A vízibornyú

Egyik legelső gyerekkori élményem határozott kontúrú: hároméves vagyok, talán még annyi sem, a zongorára ültettek, ott várakozom, apám új hanglemezzel érkezik, mögöttem áll a gramofon, mindjárt meg akarja osztani az élményét, zeng is már a fülembe a hátam mögül az amerikai sláger. Nem tud angolul, de szeretné énekelni, hisz minden dallamot első hallásra rögzít rendkívüli zenei memóriája, nekem is tetszik a dal, dünnyögném utána én is, hiszen mi ketten együtt szoktunk énekelni, de nem sikerül, idegen nyelvű a szöveg, hát mit daloljak, és hogyan, pedig milyen kellemes a melódia. Titi – kezdi az apám –, tá tatta titi, próbálkozik tovább, ennek semmi értelme, ahogy megpróbálja utánozni legalább a vokálisokat, de azért csak küszködik, holott nem értem, mit közvetítene, szöveget követelek. Töpreng. Nem tudja a nyelvet, fogalma sincs, miről szól a dal, de ha arra kérem, énekelje el, ki kell találnia valamit. Jár fel s alá, fejét töri, én reménykedve figyelem, aztán egyszer csak megáll, és rákezd az énekre. Nyelvi fantáziája bűvös játékával már átírta a szöveget az ismeretlen nyelvből, kicsit furcsa közlés kerekedik belőle, de izgalmas és követhető.

 

Lám Misi meg Kata előtt Tóth Lórika leng. Vízibornyú.

 

Micsoda élmény! Nem ismerek Misit, Katát sem, kivéve anyám egyik barátnőjét, de azt apám formálisabban szólítja, Tóth Lórika meg vadonatúj személyként lép családi mitológiánkba, ahol minden ismerősnek a szüleim adtak nevet, volt a baráti körben Övigló, Vörösképű, Kralle és Goldfrász. Tóth Lórika eddig nem szerepelt, de a szavakból azonnal kiderült, nem vesztettünk semmit, mert udvariatlan lány, erőszakos, nézheti majd, mi lesz a sorsa, majd elintézi a Vízibornyú. Borjút láttam eleget, de az mind szárazon élt, persze ez nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy vízbeli fajtája is lehessen. A Vízibornyú helyére került volna a tudatomban, ha van a mondatnak folytatása, de nem volt, apám csak a dal két első angol sorát magyarította, s ezzel megvetette későbbi olyan esztétikai élményeim alapját, hogy sosem okozott gondot, ha valami szépirodalmi szövegnek vagy képzőművészeti alkotásnak nem volt realista megfogalmazása, attól még – éreztem –, hogy esetleg sose jövök rá a pontos megfejtésre, még élvezhetem a művet, sőt. Van az át nem élés átélésében valami rejtelem, ami pluszt ad hozzá. Akkor is, először szembesülve egy befejezetlen mondattal, azonnal működni kezdett a saját fantáziám, s kialakítottam mindenki segítsége nélkül magamban és magamnak, a valóságban mi is történt. Ezek szerint Misi és Kata előtt Tóth Lórika szemtelenkedett fel a hintára, mert hiszen minden hintán történik, máskülönben mitől lengene Tóth Lórika. Nyilván a sorrendet vétette el, elsőnek talán Misinek járt volna a játék, utána Katának, és csak a legutolsó lett volna ő, de tolakodott, és azt a Vízibornyú nem helyeselte, és azonnal megjelent intézkedni, hiszen a második sor végén már kimondódik a neve, s ki tudja, merő gyöngédségből mit titkolt el előlem már megint a család, amely hozzászokott, hogy mihelyt tragikus végű mese vagy szomorú dal jut a tudatomig, sírás következik, kétségbeesem, ezért írták át nekem heppienddel az irodalom csüggesztően végződő alkotásait. Elmeséltem az Ókút-ban, hogy Petőfi haramiáját is jó útra térítették a kedvemért, mert ordítottam a kétségbeeséstől, hogy az csak támaszkodik a fokosa nyelén, holott nyilvánvalóan akasztás lesz az ügy vége; pásztor lett belőle, becsületes foglalkozású. Érdekelt a váratlanul felbukkanó Vízibornyú, megkérdeztem apámtól, mikor találkoztak, honnan ismeri. Nem is habozott, szüleim fantáziája fénylő világának sugárzó függönye mögött két, pályáját meg nem futott író derűje villódzott. „Vízibornyú a barátom – mondta apám –, nehogy félj tőle, jó állat, én lovagolok rajta, ha messzi útra megyek, csak olyankor te már alszol.” Kértem, egyszer keltsen fel, ha indul vagy érkezik, hadd találkozzunk. „Majd – ígérte apám. – Most Misié meg Katáé, mert Tóth Lórika megsértette őket, és nem szabad más ember helyét elvenni, ez illetlenség.” Messze nézett, nem teljesült vágyai után, nem tudtam, mit néz, de nagyon örültem, hogy neki barátja a Vízibornyú, egyáltalán, hogy a Vízibornyú a mi emberünk. Tovább érdeklődtem: „Mondja – anyámat tegeztem, apámat magáztam holtig, ez olyan volt, mint a kacérkodás, valamit azért távolítottunk, hogy még közelebb legyen, játék volt mindenképpen, nála tudatos, nálam öntudatlan –, maga akkor vízben lovagol?”

