Névjegyek

Vénlány egy volt anyám jóléti gyűjteményében, de ez a patronálás nem járt anyagi támogatással, Kamilla megállt a lábán, azon a szokatlan méretű lábon, ami miatt sokáig edzettek, míg megtanultam, nemhogy észrevenni, meglátni sem illik a néni cipőjét, vagy célozni rá. Kamilla még csak magányos sem volt, pedig anyjukat ugyan korán elvesztették a Kullogh gyerekek, Kamilla a kisebb volt, Ábel bátyja pár évvel idősebb nála, az tízéves korától katonaiskolába járt az osztrák határ mellett. Amikor a nagy hírű bűnügyi védő apa mellől a gyorsan pusztító tüdővész elragadta az anyát, Kamilla még beszélni se tudott. Az ügyvéd özvegy édestestvérét hívta magához a kislány nevelésére, aki szeretettel és értelmesen irányította, elsajátíttatta vele az akkor felsőbb leányiskola néven ismert oktatási intézmény kínálta tudásanyagot, mellesleg megtanította főzni, bonyolult kézimunkák készítésére, tánctanfolyamra íratta, ugyanarra, amelyen valamikor Jablonczay Lenkét oktatta illedelmes lépésekre Alföldi úr. Anyámmal és apámmal itt kezdődött a barátsága, ezen a kolonon, amelyen anyám lelkesen táncolt, apám meg az Alföldi úr tánctermébe belépő vagy onnan hazainduló lányokra vadászott a gimnazisták ügyetlenségével, és hogy sejtette volna, hogy az egyik fruska évtizedek múlva a felesége lesz, a híres Kullogh lány meg lekötelezettje halála percéig. Kamilla nem volt tündöklő szépség, mint anyám, de volt a lényében valami megnyerő, jó volt a társaságában lenni. Ha ünnepeken együtt mentek templomba, csinos pár volt a két Kullogh testvér, a fekete, sudár Ábel és a búzaszőke lány, akinek hajszíne holtáig nem változott, csak módosult, úgy hatott, mintha nagyon fehér homloka fölött parókát viselne, amelynek hajdani aranyló tincseit sűrűn beszórták púderrel.

Én már csak az anyámmal egykorú, a húszas években a harmincat meghaladó Kamillát ismerhettem, de történetével első találkozásunk után boldogan riogatott Ilka néni, a szakácsnő. Nem volt akármilyen történet, ennél tipikusabb őrültség nem jellemezhette az első világháború kitörése előtti Magyarországot.

