A vendég

Az út, amely alig tartott tovább ötnegyed óránál, még reálisan kurta idejénél is kurtábbnak érződött: a löncshöz hozzá se bírt nyúlni, csak a bort kortyolta csillapíthatatlan szomjúsággal. Mikor a táblán megjelent a felirat, amely arra kérte a repülőgép utasait, hagyják abba a dohányzást, és kapcsolják be biztonsági öveiket, alig tudta megrögzíteni az övét, úgy reszketett a keze.

Anna sírását még őrizte az idegrendszere. Még csak nem is célzott rá otthon, miért szánta rá magát egyszer csak erre az útra, méghozzá úgy, hogy nem hozza magával sem őt, sem a gyerekeket, de ismerte Annát, tudta, mint annyi mindent, ezt is kitalálta róla már, sejti, mit tervez, sőt lehet, hamarabb tisztában volt vele, mint ő, a férje, legfeljebb nem beszélt róla, ahogy egy elkerülhetetlen, várható tragikus eseményről egy idő múltán már nem is tárgyalnak az érintettek, hanem várják, hogy bekövetkezzék, s végre elkezdhessenek gyógyulni és feledni.

Mikor először jött rá mellette ez a leginkább légszomjhoz hasonlító állapot, amelyet az emigránsok mind ismertek a maguk válságaiból, ami arra bírta, hogy cége érdeklődésére: volna-e kedve egy időre elhagyni Rómát és hamburgi részlegükben folytatni a munkáját, azonnal igennel feleljen, Anna még örült is. Úgy képzelte, a klíma nyomasztja otthon, Hamburgot talán jobban elviseli majd. Róma éghajlata sok idegenre hat rosszul, nem csak bágyaszt, ideges feszültséget, depressziót is okozhat a hajdani mocsarak helyén keletkezett város, ahonnan nincs mindig alkalmuk kimenekülni a tengerhez. Hamburgban valóban jól érezte magát eleinte, friss lett megint, érdeklődő, majdnem vidám, csak ott meg sokat esett az eső, egy idő múlva a folytonos nedvesség deprimálta, panaszkodott, reumás lesz itt. Nem is szeretett kimozdulni az otthonukból, amelyet, bárhol laktak, Rómában, az olasz vidéken vagy külföldön, mindenütt egyformán kellett berendeznie Annának, az ő madaras-virágos szőtteseivel, csergéivel, mázos csuprokkal, tányérokkal, egy könyvtárnyi magyar könyvvel, és asztalán mindig ott kellett állnia a magnetofonnak, amelyet Anna számtalanszor elindított napjában, hallgatta a rá beszélt szöveget, a primitív magyar nyelvleckéket, amelyek napi anyagát ő mondta szalagra, hogy a gyerekek és az asszony megszokják a hazai beszédet, megtanulják, hogy kell kiejteni a szavakat, a neveket, s hibátlanul meg tudják majd szólítani az otthoniakat, ha találkoznak. A lemezjátszónak az ágy mellett volt a helye. Annát a különös dallamok a gyarmati népek zenéjére emlékeztették, s mindig meglepte, ha lefordította neki, mit dalol az énekes, milyen, alapjában véve követhetetlen mondatokat, mintha egy-egy dal nem is volna más, csak értelem nélküli bájoló szöveg, s valaki a szenvedély vagy a keserűség olyan fokán nótáznék, ahol az indulat már elemeire robbantotta az összefüggéseket.

Nagyobbik lányuk Rómában született, a kicsi már Hamburgban, óvodába Stockholmban kerültek, mert egy idő múlva már ott dolgozott. Éppoly szívesen elhagyta Hamburgot is, ahogy Rómát, úgy érezte, ha még egyszer meg kell látnia Lessinget szobortalapzatán, ordítani fog, vagy bever egy kirakatot a Gänsemarkton. Ilyesmiről nem lehetett beszélni sem idegorvosnak, sem Annának, ez olyan őrültség volt, amit önmagában kellett elintéznie. Lessing éppúgy Pápa tanár úr volt, ahogy Róma, Pápa tanár úr, akit, amíg elébe járt, folyton kinevetett, akinek egyszer égő gyufásdobozt dugott a kabátzsebébe, akit utált, mert Róma hajdani királyainak felsorolásával kínozta, s ő valakit mindig kifelejtett közülük, ilyenkor irgalmatlanul becsukta őt, és dupla adag memoritert rótt rá büntetésül. A tanáriban, ahová annyiszor lezavarta, hozzon fel neki valamit, mert olyan feledékeny volt, mint egy vicclapbeli professzor, a Pápa tanár úr helye mögötti falrészen Lessing képe lógott. Tóth Miska megesküdött, ha leérettségiznek, egy éjjel beszökik az iskolába, és leragasztja azt a parókás barmot egy pucér nő képével, hadd éljen már Pápa tanár úr is némi szexuális életet.

Stockholm eleinte elbűvölte. Májusban költöztek át, kivételesen fényes hetekkel fogadta őket Svédország. Anna boldogan rakosgatott, az új lakásban újra csak felépítette kettőjük külön világát, a lemezjátszós, szőtteses, magyar könyves otthont, s hogy őt magát is emlékeztesse valami Itáliára és a maga szülői házára, odatette Bartók képe mellé a saját háziistenkéjét, az egyetlen darab kék kőből faragott, síró Szűzanyát. Anna sokáig hitte Stockholmban, hogy végre minden rendbe jön, pedig ő aztán nehezen bírta a skandináv telet, amelyet másnak képzelt a magazinok képei után, villogó fehérnek, s megdöbbentette, mennyi benne a fekete, a hó villogását is lebíró sötét. Az ég olyan alacsony volt, mintha meglazultak volna az eresztékei, úgy érezte, csak egy perc, s aláhanyatlik, nem kemény zuhanással, mint a kövek, a lelőtt madarak, hanem a kelmék irgalmatlan, súlytalan erejével és rugalmasságával, hogy elfojtsa a lélegzetüket. Ám Pápa tanár úr ide is utánuk ment. A vendég megint csak nem mondta ki a nevét Anna előtt, a többi emigránsnak sem említette, akikkel pedig gyakran találkozott, mikor asszonyok nélkül, csak maguk emlékezgettek erre-arra, s idézték az elhagyott hazát, melles kötényben a tűzhely mellett, kezükben magyar szakácskönyv, előttük bugyborgó lábasok, sikerül-e az idegen föld nyersanyagaiból idebűvölni valami régi ízt. Pápa tanár úr mindig a heilbronni békéről magyarázott Stockholmban, mint azon az órán, mikor a gimnáziumban kimondta Oxenstierna nevét, és Tóth Miska felnyerített, ő meg vele röhögött, mert ellenállhatatlan volt, hogy egy államférfit úgy hívjanak valahogy, hogy Ökörhomloki. Pápa tanár úr előbb Tóth Miskának, aztán neki adott egy indulat nélküli, óriási pofont.