„Persze – felelte apám –, fütyülök neki, Vízibornyú kijön a vízből, én ráülök, indulunk.” És elkezdte újra az éneket, és akkor már én is vele csipogtam, lelkesen és hamisan, de örökre megjegyezve az angol dalt, amelynek lemeze számtalan egyéb fontos tárggyal együtt eltűnt, mint az aranyozott, óriási, oroszlánkörmös karácsonyfaláb, a tálból az üveggyümölcsök, az etazser, amelyen hosszú kínai történet játszódott le, a zongoraszék, mint maga a gramofon. Vízibornyúra utoljára felnőttként, apám temetésén gondoltam, a pap mellett lépegettem, és rá-ránéztem hitetlenkedve a koporsóra, amely csak úszott a márciusi zöld fényben a debreceni temető üvegkocsijával együtt az irrealitásban. Hogy történhetett ez – kérdeztem magamban tőle ezredszerre, hogy elvesztettem –, hát hogy tehette meg velem, hogy meghal, mikor szeret? Ember nem vitt magával értékesebb obulust: összemarkolta és elvitte a családi mitológiát.

 

*

 

A folytatás évtizedekkel később következett, Chicagóban. Amerikai ösztöndíjasok voltunk a férjemmel, s a hivatalos meghívó azt kérte, utazzuk be az államokat. Valóban sok helyet meglátogattunk a két óceán között, a karácsonyt New Yorkban akartuk tölteni, de csak ünnep előtt pár nappal terveztük az odaérkezést, nem akartuk elkerülni se Bostont, se Chicagót. A középkelet, ahonnan jöttünk, vastag jéggel és mínusz húsz fok hideggel búcsúztatott, Bostonban lágyabb idő volt, Chicagóban keményebb, de azért szelídebb tél. Nagyot sétáltunk a belvárosban, ahol szóltak az utcán felállított óriási, önmaguk körül forgó karácsonyfákon a harangocskák, szent énekeket vagy karácsonyi gyerekdalt muzsikáltak, a kirakatokban, a játékszerboltokban a mechanikus játékok között mélykék ég csillagai alatt angyal szállt, s a játék Betlehemben igazi homokon pásztorok lépegettek, meg báránykák, fejük mozgott, buta kis szájuk járt, s dicsérte a Teremtő fiának születését. Estig talpon voltunk, estére illetlen módon megpróbáltuk meggyőzni a programunkért felelős programme officert, mi inkább visszamennénk a szállodába, hull a nagy pelyhű hó, szemközt ott a tó, olyan szép kibámulni a fényverte sötétbe. Ám nem volt kitérési lehetőség, valami kísérleti színházat akartak megmutatni nekünk, megszűnt egy szekta, ennek az elárvult templomába települt be egy amatőr színtársulat, közölte, ezt meg kell néznünk, érdemes. A művészek voltaképpen olyan színészek, akik sose jártak akadémiára, viszont a legizgalmasabb chicagói produkciók az ő műhelyükből kerülnek ki. Nem illett szabódni, s azt se mondhatom, voltaképpen nem érdekelt a vállalkozás, elindultunk kocsin. Keserves hideg volt a színházzá alakított templom belsejében, de nem illett észrevenni, a szereplők pulóverben, sállal, sapkával védték volna ki a telet, nem nagyon sikerült. A darabot, amit játszottak, nem ismertem, a színészeket sem, vártam, mi történik. Egy jelenetet próbáltak, egyetlenegyet, számtalanszor, végtelen precizitással és türelemmel, valamivel távolabb, egy cellaszerű helyiségben, ahol nem fért el csak egy zongora, a zeneszámokat gyakorolták. Egy fiatal női hang próbálkozott egy dallammal, régi, nem divatos muzsika volt, mint ahogy a darab is az, a húszas évek valamikor nagy sikerű egyik terméke, a dallam olyan behízelgő volt, olyan könnyed, hogy én is utána tudtam zümmögni, csak úgy, az orromon át, lá lalá lá lalá lalá. Mikor már vagy ötödszörre dünnyögtem el, zavarba jöttem. Én ezt a dalt már hallottam valamikor – éreztem, s azt az egyszerre feszítő, egyszerre stimuláló nyugtalanságot éltem át, ami a rejtvényfejtéssel jár. Hol hallhattam, most vagyok Chicagóban először, nem ismerem a húszas évek Amerikájának színdarabtermését, hát honnan tudhatom ezt az éneket?