Kamillát a század legelején apja első munkatársa, egy nagy jövőt ígérő ügyvéd kérte meg, mindenki őszinte örömére. A vőlegény egy cseppet korosabb volt, mint a tizenhét éves lányhoz illett, de Kamillának imponált, az apa elsősorban a kapcsolat előnyét érzékelte, nem a később esetleg felmerülő nehézségeket. Mindenki boldog volt: Kullogh leendő vejében látta majdani utódját, aki az immár országos hírű irodát úgy veszi át, hogy közben biztosítja Kamilla szép életét, a nagynéni elragadónak találta az évek óta a házukhoz járó, sűrűn ott ebédelő, kellemes urat, Kamilla megdicsőült a személyének jutott szerelem hevében, igazán az ördögnek kellett megjelennie egy, a huszadik század első évei egyikében rendezett jótékonysági bálon, hogy összekuszálja a végzet mindaddig feszes orsóra tekeredett szálait. A bál hibátlan nyitányzenével indult, Kamilla kék szeméhez illő kék ruhát viselt, öröm volt ránézni, ahogy fivére karján nagynénje után belépett, joggal hihette, eddigi élete legszebb napját éli, csakhogy a zenekart a sátán vezényelte. Ahogy megközelítették a táncba még nem vezényelt párokat, s a testvérek majdnem elérték a menyasszonyára váró ügyvédet, Ábel, a tiszt, megtorpant. Egy bájosan részeg környékbeli birtokos szavai állították meg, aki barátságosan megveregette a vőlegény vállát, s udvariatlanul belekiabálta a báltermi zümmögésbe az apró nevetések közé: csak úgy, barát módjára vallja már meg neki, mi minden fér el Kamilla kisasszony közismerten szokatlan méretű cipőjében, vele jár-e a csárdi Kullogh-kastély, vagy nem, ha netán kapható, és eladnák, ő megvenné szívesen. A fivér pár másodpercet várt, ahogy a tisztiiskolán megtanulta, mert a buta sértésre felelni a hivatalos eljegyzés óta már a vőlegény volt jogosult, de az ügyvéd vörösre pirult ugyan, viszont nem moccant azonnal, hanem tűnődött. A sértés otromba volt, nem is érthető, hogyan hangozhatott el, az ügyvéd főnöke iskolájában sok minden más között józan mérlegelést is tanult: azonnali számonkérés helyett mi lehet megfelelő válasz egy nyilvánvalóan részeg fiatalember ostoba szavaira. Törte a fejét, mi a legszerencsésebb lépés, ami feloldja a feszültséget, a hadnagy várt, de mikor leendő sógora Kamilla védelmére még mindig nem moccant, le gyáva gazemberezte, s maga lépett a részeg birtokoshoz azzal, hogy elégtételt követel. Az ügyvéd elkésett, akkor már hiába alakult át sebzett vőlegénnyé, a nagynéni azonnal hazavitte Kamillát, nem várta meg, mi következik, s ez volt élete legnagyobb tévedése, mondta neki később a régi mivoltát többé vissza nem nyert öreg Kullogh halála előtt, mert ott kellett volna maradnia, valamiképpen úrrá lenni az epizódon: akkor még csak fodrozódott a jövendő. A fiatal Kullogh kihívására a józanodni kezdő birtokos zavart makogással jelezte, nem gondolta komolyan, amit szólt, de a mentegetőzés elkésett, tetejében, hogy az ügy még szilajabbra mérgesedjék, a vőlegény tett értelmetlen lépést a sakktáblán. Nem a részeg, makogó birtokosnak, saját sógorának ugrott és ütötte arcon, amivel aztán kivágta a színpadnak tragédiába nyíló ajtaját. Olyan volt az estnek ez a része, mint egy rosszul rendezett buffóopera, ahol mást vágnak fejbe, nem a valódi vétkest. Hogy tisztet megsérteni nem szerencsés bálon kívül sem, azt nemhogy egy képzett jogász, de minden civil tudta, hogy a csattanás nem old meg semmit, vagy ha mégis, úgy végzetes következményei lehetnek, azonnal kiderült. Minden érdekelt elhagyta a báltermet, az immár ismét józan birtokos tűnt el elsőnek, Ábel csak miután két tiszttársa asszisztenciájával párbajra hívta sógorát. A botrány masszív volt, szomorú pletykaanyag, virradatkor a felkelő nap már holtan találta a Nagyerdő egy tisztásán a két leendő sógort. Ábel volt a sértett fél, ő lőtt elsőnek, el is találta az ügyvédet olyan szerencsésen, hogy az azonnal meghalt, s akkor úgy lépett, ahogy a társadalmi és családi illemkódex diktálta, haza nem mehetett azzal a hírrel, hogy megölte a húga leendő házastársát, csak a tiszti becsületét sikerült megmentenie, saját családját és életét már nem. A városbeliek visszafojtott lélegzettel figyelték, mi lesz a tragikus história folytatása, ami lett, más volt, mint a szabvány, a Kullogh-ház ugyan hallgatott, de a kettős temetés, a két egymás mellé állított koporsó elég hangosan beszélt. Hogy Kamilla mit gondolt azon a reggelen, amikor közölték vele, mi történt, maradt a saját titka. A temetésen mindenki ott volt, aki csak mozogni tudott, a pápai prelátust nem kellett meggyőzni arról, hogy ilyen tébolyult, Istent, embert sértő ostobaságot csak zavart elmeállapotban követ el az ember, megadta az engedélyt az egyházi temetésre. Kamillát nem kellett vezetni, lépegetett maga, az össze-összeroskadó nagynénit támogatta a holtsápadt Kullogh. Kamilla arca a bálon elhangzott sértéskor se mutatott semmit, akkor se szolgáltatott elemezhető adatot, amiből következtetni lehet, mit érez egy özvegy menyasszony. A nászon viselt menyasszonyi, az első gyermeke keresztelőjén boldogságtól fénylő szemű fiatalasszony-édesanya együttes ruhaköltségét felülmúló, elképesztő összegbe kerülő gyászöltözetet csináltatott magának a temetésre, végigállta kezében két szál fehér rózsával, amelyet egyenként szerettei után dobott a koporsóra, fátyolát sem eresztette le, hadd lássák nem megtört, inkább dacos szemét. Kullogh Kamilla először jelezte, vele nem lesz egyszerű elbánnia sorsnak, városnak, történelemnek.

Az élet ennek a családnak kezdettől hamis kártyát osztott, akit katonának szántak, érzékeny és hisztérikus fiatal férfi volt, Kamilla stratégiára termett, higgadt, reális. Boldog, fiatal lányként temetett testvért, vőlegényt, vonzó, még fiatal nőként apát, s vette át millió biztosítékkal körülbástyázott vagyonát. Kivédett minden kérőt, s kiválasztotta apja irodájában a legöregebb ügyvédet, ráruházta Kullogh hajdani hatalmát, a háztartást a nagynénire bízta, aki az L alakú ház kerti toldalékrészében élő házmestercsalád tennivalói bővítésével a régi szinten tartotta az életüket. A városbeliek ámultan nézték Kamillát, aki az egyre romló gazdasági körülmények között, a nehézségek dacára, az időközben lezajlott első világháborúban nem mint operettfigura, de méltósággal öregedő lány, egyre magabiztosabb lett. Az élelmezés nehézségeit kivédte, a házmestercsaláddal kiépített kapcsolatrendszere következtében nem csak napi szükségletre vásárolt, még nehezebb idők kivédésére is kiépítette raktárát a feketepiacról. Mikor a várost a románok megszállták, a nagynéni öngyilkosságot emlegetett, Kamilla rácsukta a hálószobaajtót, és rendelkezett: gazdag ételválaszték álljon a megszállók rendelkezésére, a lakásrekviráló tisztiszolgát megkínálta pálinkával, s a tolmács útján megüzente átmeneti lakójának, a bejárati ajtóval szemben, a kapualjból nyíló két szoba rendelkezésére áll. A tiszt, aki a Kullogh-házba került, tudta az illemet, beküldte Kamillának a francia nyelvű vizitkártyát, amelyet Kamilla szintén vizitkártyán igazolt vissza, saját lakrészébe viszont nem engedett be senkit, a századost sem, akinek azt ígérte, ha megkíméli nagynénjét és őt a zaklatástól, biztosítja kosztját, legénye ellátását is. A tiszt állta az alkut, megmentette saját nemzete katonái erőszakosságától és a városbeli csőcselék jelentkezésétől is. Fogadni persze nem fogadták, azzal a megszállás jogosságát igazolták volna vissza, de jelenléte csakugyan biztonságot jelentett. A százados, becsületére mondva, sose próbált megismerkedni a nagynénivel, vagy az elkerülhetetlenen túl szót váltani Kamillával, távozásakor köszönetét illedelmes levélkével érzékeltette. Mikor eltűnt, Kamilla kitakaríttatta az olykor hölgyek jelenlétével megcsúfolt szobákat, és az immár trianoni Magyarországon folytatta az életét.

