A nyár tanúi

Nem irigyelte őket senki, ami szokatlan jelenség volt a vesztes háború utáni általános szegénységben, mert Perthrényiék nem egyszerűen csak régimódi gazdagok voltak, de magánbirodalmat tartottak fenn a Nagyerdőn, és valószínűtlen életük díszletei között igazi udvartartással rendelkeztek. Volt szakácsnőjük, szobalányuk, kocsisuk, akiből később sofőrré emelkedett inas vált, gyermekszíveink bálványa, rengeteg aranyzsinórral, kertészük is volt, a veteményes kertben külön házában élt, míg a személyzet többi tagja a csillogóra csempézett szuterénban, ki-ki a saját szobájában, a csitri konyhalányt az óriási kamara alkóvvá szélesülő szögletében óvták a világi kísértésektől.

Perthrényiné nemcsak gazdag asszony volt, de jó ember, aki nemcsak a házban lődörgő kutyafalkájáért és macskák hadáért érezte magát felelősnek, hanem a kiscselédért is. Egyetlen lányát saját hajdani kisasszonya segítségével nevelte. Szolanzs házasságkötése után maradt hajdani tanítványa mellett, s megosztotta a munkát Perthrényiné sokízületi gyulladástól csaknem teljesen béna bátyjával, Fülöp atyával, aki érseki engedéllyel ott lakhatott húgánál, és elláthatta a házigazda szerepét. Férje halála után Perthrényiné befejezte asszonyéletét, sem a halott férfi pótlására nem gondolt, se kalandokkal nem veszélyeztette szép házassága emlékét vagy lánya alakuló jellemét: Perthrényiné szerette Perthrényi Ákost, s mikor a tragikus baleset elszakította a halottól, gyermeke nevelése, iskolai képzése folyt, amelynek utolsó szakaszát egy sioni apácazárda zárta le, nem élt társadalmi életet, visszavonult, kis női társaságokat toborzott maga köré, többnyire jótékony célú vállalkozásra. Ha lányára nézett, még azt is érezte, van, ami nem felejtett vesztesége elviselését segíti: gyermeke fejlődése állandó örömforrás.

Az anyát nem kihívó, de állandó bőkezűség jellemezte, az ökumené gondolatát szigorú katolikus életvitele mellett már Taizé létrejötte előtt is gyakorolta. Ügyvédje olykor szelíden korholta az özvegyet, aki mindenkit meghallgatott, mindenkit kisegített, de ha arra célzott, vigyázzon az asszony a láthatatlan sorompóra, amelyet nem léphet át, ha gyermeke vagyonát se veszélyeztetni, se elprédálni nem akarja, visszafogta természetes adakozóhajlamát, mert a világ közepe persze lánya volt, akivel egy iskolába járni maga volt a mámor egy másik gyereknek. Cincu éppolyan természetesen szíves volt, mint az anyja, s Szolanzs, aki behozta a Nagyerdőről, eleinte kocsin, utóbb az autójukon, Cincu kis uzsonnáskosara mellé mindig egy óriási doboz külön majszolnivalót hozott az osztálytársaknak, kellemes nyalánkságokat; sonkával bélelt zsemlék gurultak elő a nagy kartondobozból, időnként az igazgatónő és a tantestület iránti figyelem jelzése is megjött, bor, szárnyas vagy fél disznó formájában, az év minden májusában pedig Perthrényiné meghívta guti birtokukra az egész iskolát, olyan természetes örömét találta mások örömében, amilyen alázattal férje korai halálát tudomásul vette, vagy amivel a gyászév múltán a kérőit hárította el. Perthrényi elvesztését saját akaratossága bűnéül rótta fel; egyházi engedéllyel, hozzájuk nem illő csatározások után engedték első unokatestvéréhez feleségül menni Saroltot, genetikai érvekkel éltek a józan felnőttek, de a fiatalok szerelmét nem bírta le a tiltás. Perthrényiné a férj halála után Isten nemtetszését érzékelte a gyászban, Szolanzs és főleg Fülöp atya ugyanazt Cincu törékeny egészségében. Valami baj volt a lány ellenálló képességével – akkor, amikor mindez történt, még nem volt közismert fogalom az immun szó –, Cincu szíve a serdülés alatt olykor szabálytalankodott, nem volt szabad minden tornagyakorlatot elvégeznie, de a tüneteket s a szinte minden fellépő járványra azonnal reagáló hajlamot legyőzte az idő, fiatal lánynak Cincu szép és szeretni való teremtés lett, pontosan olyan természetesen mások örömét kereső, mint anyja, Sarolt. Apját gyakran emlegette, Fülöp nagybátyja kicsit bánkódott is emiatt, illetlenségnek érezte az apakívánó panaszt, hiszen ő maga formálta Cincut, hát nem lehetett hiányérzete, s ha volt, nem jogos érzés, de az atya bölcs volt, s bár aggódva várta a percet, amikor a gyermek, akit felnevelt, saját női mivoltát észreveszi, szerzetesi alázattal árnyalta a kislány képzeletében a hajdani, lovon száguldó daliát, sosem értett, mindig szeretett sógorát, Perthrényi Ákost. Aztán a Sátán megtalálta a védelmi rendszeren a klasszikus rést, Cincu útjába hozott egy új Perthrényit, aki olyan távoli atyafiságból érkezett a tiszti bálra, hogy nem is számított rokonnak, viszont huszár főhadnagyként nagyjából azonos vonásokkal, mint Sarolt, mint ő maga, a lány, mint a szegény halott Ákos, úgy belépett Cincu életébe, ahogy a közhelyes, tehát valahol a legmélyebb szinten alapfelismeréseket közvetítő regények előírják.

