Parti pénteken

nem érdemes azon búsulni, ami ilyen határig elromlott. Én helyetted nem szerethetek senkit, ezt megmondtam neki, valami a gyerekkorban eshetett meg, hogy csak Piroskát fogadod el, nagykorú vagy, nincs már jogom beleszólni, milyen határig vállalsz rokonságot. Persze valahogy igazad is van, mert miért csak most keres, eddig azt se kérdezte meg tőlem, mi az állásod Pesten. A novellát többször is elolvastam, nem akarok hízelegni neked, de ritkán írtál ilyen rosszat. Hát mi vagy te, civil harangozó, mi történt a Júlia utcában, hogy ilyen nemesveretűvé váltál? Írsz tisztességes novella helyett egy olyan prózaverset, hogy Krisztus nem örülne neki, mert egyszerűbb képekkel, mint ő, nem fogalmazott senki, szívták is a fogukat a korabeli hittudósok, hogy minden parabolája nemcsak érthető, de azonnal megmarad az emlékezetben. Forró témát érintettél, tudnod kellett volna, ilyen tüzes tárgyhoz csak hideg kézzel nyúlhatsz. Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író. Kislánykorodban mertél különbözni másoktól, udvariatlanul őszinte voltál, és büszkén szenvedtél a sarokban, ahová parancsoltak, ebben a novelládban pontosan azt kellett volna csinálnod, ami miatt azt a dolgozatot széttépették veled: megírni, amit nem tudhatott Jeruzsálem. Itt estél a verembe, nagypénteki ábrázolásod naiv, unalmas és tudálékos, csak úgy süt a sorokból, hogy te, az író, teljes terjedelmében ismered a szindrómát, tudod, mi történt a jeles napon, azt is, a világ visszafojtotta lélegzetét, mert megtörtént az emberiség megváltása. Csak tudnám, mire alapozod ezt a feltételezést, mert persze tévedsz. A világ nem tudott semmit, az emberiség se, ez a legnagyobb misztérium a nagypéntekben, hogy Krisztuson és Istenen kívül nem tudta senki a horderejét. El ne hitesd már magaddal, hogy a nagypéntek már akkor mindenkinek nagypéntek volt, mérföldkő nemcsak a vallás, a világtörténelemben, a szanhedrin, vagy hogy hívják azt a vallási főtanácsot, nem először kellett hogy a rómaiak intézkedését kérje, mert kivégzéshez joguk nem volt. Nikodémusz, ha felfogja, hogy egész jövendőbeli megítéltetése ettől a naptól függ, hidd el, hogy bátrabb, egyértelműbb, Arimáthiai József meg még többet is tesz, amivel nem akarom kisebbíteni gesztusát és szíve tisztaságát. Hogyhogy nem érted, hogy a nagypéntek attól olyan döbbenetes nap, hogy senki se tudja róla, hogy az: vagy ilyennek ábrázold, vagy sehogy, azt semmiképp ne éreztesd az olvasóval, amit te most és itt és ilyen nevelés és iskoláztatás után tudsz róla. Szerintem akkor a Megváltón kívül minden vallási vagy állami ügyben illetékes főember úgy látta, egy felzaklatott város nyugalma, esetleg egy kirobbanó belháború elkerülése forog kockán, hát persze hogy Barabás meneküljön. Figyeld meg, ő ezen a napon szerepel először és utoljára, holott a zelóták fel-felbukkannak az Írásban, de a nép védni való hazafinak tekinti a nyilván római katonával végzett gyilkost, Jézusnak meg éppen még csak Pilátus érzékelhető rokonszenve kellett, hogy elveszítse pár napos népszerűségét Jeruzsálemben. Júdást egyébként miért spóroltad ki a meséből, ábrázolhattad volna őt is. Nem érdekelt? Csak Pilátus lelki élete aggasztott? Beleszerettél a hispán lovagba? Hiszen jobban szánod az írásban, mint az Üdvözítőt, azt úgy-ahogy sikerült kikövetkeztetned róla, hogy ő is áldozat, mondhatom, szép kis áldozat. Nagylelkűen