Tündér Lala

A tündérkirálynő rosszul aludt mostanában.

Ez nem volt jellemző a tündérekre: Tündérország lakói jó alvók voltak, s Írisz királynő se különbözött népétől, csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi, minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának és nevelőjének.

Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani – pedig Aterpater, ha tehette, szívesen talált hibát másokban –, csak hát Lala olyan nem szabályos tündérgyerek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintáncot táncolni, szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást gyakorolni, amit a tündériskola alsó osztályaiban tanultak, vagy éppenséggel semmit se tenni, csak üldögélni és beszélgetni a virágok között, ami minden tündér kedves szórakozása volt. Lala mindig matatott valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint maguk a tündérek, már voltak is panaszt tenni a királynőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni, kicsavarja a palotában a székek lábát, és megpróbál újat faragni, vagy másképpen visszatenni őket, ami igazán ellenkezik az örök békével, amelyet a tündérek és a Tárgyak egymással kötöttek. „Mit szólnál hozzá, királynő – kérdezte egyszer felháborodottan a gyémántasztal, aki olyan öreg volt már, hogy szakálla fürtjei, mint valami terítő kristálybojtjai, lógtak le a lapjáról –, ugyan mit szólnál hozzá, Írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki, és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!”

Írisznek mostanában mindig figyelmeztetnie kellett Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót hallott a gyerekéről; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca egyre felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta. Tanul a fiú – mondta Omikron –, tanul az, de mindig máson töri a fejét, mint amin kellene. Nem vásott, dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más, mint a többi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon Írisz, nagyon vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az államügyek, nem tud vele eleget foglalkozni, de hát akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen nem teheti.

Ezen a reggelen is korán felverte az aggodalom Íriszt. Felkönyökölt az ágyában, nem kelt még fel, mert hiszen csak fél tízkor kezdődött az államtanács ülése, s bőven volt még ideje mindenre; csak bámulta hát a reggeli sugárzást, s töprengett, mit csináljon. Sajnos, Omikron nem tud mindent, Lalával nagyobb a baj, mint a tündérek nevelője gondolja, Lala mostanában olyasmire vetemedett, amire még gondolni sem jó. Ha Aterpater, a varázsló, véletlenül belenézne a Titkok Gömbjébe, s ezt a nevet kiáltja: „Lala!” – a Titkok Gömbje felszínén azonnal megjelenik a Néma Hal, s közölni fogja: „Lala csent! Ellopta a múltkor az anyja szárnyát.” Ha Aterpaternek eszébe jutna kifaggatni a Néma Halat, tüstént kiderülne, mért érkezett a királynő a múltkoriban szárny nélkül a fogadásra.

Írisz sóhajtott, mikor eszébe jutott, micsoda rémület fogta el, amikor a minap a nagy fogadás előtt öltözködni ment, kinyitotta a szárnyszekrényét, ám saját királynői szárnya helyett Lala kis rózsaszínű gyerekszárnyát találta benne. Azt hitte, menten elájul. Lala nem volt sehol, ő szárnyatlanul ment a fogadásra, s mikor belépett, olyan kínos feltűnést keltett, mintha nem húzott volna cipőt. Szerencsére az egyszemű óriásokat fogadták aznap, így ki tudta magát vágni azzal, hogy rámosolygott Dagira, az egyszeműek királyára, s azt mondta: mivel az egyszemű szövetségesek szárnyatlan lények, ő maga is otthon hagyta a szárnyát, ne különbözzenek egymástól semmiben. Az udvari nép elragadtatva tapsolt, maga Aterpater is, Dagi király meg egyenesen meghatódott, s vacsorakezdet előtt, mikor a fogadás hivatalos részének már vége volt, minden udvari ember és meghívott sietett ruhatárba tenni a maga szárnyát, hogy megmutassa, szívesen vesz példát a királynőről.

Rémes este volt – emlékezett Írisz –, még szerencse, hogy az egyszeműek a legkevésbé okosak minden szövetséges között; Citót, a gyíkkirályt vagy Minót, a törpék fejedelmét nehezen tudta volna félrevezetni, tüstént rájöttek volna arra, hogy zavarban van, hogy valami bántja. Dagi nem, annak teljesen elég volt, ha időnként azt mondta: igen, időnként meg azt, hogy nem; Dagi figyelmét lekötötte a vacsora.

Lala éjfél után került haza aznap, csupa tűz volt lelkesedésében, mikor beszámolt róla, hogy felrepült az égig érő hegyre, megismerkedett Simonnal, a sassal, nála is vacsorázott a sziklavárban, megnézte messziről az üvegcsúcsot, a Végevant, és ne haragudjék Írisz, amiért kölcsönvette a szárnyát, de az ő iskolai szárnyacskájával csak tízméternyire lehet emelkedni, s mindenki tudja, hogy a királynő szárnya visz a legmagasabbra Tündérországban. Egy csepp megbánást nem mutatott, korholó szavait láthatólag nem is értette, csodálkozva nézett rá, azt mondta, ő rendkívül kíváncsi, mi lehet az égig érő hegyen, másképp nem tudott volna feljutni oda, muszáj volt hát kikölcsönöznie a szárnyakat.

Soha egyetlen tündérnek nem jutott eszébe, hogy ilyen fáradságos és veszélyes vállalkozásba fogjon: a tündérek azt tartották, hogy ha valaki felmegy a hegy csúcsára, nem látja magát a hegyet, így hát nem is érdemes törnie magát senkinek, legjobb lenn táncolni a völgyben. „De engem minden érdekel” – mondta Lala, sokáig beszélt Simonról, a sasról, aki komoly madár volt, de, úgy látszik, a kisfiút megkedvelte, és amikor anyja azt mondta, megbünteti, s ezentúl két hónapig nem kaphatja meg a nylonkopoltyúját és az uszonyait, így aztán nem mehet a víziemberekhez játszani, Lala szó nélkül beszolgáltatta a hártyatokot, amelyben a tündéreknek járó vízifelszerelés volt, s másnap elment a feneketlen tóhoz, beleugrott a vízbe kopoltyú és uszonyok nélkül, ott vergődött, forgott, evickélt, kékre-zöldre fagyott. Und húzta ki, a vízikirály, és csak azért nem fúlt a vízbe, mert ő is halhatatlan volt, mint mindenki Tündérországban.

A sarokban álló óra megszólalt: nyolcat vert. A királynőnek most már fel kellett kelnie; miközben megfürdött, haját rendbe szedte, felöltözött, változatlanul a fián járt az esze. Talán valóban azért ilyen fura, mert nincs édesapja. Minden tündérgyereknek van apja is, anyja is, csak ez növekszik úgy, hogy egyetlen szülő neveli, méghozzá ilyen elfoglalt szülő, mint a tündérkirálynő. Írisz, míg a reggelijét fogyasztotta, minden bánata ellenére elmosolyodott, mert eszébe jutott az a nap, amelyen a csodafügefa királynővé koronázta, s ő, ahogy a szokás előírta, a koronázás éjjelén, pontban éjfélkor, odament a fügefa alá, hogy átvegye, amit a csodafa neki szánt koronázási ajándékul. Mióta Tündérország állt, mindig a csodafa jelölte ki, ki legyen az uralkodó, s az volt a királyválasztás legizgalmasabb pillanata, mikor a király vagy a királynő a csodafügefához járult, hogy leszakítsa a csodafügét, amely neki termett (annyira egyedül csak neki, hogy más tündér nem is tudta leszakítani, csak az, aki éppen uralkodóvá lett!), felvágta holdfény bicskájával, s megnézte, mit kapott a fügefától ajándékul. Írisz elődje, Topáz, a varázsfület találta a maga fügéjében, amelyet csak rá kellett illesztenie a saját fülére, s menten meghallotta, mit beszél az, akire gondol, bármilyen messzi élt is tőle az illető; Topáz elődje a szemírt, amellyel ha valaki megkente a szemét, átlátott a legvastagabb sziklafalon is; Topáz elődjének elődje meg a mindig szóló muzsikát, ami nagy ajándék volt, mert a tündérek szerették a zenét.

Írisz szíve úgy vert, hogy azt hitte, meghallja a mellette álló Aterpater is, mikor letépte a maga fügéjét, s nekiállt felvágni a holdfény bicskával, és ugyancsak nagyot nézett, mikor a csodafügében Lalát találta, az icike-picike, alvó Lalát, aki akkor riadt fel szendergéséből, mikor arcocskája megérezte Írisz pillantását, s mindjárt anyjára is nevetett nagy kék szemével. Mindenki tapsolt, ujjongott, mert ilyen csodálatos koronázási ajándéka még sose volt királynőnek; Írisz meg úgy érezte, ha egyszerre lett volna a fügéjében a csodamuzsika, a varázsfül meg a szemír, nem volna olyan boldog, mint így, hogy hazaviheti és felnevelheti a csepp tündérbabát, mint az igazi édesanyák. Mindenki boldog volt azon az éjszakán; a kirándulók, akik kinn a tengeren a tündérek öble előtt haladtak el csónakukon, sokáig beszéltek arról a különös zenéről, ami a sziklavonulat mögött hallatszott akkor éjjel. Csak Aterpater rázta a fejét, azt mondta, szabálytalan dolog történt, a királynőnek nagyobb szerencséje lett volna, ha valami értelmes ajándékot ad neki a csodafügefa, mint egy nyivákoló tündérkisbabát, de aztán elhallgatott, mert a csodafa ránézett hosszúkás, zöldesbarna szemével, s a csodafa olyan különleges fügefa volt, hogy azzal még Aterpater se mert kikötni.

Igen, igen, itt lehet a hiba, hogy ennek a kisfiúnak nincsen apja. Írisz sóhajtott egyet, de ez a sóhaj nem volt bánatos sóhajtás, a királynő szépen bele is pirult, s csak úgy tündökölt a szeme utána. „A Narancsok ünnepén – ezt jelentette a sóhaj –, Tündérország legnagyobb ünnepnapján majd megoldódik minden. Az én kisfiamnak is lesz apja, nekem meg férjem, mert rövidesen férjhez fogok menni. Akkor aztán megosztja velem valaki Lala itthoni nevelésének a gondját, valaki, aki egyformán ragaszkodik mindkettőnkhöz, annyira, hogy ha mi, tündérek, meg tudnánk halni, meg is halna értünk szívesen – Amalfi kapitány. Narancsok ünnepén megmondom Amalfinak, hogy megkérheti a kezemet, és azt is megmondom neki, milyen régen szeretjük már mind a ketten, Lala is, én is. Narancsok ünnepén…” Írisz pirult, mosolygott, s ezt észrevette egész Tündérország, mert valamennyi bimbó kipattant, és illatozni kezdett a kertekben. „Írisz ma reggel különösen boldog” – gondolták Tündérföld lakói, s Csill, a patikus, töltött magának egy kis pohár örömszörpöt, és ráköszöntötte a feleségére, mert mint minden tündér, ő is nagyon kedvelte a királynőt.

Hogy ennyit töprengett fia jelenjén, jövőjén, Írisz hirtelen azt érezte, borzasztóan szeretné látni. Lala szőke volt, mint minden tündérgyerek, ám egy hajfürtje színarany, s olyan kedves látvány, amikor alszik, s az aranyfürt kiragyog haja sűrűjéből. Írisz felugrott a reggelizőasztaltól, átsietett a kisfiú hálószobájába. Csalódottan állt meg a küszöbön. Lala ágya üres volt. Úgy látszik, korán felébredt, nyilván kinn játszik valahol. Bizonyosan nem reggelizett, esetleg siettében nem mosott fogat, s még csak be se nézett köszönni az anyjához. Jaj, be rossz fiú!

Iménti jókedve megfakult, visszament a maga lakosztályába, hogy összeszedje az iratait, felkészüljön a reggeli államtanácsra, és felvegye a koronáját. Benyitott a rejtekajtón, amely abba a helyiségbe nyílt, ahol uralkodó kellékeit, legtitkosabb tárgyait őrizte, és leemelte a polcról a tanácskozókoronáját. A rend kedvéért belepillantott faliszekrénye valamennyi rekeszébe. A szárnya, szerencsére, most a helyén volt, hanem a varázsszeres dobozaival babrált valaki, mert nem álltak olyan szép rendesen, ahogy a királynő hagyta őket. Úgy elkezdett reszketni a keze ijedtében, hogy pár pillanatig le se tudta emelni a fedelüket. Lala beszökött ide, míg ő aludt, s ha – mint retteg tőle – elvett valamit, kiszámíthatatlanok lesznek a következmények. Ha nonvideort csent el, attól láthatatlanná válik, ha konvertort, attól meg átváltozott, azzá lett, amivé akart. Kiskorú tündér egyik szert se veheti be, nagykorú is csak receptre kaphat, királyi engedélyezés alapján. Mégiscsak igaza volt Aterpaternek, hogy még a palotában sem volna szabad tartania varázsszert, s neki, a királynőnek is inkább Csillhez kellene küldenie minden alkalommal, valahányszor egy-egy pirulára szükség van. Uramisten, mit csinált az a gyerek!

A konvertora hiányzott, de nem magyarázat nélkül. Cédula volt a dobozában, a királyfi legszebb karbunkulus írásával írt cédula: „Kicsit elmentem hazulról, túl a kapun. Át is változom, hogy bajom ne essék, és ne aggódj miattam. Sokszor csókol: Lala.”

Írisz azt hitte, menten rosszul lesz, megtámaszkodott. Ekkor megszólalt előtte a falbólbeszélő készülék:

– Az államtanács tagjai gyülekeznek. Az államtanács tagjai gyülekeznek. Kilenc óra. Kilenc óra.