A huszár és a lány egymásra pillantottak, és Szolanzs és Sarolt – az atya nem kényszerítette rozzant testét a bálterembe – azonnal tudta, itt az első kérő, s ahogy egymásra néznek, lehet, hogy az utolsó is; az elutasíthatók régtől jelentkeztek már, de Cincu védőőrizete pontosan hárított. A huszár mint rokonát köszöntötte Saroltot, előbb kezet csókolt neki, aztán arcon csókolta, Cincura csak ránézett, de úgy, hogy kevésbé veszélyes lett volna, ha őt is megcsókolja. Perthrényiné igazán rettegett a gondolattól, hogy elviszik tőle a lányát, de miután az ügyvéd és a főhadnagy ezredéből nyert jelentésekből kiderült, a tiszt vagyonos, adóssága semmi, nőügye csak amennyit társadalmi állása megkívánt, és kiderült, az ezredes sokat vár eszétől, jellemétől, lánya meg tántorgott az érzelmek szokatlan viharában, Perthrényiné tudta, hogy kockázatos volna nemet mondania, hisz nem indokolja semmi. A lánya hála istennek egészséges, Huttra, aki születésétől kezelte Cincut, semmi aggodalomra nem látott okot, még bajtól mentes családszaporulatot is remélhetett, Perthrényiné hát megengedte a fiatal férfinak, hogy megkérje a lányt. Az eljegyzés a legszűkebb családi körben zajlott, nagymise után, az eljegyzési gyémántgyűrűt Fülöp atya áldotta meg, az ebéden Sarolton és udvartartásán kívül csak a vőlegény szintén özvegy anyja volt jelen, a szerelmesek úgy sugároztak, hogy Sarolt rég nem érzett indulat rabjaként nézte a lányát. Az anya csak fegyelmezett volt, de nem vak, nem is ostoba, s bár belenyugodott abba, amit el kell fogadnia, felfogta, most lesz még csak magányos, és még csak nem is jelezheti, hogy az élet megint megrabolta, elviszik Cincut. Persze visszafogta az önzést, nem számított semmi, csak a gyermek öröme.

Szüleim és Perthrényiék azonos társadalmi körbe tartoztak, anyám és Sarolt együtt jártak teniszezni lánykorukban, Sarolt akkor ment férjhez, mikor anyámat első férje elvette, Cincu akkor született, mikor a féltestvérem, én, a második házasság gyermeke tíz évvel voltam fiatalabb a Perthrényi lánynál, aki eredeti nevén Genovéva volt, de így nem hívta senki. Az apa lovasbalesete és halála után a családok érintkezése meglazult, később megszakadt, Perthrényiék Cincu bálozókoráig nem keresték a régi társaságot, s mire keresték volna, nem látták értelmét, Cincu a világba lépés első estéjén be is fejezte a bálozást, készültek a még kicsit késleltetett házasságra, apám csak dupla névjegyét adta le a rezidencián, P. f., miután az eljegyzési értesítés megérkezett.

A család egy év várakozási időt kért a főhadnagytól az esküvő napjáig, én ebben az időszakban ismerkedtem meg hivatalosan Cincuval, gyakran találkoztunk a strandon, ő mindig félárnyékban ült, keveset úszott, mikor a napozópadra dőlt, hogy szárítkozzék, a nagyon jó emberek természetes bájával magához engedte a körötte bámészkodó gyerekeket. Cincu araként is az volt, amilyennek született, és amilyenné nevelték, mihelyt észrevette a körötte ácsorgó törpék sóvár, majdnem öregessé torzult arcát, ahogy rámerednek baljára, a mátkagyűrűjére – amely mellé majd a templomban húzzák az aranykarikát, s amely, ahogy az illem megszabta, antik családi gyémántkő volt, mert briliánst hölgy asszonykorában sem hord, ha igazi hölgy –, ránk vetett szép mosolyával mondott valamit franciául Szolanzsnak, az odasietett a szintén árnyékban kis kocsijával vevőre váró fagylaltoshoz, és megkérte, jöjjön Cincu fekvőpadjához, s aki fagylaltot kérne a körben bámészkodó gyerekek közül, azt szolgálja ki. Ha mindenkit megvendégelt, neki adjon számlát, Perthrényi kisasszony nevében ő fizet.

Ezen a nyáron legkedvesebb unokatestvéremmel, Tigrissel jártam úszni, együtt mentünk a fagylaltért is – emiatt később otthon, mikor eldicsekedtem vele, megszidtak, kiderült, nem illett elfogadnom az ingyen ajándékot, „nem erre neveltek”, és Tigris is megkapta a magáét otthon Piroska nagynénémtől. Nem értettem, mi vétek volt abban, hogy Cincu megfagylaltoztatott bennünket, Tigris még kevésbé, aki amúgy is szokatlan egyedeket produkált famíliánknak is különlegesség volt, kiszámíthatatlan időpontra programozott bomba. Tigris semmi akadály előtt nem lapult, nem várt ki megfelelő pillanatot, nem mérlegelt, soha meg nem adta magát, még ha tudta, hogy összezúzza az ugrás, akkor is ugrott. Egy falu népét kitettük volna, annyi rokonunk volt, szinte mindenkit elfújt már körülöttem a szél, Tigris emléke csontosult bennem, míg élek, szenvedem a hiányát. Mikor meghalt, először nem is a fájdalmat éreztem, hanem a felháborodást. Hogy mert itt hagyni?

