának (lírikus bátorsággal, hiszen főként lírikus korszakáról ír) azt a gesztust, amelynek jogosultságára a közönségben ma még nem lehet elegendő „hit-fedezet”. Ennek a könyvnek tehát a jelenben is elsősorban jövője van, s értéke mindig írója értékének hullámvonalát fogja követni.

Mondjam ezek után, hogy a Tavaszi fagy izgatóan érdekes olvasmány? Említsem föl az író máshonnan ismert és részletekben itt is jelentkező értékeit? Mondjam, hogy kitárul benne egy magát és életét kereső fiatalember testi, lelki és szociális nyomorának minden ajtaja? Hogy kitűnő lírai korkép egy olyan író szemén át, aki – 4-5 évvel ezelőtt – az irodalmi életet még csak kívülről nézte, s perifériáiról a középpontba vágyott, bátor, becsületes, magabízó komolysággal? Hogy ez a fiatalember „nagyon emberi” volt naplóregénye megírásakor, amidőn becstelenségeit is elmondja? És mondjam, hogy Kodolányi mennyire kiegyensúlyozatlan volt akkori határozottságában (sokszor még később is), mennyire elfogult és mily kevéssé fölényes a szatírában éppúgy, mint a szeretetben? Hogy a „G.-palota”-fejezetben, melyet a keserű tűz nagy életté fűt, az igazgatónak, gyakorlatilag, legalább annyira igaza volt, mint neki? Hogy az érés korszakában a tapasztalatlan, de erős meggyőződés egyéb torzításai és tévedései akkor is torzítások és tévedések, ha lírailag szentek, és emberileg nagyszerű ígérettel telítettek? Mindez igaz. Igaz az is, hogy Kodolányinak emberi joga volt megírni ezt a könyvet, de most már sokkal nagyobb írói kötelessége, mint eddig volt, tiszta művészetben is feldolgozni mindazt, aminek egyelőre zsúfolt érzelem- és témaraktára a Tavaszi fagy.

Baskircsev Mária életnaplója átfogóbb, mint a Kodolányié, s kedvesebb a Cillich Annáé is; de egyik sem lehet tartalmasabb és mélyebb – írója miatt – a Tavaszi fagy-nál. A kritikusnak azonban, aki nem Baskircsev- és Cillich-mértékkel méri Kodolányit, s nem akarja vele szemben megtetézni az években rejlő igazságtalanságot, azt kell mondania erről a műről, hogy felfüggeszti véleményét, s még jó sorozat irodalmat kíván Kodolányitól három eddigi regénye és e közé a kitűnő életdokumentum közé.

Regény és novella

Az az egyszerű, olcsó, de teljes igényű kiadványsorozat, amely Új Írók címmel Debrecenben megindult, és Kodolányi János két nagy novelláját hozta elsőnek, kitűnő bizonyítéka annak, hogy a fővárosi és vidéki irodalmi élet könnyen és szépen összekapcsolódhat. És a két novella maga kitűnő igazolása annak a néhány szónak, amelyet a bevezetésben Kardos László – Juhász Géza mellett a sorozat szerkesztője – Kodolányiról és a naturalizmusról mond. Eszerint a magyar naturalizmus Kodolányiban érett önálló, kemény és higgadt művészetté, s Kodolányi tárgyias és jelképesen fölsugárzó művészete egyik legönállóbb és legvonzóbb értéke az új magyar irodalomnak.

Ezt a megállapítást a magyar kritika egy része alighanem tévedésnek minősíti. Kodolányi értékelése néhol érthetetlen és igazságtalan mélyponton van. Mélyebben, mint más, szintén slendriánul, egyenetlenül dolgozó prózaíróinké, akiknek csúcsteljesítményeit – hál’ istennek – nem tudják elfelejtetni a rossz művek. Kodolányinál a gyenge műveket nem felejtik, a jókat pedig (a Börtön-t és egy sereg novellát) alig ismerik.

E gyenge (és sokszor nem is irodalomnak szánt) művek száma, sajnos, nem kicsi, ahogyan a mentségük száma sem az. Ami Kodolányi sok munkáját csakugyan elrontotta, az majdnem mindenki mást egyenesen tönkretett volna. Nem ismerek magyar írót, akinek oly sokat és oly keservesen kéne dolgoznia a meztelen életért. Nem is egy, hanem négy életért. Persze kínálkozó válasz, hogy a tehetséges író, akinek anyagi sikere nincs, éljen másból, és ne az irodalomból, maradjon „becsületes”, és legyen hivatalnok, vagy hordjon követ. Ez az elvben teljesen helytálló felfogás azonban semmiképp sem érvényesíthető Kodolányival szemben, aki a fizikuma miatt mindig csak írásra kényszerülhetett. Mégpedig tömegtermelésre, pihenőtlen tempóban, riportba és cikkírásba, akármikor, akármiről, mindig, mindenről, egész regények megírásához egy hét – nem: három nap alatt, mert hiszen élni kell, s az ilyen életből is születnek, mégiscsak születnek ünnepnapok, és olyan értékek, amelyek sokszoros intenzitással ragyognak az alkotás körülményeinek gyűlöletes feketeségében.

A most megjelent Sötétség ilyen érték. A kis könyvben a szintén Sötétség c. nagylélegzetű novellát kapjuk, Kodolányi első munkáját, és a Vallomás-t, egyik legutóbbi elbeszélését. Az első: kitűnő írás; a második: egy kis remekmű. Mindkettő a Nyugat-ban jelent meg először, és megírásuk között tíz esztendő telt el.

Kodolányinak az emberalakító erő és általában a mozgás élő megrögzítése és érzékeltetése a legremekebb írói tulajdonsága. Leírásaiban, tájhangulataiban akadhatunk egy-egy fölösleges, romantikus vagy éppen szentimentális szóra, mondatra. De csak ennyire. (És az író ilyenkor is részletmegvető fölénnyel emeli magasabb kép- vagy hatáskompozícióba egy-két régóta egymáshoz társult, szürke, már veszélytelenül szürke szó kliséjét.) Az efféle stiláris elmélázás azonban rögtön valami eleven-szobrászat drámai és ökonómus művészetének ad helyet, mihelyt emberről, mihelyt külső vagy belső mozgásról beszél Kodolányi. Isteni képesség ez, három szóval talpra tudni állítani egy figurát, emberek puszta beszéltetésével biztos vizuális élményt adni az arcukról, testi viselkedésükről. Kodolányi alakjainak egy-egy mondatában néha egész életeken lehet végiglátni. Életközelség ez, anélkül hogy távolságot jelentene a szellemtől. „Az embör egyre szaporodik, a főd meg nem” – mondja a Sötétség egyik sötét, kegyetlen, vén banyája, és ebben az egy kis mondatban kivonatosan benne van az Ormányság kollektív gazdaságfilozófiája, és egy egyéni élet sokgyökerű, legfőbb, legfontosabb tapasztalata. Kivonatosan: mert Kodolányi nem azért volt művésze a naturalizmusnak már tíz évvel ezelőtt is, hogy el ne tudta légyen választani a fontosat a mellékestől, a valóság fotografálását a fotográfiák kiválogatásától és szuverén, teremtő újjárendezésétől. Így aztán megértjük, miért olyan frappánsak, miért olyan zseniális helyzeti értékűek alakjainak egyes kijelentései, amelyek önmagukban csak egyszerű valóságutánzatoknak látszanak. „Ű kereste” – mondja a vénasszony, mikor meghallja, hogy a férfi elherdálta a vásáron bevett rettenetes nagy pénzt, a közös munkával nevelt tinók árát, 78 000 koronát, és azzal védekezik, hogy ő kereste a pénzt. „Ű kereste”. Így, kiszakítva, semminek látszik az az ismétlés; de ha valaki értő szemmel olvassa azt, ami előtte meg utána van, annak számára az írói teremtés csodálatos játéka nyílik meg: ez a két szó a vénasszony mélységes felháborodását, elfulladó méltatlankodását, két keze szörnyűködő összecsapását is hozza, mindazt, amit csak nagy művész tud kimondhatatlanul elmondani az alakjairól. Nem idézhetek, ahogy kéne, szövegben, példákat Kodolányi evokáló művészetére, csak éppen érintem, hogy itt azon a néhány oldalon, amelyet, írás közben, vaktában felütök a Sötétség-ből, milyen rajzása vesz körül az életteremtésnek, evokációknak. Ahogy Kodolányinál egy macska beóvakodik a szobába, ahogy kint a szánkó zaját himbálja a havas, éji szél, ahogy egy ember kifordul a bundából, vagy ahogy a bűntudatos férfi nem beszél arról, amiről már nagyon kéne, és ahogy végül mégis beszél, miközben érzi, hogy egész másképpen kéne róla beszélni – nem, ez nem fényképezés, nem sztenografálás, hanem a szöveggel együtt folyó változó, tapintható élet az olvasó lelkében.

Ez a nagy novella, a Sötétség, egy kezdő író írása volt, amellett, hogy kísérteties valóságidézés, a maga egészében, főleg a befejezésben – technikailag nem mentes bizonyos halványan iskolás jellegtől. A második novellában, a Vallomás-ban, már nyoma sincs a Sötétség fiatalosan kemény, kegyetlen éleslátásának. A „népiességet”, az egyébként újabb líránkban is némi polgárjogot nyerő dialektushasználatot (amit Kodolányi zenei és tudományos tökéletességgel végez) itt már nem látjuk: máskor is legfeljebb a témák népiesek, nem Kodolányi. Vidéken vagyunk, csodálatosan igazi balatonhegyvidéki magyar hangulatban, tíz évnyi szkepszis lírájával fáradtabban és gazdagabban, stilárisan is ősziesülő, színesedő, költőiesen meleg és egységes, minden porcikájában és aromájában reális világban, egy itt-ott fájdalmasan elmosolyodó, emlékező lélekben, igazán egy lelki tájban. És a régi valóságművész biztos kezével megrajzolt realitás egyáltalán nem bomlik meg azáltal, hogy az író meggazdagodott komponáló eszközei segítségével, irreálisan tologatja egymásba és egymás elé-mögé az időket, tereket és élményeket. A jelen és a múltak egyidejűsége simán, zajtalanul egyesül és válik megint külön e novellában, valószínűvé téve a valószínűtlent egy álomszerű egészben, egy lélek színeváltozásaiban. Az egész mű éppoly meleg és egyszerű, mint a részletei, azok a felejthetetlenül kivonatolt és sűrített képek, amelyeket a régi Kodolányi még nem tudott élességük mellett ilyen puha körvonalakkal megrajzolni; s amilyen például a látomásának, hazugságának hálójában hősiesen vergődő kisfiú jelenete, vagy a szarvas alakja, a szarvasé, amely néhány soron át ott mozog, és csodálkoznunk kell (nem ritka alkalom Kodolányinál), hogy szemünk előtt hogy nem áll fel a betű a papírról, és miért nem változik át menten azzá, amiről az író beszél! Ez a puha, meleg, könnyed és biztos plaszticitás az új, nagy érték az új Kodolányiban (amikor igazán ráér megírni a dolgait), és a megfékezett hangulati, lírai erő, amely a Vallomás-ban elvesztette minden túlzott dacosságát, vádoló pátoszát, és mégis megdöbbentő kitörésig tud fokozódni a Sánta koldus jajkiáltásában.

Nagy magasságot ért el Kodolányi tragikus művészete, más és más módon, ebben a két novellában, és képei valóban felsőbb jelentések mozgó árnyékát vetik a szívdobogva figyelő barlang belső falára. Annak a szimbolikának, amely az ilyen, nagyszerű naturalizmus mozdulatai mögött tűnik fel, különlegesen igaz, emberi hitele van. Volna enélkül is? A felelet végeredményben csak szubjektív lehet; én azt hiszem, hogy nem volna. Kodolányi művészete a naturalista empirizmus nélkül nem vetné ugyanezt a szociális árnyékot, ugyanezt a sorsjelentést. Valami mást vetne, ami lehetne ugyanilyen értékes, de más hátsó tartalmat mondana. Most nagyon emberit, megbízhatót mond. Ez természetes – és Babits is nyilván nem az így dolgozó, teljes keresztmetszetet föltárt naturalizmus ellen szólalt fel –, hiszen az igazi naturalizmus tulajdonképpen humanizmus: az emberszerűséghez, az emberi adottságokhoz való szigorú ragaszkodás. Ragaszkodás egyúttal a lélekhez és a szellemhez is, engedélyezése és kriticista ábrázolása – ha kell – bármilyen egyéni színezetű metafizikának. Mikor a naturalizmus elveti a spekulációk „abszolút érvényét”, álláspontja nem jelent szegénységet, földhözragadtságot, csak a pragmatikusság természetes és elérhetetlen vágyát, azt a kívánatos hűséget a valósághoz és igazsághoz, ami nélkül semmiféle jelentős irodalom el nem lehet. A naturalizmus él, és mindig nélkülözhetetlen marad; mert az az irodalomban, ami a gondolkodásban a természettudományi elv; és mert végeredményben csak egy módszer.