A királynő csak leroskadt a faliszekrény előtti székre, és éppolyan tehetetlennek és boldogtalannak érezte magát, mint akármelyik földi édesanya. Legalább ne volna most dolga, ne volna ma ez a gyűlés, amelyen össze kell szednie az eszét, s lenne ideje intézkedni, kitalálni valamit, de nincs. Nincs! Nincsen idő semmire, s még csak el sem árulhatja a tanácskozóteremben, mi keseríti, mit szólnának a szövetségesek, mit szólna Jusztin, a tündértörvény őre, mit Omikron, a nevelő, nem is beszélve Aterpaterről. „Milyen tehetetlen vagyok – gondolta Írisz keserűen –, milyen tehetetlen, és mennyire rab, pedig én vagyok a tündérkirálynő. Nem rohanhatok el megkeresni az én rossz kisfiamat, mert államtanácsra kell mennem. Ki segít rajtam, ugyan ki?”

– Kilenc óra öt perc – hangzott megint a falbólbeszélő. – Fél tízkor államtanács. Államtanács.

Most már felfigyelt a hangra, amelyre első rémületében nem sokat hederített, mert minden gondolatát Lala töltötte ki. A hang a testőrszobából beszélt, a falbólbeszélő mindig a főkamarás vagy az ügyeletes testőrtiszt szavait közvetítette. Ez a hang, amely Íriszt államtanácsra hívta, a legkedvesebb hang volt egész Tündérországban a királynő fülének, éppolyan kedves, mint Lala éles kisfiúbeszéde: a testőrszobából Amalfi kapitány beszélt, ma ezek szerint ő van szolgálatban.

Írisz kisietett a gránátszalonba, ahol reggelente a jelentéseket szokta meghallgatni, s bekérette az ügyeletest. Amalfi azonnal jött, s Írisz még ebben a nem könnyű pillanatban is észrevette, mint borul vérbe az arca, ahogy meglátja a királynőjét.

„Amalfi éppúgy szeret engem, mint én őt – gondolta Írisz –, csak nem mer szólni, s ha én meg nem kérem a kezét a Narancsok ünnepén, agglegény marad.” Megriadt, úgy érezte, Lalát rövidíti meg ezekkel a gondolatokkal, Lalát, aki talán veszélyben van.

– Add át a szolgálatot valakinek, kapitány – mondta Amalfinak –, ma különleges megbízást kapsz, elhagyod az országot.

Amalfi meghajolt.

Írisz kezében reszketett a golyóstoll, míg ráírta a nevét egy cédulára.

– Itt a kiküldetési rendeleted és a konvertorkiutalásod. Azonnal indulj Csillhez. A királyfi átment a határon.

„Aha – gondolta Amalfi, s majdnem elmosolyodott, de szerencséjére meg tudta állni –, elcsavargott a kis bitang. Túl a határon, ez aztán igen! Soha semmiféle tündérgyerek nem merészkedik túl a maga lakása körzetén. Milyen bátor kisfiú ez, milyen vakmerő!”

Írisz a kiküldetési rendeletet gyűrögette.

– Aterpater ellenjegyzését most nincs idő megvárni. De a patika az én aláírásomra is kiadja neked a varázsszeredet, s akkor az őrök kiengednek a kapun.

Amalfi ismét csak hallgatott, pedig tudta, mit szépít azzal Írisz, hogy nincs ideje: jobb, ha Aterpater nem tud arról, hogy a fiú elkószált. Aterpater nagyon kellemetlen tud lenni, ha akar.

– Nem a valódi mivoltában leled meg – suttogta Írisz. – Konvertort vett be, nem tudom, mivé változott. Hazahozod, Amalfi, ugye, hazahozod nekem?

Amalfi nem válaszolt, csak a szemével, s Írisz aggodalomtól megsápadt arca ismét pirulni kezdett. „Haza én – mondta a kapitány hűséges pillantása –, haza bizony, mert úgy szeretem, mintha az én fiam volna, és mert én tulajdonképpen sose hiszek el Laláról semmi rosszat. Lala más, mint amilyen én voltam, vagy te voltál, vagy akárki Tündérföldön, de Lala azért jó gyerek.”

– Magadnak is át kell változnod. Nagyon vigyázz!

– Nagyon vigyázok! – ígérte Amalfi, s már nem is volt a szobában. Írisz megigazította a tanácskozókoronáját, nagyot sóhajtott. Visszament a titkos szobájába, mert eszébe jutott, hogy sok gondjában-bajában elfelejtette magához venni a jogarát. Benyúlt a jogarfiókba, aztán visszakapta a kezét, mintha tűbe nyúlt volna hirtelen: a fiók üres volt. „Elvitte – gondolta Írisz kétségbeesetten –, elvitte a jogaromat, hogy menjek jogar nélkül államtanácsba? Mit csináljak? Ha Aterpater észreveszi, mindent kitalál. És a törvény! A jogartörvény…”

– A varázsló úr van itt – mondta Meccs főkamarás, az udvartartás vezetője a falbólbeszélőből. – Aterpater varázsló úr megérkezett, hogy az államtanácsba kísérje a királynőt. Bemehet?

Írisznek még az ajka is fehér lett. Minden hónapban volt államtanács, soha Aterpater nem jött érte. Csak ma. Éppen ma. De talán valamit akar, s ha akar valamit, esetleg el lehet terelni a figyelmét a jogarról. Hátha olyan fontosat akar, hogy semmi másra nem lesz esze, csak arra, ami mondanivalója van, ami miatt idejött.

– Várom – mondta Írisz. – Kéretem a varázsló urat. Visszament a gránátszalonba, s igyekezett nyugalmat színlelni. Persze azért összerezzent, mikor Aterpater belépett, de ez igazán nem volt meglepő, mert a varázsló nem az ajtón jött be, ahonnan várta, hanem a falon át, s Írisz, bár tündérkirálynő volt, nem szerette, ha valaki egyszerűen csak átsiklik a drágakő burkolaton. Elvégre mire való az ajtó?

Aterpater mindig olyan volt, amilyennek akarta magát, ő volt az egyetlen Tündérországban, aki konvertor nélkül is bármikor bármivé át tudott változni. Ma reggel gyönyörű dalia képében jelent meg, fövenyszőke haja volt, eredetileg piros szemét ábrándos pillantású kékre festette, karcsú volt, izmos, sudár, s nem látszott többnek huszonöt esztendősnél, pedig Írisz tudta, jóval elmúlt kétszázezer éves, s ha nem manikűröztet rendesen, még a körmei is őszek.

A varázsló nyájasan mosolygott, úgy találta, a királynő remek színben van, csak mintha sápadtabb volna, mint máskor. Írisz rémülten bizonygatta, nagyszerűen érzi magát, csak a drágakő falak tükrözése teheti, hogy halványnak látszik.

– Negyedóra múlva kezdünk – mondta Aterpater. Azért jöttem érted, mert szeretném valamivel bővíteni a tárgysorozatot.

– Bővítsd, Aterpater – biztatta Írisz, akinek ebben a pillanatban édesmindegy volt, mi történik az államtanácson, csak a gyereke meg a jogara előkerüljön –, vess fel akármilyen problémát, szívesen meghallgatjuk.

– Valami személyes jellegű dolgot kellene megtárgyalnunk – mondta Aterpater, s úgy mosolygott, mint a májusi ég. Írisz ilyenkor félt tőle a legjobban, mert nem lehetett tudni, mi jár az eszében: Aterpaternek akkor voltak a leggonoszabb ötletei, mikor a legnyájasabbnak mutatkozott. De ha személyes jellegű dolgot akar megtárgyalni, csak tegye, a varázslót nem tanácsos ellentmondással ingerelni.

– Férjhez kellene menned, Írisz – mosolygott Aterpater. Rengeteg varázsfoga volt, fiatal foga, mint a gyöngy.

Írisz rábámult. Köztudomású volt, hogy Aterpater fülei hosszúak, s hogy a Titkok Gömbjében élő Néma Hal minden kérdésére válaszol, de erre igazán nem számított. Nem is olyan régen döntötte el, hogy feleségül megy Amalfi kapitányhoz, s lám, a varázsló már tudja. Micsoda különös lény ez, nem csuda, hogy mindannyian tartanak tőle. De úgy látszik, nem ellenzi, s ez nagy szerencse, mert Aterpater, ha az a kívánsága, még neki is tud ártani, hiába királynő: Aterpater a legnagyobb tudós Tündérországban, ő találta ki az összes csodagyógyszert, amelyet Csill aztán elkészít a patikájában, s réges-régi tündértörvény, hogy a tudomány egyenrangú a királyi hatalommal. Ma kegyes hangulatban van, nem lesz semmi baj. A királynő egy kicsit felvidult. Lala máskor is elcsavargott már, ha nem is ment még ilyen távoli útra, s Amalfi visszahozza, akárhová ment, mert Amalfi a legbátrabb és legnemesebb tündér, aki valaha csak élt, Aterpaternek pedig láthatólag kisebb gondja is nagyobb lesz ma a jogarnál. Az élet mégis szép, nincs semmi veszedelem, de a kisfiúval komolyan beszél délután, esetleg ketten beszélnek vele Amalfival, Lala úgyis rendkívül szereti a kapitányt.

– Azt hiszem, igazad van – mosolygott rá a varázslóra, s a reggel kifeslett bimbók olyan erősen kezdtek el illatozni a kertekben, hogy Tás, a postás, nagyot tüszkölt, amikor kihozta a leveleket a postahivatalból –, úgy gondolom, csakugyan helyes, ha férjhez megyek, Aterpater.

– Itt ez a kisfiú is – folytatta a varázsló –, ennek is erős kéz kell, s neked sem lehet kellemes férj nélkül élned, Írisz. Úgy gondoltam, a Narancsok ünnepén megtarthatnád az esküvőt.

– Én is a Narancsok ünnepére terveztem – mondta a királynő. – Az a legnagyobb állami ünnepünk, s olyankor a legszebbek a csillagok.

– Hát szóval ez az, amiről azt gondoltam, be kellene jelentenünk az államtanácson – bólintott Aterpater. – Ma itt vannak a szövetségesek is, legalább tudomásul veszik. Elhoztam az eljegyzési gyűrűket. Megnézed?

„Milyen kedves – gondolta Írisz –, de igazán milyen kedves, máskor sokkal mogorvább. Ugyan mi ütött belé? A gyűrűkről ugyan Amalfinak illenék gondoskodnia, de hát ha Aterpater már beszerezte, azokat fogjuk felhúzni.” A varázsló felnyitott egy dobozt, s Írisz szeme elkerekedett: a jegygyűrűk feketék voltak, olyanok, amilyeneket még sose látott senki Tündérországban. Az ékszerész tündérek gyűrűi holdsugárból készülnek, az finomabb, és jobban kalapálható, mint a napsugár aranya.

– Fekete? – kérdezte a királynő, s nem nyúlt a dobozért, iszonyította a gyűrűk színe, különös formája is.

– Persze hogy fekete – mondta Aterpater csodálkozva. – Milyen legyen? Soha semmiféle varázsló nem hordott még világos jegygyűrűt!

Varázsló?

– Na, add a kezed – unszolta Aterpater. – Felhúzom rá, aztán te is húzd fel az enyémre, és mehetünk. Nagyon kiváló gyűrű, azt megmondhatom, hiába idegenkedel a színétől. Ha megtörténnék, hogy nem rám gondolnál valamikor, hanem valami más férfira, úgy megszorítja az ujjadat, hogy csak. Hát azért mondom.

Írisz nem hitte volna, hogy ezen az izgalmas reggelen még nevetni fog, de elkacagta magát. Annyira nevetett, hogy a szeme is belekönnyesedett. Aterpater összeráncolta a homlokát, és a bal szemhéja elkezdett veresedni. A királynő eltaszította a jegygyűrűs dobozt, s változatlanul nevetve elkezdte csóválni a fejét.

– Hogy értsem ezt a különös fejhimbálást? – kérdezte a varázsló, és a bal szeme most már teljesen piros volt. – Talán nem akarsz a feleségem lenni?

Írisz nem tudott felelni a kacagástól, csak a fejét ingatta.

– Megveted a kezemet? Az én kezemet?

– Dehogy vetem – mondta a királynő, aki udvarias volt, és nem szeretett fájdalmat okozni senkinek. – Csak éppen nem tudok rád úgy gondolni, mint vőlegényre, Aterpater. Ne haragudj, de olyan furcsa még csak hallanom is, hogy te meg akarsz házasodni.

– Talán nem vagyok vőlegénynek való? – kérdezte Aterpater, s most már mind a két szeme olyan lett, mint a rubin. – De hiszen te az imént valami olyan célzást tettél, hogy magad is gondoltál már házasságra, és magad is a Narancsok ünnepére tervezted az esküvődet. Hát kihez akarsz menni, királynő, a Narancsok ünnepén, ha nem hozzám?

Írisz megriadt. A dalia, aki az imént a szobájába lépett, nem volt sehol, Aterpater kivedlett lánykérési díszéből, s most olyan volt, amilyennek mindennap látták: girhes, hórihorgas, kopasz, és elképzelhetetlenül öreg. Nem, egyelőre csak maradjon titokban Amalfi személye. Aterpater hatalmas, és megsértett féltékenységében még árthatna a kapitánynak. Mindenáron meg kell békíteni, és el kell oszlatni a gyanúját.

– Senkihez – mondta Írisz –, igazán senkihez, csak úgy mondtam. Magam is úgy gondolom, nem élhetek örökké egyedül, de még csak éppen igyekszem hozzászoktatni magam a gondolathoz. Hanem ha te házasodni akarsz, mért nem szóltál soha, Aterpater? Körülnéztem volna az országban, egészen bizonyos, hogy bárki nagy megtiszteltetésnek tekinti, ha megkéred. Félre ne értsd, hogy nevettem, az nem neked szólt. Csak ma reggel egy kicsit ideges vagyok. Hogyne lennél vőlegénynek való, mikor olyan szemrevaló vagy, és igazán alig múltál kétszázezer éves.

– Nekem te kellesz, Írisz – mondta Aterpater. – Szeretlek.

– Én is nagyra becsüllek, Aterpater, de ez kevés a házassághoz. Ne haragudj, én nem leszek a feleséged soha.