A Cincura kiszabott várakozási időt a menyasszonnyal szenvedtük együtt végig ezen a nyáron, elkezdtünk egy új vallást alapítani, amelynek Cincu volt az istennője. Beszédre bírni, megszólítani nem mertük, akkor sokkal szigorúbb korlátok gátolták a hívás nélküli megközelítést családon belül is, csak követtük és néztük, olykor hangosan kimondtuk egymásnak a nevét. Elsóhajtása a kultuszhoz tartozott, nekünk ő nem Cincu volt – Cincu bárki lehetett –, hanem Genovéva, az ara, akinek az esküvője lassan már közeledett. Lestük a kabin előtt, a vízben, szárítkozás közben, csoda, hogy békén tűrte, azt hiszem, szerelmesek voltunk Cincuba mindketten. A vőlegényre nem voltunk féltékenyek, a vőlegény természetes tartozéka volt a rendkívüli nyár varázsának, amellyel sajátságos viszony alakult ki köztünk és a huszártiszt között, rájöttünk Tigrissel, hogy a férfi voltaképpen mihozzánk is tartozik. Cincu az ara, de mint a királyi apródok, nélkülünk nem léphet semerre, nyilván az esküvőn uszályvivők leszünk, ki volna méltóbb nálunk, és arról álmodtunk, talán megengedik nekünk, hogy szórjunk rózsaszirmot is. Cincu kelengyéje az akkori szokás szerint már ki volt állítva közszemlére családunk hajdani kalmárboltja jogutódjának kirakatában, sőt a szeniorfőnök jóvoltából zárás után megérinthettük hajszálvékony hálóingeit. Amit a lenge holmihoz asszociáltunk, illetlen volt, alig tudott, sehogy sem értett, mindenképpen helytelen, s testi közösségbe hozott mindkettőnket gondolatban a huszárral. A vőlegény alig nézett ránk, udvarias férfi volt, nem mutatta, amit pedig éreznie kellett, hogy untatja és zavarja az állandó figyelés, és hagyjuk őket békében. Nagylelkű volt, időnként megkínált bennünket valami édességgel ő is. Tigris egyszer – mondtam már, nem ismert gátlást – visszakínálta őket hazulról hozott meggyespitével, dobozban hozta ki a strandra. Cincu szépen megköszönte, diétával védekezett, a huszár udvariasan legyűrt egy pitét.

Egyébként volt ebben a nyárban zavartalan, szépséges két hetünk is: amikor a vőlegény eltűnt, manőveren volt, amiről nem tudtuk, mi, de elvitte a közelünkből a huszárt, s végre csak a mienk volt Genovéva. Akkor már dacos bátorsággal ültünk a boldogtalan mellett, persze Szolanzs is mindig jelen volt, úgyhogy egészen bizalmasan mégsem közeledhettünk hozzá. Szolanzs, a lelketlen ravasz, távoli sarokba rendelte a fagylaltost, folyton választásra kényszerültünk, s becsületünkre szolgált, nem árultuk el rajongásunkat földi jóért, nem kellett a fagylalt, Cincu mellett maradtunk. A lányt nem irritáltuk, valahogy mi is hozzátartoztunk élete szépséges fordulatához. A többi gyerek nem zsibongott körülötte, azokat Tigris – aki harapott, rúgott pici korában is, ha úgy érezte, terhére van valaki – elmarta mellőle. Szolanzs tudta, nyugodtan olvashat az árnyékban, az őrök, a két bolond kölyök őrzi a terepet. Cincu egyre kedvesebb és barátságosabb lett hozzánk, mi voltunk a szigetelőréteg közte és a városiak között, megközelíteni friss menyasszonyt a vőlegény távollétében még a nevelőnő jelenlétében sem illett, de azért sűrűn zaklatták volna a kíváncsiak, ha mi nem vagyunk ott védőpajzsnak. Szolanzs, ha zavarba jött, mindig elfelejtett magyarul, Cincu meg nem kívánt sem ismerkedni, sem nyilatkozni, megsérteni vagy elutasítani valamit végképp nem tudott.

Ha Sarolt nem veszi meg lányának öt fürdőruhája mellé a hatodikat is, úgy marad meg ez a sajátságos nyár az emlékezetemben, mint a harmónia és az első, még nem nélküli, vagy ha mégis, szent, balga, első szerelem ideje, Cincu a mienk volt, mi az övé, a nap babonás, tüzes, a medence nem hűsített, Cincu hűsített, pedig amit iránta éreztünk, nem szelíd kék volt, mint a víz: tűzpiros, mint a beteg arca.

Sarolt érezte, fut az idő, ősszel viszik a lányt, élete egyetlen személyes örömét, tehetetlen bánatát azzal enyhítette, hogy új meg új ajándékkal bővítette az ara ruhatárát, ezért láttuk meg egy napon az új, hatodik fürdőruhát, ami maga volt gyerekszemünknek a meseország, Cincu ebben a kosztümben volt igazán Genovéva. A fürdőruha szelíd barnája szőkeségét még tündöklőbbé árnyalta, a kelmén kis kínaiak ugráltak kis hidakról pici tavakba, s mindegyik kis kínait egy másik kis kínai figyelt egy magaslatról. Kulikalap tartozott a fürdőruhához, és egy napernyő, ugyanabból az anyagból, mint a ruha. Tigris ezen a napon valósággal megőrült, főleg a napernyő láttán, elkérte játszani, megkapta, mikor Cincu vissza akarta venni, összecsukta és ráült. Tigris szeme gyönyörű volt, unokatestvéreim közül ő örökölte anyám zöld sellőpillantását. Nézett, majdnem ellenségesen, mint Alberich, ráfeszült az ernyőre. Adja neki Cincu – mondta –, neki és örökre, mert nem tud az ernyő nélkül élni. Cincu elnevette magát, a mondat a nyári erős fényben olyan komikus volt, egy tízéves gyerek, aki valami nélkül nem tud és nem akar élni, s az a valami éppen egy barna, kínai mintás napernyő. Szolanzs szólt valami nem kellemest franciául, úgy tettem, mintha nem értettem volna, Tigris nem.

– Maga dögöljön meg! – kiáltotta Tigris. – Maga ne beszéljen ellenünk! Kérem az ernyőt!

Szolanzs most már villámsebes szövegbe fogott, Cincu csitította, de ezúttal ő is ellenállt. Kicsit komolyabb volt, mint máskor, nem szerette a diszharmóniát.

