Sziluett

A helyzet, ami nálunk kérésre nemet mondani sose tudott apám miatt sűrűn bekövetkezett, ezúttal az átlagosnál súlyosabbnak mutatkozott. A soha meg nem adott kölcsönök okozta űrt valahogy mindig kitöltötte anyám, volt, hogy vadidegenek mulasztása miatt mi kerültünk bajba, ez se csoda, se újság nem volt a vesztett háború utáni Magyarországon, s a hajdan azonos társaságban forgó emberek csak ahhoz fordulhattak segítségért, akit gyerekkoruk óta ismertek; hajdani kislány-kisfiú tánciskolások szókincsét megváltoztatta Trianon. Anyám a minimálisra szorított fizetést is kiegészítette saját keresetével: az állam sok mindent nem szerezhetett be, amit valutáért kellett volna behoznia, nem volt déligyümölcs, semmi csemege, amit a régi város megszokott, nem árultak fahéjat, datolyát, citronádot, narancsot vagy csokoládét, a gyerekszem-boldogító játékkereskedések kirakataiban együgyű falovacskák, olcsó, bánatos babák vártak vevőre, készült olyan baba mészfehér porcelánból, aminek a haját csak úgy ráfestették ecsettel, undorító és halottszerű volt. Anyám a zárdában sok hasznos műveletre képző varróiskolába is járt, sorra látogatta a játékboltokat, nem vennének-e tőle nem nemes anyagból, csak hulladék szövetből, szőrmemaradékból készített játékokat, s rakta is le a mintakollekcióját, hajdani ruhái megmaradt anyagából készített mackókat, kutyákat; lovakat is árult anyám. Volt még egy széles csík a konyhaasztal terítőjéből megmaradt viaszosvászonból, azt dolgozta fel. Páratlan sikere lett, áruját elkapkodták, újrarendelték, a városbeli gyerekek ágyukban is magukhoz szorították anyám sajátságos paripáit, a lovak hátán, farán szilva, eper díszlett, pofájukon, mintha kanyarósok volnának, ribizli.

Apróbb helyzetek átívelését mindig elintézte anyám, ez a mostani más volt. A béke átrajzolta az ország térképét, a nagyobb hiányok miatt nem lehetett a minden fillérért iszonyú oktatóbeszédet tartó, de mindig kölcsönadó szőlőbirtokos Gizella nagy-nagynénémhez fordulni, addigi adósságunk irreálissá nőtt éppen őnála, fedezetünk az anyám rongyoszsákján kívül nem volt semmi. Gizella birtoka – egy csupa nemes gyümölcsöt termő szőlőhegy Biharban – a határ túlsó oldalára került, Gizella, az özvegy, mindenét elvesztette, ami élete fenntartását biztosította volna, egyik napról a másikra megszűnt a termés rendszeres hazaszállítása szüret után. A feles, a hajdani bérlő eltűnt, nem érkeztek szekerek az ősztájt leszedett gyümölccsel, hordó borokkal vagy az eladott szőlőtermés árával, nem jött semmi, a határon túlra került birtok új tulajdonosa nevét sem közölték Gizellával, birtokát elfújta a trianoni szél. Hogy a történet igazán kerek legyen, a birtok létezését egyedül a helybeli adóhivatal nem felejtette el, Gizella egyszerre sírt és nevetett, mikor adótartozása rendezésére felszólították. Mi miatt fizessen és minek alapján? Hol az a birtok már, és ha nincs már hozama, miből egyenlítse ki a tartozást?