– Soha? – kérdezte a varázsló, és nagyon különös módon kérdezte, mert a szó, ahogy kiejtette, kiszállt a palotából, madárrá változott, ott keringett Tündérország felett, olyan nagy hangja lett, mint egy sasnak, egyre csak rikoltozott, és folyton azt kiabálta: „Soha? Soha?” A tündérek nyugtalanok lettek, felbámultak az égre, mert nem szerették az ilyen riasztó jelenségeket.

– Soha! – felelte Írisz, és kihúzta magát. – Ne beszéljünk erről többet, kérlek. Céltalan.

– Azt majd meglátjuk.

Aterpater eltűnt, ezúttal nem a falon ment át, egyszerűen szétfoszlott, mint a pára. Írisz megrázta a fejét – azért ez mégiscsak borzasztóan nyugtalan, kellemetlen nap. A falbólbeszélő ismét megszólalt, figyelmeztette, hogy öt perc múlva kezdődik az államtanács. A jogarügyet majd megoldja valahogy; ha Aterpater keresné, azt fogja mondani, a szobájában felejtette, mert valami igen felizgatta ülés előtt. Aterpater tudhatja a legjobban, mennyire igazat mond, az csak elég izgalom, ha az ember kénytelen kikosarazni egy varázslót. De hogy annak is mi nem jut az eszébe? Hiszen sosem udvarolt senkinek. Aterpaterrel élni, még csak az kellene! Szerencse, hogy Jusztiné a csodaszemüveg, amellyel belátni az ember koponyájába, és nem Aterpateré, különben tüstént rájönne, mért nem fogadta el a kezét, hogy Amalfi kapitányhoz akar feleségül menni. De Aterpaternek csak varázsgömbje van, s a Néma Hal, amely abban lakik, ha tudja is a titkokat, remélhetőleg nem tud mindent. Írisz megigazította tanácskozókoronáját, és kilépett a folyosóra.

Csill, a gyógyszerész éppen reggelizett, mikor Kencefice, a felesége bekiáltott hozzá, hogy menjen ki a patikába, mert itt van Amalfi kapitány. Csill hanyatt-homlok rohant ki magánlakásából a gyógyszertár öltözőjébe, hogy felvegye a köpenyét; egész Tündérországban kevés olyan lakó akadt, akit olyan szívesen kiszolgált volna, mint éppen Amalfit. Mikor kilépett a lakását a laboratóriumtól s a gyógyszertár helyiségétől elválasztó kis folyosóról a tégelyek, gömbök s orvosságos fiókok közé, a kapitány éppen a szolgálati szárnyát vetette le, s adta oda Csillnének. Ez szabály volt, konvertort csak úgy volt szabad bevenni, ha az ember előzőleg leadta a szárnyát Csillnél.

– Szervusz, Amalfi – köszöntötte Csill. – Hová, hová?

– Lalát kajtatom – súgta meg a kapitány, mert a gyógyszerészeket kötötte a gyógyszerészeti titoktartás, és nekik mindent meg kellett mondani őszintén, így szólt a törvény. – Ma reggel eltűnt. Nem tudtok róla? A királynő nyugtalan.

Kencefice berakta a kapitány szárnyát a naftalinos ládába, s megcsóválta a fejét. No persze, persze – gondolta –, itt a hátulütője, hogy Írisz maga is tarthat otthon konvertort; az a rakoncátlan gyerek akkor és annak változik át, aminek akar. Minden más tündér bemutatja a kiküldetési rendeletét, bejelenti, minek s mi célból akar átváltozni, hová megy, tisztességgel leadja a szárnyát, Lala nem, mert Lala a királyfi. A királynő aztán, ha százszor a tündérek uralkodója is, tördelheti a kezét, hová lett a fia, küldheti utána ezt a derék kapitányt, aki jó szerencse, hogy fiatal tündér, mert Lala mellett régen időnek előtte galambőszre fehéredett volna már az üstöke.

Csill közben ellenőrizte a kapitány konvertorkiutalását és kiküldetési rendelvényét. Írisz bizonytalan idejű eltávozást engedélyezett Amalfinak, a gyógyszerész azonnal látta, hogy hiányzik az írásról Aterpater láttamozása, de úgy tett, mint aki nem veszi észre. Csill szelíd tündér volt, csupa segíteni vágyás, sose kerített semminek nagy feneket. „Aterpater mindenből akkora ügyet kavar – gondolta most is –, a királyfi még kisfiú, majd meghiggad idősebb korára, minek rászabadítani? Nem kell azon fennakadni, hogy hiányzik a konvertorkiutalásról egy aláírás.”

– Mivé akarsz átváltozni? – kérdezte Amalfitól.

A kapitány azt gondolta, talán ez alkalommal kutya lesz. Ha Lala a part felé ment – márpedig akárhová igyekezett, el kellett érnie a tengerig, mert a tündérhatár peremén ott nyújtózott az óceán –, legkevésbé lesz feltűnő, ha kutya képében indul a keresésére. Kencefice megint megcsóválta a fejét. Még jó, hogy a tündéralkotmány nem ismeri az emberek szokását, s nem írja elő, hogy a tündéruralkodó utódja a király gyermeke legyen, mert ugyan bevásároltak volna ezzel a Lalával. Szép kis fejedelem lenne ebből, ha már gyereknek ilyen különös, soha semmiféle tündérgyermek nem csavargott ki még az országból.

Csill közben elővette a konvertort. A kapitánynak szeme se rebbent, míg lekortyolta a tablettát a kristálypohárból, pedig a konvertornak – éppen különleges hatása miatt – nem volt valami jó íze. Csill tüstént kiöblítette a kelyhet, különben a konvertortabletta érintésétől a kristálypohár is azonnal kutyává változott volna, persze nem eleven kutyává, hanem olyanná, amilyen a porcelánkereskedésekben meg a vitrinekben található: a konvertor hatalmas szer volt. Mire megtörölgette az edényét, a kapitány már át is változott. „Ezer közül is megismerném álruhában is – gondolta Csillné –, senkinek sincs ilyen hűséges pillantású szeme Tündérországban, mint Amalfi kapitánynak.” Csill elismételte a konvertor használati utasítását: huszonnégy órán belül feltétlenül visszatérjen, mert ha nem, nem tudja visszanyerni többé eredeti formáját, örökre kutya marad; Amalfi azt felelte, majd iparkodik. Csill ráütötte a kapitány bal fülére a patika pecsétjét, becsukta a konvertoros fiókot, visszament reggelizni, Kencefice meg kiállt a gyógyszertár küszöbére, s dúdolva nézte, milyen az idő.

Gyönyörű nap volt, illatos, meleg július eleje. Írisz palotájától éppen kilencszázkilencvenkilenc kilométerre volt az országhatár, a kapitány letért a gyalogjáróról a futárútra, s űrsebességre kapcsolta be. „Sietnem kell – gondolta, mikor az ösvény repülni kezdett alatta –, űrsebességgel is néhány másodperc, míg az országhatárhoz érek, s ilyenkor minden pillanat számít.”

Röpültében szeretettel nézte a tájat, mert sose tudott betelni hazája szépségeivel. Megint érezte azt a melegítő boldogságot, milyen jó, hogy a világon van, hogy új napra virradt, hogy dolgozhatik, hogy itt lehet Tündérországban, hogy Írisz közelében élhet. „Milyen szép erre – gondolta elragadtatva, holott ezúttal nem sokat láthatott a nagy sebesség miatt –, milyen szép itt minálunk! Országunkat hegyek veszik körül, a csúcsok égig érnek. Mint valami sátor rúdjai, tartják felettünk a mennyboltot az ormok, hegyük violaszín, zöld és narancspiros. Útjaink gyöngyházból vannak, ösvényeink kapcsolóra járnak, ha nem akarunk szállni, azok repülnek velünk. Házaink, mint a rózsakarók üveggömbjei, mind színesek, villogóak, gömbölyűek, csupa gömbölyű házunk van, szivárványszínű, minden utcánk olyan, mintha egy tarka gyöngysor fénylő gömböcskéi sorakoznának egymás mellett. Ott, ahol valamennyi utca összefut, ott áll Írisz palotája, az is gömb, óriási; ha este kigyújtják a fényeket, vagy nappal besüt a nap, csillognak a drágakő lépcsőházai, falai, a rubin, a smaragd, a zafír meg a gyémánt. A patakokban piros halak nevetnek, mert azok is szeretnek itt élni a mi földünkön, a tengerben meg a hegyi tavakban távoli rokonaink, a víziemberek azt mondják, sehol a világon nincs ilyen csodálatosan tiszta, csodálatosan frissítő víz. Jó itt élni. Jó a királynő közelében. Jó, hogy nem kell meghalnunk soha, hogy ez is együtt jár a tündérséggel: nem kell soha, de soha elvesztenünk az édes életet. Halhatatlanok vagyunk, micsoda boldogság!”

Az országkapuhoz ért, meg kellett állnia. Kiküldetési rendelvényét, konvertorkiutalását Csillnél hagyta, a bal fülét mutatta meg, amelyre Csill ráütötte az aranypecsétet, annak jeléül, hogy hivatalosan távozik. A kapu egyébként csak akkor volt kapu, amikor a tündérék akarták, egyébként semmi hasonlatosságot nem mutatott egy valódi kijárathoz. Réstelen, függőleges, szürke sziklafal fogta körül az országot, s csak az őrök jelszavára tágult rajta akkora nyílás, hogy a ki- vagy belépő átbújhatott rajta. Az országon belüli őrök álruha nélküli tündérek voltak, a sziklafalon túliakat, akik a befelé igyekezőket ellenőrizték, s engedték be tündérterületre, többnyire az állatszövetségesek adták, Citó népe, akik őrszolgálatuk idejére reszisztót kaptak, Aterpater másik híres szerét, amely ellenállóvá tette őket minden vadászcselekménnyel szemben, mert ha a tündéreknek nem is, az állatoknak, sajnos tartaniok kellett az esetleg arra vetődő emberektől. A fal mögött s a fal előtt egyaránt őrház áll, tündérterületen látható, a határon kívül pedig csak a tündérek és a szövetségesek számára észrevehető, mindenki más számára láthatatlan.

Ma Gól volt őrségen Atanázzal. Nem volt meglepetés, hogy valaki leszáll a hivatalos útról; a legnagyobb sebességet jelezte a rezgő futárösvény.

– Szervusz! – köszöntötte Amalfit Gól, mikor a kapitány elzárta az ösvényt, leszállt és bemutatkozott: – Lala után, kapitány?

Atanáz felületesen ellenőrizte Amalfi fülét, Csill pecsétje messziről a szemükbe ragyogott.

– Lala után – mondta Amalfi –, mikor engedtétek ki?

Gól felnézett az őrház órájára, azt mondta, jóval azelőtt, hogy az államtanácsra érkező szövetséges fejedelmeket beengedték, lehetett úgy fél nyolc. Kicsit furcsállották, hogy ilyen szokatlan útra megy, méghozzá egymagában, de felmutatta Írisz jogarát, konvertora is volt, itt vette be az őrházban, hát azt gondolták, minden rendben van. Tündér csak rendelvény alapján vagy a királynő tudtával vehet be konvertort; ha Lalának volt csodaszere, nyilván az anyja küldhette valahová. Úgy látszik, jókor be akarja vonni az államügyekbe. És hát a jogar, az mindent igazol.

„Rémes – gondolta Amalfi –, nem mondhatom meg az igazságot, különben elterjed a híre, miféle engedetlen fia van a királynőnek. A jogart is elhozta, ezt nem is mondta Írisz. Borzasztó! Lala elfeledte, hogy a hónap első keddje van, államtanács. Mit csinál államtanácson a királynő jogar nélkül?”

– Talán utána viszel valamit? – érdeklődött Atanáz. Nagyon érdekes álruhája van, majd elájultunk, mikor a konvertort bevette, s megláttuk, mivé változott.

„Csak nem lett róka vagy nyúl? – esett kétségbe a kapitány. – Csak nem lett hal vagy valami állat, amire az emberek vadászatot tartanak? Csiga esetleg, amire rá lehet lépni, vagy teknősbéka, aminek összetörhet a teknője? A tündér csak tündér formájában halhatatlan, ha konvertort vett be, ugyanolyan sebezhető és halandó, mint az állatok, hacsak nem szedett a konvertor mellé reszisztót is.”

Gól közel hajolt Amalfi füléhez, s mintha valami borzasztó titoktól szeretne szabadulni, azt súgta neki:

– Ne ijedj meg, kapitány, de emberré változott. Kisfiúvá. Piros inge van, kék nadrágja, és szandált visel. Szeplős.

Amalfi nagyot nyelt. Tündérországban, nagykorúságukig, a tündérgyerekek csak tankönyvből ismerik az embert. Mi ütött ebbe a fiúba, hogy olyan valamivé változik át, amit nem ismer? S miféle galiba keveredhetik abból, ha a véletlen turistát sodor a part mentére. Azt fogják hinni, közönséges kisgyerek, megszólítják. Lett volna inkább mégis róka, béka vagy hangya. Iszonyú!

– Kapu ki! – kiáltott Atanáz, s a sziklafal kettévált, a fal túlsó felén levő őrszobából kirohantak és vigyázzba álltak az őrök: egy mókus és egy szarvasbogár. Amalfi tisztelgett, ami elég furcsa volt, mert hiszen kutya volt mindenestül, ám az őrök nem ütődtek meg rajta, részint mert maguk is állatok voltak, részint pedig megszokták már a különböző álruhákat.

– Amalfi kapitány a királyi gárdaezredből, Lala után! – kiáltotta ki a kapun Gól, s a mókus és a szarvasbogár még peckesebben kihúzta magát, Amalfi meg újra tisztelgett, aztán leereszkedett négy lábra, s a kutyák fürge járásával elkezdett a part felé ügetni a sziklák között.

– Kapu be! – kiáltotta a szarvasbogár, s Tündérország sziklakapuja bezáródott a kapitány mögött.