– Ez nem volt szép, Ibolyka – mondta ki Tigris hivatalos nevét –, kérlelje meg Szolanzs kisasszonyt, mert megsértette, követelőzni meg nagy illetlenség.

– Kérem az ernyőt! – A sellőpillantás úgy szegeződött rá, mint egy tengeri állat nézése valami titokzatos víz alól. Nem volt kellemes tekintet, inkább riasztó. Cincu felállt, kiegyenesítette szépséges testét, kirántotta Tigris alól az ernyőt, és indult Szolanzzsal. Tigris nézett utánuk ugyanazzal a pillantással. Pár lépés után Cincu visszakiáltott, az ernyő nem érvényes csak a sapkával és fürdőruhával együtt; ő odaadná, de nem teheti, mert anélkül hiányos a fürdőöltözet. Ha meghal, megkaphatja Tigris, ráhagyja emlékül.

Még nem tett húsz lépést a kijárat felé, mikor Tigris utánarohant. Életében most érintette meg legelőször, átölelte, egész testével rásimult, és sírt, olyan erővel, hogy a strandon lévők megálltak, az úszók is a közeli medencében felfigyeltek, amint egy kétségbeesett gyerek azt sikoltozza, ne halj meg, soha ne halj meg, ne halj meg.

– Sze degutan – mondta Szolanzs, aki a gyöngédség minden kísérlete nélkül nagyot rántott a síró gyereken. Valósággal le kellett tépnie vékony karjait Cincu derekáról.

– Me non – hallottam a választ. – Sze drol e trazsik.

Persze hogy trazsik. Akkor már én is közel álltam a könnyezéshez, mit kínozzák szegény Tigrist, mi az a nagy vétek, és hogyhogy fel se tételezik, hogy ha Gizella nagynénénk franciaórákat ad, minket is beírattak, hogy valamivel több pénze legyen szegénynek. Tigris érti, ahogy én, hogy gusztustalannak nevezték. Érti? Annyira értette, hogy összerogyott a szavakra, ott fekszik a földön, a sóderre szorítja az arcát, olyan, mint akit megöltek. Egyébként élete első és utolsó nyilvános megtorolatlan megszégyenülése volt, az én életutam domb és völgy között haladt, az övé attól fogva mindig egyre feljebb, a halálnak is bele kellett izzadnia, mire leteperte. Mellé térdepeltem, megtörölgettem az arcát, ne szúrja a sóder, így is már horzsolás volt a homlokán. Hagyta, hogy felsegítsem, akkorra Szolanzs már az autójukba ültette Cincut. Azt reméltem, legalább ő visszanéz, de nem tette. Hogy otthon mit kapott, jobb elfelejteni, Tigris szülei, főleg az apja, az iskolaigazgató nem ismert irgalmat, ha úgy érezte, éppen a saját gyereke hoz rá szégyent. Valaki jólélek már járt náluk, mire a reszkető, érthetetlen okból még sántikálva is lépkedő Tigris hazaért, a szülők mindent tudtak, mire a kapun belépett, már kész volt a csomagja, és indultak vele apai nagyanyjához, Halápra, haza se jöhetett hetekig. Nélküle magam se mentem a strandra, Cincut esküvőjükig nem láttam, csak a huszárját, azzal egyetlenegyszer akadtam össze a korzón, el akartan suhanni mellette, de megismert és megállított. Volt valami új az arcán, valami ismeretlen, amiről nem tudtam, hogy olyan férfi arca, aki jó viszonyban van az élettel, akit szeretnek.

– Hát a másik őrangyal? – kérdezte. – Hol a kis szörnyeteg? Hallom, mit csinált.

Hallgattam. Mit mondhattam volna, gyerek voltam, de társadalmi érintkezésre nevelt gyerek. Tudtam, egy huszártisztnek nem felelhetek úgy, ahogy bennünket Szolanzs elintézett, nem mondhatom neki azt, hogy engem megszólítani és Tigrisről érdeklődni degutan.

– Te nem kívánnál valamit Cincutól? – kérdezte tovább. – Majdnem tönkreszerettétek, kis buták. Na mindegy, tulajdonképpen nem haragszom, mert ki ne akarna mindig ott lenni, ahol Cincu. Bejössz velem a cukrászdába? Itt jobb a fagylalt, mint a strandon.

Békülni akart, engesztelni Szolanzs helyett, csakhogy nem fogadtam el. Megtaláltam az egyetlen udvarias sértést, amit egy tisztnek is el kellett viselnie. Úgy éreztem magam, mint Cézár Gallia elfoglalása után. A kezem biztos volt, de hát ebben mindig különböztünk Tigrissel, ő azonnal döfött, én kivártam a megfelelő pozíciót. Most itt volt.

– Hálásan köszönöm, de szüleim arra tanítottak, idegenektől nem fogadhatok el édességet.

Ez ült, ez az ütés. Nem szólt többé, elfordult tőlem, elsietett, arcán a vörösség mutatta, hogy nagyon is megértett. Ő, mint cukrosbácsi, ő, mint idegen! Sasszézva mentem haza, írnom nem volt szabad Tigrisnek, később meg már nem akartam szóba hozni a találkozást.