Mindennap elment Oxenstierna szobra előtt, ha el akart jutni cége laboratóriumába, bárhonnan is próbálta megközelíteni, valamelyik oldalról mindenképpen érintenie vagy legalább látnia kellett a palotát. Ha elfordította a fejét, nem segített, Oxenstierna ilyenkor belül látszott a gondolatai között, és szobor volt, de önmaga is, meg Pápa tanár úr, meg Tóth Miska. Egy idő múlva úgy találta, elviselhetetlen a svéd klíma, megfojtják a téli fekete hónapok. Anna hallgatta a magnetofont, a gyerekek az olaszba magyar, német és svéd szavakat kevertek, beceneveik aszerint változtak, mikor, hol és kikkel érintkeztek. Anna szülei egyszer se jöttek el meglátogatni őket, Anna nem is erőltette. A csalódás, mely apját-anyját olyan irtózatos jelenetre ingerelte, mikor bejelentette, mégis hozzámegy az ismeretlen magyarhoz, ha a gyerekek születésével át is hangolódott valami kedvetlen belenyugvássá, nem hozott végleges kibékülést. Mikor a férfi egyszer csak Japánt javasolta, mint várható következő állomáshelyet, Anna úgy kitört, hogy férje megszégyellte magát. Egyebet se kapott ettől az asszonytól, csak jóságot és örömet, hát mivel fizet érte? Megőrjítik a gyerekeket ezzel az örökös bolyongással – panaszolta Anna –, hogy neveli fel őket, hogy teremtsen végleges otthont, ha a lakás mindig változik. Magát marasztalta el szegény, ő nem lehet elég a férjének, nem elég szép, nem elég művelt, nem elég izgalmas. Nézte lehajtott fejét az összetartozás, a tehetetlen szeretet szánalmával, mert szerette Annát, és ugyan hogy is ne lett volna elég neki. Másról volt szó, valami egyszerűbbről és veszedelmesebbről. Bárcsak nő tenné ilyen nyugtalanná, mennyivel jobb lett volna ennek az asszonynak, küzdhetne az ébredő, új szerelem ellen, vagy megvárhatná, míg az a másik eltűnik az életükből. De hogy győzze le az emlékeit, a régi házat, ahol felnőtt, a testvéreit, a barátját, azokat a tanúkat, akik nyakában, mint a romantikus mesékben, ott a fél pénz, melynek ikre az ő nyakában lóg egy láthatatlan láncon, egyetlen ismertetőjele és igazolásaként. „Most kezd el majd félni miattunk” – gondolta akkor, és nem tévedett. Anna akkor kezdett eljárni konzultálni más emigránsok feleségeihez, akik úgy beszéltek egymással a férjeiket pusztító honvágyról, mint az ápolónők éjjeli ügyelet idején a súlyos betegek különszobái folyosóján. Megtette a kedvéért, nem ment Japánba, visszatértek Rómába, Pápa tanár úr a Capitoliumon nézett rájuk, a farkasketrecből, farkas volt Pápa tanár úr, a szeme sárga, reménytelen. A vendég úgy képzelte, nikotinos bajusza van, és csak jár és jár, mert képtelen csengetésig békén megülni a katedrán.

Az elhagyott haza oldotta fel súlyos depresszióját. A hazulról jött levelek közül egyben végre valami olyan állt, ami felrázta: Edit testvére bejelentette az érkezését. Hogy otthon más a légkör, mint amiből eljött, sok apró jel igazolta. Kerimának rendszeresen küldött pénzt anélkül, hogy valaki is azt hitte volna az öregasszonyról, külföldi ügynök, csomagjai rendben megérkeztek, levelei közül egy sem veszett el, még a divatlapok sem, amelyeket Anna Csininek járatott. Edit a férjével érkezett, s vendégül látásuk és az igény, hogy megmutassa nekik, mire vitte, felpezsdítette, visszaadta régi jókedvét. Editék felejthetetlen heteket töltöttek náluk, és ajándékokkal megrakodva távoztak. Következő évben Gábor bátyja jött ki hozzájuk, az is a feleségével, a boldog hetek megismétlődtek. Anna kivirult a sok elismeréstől, amelyet főzési és nyelvtudománya kapott, mert Anna már elsajátította a magyar konyhaművészet nem egy fogását, és törte is a nyelvet, megható-mulatságosan. Az utolsó években nem volt olyan időszak, amelyben ne lett volna hazai látogatójuk, csaknem állandóan lakott náluk szállóvendég. Anna nem bánta, sőt. Úgy érezte, ha valaki onnan messziről jön hozzájuk, férje légszomja enyhül, rövidebb-hosszabb időre el is múlik, mintha az a tény, hogy bármikor bárki megérkezhetik a régi hazából, valami áttételes módon bekapcsolná a férjét az elhagyott ország életébe, amelynek folyóiratait, lapjait járatta, s hírszolgálatába is bele-belehallgatott.

Hogy min és miért omlott össze megint minden, nem tudta megmondani az orvosának.

Sem oka, sem előzménye nem volt, egyszer csak bekövetkezett. Ült a szobájában, előtte a részlege előző napi vizsgálati eredménye, és hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Ott akar élni megint a régi házban, magyarul akar beszélni mindenkivel és állandóan, azt akarja, hogy a két gyerek otthoni iskolába járjon, és osztályzatot adjanak nekik a Toldi-ból. De legfőképpen, legfőképpen vissza akarja kapni a családját, azt az igazit, amelybe tartozik, azokat, akik átkozták, fenyegették, siratták, mikor megtudták, hogy elhagyja őket, akikkel együtt nőtt fel és együtt akar meghalni, és akik mindazt tudják róla, amit senki, amit maga Anna sem.

Úgy megrémült a felismeréstől, hogy nem mert volánhoz ülni, otthagyta a kocsiját a parkolóhelyen, hazagyalogolt. Anna nem várta még, otthon se volt, a két kislányt sétáltatta, ő mászkált fel s alá a lakásban, bejárta, mint egy tűzszerész, a helyiségeket, mintha a terepet szemlélné, amelyet fel akar robbantani.