A színészek egy szövegrész felett tanácskoztak, a színpadon éppen nem volt akció, a dal hirtelen szabadabban, hangosan zengett, nem nyomta el a szövegmondás. Az éneklő színésznő pontosan artikulált, a szöveget is értettem, azt dalolta el, ő magánkívül van a boldogságtól, övé a világ, ő most csak kószál, énekel, gyönyörű az élet. Most már szöveggel dúdoltam utána, szöveggel, szűk torokkal, mert már nem is izgalmas, de gyötrő volt ez a déja entendus, aztán egyszer csak meglett a megoldás segítség nélkül, ingyen, kegyelemből, ahogy a csodák történnek. Nagy, langyos víz hullámzott fel a templomhajóban, szelíd hullámok verték a falakat, és ott úszott felém a tajtékon át a Vízibornyú, és a hátán ült az apám. A Vízibornyút kísérték is, kétoldalt Misi és Kata, és Tóth Lórika, aki nem tudott sorára várni, ott szégyenkezett mögöttük, mert neki alga volt a hajában. Misinek meg Katának meg csikóhal és tengeri csillag. A Vízibornyú szájában gramofontölcsér piroslott, az a réges-régi, és áradt az ének, és az apám ott nevetett a hátán, és azt mondta a minden sarokból zengő muzsikában, hogy boldog ünnepeket kíván a Vízibornyú, köszönjem meg neki, és viszonozzam.

Úgy sírtam, hogy a próba megállt. Úgy sírtam, hogy azt hitték, rosszul leszek. Úgy sírtam, hogy nem tudtam megmagyarázni semmit, senkinek, a férjemnek sem, a programme officer úgy nézett rám, mint élete nagy tévedésére, hazavitt és lerakott a szálloda előtt, egész diplomáciai neveltetésére szükség volt, hogy el tudjon búcsúzni nyájasan: nyilván megviselt a tél, a klímaváltozás – vigasztalt –, mindig megvan a téli útnak a kockázata. Vízibornyú, mondtam neki sírva és magyarul. Többet utaztam életemben, mint Miller ügynöke, és kollokváltam Debrecenben mínusz huszonnyolc fokos hidegben az erdőn. Nem árt nekem a tél. Vízibornyú.

– Mi történt? – kérdezte a férjem a szobánkban. – Soha életemben nem láttalak hisztérikusnak.

– Vízibornyú – feleltem, és pergett a könnyem.

Nem értette, csak nézett. Hogy érthette volna. Nem értette azt más, csak az apám meg én.

– Figyelj – nyugodtam meg később annyira, hogy összefüggően tudtam beszélni. – I’m sitting on top of the world, just strolling along, just singing a song.

– És?

– Az apám nem tudott angolul, és énekelni akart mindenképpen, mert én úgy kívántam. Megcsinálta a dalt, beépítette a vokálisokat magyar szavakba.

– Most sem értem.

– Dehogynem. Figyelj. Lám Misi meg Kata előtt / Tóth Lórika leng. Vízibornyú.

– I’m sitting.

– Igen. Ez Lám Misi.

– On top of the world.

– Igen. Ez a meg Kata előtt. És a just strolling along a Tóth Lórika.

– A singing a song?

– Az a Vízibornyú.

 

*

 

A Michigan-tavon nagy hullámokat vert a karácsonyi szél. Akkor már a férjem is látta, mert nyilvánvaló volt: Szabó Elek, Debrecen szabad királyi város hajdani kultúrtanácsnoka egy kislányt tart a jobb karján, baljával egy víziborjú csillagos nyakörvébe kapaszkodik, és úszik, úszik a téli tóban, körötte nap és hold és csillagok, és énekel, mert a gyereke erre kérte, hát Misi meg Kata előtt Lórika hág a hintára, és mert karácsony van, a csodák ideje, a Vízibornyú égnek emeli puha orrát, és ő is énekel. Jézus születésekor a barmok is beszélnek.