Hogy mennyire csak módszer, mihelyt tehetséges ember alkalmazza, azt Kodolányin is nagyszerűen érezheti mindenki, aki a Sötétség-et és a Vallomás-t elolvassa. S egyúttal érezni fogja az örök egyforma lényegen kívül azt a világnézeti különbséget is, amely a generációk szellemét, kritikáját, egész tartalmát egymástól – de nem egymás rovására – elválasztja, azt a fiatal lelket, amely a naturalista Kodolányit előző nagy naturalistáktól, a többiektől – természetesen Móricztól is – függetleníti.

Gellért Oszkár: Testvérbánat csillaga

Húsz-huszonkét év távlatába nyújt visszapillantást Gellért Oszkár reprezentatív verskötete, s így világos képet ad írójának fejlődéséről is. Nem volna illő e költővel szemben a felfedező szerepére vállalkozni, de Gellért Oszkár relatív ismeretlensége ezt, ha nagyon kis mértékben is, de megköveteli. Szeretnénk, ha a közönség megtudná és megjegyezné, hogy e könyvben egy olyan hatalmas költői szellem rakta le tehetségének érett és tisztult értékeit, aki megérdemli, hogy nevét a legszélesebb körű nyilvánosság Ady és Babits neve mellett emlegesse.

Gellért Oszkár még ezután lesz a nagyközönségé, ő még nem ment át a vérünkbe, verseiből nem lett test a testünkben, lélek a lelkünkben. Úgy érzem, őt nehezebb megszeretni, mint Adyt. A megkedvelés akadályai nála talán nem olyan kézzelfoghatóak, de annál makacsabbak és erősebbek. Adyban sok trubadúrvonás volt, egyénisége majdnem teljesen megegyezett a halhatatlan forradalmár költő századokon át kistilizálódott eszményével, és költészetének újsága elsősorban a konzervatívokat riasztotta vissza. Gellértből majdnem minden szokott költői vonás hiányzik, ő igazabban tud ember lenni, és költészetét maguk a modernek se értik és méltányolják érdeme szerint.

Nehéz volna megmondani, mi ezekben a költeményekben a jó, mi bennük a fascináló erő, de ez a zavar éppen Gellért sűrített eredetiségét mutatja. Riadtan állunk meg az intellektusnak, a reális fantáziának, fojtott szenvedélynek, természetes perverzségnek modern, másutt népies ritmusra zengő harmóniái és diszharmóniái előtt. Megzavar bennünket az a bátorság és látható kedvtelés, amellyel Gellért költészetbe nem valónak hitt tárgyakhoz nyúl; megzavar a sok furcsa főnév és ige, a test egyes részeinek szokatlan kirészletezése, a hang idegessége, a vers súlyosan zörgő zenéje, a népballadaszerű és bibliai fordulatok zordsága és monotonsága, amely oly kitűnően illeszkedik Gellért kemény verseibe és gondolataiba. Nem tudunk megfelelő jelzőt találni, amely a kötet minden versét minősíthetné. Némelyiket szimbolikus balladának nevezhetnénk. A legtöbb monológ. Dalai könnyedek, igazi dalok, és mégis tartalomtól roskadó nagy költemények.

Különösen meglepőek, néhol túlságosan is meglepőek, Gellért szerelmi versei. A feleségnek állandó Múzsa-szerepe van. Gellért nem a szeretőjéről, nem is a Petőfi által szentesített és Szabolcskáék által szentségtelenített idilli színezetű házasságról, hanem két kultúrember szerelmi együttéléséről: a feleség-felebaráthoz fűződő mindennapi és véresen átérzett viszonyról ír. E téren egy-két költeménye valósággal lehetetlen feladatot oldott meg. Egy idegorvos se ért jobban a lelki analízishez, mint Gellért: nemcsak költészet él, állandó belső vivisectio folyik bennünk e versek olvasásakor.

Külön kellene foglalkozni a könyv legérdekesebb és talán legszebb részével, a forradalom után írt költeményekkel, ezekre azonban itt és ma jobb ki nem térni. Az olvasó útbaigazítás nélkül is bizonyára megtalálja bennük a lényeget, hiszen e versek megértéséhez az irodalomkedvelésen és érdeklődésen kívül csak egy kis emberszeretet szükséges.

Két fiatal magyar költőről

Ideje volna, hogy most, amikor általános a panasz az irodalom „pangása” miatt, a nagyközönség és az íróvilág fokozottabb érdeklődéssel kísérje két fiatal magyar költőnek, Sárközi György-nek és Erdélyi József-nek a fejlődését. Akik szeretik a verseket, mindkét nevet jól ismerik: Sárközi négy-öt éve dolgozik a Nyugat-ba, Erdélyinek pedig a nyár derekán jelent meg első kötete, az Ibolyalevél.

Sárközi, a fiatalabb, érett tisztasággal egyesíti magában a formai modernséget a tartalmi konzervativizmussal. Újak a versei, frissek, mint a harmatos nyári mező, és sugarasak, mint a folttalan éter. Mindazt, amit költőinek tartanak, és amit a sok dichterling szenvelgő póza miatt már szinte nevetségesen légiesnek ítél a kritika és a közönség, Sárközi hosszan hullámzó költeményei póztól és szenvelgéstől megtisztítva adják elő, annyi idealizmussal, amennyire nálunk talán még sohasem volt példa. Az idealizmus Sárközi legmélyebbről fakadó sajátossága, nem az az idealizmus, amely a primitív lelkek problémanélküliségének szülötte, hanem az a fanatikus hit, amely iszonyatokon és sötétségeken keresztül is ragyogó lendülettel tör az ég felé. A német Hölderlinen kívül alig van költő, aki a valóságot ily tökéletesen tudta volna anyagiatlanítani. Sárközi nem forradalmár; formai újszerűsége ma, a szabad verselés idején, olyan természetes és lélekbe simuló, hogy modernségét észre se vesszük. Vallásosságában nincs semmi programszerűség; gazdagon díszített verseiben, melyek kötetben eddig még nem jelentek meg, oly nemes hangon szólal meg az istenhit, hogy semmi dogmatikus ízt nem talál bennük az olvasó. Sárközi képei és kép-gondolatai éterikusak, de nem súlytalanok, s bármennyire tárgyszerűtlenek is, sohasem frázisok. Az egyetlen kifogásolható néhány versének barokk felé hajló túltömöttsége. Van bennük egy kis szándékos groteszkség is, amit újabban növel Sárközi archaizáló törekvése, de egészben véve szinte csodálatos, hogyan tud ez a nem földi életre született költő (aki egyébként 2400 korona havi fizetésért napi nyolc órán át dolgozik egy hivatalban) ingadozás nélkül megmaradni a legelőkelőbb költői stílus ünnepélyes és átszellemült magasságaiban.

Formában és tartalomban konzervatív Erdélyi József is, akit szintén a Nyugat nevelt fel. Erdélyi nem „költeményeket”, hanem „dalokat” ír. Nem magyarázkodó, hanem magyaros. Népies, őszinte és nyers. Sokszor zavaros, de mindig üde. Nyerseségében és nyelvében sok az erő. Miről is? Mindenről és semmiről: jókedvéről és szomorúságáról. Könyvének általános hangulata nem az a mennyei fényesség, amely Sárközi verseinek olvasásakor öleli át az olvasót, hanem földi tüzek haragos és vidám lobogása. Szenvedélyek és szenvedések lobognak és pattognak itt, keményen és mégis dallamosan. Boldog, csatangoló tavaszi szél csap ki e versekből, olyan friss, édes és egészséges, mint a gyermekek kacagása, sírása. Az Ibolyalevél dalaiban nincs semmi kifejezetten gondolati elem, de annál több az értelem és az ösztönösség. Erdélyi költői területe szűkebb, zártabb, mint a Sárközié, de ezt a strófás szerkezetű dalok természete hozza magával.

A Nyugat irodalmi forradalmának új generációja nagyjában, a modern líra második frontja pedig csaknem teljesen kialakult, és hogy emberei még nem mutatnak fel olyan külső sikereket, mint az előző generáció, annak véleményem szerint a gazdasági krízis okozta általános érdektelenség az egyedüli oka. Sárközi és Erdélyi munkásságuk kezdetén, de már jóval túl állanak azon a határvonalon, amelynek elérése előtt csak jóakaratú biztatást érdemelnek az új írók. Kettőjüket annak alapján, amit eddig írtak, összehasonlítva, azt lehetne mondani, hogy Sárközi az egyetemesebb és nagyobb, Erdélyi a határozottabb és keményebb költő.

Erdélyi József a ponyván

Erdélyi József, aki, ha munkáit nagyon megválogatják, teljes joggal kelthetett volna forradalmival egyenlő értékű feltűnést a népies szellemű lírában; aki – nem mondom, hogy csodálatraméltó bátorsággal, mert hiszen ösztönszerűen cselekedett – megmentette a népi iskola kompromittált jelenét; aki a maga hajlékony egyszerűségével, mint minden jó, újat is jelent, és éppúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint Budapest mellett a vidék és a falu: Erdélyi József Délibáb és szivárvány címmel kiadta kilenc költeményét, mint legközelebbi verseskötet első füzetét. A kis füzet két verssel a legmagasabb költészetet is gazdagítja: a Gólyaköszöntő-vel és a Vadgesztenyefák-kal; s olyan vékony, hogy sorra vehetjük egyes költeményeit.

Az Új bor: nyitány, az új bort kívánó kóbor jövevény tiszteleg benne a Petőfi-dal óbora előtt; kissé Erdélyi középnívója alatt. – A Gólyaköszöntő: nemes, nagy vers; régi, „méltóságosan igénytelen” hangszerelés mellett egyéni és kollektív; a leíró és elmélkedő költészet tisztán lírai találkozása; világháború utáni falu-naturalizmus, amely ágyúkereket kínál a fészekrakó madárnak. Csupa jóíz, egészség, erő és természetes optimizmus. – A Gyimesi emlék: sok üdeség és finom részletszépség; az örök ázsiai-magyar primitívségbe itt is harmonikusan szövődnek el a háború apró hatáshangulatai; eredeti költői-reális meglátások; a kompozíció azonban kevésbé tömör. – Az Ábránd: pár századnyi ódonság újjáteremtése, friss, könnyű zamattal; új Balassi-vers; élő mesevilág és realitás. – A Vadgesztenyefák: ismét nagy vers, talán remekmű; „népdalból indult magyar parnasszizmus”, e tekintetben újítás; és itt meg kell jegyeznem, hogy Erdélyi legjobb skálájának, melyet már a Világ végén kötetben is teljesnek találunk, nem annyira fejlődéséről, mint inkább bővüléséről, gazdagodásáról beszélhetünk, bár rímelésében, enjambement-jaiban, általában költészete formai részében határozott keresés és fejlődés mutatható ki; ez a vers, egészében, de különösen két utolsó előtti strófájában, goethei magas nyugalom, lélek és erő. – A Kiskutya-nagykutya első része jelentéktelen; a másodikban sok jó van, s szép kép a templomtoronyról, de zavar is; harmadik része „magyar népi impresszionizmus”, eleven kis jelenet; formailag is kitűnően kapcsolja össze a vonat után futó kiskutya erejének fokozatos elfogyását a vers lassú elfogyásával. Ilyen apró versekben Erdélyi sokszor alkotott speciálisan jót, ennél is jóval jobbat. – Az Isten kardja jelentéktelen; közhelyei nem tudnak megnemesülni, mint másutt. A nem jó féreg és A torony életképek, anekdoták, különösebb érdem nélkül; az elsőben sok egészséges lírai-leíró humor, mint Erdélyi több régebbi anekdotafeldolgozásában is; a második magasabbra emelkedik, józan gyermekrealitása végtelenbe mosódik a városjáró tanyasi kisfiú kérdésében aki a templomtorony bundás harangozóját nézi az úristennek.