Tűnődött, szóljon-e Annának már most, hogy másnap felmegy a követségre, megkérdezi, mik a feltételei a repatriálásnak, vagy csak később mondja el. Estére higgadtabb lett, úgy határozott, vár még a bejelentéssel. Mielőtt még beszélne Annával, hazamegy, méghozzá egyedül, hogy ne befolyásolja senki, s megtárgyalja a testvéreivel, főleg Miskával, hogyan bonyolítsák le a visszatérést. Mikor végre közölte vele, hová készül, Anna nem próbálta meg se lebeszélni, se visszatartani, nem igyekezett meggyőzni arról, hogy értelmetlen vagy még tán veszedelmes is odautaznia, csak reménytelenül, tehetetlenül elkezdett sírni.

 

*

 

Így hagyta el őket egykor, tizennégy évvel ezelőtt, így álltak egymás mellett és néztek utána, éppen így, egy síkban elhelyezkedve, mint az ikonfigurák, a kihalt utca derengésében. Nem integettek, csak bámultak utána, ahogy távolodott, ő meg időnként visszanézett rájuk, s azon tűnődött, ugyan találkozik-e velük még az életben. Ott álltak mind a régi otthon kapujában, Edit, Edit férje, Géza, Gábor, Csini, Gábor felesége, és Kerima, ő meg, amikor már eljutott az utca közepéig, s visszatekintve látta, hogy még mindig ott vannak és nézik őt, elkezdett rohanni, hogy véget vessen már annak a múlni nem akaró percnek, ne nyiszálja, messe már végre el, ami ehhez a házhoz és ezekhez az emberekhez köti. Rohant, csodálkozott, milyen gyorsan halad, a teli hátizsákot meg sem érzi. Az éjszaka úgy érezte magát, mint akit megmérgeztek. Milyen kegyetlenek voltak hozzá, milyen gyilkosok! Gábor, ahogy azt az avas Tompát idézte, Tompa locsogását valami kivándorlóról, Edit, aki kitűnően zongorázott, csak mindig méltóságán alulinak érezte, ha parasztnótát játszik, s aki most fél kézzel valami népdalt billegetett. Elindultam szép hazámból… – s vissza-visszapillantott rá, fáj-e, míg hallja. Nem fájt. Röhögött Editen, majd megfúlt, úgy röhögött. Ne játsszanak itt vele, láthatják, hogy se fenyegetés, se kérés nem használ, részéről olaj, és ha a többiek itt maradnak, az az ő dolguk, neki elég volt, ő nem akar itt élni. Kerima, míg szónokolt, egyre csak kötött, ahogy minden válságos percben, zokogva kötött, de Kerima behunyt szemmel, sírva és holtan is tud kötni, fő, hogy végre abbahagyta már a „hogy bírom el nélküled az öregség sok szenvedését” szöveget. Mintha bizony a jelenlétével garantálni tudná, hogy Kerima nem lesz reumás vagy nem kap rákot. Hülyeség. Örüljön, hogy eggyel kevesebbet kell ellátnia, van dolga úgyis elég. Edit férje, Géza, szimplán csak félt, azt számítgatta, mi az istent csinálnak, ha előszedik majd őket amiatt, hogy elmegy. Csini, Gábor felesége, a terhes asszonyok totális közönyével hallgatott. Csininek mindegy volt, leég-e körötte a város, megy-e a sógora, marad-e, ide-oda rakta a babakelengyéjét, és elgondolkozva a hasát szemlélte. Az volt az érzése, Csini nem tudja, mikor, ki és miért lövöldözik az utcán, hogy mi volt mindennek az előzménye, mi lehet a következménye, s hogy akik lenn a Vérmezőn ágyúk mellett hasalnak, magyar vagy orosz katonák. Induláskor azért valamennyien lekísérték a kapuig. Géza ment előre, s kilesett, jár-e valaki az utcán, vagy látható-e a házmester, mert okosabb lesz majd úgy tenni, nem is tudtak a távozásáról, akkor talán mégsem hoz rájuk veszedelmet. Tóth Miska a Mária téren várt rá, ott volt a gyülekező, mihelyt kibukkant a homályból, összeszorult a szíve, mert tüstént észrevette, hogy Tóth Miskán nincs hátizsák, nincs a kezében se semmi, és megérezte, barátja meggondolta magát, nem megy el vele. Valóban csak búcsúzni akart. Ingerült faggatására csak makogott valamit, hogy mást határozott. Nem tudja, miért, fogalma sincs, de úgy érzi, nem tud elmenni. Pedig már össze is pakolt, aztán megint csak ki. Nincs rá racionális magyarázat. Lehet, hogy gyáva vagyok – mondta Tóth Miska. – Mit tudom én?

 

*

 

Ott voltak a lelátón, integettek. Kerimán a nyári hőség ellen olasz vászonkalap volt. Edit is azt a kosztümöt viselte, amit Annával ők választottak neki. Géza korán őszült haját zilálta a szél. Csini legkisebb gyerekét tartotta a karján, annak csepp kezével integetett felé. Gézánál játék volt, a kisgyerek trombitája, üdvözlésképpen a szájához emelte, belefújt. Nem hallotta a hangot, túl nagy volt a zaj a kifutópályán. Miska vonásait nem tudta kivenni, mert elfutotta a könny a szemét, inkább csak érezte, hogy soványabb lett, mint volt a múlt karácsonykor.

Mikor lelépett a gépről s elindult a vámhoz, az első pillanatokban azt képzelte, nem fog sikerülni eljutnia odáig, nem bírja el a lába az izgalomtól. Megint felpillantott, most már Kerima is megmoccant, mutatta unszoló mozdulatával, hogy siessen. Összeszedte magát, beszívta a levegőt. Repülőtérszag volt, mint a világ bármely légikikötőjében, groteszk volt az érzés, hogy itt más a levegő, mások a távolról a nyári szélben odaintő fagallyak.