Eleinte zavartalanul haladt minden, bár a háború sok kárt tett a földeken, a zaklatástól ugyan megmentette a százados jelenléte, de az elszegényedést és az iroda lassú hanyatlását, a csökkenő ügyfélforgalmat egyedül kellett megélnie. Osztott, szorzott, már régen kezében volt az éltes apai munkatárs helyett a kormányrúd, s bár az inflációval szinte lehetetlen volt megbirkózni, a pengő megjelenéséig működtette még az egyre kevesebbet jövedelmező irodát, s mikor mégis rákényszerült, hogy bezárassa, halálra rémítette a búcsúzni besántikált öreg ügyvédet: bejelentette neki is, ami miatt a nagynénje már napok óta a kedélybetegség jeleit mutatta: a vagyont a történelmi idők nagyjából felélték, a fennmaradást másképpen kell biztosítani, egyetlen komoly értéke a Kullogh-ház, a körül építsenek új létesítményt. Mint sok hasonló, valamikor gazdag embernek, az ő földbirtoka is túlesett az új határokon, a külfölddé szerencsétlenedett föld a rendezetlen körülmények között nem hoz jövedelmet, csak gondot, egy módját látja a megoldásnak, beiratkozik a tanonciskolába, megszerzi a cukrászmesterlevelet, ehhez még kedve is van, tehetsége is, és egy fikarcnyit se törődött sem az ügyvéd, sem a nagynéni reakciójával. Felsőbb leányiskolai végzettsége elég volt ahhoz, hogy csak két esztendő anyagából kellett vizsgáznia, a mesterlevélig, gyakorlati képzése érdekében, szerződést kötött ugyanazzal a cukrásszal, akihez számtalanszor beült vendégként családostul. A nagynéni a méla passzivitásból hirtelen üvöltő szörnyeteggé szégyellte magát, Kamilla szépen beszélt vele, de határozottan, ne nehezítse, ami nehéz, ha így nem akar élni, ne fenyegetőzzék, hanem lépjen, ha meg azt érzi megoldásnak, hogy teljesen visszavonul, ne tegye ki a lábát még egyszer az utcára. A nagynéni valóban nem mozdult ki többé a házból, úgy érezte, hogy a kettős párbaj lezajlása óta ismét a város szájára kerültek, Kamilla átnézett rajta, elment az útjából, ha sírdogált, vegytant tanult, kalóriatáblázatot, egészségügyi szabályokat, elméleti vizsgája letétele után valóban elkezdett dolgozni Koncz úr cukrászdájában, ahol szinte minden hajdani ismerőse megfordult. Nem volt könnyű sora, s ahogy később, mikor már ilyesmiről is lehetett egy gyerekkel beszélni, gyakran emlegették nekem is a szüleim, hogy állt a város fele Kamilla pártjára, s fordult ellene a másik, apám mindenesetre akkor szokott rá az addig sose méltányolt édességekre, s agitálta baráti körét, ne hagyják jó szó, biztatás nélkül ezt a bátor teremtést, eleget keseríti saját nevelőanyja, aki ahelyett, hogy méltányolná a lány igyekezetét, átkozza, és úgy érzi, beszennyezte a nevüket. Az özvegy kicsit valóban belebolondult a történetbe, mert azt mondta mindenkinek, aki meglátogatta, nem elég, hogy a román tiszt, akinek szállást adott, tönkretette az ő özvegyi jó hírét, mert a városban azt hiszik, a szeretője volt, most Kamilla lett kasszírnő és urak babája saját döntése miatt. A néni operettszövegét megint csak apám hangszerelte át türelmes látogatásai során, átvállalta tőle a meggyőzési kísérleteket. Kamilla úgy kapott cukrászoklevelet, hogy sose volt közölnivalója Koncz úrnak irgalmatlan képzési módszeréről, hallgatott az inaszakasztó munkáról szezonidőben, akár a kíváncsiságból betérő ismerősökről, akik átnéztek a kiszolgálólánnyá süllyedt, cselédromantikás múltú hajdani osztálytársnőn. A lány megköszönte és zsebre tette a borravalót, ha adtak neki, mikor felszolgált.