érzékelteti, ha nem is nyílt beszéddel, de a gesztusával, hogy nincs kedvére a szerepe, de hát mit tegyen a magafajta tisztviselő, aki ilyen kényes helyzetben mindenfelől támadható. Ennek a napnak, gyerekem, egyetlenegy áldozata van, és ez a Bárány, Pilátus egyszerűen csak visszaigazolta, annyi becsület még volt benne, hogy észrevette, nem akárki áll előtte, s ami még figyelemreméltóbb, a vádlott szemmel láthatólag nem óhajt megmenekülni, Pilátus ebben a vonatkozásban valami kacérságot gyanított, te úgy hívod az ilyesmit: alexandrin attitűd, végtére is alig valami hiányzott ahhoz, hogy felmenthesse a vádlottat a közhangulat ellenére is, de ha nem szeret élni, akkor járja a saját stílusú utolsó útját, őt hagyják hazamenni a rezidenciába, amelybe délutánra nyilván vendéget hívott, és ne kérdezd, honnan következtetem, én se kérdeztem, tizenéves korodban jó ritmikájú, buta verseidbe honnan került a nyílt sóvárgás a testi szerelemre. Valaha azt reméltem, író lehetek, a fantáziám még a régi. Ha már Júdást elengedted, ne hagyd ki, ami logikus: nagy alkalmakkor a gyarmatosítottakkal együtt a gyarmatosítók is összeülnek; Pilátusnak is ezt írhatta elő a latin illemkódex. Közismerten rosszul élt a feleségével, nem protokolláris, polgári módon rosszul, ma azt mondanátok, mindkettő abszolút szeretethiányban szenvedett, Máté meg is írja Pilátusnéról, hogy megpróbálja kivédeni Jézus halálát, de ha megpróbált közbenjárni érte, akkor legalább egyszer hallgatnia kellett, talán éppen a Hegyi Beszédet élte át mellette, nem lehetett akármilyen élménye felismerni, milyen egyszerű boldogságokat ismer egy új vallás vagy micsoda. Amit ő gyilkosan bonyolultnak érzékel, az olyan szimpla, mint a forrásvíz. Bizonyos, hogy Pilátusék terveztek valamit aznap délutánra, meghívhattak néhány szobatiszta zsidó arisztokratát, a szomszéd katonai egység vezetőjét, valami szír főtábornokot, a törzstisztek közül is néhányat. Azt megengedem, hogy méltányold, amiért nem csapta össze a minden főhatóságtól rövidnek esdekelt tárgyalást, hanem megpróbált korrekt lenni, csak ne képzeld amiatt se jobbnak, se jellemesebbnek, mint volt. Hogy a keresztre szánt táblát úgy állíttatta ki, ahogy tette, szerintem, rosszul magyarázod. A főnév nem Júdea theokrata királyra való jogát és szabadságigénye méltányosságát akarta jelezni, Pilátus csak bosszantani óhajtotta Heródest, aki mint a labdát, dobta vissza neki a kínos ügyet, dehogy akart Jézussal és az ingerült jeruzsálemi csőcselékkel bajlódni az az antik senkiházi, rómaiak korrumpálta se zsidó, se nem zsidó edomita, Pilátus tudta, mekkorát döf az önérzetén, ha legalább holtában megadja Jézusnak a rangot. Ezt a gesztust még elfogadom, de ezzel fejezd be Pilátus analízisét, mert mire észreveszed, elcsúszik a hangsúlyod, és Jézus kihull a nagypéntekből. Ha újraírod, hagyd őt békén a kereszten, ne gondolkozz helyette, csak nem képzeled, hogy a kínhalál idején filozofál, az elmélkedést volt ideje elintézni a pusztaságban fiatalabb éveiben. Elfelejted, hogy Jézus már József műhelyében tudta, mi a küldetése, vállalta, hogy ő lesz a Bárány. Ha gondolt valamire a Megváltó, az nem önmaga volt, legfeljebb az anyja vagy a tanítványai, akik úgy otthagyták, de úgy otthagyták, hogy csak János maradt ott a keresztnél, a többi szétfutott, mint a nyúl. Tudta ő jól, hogy az ifjú Jánosnak még egyetlen abszolút nagy élménye