Az özvegyek ebédje

Az intézmény fogalma anyámtól származott, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy meg ne ossza a gyermektelen, férj nélkül magára maradt rokonnal vagy baráttal az ünnep örömét. A részben kenyérrel, részben ostyával áldozó családtagoknak, jóembereknek kijárt a jelzés, mégiscsak tartoznak valakihez, anyám gyermekkori árvaságában megtanulta, milyen az egy szál lét emberi háttér nélkül. A hideglelős rémület, a gyanú, hogy bárki életében adódhatik olyan helyzet, amikor tudomásul kell vennie, egészen magára maradt, és nincs mellette a megterítésre is méltatlanná vált asztalnál csak egy sor emlék, egyébként nekem is legkorábbi eszmélésem egyik rémképe volt. Én Orwell uniformizált, masszává gyalázott világképét az ellenkező szögletből szemlélve rettegtem át, egyszer anyám nyakát karolva minden indokolható előzmény nélkül elkezdtem zokogni, mert az jutott eszembe, mindaz, ami most körülvesz, esetleg elvész, családom eltűnik, magam maradok, és soha többé nem leszek fontos senkinek. Meglepően sok mindent megéreztem későbbi életem alakulásából, olykor, mint a horizonton a közeledő vihar, felém villant, persze álarcban, a jövendő, az egymással társult rémület és eufória jege-tüze megcsapta érzékeny bőrömet. Különben amitől gyerekként iszonyodtam, mind megvalósult, mint ahogy a múló évek során csontosultak majdnem groteszkül valószínűtlen elképzeléseim is, persze tótágast állva, egyazon pillanatban megadva és elvéve valamit. Egyértelműnek csak az iszony bizonyult, az öröm sose volt olyan hibátlanul komponált, mint a rettenet. Egyébként nem megvalósult rémképeimről és terveimről akarok beszélni, hanem az özvegyek ebédjéről.

Rengeteg özvegyünk volt, a Régimódi történet Gizelláját, anyám nagynénjét egyszerűen megörököltük férje halála után, de patronáltuk Gizella egész baráti körét is. A magányos vénasszonyok nem tudtak mit kezdeni magukkal özveggyé válásuk pillanatától, pótcselekvéseik csak órákra segítettek rajtuk, ember kellett volna a közelükbe, állandó társ vagy társaság. Ember és társadalmi háttér már gyerekkoromban is nehezen került, Trianon megváltoztatta a társadalmi struktúrát és a gazdasági lehetőségeket. Aki társalkodónőnek megfelelt volna, pironkodva bár, de pénzért vállalt ilyen jellegű teendőket, ha meg nevelőnőnek, a háziasszony jobbkezének szegődött el, nem jutott ideje a keserveseket pásztorolni, a húszas évek gondjai között nem vállalhattak csak úgy, irgalomból ingyenmunkát. A kegyes jóindulat unszoló erejét sajnálatos módon gátolta a tény, hogy a magukra maradt hölgyek nem voltak kívánatos társak, nem tudtak mit kezdeni hirtelen céltalanná torzult életükkel, csak hitvesnek és háziasszonynak képezték őket hajdanán, s tanácstalanul élték át: amit tudnak, nem elegendő az élethez segítség nélkül. De hát mihez értettek szegények? Tudtak ügyesen porcelánra vagy vászonra festeni, virágmintával ékszertartóvá dekorálni kiürült tégelyeket, kecses bonbonniere-ré álcázni hajdan olyan udvariatlan célokat szolgáló fémdobozt, mint a hashajtós kerek bádogskatulya. Kis kollekcióikból el-eladtak olykor valamit, horgolt szatyrot, gyönggyel beszőtt kiürült, rumtartónak használható sósborszeszes üveget, de általában inkább honorárium gyanánt osztották ennek-annak művészetük kincseit, nem volt Debrecenben társaságbeli ember otthona valamelyik özvegy ajándék dísztárgya nélkül. Dolgoztak csöndesen, szinte mindig egyedül, az Arany Őrangyal patika gazdája, meg Huttra doktor szállították számukra a nyersanyagot – a felesleges, kiürült dobozokat – a patikából és az orvosi rendelőből.