Mi hatszáz pengővel tartoztunk Gizellának. Apám egyik hajdani jogásztársa öngyilkossággal fenyegetőzött, ha apám, aki eddig mindig kisegítette, Gizellára hivatkozva most visszakívánná tőle a neki kölcsönzött pénzt, reális képet festett saját haláláról, mikor apám félénken szóba hozta a nem létező szőlőbirtok adóját. Apám egy bogarat nem tudott meghalni látni, nemhogy továbbélni egy hajdani barát halálának erkölcsi felelősségével. Nem zaklathattuk azt, aki adósunk volt, mindnyájan ismertük a dzsentritörvényt, a póker vesztesének nem fizetés esetén csak egyfelé nyílik út. A barát megmentésére igényelt összeget Gizella kínos emléket hátrahagyó tárgyalás után adta oda apámnak, bár megvolt rólunk a véleménye, ő is ismerte a dzsentritörvényt, s a fenyegetés reálissá válásának lehetőségét éppúgy tudta, mint anyámék, amellett Gizella csak szegény volt, de nem fukar. Az ügynek nem is lett volna folytatása, ha a helybeli adóhatóság nem tesz egy váratlan piruettet, de megtette. A békekötés óta eltelt hat esztendő teljes elmaradt adótartozásának kifizetését követelte Gizellától, nem fizetés esetén, közölték, kilakoltatják, majd következik berendezésének elárvereztetése, ami nem volt akármi. Gizella örökölte Rickl Mária bútorait, nemes porcelángyűjteményét, otthonának csodájára jártak annak idején. Gizella bejelentette, milyen végzést küldött neki a hatóság: pontosan annyit kellett fizetnie az immár nem létező, sok év múlva se rendezett tulajdonjogú és eltűnt szőlőskertjéért, amennyit Kanizsay életének megmentésére apámnak adott.

Hideg csend maradt a távozása után, s a rettenetes bizonyosság, apámnak fizetnie kell, nincs miből, s ha nem teszi, nem egy katasztrófa lesz, de azok sorozata. Gyerekszemem látta, amint Gizella otthonát elárverezik. Kanizsay bácsi szégyenében már meg emiatt végez magával, s az egész azért következik be, mert Kanizsay bácsi felelőtlen, rossz ember, az én apám meg felelőtlen, jó ember, és csak nekem nincs húsvétra, karácsonyra soha új cipőm, mert apám megint elgazdálkodta, és szégyenkezve bejelentette itthon, talált valakit, akinek nagyobb szüksége volt a pénzre, mint neki, vagy nekünk, ne haragudjék rá anyám.

Anyám sose haragudott, voltak érzések, amelyeket nem ismert, sírni is inkább örömében tudott, tragikus eseményeken szinte soha. Félni is képtelen volt, az élet csapásait vagy alattomos támadását egy díjnyertes vívó biztonságával védte ki; mindkét kezében kard volt. Ami értékünk volt, apám akciósorozata révén már nemigen ért semmit, az ékszerek közül csak a jegygyűrűk maradtak, anyámnak ugyan új ménese volt szállításra készen, ezúttal pirospettyes lovakból, a várható összeg komikus volt Gizella jogos követeléséhez mérten. Nyomott, súlyos volt aznap a légkör, egyelőre senki nem javasolt semmit, anyám nézett a cigarettája füstjébe, mindkét szülőm közül csak ő volt valódi dohányos – én követtem a napi rutint, eljött a zongoragyakorlás ideje. Amúgy is zaklatott voltam amiatt, ami történt, Gizella hideg tárgyilagossága lidérces élmény volt, maradt is, féltem és féltettem egyszerre mindent, saját életünk szegényes biztonságát, elkezdtem skálázni. Sajnos, ahogy már meg tudtam maradni a zongoraszéken, anyám beíratott a zenedébe, ahová egy gyerektől meglepő hevességű gyűlölettel jártam. Sem a zenét nem szerettem, se a képzést, kín volt a gyakorlás, utáltam a zongorát, úgy láttam, vigyorog fehér, hosszú fogaival, valahányszor elkezdek kínlódni vele. Kalapáltam a sokat tűrő Bechstein billentyűit, oda se figyeltem, ha melléütöttem, jó az is, bim-bam-bum, úgyis csak dübörgés jön ki az ütések nyomán, hogy volna ebben muzsika, ez csak megaláztatás, időpocsékolás, jaj de utálom. Közben a gondolatom mögött ott volt a másik, a valódi igazság képsora, amelynek szelíd jelzéseit érettebb koromban fejtettem meg, hogy én nem a zenét utálom, nem a tanárnőmet, nem a kottát, a Cherny-Kovan összhangzattanát, én a zongorát utálom, mert az nekem ellenségem. Mit tud egy gyermek anyja elvetélt ambícióiról, kielégületlen becsvágyáról, megalázott, derékba tört művészi pályáról? A gyermek tudatlan és önző.

