Özseni

Apámék tizennégyen voltak testvérek, és valamennyien a Tác partján, egy falusi református parókián születtek, apám úgy emlegette azt a számomra, egyke számára merőben valószínűtlen, barlangmelegű csodavilágot, amelyben fivéreivel, nővéreivel élt, mint mindannak az érzelmi fundamentumát, amire későbbi életét felépítette. Mint a tömjén fellege, szállt a felejthetetlen gyermekparadicsom varázsos illata, az apám közvetítette emléksor, saját életem induló évei fölött, mert hát kinek van ilyen mesebelien gazdag famíliája. Hat nagybácsi, hét nagynéni, mindőjük véréből van bennem is, nem számít, hogy közülük sokat soha nem ismertem meg, jóval világrajövetelem előtt férjhez mentek, megnősültek, elkerültek a hajdani faluból más vidékre. Eleinte nehezen jegyeztem meg, apám testvéreit hogyan hívják, aztán megoldódott a kérdés, olyan Szabó módon, ahogy apám sok mindent elrendezett az életünkben, versbe szedte a neveket, úgy már meg tudtam tanulni, könnyen rögzült bennem minden, aminek üteme volt. Fújtam, mint a kiszámolós játék szövegét, a nagynénik, nagybácsik nevét. Később, mikor már tanultam poétikát, rájöttem, disztichont csinált apám, szép, klasszikus formába rakta a neveket. Hogy a felsoroltak közül valaki hiányozhat, sokáig nem jutott eszembe.

A gimnázium akkor hatodik – ma második – osztályába jártam, poétikát tanultunk, mikor ráeszméltem, ez a disztichon verslábak tekintetében hibátlan, de tartalmában csonka, akárhogy számolom, mindig csak tizenhárom név jön ki. Megkérdeztem apámtól, mint csonkult a szöveg, apám olyan határozott hideg mosollyal felelt válasz helyett, hogy nem volt se kedvem, se merszem faggatni. Jó, a disztichonból kimaradt valaki, de ha ő nem ad magyarázatot, ki és miért, nem sérthetem meg azzal, hogy valamelyik rokonnál kémkedjem utána. Anyámnál érdeklődtem, de elment a kedvem a további próbálkozástól, a névsorügyben különösen sajátságos volt a felelete. Mikor az akkor még egészen ártatlannak érzett kérdést feltettem, halálsápadt lett, magához szorított, egy darabig el sem engedett, aztán kiszaladt a szobából. A kertben találtam meg, a vén orgonafánál, és sírt. Anyám egyszerűen képtelen volt könnyezni.

Úgy döntöttem, békén hagyom ezt az életveszélyes disztichont, láthatólag nem illik bolygatni. Tizennégyen voltak, talán valakit olyan fájdalmas körülmények között vesztettek el, hogy a sebet még most sem lehet érinteni, az első Elek meg a tífuszban elpusztult Lajoska halálát nyilván kiheverték, az övét nem, hagyjuk hát. Elmosódott a kíváncsiság is, a válasz nélkül maradt kérdés emlékével. Elszálltak az évek, az emlékek mellé újak sorakoztak, kezdődött a saját – a családon belül és kívül – külön életem, nemigen gondoltam az apám hajdani falusi gyermekparadicsomára, a hiányos versre legkevésbé. Hogy aztán mégis lett magyarázat mindenre, Katának köszönhetem, a másod-unokatestvéremnek, akit már mindkettőnk férje elvesztése után ismertem meg, egy szintén rokonunk Szabó temetésén. Koszorúk és egyházi énekek között keletkezett a friss kapcsolat, szép barátság lett belőle.

Más-más vidéken nőttünk fel, azonos vérből, de elképesztően eltérő pályákon, nem győztük faggatni egymást, ha együtt lehettünk, ki mire emlékszik és mit tud abból, amit a másik nem. Ahogy más sportol vagy hímez, mi neveket és helyszíneket helyeztünk el egymás hiányos emlékei térképén.