Az esküvőre természetesen csak azok mehettek be, akiknek meghívójuk volt, a szülőket gyerekeik nélkül hívta Perthrényiné. A szép tiszt unokahúgai és unokaöccsei voltak az uszályvivők és a virágszórók. Tömeg persze volt a Szent Anna utcán, engem Ilka néni, a szakácsnőnk tartott szorosan, szemben a templommal, rengetegen bámészkodtak, mert Cincut a fővárosi társasági rovat is számon tartotta, hiába volt életében egyetlen bálja, az is vidéken. Bámultuk a násznépet, én legjobban apámat, akit akkor láttam először zsakettben, cilinderrel, amely végre egy magasságúvá tette nála magasabb feleségével. Genovévát anyósa és édesanyja vezették, mögöttük Szolanzs az atya rokkantszékét tolta. Most érzem csak, milyen bánatos menet lehetett, két férje vesztett között a sugárzó élet, mögötte a nyomorék pap meg a vénlány. Akkor úgy láttam: meseszép. Csoda. A templomban és kívül, a lépcsőkön ott volt az egész város, aki nem zsakettben, az díszmagyarban, rengeteg tiszt is volt, sorfaluk közt jött ki az asszony Genovéva, akinek végre megláthattuk az arcát, amelyet a házasság megkötéséig fátyol takart az illem szerint. Genovéva ruhája antik csipkéből készült, anyám áhítattal azt suttogta, értékesebb a gyémántnál. Hosszú esküvő volt, a polgármester megállíttatta lefolyásáig a főutca forgalmát, Perthrényiék számos épület restaurálásával vagy megrendeléssel támogatták a városi tanács kezdeményezéseit.

Tigris persze nem jöhetett el, nagynéném félt, utánunk szökik, bezárták hát az óvodába a szárnyak közé. A lepketánc miatt a krepp-papír kellékeket kamrában tárolták, Tigris Cincu nagy napján a döglött papírpillangók között gubbasztott. Ebédnél ültünk, mikor a hajdú megérkezett és hozta a hírt, Genovéva kilépett a kocsiból, ahonnan a férje segítette le, még bejutott a hallig, csak az emeletre vivő lépcső alján esett össze, és mire a tiszt fölé hajolt, halott volt. Részleteket nem tudott senki, elég volt ez ahhoz, hogy mellőzzük az ebédet. Egy óra múlva nálunk volt Piroska nagynéném, Tigrist kereste, aki eltűnt. Mikor meghallotta, mi történt Cincuval, mire szabadították ki a szárnyszobából, kirohant a házból, és azóta nem látta senki. Remélte, nálunk van, de nincs, akkor tovább keresi. Nincs annak barátja kívülem, hát ki bírja el a természetét. Ettől kitelik, hogy elbujdosik, vagy felakasztja magát, sírt a nagynéném. Beleszeretni egy lányba, igazán abszurdum. Mert ha ez nem szerelem, akkor ő nem pedagógus. És sírt, sírt Piroska.

Délután hol ez, hol az bukkant fel a famíliából, nagynéném telefonált, nem találják a gyereket, voltak a plébániában is engedélyt kérni, hogy benézhessenek a sekrestyébe és a templomba, hátha ott bújt el, odament utólag megnézni, amit nem láthatott, még minden virág ép az oltáron. A hajdúnk jelentette, Bauer úr, a koporsós ki tudta segíteni a porig sújtott, eszén se levő Perthrényinét, illetve Fülöp atyát és Szolanzsot a kocsiból, és segédjével felvitte őket a házba. A rezidencián egyébként egyre képtelenebbé válik a helyzet, az anyja nem engedi ki karjából Cincut, ott ül vele a földön, és állítja, magához fog térni. Bauer úrnak éppen volt egy fehér mintakoporsója, Cincu, szegény, elvben már ott nyugodhatnék, de szó nem lehet, hogy a halottat megközelítsék, Perthrényiné Szolanzs pipereládáját követelte, rózsaszínnel kifestette a lánya arcát, a száját is bekente sötétpirossal. Mindehhez, amit akkor éreztem, túl kicsi voltam, hogy érdemben feldolgozzam, a kép, hogy Perthrényi néni a földön ül, mint Szűz Mária a szobrokon, képeken, annyira elragadott, hogy alig fogtam fel, az esztétikai élménynél talán lényegesebb a tény, hogy nincs többé Genovéva. Azaz felfogtam, de másképp értékeltem: magamnak is ezt kívántam. Hát ki képzelhet szebb halált, mint hogy élete legjelentősebb pillanatában, kezében tubarózsacsokorral, egy imádott személy karján kilép az életbe, amely aztán azonnal befejeződik, mielőtt egyetlen csalódás érhette volna. Mikor a gondolataim magántermészetű megrendülést is engedélyeztek, ráébredtem, szegény Tigris bujdosik valahol, a kettős csapást testem sírásban, reszketésben jelezte. Anyám lehúzta a ruhámat, aláállított a zuhanynak, és rám eresztette a hideg vizet. Míg dörzsölt, apámnak kiabált ki a zárt fürdőszobából, kimenjenek-e kondoleálni mondjuk másnap, vagy elég, ha csak a névjegyét adja le. Apám a névjegy mellett döntött. Furcsa, de nem éreztem viszolygást arra a gondolatra, hogy Perthrényi néni a földön ül, ölében a halott Cincuval, csak kivédhetetlen bánatot, hogy elment tőlünk a szépség és jóság. Úgy szerettem volna még egyszer látni Cincut. Ajánlkoztam, én kiviszem a névjegyeket, azt reméltem, talán beengednek a házba, és láthatom még egyszer. Nem indokolták, de megtagadták a látogatás lehetőségét. Közben telefonált a rendőrkapitány, hogy átkutatták ők is a templomot, a keresett kislány nem volt a kriptában sem, átfésülték az erdőt, ott se lelték, most rendőr megy ki a gyerek tanyán élő nagyanyjához, ahová olykor a szülők el szokták küldeni, hátha bánatában nekiindul az útnak egyedül, keresik az országúton, a kisvasút állomásain is érdeklődnek. A rendőrkapitány apám barátja volt, nem Tigris szüleié, így anyám hívta fel Piroskát a hírrel, ne féljen, meglesz a lánya. Tóth Sanyi, hajdani táncosa külön gonddal keresteti. Piroska csak sírt, mert a nap, amely városi szenzációnak, tiszta örömnek ígérkezett, elfeketült, szegény kis menyasszony nászágy helyett koporsóban, azaz legalább ott lenne, de Perthrényiné nem engedi el a tetemet, a kép a rezidencián változatlan, az eszén alig lévő férjnek azt mondta a pápai nuncius, segítsen ő meggyőzni Fülöp atyával Perthrényinét, tegye koporsóba a lányát, ehhez az atya nem elég, és őrá se hallgat az anya. Huttra és a konzíliumra kihívott ideggyógyász azt mondta: várni kell, míg annyira elfárad, hogy ki tudják lopni a karjából a szerencsétlen Cincut.