A mesterlevél megszerzése után Kamilla nekilátott valódi terve megvalósításának, az öreg Kollugh aranyba fektetett, végső célra titokban tartalékolt napóleonjai előkerültek, jöttek a kárpitosok, asztalosok, Kamilla a lakás egy részét átrendezte cukrászdának, a kertbe megfelelő berendezést állíttatott, hogy odakinn is tudjon vendéget látni, a kapura cégtábla került. Mikor anyám valamelyik hajdani táncosa ügyködése révén megkapta végre a működési engedélyt, óriási betűkkel ott állt a kapura rögzített szöveg: KAMILLA CUKRÁSZDÁJA. Ezt a helyet már nem a szülők elbeszéléséből, magam is ismertem, és megdicsőültem attól a gondolattól, hogy van egy ilyen nemes árut termelő barátunk. A helyzet persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy én akkor érzékeltem, a Kullogh-ház eredetileg fogalom volt, a közjog központja, nem vendéglátó-ipari üzemegység, ahol Kamilla a házmesterék tanonciskolába íratott lányával együtt működik, magát a várost is sértette a vállalkozás, a közvélemény az volt, ennyire nem szabad szembehelyezkedni a közfelfogással. „Kevés volt a hősi halott – kérdezte anyám gyilkos szelídségével a régi társaság sebzett önérzetű tagjaitól –, polgári veszteség is kellene, szerettétek volna, ha ő is meghal? Örüljetek, hogy tejszínhab- meg mogyoróillat van az orrában, nem az erdei temető lehelete, két koporsó emléke. Kamillán illik segíteni, ki-ki amivel tud.” Apám akkor már tanácsos volt, ő és Huttra doktor, meg a vadásztársaság, Zsozsó nagybátyám sörözőköre és az ügyvédi kamara bátrabb öregei hallgattak rá, a megnyitás napján nem akárkik ültek Kamilla kerthelyiségében, a bomló vadrózsabokrok és gyönyörűen rendben tartott kert gruppjai közé állított asztalkáknál, hanem a város bátor és konvenciók ellen küzdő lakói, elsőnek Tihanyi lépett be – mesélte nekem később az anyám –, akinek színésznő volt a felesége, s aki azért érezte a rokonságot Kamillával, mert feleségével együtt csak az apám hívta meg, akinek reszortjába a színház is tartozott. Ábel hajdani baráti köréből senki nem jelentkezett, apám azt mondta Kamillának, ne rója fel, a fiú szinte minden tiszttársa elesett, vagy messzire sodorta valamelyik terrorhullám, a hajdan vőlegény családja is rég elment a városból. Amikor először tárta szélesre a kaput a kerthelyiséget elrekesztő bejárati részen, érzett Kamilla némi tachycardiát, de állta, amit állnia kellett, akkorára már megszokta, hogy akik valamikor tegezték, ezentúl már magázzák. Nem érdekelte, legalábbis azt mutatta, mondták a szüleim, hogy nem érdekli, elsőrangú áruja volt, a házmesterék segítségével a lassan közeledő második világháborúra vásárolt, vermelt, tartalékolt. Mikor a nagynénjét eltemette, a város kideríthetetlen okból hangot váltott, a fagylaltot adagoló Kamilla visszaváltozott a régi Kullogh lánnyá, s a bűntudatukat oldani próbáló hajdani jó ismerősök ismét tegező hívei lettek, Kamilla arca éppúgy nem változott, mint amikor még nem vették emberszámba. Ha csevegni akartak vele, megállt, csevegett, mosolygott. A helyzetet végleg megint a pápai prelátus oldotta meg, aki egyszer csak felbukkant a cukrászdában, le nem ült, de a kerthelyiségben rendelt a tiszteletből személyesen felszolgáló Kamillától egy pohár citromszörpöt, megsimogatta Kamilla nagy kontyát, mikor az kezet csókolt neki, és jó hangosan, hogy az utcán is hallják, azt mondta a lánynak, sose hittem, hogy ennyi hited van az Istenben, Mili. Attól kezdve mindhárom felekezet tagjai ostromolták Kamilla cukrászdáját, a katolikusok, mert nagy hitűnek mondta a prelátus, a reformátusok, hogy szó ne érje a ház elejét, a zsidók pedig praktikus okokból, sehol a városban nem volt hasonló Kamilla süteményeihez.

Mikor gyerekként először jártam nála, Kamilla bennünket nem a kertben fogadott, de az otthonában. Jól megnézett, mikor köszöntöttem, kereste arcomban anyám-apám vonásait, szüleim annyit mondtak el a történetéből, amennyit okosnak ítéltek, amit elhallgattak, Ilka néni közlési vágya később kiegészítette, szakácsnőnk maga volt a hajdúsági Pitaval. Szép antik bútorai között az édességről is elfeledkeztem, Kamilla meg tudta tartani apja hajdani kép- és kisplasztika-gyűjteményét, s néhányat barokk faszobraik közül. Hálószobájába tévedve először vonakodva közeledtem pár titokzatos figurához. Gondoltam, világos, miért van annyi szóbeszéd Kamilla körül, ki józan elme alhatik együtt ezekkel a manókkal, vagy mikkel, volt köztük egy viszonylag felöltözött hölgy is, ez tetejében térdelt, és nézte odafenn a semmit, a lábánál korsó, de cserépre törve, a kezében meg kötéldarabon valami feszület. Legjobban a kötél érdekelt, micsoda mester remekelhette, mert a fa engedelmeskedett a középkori faszobrász ujjainak, felhorzsolódott öreg kötéldarab volt előttem, sose hittem volna, hogy jóval a második világháború befejeződése után a zsibogón ráismerek az akkor már erősen megcsonkított figurára. Ritka kincs volt a hatvanas években még a kegyszer, üdvtörténeti személyiség, persze megvettem, pedig drága volt, a sérült szobor maradványát úgy kínálta az árus, itt van Szent Szűz Mária Magdolna azzal a kötéllel, amire annak idején a gaz Júdás az édes Jézust felakasztotta. A szobor Kamilla vagyonának elkobzása után került a piacra.