van az életben, ez az ő személye, hát rábízhatja az anyját. János, az ifjú, az ártatlan majd helytáll, nem úgy, mint a Juhász Gyula-versben felolvastad, úgy semmiképpen, hanem úgy, ahogy a korabeli nevelés előírta: tizennégy éves koráig a gyermek anyja felelőssége, s mikor megéri ezt a kort, attól fogva a fiú dolga anyja további sorsának intézése. Ha gondolkozott a kereszten, esetleg az juthatott eszébe, ha az ember együtt gyalogol választott barátokkal vándorprédikátor korában, kiismeri az útitársait. Csak nem tételezed fel, hogy ok nélkül szólt a figyelmeztetés Péternek, volt annak valami, az Írás nem rögzítette előzménye, hogy megsejtette, Péter nem áll ki majd mellette a veszély idején, s ez így helyes, mert máskülönben hogy bízhatná rá majd valamikor az egyházat, azt csak arra terhelheti, aki emberszabású, nem hérosz, nem félisten, hanem gyarló, mint majd a többi, akit a keze alá ad, mert mire nekiállhat az egyházépítésnek, ez a nap megérleli, ez lesz az utolsó megfutamodása, többé nem lesz árulóvá. Hogy megingott – látod, ezt kellett volna észrevenned, nem Pilátust magasztalni –, annak reális indoka is lehetett, Péter otthagyott feleséget, gyerekeket, anyóst, mikor elkísérte az Urat, ő elvben haza is mehetett és megfoltozhatta a hálóját, volt hátvédterülete, otthona, s miért ne bocsátottak volna meg neki. Péter kulcsfigura, mi mind Péter vagyunk. Te talán sose mentél át kísértésen? Csak nem hiszed azt, hogy Péter, a halász, a tanítvány, akart valaha is Szent Péter lenni? Hogy akart volna, éppen azért lehetett az, mert nem akart, ha éppen égbe akarsz vinni valakit, ne ezt a hispán karrieristát bámultasd, juttasd a rokonszenvedet inkább Péternek, akire akkor a bűntudat, később a felelősség súlya szakad, felejtsd el Pilátust, az nyilván lezárta a tárgyalást azzal az elégedettséggel, hogy kínos ügy volt, túlesett rajta, megy haza, megnézi, minden készen áll-e a vendégfogadásra.

A keresztre feszítést elviselhetetlen pátosszal írtad meg, mi jut eszedbe azzal a majdnem tornádóval, amit ábrázoltál, miért képzeled te, hogy Isten haragudott, és haragjában csattog a villám, meg reng a föld nagypénteken. Krisztus megharcolta e nemes harcot, és porban feküdt előtte a halál. Katonatemetés volt az, Isten a harcosként megszenvedett hősi halál miatt nem meggyászolta, megtisztelte a fiát a megillető sortűzzel, az égzengés volt az utolsó szalve. Persze vigyázz a stílusodra, ha újrakezded az írást, mert mintha elfelejtetted volna, Babits hogy közelíti ugyanezt, amit te vettél célba, a nagy katolikus nem átallotta azt adni a kivégzőosztag egyik tagja szájába, hogy a feszület megkukult, azt figyeld, milyen emberivé válik a világméretű tragédia; ennél megrázóbbat, elítélőbbet nem mondtak még az emberi butaságról, részvétlenségről, a fel nem fogott isteni üzenetről, az emberiség gonosz, figyelmetlen közönyéről, pedig csak egy kifejező szó került a szövegbe. Ha a végét csinálod, a lezajlott vihar és természeti események után mondhatod csak tovább a történetet, mert az égi visszajelzések következtében aligha tudott eljutni a partira minden vendég, lehettek torlaszok, lehetett sérült a meghívottak közül, a szír parancsnok nyilván lovon közlekedett, szerintem sosem érkezett meg, és a lova is elpusztult, ő esetleg másnap kimentette magát futárral, őt éppen útközben kaphatta el a földrengés. Aki mégis eljött, gondolkozz