Estig nem békéltek a telefonok, estig a rendőrség is jelentette, a nagymamához nem ment a lány, Tigrist nem látta senki. Haragudtam az Úristenre, valahányszor haragudtam, büntetésből nem mondtam el az esti imát, nem is szóltam hozzá, mert tudtam, nem örülne annak, amit hallana. Persze az álom nehezebben közelített, nem akart jönni, arra gondoltam, ha megengedték volna Tigrisnek, hogy Ilka néni mellől megnézhesse legalább azt, amit minden arra járó érdeklődő látott, nem bujdosik el. Nagynéném minden idegen gyerekhez jó, csak a sajátjával ilyen kegyetlen, volt lelke bezárni az ablaktalan jelmezszobába.

A gondolat elakadt. Hát persze hogy ott van, ha nincs sehol. Nem elment, hanem vissza, az egyetlen helyre, ahol tudja, hogy senki se fogja keresni. Szombat és vasárnap nincs kisded a Piroska óvodájában, és a Szepességi utca felőli kiskapu kilincsére hágva mindig ki tudtunk szökni és visszatérni, ha akartunk, az eperfa ágának segítségével.

Szóljak? Kinek és hogyan?

Valóban, kinek szóljak, és hogyan? Éjjel van, Tigris egyedül a szárnyszobában, s kívülem nem sejti senki, étlen-szomjan sirathatja Cincut, akit nem láthatott belépni a templomba, mint én, kijönni hogy merne, megint megverik, de nem is tudhat kiszökni, a szárnyasszobán a kíváncsi óvodások miatt magasan valami különleges zár van, be lehet oda menni, de aki magára csapta, többet ki nem jöhet. Most maga tette rabbá magát, nem tud szabadulni, pedig mióta nem evett, nem ivott, és a szárnyszobában nincs mosdó sem. Mit csináljak?

Nem jutott eszembe semmi. Fordultam jobbra, fordultam balra, nem jött ötlet sem, az álom is elkerült. Akkor azt gondoltam, a jóisten haragszik, mert nem imádkoztam, hát kértem, felejtse el, mit mondtam róla, visszavonom, és legyen szíves segíteni, mert nagy baj van, akkora, hogy valóban szomorúnak lenni vagy gyászolni sem érek rá. Végre elaludtam, és reggel az a hír fogadott, Perthrényi néni elengedte Cincut, fel is van ravatalozva, elájult mellőle, így tudták a menyasszonyi ruhás halottat kiszabadítani. Most aztán egy a kérdés, mi lesz az anyával, aki változatlanul nem engedi ki a halottat a házból, a ravatal mellett ott ül a férj, aki azonnal özvegy is lett, az fogadja a részvételezőket, a temetést Fülöp atya helyett elintézi a nuncius, de Huttra doktor, aki szintén nem mozdul el a rezidenciából, azt mondja, ha fel nem rázzák Perthrényi nénit, annak is vége lesz, mert megbolondul. Ha a kétségbeesését valami normális árokba terelhetnék, de ki és hogyan?

Ültünk a reggelinél, apám korán kelő volt, hozzá idomította anyám kezdettől a háztartást, fél nyolckor ki-ki munkára készen ült a nagyasztalnál. Alig tudtam lenyelni a kávét, mikor hallottam, a város környékét is bejárták Tigris miatt, de hasztalan, úgyhogy elrendelik az országos körözést.

– Egyél, kicsim! – szólt rám az anyám. – Azzal, hogy nem táplálkozol, nem oldasz meg semmit. Egy hét múlva elkezdődik az iskola, ezek az utolsó szabad napjaid. Egyél!

Azt kértem, hadd mehessek el Piroskához. Előbb meg kellett innom a tejet, aztán elmehettem, nem volt meglepetés, hogy az óvodába kívánkozom: mikor megszülettem, anyám csaknem két évig volt súlyos beteg, nemhogy táplálni, felemelni se tudott, Piroska segített apámnak életben tartani a lányát. Ügettem, hogy hamarabb odaérjek, az utcán kevesen jártak, de annak a kevésnek meg lehetett rólam a véleménye, mert nem elöl csengettem és kértem bebocsátást, hanem a Szepességi utca felé kerülve, feltornásztam magam a kapukilincsre, és átmásztam a falon, a túloldalon aztán már segített az eperfa: az óvodaépület úgy helyezkedett el, a lakásra merőlegesen, hogy nem lehetett rálátni. A kellékszoba ajtaja szorosan zárt, megkocogtattam. Volt egy megbeszélt jelzésünk, titi-titáti. Ibike, várlak. Ha nem tévedtem, akkor Tigris itt van, és megismer, és válaszol. Persze, hogy megismert. Válaszolt is, ököllel verte a vakablakot. Nagyon éhes lehet, gondoltam, míg elhúztam a dupla reteszt.

Nem akartam ráismerni, akkorát változott. A szeme körül karikák, az ajka kékes. Hirtelen beúszott emlékezetembe az udvaron a bakokon álló nagy teknő, amelyben ruhák úsztak, a teknő kiszélesedő oldalperemén alig száradt mosószappan. Itt ma mostak, méghozzá korán, és mosni Julinkó néni szokott, és Bakonyiné. A mosás egyben a helyi újságot pótolta szülővárosomban, a mosónők mindig mindent tudtak mindenkiről, a szennyes nagy tanú, Tigris azóta már részleteket is tud Cincu haláláról. Mikor kiengedték, elszaladt, aztán ahogy sötétedett, oda bújt el, ahol épeszű embernek eszébe sem jut keresni, oda, ahonnan elszökött.