A szobor miatt akkor egyébként megszidtak, le kellett ülnöm a felnőttek közé, anyám közölte, nem bódorgunk senki magánlakásában. „Nincsenek titkaim – mondta Kamilla, s szeme levendulakékje felvillant –, Lenke, ha tudnád, mit nem adnék valami nevetni vagy siratni való romantikáért, ami valaha még megvolt, csak elsöpörte a század.” „Hát teremts magadnak újat, ha kívánod, rajtad áll” – felelte anyám, s elegyengette ujjaimat a desszertvillán, én meg azt gondoltam, mit akar szegény Kamilla néni, megkapta ő már valamikor a maga részét, de felemelő lehetett ott állni két koporsónál. Mámor! Pár mondat hangzott el, de a felnőttek arcszíne megváltozott, anyám kicsit halványabb lett, ám apám arca lángolt, és hirtelen kigyúlt Kamilláé is. Anyám dobostortát evett, ropogott hibátlan fogsorai közt a cukormáz, rám nevetett, és így, ilyen derűvel közölte, hogy ha apám nem olyan szegény, mint akkor volt, nem egy kezdő városi tisztviselő, akkor ma Kamilla néni az én anyám, mert apám őelőtte Kamilla nénit kérte meg feleségül. Felháborodva letettem az amúgy is kényelmetlen fogású desszertvillát, anyám közlése olyan volt, mint az istenkáromlás. Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét, az ajtókat a Kékszakállú várában. Mikor a Régimódi történet-et megírtam, már tudtam, csak nem tartozott a közlendőmhöz, hogy az ösztönöm nem tévedett, aki akkor ott uzsonnázott Kamillánál, mindenki őrzött az ajtaja mögött egy figurát, anyám Józsi bácsit, apám egy hajdani lánykérés kudarcát, Kamilla a maga halottait, de a tényt, hogy apám első választása nem anyám volt, hanem Kamilla, nem volt egyszerű tudomásul vennem. Az evés is abbamaradt, nem érdekelt a sütemény, oldalra nyúltam, láttam egy óriási rézkapcsos családi albumot, azt kezdtem lapozgatni, anyám rám szólt, tegyem le, nem illik idegenek holmiját érinteni, letettem, de akkorra már láttam, az album lapjai helyenként egymáshoz vannak ragasztva, szerettem volna feszegetni, de tilos volt. „Szerezzek újat?” – kérdezte akkor Kamilla, erre visszakapcsolt az emlékezetem, valamit beszéltek a romantikáról, arra tértek vissza. Apámnak még mindig nem hűlt le az arca, anyám nevetve biztatta, ha képes rá, miért ne. Ki irigyelné tőle? Mikor felálltunk induláskor, Kamilla nem engedett ki addig, míg a csengővel behívott tanulólánnyal kis csomagot nem állíttatott össze, hadd legyen édes emlék számomra a látogatás.

Míg figyelme általam nagyon is méltányolt jelét csomagolták, a kapubolt alatt álltunk, mögöttünk a cukrászda kertje, Kamilla olykor belépőket vagy távozókat köszöntött, az immár komoly funkcióhoz jutott házmesterlány a kerti asztalok körül játszotta a főnökhelyettes szemmel láthatólag élvezett szerepét, a pincéből áldott krém- és gyümölcsillat áradt. Nyugtalan rossz érzésem már elszállt, lelkesen várakoztam, s nézegettem, beléptemkor nem vettem észre, hogy a kapubolt alól valamikor irodaként használt lakásrész ajtaján névjegy fehérlik. Egész közelről vizsgáltam, bár őszintén szólva nem érdekelt, ki lakik még a házban, de kiderült, mást mégis.

– Ki az a Losonczy Dénes, Kamilla? Albérlőt vállaltál?

Rábámultam anyámra, mert ő érdeklődött, viselkedési tízparancsolatának szinte első utasítása az volt, sose kérdezzünk semmit idegen helyen, aki valamit közölni akar, úgyis megmondja. Most ő lépett saját tilalmai útján ellentétes irányba, s alighanem meg se jegyzem az epizódot, ha hajszálra azonos szöveggel és egyazon pillanatban Kamilla és apám meg nem szólalnak. Olyan volt, mint a kiskátéra a válasz, hogy mi végre teremtette Isten az embert, mint a nagyegyszeregy, mennyi huszonötször százkettő.

– Túl nagy a ház, és most már egészen egyedül nem barátságos itt lakni – mondta apám és Kamilla egyszerre. Aztán csak Kamilla beszélt már, de arra nem figyeltem, mert hallottam a pincelejárat felől a tanulólány cipője kopogását, közeledett a süteményem. Azért értettem, mit közölt Kamilla: kétszobás lakrészében újabban egy kultúrmérnök lakik, kellemes ember, szinte sose látni, járja a megyét, és sűrűn van Pesten. Nem érdekelt, mert megkaptam a csomagot, de a nevet megjegyeztem. Abban a korban voltam, amikor elkezdtek már képzeletbeli férjeim gyülekezni, Losonczy Dénest szép neve miatt felvettem a jelöltek közé. Hazamentünk, otthon senki sem említett se hajdani udvarlást, se jelenlegi szobaurat. Nekem hosszú ideig volt képzeletbeli férjem Losonczy Dénes, aki Monacóban élt, és lecsapolta az árvizet Tiszafüreden.

Kamilla azután egyre ritkábban merült fel életemben, jártam nála, de nem mentem be a lakásba, a boltban vásároltam, amely a kerti terasz körbeüvegezett, tágas félkörű öblében kínálta a finomságokat. Az imént említett látogatásról később még egy emlékfoszlányt sodort vissza az idő. Akkor már kint jártunk az akácfasor alatt, anyám egyszer csak megállt és megkérdezte, honnan került a Kullogh-házba idegen. Apám a régi baráti körre hivatkozott, valamelyik régi barát ajánlhatta. „Maga ismeri?” – érdeklődött tovább anyám. „Mintha nem tudná, hogy ki nem állhatok ismerkedni” – volt a válasz. Még arra is emlékszem, hogy anyám megint nevetett, szívből nevetett, még rá is néztem, mi van azon mulatnivaló, amit hallott. Apám, ha tehette, a munkaidőn kívül olvasott, zenét hallgatott, mindig bánatos volt, ha otthoni békéjét csengetés zavarta meg. Szagolgattam a csomagomat, a papíron vaníliaillat ütött át, és a tálcácska alja langyos volt. Anyám beszélgetést záró mondata csak felnőtt koromban kapott értelmet, bár látszólag igazán érthető volt. „Isten adjon a mérnöknek meg Kamillának szerencsét. Legalább nincs teljesen egyedül. Kamillával úgy elbánt valaha az élet, hogy kárpótlást érdemel.”