Tekintettel a tizennyolc oldalas füzet kiállításának egyszerűségére és olcsóságára, el lehetne mondani, hogy Erdélyi ponyvára vitte magát. S a költőnek kifejezetten ez volt a célja: az irodalomból csak a maga arcára kíváncsi városi intellektuális rétegek mellett – vagy azok teljes mellőzésével – kapcsolatot találni a magyarsággal, elsősorban a parasztsággal, amely könyvesboltban ugyan soha, de hetivásárok sátraiban esetleg érdeklődik versek iránt. Hosszú idő múltán először jelenik meg vele a ponyván újból az igazi költészet. S bár gyakorlatilag az érdekes próba nemigen vezethet komoly eredményre, Erdélyi József – akár a ponyván, akár az Athenaeum útján – százszor hamarább jut majd el a néphez, mint az akadémiai vagy hivatalos hátterű úri- népies irodalom.

Erdélyi József és versújságja

A lapok foglalkoztak már Erdélyi József tízfilléres versújságjával mint jelenséggel. A tízfilléres rotációs kiadás és főként, hogy a költő maga odaállt a rikkancsok mellé, érthető feltűnést keltett. Én irodalmi szempontból akarok a Felkelt a nap harminchat verséről írni, de van néhány megjegyzésem a változatlanul sokat pertraktált „jelenségre” is.

Erdélyi József cselekedetébe csak túlzás magyarázhat bele kortünetet. Nem igaz, hogy a költészet ponyvára, utcasarokba szorult, hogy az író a rikkancs „szánandó” szerepére kényszerült. A valóság kevésbé szenzációs. Erdélyinek előfizetők gyűjtése, de alighanem idegen vállalkozó révén is éppúgy módja lett volna mostani verseit füzetben vagy könyv alakban kiadni, ahogy eddigi köteteit megjelentette. Amennyibe ez a kiadás került, annyiért könyvet is csinált volna a nyomda. Erdélyi azért választott újságformát, mert nagyon sok emberhez akart szólni, kultúrcselekedetet kívánt végrehajtani: jó verseket akart eljuttatni a sanzonos rossz ponyvát állandóan vásárló városi és falusi tömegekhez. Miután a tömegek szegények, a sokezres példányszámmal egyidejűleg filléres árról is gondoskodni kellett; és mindkét követelmény az egyszerű üzleti elgondolás parancsoló mozdulatával mutatott az újságformátumra, mint legjobb sikert ígérő megoldásra. A költő egyébként csak egy régi ötletét variálta most legkonzekvensebb formában, hiszen már 1926-ban „ponyvára vitte” műveit, igaz, hogy akkor mégis tizenhat oldalas, füzetes formát választott e célra. Önként és tudatosan vállalt rikkancsszerepét legfeljebb naivnak lehet tartani, de nem szánandónak; ebben a tekintetben különben csak a siker mondhat igazi kritikát.

A harminchat vers egy hatalmas szerelmivers-ciklus első részlete, és esetleg további alakulásában nagyon könnyen válhat egy olyasféle népszerű irodalmi művé, mint a világlíra legkedveltebb szerelmidal-gyűjteménye, Heine híres kötete, a drágaköveket és hamisgyöngyöket gazdagon öntő Buch der Lieder. A versízlés általános nemesedése szempontjából páratlanul fontos volna, hogy a kísérletnek eredménye legyen, és az első harminchat vers „ponyvasikere” megmutassa a kiadóknak azt az üzleti lehetőséget, amely az Erdélyi-féle Dalok Könyvében rejlik. Erre a szerepre egyetlen mai magyar költő sem alkalmas annyira, mint a népies formák révén igazán széles köröknek beszélő Erdélyi, akinek olcsó könyvét a teljes népszerűség felé most óriás szárnyakkal vihetné a legegyetemesebb téma, a szerelem.

Annak az itt elképzelt és vázolt szerepnek a megítélésében, amelyet a magyar Buch der Lieder az olcsó Petőfik mellett betölthetne, sokkal fontosabbnak gondolom az átlagos jó nívót, a nagy változatosságot, színességet, a nyelv tisztaságát és a verseknek a mai élettel való telítettségét, mint azt a szorosabban vett irodalmi kívánalmat, hogy minden egyes darab remekmű legyen. Ilyen munkánál ez talán emberfölötti igény volna. Ami fontos, az a költő kitűnősége; és ez megvan. Az úgynevezett gyönyörű vadvirágos rét a fontos: és a nap felkelt, és ezer meg ezer virágot ragyogtat Erdélyi rétjén. Gaz is van ezen a réten, de sokszor a gaz is gyönyörű; és amikor nem gyönyörű, akkor még talán észre se vesszük, ahogy a virágos rétből is a virágokra emlékszünk.

A Felkelt a nap költeményeiben egy nagy és örök lelki színjáték édesen és keserűen naiv, édesen és keserűen fiatal és csak keserűen mai képeit kapjuk. A költő mindenről beszél, és mindig visszatér a szerelemre. A reflexiók gazdagsága és változatossága oly nagy, és annyira élő, hogy az alkalom, amely a verseket kiváltotta, nyilvánvalóan évtizedek óta felgyűlt élmények előtt nyitott zsilipet. Fáradtság, szemérmesség, kiábrándultság, okosság és sok egyéb nehezen viselt fék hullott le itt egy emberről, hatalmas forrás indult meg, saját gazdagságának örülve, a felszabadult mozgás élvezésén kívül nem sokat törődve bármi egyébbel. Nem pártolom a könnyű munkát, de természetesnek, sőt egyenesen üdvösnek gondolom ezt a gondatlan zuhogást, amely, mint minden áradás, sok idegen anyagot és roncsot is görget felszínén.

Erdélyi irodalmi értékeit, eredetiségét, emberi és szociális korszerűségét többször volt alkalmam hangsúlyozni régi cikkeimben, még akkor, amikor a kritika túlnyomó része Petőfi-epigonizmussal akarta elintézni a költőt. Szeretem Erdélyit, a hibáival együtt. Ez a kitűnő költő, aki elsőnek ért meg valamennyi kortársa közül (magamat is közéjük számítva), ebben a verssorozatában gyenge verseket is közölt. Az egyszerűség és a természetesség egymagában nem ér semmit, ha nem hordoz nagy, reális vagy szimbolikus tartalmat. A Felkelt a nap jelentéktelen költeményeiben és még több költemény részletében az egyszerűség és természetesség nagy erénye romantikus, szentimentális, néhol nagyhangú semmitmondássá válik, és csak a színes hír értéknívóján mozgó rímes epikumokat ad a zsánerdarabokban. Az élmény, amely a páratlanul bő áradást létrehozta, ezekben a sokféle túlzottan kifogásolt versekben saját maga tehertétele lett, nem válogat, túl gyorsan teremt, és a ciklikusság átkaképpen naivul erőszakolja az „aranyhajú lány” költői képét ott, ahol maga a vers nélküle is meglenne. Másik hibája néhány versnek Erdélyi politikai elképzeléseinek bizonytalanságában találja magyarázatát: a szocialisztikus versek néhol érthetetlenül szimplán érvelnek, vagy szimpla konklúziókat vonnak le. Álom- és meseszerű képekkel sikeresen politizál Erdélyi, mert a fogalmak vagy képek sokértelmű szimbolikája megengedi a reálpolitikai árnyékvetést is; azonban sokszor nem így dolgoz fel társadalmi témákat, hanem – talán az állandó poétikusság és népmesehangulat elől menekülve – a közvetlen szókimondás területére lép, és ilyenkor csak az egyszerű, irreális meggyőződést látjuk a maga nemes és félreérthetetlen zavarosságában. Erdélyi elmélkedő politikai verseinek árt az egyszerű és természetes realizmus, és használ a fátyolozó szimbólum.

De hagyjuk a kifogásokat. A hibákat úgyis mindig könnyebb meglátni, és ezen a helyen érintésüket is csak a költő iránti nagy becsülésem engedélyezte. Erdélyi a maga legjobb lényegében olyan kiváló tehetség, hogy tökéletes műveket tud teremteni. Nála magának az alkotás folyamatosságának, szakadatlan bőségének kell örülni a biztosan várható ritkább remekművek vagy az állandó magas nívó igénylése helyett. Nála (aki dolgozás tekintetében nyilván a Petőfi-, Puskin-, Burns-féle poéták közé tartozik) egyáltalán nem hiba, hogy gyenge, sőt rossz verseket is ír. A Felkelt a nap is hozott remekműveket. Mert ha jelentéktelennek minősítjük az olyan verseket, amilyen a Szegény ember szerencséje, vagy a Szép és jó, akkor milyen szeretettel beszéljünk például a Mókusok, Utoljára, Búcsú egy naptól és más darabokról, a legfőképp az Őszi álom-ról? És hány vers van még ezen a nyolc újságoldalon, amelyet szintén kitűnőnek kell tartanunk, noha van bennük egy-egy zavaró, naivan egzaltált, de könnyen kiigazítható részlet! Ha Erdélyi, mint Baudelaire és annyi más tette a munkáival, egy idő múlva visszatér ezekre a csaknem kész, hibás költeményeire, és nyugodtabb lelkiállapotban elvégzi rajtuk a végső simítást, mostani verseinek még nagy részét magasra emelheti. Arra a nívóra, amely az övé is, arra a nívóra, amelyen az érzékletesség, a tartalmi, formai és kompozicionális harmónia találkozik, és amelyen a legkisebb vers is egy lehetséges lelki szituációnak maradéktalan rajza, valami emberi, nagy felfedezés.

A legjobb Erdélyi jellemvonásait már többször fejtegettem, de mostani versei alkalmából megint érinteni szeretném azt az érzésemet, hogy a világirodalom legnagyobbszerű lírai termékeiben, minél magasabbra megyünk, annál jobban egyeznek az egyéni vonások. Az igazán nagy versek, a témakülönbség következményeitől eltekintve, ami másodrangú a megítélés szempontjából, feltűnően hasonlítanak egymásra. Mintha volna valami egyetlen, klasszikus ideál, amelyet kimeríteni egy ember sohasem tud, és amelyet többször-kevesebbszer elérnek a jó költők. Erdélyiben nemegyszer éreztem ezt az örök hangot. Amikor ez a hang szólal meg nála, megszűnik a mostanában szerintem túlzott esztétikai agitációval propagált népi vagy magyaros irányba tartozni: ilyen költeményeiben specialitásukat vesztik az egyéni vagy iskolai tulajdonságok, eltűnik még a szépség is, és az egyetlen megmaradó kategória a tökéletesség. Ilyenkor Erdélyi nem „népi” költő, a hangja akár a Goethéé is lehetne, és műve a legmélyebb szellemiség jelzőkkel kimeríthetetlen automotorizmusának életét kezdi élni.

Noémi fia

Minden tekintetben elsőrangú munka ez a Noémi fia, Laczkó Gézának most második kiadásban megjelent regénye. Megvan benne minden, ami az olvasmányt teszi, és mindaz, ami a magasabbrendű irodalom eszköze. Nem mondom, hogy nagy regénye lehet a magyar irodalomnak, hogy legjava terméséből való, azt szentül hiszem. Mint ahogy Laczkó Géza maga, mint összegyűjthető nem sok művének szerzője, inkább a legjobb, mint a szélesebb hatású, átfogóbb, nagy dolgokra ösztönösen ráhibázó vasgyúró-regényírók közé tartozik. Nála a hibátlanság pótolja a későbbi maradandóságban azt, amit emezeknél talán a korszakosabb jelentőség sem tud majd pótolni akkor, amikor ítéletében függetleníteni kezdi magát a korunkból lassan kinövő jövendő.