Kata kisebb lánya, Marianne meg a Marianne férje volt mellettünk a teaasztalnál, mikor egyszer ott fogott náluk valami hirtelen feltámadt vihar. A szélesre tárt ablakok közül a legnagyobb bedörrent, hideg csapott a szobába, vad, a nyári hónapokra rácáfoló téli hideg, a vej udvariasan felkapta Kata stóláját, és beburkolt vele, aztán futott, hogy bezárja a már jég paskolta ablakot, mikor ijedtében megtorpant, megállította a sikoltásom. Reszkettem a hidegtől, de saját váratlan reakciómtól is, nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen nem is emberi üvöltésre.

Mindenki pontosan olyan zavarban volt, amilyenben abban a helyzetben lehetett, a vej nem értette, miért üvöltök rá udvarias gesztusa miatt. Marianne-on láttam, nemcsak megütközött, de meg is volt sértve, ez nem válasz egy rokon figyelmességére, én hebegtem, elnézést kértem, restelkedtem: mi ütött belém. Nyugodt csak Kata volt, eleinte meg se szólalt, csak játszott a még dédszülői házból való rumburgi vászon asztalkendővel. Mikor végre mondott valamit, nem felém fordult, hanem a vejéhez.

– Az Isten áldjon meg – mondta Kata a fiatal férfinak –, elfelejtetted, hogy neki nem szabad sálat viselni? Mondtam, mikor először meghívtuk: sose közelítsetek semmivel a torkához.

Úgy néztem rá, mintha valaki megbolondult volna, vagy Kata, vagy én. A vej mentegetőzött, reflex volt a mozdulata, máskor jobban figyel, Marianne is megenyhült, magát vádolta, miért nem tudatosította a közismert tényt jobban.

– Mit? – kérdeztem riadtan. – Mit, az isten szerelmére? Én viselkedtem lehetetlenül, talán a vihar tette, és a csattanás. Vagy hogy nem szoktam elfedni a nyakamat, és meglepett a kelme, mert télen se hordok sálat. Nincs is sálam.

– Hogy volna – mondta Kata. Kinn dúlt a vihar, ki se pillantott, csorgatta a csészébe a jázminteát. – Apád mindenkivel közölte, nem te tehetsz róla, én voltam feledékeny, még eltelik pár év, míg egy közénk házasodottban reflexszé válik a családi mitológia. Feri egyszer hallotta, kiment a fejéből.

Teáztunk, a homály még redőzöttebb lett, még sűrűbb. Törtem a fejemet a magyarázaton, és nem találtam okot. Való igaz, mióta élek, nem tűröm a magas nyakú ruhát, az is igaz, hogy sose viselek semmit a torkom körül, de miért lett az én szokásom vagy neveletlenségem családi megbeszélések tárgya, mi az, amiről mindenki tud, csak éppen engem felejtettek el a szüleim értesíteni?

– Melyik nagynénéd volt? – kérdezte Kata, és kente a mézet a pirítósra. – A mamám mondta, de kiment a fejemből. Én még akkor meg se születtem, te vagy az idősebb, majdnem nyolc esztendővel.

Mi történt akkor, mikor Kata még meg se született? Nyelnem kellett volna, de hirtelen köhögtem, megakadt a korty. Ki volt valamelyik nagynéném, és mit csinált melyik nagynéném? Hirtelen eszembe csapódott a vers, a disztichon, amely csak tizenhárom nevet tartalmazott, s az ismeretlen és arc nélküli valakinek árnyéka ráhullt a rumburgi vászonra.

Kata várta, hogy feleljek, én hallgattam. Amit mondhattam volna, annyira hihetetlen volt, hogy csak zavarba hoztam volna vele mindenkit. Most közöljem, hogy nem tudom, se azt, amiről beszélünk, se, hogy miről hallgatunk?

Kata megpróbált segíteni: kiderült, apám szétküldte levélben a családi neveket tartalmazó disztichont, minden unoka és dédunoka abból jegyezte meg, hogy hívják a rokonait. Elkezdte hát szavalni, a vej nevetett, mulatságosnak találta, kérte Katát, mondja el újra, Kata tagoltan szavalt:

 

Két Elekek, János, Emil és Laci, Béla, Lajoska, Mária, Ilka, Irén, Berta, Gizella, Veron.

 

– Ez tizenhárom – mondta Marianne, a jogász. – Ki volt a tizennegyedik rokon?

– Nem tudom – felelte az anyja –, éppen az a baj, hogy én nem tudom. Mama nem tanult verstant, de apám igen, ő azt mondta, ez már átírt vers. Elek az események után írta át az eredeti hexametert. Akit az új fogalmazásban kihagyott, azt keressük, az követte el.