Ahogy nőttem, egyre zsugorodott Kamilla iránti érdeklődésem, tánciskolába írattak, zenedébe, angol- meg németórára jártam, s jöttek az első irodalom szerezte mákonyos percek: vers született a kezem nyomán, rengeteg vers. Időm sem igen volt Kamillához átszaladni, már egy másik cukrászdába jártam, akkor a Perczel úrék intézménye volt divatban. Egyetemi éveim alatt csak akkor hallottam Kamilláról, ha eszembe jutott érdeklődni, hogyan élhet, szüleim úgy tudták, nagy készletet gyűjtött idejében, mindene bőven van, de el ne mondjam valakinek, mert amit Kamilla néni csinál, az halmozás: tilos. Nem érdekelt Kamilla kihágása, akkorra már minden megváltozott bennem is, köröttem is, amíg a külpolitikai helyzet lehetővé tette, külföldön töltöttem az év egyharmadát, a versben emlegetett Losonczy Dénes férj helyett ilyen-olyan, utolsónak már jegygyűrűt eredményező szerelem hozott izgalmas élményeket. Egyébként az albérlő az utcabeli hírek szerint a világháború kitörésekor, mikor a lakások adta lehetőségeket feltérképezték, megmentette Kamillát hosszú időre attól, hogy kibombázottakkal, menekültekkel kelljen megosztani az otthonát. Losonczy Dénes persze csak védelemnek volt megfelelő, társaságát nemigen élvezhették a cukrászdában, mert se katonai behívóra, se nyílt parancsra, se semmi hivatalos felszólításra nem válaszolt, holott, mint hírlett, ott lakott, csak kiszámíthatatlan időpontokban bukkant fel, többnyire már akkor, mire Kamilla háza környéke elcsendesedett. Több utcabeli látta, amint saját kulcsával kinyitja a kaput, már amennyire a világháború alatti elsötétítés világosságánál egyáltalán látni lehetett. Egyszer a honvédség elő is akarta vezetni, de megint csak nem volt elérhető, a nagynéni kötötte meg a mérnökkel a szerződést, mondta a járőrnek Kamilla – a lakásba való bejelentést a helyi rendőrség annak idején igazolta, az eredeti megegyezést a rég halott nagynéni holmija között, sajnos, nem találja. Losonczy Dénes persze nem tudta teljesen megmenteni Kamillát a második világháború terheitől, mert a katonai hatóságok egyre ingerültebben keresték, apám révén tudtuk meg, aki születésem óta másodszor került át átmenetileg a katonaügyosztályra, hogy semmilyen regiszterben nem szerepel, és vidéken is hiába körözték, a lakást azért nem utalják ki másnak, mert azt remélték, egyszer csak ott lepik meg, s végre tisztázható lesz ez a farsz, ami a magyar hatóságokat, a rendőrséget, a katonaságot, sőt a polgári védelmet egyaránt érdekelné. Kamilla személyes biztonsága viszont maximális volt, mert a vidéki Pimpernelt utóbb már polgári ruhás rendőrök lesték, de a remélt eredmény elmaradt, a cukrászdába járók mindegyike igazolni tudta magát, nappal nem járt haza a rejtelmes személy, éjjel az első megfigyelők felállítása után meg mintha tudta volna, hogy várják, nem jelentkezett többé kapunyitó kulcsával. Eltűnt. Aztán a történelem megint új helyzetet teremtett, már nem volt érdekes a személye, mert negyvennégy márciusában a németek megszállták az országot. Mindenki azt hitte, most aztán Kullogh Kamilla is megtanulja, milyen megosztani a házát idegenekkel, de az ifjúságát elkerülő példátlan szerencse megint mellészegődött, egy reggel a cukrászda korai látogatói döbbenten érzékelték, Losonczy Dénes névjegye eltűnt, a névjegytartó kis keretben új a névjegykártya, a mérnök lakásrészébe vezető ajtón azt találták a belépők: Major Freiherr Gernoth von Adlersberg, aki legalább annyira enigmatikus személy maradt, mint az elődje. Kamilla azt mondta, nem sok vizet zavar, csak órákra jön haza, fürödni, rendbe szedni magát, és igen csendes, ha már beszállásolták, kaphatott volna rosszabb lakót is. Hogy nem ült be a cukrászdába, azt az utca lakói két okból is természetesnek találták, de a báró legalább volt, ha más nem is, apám mindenütt hirdette, hogy látta Kamilla otthonában, és a pápai prelátus, aki gyakori látogatója volt Kamillának, akitől mindig ki lehetett sírni cukrot meg lisztet a katolikus árvaháznak, szintén említette minden társaságban, ha Kamilla élete teli is van zökkenővel, de az őrangyala nem hagyta el, az őrnagy nem sok vizet zavar, és legalább védi ezt a már nem fiatal lányt, aki a német erőszaktól éppúgy retteghet, mint a háborús események hatására egyre sajátságosabbá torzuló házmestercsaládtól.