Nem tudom, hogy fogadta annak idején az irodalmi közvélemény Laczkó regényét. Valószínűleg teljes elismeréssel. De ha a legnagyobbal fogadta is, mégiscsak meglepő, hogy Laczkónak erről az egyáltalán nem exkluzív finomságú regényéről a nagyközönség nem beszél eleget. Ilyen értékű prózai olvasmány, ha más nyelven íródik, európai hírnevet és e hírnév mellett nem szégyenkező jövedelmet szokott szerezni írójának: ezért kell majd mindenkinek újból felszólalni mellette, hangosan, hogy legalább itthon legyen rá figyelmes újabb néhány ezer olyan olvasó, aki vigyorgó foltnak tartaná irodalmi kultúrája legújabb szabású szalonkabátján e szép könyv nem olvasását abban az esetben, ha ugyanezt a regényt valamelyik Laczkó-szerű francia írta volna…

Francia író… Laczkó félig az! Magyar is, de inkább magyar érték, mint magyar szellem. És ezt épp dicsőségünkre mondom, büszkeségünkre: igazán örülhetünk (ha már ilyesmi az örömünk), hogy a föld másfél milliárd mozgó kis gömb-koponyájába magát szétaprózó isten épp itt, Magyarországon, magyar nyelven termelte ki ezt a nemzetközi-magyar értéket! Magyar és nemzetközi ember: nagy megbecsüléssel szeretem a regényét sőt magát, Laczkót, éppúgy, mint keserű mosolyú stílusát. Ez a stílus és magyarul: éppoly különleges szeretetet érdemel, mint egy másik, ünnepelt, nem franciás regényírónk írásainak kizárólagosan magyar és nyers jóíze! Laczkó bánatosan zengő és vidáman ugrabugráló tücsök-stílusában pikantéria van: kis ívű, de mindig célba sistergő rakéták, ferde, váratlan oldalsugarak szövevénye, mozaik, mézcsöppek és gunyoros gombostűk, és minden flaubert-i tömör precizitás és tacitusi elvontság mellett friss, vérpiros élet.

Azt hiszem, Laczkó Géza, mikor érdemesnek tartja, legjobb stilisztája tud lenni a magyar prózának: aki gondosan olvas, annak a Noémi fiá-ban éppannyi gyönyörűséget ad az író, mint a stílművész.

Ady tragédiája

Révész Béla, akinek első Ady-könyve, mint emlékezetes, igen rövid idő alatt két kiadásban is elfogyott, új könyvet írt a megújult magyar líra nagy halott vezéréről, s ennek az új Révész-Ady-könyvnek rendkívüli jelentőségét szellemi és tárgyi tartalmán túl fokozza még a pillanatnyi „helyzet” is: illőbb szerénységig hökkenti vissza azokat, akik ma, amikor a magyarság szinte egyetemesen rádöbbent Ady nagyságára és jelentőségére, valósággal kiuzsorázzák a halott költő emlékét, nem egy esetben csak azért, mert Ady dicsőítésével magukat szerepeltethetik.

Révész Béla könyve nem szerény könyv: ellenkezőleg, a legnagyobb ambícióval lép fel. Ady tragédiája a címe, tehát akkor akarja megmutatni Ady belső világát, amikor a legkegyetlenebbül nyargaltak át azon a nagy embersorson, egymást keresztezve, a leggonoszabb embertelenségek, bántalmak és kétségbeesések visszhangos sortüzei. Révész Béla könyve „a háború, a házasság és a forradalom” éveinek Ady Endréjét adja. És oly igazán, oly brutális, fájdalmas erővel, hogy ez az írás nemcsak testi közelségbe hozza hozzánk (tízezrekhez és százezrekhez, akik élve már nem láttuk őt), hanem – éppen a megjelentetés eltipró nagyszerűsége révén – megteszi azt a másik szintén fontos szolgálatot is, amelynek szükségességéről az elébb volt szó: mindenkit ráeszméltet arra, hogy Ady Endréről írni nem szabad mindenkinek!

Révész Béla tragédiát írt a könyvében, szellemet idézett, lelket tett testté. Külső, adatszerű életkörülmény sehol sem marad művében átlelkesítetlenül (egyáltalán jóval kevesebb benne az „adatszerű” tartalom, mint amennyit hasonló terjedelmű életrajz megkívánna); minden eseményt Ady szellemére visszavetítve, hatásában ír meg, s bár az eredmény realitása egy kissé szükségképpen bizonytalan szokott lenni, ha szellem rajzol meg szellemet: az az Ady tragédiája éppen a szellem életteljes körülrajzolásában, a léleknek egy másik lélekkel összekapcsolódó testtéváltásában a legerősebb. Az a hatás, amelyet kápráztatóan gazdag vibrálásában tesz az olvasóra e könyv, testvére a nagy elmosódó és mégis határozott zenei hatásoknak; és valahogyan ez a munka igazán zeneműhöz hasonlít: Révész Béla egész zenekarral beszél. Az ilyen széles gesztusú lírai kísérlet általában bosszantó szokott lenni; Révész könyvénél is érezhetünk valami hasonlót, de bátortalan érzésünket azonnal elcsitítja a belátás: Adyban – munkássága mutatja – vad kínokká tüzesedtek, óriás szimbólumokká nőttek kis adatok és események, kell és illik tehát ez a megnagyító zenekar-stílus Ady szellemének eleven, lüktető, igazi, testi megsejtetéséhez.

A zenekar Révészé, az eredmény, a hatás: Ady. Talán azért bontakozik ki ily határozottan, vagy mondjuk, elhihetően ez a szellemkép, ez a túlvilági szellemszobor, mert Révész Béla valósággal leleplez – nem pletykákban, hanem úgy, ahogy szobrot szokás leleplezni –, és egyénisége félelmetes meztelenségben mutatja meg Adyt. Különös és érdekes, hogy az ünnepelt Ady épp ezért nő ily félelmetessé előttünk ebben a könyvben, mert írója egyáltalán nem titkolja Ady egy s más olyan jellemvonását, amelyet másnál pusztán csak hibának, bűnnek látnánk: a féktelen önzést, az akaratgyengeséget és egyebeket, mindazt, aminek az ellenkezője is megvolt, s ami éppúgy túlfejlődött benne, mint ahogy „jó” tulajdonságai is messze túlcsaptak a rendes határokon, és különös összetételükkel csak erősítették, színezték zsenijét.

Révész Béla nem rejteget semmit, igaz Adyt követel és ad, s még a kegyelet cenzúráját is csak időlegesnek ismeri el. Könyve, mely minden líraisága ellenére vagy talán éppen ezért végtelenül kemény, határozott, ijesztő és elragadó, eleven ember-élményt jelent, tartalmaz néhány olyan életrajzi mozzanatot, amely puszta tényként reprodukálva is megdöbbentő hatást keltene az olvasóban. Arra a részre gondolok, amely a sorozási szekatúrákról szól. A személyes gyilkossá-levés kényszerének ezt az iszonyatát, Ady iszonyatát oly mélységesen látja és átélte Adyban Révész Béla, hogy mélységében, a verseket tisztázó hatásában e részlet mellé talán csak az a jellemzésrészlet állítható, amelyben Ady „hit nélkül való” protestantizmusát magyarázza meg a hivőknek és nem protestánsoknak.

Karinthy, a kritika és az alapszabályszerű modernség¹

Azzal a kritikával kapcsolatban, amelyet a Pandora legutóbbi számában Illés Endre írt Karinthy Frigyes Lepketánc című meglepően gyenge egyfelvonásosáról, Karinthy, ez az ötletmozaikmunkában aprózódó, de kiváló tehetség, mely oly könnyedséggel tudja meghódítani a magas elismerést és olcsó népszerűséget, hogy sokszor már mintha maga sem tudná megkülönböztetni magában az elsőrangú direktívákat és tiltásokat: egy hetilapban kijelentette többek közt, hogy egyáltalában nem ellenszenves neki a fiatalok szigorú, bíráló hangja. Megjegyzem azt is, hogy a cikk bevezetése váratlan támadásról beszél, amely Karinthyt egy írócsoport részéről érte, holott sem támadásról, sem váratlanságról nem beszélhetünk, s Illés a maga nevében írt, noha, úgy tapasztalom, nagyon sok Karinthy-hivő véleményét fejezte ki.

Szeretném, ha Illés kritikájának hangja valóban nem volna ellenszenves Karinthynak; mert nekem, enyhén szólva, ellenszenves Karinthy elsietett válaszának üres hányavetése. De a túlkényeztetett hiúság pillanatnyi sértettségével már meg is magyarázhatjuk az oly értelmetlenségeket, mint: a Pandora fiatal kritikusa az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá, vagy, hogy: olyasvalakivel párbajoznék, akinek közben vívóleckét kellene adnom. Ha Karinthy komolyan megnézi Illés Endre egyszerű, mindenki által ellenőrizhető, az író múltját tisztelettel kikerülő s minden személyes élt nélkülöző megállapításait, nem fog többet az emlőivel előhozakodni, hanem elgondolkodik azon, hogy lehet-e egyik napon ecetben és olajban, a másikon drága, illatos kenetekben főzni drámát és irodalmat.

Ne beszéljünk hát Karinthy cikkének effajta kitételeiről, hanem nézzük meg a válasznak azt a nem személyeskedő részét, amely az irodalmi fejlődésnek egy régi, téves felfogását ismétli el: „…a futuristák legalább levonták a konzekvenciákat, és megszakították velünk a szellemi érintkezést.” A legalább szó itt, ha negatíve is, szimpátiát jelez.

Azt hiszem, az írói becsületesség alapföltétele, hogy a múlttal való szakítást vagy múlthoz kapcsolódást egy-egy író saját belső törvényei szabják meg, s a konzekvenciákat mindenki a maga mértéke szerint vonja le. Mást csak dogma mondhat, nagyon szűk, „fiatal” vagy „öreg” dogma. S az igazi múlttal való szakítás nagyon kérdéses még a futuristáknál is, és még kérdésesebb, hogy minden korban és egyénben azonos recept szerint – azonos múlttal szakítással – történik-e a megújulás? Nem érezhetik egyes új írók, vagy egy egész generáció, újszerűségük egyik részét akár éppen annak művelésében, amit közvetlen elődeik elhanyagoltak? A jó lényeg mindig új, s ha a külsőségeket nézzük: az újkereséstől való irtózás korlátoltsága éppoly ellenszenves, mint maga a „futurista” korlátoltság, vagy az az egyébként mulatságos kritikai tájékozatlanság, amellyel „futurista” munkához közönség és kritika legtöbbször közelednek. Műveletlenség, felületesség és intuícióhiány együtt dolgozik közre abban, hogy a „futurizmusok” kifogásolói és dicsérői szinte alig tudják meglátni a forma és stílus mögött az értéket, a kompozíciót és tartalmat, ezek elégtelenségét vagy teljes hiányát, a szükségtelen bizarrságok vészes álarcában akárhányszor Farkas Imrét vagy egy lapos zsurnalisztaköltőt.

Aki a „legalább levonták a konzekvenciákat” dogma híve, az nem ért még rá a szavak mögé nézni, az aktualizál, újságírószemmel leír, és nem megmér. Mert az újnak ezek a kihangsúlyozásai mindenkor lényegtelenek maradnak az új művek egészével szemben, sőt az újszerűség – ez a mulandóság – akárhányszor nem is a művekben, hanem a környezet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan reagálásában van: a megátalkodott konzervatív dogmatikában, a történeti látású, mélyebb kultúra hiányában, a mohó és naiv kultúrsznobságban. Ami kész és kitűnő, az rögtön időtlenné válik (bár időpontból indul ki), ha százszor „futurista” is. Az újat tehát sokkal helyesebb természeti jelenségnek fölfogni, láthatatlan-látható, gyors-lassú, hangos-halk, szerves fejlődés eredményének, mert ha az újszerűség művészileg befejezetten jelentkezik, akkor az elfogulatlan élvező szemében egyformán lehet új és nem új, de mindenesetre természetes lesz. Az új érték megszületése percében régivé változik, törvénnyé és mintává – késleltetésről legfeljebb a környezet gondoskodik. Ady is sokaknak természetes volt; másoknak, akiket általában lenéznek, ma is „új”: nyilvánvaló, hogyha nem múló sallangokat veszünk újságnak, akkor az „új” fogalma azonnal változik, s legfőbb meghatározói közé beveszi a környezetet. Az újnak tehát, amely dacosan szokott kikelni a mindenkori jelen elutasító mozdulatai ellen, tulajdonképpen örülnie kellene az elutasításnak, mint olyasminek, ami létalapját adja. De melyik újító hajlandó elismerni, hogy új értéke csak a környezet – egyébként vitatható – butaságában áll?