Ment Amalfi, kerülgette a nagy köveket, a sziklákat, melyeket egy földrángatás alkalmából összevissza dobált Dagi népe, olyan gyorsan haladt, amilyen gyorsan csak egy nehéz terepen haladó kutya futhat, s mert nehéz volt a szíve Írisz miatt meg amiatt is, amit az imént hallott, bátorítani próbálta magát, énekelt. Ha valaki arra jár, azt gondolhatta volna, hogy egy fekete kiskutya nyüszít, pedig a kapitány teli torokból fújta a gárda indulóját:

 

Jobbra nézz – balra nézz, erre nézz meg arra nézz, menni kell, vagy állni kell, tenni kell, vagy várni kell, ne feledd, hogy védni kell, védni a hazát!

 

A tenger különösen kék volt ezen a napon, nagy fehér fogsora fel-felvillant, ahogy a tajtékos hullám nekicsapódott a partnak. „Milyen szép, milyen nyugalmas! – enyhült valamicskét Amalfi nyugtalansága. – Milyen semmihez nem hasonlítható ez a vidék a hegyfal előtt, az öbölnél, amelyet az Író öblének neveznek az emberek és a tündérek. Tündérország szomszédsága teheti, hogy itt olyan különös a növényzet, hogy a szirtek nem kopárok, a sziklás talaj teli cserjével, füge nő, leander, citrom a parton, s csak úgy illatozik a vadmirtusz meg az olajfa. Milyen csalódottan szoktak elmenni innen a turisták, amikor meggyőződnek róla, hogy a talaj vulkanikus errefelé, nem alkalmas építkezésre.”

Vulkanikus, bizony! Amalfi felnevetett. Nem volt itt a vidék vulkanikus, sosem okádtak itt tüzet a hegyek. Tizennyolc tudóst hajszolt csendes idegbajba az a megfejthetetlen kérdés, mért mozog olykor a talaj ezen a partvidéken, ebben a paradicsomi öbölben. Amalfi meg tudott volna felelni rá: „Mert a tündérek így akarják.” Sosem tűrték, hogy emberek telepedjenek le országuk kapuja előtt; valahányszor valaki elkezdett alapoztatni, épületet emeltetni a parton, az uralkodó értesítette az éppen uralmon levő óriáskirályt, s az egyszemű óriások szövetségi hűségből megrángatták egynéhányszor a talajt, így aztán mindenkinek elment a kedve attól, hogy ide próbáljon építkezni. Egyetlenegyszer volt csak kivétel, az író esetében, aki még Topáz, Írisz elődjének uralkodása idején, ezelőtt százötven évvel jelent meg az öbölben, s építtetett magának házat. Az írót eltűrték a tündérek a közelükben, mert szelíd és csöndes ember volt, egész életében gyerekeknek írt manókról, állatokról, tündérekről; Omikron iskolájában kötelező olvasmányok voltak a könyvei. Az író annyi gyereknek szerzett örömet a munkáival, hogy Topáz úgy gondolta, neki megadhatják a letelepedési engedélyt, ő nem fog állatot ölni, manót bosszantani, nem tesz semmi rosszat a közelükben, s ha véletlenül arra sétál, amikor az őrök kinyitják a sziklafalat, s esetleg (mert aki tündértörténeteket tud kitalálni, hátha megérti a tündérek nyelvét) meghallja az őrök kiáltását „Kapu ki – kapu be!” – nem fog visszaélni azzal, amit hall vagy lát. Itt lakott hát az író egymaga a vadmirtusz- és leandererdők illatában, közvetlenül a part mentén, a tengeröbölben, gyakran meglátogatták madár, macska vagy valami más állat képében, az író megsimogatta, étellel kínálta őket, ők meg a vállára telepedtek, belelapoztak a könyveibe, megnézték, mit ír, s kellemes órákat töltöttek a közelében. Még segítettek is neki a ház körül, amikor a munka már nehézzé vált a számára, takarítottak, megfőztek, gallyat gyűjtöttek neki, befűtöttek a kandallójába, ha fázott, mert az író egyedül élt, egészen egyedül, még felesége se volt, s az, hogy valakivel kiszolgáltassa magát, éppúgy nem jutott az eszébe, mint hogy ok nélkül letépjen egy vadrózsát, vagy agyonüssön egy méhecskét.

Ők voltak mellette akkor is, amikor az író – nagyon-nagyon öregen – végre is meghalt, maga Aterpater is megpróbált rajta segíteni, mert Aterpater, ha arról volt szó, hogy bebizonyítsa, milyen okos, még jó is tudott lenni, ám gyógyszerei, sajnos, nem használtak az öreg írónak, mert az író ember volt, rá nem voltak érvényesek a tündérek törvényei, csak a természeté, s meg kellett halnia. Annyit tehettek meg érte csupán, hogy átsegítették utolsó óráin, s úgy hagyhatta itt az életet, hogy jóformán észre se vette, miféle nagy törvény telik be rajta, csodálkozva, mosolyogva, mert Topáz és kísérete nem úgy ült le ágya köré, ahogy szokott, konvertorral valami állattá változottan, hanem valódi tündérmivoltában, s az öreg író úgy hunyta le szemét, hogy végül is megláthatta azokat, akiket úgy szeretett, annyiszor elképzelt és ábrázolt.

Mikor az örökösei megérkeztek, s be akartak költözni az író házába, Jusztin feltette csodaszemüvegét, megnézte az örökösök gondolatait, azt mondta, kapzsi, rideg szívű, nem kívánatos társaság, az írónak csak az örökségét akarják, de soha még csak egy levelet sem írtak neki életében, s mikor már öreg volt, gyönge, és nem tudott többé pénzt keresni, teljesen el is felejtették, hát szóltak az óriások népének, s az örökösök hanyatt-homlok elmenekültek az öbölből, mihelyt elkezdett ugrálni alattuk a föld, és soha nem is próbálták kiadni az örökölt épületet senkinek, mert itt a talaj nyilvánvalóan vulkanikus volt, csodálatos módon csak itt, sehol másutt a partszegélyen. A kőműves tündérek eljöttek időnként; ha az idő pusztított valamit a házon, helyrehozták, az asszonyok olykor kiszellőztettek, ne legyen odabenn rossz a levegő, így aztán az épület épen maradt, vidáman mosolygott mindig tiszta ablakaival, nézte a tengert, s aki távolról, a vízről észrevette, mindig elszomorodott azon, milyen kár, hogy senki sem élhet benne, mikor olyan páratlanul szépen fekszik s olyan rendkívüli környezetben.

Az öböl, mondom, mindig üres volt, még kikötni se nagyon mertek errefelé a turisták, féltek, hogy esetleg megmozdul a talaj. Amalfinak földbe gyökerezett mind a négy lába, mikor most a ház elé ért, mert a ház kapuja tárva-nyitva állt, a kis csónakkikötő cölöpjéhez kötve ott ringott egy piros motorcsónak, s az egyik, tengerbe hajló szirt tetején ott gubbasztott Lala. Messziről éppen olyan volt, mint egy emberkisfiú, s hogy a káprázat teljes legyen, Amalfi látta, hogy a tenger felé figyel, és arca csillog a könnyektől.

Az öböl felett szokatlanul meredek volt a part, mintha a sziklák versenyt futottak volna egymással, s a tengerparton megtorpant volna a szirtsor, mert nem volt hova szaladnia tovább: előtte tajtékzott a kék víz. A tenger öblöket mosott a hegyek lábán, éles kőtűket vájt a sziklákból. Aki távolról nézte ezt a vidéket, a tenger felől, elcsodálkozhatott szokatlan szépségén, hogy hegy és tenger között szinte nem is maradt szabad szárazföld, csak egy tenyérnyi sziklaösvény, s a tündérhatár félelmetes vonulata vízszintesen meredt a nagy tarajú hullámok fölött.

A szirt, amelyen Lala ült, mélyen behajolt az öbölbe, tetejét cikcakkosra csiszolta az idő. Lala, mint valami mellvéd mögül, láthatott ki róla a vízre, a szirt egyik csúcsa eltakarta leselkedő alakját, csak hátulról, Tündérország felől lehetett észrevenni.

Amalfi nyüszített. Lala visszafordította a fejét.

– Amalfi vagyok, álruhában. A királynő rendeletéből.

– Lassan lépj – suttogott a királyfi. – Odalenn vannak. Vigyázz!

A kapitány elsápadt kutyaálarca alatt. Nem lehet, hogy ilyen szerencsétlenség történt volna – gondolta rémülten. – Eddig még sose volt baj. Ha Lala el is csavargott, víziemberekkel barátkozott, sasokkal, delfinekkel, madarakkal csak – nem következett be az a valami, amiről, ha mégis megesett, tüstént jelentést kell majd tennie, mihelyt hazatér? Nesztelenül kapaszkodott fel a szirtre, csak úgy dobolt a szíve.

Ha az történt, amitől retteg, kiszámíthatatlanok lesznek a következmények.

Felért Lalához, előttük volt a tenger. Amalfi, mint minden tündér, szerette a természetet, s ha kevésbé aggodalmas, önfeledten tudott volna gyönyörködni a hullámok játékában, ám most szolgálatban volt, s csupa aggodalom a lelke. Lala pillantása a kavicsos partszegélyre irányult, a keskeny csíkra, amely olyan volt, mint a mozaikpadló. A kavicsszőnyegen egy kékruhás, vöröshajú kislány ült, és nézte a vizet. A kislány nem volt egyedül, egy férfi hajlongott a közelében, asztalt terített a parton, vízhatlan zsákból szedte elő a termoszt meg a konzerveket. „Végünk van – gondolta Amalfi, s bozontos álruháját elöntötte a verejték. – Mit csináljak?”

– Lestek rám? – kérdezte Lala, anélkül, hogy visszafordult volna. – Egy óráig se lehetek egyedül? Máris kerestet valaki? S te vagy a kopó, kapitány?

Mintha nem is a királyfi beszélt volna, Lala, akit úgy szeretett, s aki úgy szerette őt. Lala sértő hangon szól hozzá. Lala sír. Lala egyedül akar lenni. Soha senki tündér nem szeretett egyedül lenni, még Aterpaterről is az a hír járta, hogy estéit, mielőtt munkába fogna a Titkok Gömbje előtt, a Néma Hallal beszélgetve tölti, tehát még ő se kedveli a magányt. A konvertor, az teheti ilyen különössé; nem szabad gyereknek konvertort bevennie, most olyan, mintha megmérgezte volna magát a gyógyszerrel szegény.

– Írisz nyugtalan, királyfi – suttogta a szolgálati hangján. Parancsom van, hogy hazavezesselek.

– Még nem. Ülj ide mellém.

Amalfi úgy ereszkedett le, ahogy álöltözete megengedte, mint a kutyák. Jólesett leülnie, mert bár a kapitány edzett férfi volt, alig bírta meg a lába. Lala még csak tízéves volt, s nagykorúságáig egyetlen tündérnek sem volt szabad embert látnia, s akkor sem egymagában. A tündérek időnként csapatosan berepültek a városba, kinek-kinek a nagykorúsági ünnepén, szabályszerű szertartás keretében vették át életük első konvertorát és nonvideorát, s mindig családjuk kíséretében találkoztak legelőször emberekkel. Valami nagy baj történt itt, helyrehozhatatlan. Lala még túlságosan fiatal az élményhez, az anyja sincs mellette – rettenetes!

Megint lenézett a partra, hogy jobban lássa, kik sodorták ilyen képtelen helyzetbe. A vöröshajú embergyerek sápadt kislány volt, olyasmi korú, mint Lala, a férfi sem idős. Amalfi úgy találta, nem rút. Beszélgettek, felhangzott minden szavuk.

– Gondolod, hogy itt vidámabb leszel egy kicsit? – kérdezte a férfi.

A vöröshajú bólintott.

– Végigjártam a partot, Bea. A divatos fürdőhelyek csak szomorítottak, még friss a bánatunk, kicsim. Neked az anyád volt meg az apád, nekem a húgom meg a sógorom, akit elvesztettünk, hát hogyne zavarna bennünket a fürdőhelyeken a zenebona. Itt olyan nagy a nyugalom, csak a madarakat hallani. Hallod?

„A kislánynak meghaltak a szülei – gondolta Amalfi. – Ez is jól kezdődik! A tündértörvény értelmében a nagykorú tündérnek legelőször boldog embert kell látnia. Micsoda borzasztó véletlen!”

– Sose láttam ilyen gyönyörű partot, és ilyen különös formájú hegyeket. Szeretsz itt lenni?

– Szeretek – mondta a vöröshajú. – Csudaszép a vidék.

– Sehol másutt nem nő ennyi különös virág meg fa a sziklákon. Sajnos, azt mondják, a talaj vulkanikus, de remélem, ezen a nyáron nem bolondozik velünk a föld. Nyilván emiatt ilyen elhagyatott az öböl, meg aztán nem is lehet itt hova építkezni, az egyetlen, lakóhelynek alkalmas terület az a tenyérnyi tisztás, amelyen a házat kibéreltem. Te úgy szeretted mindig a tengert meg a természetet. Nem tudtam okosabbat kitalálni iskolakezdésig.

– Köszönöm, Péter – mondta a vöröshajú. – Nagyon jó vagy hozzám. Köszönöm.

A tenger felett átrepült egy repülőgép, a part menti fürdőhelyek reggeli járata, amelyet a tündérek úgy ismertek, hogy hozzá igazították az órájukat, ha véletlenül elfelejtették felhúzni. A kislány arca még fehérebbé vált, s válla közé húzta a fejét, mintha valaki megütötte volna.

– A szüleivel lezuhant egy utasszállító a tavasszal – mondta Lala. – Erről volt szó, mielőtt idejöttél, ezért sírtam.

Még ez is! Omikron teljesen felületesen szokott előadni a halál kérdéséről, mert hiszen rájuk úgyse vonatkozik az elmúlás, s minek búsítani ilyesmivel a tündéreket? Lala is elfelelte a záróvizsgán az embertant meg az állattant, mint a többi tündér, de nyilván sose gondolkozott még el az emberek véges életén, legfeljebb olyan formában, hogy aki meghalt, nincs többé, s milyen jó, hogy náluk más a törvény, hogy ez az egész dolog csak állatokat meg embereket érint.