Ha nincs Csini legkisebb gyereke, elromlott volna a viszontlátás. A másfél éves kisfiúnak köszönhette, hogy a találkozás nem fúlt utóbb szégyellni való érzelmi kitörésbe. Mikor átölelte a sógornőjét, a kisfiú lekapta az orráról a szemüvegét, felnevetett, és földhöz csapta. Csini azt se tudta, hogy kérjen bocsánatot. Gábor szentségelt, ő megnyugtatta a szörnyülködőket, sosem utazik tartalék szemüveg nélkül, s már vette is elő a belső zsebéből a másik pápaszemét, rá se nézett a törött üvegűre. Utóbb mindenki úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy nem volt szerencsés gesztus a gesztuselmaradás, volt abban valami hencegés, azt akarta érzékeltetni külföldön élő testvérük, mit számít neki egy szemüveg, tíz szemüveg, még lehajolnia sem érdemes érte. Gábor ment leghátul, felemelte, zsebre vágta a törött jószágot. Hogyne, majd éppen otthagy egy ilyen kitűnő olasz pápaszemet, aminek csak az üvegét kell rendbe hozatni. Nem kérdezték tőle az okát, magától meg nem jutott eszébe, hogy megmagyarázza, így aztán a várakozók közül senki se tudta, hogy ezzel a le nem hajlással, fel nem vevéssel érkezett meg közéjük láthatatlanul Anna is, az idegen föld szokásával és babonájával, amelyet testvérük is megtanult és megtartott már: balszerencse utánanyúlni annak, ami az érkezés pillanatában leesik, megreped vagy széttörik, azt hagyni kell sorsára, áldozatul valami ismeretlen hatalomnak, akit nem szabad ingerelni, ha egyszer a magáénak kívánta.

Kinn két kocsi várt rájuk, az Editéké és a Gáboréké. Csini, a kisgyerek, Kerima és Gábor az egyikkel mentek, ő Tóth Miskával a másikba szállt, amit Géza vezetett. Csomagjai nem fértek el egy csomagtartóban, azokat elosztották a két autó között. Kerima kivételével mindegyikükkel találkozott már az utolsó években, még Miska is volt nála már kétszer, a legnagyobb élményt hát az öregasszony közelsége jelentette, aki most, ennyire vénen, még jobban hasonlított rég elvesztett anyjukhoz, mint fiatalabb korában. A kezébe kapaszkodott, míg a kocsik futottak a centrum felé. Mindenki egyszerre beszélt, kérdezősködött, felelgetett nekik, s közben a várost figyelte, amelyről, most érezte csak, csupa felületes információt kapott megfogalmazott vagy fel se tett kérdéseire. Budapest akkorát változott, hogy érzékeltetése nyilván meghaladta rokonai, még a hajdani legjobb fogalmazó, Tóth Miska szókincsét is. „Látod? – kérdezte hol Edit, hol Géza. – Na, mit szólsz hozzá?” Hümmögött, fogta Kerima csontos kezét, aki nem faggatta, de nem is engedte el az ujjait, mint valamikor kisfiú korában, ha megsejtette, nem érzi magát teljes biztonságban valahol. Nézte a várost, már az Anna szemével nézte, ugyan hogy fog neki tetszeni. Családja várható reakciója nem nyugtalanította, rokonai mind szerették Annát. Amitől hirtelen megrettent, naivabb dolog volt, elemibb. Hol a garancia, hogy Anna el tudja viselni, hogy ezentúl itt kell élnie? Hol? Anna legalább annyira olasz, amennyire ő magyar. Lehet ezt? Szabad ezt? Rómából könnyebbnek látszott, kevésbé bonyolultnak. Nem számolt azzal, hogy a kerék így csak fordul egyet, de nem áll meg, mert ha van honvágy, amely úgy pusztít, mint a betegség, és végigkergeti a világon azt, aki megkapja, akkor erőt vehet Annán is. Most hogy fognak élni? Anna fogja feltenni a maga lemezeit a lemezjátszóra, és hallgatni a maga népe dalait, és Annánál lesz állandó hotel olaszok számára, hogy néha olyasmiről is beszélni tudjon, ami az ő kizárólagos múltjához tartozik, és valamelyik kedves nővér veszi át majd Pápa tanár úr szerepét? Edit szerencsére kérdezett tőle valamit, valami valutával kapcsolatos dolgot, ez arra kényszerítette, hogy számoljon, s a konkrét kívánalom lazított aggodalmán. Azzal nyugtatta magát, nem az első harc lesz, amit Annának vívnia és megnyernie kell miatta. Egyszer már legyőzte egész családját, mikor anyósa dallamos átkaitól és fenyegetéseitől zengett a ház. Anna meg csak állt, olyan némán, hogy apja és anyja is elnémultak rémületükben; nem fordult elő az őnáluk, hogy kitörésre nem kitörés, hanem a holtak némasága a válasz.

 

*

 

Úgy osztoztak meg rajta, hogy Editéknél lakott, de Gáboréknál étkezett, akiknél Kerima is élt, Gáboréknak nagyobb szükségük volt Kerimára, mint a gyermektelen Editnek. De az első ebédet Edit adta, együtt maradtak valamennyien, a két férfi se ment vissza a munkahelyére, szabadnapot vettek ki, hogy fogadhassák, üdvözölhessék. Ahogy a bőröndöket lerakták a hallban, Csini azonnal jelentkezett, segít kicsomagolni. Odaadta a kulcsokat, hadd szórakozzanak, tudta, az ajándékokat keresik, külön szerette bennük, hogy olyan gyerekesen tudnak örülni.

Egyedül maradt a régi szobában, ahol valamikor az ágya állt, ahol a szüleivel együtt éltek egykor, amit elhagyott. Kilépett az erkélyre, körbepillantott. Észrevette, hogy a szomszéd ház udvaráról figyeli valaki, és azt is, hogy lentről is nézik, a kis bérház éppen szabadban tartózkodó lakói érdeklődve szemlélgetik. Nem zavarta, nézelődött ő is, bámulta az eget, a lombokat, az utcát, amelyre kilátott, elragadtatott és tehetetlen szomorúsággal, hogy számára ez az egyetlen valóságos pontja a földnek, minden más csak átmeneti, s rögzíthetetlen, mint az álom.

A hallban nagyot nevetett valaki. Kerima meg azt mondta: „Ejnye, fiam!” Most lelhették meg a Priapusz-sípot, amit Miskának hozott, vajon mulat-e a kedvesen obszcén elefántcsonton. Mindig élvezte az ilyesmit.