Kamilla biztonságát a németek kivonulásáig védte a névjegy, amelyet aztán a semmit nem akceptáló, a várost megszálló oroszok lelkitusa nélkül letéptek, az orosz tiszt, aki az őrnagy helyére került, szintén alig volt otthon, de amikor mégis, ordítás és sikoltozás, olykor meg kellemes férfihangon áradó dal igazolta a jelenlétét, így aztán a többé sose keresett és meg se talált Losonczy Dénes szelíd némaságát mindenki visszasírta, de még a német báró tartózkodó távolságtartását is. Az őrangyal egyébként megint csodát művelt, mert a városban, lévén az új kormány székhelye, a lakók biztonsága érdekében az ott állomásozó marsall abszolút fegyelmezett magatartást parancsolt a második ukrán hadsereg tagjainak. Volt persze kihágás, merénylet, botrány, fosztogatás épp elég, de Kamilla nagy természetű, ám agyonterhelt és nem agresszív tisztje miatt megmenekült a zaklatástól, s maga a város is hamarabb lett szabad, mint gondoltuk. A várost megszálló marsall első utasításai közé tartozott, hogy templomot, iskolát, kórházat és a nép élelmezését szolgáló üzleteket, intézményeket újra üzemeltessenek, így Kamilla nagykapujára visszakerült az ostrom alatt lesodródott cégtábla, a Kullogh lány megint megnyitotta a hetekig zárva tartott cukrászatát, és az orosz megszállás szakaszát megint csak viszonylagos kár nélkül vészelte át. Aztán az őrangyal elfáradhatott, mert a hivatalos békekötés után egyszer csak lefelé billent a Kullogh-ház addig viszonylagos egyensúlyban tartott mérlege, ezúttal nem várt helyről, a házmesterék felől jött a támadás, és nem volt se Losonczy Dénes, sem a báró, még az orosz tiszt sem, aki megvédhette volna Kamillát.

Eleinte csak annak a súlyát érezte, hogy a vagyona áruba fektetett nagy része odalett, rejtett készleteit, amelyet a német nem is keresett, az oroszok megtalálták, elvitték, a cukrászda üzemeltetésére alig volt nyersanyaga, de vevője is ritkán akadt, csaknem mindenki siratott, visszavárt vagy keresett valakit, ez az időszak csak a kiváltságos keveseknek, idegeneknek, pártfőembereknek volt cukrászdás idő, magának a városnak nem. A támadás egyébként nemcsak anyagi, erkölcsi természetű is volt, s a házmesterék indították, akik úgy érezték, eljött az idő a Kullogh-ház megszerzésére, a cukrászdának sem árt, ha az ő, immár képzett cukrász lányuk veszi át a vezetést: feljelentették Kamillát Losonczy Dénes katonaszökevény rejtegetése és a németekkel való cimborálás vádjával, utóbbi állításukat azzal is kiegészítették, hogy az oroszok bevonulásáig a két lakót még ők se látták, csak érkezni meg távozni hallották olykor, mikor már besötétedett, ha az illető nem a saját kulcsával jött, mindig Kamilla nyitott kaput, lehet, hogy kémközpont volt a Kullogh-házban. Aki cáfolhatta volna a vádat, a régi vendégek vagy apám, nem volt hiteles személy: osztályidegenek esküje nem számított. Még csak a pápai prelátus sem állhatott Kamilla mellett, mert amikor a rejtegetett apácanövendékekhez nem engedte be az orosz katonákat, agyonlőtték. Kamilla népbíróság elé került, felvonult mellette mentő tanúnak mindenki, aki még őrzött valamit a Kullogh-mítosz szomorú történeteiből, csupa vén, hajdani táncosa, akiktől a megváltozott világ hitelükkel együtt elvette már, amit a háborús események után még megőriztek, de nem ért semmit a szavuk, Kamillát ellenséggel való cimborálás és esetleges kémtevékenység miatt három évre ítélték. Egy polgári ruhás katolikus pap vitt neki havonta egyszer lelki vigaszt, s fogsága utolsó évében meglátogathatta anyám is, meg egy a történelem örvényéből felbukkant öregúr, a hajdani részeg birtokos, aki váratlan enyhítést eszközölt ki számára. Mindenét felajánlotta az új rendszernek, ott volt a legbalosabb kommunisták között, földjét a földosztás előtt felosztotta, sose tudtuk meg, mi volt a valódi oka annak, hogy titokzatos közbenjárók igénybevételével végül is kihozta Kamillát a fegyházból. Én akkor már Pesten éltem, csak hallottam, hogy mindenét elkobozták, de figyelembe vették fegyházbeli magatartását, s bár nem kapta vissza hajdani otthonát, semmit abból, amije volt, állást kínáltak neki a cukorgyárban. Kamilla – akinek, a város becsületére legyen mondva, mindenki felajánlotta a lakását a régi jótékonysági bálon valaha keringőt táncolt vének közül – hálásan megköszönte ki-ki szívességét, de azzal utasította vissza, van helye a munkásszálláson. Mindenféle újítási javaslattal lépett munkába, közölte, nem szorul támaszra, nem érzi magát rosszul, szaktudását megbecsülik.

Kamilla hat évvel volt fiatalabb anyámnál, erősen ötvenesként lett gyári munkás. Pesten éltem, mikor egyszer ismét meglátogattam a szülőket, s ezer más gondunk között Kamilla is szóba jött, anyám közölte, Kamilla forradalmasította a gyári munkát, új vért adott az édesiparnak, férjhez nem ment, de egyre magasabbra száll az üzemi létrán, sűrűn kitüntetik, első kitüntetése óta az érintkezést minden régi barátjával megszüntette, s ezért mindenki őszintén hálás volt neki, mert nyilvánvaló volt, Kamilla nem akar bajt hozni senkire, és a kiszámíthatatlan magyar történelemben ki tudja, mikor bukkan fel ismét akár Losonczy Dénes, akár az esetleg háborús bűnös báró, akárki, aki nem vállalható. Ki látja előre, kit milyen indoklással visznek el, miatta ne molesztáljanak senkit, ő meghalt régi élete számára, vele ne számoljon senki. Hogy a kép igazán kerek legyen, ebben az időben éppen a házmester családja volt börtönben, azzal vádolták az apát, spanyol kém volt, és német utasításra épült a pártba, bomlasztó elemként, családostul.