Felé se nézett az óvoda lakóépületének, nem kért ételt, vizet, még a mosdót se kívánta, mint aki kiszáradt, mint a pók hálójában emlékképpen csak a teste tokját hagyta a légy. Futott, mászott ugyanott, ahol én bejöttem, én meg esdekeltem, térjen haza a nagykapu felől, megint megverik, de azt kibírja, így meg még nagyobb lesz a baj, ha tovább körözteti Tóth bácsi a rendőrséggel. Nem azzal felelt, amivel kellett volna, valami értelmes válasszal, azt kérdezte, van-e pénzem. Hogy lett volna. Kötény se volt rajtam, még csak szeptember eleje volt.

– Akkor majd ingyen – mondta Tigris, és az egész hosszú úton, míg a villamoson kiértünk a Perthrényiék rezidenciájába, nem szólt egy szót sem, sajátságos tengermély pillantását nem takarta könny, az ütés akkora volt, hogy még nem enyhíthette semmi. Hogy mit akar ott, ahová nem fognak beereszteni bennünket, azt nem tudtam elképzelni, de mentem vele hűségesen, és közben folyton néztem, jön-e ellenőr, de nem jött, mikor én gyerek voltam, nemigen csaltak a járműveken az emberek, a diákok legfeljebb azért, hogy legyen valami izgalom.

Perthrényiék ajtaján fekete drapéria, a függönyök szárait mirtuszcsokrok tartották össze. Az ajtót a lakáj őrizte, néhány ácsorgót láttam, ismerőst nem, névjegyet leadni, ezt már megtanultam anyámtól, túl korán lett volna. Tigris be akart menni, a lakáj udvariasan elhárította a közeledést, még egyszer megkísérelte, akkor már élesebb volt a lakáj elutasító hangja, de valami megbontotta az őrszolgálat rendjét, mert belülről a nyitott franciaablakig hatolt a kiabálás. Huttra doktor és Szolanzs hangját felismertem, a harmadik hangot nem, később kiderült, a szép huszár kiáltott, és még egy nő, az ápolónő, és még egy férfi, az volt az ideggyógyász, de mindez csak később derült ki, sokkal később, mert az események azért engem is megviseltek. A lakáj figyelme is kintről befelé fordult, a zajra beszaladt a házba, Tigris és én meg mentünk utána. A hangok oka mindjárt kiderült; a lépcsőn – mint gyakran láttam hasonló pózt Shakespeare-darabokban – a korlátba kapaszkodva állt Perthrényiné, némán nézett le, egyenesen a koporsó irányába, és ott volt előttem a halott Genovéva.

Azt képzeltem, ugyanaz az érzés fog el, ha meglátom, mint amikor Hófehérke képét láttam üvegkoporsóban a meséskönyvekben, de tévedtem. Iszonyú látvány volt. Nem tudtam, hogy egy halott ennyire halott. Tigris egy lépéssel előttem állt, Perthrényiné szeme ránk szegeződött, Szolanzs meg felvisított. Valami olyat mondott, lézanfandeté. Aztán magyarra váltott, és a lakájt szidta, nekünk meg ezt mondta, ki innen. Depesé!

Mentem? Rohantam, csak ne lássam tündér Cincu helyett azt a fehér valamit, azt a színpadi képet, nagy hallban nagy koporsót, iszonyú virágillat sűrűjében. A szép huszár ott állt Cincu felismerhetetlen fejénél, amelyet a világ összes kenőcse nem tehetett volna élővé. A villamosmegállóban sokáig vártam, reszketve, iszonyodva, hányingerem volt, s lestem, mikor ér ide Tigris, de más történt. Nem jött.

Megint eltűnt, gondoltam. Ezúttal hová? Ott csak nem maradt, az lehetetlen. Nélküle mentem haza, és mert nem akartam megint csalni a jeggyel, majdnem a Pallagról gyalogoltam haza a Szent Anna utcába, s ha időközben a megdicsőült Piroska meg nem telefonálja, ami erdei néma ballagásom és a hosszú Simonyi úton át egyre fáradalmasabbá váló utam alatt történt, magamtól ugyan ki nem találom. Én is megpróbáltam elképzelni, ki mit tett azután, hogy Tigris felbukkant a koporsónál, de a fantáziám szegényesnek bizonyult. Én azt hittem, kidobták, a kaput becsukták, Tóth bácsi ezek után visszavonja a körözést, Tigrist megint megverik, és zsebpénzt sem kap. Úgy gondolkoztam, ahogy a logika diktálta, nem tudtam még, milyen körmönfont és ironikus az élet. Mikor Huttra doktor elmondta anyámnak a hiteles történetet, a valódit, nem amit Piroska a lánya nagyságának érzékeltetésére kikerekített, valami rám fújt az alvilág bonyolult szelei közül. Az élet golyógömbölyűsége behorpadt, aztán csúcsok és szakadékok nőttek vagy mélyültek rajta.

Szegény Sarolt lelki egyensúlya múlt azon, hogy végre megszólaljon – mondta anyámnak Huttra doktor. Ő maga Szolanzsra figyelt fel, mert Szolanzs egyszer beszélt neki Cincu nyári hódolóiról is, így rájött, hogy amikor hirtelen felbukkant két kislány, ezekről említhette, hogy Cincu testőrei voltak. Szolanzs felháborodva rájuk kiáltott, hogy menjenek innen azonnal, Magdolna ki is futott, de Iboly maradt, nézett mereven Perthrényinére, kirántotta magát Szolanzs karjából, aki ki akarta vezetni, odament Sarolthoz, és azt mondta neki, hogy kéri a dressz minden kellékét és a barna ernyőt. Sarolt riadtan nézett rá, mint aki arra eszmél, nemcsak mindent, ami kincse volt, elvesztett ezen a napon, de nyilván az elméje is megbomlott, nem állhat az ő gyermeke koporsója mellett egy idegen kislány ezzel a képtelen szöveggel.