Visszament a többiekhez. Miskát nem lelte a hallban, a szalonban ült, ott cigarettázott, nem hallotta meg a léptét, behunyt szemmel fújta a füstöt. A vendég elébe állt, és nézte. Mikor Miska elkezdett célozgatni a leveleiben, hogy a házassága nem sikerült úgy, ahogy képzelte, mikor megírta, otthagyta őt az asszony, mikor a válópere befejeződött, olyan volt a levelei tónusa, hogy aggódott érte, s azokban az években volt is oka rá. Ám tavalyelőtt, hogy Miska egyszer csak megjelent Rómában, már látszott, elrendezte magában a dolgokat, derűs volt, bölcs, mindenbe okosan belenyugvó. Most már meg tudta fogalmazni magának, mi rajta a változás. Mintha szobrász kapta volna a kezébe még egyszer az anyagot, amiből a természet Tóth Miskát gyúrta, s az újraformáláskor valamit kifelejtett volna belőle, megváltozott egészében, nem volt olyan végleges, mint amilyennek eredeti alakjában érezte. Most megtalálta a szót: átmeneti volt Tóth Miska, a széken is úgy ült, mint a tranzitutasok. Miska megérezte, hogy nézi, felrázta magát, elmosolyodott. Edit bekiáltott neki, ne kínozza már őket, ossza ki, kinek mit hozott. Miska is követte a hallba, teljes volt az elragadtatás, az ebéd is ünnepi. Az asztalfőn Kerima ült, a vendég nézett egyikükről másikukra, míg kanalazták a levest, tűnődött, miért volt róluk olyan sokáig hamis képe. Miért hitte az egyikről, hogy gyáva, a másikról, hogy opportunista, önző, a harmadikról, hogy kényelmes és bamba, vagy hogy vad magyarságuk a műveletlenségükön alapul, hisz fogalmuk sincs, milyen a világ. Miért gondolta évekig még a legjobb barátjáról is, hogy naiv, ha azt hiszi, lehet a világnak ezen a pontján megöregedni, amire hol innen, hol onnan, de valaki mindig rátenyerel. Riasztó, mi lett volna, ha ki nem békül velük, ha nem jön Edit váratlan levele, hogy Gábornak bizonyos gyógyszerre van szüksége, nem tudna-e küldeni, és nem írt volna aztán Csini is a középső gyerek hátegyenesítő fűzője miatt, és nem jelezte volna Géza óvatos fogalmazása, hogy Kerima csak vegetál csepp nyugdíjából, s nem vette volna át lelkendező örömmel az öregasszony támogatását. Komikus, hogy megélte: nekik volt igazuk, mikor vissza akarták tartani, és lebeszélték a kockázatos vállalkozásról, komikus, hogy kiderült, mégse tud elszakadni sem a földtől, ahol született, sem őtőlük. Hát persze hogy átkok és könnyek közt engedték útjára, mikor jobban ismerték és szerették mindenkinél. Az ember azzal érvel, ami ilyenkor az eszébe jut, olykor nem is nagyon szellemes érvekkel.

Gábor pohárköszöntőt mondott, Annát is éltette. Miska örömtelenül kortyolt egyet, aztán azt mondta, hagyja pihenni, különben se mer tovább maradni, mert betegszabadságon van, és ha kijön az SZTK-ellenőr, baj lesz, nem leli otthon. Ígérte, este még telefonál, hogy megtudja, mi a holnapi program.

Mint annyi súlyosat, rosszat, megint Kerima mondta el neki, mi van Miskával. A vendég a parkettet nézte, most már bizonyos volt benne, hogy újak a lécek. Sokkal könnyebb volt a parkettet vizsgálni, mint felelni Kerimának, vagy feldolgozni magában, amit megtudott. „Nem akartuk megírni – magyarázta Edit –, egy sokkot akartunk, egy véglegeset. Nem sejtettük, hogy hazajössz, s kiderül.” „Tudja?” – kérdezte végre. „Ó, hogyne – felelte Kerima meglepően fiatalos csengésű hangján. – Miska nem hülye. Kérsz még kávét?”

Nem kért. Valami félresikerült, elromlott, nem lehetett rajta segíteni. Elkomorultak valamennyien. Csiniék nemsokára haza is mentek, vitték Kerimát, de a vendéget se nyűgözte le a régi otthon már annyira, mint belépésekor, hiába akarták lefektetni. Mit pihenjen ki, azt a nem is másfél órát, míg a gépen ült? Azt mondta, elmegy körülnézni. Edit el akarta kísérni, de tiltakozott, ne gyámkodjanak rajta, nem felejtette el Pest helyrajzát. Akkor csak azt kötötték a lelkére, vigyázzon a zebrán. Csak legyintett. Géza utánakiáltott az erkélyről, ha estig elmaradna, vacsorázni Csiniékhez menjen, ott lesznek mind.

Eleinte csak lődörgött, meg-megállt egy kirakatnál. Az érzés majdnem kisgyerekkori volt, a karácsonyesték feszültségét idézte. Kerima gyakran elismételte neki, hogy ő tulajdonképpen mindig félt a karácsonyestéktől, a sok csomag, doboz olyan boldog zavarba hozta, hogy míg Edit és Gábor lecsaptak az ajándékokra, ő csak állt, nem tudta eldönteni, mihez nyúljon, s izgalmában sírva fakadt. Tudata most se szelektált, rajtakapta magát, hiába néz, nem rögzülnek meg benne a látottak, ahogy elfordul, már nem tudná megmondani, mit bámult meg az imént. Hónapokkal később, ha visszagondolt erre a délutánra, az itt-ott észleltek váratlan párosodásban merültek fel emlékezetében. Nemcsak az emlékek sorrendje, de szinkronja is hamis volt, a Lánchíd pilléroszlopain az állatkert oroszlánjai bőgtek, a Városmajorban a görkorcsolyapályát övező padokról egy szociális otthon vénei kiáltozták, hogy „gyorsabban”, meg hogy „feljebb”, a Nagyvárad téri stand pattogatójának faszénen izzó rostélyán a Váci utcai ékszerbolt drágakövei bomlottak szirmos kukoricává. Csak sodródott a többi emberrel, szívta a levegőt, ami után olyan heves vágyat érzett odakinn, s közben próbálta elképzelni Miska elvesztését. Úgy érezte, ha eddig nem döntött volna még, amit ma megtudott, mindenképpen lehúzná a serpenyőt. Miska világéletében több volt számára a legjobb barátnál, több a testvérnél is. Miska ő maga volt, a másik énje, jobban vágyott utána ezekben az esztendőkben, mint bárki más után a családból. Milyen szerencse, hogy itt lesz most mellette ő is, s nem marad egyedül ezen a végső útszakaszon.