Az özvegyek egyendilettantizmusa ellenére kinek-kinek megvolt a művészi témaköre, voltak virágspecialisták, cicák, kutyák és szende pillantású erdei állatok szakemberei. Aki valahová belépett, és a gyámoltalan magány vagy elsődleges szegénység álcázta dísztárgyai egyikét felfedezte, valamelyik özvegy visszaigazolta a háziak valami nemes tettét, szíves segítségét.

Gyerek voltam, tehát irgalmatlan és vak a realitásra, csak annyit értettem az özvegyek életéből, hogy illetlen módon többletterhelést rónak ránk, múzeumra emlékeztető, agyonzsúfolt szobáik levendulát és naftalint párologtató levegője undorított, dehogy fogtam fel küzdelmükben a naiv hőstett pátoszát, vagy láttam meg az egészen egyedül töltött ünnepek kísértően mély kútjait, amelyekbe olyan egyszerűen lehetett volna örökre alámerülni. Csak azt éreztem, olyanra kényszerítenek az özvegyek rendszeres látogatásával, ami ellenemre van, s ami megzavarja nem is a pihenő-, de állandóan képtelen történetek írásával töltött értékes munkaidőmet. Én minden magányos embert kerültem volna, ha szabadon rendelkezem magammal, de anyám kitalálta az özvegyeket ünnepen ellátó ebédakciót, s indulhattam az ételhordóval. Minden, a nemes ügyben részt vállaló famíliának megvolt a pártfogoltja, mi megkaptuk Mihályom özvegyét.

Az öregasszonyt én neveztem el így, mert szinte minden mondatába beleszőtte volt férje nevét. Mihályom élőbb volt, mint bármikor, az özvegy otthonában minden falról a belépőt nézte, kalapját sem vették le holta után a szarvasagancs-fogasról – Mihályom hajdani zsákmánya volt a hasznos, halálában is szolgáló egykori állat –, a halott botja is sétára készen állt az esernyőtartóban. A belépőre mint zuhatag omlott az emlék, sosem hallott események és ismeretlen nevek kavargásában Mihályom özvegye biztos kézzel vezette a botladozót. Nyáron azért utáltam ételt hurcolni neki, mert a millió szép virág és illat között olyan volt a lakása, mint a kripta, télen meg jött a cseréljünk lábbelit szertartás, Mihályom özvegye rettegett a hótól, én megőrültem tőle, hóban barangolni majdnem olyan jó volt, mint az alkotás. Sosem volt alkalmam elsietni a látogatást, mert apám elkísért. Mihályom özvegye szemérmes koldus volt, apám statisztált a produkciónál: nem ételt hoztunk, hanem anyám tanácsot kér, ilyen volt-e a nagyanyja házában – mondjuk – a serpenyős rostélyos. Mihályom özvegye tudta, hogy hazudunk, de illendő formában tettük, hát elfogadta az alamizsnát. Anyámat még csak értettem, miért teszi, apámat nem. Meg kellett halnia, s nekem a temetésén átélnem, a polgármester is ott áll a ravatalozóban, meg a sarki újságárusfiú, hogy egyszerűen jó és irgalmas szívű ember volt, tisztes, nemes, olyan természetesen adakozó, mint a szentek. Én önző voltam, fukar, ingerült, nekem minden ünnep kellett volna, minden vasárnap, a templom, az istentisztelet utáni cserkészfoglalkozás, az azt követő szakácstanfolyam úgyis félbemetszette a számomra legdrágább időt, amelyben képtelen írásműveimet gyártottam. Krausz Pubi kórházba kerülésének napján is a szokott fegyelmezett dühvel kocogtam az ételhordóval, előre iszonyodva, Mihályom özvegye otthonába, töprengtem, mi az isten csudájának kell ezt az akciót ismét meg ismét végigélnem, ettől a bácsi nem támad fel, de Mihályom özvegye, ha bánatosabb a szokottnál, vigaszul megcsörgeti a saját örömére készített bonbonnière-t, a három rozmárarcú, lomb mögül leső őzzel, amelyben a megboldogult megmaradt fogait őrzi, Mihályom özvegye szipog, apám méltatja Mihályom soha nem halványuló érdemeit, a rémes csontmaradványok csengenek.