– Szólj, ha mehetünk – suttogta Lalának. – Azonnal jelentenünk kell, amit hallottunk, szerencsére az óriások királya éppen a királynőnél van államtanácson, intézkedhetik a földrángatás ügyében.

– Miért? – kérdezte Lala. – Miért ne költözhetnének ide ezek, ha akarnak?

Amalfi rábámult. Mióta az író nincs; senki se lakhatott Tündérország kapuja előtt, ezt Lala éppolyan jól tudta, mint ő.

– Nem hallottad, hogy annak a vöröshajú lánynak meghaltak a szülei? Nekem adsz tanácsokat, Amalfi? Vigyázz!

A kapitány vigyázzban állt, de olyan szomorú lett a tekintete, hogy Lala magához tért. Átölelte Amalfi nyakát, s megint elsírta magát. Nem szólt semmit, de a kapitány érezte, hogy nem azért, mintha nem volna mit, csak hát nem tud, mert tele a szíve zavarral és kétségbeeséssel, nem képes megfogalmazni még egy egyszerű bocsánatkérést sem, hogy ne haragudj, jó barátom, Amalfi, nem szoktam én királyfit játszani, sosem voltam én ilyen, csak hát életemben először találkoztam az igazi bánattal meg az elmúlás gondolatával, meg valami olyan érzés is feltámadt bennem, amit szintén nem szoktam én átélni otthon, mert nincs rá okom vagy alkalmam: szánalmat érzek, Amalfi, szánalmat a vöröshajú iránt, meg riadalmat, mert mi is lenne, ha meghalna anyukám, vagy meghalnál te vagy mi valamennyien, hát bánatomban gőgös voltam, rosszul viselkedtem, de bocsáss meg nekem, hiszen úgy szeretlek, tudhatod.

Nem volt keze, nem tudta megsimogatni, hát csak megnyalta Lala arcát, mintha kutya volna valóban.

– Majd kérek engedélyt a számukra – mondta Lala, s izgalmában most egészen hangosan beszélt –, hát hiszen nem csinálnak semmi rosszat. Olyan borzasztó lehet, hogy valaki nem látja többé az édesanyját.

– Van itt valaki? – szólalt meg lenn a férfi.

Amalfi lekushadt a szikla mögött. Ó, hogy miért is jött kutya képében! Lala folyton izeg-mozog, neki meg nincs keze, nem tudja megfogni, nincs mivel. Gyöngéden fogsorai közé fogta Lala bokáját, hogy figyelmeztesse, ne moccanjon. Sajnos, késő volt.

– Körülnézek, Bea. Valami neszt hallottam.

Nem volt náluk nonvideor, szó se lehetett róla, hogy hirtelen láthatatlanná váljanak. Amalfinak lett volna ideje elfutni, állatteste gyorsabban mozgott, kisebb zajt is csapott volna, mint a királyfié, ám az emberálruhás Lala nem volt sem elég ügyes, sem elég gyors. Megindult ugyan azonnal lefelé, öntudatlanul engedelmeskedve minden tündér első törvényének, az elővigyázatosságnak; csakhogy még nem jutott el a meredek szirt közepéig sem, a vöröshajú meg a férfi ott álltak a szikla alján.

– No, nézd – mondta a férfi. – Azt hittem, kívülünk senki, csak a madarak.

A vöröshajú nem szólt, csak nézett.

– Szervusz, fiam – köszönt az idegen. – Nem harap a kutyád?

„Jó ötlet – gondolta a kapitány. – Ha elkezdenék ugatni, rájuk támadnék, megmarnám valamelyiket, azonnal elmennének innen. Csakhogy nem tudom megtenni, részint mert nem vagyok igazi kutya, hanem gárdakapitány, részint meg egyszerűen nem tudok rossz lenni, főleg valaki olyanhoz, aki derék ember lehet, mert pártul fogta ezt a kislányt. Ezek az idegenek nem vétettek nekünk semmit.”

– Felelj! – nyüszítette Lalának, aki csak állt, s nézte a két ismeretlent. – Tartsd őket szóval egy kicsit, hát hiszen az iskolában megtanultál emberül. Én hazarohanok, hozok neked nonvideort, hogy eltűnhess a szemük elől. Rettenetes, mibe keveredtünk, most már nem lehet titokban tartani semmit!

– Csak nem vagy néma? – kérdezte a férfi, aztán mindjárt félre is ugrott, s a vöröshajút is elrántotta a kapitány útjából, aki hanyatt-homlok rohanni kezdett lefelé a szikláról a határ felé. – Hát ebbe a kutyába meg mi ütött?

Amalfi futott, mintha az életéért szaladna, haza Tündérországba. Lala érezte, hogy a tenyere megnyirkosodik az izgalomtól. „Harminckettedik lecke – mondták a fejében a gondolatok –, harminckettedik embertani lecke, pontosan a lap alján. Beszélgetési gyakorlat, köszönés és udvariassági formák az emberek világában. Feleltem belőle ötösre. Azt kell nekik mondani, hogy jó napot kívánok, mert az embereknek nem mindegyik napjuk jó.”

– Jó napot kívánok – mondta, s nagy iparkodásában olyan vékony lett a hangja, hogy ha Omikron hallja, rá sem ismer –, nem vagyok néma, csak meglepődtem, hogy van itt valaki.

Emberül beszélt, és megértették. A vöröshajú egy cseppet elmosolyodott, Lala nem értette, miért, mert sosem élt emberek között, s nem tudta, hogy ilyen kérdésre: „Csak nem vagy néma?” – egy gyerek se szokott válaszolni.

– Egyedül vagy? – érdeklődött a férfi. – Csak nem tévedtél el?

Nem, dehogy, hazatalál. Hogy hol vannak a szülei? Egy szüleje van, az jelenleg államtanácson, csakhogy ezt nem lehet közölni senkivel. Azt felelte, közel, ami túlzás volt, mert Írisz palotája csak a futárösvényen volt hamar elérhető.

– Hol a csónakod? – kérdezte a férfi. – Nem láttam más csónakot a parton, csak a mienket.

– Gyalog jöttem a hegyen át.

A vöröshajú és a férfi felpillantott a vonulatra.

– Na, akkor szárnyad van – mondta a férfi, Lala meg elnevette magát, s mindjárt el is pirult, megérezte, hogy illetlenül cselekedett, a vöröshajú is, a nagybátyja is furcsálkodva néznek rá, mert mit nevet ilyen ártatlan kijelentésen. Ám Lala, nem tehetett róla, nem tudta megállni, mert elképzelte, mi történnék, ha illedelmesen azt válaszolná ennek a bácsinak: „Van bizony, kérem szépen, kétfajta szárnyam van, egy hétköznapi meg egy ünnepi, a hétköznapi kék, az ünnepi rózsaszín, de jelenleg a szárnyszekrényben hagytam mind a kettőt, mert emberálruhában vagyok.”

– Itt lakol? – kérdezte a vöröshajú, aki most szólalt meg először. – Itt laktok a közelben?

– Nem messze innen – felelte Lala.

– És gyakran jársz erre?

– Nem valami gyakran.

– Kár – mondta a férfi –, igazán kár. Azt hiszem, az unokahúgom örülne valami társaságnak, egy kicsit túl nagy lesz neki itt a csend, attól félek. Nem, Beáta?

– Szeretem a csendet – mondta a vöröshajú.

– Ekkora csendet még nem próbáltál, kicsim. Sem ekkora magányt.

„Csend – gondolta Lala –, magány! Hát mikor az óriások népe edzést tart, vagy ünnepet ül, meg a madaraknak névnapjuk van, vagy a halak bált adnak, vagy az állatoknál van valami ünnepség? Csend meg magány az Író öblében, Tündérország szélén? Hiszen itt csak látszólag van nyugalom!”

– Édesapád talán halászember?

Naiszen, még csak az kellene! Tündér nem fog halat, benne van a törvényben, a víziemberek régen kikötötték. Nincsen édesapja – közölte Lala, s ez most életében először volt furcsa a számára, máskor inkább megnyugtatónak találta, hogy Írisz sosem akart még férjhez menni, csak ketten élnek a palotában, ám most megérezte, hogy a vöröshajú sajnálja őt emiatt, s azt gondolta, talán csakugyan jobb lenne, ha neki is apja-anyja volna, mint más tündérgyereknek. Nincs édesapja, a mamájával él. Ha olyan udvariatlanok, és firtatni kezdik, mi a mamája foglalkozása, megmondja nekik, hogy tündérkirálynő, úgyse hiszik el, legfeljebb azt gondolják róla, egy kicsit bolond. Lalának csak úgy tüzelt a szeme. Micsoda gyönyörű nap ez a mai, milyen jó ötlet volt eljönni hazulról! Az emberek szerencsére tapintatosak voltak, nem faggatták tovább Íriszről, csak a vöröshajú mondott annyit, hogy „jó neked”, és sóhajtott. Persze, szegény vöröshajúnak nem él az édesanyja se már. Lala sajnálta.

– Akarsz valamit enni? – kérdezte a férfi. – Most készültünk harapni valamit, hajnalban indultunk el a városból, és még nem reggeliztünk. Tarts velünk, öregem. Mi a neved?

– Lala – felelte a királyfi, s a határ felé figyelt. Semmi zaj nem hallatszott. Amalfi azóta úton van a futárösvényen. Tudta Omikron könyvéből, mit kell mondania, megköszönte a meghívást, de egy kicsit lámpalázasan lépegetett a partra terített abrosz felé: remélhetőleg nem kényszerítik rá, hogy valami olyat egyék, amit nem szokott, madarat vagy állatot. Lala még soha nem evett emberételt, a tündérek gyümölcsön éltek, harmaton meg vitaminokon. Gyékényabroszról sem étkezett még soha, náluk a pókok szőtték a kelméket.

Nem volt baj, az idegenek kávét reggeliztek, tésztát ettek hozzá s utána barackot. Lalának nagyon tetszett a termosz, azt náluk nem ismerték, a tündéreknél a Tűzgagó tartott melegen minden folyadékot, s föld alatti barlangjában kezelte a forró vizet vagy forró italokat szállító csőhálózatot. „Nagyon praktikus – gondolta Lala, míg kortyolta a kávét –, ez a termosz nevű dolog nagyon praktikus. Szegény Tűzgagó borzasztóan unhatja már, hogy folyton forralnia kell a különféle folyadékokat. Be kellene vezetni ezt a termoszt nálunk is.”

Ettek, mindenki jó étvággyal, Lala is többet, mint amennyit odahaza szokott, vonzották az idegen ízek. A vöröshajú lopva rá-rápillantott, Lala úgy látta, most már valamivel kevésbé sápadt és szomorú.

– Hallgatag kisfiú vagy – mondta a férfi. – Miről szeretsz beszélni?

„Mindenről – gondolta Lala –, csak részint most beszélek először életemben emberül, s egy kicsit félek, hogy el ne vétsek valamit, részint meg amit én ismerek, azt ti nem ismeritek, amiről meg ti tudtok, azt én nem láttam soha. Miről beszélhetnék?”

– Állatokról – felelte bizonytalanul. (Ez csak jó lesz?)

– Bea is szereti az állatokat.

Az imént, mikor idejött, mintha látta volna Hilót, az aranymadarat valamelyik eukaliptuszfán. Most nem látta már, igaz, hogy nem is próbálta keresni, de ha ez a szomorú kislány szereti az állatokat…

– Hiló – kiáltotta tündérül –, kedves Hiló, itt vagy még?

– Tessék? – mondta a vöröshajú.

– Itt vagyok! – kiáltotta Hiló madárul, messziről.

– Lala vagyok, emberálruhában. Idejönnél egy percre? – kérdezte Lala.

– Mit sziszegsz? – nevetett a férfi.

– Ha így kívánod – felelt Hiló távoli hangja.

A férfi szinte belepirult az örömbe: soha azóta, hogy húga és sógora odavesztek, nem hallotta Beát így nevetni. Most kacagott, s volt is min, mert a gyékényabrosz közepére a fura kisfiú sziszegő szavára egyszer csak odasuhant egy madár, s ugyan ki látott valaha ilyen madarat? Színarany volt minden tolla szála, minden pihéje ezüst, a szeme meg olyan kék, mint a tenger. A vöröshajú félénken feléje nyújtotta a kezét, Hiló szeme megrebbent, de a királyfi is ott ült az abrosznál, hát tűrte, hogy a kislány végigsimogassa a tollait.

– Péter – mondta a vöröshajú. – Ha nekem lehetne egy ilyen madaram, Péter!

– Fut egy kutya – mondta Hiló –, láttam a fáról. Az országkapun rohant ki, és hoz valamit a szájában. Nem lesz baj, Lala? Nem lesz baj ebből az egészből?

– Csiripel, vagy mit csinál – mondta a vöröshajú. – Jaj, ha megtarthatnám!

– Itt a kutyád – nézett oldalra a férfi. – Mért hagyod kószálni, mért nem tartod pórázon? Csupa csapzott a bundája. Úgy látszik, követ talált vagy madártojást.

Pórázon a testőrök kapitányát! Micsoda gondolat! Amalfi hozzájuk lihegett, fogsorai közt ott csillogott a nonvideor nylontojáskája. Leejtette Lala elé.

– Szeret – mondta Péter. – Elhozza hűségesen, amit talál. Jó kutya.

„Jó kutya! – gondolta keserűen Amalfi. – Futottál volna te árkon-bokron át, lettél volna te az államtanácson, hoztad volna te a fogad közt ezt a valamit, ami folyton ki akart esni! Már meg Hiló is itt ül. Micsoda nap!”

– Tied a madár, öregem? – kérdezte Péter Lalától. Ha a tied, megveszem.

A vöröshajú szája elnyílt reménykedésében. Lala megcsóválta a fejét, Hiló meg minden tollát felfújta dühében.

– Hát ha nem a tied, megpróbálom megfogni Beának.

– Mehetsz, Hiló – mondta Lala csöndesen. A férfi a vöröshajú apró sikolyai közben Hiló felé hajolt.