Zengett a skála, a két felnőtt arca a sarokban a füst mögött olyan volt, mintha múzeumban ülnének, életük és titkaik kiállított tárgyai között. Anyám szépséges arca azonkívül, ha rám tekintett, egyetlen alkalommal lazult behunyt szemű ébren szunnyadóvá, amikor leült zongorázni, és szállt a nemes zene, a nagy zene, az igazi alkotók álmai és kudarcai vagy reményei egy soha azzá nem fejlődhetett nagy művész pettyes arcú babák varrásától összeszúrt ujjai alatt, a zongora elvitte őt valahová messze, ahol én nem éltem, de az apám sem élt, anyámat elvitte valami díszterembe, ahol a zeneszerző vezényelt, és ilyenkor nem volt sem asszony, se feleség, csak maga a zengés, vitte a Bechstein, mint a bárka, valami hullámokon, miféle hullámokon, milyen tengeren, merrefelé, nem tudtam, csak ő. Apám a maga örömére zsoltárokat vagy operettdalokat petyegtetett olykor, én elkeseredetten kalapáltam, de anyám muzsikált, hogy mekkora üzenetet bíztak rá, azt életem utolsó szakaszában tudtam meg, mikor a történet szereplői közül nem volt más életben, csak én, amikor megírtam a Régimódi történet-et.

Másfél órát kellett gyakorolnom, mire abbahagytam, mehettem kezet mosni, vacsorához teríteni, Ilka néni, a szakácsnőnk nem volt itthon, Onyáron volt befőzni a gyümölcsöt télire – ott élt a famíliája, csak mi voltunk az asztal körül hárman. Csendes vacsora volt, juhtúró, pár paradicsom, a kenyéren nem volt vaj sem, egyébként nem is szerettem a vajat. Sorra néztem az arcokat, amíg vacsoráztunk, és lehörpöltem a számomra kötelező bögre tejet, anyám arcán leküzdhetetlen szomorúság, apámén súlyos, fekete bánat. Nem mertem én megszólalni, a macska is érezte az est súlyát, mert nem közelített és nem ütögette a lábamat, szánjam meg valamivel. Aznap hamar fektettek le, de nem bírtam elaludni, legalább ne tudtam volna elképzelni, milyen lenne Kanizsay bácsi szobája, ha szétlövi a fejét, vagy ne láttam volna azon a furcsa módon, ahogy tényleges látás nélkül is mindent érzékeltem, amit elképzeltem, eszmélésem óta, a földönfutó Gizellát, akit kerget az adóhivatal, míg megint árverés van valami miatt, ami tetejében nincs is, új árverés a Jablonczay-házban, mint anyám születése előtt.

Kinn a felnőttek hallgattak, nem szólt az esti gramofon, amivel pedig nekem szoktak örömet szerezni, vagy Dvořák Humoreszk-jét kértem, vagy a Solvejg-ot. Ki érti egy gyerek előrejelzéseit, aki fegyelmezett derűvel gyakorolja, milyen lesz a már ígérkező időben egyszerre átélni a magányt és a visszavárás hiábavalóságát.

– Eladom a zongorát – hallottam anyám hangját. Pontosan artikulálva, minden érzelem, ellágyulás nélkül mondta. – Abból kitelik Gizella adója.

Felkönyököltem, a szívem a fülemben dobolt. Ekkora keserűség, ekkora gyönyörűség, sós vízbe vetett az aznapi élet, mint a gyermekdal csigáját, de anyám kiment. Vigyék az átkozott hangszert, talán neki is használunk vele, mert mit álmodja magát valami idegen helyre, ami nem az enyém, nem az apámé, ami csak az övé, ki tudja, miféle lények laknak ott. Menjen a nyomorult hangszer, amely anyámat úgyis elvarázsolta, talán akkor olyan lesz, mintha nem lett volna előttünk is élete, és megtörik az átok. Felfigyeltem: valami vinnyogott, azt hittem, a macska, aki bent aludt a lakásban. Szerencsémre csak most tudom már, hogy apám sírta el magát. Nem tiltakozott, nem tehette. Egyetlen furcsa hang volt, aztán megint csend, s végül egy száraz mondat:

– Akkor nem marad semmije.