Másban van az új, valahol sokkal mélyebben, tisztábban és bonyolultabban, elrejtve olyasmibe is, amiről most nem beszélhetek, a forma, stílus és tartalom végtelen sok kémiai keveredésében. Valami univerzalizmus – van már ilyen? – uralkodik a szellemi életben, nem eklekticizmus, hanem lélektannal és esztétikával fölmérhetetlen Egyetemesség, amelynek mindenkor csak részlete az iskolák és egyének esztétikája, s csak részletek részlete a vita. Ezért eredménytelen végső pontokon, bár ott sem haszontalan, a vitatkozás és kritizálás, s ezért marad meg egyedül fontosnak a mű, annak belső ereje és a mögötte álló ember, aki egész szubsztanciájával mégiscsak jobban képviseli az Egészet, mint tudatosított maga-részletével, a gondolataival. A művészet azonban, mint élő hit, éppúgy megteremti a maga teológiáját, mint a vallás: hitvitákat folytatunk, s esztétikákat állítunk fel, pedig előre tudhatnók, hogy valamennyi tévedés. A kritikai szellem mindamellett hasznos lehet, ha szabad, becsületes, őszinte, teremtő akarat tölti ki, s nem erőszakos, félig kulturált megszűkítés, az egyéni részletátfogást még jobban részletté törő, pártérdekű, felelősségérzet nélküli dogmatika vagy presztízsóvó irodalompolitika irányítja.

Az a kritikai becsületesség, amelyre szükség van, amelyet a Pandora szeretne újból megteremteni Magyarországon, s amely csak akkor lehetne tökéletesen egységes – tévedhetetlen akkor sem –, ha egy ember végezné: ez a minden rétegződést egyszerre látó kritikai vágy becsületességet és komolyságot kíván a „környezettől” is. Emeljek én is szót megítélések ellen? Olyan helyről jöttek ezek, amelynek elsősorban zsurnalisztika-hivatása van, s amelynek szempontjait, úgy látszik, sem tájékozottság, sem belső tárgyhoz értés nem emeli művészileg elég magasra ahhoz, hogy a szép emberi-politikai gondolatok körén túlra is szélesítse láthatárát. De a magyar „környezetből” más hangok is feleltek, nem manifesztumban, hanem tettben hívó szavukra, s a tisztázás aktuálissá tett, régi vágya bátran és nemesen hangzott el olyan nyilvánosság-fórumról is, amelytől nem elsősorban vártuk: egy déli bulvárlap hasábjain. Kemény Simon nem mellettünk beszélt, hanem a magyar helyzetről, és sürgető, hiányra rámutató írása lényegesen különbözött attól az írásbeli tévedéstől, amely a fentiek elmondására alkalmat adott. Nem hiszem, hogy Kemény Simonnal több dologban egyetérthetnék, mint Karinthyval, de nem akartam szó nélkül hagyni fölhívását, mint ahogy a Karinthyval kapcsolatos cikkre, mint jelenségre is válaszolok:

Abban a szégyenteljes zűrzavarban, barátkozásban, elfogultságban, dogmatizmusban, kritikahelyettesítő kommünikézésben, amely évek óta megüli a magyar irodalmi életet, a helyi érdekű felfogás, szokásjog alapján, csakugyan támadásnak nevezheti az elutasítást. Ebben a zűrzavarban természetesen sokaknak kívánatos volna, ha dogmatikusan ítélnénk el valakit – mondjuk: Karinthyt vagy egyik munkáját – mint például burzsuj-intellektüel írót; bizonyára kellemesebb volna az is, ha „futuristamód” vágnók le, „érdekesen”, „speciálisan”, tehát éppen ezért „veszélytelenül”. Ebben az esetben olyan titkos szövetségérzés alakulna ki köztünk és az „öregek” – kik az „öregek”? – között, amilyen, mint már nagyon találóan megjegyezték a Pandora helyzetének jellemzésére, kialakulóban volt a magyar politikában egy reakciós hatalmi tábor és a Vági-párt között: diszkreditálni az igazi ellenfelet! Az volna kellemes, ha a fiatalság levonna minden konzekvenciát, egészen az irreális sematizmusig, s a múlttal megszakítana minden szellemi érintkezést, hogy szabályszerűen, egyesek modernségének vagy konzervatívságának alapszabályaihoz alkalmazkodva legyen modern. De az igazi, építő akaratú fiatalság, amelynek semmi köze Karinthy emlőihez, de köze van az egész magyar szellemi múlthoz és élethez, nem fogad el kimondott vagy hallgatólagos utasításokat arra nézve, hogy milyen összetételű legyen jövője, esztétikája, esetleg szociális vagy nemzeti érzéke, rokonszenvei és egész világfölfogása. A régi hangot egyetemesen csak az ítéli el, akinek nincs vagy gyenge a hangja, az, aki az avult ó-radikális recept szerint bátor; a becsületes és igazi új irodalomnak és kritikának azonban kemény – talán tévedő – igazságérzetének kell lennie, s van is, ahhoz, hogy esetleg konzervatív is legyen, nagyon konzervatív, olyan, amilyennek természetes fejlődése és ereje kiépíti vagy kiépítheti: nem öreges, és nem fiatalos, látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben, s lemond a testhez és érdekhez szabott modernségről. Hogy mennyire más a többieknél, azt mutatja a Lepketánc-kritika is, mint jelenség. Ugyanez a kritika, mint vélemény, lehet becsületes tévedés, lehet rossz és tökéletlen. De nem élünk a Wells-féle Country of the Blind-ban, hogy párhuzamos vélemények összevethetetlenül meredezzenek egymás mellett: nézze meg akárki Karinthy darabját, olvassa el még egyszer Illés Endre kritikáját, és mondja meg, melyik rosszabb a kettő közül.

Megszabadítottál a haláltól

Van ebben az álarcos Krisztus-regényben valami csodálatos, elementáris és egyszerre tudatos erő. Makacs erkölcsi idealizmus és puritánság, amelynek gyökerei megborzongató mélységből táplálkoznak. A lét ősi tisztátalanságát vaporizálja és desztillálja Pap Károly, s művén a legnagyobb egyszerűségben is mindenütt ott van a legnagyobb bujaságnak, a teremtő poézisnek minden jele. Ez ad neki hitelt és örök maiságot, amit különben nagyon veszélyeztetne a stilizált előadásmód, a formai lazaság és a cselekmény túlságos „lelkisége”.

Mert ennek a rendkívüli munkának szembeötlő hibái vannak. Kompozíció? Hat epizód követi egymást, hat novella. A nyelv nemegyszer pongyola, néhol egyenesen magyartalan. A hang sokszor vontatottá, prédikációszerűvé fárad. A tárgyak és szituációk körvonalai itt-ott elmosódnak, külsőségesek, vértelenek. A szellemi attitűddel szemben a zsidó teológiában járatlan olvasó is gyanúkkal küzd helyenként. A jellemek (Mikháel krisztusi etosza is) kissé szimplifikáltak, egysíkúak.

A jelentkező elégedetlenség ellenére mégis boldogan megbékül az olvasó. Rabul ejti egy varázslat szinte szakadatlan jelenléte, az alkotó fantázia, amely minden hibát túlragyrog a Megszabadítottál a haláltól háromszázhúsz oldalán. És a nyelvkezelés kis idegenszerűsége egyszerre különös, nyers zamattá változik, az imbolygó, hiányos körvonalakat misztikusan kiegészíti valami titkos, szuggesztív vibrálás, és röpíteni kezdi valami foszforeszkáló zeneiség, az absztrakciók érzéki életre kelnek, a lelki „szimplaság” tündöklő intellektualizmussá hevül, s a szkeptikus bölcsességnek és a vak erejű, ősi babonának oly kísérteties hangulatával telik meg az egész könyv, hogy olvasás közben számtalanszor úgy éreztem, mintha egy újonnan felfedezett héber vagy babilóniai népeposz világa támadt volna fel köröttem. És így lassan hat első énekévé nőtt a hat novella egy prózában fordított idegen hőskölteménynek, amelynek egyelőre nem is sejthető, jövendő kompozíciójára most, az első két kötet után, még korai volna megjegyzést tenni.

Mindenképpen egy nagy mű garanciáját érezzük Pap Károly regényében, ebben a magyar nyelven megszületett, hangsúlyozottan, fajilag zsidó s amellett egyetemesen emberi eposzban, amelyet befejezni talán egy élet munkája lesz. Ami eddig történt, az csak az előjáték. Mikháel ifjúságának története, első stáció a Messiás útján. S éppen, mert e két kötet szokatlan várakozást, szokatlan igényt kelt, nagyon kívánatos hogy Pap Károly vigyázzon jobban a továbbiak során. Mert az ő regényírói technikája jelen stádiumában a költészet elhitető erejével áll vagy bukik. A költészet sodra az eddigi gyermekkori életrajzában túlemelte az írót a kétségtelen zökkenőkön, és érzéki testet adott az aránylag kis epikai mondanivalónak, de csak hitből és fantáziából, pláne az igazi összeütközések, a teljes messiási világkép megformálásánál, egyre kevésbé lehet valóságot teremteni a történetíró-regényköltőnek. Feltétlenül javára válnék Pap Károlynak, ha a históriai anyagnak nagyobb gazdagságát, erősebb realitását, a környezetnek, a problematikának pontosabb, szélesebb életét (s a biblia és a köztudomás adatain kívül esetleg Martin Buberék nagyszerű héber kutatásainak eredményeit) kapcsolhatná teremtő inspirációjába… Ez a kifogás, illetve tanács azonban – ismét hangsúlyozni szeretném – inkább a jövőre vonatkozik, mint a jelenre, s a jelenben nem hibákra, nem a meglévő alkotásra, hanem inkább arra, amit az író elmulasztott.

Herczeg Ferenc meséi

Herczeg Ferenc meséket is írt, kár, hogy olyan keveset. Az a tizennégy, amit Válogatott munkái-nak 1930-as emlékkiadása közöl, inkább csak ízelítő egy műfajból, amelyet művelt és elhanyagolt. Sőt még ez a tizennégy se mind igazi mese; csaknem a fele részük jelképes ifjúsági olvasmány, meseszínezetű alkalmi-ünnepi hangulatkép, esetleg fantasztikus történelmi rege.

Az a kevés azonban, ami csakugyan mese a meséiből, meglepő, friss, magával ragadó. Nem tudom, mikor születhettek. Írójuk bizonyára ismerte – hogy csak moderneket és kortársakat említsek – Wilde és Kipling meséit; a H. F. Blunckéit már aligha. S az az érzésem, hogy ennyit is valahogy véletlenül írt, mintegy novellairodalmának melléktermékeképpen. Pedig ha igazán kedvet kap rá, ha komolyabb örömét találja ebben a kifejezési formában, alighanem Európa-szerte éppoly népszerű volna a – meg nem írt – mesekönyve, mint amilyen a Wilde-é volt.

Herczeg artisztikus-pszichologikus-szimbolikus meseíró. Semmi vagy kevés köze az északi, a nordikus erényekhez, az ősihez, a formátlanhoz, a szédítően és vonzóan irracionálishoz. Meséi még romantikusnak is csak annyiban azok, amennyiben minden mese, álarc és fantázia romantikus. Még az a technicista hangulat is, amiben az Óz és legújabb társai excellálnak, közelebb áll hozzá, mint a naiv hit és primitív lelkiség. Nem felejtkezik el magáról, mindig érzi, hogy gyerekeknek ír, tulajdonképpen szeretettel leereszkedik a hangnemhez. Józansága, realizmusa és életkritikája játszik, bolondozik és tanít a meséiben, harmonikusan, kedvesen, öntudatosan. Nem merül Hauff-féle arányokba; ahogy az elbeszéléseiben Maupassant-nak a rokona, a feuilleton keretei közt marad ezekben a gyermekhangra rögtönzött tárcákban is. Amit csinált, modern, urbánus, időtlen, egyéni költészet, néhány örök zsánerfigurájával a népmese-statisztériának, illetve az életnek.