– Na, nézd, milyen alak! – rikoltott Hiló. – Jó volna, mi? Lakjál te kalitkában holtodig! Modortalan!

Felhussant. A férfi is felpattant, űzni kezdte, a kislány futott a nyomukban. Lala lenyelte a nonvideort, ivott rá egy kis kávét. Olyan fura íze volt a gyógyszernek, tündéríze az emberkoszt után.

– Elszállt – tért vissza Péter csalódottan. – Azt hittem, megfoghatom neked; de hát…

Nagyot bámult. Az abrosz mellett, ahol Lalát hagyta, nem volt más, csak a fekete kutya.

– Hát a kisfiú?

Bea is csak nézett. A kapitány ott ült a kavicson, és gúnyosan hajtogatta a fülét.

– Nahát! Hol az a gyerek? Elbújt? Micsoda vicc ez?

„Csuda vicc – gondolta a kapitány. – Hát még amit odahaza kapni fog, az lesz csak a csuda vicc!” Feltekintett Lalára, aki ott állt a vöröshajú és a férfi közt, zsebre dugott kézzel, mozdulatlanul, tűnődve nézte az abroszt, a termoszt, a mézessüteményt, s valami csepp bánat is volt az arcán, mintha sajnálná, hogy mennie kell. Hiló még mindig ott süvöltözött az eukaliptuszlombok között: „Lakjék ő kalitkában! Micsoda ötlet!”

– Gyerünk – szólt Amalfi tündérül, s Hiló is lekiáltott nekik a fa tetejéről, hogy menjenek már, iszonyú fellegek rohannak a hegyek felől.

– Mindjárt.

– Valami megsimogatta a hajamat! – kiáltott a vöröshajú.

– Lala! Kisfiú! Lalaaaa! – kiáltott a férfi.

A királyfi elindult, lassan ment, most már úgyis mindegy volt minden. Péter meg a vöröshajú a parti szirtek közt szaladgáltak, s kiáltoztak, hogy jöjjön elő. A határvédő hegyvonulat visszhangzott, ezt nem szokott mindig, csak jókedvében, mikor nem bántja a reuma. Zengett az egész part, az egész határ: „Hahó! Kisfiú! – Lala! Gyere vissza hozzánk!”

– Siessünk – mondta Amalfi. – Az államtanács megszakadt, Aterpater mindent tud. Iszonyú botrány van.

– Itt valami barlang lehet, Beáta – mondta Péter –, oda bújhatott. Rossz modorú kisfiú, sajnos, a reggelit se köszönte meg. Ne törődjünk vele. Hajtsd össze szépen az abroszt, s húzódjunk be a házba, úgy látom, vihar készül.

– Várj! Hátha visszament a sziklára megint.

Beáta felszaladt a tengerbe dőlő szirt tetejére, ahol a kő mellvéd mögött először látták meg Lalát. Csalódott, a fiú nem volt ott, csak valami csillogott a kövek között, fényes, egyenletes sugárzással, amely a lassan sötétedő ég alatt sem vesztett semmit ragyogásából. „Milyen furcsa golyóstoll – gondolta Bea –, elteszem, mert összeázik. Majd visszaadom annak a fiúnak, ha érte jön. Sose láttam ilyen fényes valamit. Rendetlen fiú ez, hogy lehet elhányni ilyen gyönyörű tollat.” Lelépegetett a szikláról, s ruhája zsebébe tette Írisz gyémántjogarát.

A tündérállamtanácsnak nyolc tagja volt: Írisz, Aterpater, Omikron, a nevelésügy vezetője, Jusztin, a jogász, s a szövetségesek is részt vettek rajta mindig: Minó a törpék, Citó gyík az állatok, Und a víziemberek, Dagi meg az egyszemű óriások nevében. Írisz mindig Dagi mellett ült, mert Dagi, amilyen csúnya, olyan szeretetreméltó óriás volt, amellett rendkívül figyelmes; valahányszor Tündérország területére lépett, tüstént jól összehúzta magát, hogy tündér formájú legyen, különben kiverte volna fejével a palota tetejét. Tulajdonképpen minden simán is mehetett volna, mert a havonta összegyűlő államtanácsnak aznap éppen nem is volt semmi lényeges döntenivalója, ám Írisz nem figyelt ezen a reggelen, azazhogy, figyelt, csak nem arra, amit Citó előadott, hanem azon járt az esze, merre járhat most az ő kisfia, és ebből támadt a baj. A gyíkkirály ugyanis arról panaszkodott, hogy nem szépen bánnak velük az emberek, nem veszik figyelembe, hogy ők is élőlények, s vajon nem lehetne-e minden, nem a Tündérföld közelében élő állat számára is valami gyógyszert juttatni, ami megvédené őket a pajkos gyerekektől meg az értetlen felnőttektől. Mikor befejezte a beszédét, feketegyöngy-szemét figyelmesen Írisz arcára függesztette, és választ várt. Írisz nem viszonozta a pillantását, a tanácskozóasztal mohaposztóját vizsgálgatta, és kifelé hallgatózott, nem tért-e még vissza Amalfi kapitány.

– Hogy nem volna-e lehetséges? – ismételte meg udvariasan Citó, aki a világ legjobb természetű gyíkja volt, zenekedvelő, békés.

„Nem volna-e lehetséges?…” – ért el végre a mondat Írisz fülébe. De mi? Miről beszélt Citó? Mikor legutoljára üléseztek, azt mondta, nagyobb sebességet szeretnének, úgy emlékszik, Aterpater ígért is nekik valami lábkenőcsöt. Alighanem mégse kaptak, és Citó most reklamál.

– Nem adtál nekik lábkenőcsöt? – kérdezte Aterpatertől.

Még látni is rossz volt az arcokat. Citó torka meglihegett sértődöttségében. Elbeszéli, milyen veszedelmeknek vannak kitéve az állatok, s ezt kapja feleletül. – Lábkenőcs? – kérdezte Und, akinek mindig volt egy kis víz a fülében, s rázni kezdte a fejét, azt hitte, rosszul hallott. Minó, a törpe összecsapta a kezét, neki magának is lett volna kérése, de tüstént elhatározta, meg sem említi; ha Írisz a fenyegetett állatoknak lábkenőcsöt ajánl, ugyan mit válaszolna az ő kérelmére, hogy intézkedjék a királynő, hogy a gyerekek ne öntsenek vödörszám tengervizet a sziklarepedésekbe, ha kirándulni mennek, és ne szurkapiszkálják a földi üregeket sem, mert bár az ő bányászai, akik az aranyat meg a drágaköveket kifejtik a földből, nem is kerülnek közvetlen veszedelembe, de idegesek ilyenkor, határozottan idegesek. Esetleg nekik majd idegcsillapítót fog ajánlani.

Írisz azonnal megérezte, hogy bajt csinált, mert Jusztin elkomorult, Omikron búsan csóválni kezdte a fejét, Aterpater pedig elmosolyodott. Dagi volt az egyetlen, aki semmit sem talált abban, hogy azt hallotta: lábkenőcs, sőt bólongatott is rá, mert Dagi nem volt nagyon okos, mint ahogy egyetlen egyszemű óriás sem volt okos, csak erős, és neki éppen kapóra jött volna valami lábkenőcs, mert amikor legutoljára sziklafutballt tartottak egy déltengeri szigeten, megsértette a lábát, s viharos éjszakákon még most is hasogattak a lábujjai. A királynő legjobban Aterpater mosolyától riadt meg.

Ha a varázsló ordított, szikrát hányt, kővé változott, csillagot rúgott, ami gyakran előfordult augusztus tájékán, amikor Aterpater, nem tudni, miért, mindig rosszabb kedvű volt a szokottnál, semmi se volt ahhoz képest, mint amikor Aterpater mosolygott, attól mindenkiben csak meghűlt a vér.

– Hol jár az eszed, Írisz? – kérdezte Omikron megütődve. – Az állatok képviselője védelmet kért.

– Bocsánat – mondta Írisz, s olyan fehér lett, mint a fal –, elgondolkoztam. Bocsáss meg, Citó. Nagyon szégyellem.

– Talán valami magánügy foglalkoztat – mosolygott a varázsló –, házassági gondok, ilyesmi. Hátha valaki megkérte a kezét, s királynőnk igent szeretne mondani. Írisznek nincs még férje.

Úgy tüzelt a szeme, mint a kályhatűz. A királynő rá se bírt nézni.

– Majd lesz – mondta Dagi lovagiasan. – Ha nekem nem volna már feleségem, én is elvenném.

Omikron sóhajtott. Az egyszemű óriásoknál nem volt köznevelés, Dagin határozottan észrevehető volt, hogy nem járt iskolába.

– Folytassuk – mondta szigorúan Jusztin. – Királynő, bocsáss meg, ha figyelmeztetlek, de figyelj. Citó király, tiéd a szó megint.

Citó újra nyitotta a száját, de nem volt ideje megszólalni, mert a tanácsterem előszobájában nagy mozgolódás támadt, s a kettős párnázott ajtón át is behallatszott a palotaszemélyzet vitatkozása. Jusztin már-már emelte a kezét, hogy kicsengessen: csendet kér, mikor a tanácsterem ajtaját hirtelen kivágták, a küszöbön megjelent egy ziháló fekete kutya, nyomában pedig a kiabálástól kiveresedett Meccs főkamarás, a királynő udvartartásának vezetője.

– Bocsáss meg, királynő – mondta Meccs –, ez az eb Amalfi kapitány álruhában, és azt mondja, életbe vágó, hogy beszéljen veled. Egyszerűen nem lehetett visszatartani.

– Hallatlan! – kiáltott Aterpater. – Nem is láttam a kiküldetési rendelvényét.

Dagi kivételével mindenki hirtelen rosszkedvű lett, s hevesen szánni kezdte Íriszt. Omikron legszívesebben azt mondta volna, fejezzék be azonnal a tanácskozást, és hagyják egyedül a királynőt, akinek láthatólag valami nagy gondja, bánata van, de nem volt ideje megszólalni, a kapitány megelőzte.

– Amalfi kapitány a királynő gárdaezredéből – zihálta a kutya. – A királynővel kell beszélnem négyszemközt és azonnal!

– Mért négyszemközt, édes kapitány? – kérdezte Aterpater, aki ki nem állhatta Amalfit, és úgy mosolygott, hogy Citónak csak úgy vert a szívecskéje, és Minó, a törpe is azt érezte, hogy jobb volna otthon lenni a bányában, és válogatni a gyémántokat. – Államtanács van, ez igazán a legbizalmasabb dolgok tanácskozási szerve. Mért négyszemközt? A királynőnek nincsenek előttünk titkai. Vagy vannak, Írisz?

Írisz azt mondta, nincsenek. Lala veszélyben van, ezt súgta az ösztöne, s ebben a pillanatban ez sokkal fontosabb volt a számára, mint hogy azon törje a fejét, mekkora csorba esik a tekintélyén, vagy hogy kiderült, amit gondosan el akart titkolni. Nem volt veszteni való idő.

A kapitány meghajtotta a fejét. Füle, amelyiken Csill aranypecsétje volt, lekonyult a futástól.

– Nonvideort kérek a királyfinak – lihegte. – Lala a parton van, emberekkel találkozott, nem tud hazajönni másképpen, különben az idegenek követik az ösvényen, s meglátják hazánk bejáratát. És vihart is támassz, légy szíves, nagy vihart, hogy az emberek elmenjenek az Író öbléből.

Omikron azt érezte, azonnal elsüllyed. Omikron lelkiismeretes nevelő volt, saját szégyenének érezte, hogy egy ilyen csavargó tündért átengedett a vizsgán. Írisz bocsánatot se kért, csak kirohant, s nemsokára visszatért a nonvideoros szelencéjével. Aterpater nem szólt semmit, nyájasan bólongatva nézte, mint adja át Írisz a kapitánynak a tilalmas csodaszert, hogy csattog Amalfi álruhája körme alatt az aranypadló, csak bólongatott, és nézegetett derülten. Aterpater ritkán érezte magát ilyen jól, mint ebben a pillanatban, mert Aterpaternek hirtelen nagyszerű gondolata támadt, s reményei újraéledtek. Az államtanács többi tagja az asztalra bámult, jegyzőkönyvével babrált. Minó, Und, Citó, Omikron, maga a szigorú Jusztin is sokkal jobb érzésű volt, semhogy eszébe ne jutott volna, elvégre az ő gyerekével is történhetett volna hasonló, s mennyivel könnyebb volna az ilyesmit otthon elintézni, családi körben, mint ekkora nyilvánosság előtt, államtanácson.

– Nem szeretem a kutyákat – mondta váratlanul Dagi. – Minek engednek be ide kutyát? A kutyák mindig ugatnak.

Citó ingerült lett, mert ő képviselte az állatokat.

– Nem eb volt ez, jó Dagi – mondta Aterpater, s arca olyan sárgává és síkossá vált, mint a méz, de olyan édesen is beszélt gúnyos hangján, mint a lépesméz –, ez a kapitány úr volt, a hűséges Amalfi, akinek az a tréfás ötlete támadt, hogy kutyabőrbe bújjék, mert a kis királyfi elbarangolt.

– Nem folytatnók? – kérdezte Jusztin. Jusztinnak is volt családja, tudta, mit érez a szülő, ha a gyermekéért aggódik.

– Lábkenőcs – mondta Aterpater szelíden –, Citó királynak lábkenőcs, itt hagytad abba, drága királynő, itt folytatnók talán. A lábkenőcsnél.

Írisz kék szeme úgy villogott a könnyektől, mint a zafír.

– Nekem most vihart kell támasztanom – suttogta –, kinn a gyerekem a parton. Vedd át az elnöklést, Aterpater.

– Dehogy veszem, édes uralkodóm – rázta a fejét Aterpater –, hogy venném át, mikor ez a te tiszted, Írisz? Igazán ne fáradj azzal, hogy átmégy a viharterembe, és megvered a vihargongot, ugyan minek? Majd én elintézem. Világéletemben szerettem, mikor emberek járkálnak a partunkon, és ideszemtelenkednek az Író öblébe. Majd támasztok én vihart akkorát, hogy elmegy a kedvük a turistajátéktól!