Mit? Megint csend lett, a fiatalok udvariasan hallgattak, Katának volt némi verstani emléke, Marianne-éknak semmi.

Kata rakosgatta a megkent, forró pirítóst, én kerestem egy nevet, a név mögött egy testet, valamit, magyarázatot. Az elemek illeszkedtek is, nem is, vihar, sál, sikoltás, a név, amely volt valaha, aztán eltörölték.

A megoldást megint csak Kata hozta. Feri, a veje nem kért vajat. A margarin volt a múlt hívószava.

– Margarin nincs – mondta Kata –, egyed anélkül. De a név megvan, megtaláltam. Hát persze, Margit. Margit nagynénéd akart megölni, Dolna.

Margit. Ki az a Margit? Emlékezetemben valami zavart rövidzárlat keletkezett, váratlan akusztikus elem oldotta fel, én ezt a nevet úgy hallottam, hogy visítják. Anyám csaknem harminc éve halott – anyám visított. De a halott hallgat, bár beszélne. Nem visíthatott Kata szalonjában, pedig azt tette. Ölembe ejtettem a kenyeret. Kata türelmesen elvette, újat kent helyette.

– Mit csinált Margit nagynéném? – kérdeztem, és tudtam, nem vagyok képes a kenyérbe harapni.

– Ejnye, hát meg akart ölni – mondta Kata, és ivott egy kis teát. – Téged az mentett meg, hogy Kenézy professzor, akinél születtél, ott volt a társaságban, és mivel Margit néni mama szerint akkor már hónapok óta hallgatott, sem hisztérikus, sem gyógyító könnyeket nem sírt, nem átkozódott, azt hitte mindenki, túlélte a veszteséget, és Elek meghívta. Ők voltak egymáshoz a legközelebb a testvérek között, sikerült rávennie, hogy kimozduljon otthonról. Teljesen úgy látszott, túlélte Özseni elvesztését, és visszakapcsolható az életbe.

Ki az az Özseni? Nem mertem megszólalni.

– Az, ami történt, annyira elképzelhetetlen volt, hogy senki se gyanakodott semmire, mama ott volt, ő a tanú. Alig akarta elhinni, hogy meg akart ölni, de igazán meg akart ölni. Mire felélesztettek, Kenézy professzor azt állította, volt egy másodperc, mikor azt hitte, nem tud visszahozni, orvosi tekintetben halott voltál. De aztán elkezdtél visítani meg hörögni, anyukád meg elájult.

Marianne ismerte a történetet, a vej nem volt tisztában azzal, családi rémhistóriákat hogyan fogad az ember, hallgatott. Szólni én sem tudtam, megpróbáltam helyére tenni minden szavát Katának. Eszerint Margit nagynéném megkísérelt meggyilkolni engem. De ki volt Özseni? És mit vétettem neki vagy másnak, és miért kellett volna meghalnom? Miért?

– Ki volt Özseni? – kérdeztem Katát.

Megérintettem a torkomat, el is takartam a kezemmel, mintha most is fenyegetné valaki. Azt már a saját, a sálaktól való rettegésemből tudtam, milyen módon akart velem végezni Margit nagynéném.

– Jézus Mária – háborodott fel Marianne –, hát nem mondta el senki?

– Ezek szerint – mondta Kata higgadtan. – De ha megkezdtük, fejezzük be, aztán felejtsük el. Te csak az anyád régimódi történetét írtad meg, Dolna, nem az apádét. Hogy aztán mit kezdesz a tizenhárom hattyúval, a hét nagynéni, hat nagybácsi meséjével, az rajtad áll, főfoglalkozású Szabó lány vagy-e, akkor hallgatsz idegenek előtt, vagy főfoglalkozású író. Mi nem tudjuk, ki lettél, Boldizsár haláláig csak képernyőről ismertünk.

– Mama – mondta Marianne –, Dolna néni nem tehet semmiről. Nem ő akarta megölni Margit nénit, Margit néni akarta megölni őt.

– Még mindig nem tudom, ki volt Özseni – szólaltam meg végre. – Miért akartak engem megölni? Hány éves voltam egyáltalán?