Kamilla történetéből, ha jól meggondolom, már csak a zárás hiányzik, vagy a majdnem zárás; Kamilla megmutatta a városnak, amit meg akart, hogy mi fér el a cipőjében, meg a világnak, hogy mire képes, ha valóban fontosnak érzi, hogy igazolja az élethez való jogát és emberi minőségét. Azon a napon halt meg, amikor ötvenhatot is átvészelve rehabilitációként visszakapta a Kullogh-házat és ami abban még a házmesterék dúlása után megmaradt, s anyagi kárpótlás mellett megkérdezték tőle, nem marad-e immár rehabilitált állapotában az édesiparban, ő volna az igazgató. Kamilla kirakta az asztalra kitüntetéseit, az okmányt, amely rehabilitálta őt, a felkérőlevelet, hogy vegye át a gyár vezetését, s valami váratlan összetételű szerrel öngyilkos lett. Ismét nagy közönséget vonzó temetése volt, koszorút küldött a régi, szintén megtiport baráti kör, meg a riadtan építkezni szándékozó és tisztulásba fogó új is. Az a fiatal pap temette, aki a börtönben olykor meglátogatta, már szabad volt arról beszélni, hogy őrá a prelátus úr bízta Kamillát kivégzése előtt. Kamilla egyébként halála előtt neki meggyónt, s elköszönt. Ámen, ámen, ámen. Ez volt Kullogh Kamilla történetének első befejezése, végleges lezárása apám halála után, néhány évvel később történt.

 

*

 

Kamilla olykor eszembe jutott, aztán elkezdett az én életem hullámverése is bonyolultabb törésű habfodrokat vetni, csak apám halála vetítette elém ismét a képét. A temetés után elkezdtem rendezkedni, a kezem már járt, de a tudatom nem vállalta még, ami történt, ide-oda raktam tárgyakat, értelmetlenül, életemben először kinyitottam az íróasztala fiókjait, néztem, bután, apró személyes tárgyait, mindegyiknek regénnyi története volt. Két kis kartondoboznál abbahagytam a céltalan faggatását annak, aki már nem akart mondani semmit. Abba kellett hagynom, mert az egyikben Losonczy Dénes kultúrmérnök névjegye állt, a másikban a német báróé. Anyám mögöttem állt, szépséges arcán elömlő tanácstalan, szívszorító szomorúság.

– Ez micsoda? – kérdeztem. – Hogy került a fiókba? Egyáltalán, mi ez?

– Semmi – felelte anyám. – Hagyd békén, nem a te dolgod. Ne keresd a halottak titkait.

Néztem a két papírdobozkát, és mögöttük ott mosolygott, akit nemrég temettünk, akinek még igen szokatlan lehet a föld, amelyben olyan szívesen babrált. Mi ez a játék, ki játszott itt kivel? A semmi dobozsúlyokat alig bírta reszkető kezem. Az egyik, Losonczy Dénes doboza után nyúlt anyám, mire zsibbadt ujjaim elejtették. Látszott a szemén a friss gyász, de a mosoly kísérlete ott rezgett az ajkán. Nekem nem volt erőm, ő szedte fel a széthullott kártyákat.

– Ez kivételesen nem volt játék – mondta anyám –, pedig tudod, milyen játékos volt, és született színész. Példátlan szerencse, hogy nem leplezték le, hiszen olykor csak végig kellett hogy menjen Losonczy Dénes a Hétmalom utcán, és kellett valakinek az őrnagy lakásából is mély, torokhangon német szavakat kiabálnia nem létező legényének. Neki hivatalból kapcsolata volt a városi nyomdával is, mit nem tettek meg neki, amit kért, a nyomdászt a maga pénzén képeztette ki annak idején, egy volt a hajdúi közül.

Betolta a fiókot, ráfordította a kulcsot, ott tartotta a tenyerében.

– Kamilla megérdemelte, mert Kamilla kitartott a végsőkig, az élet egyetlenegyszer győzte le, attól fogva mindig Kamilla győzött, igazgatói címét úgy dobta vissza hajdani üldözői arcába, mint a követ. Apád jó ember volt, nagyon-nagyon jó. Valakihez neki is tartoznia kellett, úgy értem, hogy a testével. Kamillától meg csak nem kívántad volna meg, hogy úgy szálljon a sírba, hogy két halott a kísérője, a bátyja és egy elhunyt vőlegény. Nem akart vénlány maradni, nem maradt vénlány.

Olyan sebzetten néztem rá, hogy érezte, még mondania kell valamit.

– Te olyan balos református vagy – mondta –, ti, fiatalok olyan rettenetesen szigorúak. Most azt hiszed, okos vagy, erkölcsös, és nem tudsz semmit életről, szerelemről, szeretetről. Úgy fogsz meghalni, hogy rájössz, engem sem ismertél igazán, sem az apádat, sem, ha úgy tetszik, Kullogh Kamillát. Add ide azt a dobozt.

Hideg március volt, fűtöttünk. Bedobta a tűzbe, aztán lehúzott maga mellé a kisdíványra, amely gyerekkorom sose változott színpada volt. Két kezébe fogta jéghideg kezemet, és arra kért, sírjak. Csak egy kicsit, nem sokat. A sok nem segít semmit, a kevés hatásosabb. A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás. Pontosan olyan este volt az az este, mint bármelyik másik, amikor hozzásimultam vigaszért.