Ráfújt a tenyerére, s akkor azt hitték, a palotát elviszi a légáramlás, akkora szél támadt. Egyet köhintett, s a mosolygó ég fekete lett, mintha éjszaka volna, pattintott a jobb kezével, akkor eleredt a zápor, akkora, hogy Und elégedetten nézett ki az ablakon, ez már neki is megfelelt, mert Und voltaképpen nem szerette a szárazföldi konferenciákat. Aterpater összecsattintotta a tenyerét, akkor elkezdtek a villámok is cikázni, és az ég megdördült.

– Megázik a fiam – mondta Írisz.

– Dehogy ázik! – tiltakozott sértődötten Omikron. – Nagyon jól tudja, ha elered az eső, azt kell mondania: „Szek!” Ha ezt mondja, nem éri zápor. Lala csintalan fiú, de kitűnő tanuló.

Nem volt igaza. Citó újrakezdte az előterjesztését, és mikor az államtanács vitatni kezdte, mit tehetnének az állatok érdekében, Dagi meg azt mondta, nem látja világosan, mi a probléma abban, hogy egyes állatokat kínoznak vagy öldösnek, az ajtó megint feltárult. Tündér a tündért akkor is látja, ha nonvideort vett be, Lalát is látták a bent egybegyűltek, csak emberszem számára volt láthatatlan. A királyfi belépett, láthatólag még arra sem akart időt pazarolni, hogy visszaváltozzék tündérré, egy kicsit meg kellett hajtania a fejét, mert tízéves emberkisfiú formájában is magasabb volt a többieknél. Csuromvíz volt, haja, nadrágja csepegett, szandálja is csak úgy cuppogott, ahogy lépett. „Ó, a csirkefogó! – gondolta Omikron. – Jól tudja, hogy azt kellett volna mondania: »Szek!« – s nem ázik meg, de nem mondta, pedig felelt belőle. Utál varázsolni.” Lala odalépett az anyja mellé, és azt mondta:

– Letelepedési engedélyt kérek egy embercsaládnak az Író öblében. Azt kívánom, hogy Beáta meg a nagybátyja itt lakjanak a kapunk előtt.

– Hát ez mindennek a teteje! – mondta Aterpater, és olyan dühbe gurult, hogy kirúgta maga alól a kristályszéket.

A fiú otthon volt, biztonságban, ez visszaadta Írisz erejét. Nem szólt rá Aterpaterre, csak ránézett, s a pillantás, amely megült a varázsló arcán, már nem egy riadt édesanya, hanem a királynő tekintete volt. Aterpater mormogott valamit, s visszaült a tanácsasztalhoz. Írisz most Lalához fordult, akinek szandálja körül csupa lucsok volt az aranypadló.

– Szek – mondta a fiának. – Azonnal szek, és légy tündér megint! Aztán menj a szobádba, államtanács után majd beszélgetünk.

Lala tüstént megszáradt, a padlóról eltűntek a nedves lábnyomok, s eltűnt Lala emberi alakja is. Megkisebbedett, karcsúbb lett, kecsesebb, ismét tündér formájában állt az anyja előtt, s az a ruha volt rajta, amelyben a konvertort bevette. Kinn úgy zengett az ég, mintha le akart volna szakadni, és olyan fekete volt minden, hogy az automatikusan működő, belső szolgálatra rendelt mennyezeti csillagok mind kigyúltak, azt hitték, este van.

– Kértem valamit, anyám – mondta Lala. – Előbb teljesítsd, aztán megyek a szobámba, és aztán jöjjetek valamennyien, és büntessetek meg.

Omikron megtörölte a homlokát. Jó szerencse, hogy halhatatlannak született, ez a fiú a sírba vinné.

Jusztin rávágott az asztalra:

– Menj, mert küldelek.

Ez rettenetes szó volt, s Jusztinnak, a jog védőjének a kiváltságai közé tartozott, akárcsak a csodaszemüveg. Ha Jusztin küldött valakit, azt hátára kapta a szél, s mire észrevette, ott volt, ahol Jusztin akarta, a szobájában, valami pincében, a Végevan csúcsán vagy egy puszta szigeten.

– Elmúltam tízéves, és még nem kértem semmit – mondta Lala, és kihúzta magát, mint Amalfi kapitánytól látta mindig –, pedig megengedi a Törvénykönyv. Tizenkettedik törvény, tizenkettedik paragrafus. Így tanultam.

– Tessék? – kérdezte Dagi. – Mi baja van a királyfinak? „Pallérozatlan – gondolta Omikron –, teljesen pallérozatlan szegény. Meg kell beszélni az egyszemű óriásokkal, hogy ne csak sportoljanak örökké, amitől akkora lábuk nő, mint a világ, hanem tanuljanak is – így nem lehet harmonikusan fejlődni. Dagi még csak a tündéralkotmányt se tudja.”

– Tizenkettedik törvény, tizenkettedik paragrafus – ismételte elgondolkozva Jusztin. – A fiúnak igaza van, királynő.

– Mi az a tizenkettő? – kérdezte Dagi.

Omikron égnek emelte a szemét, de megmondta. A tündértörvénykönyv szerint minden tündérállampolgár élete minden tíz esztendejében egy kívánságának teljesülésére jogosult. Ó, ez a borzasztó Lala, aki ott nőtt a csodafán, ez nem jelentkezett a maga kívánságával a tizedik születésnapján, ez várt a kéréssel, leste, mikor jut majd eszébe valami olyan, aminek a teljesítése a legnagyobb zavart keltheti! Persze, persze, Lala éppen a koronázás éjjelén született, s az mindig annyi zajjal, tánccal, mulatozással jár, hogy a rengeteg program miatt valahogy senki se gondolt rá: ez nemcsak koronázási nap, hanem egyben egy tündér születésnapja is. Bizony, azóta éppen tíz év telt el, de elfelejtették megünnepelni.

– Menj a szobádba, királyfi – mondta Aterpater, és úgy mosolygott, hogy minden foga látszott. – Nagyon szokatlan dolgok történnek veled, azért vannak ilyen szokatlan ötleteid is. Konferencia után majd beszélgetünk. Velem fogsz beszélgetni, az én kis házikómban.

Aterpaternek óriási palotája volt, és a tündérek úgy féltek bemenni hozzá, hogy mindig valami nyugtatószert vettek be, ha fel kellett keresniök a varázslót.

– Menj a szobádba, Lala – szólt Jusztin is. – Kívánságod törvényes és jogos, de meg kell vizsgálnunk, teljesíthető-e. Soha egyetlen tündérnek nem volt még ilyen sajátságos vágya. Tárgyalni fogjuk. No, indulj!

Lala kiment. Írisz most már összeszedte magát, folytatta a megbeszélést, megtárgyalták a folyó ügyeket. Nem volt könnyű dolgozniok, mert voltaképpen egyikük se figyelt teljes szívvel arra, amiről szó volt, mindenkit Lala foglalkoztatott, Lala képtelen magaviselete, meghökkentő kívánsága. „Legjobb volna, ha elfeledkeznők róla” – gondolta Írisz, s bár nem tudott erről, de Omikron is ugyanezt gondolta: legjobb volna, ha senki se tenne említést többet Laláról. Und, Minó, Citó, akiknek maguknak is nemegyszer meggyűlt már a bajuk a saját fiukkal, lányukkal, úgy álltak fel az utolsó tárgysorozati pont megbeszélése után, mintha összebeszéltek volna, azt mondták, nekik most már sietniök kell, mert mindig történhetik valami a bányában, a vizekben vagy az állatok közt. Dagi elfelejtette, miről tárgyaltak, mielőtt a királyfi kiment, Aterpater a maga módján akarta elintézni a dolgot, nem alkotmányosan, így aztán Írisz és Omikron szíve már boldogan dobogott, hogy vége ennek a kellemetlen délelőttnek, amelyen igazán annyi baj esett, amennyi csak eshetett, nyájasan kezeltek a jelenlevőkkel, üdvözöltették népeiket, amikor Jusztin megszólalt:

– Még nem végeztünk.

„Végünk van – gondolta Omikron. – Jusztin nem enged a jogból.”

– A napirendnek végére értünk, most a királyfi kívánsága következik. Nem mutathatunk rossz példát épp itt, a palotában. A fiú betöltötte élete első tíz évét, joga van első kívánságához. Üljetek vissza, tárgyalni fogunk.

– De hiszen ez a kérés abszurd! – mondta Aterpater. – Ezzel nem lehet érdemben foglalkozni, ezt úgy kell elutasítani, ahogy van. A fiúnak valóban jár valami, de kérjen mást.

– No de mért kérjen mást – kérdezte Dagi, akinek végre eszébe jutott, miről van szó –, mért kérjen mást, ha ezt szeretné?

– Tárgyaljunk! – ismételte Jusztin, s hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja, feltette a szemüvegét. Ez borzasztóan kínos dolog volt, mert ha Jusztin feltette a szemüvegét, meglátta, hogy ki mit gondol, s amit gondol, miért gondolja – ez az ő előjoga volt, mert ő volt a Törvény. Jusztin nem szerette feltenni a szemüvegét, mert előfordult, hogy rémes dolgokat látott a tündérek fejében, olyan dolgokat, amelyek nem is illettek egy tündérhez.

Jusztin borzasztó pápaszeme most is átlátott királynőn, varázslón, tanácstagokon. „Ne bántsd a kisfiamat – látta Írisz fejében –, olyan jó kisfiú, csak olyan furcsa kisfiú, de azért ne bántsd őt, nagyon kérlek, Jusztin!” „Ebben az országban mindig botrány lesz abból, ha valakinek sose hallott ötletei támadnak” – gondolta Aterpater, s Jusztin megdörzsölte az orrát zavarában, olyan feketék és rosszindulatúak voltak a varázsló gondolatai. „Micsoda szégyen – látszott Omikron bánata –, hisz ez a Lala az iskola szégyene, és én neveltem!” „De jó, hogy az én lányom már férjhez ment!” – gondolta Minó. „Ej, hát engedjék meg neki azt az izét!” – töprengett Dagi, akiben sose volt semmi rosszindulat. „Nem szeretem, ha emberek mászkálnak erre – tiltakozott magában Citó –, azok mindig kergetik a gyíkokat, a múltkor egyet meg is öltek a parton.” „Nekem tulajdonképpen mindegy – járt Und eszében –, én fenn lakom a zöld tóban, és a víziemberek meg a sellők tudnak magukra vigyázni, a halaknak meg üzenünk, hogy kerüljék el a partot.”

– Kérlek benneteket, azt mondjátok, amit igazán gondoltok – mondta Jusztin. – Úgyis belelátok a fejetekbe, nem érdemes köntörfalazni. Vizsgáljuk meg a kérdést. Itt van még a kapitány?

Amalfi ott volt az előszobában, és még nem múlt el róla teljesen a konvertor hatása, csak kezdett elmúlni, úgyhogy alul már tündér volt, még a smaragdcsizma is ott volt a lábán, de felül még fekete kutya. Aterpater rákiáltott, hogy azonnal változzék vissza, mert így nagyon kínos látvány, a kapitány összevágta a bokáját, és visszaváltozott.

Beszámolt arról, hogy egy férfi és egy leánygyermek tartózkodnak a parton, akiket Lala megkedvelt, s akik ide akarnak költözni az Író öblébe, arról is, milyen bánat érte a vöröshajút, s hogy feledést és megnyugvást akar keresni a tenger mellett. Ez persze kicsit más színben tüntette fel Lala kívánságát, Omikron tüstént könnyebben lélegzett. Az volt az igazán jó tündér, aki tízévenként olyat kívánt magának, ami másnak volt jó, nem neki. Lala ezt így tanulta az iskolában, no persze tanulni mindig tanult rendesen. Csak hát a magaviselete.

– Itt sose lakott senki az írón kívül – mondta idegesen Citó. – Nem szeretem, ha ide emberek jönnek, van másutt is partszegély.

– Miféle emberek ezek? – kérdezte Minó.

– Akármifélék, ez elvi kérdés, itt nem lakhatik ember. Így beszéltük meg az író halála után az egyszemű óriásokkal.

Dagi csóválni kezdte a fejét:

– Unjuk is, Aterpater. A sok földráncigálástól egyoldalúan fejlődnek az izmaink. Ha nem akartok embert az Író öblébe, fújjátok meg éjjelente a huhisípot, amitől félnek, vagy kopácsoljátok az ablakaikat, hogy elijedjenek. Szó sem lehet róla, hogy folyton vulkanikus vagy miféle valamiket csináljunk, népem nem vállalja.

– Csakugyan – mondta Und –, miféle emberek ezek?

– Nézd meg, Omikron – kérte Jusztin –, nálad van a Könyv.

A Könyv Omikronnál volt, mint mindig, mert máskor is előfordult már, hogy államtanácson bele kellett tekinteniök valami adat miatt. Omikron pár ezer évig azzal töltötte a szabad idejét, hogy összeállította a világ minden élőlényének jellemrajzát és személyi adatait, mert nagyon hasznos az, ha a föld minden lakója számon van tartva valahol.

Omikron könyve nem volt nagyobb, mint egy gyufásskatulya, mégis benne volt mindenki, aki valaha a világon élt vagy él.

– Beátának hívják – mondta Amalfi. – A vöröshajú emberkislány neve Beáta, a nagybátyjáé Péter.

– Beáta – keresgélt a B betűnél Omikron. – Rengeteg Beátám van. Ez hány éves? Tíz? Haj, haj!

Lapozgatott. Aterpater Íriszt nézte, milyen királynői most, merev, magabiztos. „Majd leszel te még más is – gondolta a varázsló –, majd én megtanítalak engedelmeskedni meg könyörögni! Most megint erős lettél, mert hazakaptad a fiadat. De erről a fiúról még beszélgetünk, és beszélgetünk majd más dolgokról is, Írisz!”

– Van arra törvény, hogy itt nem lakhatik ember? – kérdezte Minó, aki nagyon okos törpe volt. – Benne van az alkotmányban?