Haladt a tömeggel. Ez is csak későbben került helyére a tudatában, otthon, milyen rengetegen jártak az utcákon, s mekkorát tévedett ő, mikor azt hitte, ha egyszer visszatér, végre elengedheti magát, s nem kell senkinek sem utánafordulnia, aki hirtelen megszólal, mint ha valamelyik római utcán magyar szót hallott, nem kell a gyanú, az öröm, a kelletlenség érzelmi zűrzavarában megbámulnia s eltöprengenie, ki lehet ez, honnan jött, meddig marad. Mert itt is fel-felkapta a fejét, míg haladt, az élmény olyan volt, mint egy fénykép negatívja, most olasz turisták affrikátáira rezzent össze, akik valamelyik szálloda előtt ácsorogtak, azokat nézte meg figyelmesen, azokról próbálta kitalálni, honnan vetődtek ide, miért jöttek, meddig maradnak itt.

Ezen a sétán olyan volt, mintha négyen rónák a várost: ő meg ő meg ő meg ő. Az egyik ballagó ő Miskára gondolt és sírt, a másik Annára és a gyerekekre, az beszélt magában, magyarázott, úgy ismertette Budapest nevezetességeit, mint egy idegenvezető, a harmadik ő hahotázott, itta a zajt, a benzinszagot, az itthon ismerős vagy sose látott zajait-fényeit, és elengedte magát végre, ám a negyedik ő feszült volt, mindhárom másik formáját kívülről nézte, és egy volt az olasz turisták közül. Egy idő múlva valamennyi ő egybeolvadt, beszívta őket az első, a szomorú, akkor elindult a Miska lakása felé.

Miska, mióta elvált, új helyen élt, otthona olyan definitíven egyszemélyes volt, mintha valaki már életében beköltözött volna a kriptájába. „Legelsőnek csak tudja meg ő – gondolta a vendég. – Talán könnyebb lesz tőle minden.”

Miska sokára nyitott ki a csengetésre, elbámult, mikor megismerte, hiszen nemrég váltak el. Fáradtnak látszott, de azért végigcsinálta a rutinhülyéskedéseket, azt mondta, amit ilyenkor mindig, ha soron kívül találkoztak, azzal itatta, amivel végeszakadhatatlan beszélgetéseiket mindig locsolták, nagyon erős teát főzött neki. Miska sose volt rendes, lakása összevisszasága vidám és otthonos volt, kifejező. Most külön riasztotta a barátját övező személytelen rend. Látogatókat vár az ember úgy, ahogy Miska a saját pusztulását.

Nem azonnal, nem így, nem is ilyen rendszertelenül akarta elmondani neki, mit határozott, de már az első negyedórában kibökte. Azt érezte, ha nem is válthatja meg attól, ami rá vár, legalább megörvendezteti. Miska szeme meg se rebbent, míg végighallgatta. Utóbb, sokkal később, már tudta, azt várta ő, hogy Miska különös tartózkodása feloldódik végre, hogy a nyakába borul, motyog valamit, talán el is bőgi magát, elpanaszolja rettegését, s ő hazudik neki valami megnyugtatót, amiről Miska is tudja, hogy nyilván lehetetlen, mégis jólesik. Ám Miska még csak meg se lepődött túlságosan, ha egyáltalán, arról érdeklődött, hogy fogja bírni Anna a nagy változást, és figyelmeztette, gondolja meg, mert ha mégsem ütne ki jól, nem lehet majd visszacsinálni.

Azt hitte, sorsdöntő bejelentésére ugyancsak sorsdöntő bejelentés lesz a válasz, megláthatja még egyszer a régi Miska arcát, a Pápa tanár úr óráján némán segítségért rimánkodó hajdani tekintetet, s mindjárt utána az oldódó pánikot a szemében, mihelyt felfogja, hogy a bajban mellette van ő is. Ám Miska hallgatott magáról, láthatólag nem tartott igényt se részvétre, se bizalmaskodásra; egyméternyire ha ültek egymástól, de a vendég érezte, akkora már köztük a távolság, hogy a hangja, a kiáltása sem érné el talán a másikat. Mikor végre felfogta, hogy Miskának mindegy már, ki kíséri ki a temetőbe, az is, egyáltalán lesz-e kísérete, hogy Miska, ha ugyan akar valamit, maximum csendet kíván, mikor megértette, hogy közönye, reakciói elmaradása nem neki szól már, a barátnak, hanem egy egészséges idegennek, aki tud és éppen most kíván is változtatni az életén, s itt ülve és teázva messzebb van tőle már, mint mikor évekig, még mindketten egészségesen, csak leveleztek, mert a haldokló a haldoklóhoz tartozik, és az egészségesek szférája más, amazokét nem metsző, nem is érintő, elköszönt. Azt érezte, azonnal el kell tűnnie ebből a lakásból, nem arról faggatni Miskát, hol helyezkedjék el vajon, ha visszatér, s milyenek a kilátásai. Miska most még udvarias idegen, egy óra múlva talán már fáradt és kellemetlen idegen lesz. Barátja nem marasztalta, nem is integetett utána, azonnal kulcsra zárta az ajtaját.

Sokáig járkált, míg valahogy lehiggadt, el is késett a vacsoráról, Kerima úgy összeszidta, mint egy gyereket. Boldog volt, hogy az öregasszony azon a régi hangon kiáltott rá. Kerima mindig idegeskedett, ha elkéstek az étkezéstől, felbosszantotta, ha valaki nem tisztelte a táplálkozás óráit. A legkisebb gyerek, a szemüvegpusztító is Kerimának szólította, ezen is mosolyognia kellett, lám, hogy rajta maradt ez az ő gyerekajka adta név Kerimán: hármuk közül csak neki volt keresztanyja. Miskáról nem esett szó, a testvérek saját magukról beszéltek, bejelentették, hogy legközelebb megint Csini és Gábor mennek ki hozzá a kicsivel, utánuk, ha elkészül itthon a festéssel, nagytakarítással, Kerima lesz a soros, Editék késő őszre hagyják a szabadságukat, viszont az egész novembert velük töltik. Sanyiról is szó esett, az unokatestvérükről, hogy az mikorra is jelezte, hogy indul, meg a Sanyi hivatalfőnökéről, akinek viszont pénz kellene. Tűnődtek, itt adjon-e lírát neki, vagy majd Rómában, ha jelentkezik. Hagyta, hadd beszéljenek, olyan lelkesek voltak, olyan jókedvűek. Kerima megfeddte az ismeretlen banktisztviselőt, aki miatt az összeg, amit Rómából utalnak neki havonta, mindig késve érkezik, Géza kérdezősködött, melyek most odakinn a legpraktikusabb elhelyezkedési lehetőségek, s találgatta, ott van-e már Katika Annánál. Ők – érthető okokból – nem tudtak előre hírt adni erről, és a kislány már úton volt (azzal az IBUSZ-társasággal, amelyet aztán otthagy), mikor az ő érkezését bejelentő távirat megjött, nem számítottak rá, hogy nem lesz Rómában, mire Katika befut. Remélhetőleg így is feltalálja magát, és Anna is ügyes lesz, szól annak a rokonának, aki az idegenek megtelepedési ügyével foglalkozó hivatalban dolgozik.