– A napernyőt – ismételte Tigris – nekem ígérte, ha meghal, hát most meghalt, kérem szépen a napernyőt. Az egész dresszt. Rám hagyta. Örökre.

A helyzet olyan abszurd volt, hogy az özvegy megmozdult a lépcsőn, és óvatosan elkezdett lebotorkálni, a veje ott termett mellette, segített neki, Sarolt végre megállt a koporsónál, és először, mióta a tragédia bekövetkezett, elkezdett rezegni a szemhéja. A huszár elkapta Tigris karját, ki akarta dobni, Sarolt megrázta a fejét, jelezte, nem szabad bántani a kislányt, s mintha tőrök között formálná a hangokat, és minden hang vágná a száját, végre elkezdett beszélni.

– Azonnal ereszd el!

Perthrényiné Szolanzs felé fordult, aki ott sírt a koporsó mellett.

– Ketten voltak vele, mindig azt hallottam tőled – mondta Sarolt Szolanzsnak. – A másik elment, de ez itt maradt, a hűséges. Az egyik a nyár tanúi közül. Lö temoen deté.

– Akkor végre megnyugodtam, éreztem, most már nem őrül meg – mesélte Huttra doktor –, az volt az idegorvos feltétele, reménye, ha elkezd beszélni, ha megszólal, megmenekül. Sarolt majdnem normálisan viselkedett, ölelgette a lányát, és a menyasszonyi fátyollal ledörzsölte a festéket, aztán utasította Szolanzsot, adja oda az idegen gyermeknek, amit a lánya ígért. Szolanzs elképedve engedelmeskedett, sokáig tartott, míg előkerült a nászútra előkészített árva bőrönd fenekéről a fürdődressz, Tigris a fejére tette a kulikalapot, a ruhát a bal hóna alá szorította, a napernyőt meg kinyitotta. Táncoltak a kifeszített napernyőn a kis kínaiak a kis hidak között, a vej kitépte a kezéből az ernyőt, s összecsukta, olyan volt a nagy csendben, mint a díszlövés. Szolanzs intett Tigrisnek – szóba nem állt vele –, megkapta, amit kért, most már menjen, Tigris odament a koporsóhoz, jól megnézte Cincut, aztán egyenesen Sarolthoz fordult, és nagyon hangosan azt mondta neki, ne sírjon, ez itt nem Cincu, ez csak valami. Cincu itt van a napernyőben. Nem látja?

Végre sikerült kituszkolni, Sarolt meg elkezdett zokogni. Fülöp atya elkezdte a rózsafüzért, sírás hallatszott, az ima mormolása, Cincu aludt a koporsóban, a huszár nem volt kevésbé sápadt, mint a felesége.

Ennyi volt a történet, amit Huttra hozott, én nemigen szerepeltem benne, alighanem nem is ismertem Cincut, nem szabadítottam ki Tigrist a szárnyszobából – nem tettem én semmit, én kimentem a parancsra a koporsótól, Magdolna engedelmes, az engedetlen, rossz Ibolyból meg a város büszkesége lett. Nagy darab volt ez a színdarab, de nem írtak nekem szerepet, még szubrett se lehettem. Azt hittem, feledékenység, tévedés. Még nem tudtam, nincsenek véletlenek.

A mi családunkban nekem szoktak meghalni az emberek. Tigris nagy pozíció betöltője lett, nekem halt meg Piroska, nekem Piroska férje, Tigris férje, maga Tigris. Mikor utoljára felnézett az életét már elborító végtelen víz alól tengericsudalény-pillantásával, megreszketett a szája. Ott volt az orvos, az ápolónő, és néztek ránk, unokatestvérekre, az egyik haldoklik, a másik meg bolond, papírt tesz, ceruzát a haldokló keze mellé, aki már nem tud mondani semmit, de látszik rajta, szeretne. Nyúl a papírhoz, nagy erőfeszítéssel moccant a keze, pár vonásra telt az erejéből.

– Ön érti, mit üzen? – kérdezte az orvos.

Ráztam a fejemet. A sellő megint rám nézett súlyosodó pilláival. Fáradt volt, menni akart oda, ahol már csak a semmi van. Sértődött volt, hogy nem értem, ami olyan világos. Összeszedte minden erejét, a papírra bökött.

– Neked – lehelte.

– Mit, szívem? Mit? Mi ez a valami?

– Hát az.

– Valami tárgyat rajzol – mondta az orvos. Az ápolónő úgy látta, valami küllőket, két pálcikát meg egy dinnyét, én semmit, csak őt.

Úgy halt meg, hogy éreztem a pillantásán, úgy hiszi, cserbenhagytam, s nem érti, miért.

Nem autón mentem haza a klinikáról, villamoson. Akkor már volt vonal Perthrényiék hajdani rezidenciája előtt. A strandfürdőt régen elhagytuk, mire feleszméltem, mit akar mondani a vonáskákkal, a gömbbel, a küllőkkel, mit kellett volna felismernem. Hát persze. Mi ketten, a tanúk. Léz anfan deté! A nyár tanúi. Azaz hogy csak ő, mert Magdolna elment. Magdolna a jelzéseit is későn fogta fel, hogy ráhagyták a nyarat egy rég elpusztult napernyő csontvázában, meg kettejük gyerekkori fényképét. A napot rajzolta le, két kislányt, meg az ernyő bordázatát.