Aki így mesél, annak költőnek kell lennie. És Herczegben csakugyan benne lakozik a költő. A tizennégy fantasztikus írásán kívül most olvastam el azokat a műveit, amelyek, már csak formai okokból is, legközelebb állanak a mesékhez, most olvastam el a Száz elbeszélés nagy részét. Sok köztük a kitűnő darab, sőt lehet, hogy ezek őrzik a legjobb Herczeget. Megragad a sodruk, a gazdagságuk, az író igazi, nagy, szinte telhetetlen megfigyelő és gyűjtő ösztöne, elbeszélő, rögtönző kedve, roppant életismerete, szellemének jóindulatú, fölényes, de nemritkán kegyetlen, sőt rideg ereje, drámaian gyors és biztos mozgása, s a valóságnak az az érzéki melege és bősége, amely – a témakör határain belül – minduntalan átcsap a konvenciók páncélzatán; s mindezeken kívül van bennük valami férfias energia és elegancia, amely az író egész egyéniségéből sugárzik, s mind ritkább jelenség irodalmunkban. Mi mindent nem teremthet ennyi kvalitás, ha a költői és nagyúri jellemhez egyéb vonások és ösztönök is társulnak, mondjuk: flaubert-iek!

A sok novella mellett jelentéktelennek látszik Herczeg Ferenc meseirodalma. Pedig ezek a melléktermékek is tökéletesen mutatják legjobb novellaírói értékeit, tele vannak realitással, elevenséggel, szívvel és humorral, lírával és ötletekkel. Legszabályosabban őrzi a meseszerkezetet (s véletlenül a „legnépibb”) közülük a Bögöly három felesége; műfajilag alighanem ez a legsikerültebb alkotás. Igényesebbek, irodalmibbak és jellemzőbbek azonban az író szándékára az olyasféle, álomszerű, szimbolikus történetek, amilyen A bujdosó bábuk, A Himlő-utca, A próbacsendőr és a Kondor, a csavargó. Az egyéni képzelet és stílus tulajdonképpen ezekben bontakozik ki: az említett és meg nem írt wilde-szerű európai mesekönyvsikerhez ebből a fajtából kellett volna még vagy egy tucat. Ebbe a zsánerbe tartozik A lantos házassága is, bravúros kis mű, de nem igazi mese, azonkívül túl érzelmes, és kopottak az ellentétei; s még érzelmesebb a Gyöngyöm és az Anima: csak a megírás részletei igazán költőiek bennük. A Rarami királyné mutatja a simán kellemes másodrangút. Jó írás A majom, A kötelesség vagy a Szarka-vers, még nem lankasztja-bágyasztja őket a nevelő tendencia; az Arany trombita viszont inkább ünnepi, karácsonyi csillogás: gyermekirodalom, célirodalom. A régi ház pincéje pedig már csak kevésbé jelentékeny fajta ifjúsági olvasmány, s amellett inkább novella, mint mese. A mese a legkonzervatívabb műfaj, legkevésbé szégyelli a pedagógiai célt. De azért jobb, ha önmagáért íródik. Bár, meg kell adni, Herczeg nem mindig előírásosan konstruktív a moráljában, sőt néha nagyon gyakorlati.

A legjobbak, a legszebbek e mesék közül megragadó találkozásai a realizmusnak és a képzeletnek. Egy kedves és bölcs lélekbúvár gondolta el, egy ráérő-pihenő drámaíró bonyolítja, egy költő örvendező látása színezi őket. A témák: az élet gazdagsága és megfoghatatlansága. Jellemek és helyzetek, vágyak, panaszok, összeütközések, küszködések, menekülés a rossz elől, a sors indokolatlan, érthetetlen packázásai az egyénekkel, erőfeszítések, sikerek és bukások, a megnőtt lelkiismeret, bűn és jóvátétel, ábránd és valóság ütközése, szerelem, szenvedés, önfeláldozás, igazság és hazugság viszonya, bátorság és szerencse. Szóval az irodalom örök témái. A meseköltészet végeredményben éppúgy regényszerű hatást tesz, mint akár egy verseskönyv: a jó irodalom mindig a magunk tükre.

Ez a kötet is tükör, ezek a mesék is a való világot építik, szuggerálják elénk, a maguk módján, a valóságfestés látszólag mellőzött eszközeivel. Rendkívül élvezetesek a bizarr részleteik, az író, meglepő módon, épp az ijesztő és a borzalmas helyzetek leírásában a legeredetibb. Ilyen például az a jelenet, amikor korcsmai razziája során Peckes Palkó a három fejnélküli csavargóval találkozik, az éjszakai csavargókkal, akik egyetlen, közös fejükbe kártyáznak. Nem lehetnek ezek tisztességes, istenfélő csavargók, állapítja meg róluk a bátor próbacsendőr, s az egész villanásszerű kép olyan nagyszerűen groteszk, mint a maga helyén az a szó, amellyel későbbi kalandjai során Palkó a csendháborító csontvázakra förmed a temetőben: „Uraim…” A meseíró ilyenkor testestől-lelkestől benne van a fantasztikus helyzetekben, s mert élvezi, sugallja is a megrökönyödést. Kitűnő a veszedelmek és szorongások festése, helyenkint kegyetlenül művészi és tömör, akárcsak Andersenben. Bőven akad persze eredeti vonás a hangsúlyozottan szép, poétikus leírásokban és ötletekben is, az igazi, az első meglátásokból elősütő ragyogást azonban nemegyszer elborítja a szokványos színözön. Különösen szépek, érzékletesek a különféle metamorfózisok: A Himlő-utca és nem egy további darab dúskál bennük: szemünk láttára válik élő mozgássá az iszonyú fekete bivaly, amint füstté ritkulva-nyúlva kihúzódik a vasketrec rácsai közt, és csak a két gonosz szeme marad ott parázsnak a rémüldöző szegény királyné előtt – Ovidius óta még mindig lehet újat mondani ezen a téren! Ugyanilyen szuggesztív rejtelem vattázza körül az operációs terem félhomályában lüktető és dobogó gépeket, vagy azokat a gomolygó tagú óriásokat, akik oszlopokként tartják a felhőkirály palotáját. A rajzok vonalvezetése, akár a novellákban, mindig gyors és tiszta, az előadás nyugodt, egyenletes, és ha már sok egy kicsit a józanság vagy az obligát modor, legtöbbször megjön a szükséges csöppnyi mámor vagy őrület is a képzelet, az irónia vagy a szépség meglepetéseiben: a prózaszöveg ilyenkor igazi költészetté hevül, és elhisszük, hogy mosolyognak a kőszobrok.

Legszebb, legmélyebb meséjét azonban – számomra – az egyik önéletrajzi könyvében írta meg Herczeg Ferenc. Elmondja egy álmát […] A hideg, objektív beszámoló a parlament pincéiben és a vésztörvényszék előtt kezdődik, s észrevétlenül a mindenség és az örökkévalóság előtt folytatódik; a bizonytalanságban hagyott legfőbb hatalom halálra ítéli és ugyanakkor szabadon bocsátja a bűnöst, szabadon bocsát mindnyájunkat, akik éltünk és élünk: a büntetést egy későbbi, meg nem jelölt időpontban fogják majd végrehajtani… Finom, nyugodt, erős, mindentől és mindenkitől független, rettenetes és zseniális ez a mese: olyan kitűnő megfogalmazás, hogy a szellem bosszút áll benne a halálon, az elítélt a hóhérján. Ez a pár oldalas írás regényekkel fölér, és nagy verseknek az édestestvére. Aki megírta, sok elsőrangút tudott volna még produkálni a fantasztikum és a realitás határterületeiről.

Ezért sajnálom, hogy életművében olyan kevés, olyan véletlen a mese.

Németh László és szerepe

Mielőtt még olvasni kezdtem Németh László önéletrajzát, elgondolkoztam azon a furcsa tényen, hogy ennek a roppant munkásságú írónak csak most jelent meg az első igazi könyve. Annyi és oly sokféle cikk, tanulmány, felolvasás és füzet, oly erős és izgalmas hatás után itt van egy mű, egy könyv, és a nagy szerep árnyékában kicsinynek, jelentéktelennek látszik. A közönség felől nézve valószínűleg nem az: ez a munka rendkívül érdekes gondolatvilágot és irodalmi korszakot tár fel, megírása oly lendületes, mint egy roham, s a stílus az alakítóművészet magasiskoláját mutatja a beszélgető tónusban is. A művet az írók, a kortársak várakozása fogadhatja csodálkozással.

A csodálkozás aztán tovább kísér, és egyre nő, amint olvassuk ezt a részleteiben kihívó önéletrajzot, és vele együtt nő a csalódásunk is. A logika talán igazat ad Németh Lászlónak, hogy Összes művei elé elsőnek a kalauzt adta könyv formában közkézre, a lelki útmutatót az ő labirintus világához, hiszen utóvégre ez valóban csak Előszó, amely megmagyarázza a Tanú előtti, fiatalkori művek létrejöttét és természetrajzát. Az irodalom érdeke azonban jobb szerette volna, ha – egy másféle, szerényebb logikával – Németh Lászlónak folyóiratokba temetett művei közül kapta volna meg ezen a tíz íven a legfontosabbakat és legaktuálisabbakat. Azokat, amelyekkel érdemes és szükséges együtt dolgozni vagy legalább vitába szállni.

Ez a könyv, Németh László szerepvállalásának, szépíróból kritikussá történt átalakulásának lírai rajza körülbelül 1932-ig, nem volt aktuális. Németh kritikai művei eddig is helytálltak az írójukért, a tanulmányok voltak fontosak, nem a megszületésük rugói. Az efféle jelentéstételt az indokainkról, bár forr és éget benne a jelen és a közelmúlt, meg kell hagyni egy életmű utószavának. Olyan utószónak, amelyet esetleg már nem is maga a szerző ír meg vagy dolgoz fel. A becsvágy és dac titanizmusa kell hozzá, hogy író ilyen könyvvel ilyen korán jelentkezzék.

Némethben megvan ez a titanizmus, és tehetségének különleges mérete, szerepének fontossága már nem vonható kétségbe. A záró Jegyzet szerint ő maga óriási felzúdulást vár erre a bemutatkozójára, és azt hiszi, hogy könyve hasznos könyv lesz. Utóbbi hitében, azt hiszem csalódni fog. Ilyen könyv nem lehet hasznos, mert Németh a védekezésével jogosnak tünteti fel azokat a támadásokat, amelyek érték, polgárjogot ad, ha kényszerűségből is, az élet pletykahajhászásának az irodalomban. Amit írt, az igaz, mondja. Az ilyen igazság mellékes, mondják velem együtt bizonyára sokan azok közül is, akiknek egyáltalán nem szívügyük a polgári szempontok érvényesülése, a szalonhang, a langyosság, simaság és elszürkítés. Utóvégre, mint majdnem minden írótársam, én is éppen eleget mesélhetnék botrányos igazságtalanságot és igazságot az életemből, s nem a gyávaság, nem a titanizmus hiánya tartott vissza közlésüktől mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor nagyon rászorultam volna bizonyos magyarázatokra. Az írónak hazugság, azaz elhallgatás vagy átköltés árán is fölébe kell kerülnie az élet nyersanyagának.

Nem is érthető és vizsgálható másképp helyesen ez a könyv, csak mint leszámolás, visszatekintés. Minthogy építőerőt nem lehet kapni belőle, legfeljebb a szerző megkönnyebbülése szempontjából lehet mégis hasznos, éspedig akkor, ha – a mások hibáiról most már megfeledkezve – úgy nézi, mint egy önkéntes, nagy, nyilvános vezeklést a saját adottságaiért.