Hálás volt, hogy locsognak, olyan fél füllel hallgatta őket, ahogy otthon a kislányait, ha körötte csiripelnek, behurcolják a játékaikat, vagy azt kérik, vigye el őket soron kívül a tavakhoz vagy a tengerhez. Hol lesz ő már augusztusban, karácsonykor, késő ősszel? Most szerette volna, ha eszébe jut az a régi vers, amivel Géza úgy felbosszantotta akkor, valami madár volt abban, azt szavalta a sógora, ocsmány szót mondott neki, hová menjen a madaraival meg az idézeteivel. Nem tért vissza a vers, pedig a nyelvén voltak a szavak.

Sokáig fenn maradtak, Kerima bírta az éjszakázást. Mikor Géza felbontott egy soron kívüli pezsgőt a hazatérés örömére, már-már felállt, kezében a pohár, hogy bejelentse, mit határozott, hadd legyen még túláradóbb az öröm, de akkor éppen csengettek. Csini barátai jöttek át a szomszédból, hogy üdvözöljék, előttük nem akart beszélni. Csini barátai megkérdezték, lemennek-e a Balatonhoz. Gábor bólogatott, mind leutaznak víkendre. Persze Boglár nem Sirmione, de talán egy kis időre azt is ki lehet bírni. „Jó – gondolta a vendég –, ott csak magunk leszünk, ott majd megmondom nekik. Tartozom ezzel a bejelentéssel, főleg Gábornak.” Gábor beszélt legtovább a lelkére, a végén már ordított rá, azt kérdezte, nem fél-e, hogy ha itt hagyja őket, megfordulnak a szüleik a sírjukban. Meddig kísértette ez a kép, amelyet akkor éppolyan zsarolónak érzett, mint Géza madarait, a sírjukból utánuk néző apa és anya kísértetképét, évekbe telt, míg kiérezte Gábor szavaiból a tehetetlen reszketést őmiatta, akit nem akartak elveszíteni. Anna távol volt tőle ezen az estén, pedig gyakran szóba került, de ha említette is, valahogy úgy, mint egy szimbólumot, amely összefoglalja kinti élete reális irrealitását.

Addig is, míg mindent megtárgyalhat velük, szeretett volna legalább tapogatózni, de ehhez se jutott hozzá. Miska úgy tett, mintha nem is említette volna neki, amit elmondott, a többiek, ahogy egyedül maradtak vele, tüstént a saját problémáikat kezdték magyarázni. Edit sebzetten vallotta meg, Géza valami ostoba nőügybe keveredett az irodában, újabb és újabb érveket keresett annak az igazolására, ő mennyire ártatlan abban, hogy idáig jutottak, s milyen gátlás nélküli kis szörnyeteg szemelte ki magának az ő férjét. Csini amilyen bájos volt, olyan lenyűgözően buta, ha beszélt is, egyre csak magukról, nem is érdekelte az égvilágon semmi a szűk családján, a gyerekein kívül. Kerima már fél lábbal kinn volt az életből, amellett az is tele a maga bajával, mondanivalóival. Az öregasszonyt elérte az öregek sorsa, dolgozott Csiniékre, velük élt, de kiszorult az életükből, még a gyerekek is csak pofákat vágtak és legyintgettek, ha elkezdett magyarázni valamit. Kerima hát azt leste, mikor maradhatnak kettesben, s mikor beszélhet ő neki. Maradt volna a bátyja meg a sógora, de a két fáradt, ideges férfira mégse akart rátörni, mikor estefelé végre találkozott velük.

Várta hát a víkendet, mikor talán nyugton lehetnek mind, s főleg magukban, mert a látogatók özönlése is egyre tartott. Megpróbált megtudni egyet-mást a sok ismerőstől anélkül, hogy közölte volna, mi rejlik az érdeklődése mögött, de akikkel találkozott, nem szerettek az itthoni helyzettel foglalkozni, ők rontottak rá a kérdéseikkel, praktikus tanácsokat és szívességeket kértek tőle, egymásnak adták a kilincset, vagy neki kellett elfogadnia új meg új meghívást. Már fuldokolott a programok áradatában, egyszer ki is tört, sosincs az övéivel zavartalanul egyedül. „Nem értelek – mondta egy kicsit megsértődve Edit –, csak azok jönnek ide, és azok hívnak meg, akik Rómában nálad jártak, vagy akik most készülnek majd meglátogatni. Innen hazulról, valuta nélkül, nehéz nekünk valamit rekompenzálni, hát akikkel összejössz, így viszonozzák, amit tőletek kaptak, illetőleg így teszik lehetővé, hogy nyugodt lélekkel elfogadhassák tőled majd Rómában, amit nyújtani tudsz. Népszerűbb vagy, mint egy táncdalénekes, igazán nem tudom, miért irritál, ha összehozunk valakivel.” „Nem tudok veletek beszélni” – védekezett. „Dehogynem – mondta Csini, és ugráltatta a térdén a kisgyereket –, hiszen egyebet se csinálsz, mint folyton csak beszélsz.” Rámosolygott szeretettel, megint nem fogta fel, hogy amit mondott, az valahogy sértő. A vendég elkezdte figyelni magát, csakugyan sokat beszél-e, s riadtan érzékelte: igen. Szinte mindig valami múltbeli eseményt elevenített fel, akárcsak Kerima, aki, ha tehette, szintén mindig a régi dolgokat idézte, s akit napjában többször fel is kértek arra, hogy szíveskedjék mellőzni az emlékfélórákat. A vendéget nem figyelmeztette senki sem idáig. Megkérte övéit, szóljanak rá is ezentúl, ne csak Kerimára, való igaz, sokat fecseg, s még többet emlékezik. „Dehogy szólunk – nevetett Edit, s okos pillantása kínosabb élmény volt, mint Csini ostoba mosolya –, hát hiszen hányszor hallunk téged egy esztendőben. De Kerima örök, itt marad haláláig. Na öltözz szépen, megyünk az operettszínházba.”