A gyermek tud gyűlölni, nagyon is tud, én Mihályom özvegyét együtt gyűlöltem a gusztustalan maradványokkal, amelyek közül olykor-olykor egyet ki is emelt és felénk villantott. „Mint az elefántcsont” – rebegte az özvegy. Nem szólhattam, csak elnéztem Mihályom odvas zápfoga mellett, bár nemigen volt abban a lakásban harmonikus néznivaló; mint egy gyászra berendezett színpadon ültünk Mihályom élete egyetlen irreális díszletében.

Amit elmondok, télen történt, karácsony másodnapján. Szokott morcosságommal ballagtam apám mellett, s hangulatom bosszúsabbá vált, mikor Mihályom özvegye utcája sarkán megpillantottam az erősen iparkodó Huttra doktor közismert zöld kabátját, vadászkalapját, amelyen megült a hó. Köröttem prüszköltek, köhögtek a járókelők, influenzajárvány volt, én már rég átvészeltem. Még ez is – gondoltam –, Huttra doktor, Mihályom özvegye nyilván nem lesz egyedül, jó kis napom van, holtbiztos az özvegyhez jön. Huttra doktor nagyszerű orvos volt, az egész város szerette, voltaképpen én is, bár erős, kemény ujjai mindig fájdalmat okoztak sovány testemen vizsgálat közben, a saját készítésű gyógylabdacsait viszont utáltam, ezekkel minden gyereket és felnőttet megtömött. Ibolyaillatú menthol – ez úgy nála volt mindig kis díszdobozában, ahogy az olvasója.

Ő is meglátott bennünket, azonnal megállt, mikor elértük, megveregette az arcomat, szerettem volna tudni, mi történnék, ha én meg ugyanezt tenném, megpaskolnám az arcát.

– Amálkához? – kérdezte a doktor. – Nagyszerű. Mit hoztatok neki, valami kellemeset, könnyűt? Adél azt mondta, alighanem influenzás, kért, nézzem meg. Mi lesz az ebéd?

– Csirkepaprikás – jelentette apám.

– Húsleves jobb lett volna. Nem lesz annak étvágya, innia viszont kellene, méghozzá meleget.

Jó, gondoltam, fuldokolva a dühtől, talán indulok is vissza, főzzön anyám azonnal húslevest, esetleg mákos nyavalyát vagy panírozott fügefrászt. Ha valaha özvegyen maradok, nekem senki se hurcoljon ünnepi ebédet. Hagyjon engem mindenki békén!

Mentünk felfelé a méhviasszal életveszélyessé ápolt falépcsőkön. A doktor megérdeklődte, tökéletesen rendben vagyok-e, mert a járvány most szövődményekkel jár, morogtam valami érthetetlent, apám megnyugtatta, már nyoma sincs a hurutnak sem. „Nyilván a labdacsok – bólogatott Huttra doktor –, azoknál nincs jobb szerem. Attól, hogy élsz és virulsz, még bekaphatsz egyet most is, csak javadra lesz.”

Előrántotta nyitott kabátja alól a zakója zsebében megbújt dobozt, szintén Mihályom özvegye figyelmessége jelét, szelencéjén Amálka néni alkotó fantáziája két őzet varázsolt a fedőlapra, a doboz egyébként legalább tíz más család szobadísze volt, a doktoré is, s a számba kényszerített labdacs büdös és illatos. Mire beértünk a kellemetlen mesék birodalmába – a mauzóleum szót még nem ismertem –, már legyűrtem magamban, csak arra kellett ügyelnem, ha majd elhelyezkedünk, lehetőleg ne kerüljek szembe a Mihályom temetésén kapott koszorúk szalagjaiból összefont lila meg fekete varkocsokkal, amelyek úgy lógtak szerte a falon dekorációképpen, mint az akasztott emberek maradványa a bitón.