csak el rajta, aligha lehetett derűs, ha nem tudták is, aznap mi történt, a dúlt város magán viselte légkörében azt a titkot, amelyet a mindenség még őrzött akkor, a háziasszony már tudja, a beszédmondó férfi halott, hát milyen lélekkel kínálta a vendégeit, és kinek lehetett ott és akkor étvágya. Pilátus meghívottai mind tettették a mosolyt, mert ki tudja, milyen jelentés megy róluk Rómába, a zsidó arisztokraták, akiket már Itáliában neveltek fel, attól még, hogy tudtak római módra viselkedni, a csontjukban őrizték az idegenektől való irtózás örökletes taszító erejét, és nincs vagy nem volt az az elvetemedett kollaboráns, aki szíve mélyén nem érezte volna, hogy megveti az elnyomót, és szégyen, hogy félelmében itt ül, és mímeli, hogy eszik-iszik valamit. A házigazdát ne hagyd békén, mert neki is megvolt a maga délutánja, ha végigelemzed. Elmúlik a városon végigseprő isteni visszaigazolás, de mert Pilátus engedélye nélkül ebben a komoly, halállal záródó ügyben nem történhetik semmi, jön az első hírnök, Pilátus szíveskedjék kifáradni és eldönteni, kiadható-e a tetem, mert kérik. Jó, vigyék. Negyedóra múlva új hírnök: megengedhető-e, hogy Arimáthiai József úr a halott rendelkezésére bocsássa a saját kriptáját. Ez jó hír is, rossz hír is, ezentúl jobban kell figyeltetni ezt az Arimáthiait, mert egy kripta ezek közt a kősziklák között luxus, de adja csak oda a sírhelyet, ha akarja. A harmadik hívást vedd nagyon élesre, jön a saját katonája, valami nem akárki tiszt, és azt tanácsolja, állítsanak fel őrséget a friss sír előtt, a városbeliek mindenre képesek, még valami mozgalom indítójává válhatik egy ellopott tetem, de parancsot Pilátusnak kell adnia, mert a babonás katonák nem akarnak halott közelében éjszakázni. Be-ki, ki-be, ne a sablont írd meg, hogy rákényszerítsd az olvasót arra, hogy ott legyen veled, írd úgy, hogy annak a napnak a tanúi még csak az előigazságot ismerik, hogy valami gyanús felforgatót kivégeztek, és aznap borzasztó rossz volt az idő, az utóigazság, a halál halála még várat magára. És írj oda egy asszonyt a Koponyák hegyére, Magdolnát, aki azon a napon azt hiszi, összeomlott a világ, pedig most vált a glóbusz dicsfényben ragyogóvá, de le ne merd írni azt a szót, dicsfény, legyen az ábrázolásod elmázolt könnytől átláthatatlan, csorba üvegből, legyen maga a keserűség, most sejtesd fel, hogy a nagypéntek nagyszombatot szül, másnap már másnap lesz, és felemelkednek újra a viharban földre vert virágok, mert itt az óriási tévedés, Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken. Csak kegyes ne légy, csak ájtatos ne, erős legyen a szöveged, nagy dolgot írsz, óriásit, a világ megváltását. Maradj hű ahhoz a gyerekhez, aki voltál, aki az üdvtörténet személyiségei közül kiválasztotta ábrázolásra az Ecce homo kóbor kutyáját, akkor, tízévesen, csak annyi telt a képességedből. Most már a pályádon vagy, merd ábrázolni az istenembert, aki nem ismert pátoszt, de meghalt érted is, értem is, és aki nem tűrte soha sem az álnokságot, sem a szóvirágot. Ezt a novellát felejtsük el, nekem új Krisztus-kép kell, új Jeruzsálem-ábrázolás, és feléjük az Isten, akinek arca sincs, csak irgalma és dicsősége. Most már a papír is elfogyott, és csak azt akartam megírni, hogy az itthagyott kabátodat nem lehet megjaví-

*

A levél eleje-vége egy betörés eredményeként több kézirattal, okmánnyal együtt elveszett.