 

*

 

Végül is a tónál mondta meg nekik. Csiniék két kisebbik gyereke már ágyban volt, a nagy elment egy barátjához televíziót nézni, kimenőt kapott éjfélig. A táj is segítette abban, hogy minden előzetes fogalmazgatás nélkül egyszer csak kibökje, az öröktől, talán egyedül ismerős hazai táj, a jegenyék közt motozó balatoni szél, a vízszag, a kert, amely a testvérek közös telken fekvő két házát övezte. Kinn ültek valamennyien, csak Csini volt az épületben, a gyerekeket altatta: mint valami szertartás résztvevői, guggoltak a betonaljú szalonnasütő gödör körül, kezükben nyárs. Most olyan közel érezte magát az övéihez, mintha egy volna velük testben is.

Először azt hitték tréfál, nagyot nevettek. Géza a combját csapkodta, azt mondta, ilyen jót régen nem hallott. „Gyere, fiam – unszolta Edit –, gyere csak minél hamarabb, akkor naponta süthetsz szalonnát. De hozz egypár babért meg mirtuszt is ide, olyan fád ez a Boglár délszaki növények nélkül.” „Ötletnek remek – ismerte el Gábor –, pont ez hiányoznék, mikor a kis Gábort már második éve taníttatom olaszra, és ha valamikor egyetemre megy, éppen miattad lesz olasz szakos.” Kerima hallgatott, csak a fejét csóválta rosszallóan, mint akinek nem tetszik, hogy ilyesmivel tréfálkoznak, hogy még mindig nem nőttek ki abból, hogy egymást bolondítsák. Csini a nagy nevetésre lépett ki a házból, megállt mögöttük, alakja belerajzolódott a kék nyári homályba. „Mit röhögtök?” – érdeklődött szelíden. Csini szájából minden durva szó szelíden hangzott. „Repatriál a sógorod – magyarázta Géza. – Gyerekestül hazaköltözik, hogy te is értsd. Ismét a mienk lesz, itt fog élni.” „Frászt – mondta Csini derülten –, akkor ki küldi Kerimának a pénzt? Ha innen belülről ad, nem ér annyit. És hol nyaralunk, és hol szállunk meg? És ki intézi a gyógyszereket?” „Jaj ez a Csini – csóválta a fejét Géza –, rettenetes, milyen hiszékeny ez a Csini. Hogy lehet mindig beugrani? Persze te is megkomolyodhattál volna – fordult a vendéghez –, mit marháskodol?” „Én? – kiáltotta. – Megőrültetek? Hát nem értitek, hogy haza akarok jönni?”

Csend lett, csak a tücskök zenéltek, s valami közeli üdülő. Kerima leeresztette a nyársát, rámeredt a parázs fölött. Edit meg a homlokát tapogatta, mintha rosszullét fogta volna el. „Na eredj a fenébe a hülyéskedéseddel – mondta most már rosszkedvűen Gábor –, elég volt a viccből, igazán nem tudom, mi ütött beléd. A lelkünket kitesszük, hogy jól érezd magad, s te ilyen durva tréfákkal jössz, isten tudja, miért. Ne dúld fel itt a kedélyeket, van nekünk bajunk úgyis éppen elég, nélküled is.” A vendég Gézára nézett, aki sértődötten viszonozta a pillantását. „Hagyd ezt, kérlek – mondta –, hidd el, még mókázásnak sem ízléses. A senki földjén határőr, géppuskával, a határon meg Rákóczi-induló lemezről. Örülj, hogy kinn vagy innen. Azt hiszed, Pestről csak úgy ki lehet sétálni, mikor merre parancsolsz, egy évre hamburgi részlegünkhöz, kettőre Stockholmba? És egyáltalán, mi vagy te? Szobrász, festő, közéleti személyiség, színész, akit csinnadrattával fogadnak? Vegyész vagy, amilyen itthon tizenkettő van egy tucatban, még jobb is nálad, jó, ha megélsz, és ami pénzt hazahoznál, rámegy a lakásodra. Azt se tudom, kellesz-e itthon, és nem néznek-e majd diverzánsnak.” „Jó is volna – sóhajtott Edit –, ha még te se volnál odakinn, s nem tudnánk, hogy van egy pont, ahol mindnyájan elengedhetjük magunkat. Nem szeretem, ha gúnyt űzöl ilyen komoly dolgokból.”

A perc megállt, megkereste önmaga megfelelőjét a múltban. „Nahát – mondta Csini, és beleharapott egy barackba –, hogy ti mit nem tudtok összefecsegni! Már megijedtem. Ez olyan gyalázatos egy család, a tiétek, másoknak öt-hat rokona is kinn él, nekünk meg csak te egyedül.”

Kerima dobott a tűzre, amely hirtelen nagyobb lobbant, az arcok olyanok lettek, mint a réz, és olyanok is, mint a gyertya. „Na daloljunk – javasolta Gábor –, taníts valami olasz dalt, ha kimegyünk, meglepem vele Annát.”

Mikor beszállt a gépbe, míg ügyetlenül a lépcsőkorlátba kapaszkodott a matyóbabákkal és ajándékcsomagokkal agyonszatyrozott jobbjával, egy pillanatra még látta őket. Megint ott álltak, egy síkban, mint az ikon képei, Géza, Gábor, Csini, Kerima, Edit és Miska, Csini karján a szemüvegtörő kisfiú. Fiumicinóban nemcsak Anna várt rá a gyerekekkel, hanem először, mióta a családjukba került, apósa és anyósa is, mintha egyikük se lett volna bizonyos benne, visszatér-e, s ha igen, milyen szándékkal és hírrel, és nem akarták volna ebben a válságban egyedül hagyni Annát. Az asszony ült a volánhoz, azzal érvelt, ő bizonyára fáradt; nem tiltakozott, valóban fáradt volt. Hátradőlt, elengedte magát, hallgatta, hogy csivognak a kislányai. Nagyobb szánalommal meredt Anna tarkójára, mint amivel Tóth Miskát figyelte, megpróbálta kitalálni, kibírja-e Anna ezt a terhelést is, hogy nem elhagyták vagy nem elszakították innen, hanem visszatértek hozzá, örökre. Pápa tanár úr ezúttal Ostia Anticában fogadta őket, egy romív tetején ült, és lógázta a lábát. Igazán különös volt, hogy ezt teszi, mert ötvenhatban ott feküdt három kisfiú mellett a Rákóczi téren, és Charon meg lehetett elégedve vele, mert a szatyrából kikandikáló káposztafej körül annyi aprópénz volt szétszóródva, hogy elég lehetett az egész Rákóczi térnek obulusnak.