– Ó, dehogynem. Dehogynem.

Akkor megoldódott minden! Boldogan átaludtam az éjszakát, vége a zeneleckének, nincs tovább kínzás, szabadok lettünk. A zongorát tíz nap alatt megvette a helybeli zenemű-kereskedés, valamivel többet kaptunk, mint apám tartozása, anyám betette a pénzt a fiókba, amelynek nála állt a kulcsa. Csendes volt, míg kiemelték az ajtókat és elvitték a Bechstein tetemét, én meg álnokul néztem utána, és azt mondtam magamnak, ő maga mondta azon a múltkori estén, éjjelen, hogy nem is fogja nélkülözni. Apám se volt akármilyen azon a napon, buzgón mutatta, lendít valamit, Ilka néni még nem jött vissza a befőzésről, apám átcsoportosította a bútorokat, mert a zongora kiáltóan hiányzott, a viszonylag nagy helyiség aránytalanná és valahogy értelmetlenné lett, akár az egész érthetetlen élet. Anyám most nem segített, leült a varrógéphez, és varrta a játékszereket. A gramofonunk eddig a zongorán állt, apám egy kerek asztalt hozott le a padlásról, aminek eddig nem volt helye, rátette a gramofont, és rá egy lemezt. Anyám azonnal abbahagyta a gépelést.

– Eszébe ne jusson. Gyűlölöm a gépi zenét.

– Sose mondta.

– Miért mondtam volna, amikor maga szereti, s rászoktatta a lányt is. Hagyjon dolgozni, ne muzsikáljon! Menjen be a zenedébe, intézze el, hogy a gyerek kimarad, maga meg levegőzzék egy kicsit! Ne nézzen rám ijedten, nincs semmi baj, csak nincs hangulatom semmihez, ami hangos. Menjen!

Apám ment, én írtam a leckét, és boldog és áldott biztonságban éreztem magam, mint mindig, ha anyám a varrógépnél ül, és keze nyomán születtek a különféle állatok. Most már minden rendben lesz, megszűnnek a furcsa pillantások, és nem lesznek többé titkai sem.

A varrógép megállt, anyám odament a saját külön könyvszekrényéhez, rengeteg kottáját ebben a kottaszekrényben tartotta, millió keskeny külön rekeszben. Kivett valamit Liszttől, kiterítette az asztalon a pettyes kiszabott állattestdarabok közé, és elkezdte nézni. Zenét olvasott, mint más regényt szokott, ahogy láttam, az ujja meg se rezzent, aztán egyszer egy mozdulattal leseperte az asztallapról a kivágott játékelemeket, és elkezdett az asztallapon zongorázni. Akkor már alig nézte a kottát. Azt hittem, elpusztulok. Olyan valamit fogtam fel, amit annyi évesen és olyan idegrendszerrel nem lett volna szabad még felfognom. Ordítottam, sose tudtam szépen sírni, csak csúnyán, ordítottam, hogy senki nem győzött, csak én, de mit kezdek a győzelemmel. Nem a nyomorult zongora volt a bárka, amin néha elment, de amit most tesz, amikor szemem láttára elmegy innen messzire, mi meg ketten itt maradunk apámmal.

Anyám némán zongorázott tovább, ez volt életemben az egyetlen nap, amikor nem csillapította a bánatomat, nem tette félre a maga bánatát, és nem segített, csak játszott, a sorsnak, a végzetnek, a kudarcnak, mindennek, ami gát, s közben eljátszotta a művész diadalát is. Ennyi neki is járt, egy asztallap és az ujjak teremtő csodája.

Nem tudhatta, hogy a kép, a jelenet rögzül, hogy sose beszélek róla majd senkinek, apámnak sem, neki aztán valóban soha, de ez lesz az a látomás, amiben kapaszkodva, mikor sor kerül rá, átlépem saját reszkető árnyékomat, és anyám nevét kimondva minden gonosz varázslat ellen elindítom a magam bárkáját az ellenséges tengeren.