Alig valószínű, hogy a titanizmus elfogadja nézőpontomat. Ő vezekel? Miért? Mindig őt támadták, bántották, és ő még ezzel a teljes frontú ellentámadással is csak védekezik! Én mégis biztosnak érzem az igazamat. Németh éppúgy le akar itt számolni a saját gyöngeségeivel és szégyenkezéseivel, ahogy túl akar jutni az ellenfelein. Heves, lírikus lélek, van benne egy adag a Szabó Dezső természetéből. Úgy látszik, nagyon szenvedett a fogyatékossági kísérletektől, gyötörten szomjazta 1920 és 30 között a nemes és méltó siker megváltását, és saját gazdagságától türelmetlenül minduntalan előre le akarta szakítani a mában a holnapi aranyalmát. Ismerjük ezt a lelkiállapotot: a nyugtalan és bizonytalan fiatal lélek érzi a maga minden szunnyadó értékét, szükséges hite előlegezi a jövőt, jogaként követeli a nyár napsütését a didergő kora tavaszban, látja az esetleg közönséges, de nyugodt tehetségek sikerét, a kor és a tapasztalat fölényét, és összeroppan és kitör, és üldözöttségében támadásba lendül. S mert többnyire a megtámadott is ugyanígy vergődik, körös-körül egyszerre csakugyan teljessé válik a hadiállapot. Innen a folytonos táborkeresés, összeveszés és szakítás. Így válik magát és mást mazochista-szadista kegyetlenséggel tépő, aszociális hódító vággyá a finom és félénk idegélet és becsvágy. A gyöngeség és érzékenység tréningje ez az erőre és edződésre. Közben az intellektus szeme vészesen tágra nyílik, és látja, megveti magát, ami csak újabb lökés az újabb túlzásra: tessék csak elolvasni, hogyan írja le a naiv Németh például az érett Osváthoz való rajongó-gyűlölködő viszonya kórtörténetét. Ez a tragikomédia igen gyakori, de kevesen tárták még fel oly meztelenül, mint Németh. Az alakuló különleges ember minden természetes és beteges gyengeségét nagyító alatt látja a megfigyelő befelé néző szeme – és ez az álarccal együtt akárhányszor az arcbőrt is lerántó éleslátás a jó jel, ez különbözteti meg Németh egocentrizmusát és egész magatartását, fejlődőképességét a Szabó Dezsőétől. Az okosság, az igazságnak egy mélyebb vágya, amely exhibicionista izgalommal leplezi le magát, hogy jogot érezhessen mindazoknak a leleplezésére, akikét szükségesnek tartja. Akármit mond a hősi szavakat kedvelő Németh dacossága, ez a könyv öntudatlan vezeklés is.

Németh László hívek seregét szerezte az utolsó három-négy esztendőben, köztudomású, mennyire mellé állt a fiatal magyar értelmiség. A lelkesedést joggal váltotta ki: éleslátása, problémaérzéke, eredetisége, jellemző ereje, impozáns gondolatrendszere, félelmes erkölcsi bátorsága és óriási munkabírása rendkívüli érték mai irodalmunkban. Gazdag, gyors és fanatikus szellemében egy egész írói nemzedék hajtóereje dolgozik. Megérdemli, hogy elégedetlenkedjünk vele, mikor okot ad rá. Ilyen képességek még többre köteleznek, egy ilyen agyszerkezetnek nem szabad méltatlan anyagot őrölnie. Ha száz esetből kilencvenben igaza van is, ezért beszélek én most a másik tízről. Ezért kifogásoltam, hogy azzal a bizonyos pletykaanyaggal veszedelmes útra lépett. A lelkét formáló és kritikusi működését befolyásolni akaró életeseményeket az irodalmi világ nagyrészt amúgy is tudta; közlésük a láthatatlan irodalompolitika drótjainak megmutatásával csak a közönség felé új és tanulságos, az irodalom felől nézve még az esztéta és a gondolkodó néhol frappáns ítéletének kíséretében is fölösleges, sőt káros, különösen nálunk, ahol a közszellem és a visszhang annyira érzékeny egy mondjuk strachey-s nyíltsággal szemben. Van az önéletrajznak egy olyan részlete is – egy íróbarátunk feleségének bemutatása –, amelyet a tapintatlanság fokán kívül menthetetlenné tesz az, hogy erre a rajzra még irodalompolitikai visszaélések leleplezése címén sem lehetett szükség.

Abban a fiatal Németh Lászlóban, aki már a múlté, de akit, hiába, mégiscsak a Tanú mostani Németh Lászlója állított így a nyilvánosság elé, félreismerhetetlen egy beteg lelki góc. A félelemérzet, a belőle kicsapó dac, az embertelen keménység, az agresszivitás és a dogmatizmus görbéi zárják be határait. Ezt a beteg területet feltétlenül el kell tüntetni egyéniségéből, hogy méltóvá válhasson a lehetőségeihez: el kell meszesítenie, mert fertőzi az ízlést, és megrészegíti a pusztítás kötelességét. Velem kapcsolatban a tudatosság betegségéről és gyógyító erejéről írt Németh László; alkalmazza magára is a gyógyszert, mellyel oly bőségesen rendelkezik.

Erényei is azt bizonyítják, hogy erre a gyógyulásra még szüksége van. Életrajza, melyet eddig csak kifogásoltam és magyaráztam, majdnem mindenütt lüktet a zsúfolt élettől. Németh mégis kifejezetten fájlalja, hogy a szépirodalomból átszorították a kritika és az elmélet terére, s emiatt mintha még most is gyászolna benne a cserbenhagyott költő és regényíró. Ilyen fájdalomra semmi ok. A kritika az ő legjobb rangján teremtés, művészet, s nem utolsósorban azért az, mert a kritikus szelleme a szépíró erejével alakít, a költő lelkével röpül. A gondolatok, érvek, az analízis és az elemzés kiépítése vakítóan gyors ugrásokat és kapcsolásokat mutat nála. Stíluseszközei annyira éltetőek, hogy egy-egy gondolat pontos és hideg geometriai kristályában szinte vérünk-idegzetünk ritmusára dobog és tüzel valami láthatatlan szív. Már említettem az Osvát-élmény rajzát: nyilvánvaló, hogy ez a nagyszerű keresztmetszet csak félig köszönheti életteljességét a morális önbüntetésnek, a pszichológus adatainak: az igazi sikert itt is az író szerzi meg a gondolkozónak. Ugyancsak a szépírói kvalitás adja a plasztikáját sok más részletnek, például a halott gyermek elsiratásának, amely testi fájdalomközelbe hozza a témát az olvasóhoz, és egy kis zárt remekmű, a munkába menekülés leírásának, néhány külön portrénak és csoportjelenetnek, számtalan csak úgy odavetett, de rendkívül tömör, világító megjegyzésnek… s végül az egész életrajzot átfűtő ideális hitnek, amely egy új, szebb és jobb magyar világ keretében meg akar teremteni vagy legalább össze akar fogni egy intellektuális nemzedéket.

Nagy erények és értékek omlanak szét, valahányszor Németh László nem tudja legyőzni beteges szubjektivizmusát. A becstelenül barátkozó vagy becsületes, de szürke kritika helyett a teljes igazság katonája ő, szakadatlanul küzd a mesterségesen ködbe borult értékek és álértékek megmutatásáért, és a mai nemzedékek igazi távlati képének megvilágításáért, de fölényes fegyverzete ellenére akárhányszor eszmei csatát veszt, mert egy-egy ragyogó párbajban, amely nyerésre áll, egyszerre csak valami érthetetlen, tiltott vágásra, szúrásra siklik a kardja. Nem kisebb bátorság és becsületesség kellene, hanem több hidegvér. Kitűnő fegyverei, éppen mert olyan élesek, nagyobb nyugalomra köteleznek. Őt károsabb túlzások hitelrontásába viheti kritikai szubjektivitása, mint a legtöbb mai kritikust. Összefoglalásai és egyes ítéletei néha megvesztegetőbbek, mint amennyire igazak. Hivatásérzete mellé ki kell alakítania magában bizonyos tartózkodást is, bizonyos tiszteletet az anyaggal szemben, amellyel dolgozik – eddig nemegyszer túl gyorsan akart megmerevíteni olyan élő, változó, forrongó jelenségeket, amelyek még nem tűrik a végérvényes megállapításokat, és kisiklanak a megjósolt vagy rájuk erőszakolt formulából.

Ilyen élő erjedésnek látom én Németh Lászlót is. Könyve, az Ember és szerep, végeredményben annyira csak függvénye egy jelentős múltnak és egy remélhetőleg még jelentősebb jövőnek, hogy azok számára, akik sem rajongani, sem szörnyülködni nem akarnak, az egész mű tulajdonképpen kívül esik az értékelés határán. Tapsoljon, aki szidja; szidja, aki örül neki; aki pedig igazán látni és ismerni véli Németh Lászlót, az várja és sürgesse azokat a műveket, azt az életművet, amely majd értékmérőt adhat ehhez a nagyigényű és veszedelmes Előszóhoz.

Radnóti Miklós Lafontaine-fordításai

Amikor 1943 őszén, mint a Kétnyelvű Remekművek egyik kötete, először megjelent, nem keltett, nem kelthetett kellő figyelmet Radnóti Miklós húsz Lafontaine-mese-fordítása; ahogy különben egyéb darabjai sem ennek a hasznos Franklin-kiadványsorozatnak. Most újra piacra került, és Sőtér István, aki a kis könyvet bevezette, előszavában részletesen, szépen és szeretettel elemzi ennek a bűbájos és nagy francia költőnek s azóta elpusztult kitűnő magyar fordítójának belső kapcsolatait.

Sőtér, úgy érzem, túlhangsúlyozza a két költő viszonyának fontosságát, illetve azt a vonzást, amelyet Radnótira Lafontaine, akár mint formabontó, vagyis mint „forradalmár”, akár mint klasszikus szellem gyakorolhat. A forradalmár fogalma egészen másképp fest az életben, mint ott, ahol a francia költő csakugyan bontott valamit a formai renden, vagyis mint a költői műhelyben. Radnóti tucatszám találhatott testvéribb szellemet, lázadóbb temperamentumot, kísérletezőbb formaművészt, ha csakugyan mintegy maga helyett akarta volna beszéltetni valamelyik testvérét a világlíra roppant múltjából és gazdagságából. Hogy a művészi teljesítmény mellett egyúttal így is adhatott fordításai révén egy-egy éles döfést a kornak, a barbárságnak, annak, mellesleg, föltétlenül örült; ilyen tűszúrásokkal azonban nem sokat törődik efféle korok vastag bőre, pláne, ha azok olyan mesékből, jelképekből és allegóriákból csapnak elő, amelyek évszázadok, sőt évezredek óta csúfolódnak emberi gonoszságokon és hazugságokon.

Lafontaine független szellem volt – ún. indépendant! – megnyerő epikureista, csupa impulzivitás, közvetlenség, mérséklet és harmónia, édes és bölcs realizmus, frisseség és gúny, gyakorlatiasság és megbocsátás. És mindenekfelett költő, nagy költő! A megbocsátó, elnéző szeretetre, amely morális ítéleteit tompítja, neki magának is nagy szüksége volt, hiszen – nem újdonság megállapítani – tökéletes energiátlansága, álmodozó lelkülete, igen mérsékelt kötelességérzete, legendás szórakozottságai menthetetlenül kiirtották volna az életből, a testi megmaradás minden lehetőségéből, ha gyermeki, egészen ártatlan önzése nem tud oly kiegyensúlyozottan és oly spontánul (s tegyük hozzá: aránylag oly igénytelenül) alkalmazkodni és csatlakozni minden női és nagyúri szeretethez, amely kész volt segíteni rajta. Ismeretes, hogy húsz évig éldegélt Mme de la Sablière mellett, s a szépasszony sose kelt útra a kutyája, macskája és Lafontaine nélkül. A francia forradalom előtti hosszú életű gáláns világban nem ritka eset, hogy egy-egy puha jellem erős és megvesztegethetetlen értelmi tisztasággal ötvöződik írókban és művészekben. Lafontaine-nek is ez volt az esete. Meséiben, önálló és tíz-tizenkét forrásból összeszedett állatmeséiben találta meg, már nem fiatalon, a maga tökéletes formáját és stílusát: s egy más helyen így jellemezte magát:

Intellektuális epikureista volt, szerény, meleg szívű és fegyelmezett habzsolója minden természetes és kulturális élvezetnek. A „régiek és újak” akadémiai vitájában a konzervatívoknak adott igazat, s nagyon rávall a híradás, hogy hetvennégy éves korában Istenhez térve halt meg, akivel addig barátságosan közömbös viszonyban állt. Az irodalomtörténet szellemileg valahol Montaigne és Voltaire közt helyezi el; itt-ott már három évszázad óta – s főleg Taine tündöklő könyve óta – minden elmondatott róla, ami elmondható; Racine mellett őt tekintik a XVII. század legtisztább költőjének. Meséiben egy „százfelvonásos színművet” akart megírni, melyben a „színtér a világegyetem”. Ezek a mesék fő művei, vagy harminc esztendő alatt írt kétszáznegyven mese, szellem, természetesség, tömörség, realitás remekműve valamennyi. Korábbi verses (és erotikus) elbeszéléseiből Babits fordított sokkal hajlékonyabb és mesteribb művészettel, mint ahogyan húsz éve az Összes meséi-t magyarul közkinccsé tette Vikár Béla, saját fordításait kiegészítve Kozma Andor és Telekes Béla munkáival. (Mindamellett ennek a teljes magyar Lafontaine-kötetnek is vannak jeles érdemei.)