– Mama azt mondta, kettő. Anyád és Margit néni nagyjából egy időben szültek. Margit néni és Jenő bácsi lánya, Özseni egy héttel volt idősebb nálad, apáitok megegyeztek, egyik neveteket az apáétok után kapjátok, így lett Jenő bácsi és Margit néni lánya Eugénia, Özseni, neked meg Elek miatt utolsó neved az Alexia. Csakhogy te életben maradtál, és Özseni meghalt egyéves korában, elvitte az agyhártyagyulladás, és Margit néni, mint utóbb kiderült, nem bírta elviselni sem azt, hogy ő meghalt, se azt, hogy te nem. A többi világos. A vihar elmúlt, beszélhetnénk most már másról is.

Új teát töltött, most már le tudtam nyelni. Kata nem kívánta folytatni a témát, de akkor már én nem engedtem. Megkérdeztem, mi lett a mese vége.

– Mindenki meghalt – mondta Kata. – Jenő bácsit elvitte valami kései spanyolnátha, Margit nénit házi őrizetben tartották a családi faluban, soha többé nem járt az utcán, aztán egyszer csak meghalt ő is. Soha nem szólt róla a família egy tagja sem, nagyapád híres egyházi személyiség volt, tisztelni kellett a név emlékét. Gyilkossági kísérlet? Ugyan már!

– És Özseni? – kérdeztem. – Milyen volt Özseni?

Katát először láttam indulatosnak, mióta ismertem. Lecsapta a rumburgi kendőt.

– Mit tudom én, milyen volt valaki, aki már azelőtt meghalt, hogy én a világra jöttem. Egyéves volt, nem volt semmilyen, babák alig valamik még ebben a korban.

Kivéve Margit nagynénémnek, gondoltam. Neki valami különlegesen elbűvölő és szent élmény lehetett, amit elvett tőle a halál, és a rettenetes igazságtalanság, ami vele történt, és nem a másik asszonnyal, végképp megzavarta. Özseni. Szegény, nyomorult Özseni.

Azt mondtam, szeretnék hazamenni. Senki nem tartóztatott, a vej indult, hogy hozza a kocsit.

– Rosszabbak vagyunk, mint az antik görögök – mondta Kata, nem pátosszal, derülten. – Szegény Margit néni, még a névsorból is kihagyták.

– Majd én visszateszem – mondtam a még mindig sötét előszobában. – Én voltam pályám elején költő, én visszateszem a testvéreihez. Jár neki.

– Jár neki? – nézett rám Kata. – Bolond vagy, mint mi valamennyien. Hát akkor tedd vissza. Téged akart megölni.

Csók-csók-csók, mindenki búcsúzott, Feri hazahozott. Itthon kiálltam az erkélyre, és néztem a már csak csendesen borzolódó eső után nedvesen megcsillanó esti fákat. Mindenfélére gondoltam, hogy sokszor voltam beteg, de soha életemben nem volt torokgyulladásom, mintha a torkom volna az egyetlen szervem, ami mindennek ellenáll, a halottak úgy lengtek, lebegtek gondolataim között és körülöttem, mint az Erinniszek. Néztem a kertet, és verslábakon gondolkoztam, micsoda igazságtalanság, hogy Margit néni kimaradt a névsorból. Még mindig gyorsan írok verset, az eredeti hexametert, amit apám kétségbeesett haragjában megcsonkított, sikerült helyreállítanom. Nem hangosan, de elmondtam magamban az igazi névsort, a tizennégy Szabó gyereket, akik közül az egyik meg akart ölni.

 

Két Elekek, János, Emil és Laci, Béla, Lajoska, Mária, Margit, Irén, Bertánk, Veron, Ilka, Gizella.

 

Csend volt bennem, majdnem tapintható csend, mint egy új szerv, amelyet addig nem diagnosztizált senki. Egyszer két napig halott voltam az infarktus után, most kiderült, hogy kétéves koromban már megöltek, a harmadik támadás olyan lesz, mint… Milyen lesz a harmadik, ahol nem jön Kenézy professzor?

– Szervusz, Özseni – mondtam az erkélyről a fáknak. – Szegény bűnösök vagyunk valamennyien, csak te vagy ártatlan. Ne haragudj, hogy nem én haltam meg, Özseni.