Mihályom özvegye rossz bőrben volt. Huttra segített neki, az én kezemből kiragadott ételhordót maga vitte ki a konyhába, engem hátrább parancsolt az asztaltól, beülhettem a hintaszékbe, menjek távol tőlük, vissza ne kapjam a betegséget. Elvonult Amálka nénivel a hálószobába, és nyitva hagyott ajtó mellett, ahogy az illem kívánta, megvizsgálta és megköhögtette Mihályom özvegyét, én hintáztam, apám diszkréten ide-oda tolta a vendégfogadásra kijelölt szalonrész antik asztala lapján sorakozó apró díszeket, amelyek a szintén saját készítésű, három rozmárarcú őz ékesítette díszdobozt úgy vették körbe, mint a katonák. Apám egy nagy M betűt rakott ki az apró tárgyakból, a Mihályom fogait őrző főkincs elmozdult. Unatkoztam. A vizsgálat tovább tartott, mint hittem, közben a doktor kikiáltott, senki se maradjon ma sokáig, Amálka néni ágymelegre szorul, kell keresni melléje délutánra segítséget, aki ellátja, én induljak a konyhába, kezdjem el melegíteni a hozott ételt, mert valamit, mielőtt gyógyszert adna neki, azonnal ennie kell, nem is reggelizett. Kivonultam a jéghideg konyhába, megmelegítettem a csirkét, galuskával nem kínlódtam, azokat belehajigáltam a szószba, ha nem tudja megrágni a protézisével, az ő baja.

Huttra doktor utánam jött, mikor Amálka néni visszaöltözött tisztes feketébe, kirántott egy kis abroszt a konyhafiókból, félresöpörte a szalonasztal díszeit, hogy az asztalkendő elférjen, meg egy tányért, és végigvárta, míg Amálka néni sűrű köhögés közben eszik is pár falatot. Nemigen ment a rágás, a paprikás csirke erős leve nem volt való a duzzadt légútnak, a galuskát, úgy, ahogy én adagoltam, nem lehetett átharapni.

– Ezen azonnal segítek – mondta Huttra, aki egy apa szeretetével figyelte Mihályom özvegyét, akinek fia lehetett volna –, itt a labdacs, vadonatfriss, tegnap gyártottam több adaggal, itt hagyok belőle, amennyit nélkülözni tudok, enyhíti a köhögést. Tessék szépen bevenni, Amálka.

Mihályom özvegye fegyelmezett volt, arca csak a szelíd, állandó bánatot tükrözte, nem az íz- és illategyveleg hatását, amely a száját elöntötte. Huttra azt mondta, neki sajnos rövidesen szaladnia kell, Strauszék hívták ki, Pubinak magas a láza, ha Amálka nem volna némileg idősebb a kilencéves Pubinál, vele kezdte volna a napot, de hát Mihályom özvegyét Mihályom helyett is ápolnia kell. Én akkorát rántottam a hintaszéken, hogy majdnem kiestem belőle. Még csak ez hiányzott élménynek. Strausz Pubi!

A konyhában eligazít, milyen ételt kér melyik napra anyámtól, aztán megnyugtat, tudja, hogy nekem most úgyis iskolai szünidőm kezdődik, tehát ráérek, és szíveskedjem naponta ellátni Amálka nénit, mert idős korban nem olyan az influenza, mint mikor az ember még gyerek, aztán elkezdi nyilván a himnuszt a város nagy ígéretéről, mert himnusz nélkül nem lehet még beteg sem Pubi. Hát itt sem hagy békén az az elviselhetetlen kerub, a szőke világhírű tehetségű zeneígéret, a zongoristafenomén, a hülye taknyos, aki mindig úgy kerül víz alá a strandon, hogy majdnem megfullad, s míg a nörsz ordítozik a parton, és az anyukáját legyezik, én részvéttel segítségért kiáltok, s a zűrzavarban senki nem veszi észre Gurigát, a barátomat, akit minden rosszaságba be lehetett programozni, és aki a Pubi ijesztgetésében bűntársam volt, mert úgy tudott víz alatt úszni, mint a hal, s ha elkapta, Pubi félig megfúlt már, mire felengedte.