Én ebből a szempontból tartom értékesnek Radnóti könyvét, amely mintegy kiegészítése az Orpheus nyomában-nak. A költő-fordító a teljesen formahű Lafontaine-t akarta bemutatni. Saját bevezetése szintén azt hangsúlyozza; a művészi elemet Lafontaine költészetében. Radnóti szemmel láthatóan nem boldog prédának tekintette ezeket a verseket, hiszen egyes kényszerű betoldásokért – mint a jegyzetekben írja – vállalja a művészi felelősséget: vagyis sajnálkozik, de nem tehet mást, hiszen a költő szellemében – néhány apró helyről, mozzanatról van szó – ezeken a pontokon is hű. Úgy beszél Lafontaine-ről, mint aki, ővele együtt, tudta, hogy a költészetben a formaadás a lényeg: irodalmi jelenségeket elsősorban irodalmi eszközökkel mér, igen helyesen, sőt olyan aprólékos elemzéseit is idézi egy-egy sor hanghatásának, amelyek szerintem már a tetszés lélektanának ellenőrizhetetlen káprázatába vesznek, anélkül hogy a maguk helyén fölöslegesek volnának. Az ő rajzában Lafontaine formai forradalmisága nem kap túlzott hangsúlyt: klasszikus koruk után a franciák efféle forradalmai igazán gyűszűben zajló viharzások voltak, még az Hugóéké, a romantikusoké is, – sormetszet kivételes áttolásából, a sor végén záródó értelemnek a következő sorba történő átviteléből és ilyesmikből szoktak állni. Nincs még egy költészet a világon, amely e tekintetben forradalmaiban is olyan vaskalapos-konzervatív lenne, mint a francia. Amit Lafontaine csinált, azt mind rég elkönyvelte a műhelyvizsgálat, minden tankönyv: újításának lényege az, hogy hosszabb, mondjuk alexandrikus sorokat periodicitás nélkül váltogatott rövidebbekkel. Ez csak formarombolás? A franciáknál, ha akarjuk, esetleg az. Csak egy kicsit mosolyogni kell rajta; a múlt század végéig még a modern „vers libre” se ment tovább.

Ami a kis kötet lényegét, magukat a fordításokat illeti, azok szépek, gondosak és lafontaine-i értelemben modernek. Vagyis frissek, számos helyen eredeti hamvával hozzák a költő észleleteit, elegánsak és életteljesek. A fordító, mint említettem, legelsősorban a költőt akarta bemutatni Lafontaine-ben. Mit értett, mit érthetett ez alatt? Az eddigi fordítók talán nem azt akarták? Lafontaine-ben a tárgy nem új, a szellem nagyjában szintén nem az. Hatalmas társadalomrajzzá, olyan körképpé, hogy a franciák hiányzó nemzeti eposzuk pótlékaként is hajlandók emlegetni, a művész jegyei emelik ezt a tanköltészetet. A költői kifejezés rangja! Az, hogy az ábrázolás mindig pontosan fedi a tárgyat, hogy a gnomatikus summázásokban nincs semmi petyhüdő-romlandó anyag, semmi henyeség; hogy a forma együtt vibrál a gondolattal; s legfőképpen, hogy ezek a régi, ismert, objektív leírások tele vannak a költő legapróbb és legközvetlenebb megfigyeléseivel, merengő vagy kaján gyönyörködéseinek, valóságszeretetnek jeleivel, beleérzőképességének és lélektanának szakadatlan és dús megnyilatkozásaival, egyszóval, hogy valami olyan fénylő, remegő, ízes és illatos, atmoszferikus burok borul rájuk, amely csak eredeti és hervadni nem tudó költői művek sajátja: az igazi lírizmus telivér lüktetése a szinte mellékessé váló, ódon tartalomban. Valamikor, ifjúkoromban, csodálkoztam, hogy még akár külföldi irodalmi s elsősorban fordítói kapcsolatok ápolására is – miért alakult Budapesten társaság, amely éppen Lafontaine-ről nevezi el magát. Ma már nagyon megértem, Lafontaine rendkívül nagy költő, s noha gyermekmeséket írt, vagy írt át, éppolyan eredeti, mély súlyos-tartalmas (nem nehézkes) és egyszerű író, mint akár – Móricz Zsigmond! Őt fordítani, s valóban formahűen, lélekhűen fordítani: olyan nehéz és nagy feladat, mint Racine-t.

Nos, Radnóti a teljes formai azonosságot tűzte ki céljául, s ezenkívül érezte azokat az éltető imponderábiliákat, amelyek Lafontaine-nél sajátságos módon a lényeget alkotják, illetve amelyek oly nagyszerűen emelik a lényeget. Sok helyen kitűnően utánozta, utánképezte. Nem mindenütt. Lafontaine-hez bizonyos értelemben öregnek kell lennie a fordítónak; mindenesetre örökifjú-öregúrnak, amilyen ő maga lehetett. Aki nem szakember, aligha veszi észre, milyen nehézségeket okozott, mennyi fejtörésbe és variánsba kerülhetett egy-egy sor megoldása, egy-egy játékosság magyar tolmácsolása az eredetinek teljesen megfelelő ritmikai előírások keretében. Lafontaine-ből valamikor Kosztolányi is fordított néhány mesét; a formán ő általában kurtított, hiszen a mi nyelvünk tömörebb, mint a francia. Vikárék erősen megközelítik a formahű eszményt, Radnótinál a forma úgyszólván azonos. Az azonosság ebben az esetben a tartalmi hűség oldozásával járna együtt, bővítgetéssel, töltelékkel? Érdekes, hogy a formailag nem oly mesteri Vikárt többnyire épp ez a kedves és relatív ügyetlenség mentesíti betoldások kényszerétől; ahogy Kosztolányit, aki formaművész, a szűkebb szabás. Hogy járhat el tehát Radnóti, aki pontos kíván lenni formában és tartalomban is? Kis bővítéseket alkalmaz, persze az eredeti szöveg sugallatkörén belül, szaporítja a jelzőket. Ha élne, és most személyesen beszélgetnénk, próbálnám lebeszélni erről a megoldásmódról, s még inkább hajlíthatnám figyelmét a másik felé, amelyet szintén alkalmaz: a fokozottabb közeledés felé ilyen pontokon a lazább, csevegő hanghoz. A kristályfényű tömörségnek s a laza természetességnek ebből a szüntelen egybejátszásából gyönyörű szépségek születhetnek. Születtek is. Más helyeken viszont nem egészen ügyes, nem Lafontaine-szerűen ravasz Radnótinál a stílusnak ez az alig érezhető váltakozása: ilyenkor a magyar költő szövege, rajzolásmódja nem olyan gyors, mint az eredetié, s ismételget, túlszínez, vagy szájbarágóan magyaráz. Emellett persze minduntalan érezni, hogy általában egy más, magasabb stílusigény és formáló tudás dolgozik a nyersanyagon, mint amilyen a teljes Lafontaine-t létrehozta. Említettem, hogy ez a háromszerzős, teljes magyar Lafontaine, melynek legfőbb hibája, hogy nyelve már a megjelenése napján erősen avult volt, igazi érdemeket is mutat: „öreguras” érdemeket. Hangja nemegyszer nyugodtabb, teltebb, klasszikusabb, mint a Radnóti-féléé, amely mellőzi a népi hangnak sok elemét, amely itt helyénvaló. Vikár művét az erényei sem mentik meg. Radnótiét a hibái sem nyomják alá. Az ő fordítói elve, eljárása és költői vénája a különb. Jegyzeteiben külön beszél a nála előforduló formai eltérésekről, de úgy látom, más helyeken is hajlít, tágít itt-ott a sorokon, igaz, hogy csak minimálisan, annyira, hogy talán maga sem vette észre.

Most már csak az kellene, hogy példákkal igazoljam a fentieket. Versfordításoknál azonban különleges háládatlan feladat a költészet ilyen atomisztikus vizsgálata, s könnyen azt a látszatot kelti, hogy a kritikus szívesebben beszél a hibákról, mint a kitűnő részekről. Mellőzzünk tehát ily célú idézeteket. Ellenben hadd említsem meg, hogy mint műfordítás, egyik legsikerültebb darabja a költőnek Az oroszlán és a patkány, a galamb meg a hangya meséje, különösen a négy első sora:

Ez teljes, szép, nyugodt zengés, teljes egysége formának és tartalomnak. A húsz közül a legszebben fordított mese pedig A levágott farkú róka, teljes egészében idéznem kellene, ahogy nem egy másikat is, azt sem felejtvén el persze, hogy az első sorban az és helyett nyilvánvalóan egy puszta s a helyes szöveg. Bravúr, nagyszerű megoldás igen sok van a kötetben. Hadd iktassam ide csak azt az egyet, amely a legszebb és egészen mintaszerű – (A kakas meg a róká-ból):

Az eredeti lejtése egészen ilyen kecses, játékos, huncut, s ugyanígy bujkál és hajlong: az ilyen tökéletes megoldások azok, amelyek tehetsége legfelső határán mutatják Radnótit, és amelyek előtt boldogan hajlik meg a fordító kolléga, mint kritikus, rögtön mondván is már magában a magyar szöveg mellé az eredetit:

Még valamit. Jó volna, ha kiadóink nagyobb gondot fordítanának rá, hogy végleges költői szövegek kiadását szakemberekkel ellenőriztessék. Radnóti mesefordításainak kötetét véges-végig kellene javítani szövegkritikai céllal: fölösleges és hiányzó vesszőket elhagyni vagy pótolni éppoly fontos, mint a könyv 49. oldalán – akár a kézirat látása nélkül is – nőrímes főnévre, parancsom-ra, javítani ki a hímrímes igét, hogy parancsolom: az értelme az idézett helyen mindkettőnek ugyanaz, de a mostani tönkreteszi a verset.

„Utak és művek”

Kétezer évvel ezelőtt

Szabadságomat utazással töltöttem. Hat hétig jártam a hegyeket; hátizsákom volt az éléskamrám, párnám az éjszaka, takaróm a csönd. Már napok óta nem láttam embert, mikor egy este váratlanul fény csillant a szemembe. Elhagyott vadászkastély állott előttem; ajtó, ablak tárva-nyitva. Csak egy szobában égett lámpa; az asztalnál zöld ernyős villanylámpa mellett egy öreg ember ült. A haja ősz volt, arca fehér, szoborszerű tudósarc. Bemutatkoztunk egymásnak – (nem értettem a nevét) –, és ő hellyel kínált meg.

– Különös – szólt az öreg különc –, az újságírók mindenütt rám akadnak. De azért nem haragszom. Hozzászoktam kétezer év óta.

– Kétezer év óta?

– Úgy van!

Egy pillanatra azt hittem, bolonddal van dolgom. De a vén tudós nyugodtan ült karszékében; mosolygott: látszott, hogy észrevette zavaromat.

– Nem csodálom, hogy zavarban van – folytatta. – Legutóbb egy franciával beszélgettem: Pierre Louis volt a neve. Az is így bámult.

Bolond, tisztára bolond – gondoltam magamban –, de mindenesetre mulatságos bolond. – Aztán fennhangon folytattam: – És hogy csinálta ezt… hogy is mondjam csak… hogy ilyen sokáig él? És mivel foglalkozik?

– Semmivel. Unatkozom. És olvasok. Mindent elolvasok, amit maguk összeírnak. Legjobban persze az érdekel, ami rólunk szól.

– Mit jelent az, hogy rólunk?

– Persze, nem értette a nevemet. Görög vagyok, Lukianosz, a szofista. Talán ismer is. Fél-tanár, fél-újságíró. Hogy miért és miből élek, azon ne is törje a fejét, úgyse tudná megérteni. De nem is fontos… Talán még az fontosabb, hogy most olvastam egy Kemmerich nevű német följegyzéseit. Roppant érdekesek. Csak az a furcsa, hogy mily keveset tudnak maguk mirólunk. Ha minden idevágó tudásukat vászonra lehetne vetíteni valami belső mozigéppel, öt perc alatt leperegne ez a toldott-foldott, komisz film. De hát ez a világ sora: magukkal is így tesz majd a jövendő… Különben, olvasta ezt a könyvet?

– Nem – mondottam, mire a rendkívüli ember fölállt, és odavezetett az íróasztala elé.