Strausz Pubival együtt jártam zongoraleckékre, ő tehetséges volt, én tehetségtelen, Pubi pódiumra született, én utáltam a zongorát, mint a bűnt, de még az én ellenséges fülem is hallotta, nem ő játszik, mikor megérinti a billentyűket, hanem egy angyal. Kár, hogy odafenn nem akceptálták vagy talán nagyon is akceptálták ezt a képességét, Pubit, akit a napfénytől is óvtak, és minden izgalomtól és megrázkódtatástól, nem tisztelték az amerikai bombázógépek. Strauszék megszerezték neki a mentességet is, míg minket ide-oda dobált a háború, míg a többi fiút kivitték a frontra, Pubi nem volt katona, aztán a bomba végzett vele is, családjával is. Ez persze akkor még rémálomnak is irreális lett volna, rengettem magam a hintaszékben, és elképzeltem, amint körötte ugrál a Strausz család, és kínálják zserbóval, mindenféle édességgel, ő meg kottát lapoz, és azt állítja, hallja, amit a nyomorult jelzések mutatnak. Hogy hallaná hangszer nélkül, a hülye, a hazug?

A doktor belediktált Amálka nénibe még egy rémes labdacsot, azután elbúcsúzott, apámat is biztatta, hagyjuk a beteget lefeküdni. A felnőttek már álltak a kis paravánnál, amelyet Mihályom özvegye örvendetes jeleneteket ábrázoló, lakkozott tetejű levelezőlapokból állított össze hajdan, amelyek összetartozását angyalfejes, enyves hátú metszetképek biztosították. Ki-ki elmondta az ilyen alkalmakkor elmondandó szöveget, én is kívántam gyors gyógyulást, és ígértem, ha anyám megfőz, naponta szállítom a kosztot, Huttra doktor nem engedte, hogy Amálka néni kikísérje. Már indultunk, amikor észrevette, az asztalon felejtette a labdacsosdobozkát, arra pedig szüksége van, mert szegény Pubi láza egyre emelkedik, és a köhögés igen megvisel egy ilyen vézna, ideges gyereket.

– Hozd ki, kislányom – utasított apám.

Isten kegyelme akkor még velem volt, a kötelezően lehúzott hócipőmmel bajlódtam, hócipőben tilos volt belépni Mihályom özvegyének rezidenciájába.

– Majd én – fordult meg a doktor, már bal kezében a kalapja, rajta a rémes nagykabát, és visszasietett az asztalhoz, ahol a skatulyát felejtette. Gyerekkori látásom még hibátlan volt, részletmegjegyző memóriám is, Huttra doktor kis szelencéje, miből Amálka nénit kínálgatta, közvetlenül Mihályom özvegye saját díszdoboza mellett maradt, a kegytárgyon ott gyászolt a három rozmárfejű őz. A Huttra doktorén két őzet láttam, bizonyos, hogy kettőt, a doktor sietett, azt kapta fel, amelyik közvetlen a szeme előtt volt. Ha elkárhozom, ez lesz az egyik oka, a hallgatásom. Mert nem kiáltottam rá, mit csinál, el ne vigye már Amálka néni bonbonnière-jét, mert ha más nyitja ki, más, mint a sírig búsuló tulajdonos, elájul. Neki két rozmárarcú őze van, Amálka néni hármat festett önmagának.

Nem vette észre? Most se? Most se? Dehogy vette, sietett, mert Strausz Pubi láza egyre emelkedett, és kellettek a torokhűsítő labdacsok. Mintaszerűen elköszöntem mindenkitől, és váratlan derűm a kölcsönös búcsúzások és az utcán való elindulás után se szűnt, pedig apám szüntelenül korholt, ami nem volt szokása. Alig hallottam, mit beszél, dehogy figyeltem a kis értekezést az özvegység és magány lélektanáról, saját értetlenségemről, udvariatlan közönyömről, meg hogy mi illik hozzám, és mi nem, tisztességes emberhez.

Ami történt, az estére már városi közkincs volt, minden vacsoraasztalnál arról beszélt a társaság, hogy kapott idegrohamot Strausz Pubi, az érzékeny, könnyen felizgatható, mikor Huttra doktor megkínálta egy doboz emberi foggal, amiből egyet udvariasan be is kapott, csak mikor felfogta, valami mást tart a nyelvén, nem a cukrot, akkor ájult el undorában, de előtte még telehányta az ágyat, és hosszú ideig szó sem lehet gyógyulásról, nem az influenza miatt, az idegrendszere sérült.

– Szűz Mária! – mondta anyám. – De hát hogyan történhetett? Azt tudja – fordult apámhoz –, hogy ezzel szegény Huttrának vége? Strauszék szeme fénye a kisfiú, itt nem ismernek tréfát. Akkor már irgalmasabb lett volna, ha valami részeg a doktort szekercével megöli, akkor dísztemetést kapott volna a várostól.

Apám hallgatott, rágyújtott, megint hallgatott. Nagyon komoly volt, mint akit megráztak az események. Amikor végre megszólalt, azt mondta: nem értem.

– Mit nem ért? – kérdezte anyám. – Talán a szeme romlik, talán nem figyelt. Amálka dobozai mind egyformák. Megesik az ilyen.

– Amálka dobozai nem egyformák – cáfolta apám. – Amálka bonbonnière-jein két őz búsul, a sajátján három. Olyan ez, mint valami gonosz varázslat.

– Tragédia – sajnálkozott anyám.

– Az – bólintott apám. – Tragédia egy nagyon jó emberrel, aki mindenkinek csak adott. Az a legborzasztóbb, hogy ott voltunk valamennyien, a kislány még evett is a dobozból. Nem, te keverted el véletlenül a dobozfedőket?

Felháborodottan tiltakoztam, én aztán nem, tudhatja, akkor vagyok boldog, ha nem kell látnom a díszdobozt, utálom a labdacsokat.

– És Amálka – sikoltott fel anyám hirtelen. – Szent Isten, Amálkára nem is gondoltam. Mit hallott a városban, mit csináltak Strauszék a fogakkal?

– Hát ez az – felelt apám. – Kidobták a szemétre. Mikor Amálka észrevette, hogy Mihálya fogai eltűntek, összeesett. Nem kell főznie, Amálka kórházban van. Huttra doktor pedig nem maradhat a városban.

Nagy csend maradt a mondat után, aztán anyám szépséges szeme feltündökölt.

– Holnap húslevest főzök Amálkának, hagymamártást krumplival, és magam viszem ki neki a kórházba. A kislány erre nem alkalmas, amellett, sajnos, nem szereti Amálkát.

– Vettem észre – sóhajtott apám. – Huttrát se, a boldogtalant. Legalább szánná ezt is, azt is, szegény kisfiút is, nem jó, ha a művészt sokk éri. Figyelsz, Magdolna? Három tragédia egy napon. Rémes.

Az asztalterítő selyemrojtjait fonogattam figyelemmel és áhítattal. Bólintottam, hogyne figyelnék. Éreztem valami könnyű zavart, mintha némileg, csak egészen picit, de felelős volnék mindenért, és javasoltam valamit.

– Megbolondultál? – kérdezte apám. – Hogy Gizella néninek is vannak eltett fogai Béla bácsi után, és azt vigyük el Amálkának, és mondjuk, hogy Strauszék visszaküldték? Hát mi vagy te, mondd? Csaló? Halottgyalázó? Hamisító?

Most már rá is haragudtam. Ekkora igazságtalanságot! Nem mindegy Mihályom özvegyének, kinek a fogát csörgeti? Nincs ember, aki tudná a különbséget. A fog az fog. Felálltam, hogy mennék fürödni és lefeküdni.

– Menj a szemem elől – mondta apám, és erre megálltam, soha életemben nem mondott nekem ilyet. – Nemcsak amiatt, amit mondtál, és nemcsak amiatt, hogy önző vagy és irgalmat sem ismersz. Valami más miatt, amit nem tudok, mi. Mit csináltál, Magdolna? Te öltél meg, tettél lehetetlenné valami, csak általad ismert, rejtelmes módon egy nagyon jó embert és esetleg jóvátehetetlenül beteggé két másikat?

– Én?

Mint csillag, fénylett a szemem, az ártatlan, jó kislányok pillantásával. Ez a nézés is idegen volt a családnak, sose szoktam úgy nézni, mint a jó kislányok.

– Menj aludni! – mondta apám. – Ha netán nem tudnád, megérdemelted.

Tudtam. Nem azonnal, de elaludtam, és gondolatok nélkül végigszunnyadtam az éjszakát. Reggel közölték, Huttra doktor már el is hagyta a várost, Pubi kórházban van, Amálkához Balog doktor ment. A kosztot anyám vitte el, én írtam Szibill című regényemet egy halhatatlan szerelemről.