– Nincs – mondta Jusztin. – Ez csak szokás.

– Szokás? – kérdezte Und. – Ha csak szokás, akkor nyilván lehet tárgyalni róla. Akkor nincs semmi, ami megtiltaná.

– Könnyű neked – mondta Citó –, téged nem kerget senki!

– Megvan!

Omikron felolvasott:

– Beáta, tízéves lánygyermek. Igen jó tanuló. Szülei nem élnek, nagybátyja neveli, aki tájképfestő, Péternek hívják, nőtlen és harmincéves.

– Na és – mondta Citó. – Ez érv?

– Ez még nem érv – rázta a fejét Írisz. – Más nem áll róluk? Milyenek ezek az emberek, mit ír a Könyv?

– Jó emberek – olvasta Omikron. – A festő derék férfi, a kislányra se volt soha panasz. Csak most nagyon boldogtalan a szülei miatt.

– Én egy árva gyerek alatt pláne nem vagyok hajlandó rángatni a talajt – mondta Dagi dühösen. – Micsoda ötlet ez? Se apja, se anyja. Szegény!

– Attól, hogy jó emberek, még nem lakhatnak itt, az kevés – szólt megint Citó. – Milyenek az állatokhoz, Omikron?

– Állatkedvelők. A festőnek tizennyolc évig élt az öreg kutyája, tisztességgel ápolta, mikor beteg lett, s mikor meghalt, sírt ásott neki a kertjében, mint egy barátnak.

– És a lány? – kérdezte Minó. – A gyerekek mindig szurkapiszkálnak, és ürgét öntenek.

– Ez nem szurkapiszkál – olvasta Omikron a könyvéből. – Ez nem bánt senkit. Az áll róla, ha bogárka esik a tengerbe, míg ő fürdik, partra úszik vele, rá-rálehel, megszárogatja a szárnyát.

– És a víz? – kérdezte Und. – Szeretik a vizet?

– A festőnek motorcsónakja van, s azok a legboldogabb percei, mikor a tengeren járhat.

– Én ellenzem – jelentette ki Aterpater. – Ne gyertek nekem ilyesmivel, hogy jó emberek. Hát aztán? Én ellenzem, és te is ellenzed, Írisz. Ugye, ellenzed? Amilyen emberbarát a fiad, még megteszi, hogy többet lesz ezentúl az Író öblében, mint veled. Elhagyott anya leszel, szomorú.

– Látom a gondolatodat, Aterpater – mondta Jusztin. – Ne befolyásold a királynőt, mert tudom, miért teszed. Azt gondolod, ha sikerül féltékennyé tenned, ellene szavaz a fiú kívánságának. Írisz, vigyázz! A varázsló gondolatai feketék.

– Felőlem jöhetnek – állt fel Dagi. – Megjegyzem, órák óta együtt vagyunk már, nekem mennem kellene.

– Várj még – kérte Jusztin. – Döntenünk kell. Felteszem a kérdést: megadjuk-e az engedélyt arra, amit a fiú kért? Lalának joga van egy kívánsága teljesüléséhez, és nem kétséges, hogy amit kér, mások javára szolgál.

– Ezek nem tündérek – szólt Aterpater.

– Sehol nem áll a törvényben, hogy tündérnek kell lennie annak a másnak – fortyant fel Citó. – Állat javára talán nem lehet cselekedni?

– Vagy manó javára? – kérdezte Minó.

– Vagy víziember javára? – érdeklődött Und, s Jusztin mosolygott magában, mert Aterpater nem tudta ez egyszer, mekkorát ártott magának ezzel az egyszerű kijelentéssel.

– Bárki javára történhetik a kívánság – mondta Omikron. – Így szól a törvény. Szavazzunk!

– Letelepedhetik-e az a Beáta nevű vöröshajú leánygyermek a nagybátyjával az Író öblében? – kérdezte Jusztin. – Királynő, te felelsz utolsónak.

– Árva gyerek – szólt Und. – Nincs semmi baja népemmel. Felőlem jöhet.

– Jó az állatokhoz – mondta Citó. – Nincs kifogásom.

– Nem szurkapiszkál sem ő, sem a festő – bólongatott Minó. – A törpék nem ellenzik.

– Unjuk a rángatást – mondta Dagi. – Meg aztán árva. Árva. Az egyszeműek hozzájárulnak.

– Nos, Aterpater? – kérdezte Jusztin. – A szövetségesek megszavazták.

– Nem – mondta a varázsló. – Nem és ezerszer nem!

– Részemről igen – állt fel most Jusztin is. – Árva gyerek, hallottad. És a királyfi kérése jogos. Részemről igen, de egy kikötéssel. Addig lakhatnak itt, ameddig okot nem adnak rá, hogy visszavonjuk az engedélyt. Mi a véleményed, Omikron?

– Így legyen – csukta össze a könyvét a tündérek nevelője. – Semmi rossz nem áll róluk adataim között. Fokozott elővigyázatosságot ajánlok, az őrök megkettőzését és persze az összes varázsszerek, konvertor, nonvideor, ilyesmi zárlatát. Ezt magadra vállalhatod, Aterpater. Míg itt vannak, gondolom, iskolakezdésig, népünk ne menjen túl a határon, hacsak nem feltétlenül szükséges. Helyesled, királynő?

– Helyeslem – bólintott Írisz. – Az idegenek jöhetnek. A kislány árva gyerek.

„Árva gyerek – gondolta Aterpater keserűen. – Micsoda érzelgősség! Itt a vízinép királya, a törpe manóké, az egyszemű óriásoké, az állatoké, itt van Jusztin, a leghíresebb jogtudós, itt Omikron, akinek a feje tele tudománnyal, itt van maga a királynő, a tündérek fejedelme, s mindegyik hatalma és ellenállása elporlik az előtt az egyetlen szó előtt: árva gyerek!”

A szövetségesek elköszöntek, Jusztin és Omikron is szedelőzködött. Írisz végre kettesben maradt Aterpaterrel. A királynő az ablakhoz lépett, az üvegnek döntötte homlokát, s csak bámult ki a palotakertbe, mintha azt remélné, a mirtuszcserjék virágfelhője elűzi szomorúságát. Aterpater mögéje lépett. A varázsló, ha akarta, szelídebb és jóságosabb tudott lenni mindenkinél. Most ezt akarta. Hangjából, mikor megszólalt, hiányzott a káröröm, a gúny, a harag, a sértődöttség. Aterpater úgy beszélt, mint egy igazi barát.

– Bocsáss meg, hogy olyan nehézkes voltam ma – mondta csendesen –, hogy annyit kifogásoltam, ellenkeztem. Csak jóindulat vezetett és az irántad való aggodalom. Elhiszed?

A királynő nem válaszolt.

– Nem hiszed. Bizalmatlan vagy, pedig nem érdemlem. Nekem nagyobb gondom a fiad, mint képzeled. Éjszakákat töltök azzal, hogy Lala jövőjén töröm a fejem. Ha szigorúnak látszom hozzá, oka van. Féltem.

Írisz riadtan fordult vissza. Mért kellene Lalát félteni?

– Ugye, azt hiszed, vásott? Nem vásott az, királynő. Tudod, hogy értek az orvostudományhoz is. Szerintem a te fiad beteg.

A királynő lélegzetét meggyorsította az ijedelem.

– Lala a csodafa ajándéka, ezt sose feledd el. Hátha különbözik tőlünk, szabályos tündérektől, akiken általában nem fog semmi ragály, s ha mégis, könnyen elviseljük. Ez a fiú annyira más, mint mi, hogy ezt a másformaságot csak valami betegség okozhatja.

„Beteg!” – reszketett meg Írisz, s hirtelen azt érezte, Aterpater rátalált az igazságra. Csak egy beteg tündér lehet olyan különös, hogy nem védekezik az eső ellen, hogy szárnyat lop, vagy emberré akar változni, mikor még nem is látott embert. De ha beteg, hogy segítsenek rajta?

– Nem méltányolsz eléggé – sóhajtozott Aterpater –, pedig én csak a javatokat akarom. Most is segíteni próbálok, bár ma reggel igazán barátságtalan voltál hozzám. Megvizsgálom a királyfit, meggyógyítom, akkor aztán nem kell többé aggódnod miatta.

Ha Írisz nem olyan feldúlt, olyan kétségbeesett Lala szökése meg az eltűnt jogar miatt, talán megérzi Aterpater nyájas szavai mögött a tettetést, mert Írisz okos tündér volt, s azt is végiggondolja, a varázslónak a reggel történtek után aligha lehetnek barátságosak a szándékai, s még az imént is, az államtanácson, nem sok jóindulatot mutatott, ám Írisz anya volt, s tulajdonképpen nem tudta elképzelni, hogy lehessen valaki, akinek Lala ne legyen éppolyan kedves, mint neki. Most csak annyit fogott fel Aterpater beszédéből, hogy mellette áll sok gondja közt, segíteni akar rajta, s úgy látszik, minden ridegsége ellenére is sajnálja és kedveli a kisfiút.

– Az a múltkori szárnylopás súlyos betegségre vall – folytatta a varázsló bús szelídséggel –, a nem használt kopoltyúk históriája is. Az se természetes, hogy valaki ötösre vizsgázzék alsó fokú varázslatból, mégse akarja sose alkalmazni. Ne pirulj, Írisz, a Néma Hal réges-régen elmondott nekem mindent Lala viselt dolgairól, de látod, nem árultam el senkinek, megőriztem a titkot. Nem akarok én mást, csak segíteni.

– Tudsz? – kérdezte Írisz.

– Ha megtalálom a betegsége okát, akkor igen. Hozd el ebéd után hozzám a gyereket, megvizsgálom, és megbeszéljük, mi a teendő. Eljössz? Elhozod?

– El – ígérte hálásan a királynő, s Aterpater meghajolt és elment. Írisz letette a koronáját, s fáradtan leereszkedett az ablak melletti karosszékbe. Rettenetes nap volt, megviselte; a tündéreknek nemigen vannak rettenetes napjaik. Milyen jó, hogy Aterpater észre tért, s nem kínozza olyasmivel, mint reggel, hogy házasság, épp még csak ez hiányoznék! Úgy látszik, Aterpater mégis jobb, mint amilyennek gondolta, lám, mellé állt ebben a nehéz órában.

Valami nesz hallatszott a háta mögött, az ajtó nyílhatott. Most majd jön Meccs, utasítást kér, folyik az élet tovább. Sóhajtozott, visszafordította a fejét, hogy megbeszélje a főkamarással a tennivalókat, ám nem az udvartartás vezetője állt mögötte, hanem a kisfia. Írisz csak nézett rá, fényes zafírpillantásával, olyan szomorúan, hogy Lala lesütötte a szemét, aztán odalépegetett az anyjához, s odasimította homlokát a királynő vállához.

– Bajt csináltam, anyu? – suttogta. – Haragszol?

Írisz nem felelt, nem is simogatta meg, mint máskor.

– Nekem olyan nehéz minden – mondta a királyfi. – Én mindig valami mást szeretnék, mint ami szabad. Nekem olyan unalmas Tündérország!

A királynő most már magához ölelte, s szeme még fényesebb lett, még szomorúbb. Hát persze hogy beteg szegény, súlyos beteg, soha senki tündér nem mondott még ilyen ijesztő és különös dolgokat. Ugyan milyen betegség támadhatta meg?

– Most már mindegy – mondta csöndesen –, Aterpater azt hiszi, nem vagy egészséges. Délután megvizsgál, kapsz tőle gyógyszert, attól, remélem, elmúlik, ami lappang benned. Nem fáj semmid? Nem szenvedsz?

Lala nevetett, azt mondta, nem szenved, csak unatkozik. Az Aterpaternél teendő látogatástól nem volt elragadtatva, de tudta, anyja szégyenbe került miatta az államtanácson, s maga is zavarban volt amiatt, hogy annyiszor megijeszti és megkeseríti a királynőt, hát nem akart ellenkezni. Lala bátor volt, sokkal bátrabb, mint más tündérek, azt gondolta, ha bajt csinált, akkor vállalnia kell a következményeket is, majd csak túlesik ezen a délutánon.

– Az emberek nagyon érdekesek – kezdett másról beszélni, mert sem Aterpater, sem a vizsgálat nem volt nagyon szívderítő gondolat –, eljössz velem megnézni Beátát?

Írisz azt mondta, egyáltalán nem érdeklik az emberek, az érdekli, hogy csend és nyugalom legyen a palotában, hogy bátran kinyithassa a szárnyszekrényét, hogy ne szomorítsa örökké a fia, akit csak azért nem büntet meg, mert ha beteg, akkor nem tehet arról, hogy ilyen engedetlen kisfiú. Hagyja őt békén az emberekkel, inkább azt mondja meg, hova tette a jogarát. Ha valaki megtudja, hogy hiányzik a jogar, olyan bajt hozott magára, amit fel se tud fogni, szerencsére. A parton maradt, a legmagasabb sziklán? Jaj, de borzasztó! Éjjel majd érte megy, talán nem veszi észre senki addig. Menjen Lala a szobájába, és mára már elég volt a meglepetésekből.

– Elég volt – ismételte Írisz olyan keserűen, hogy halk szava sokkal rosszabbul esett Lalának, mintha szidták volna –, elég volt, nehezen bírom már. Ma már ne tűnjék el semmi a házból, még te sem, Lala. Fáradt vagyok, kisfiam, és szomorú.

Mikor Lala kiment, összerakta a jegyzeteit, s maga is menni készült. „Magam vagyok – gondolta csodálkozva –, én vagyok a tündérkirálynő, de valahogy, valamiképpen mégiscsak magam vagyok. Nincs férjem, nincs ennek a gyereknek édesapja, akivel beszélhetnék róla, aki megosztaná velem az aggodalmaimat. Milyen különös, hogy ennyire magam vagyok a bánatommal.”

Meccs nem volt az előszobában, csak Amalfi ült a telefonasztal mellett. Láttára valahogy minden könnyebb lett, mintha friss szél fújt volna át a termeken, mintha egy viharos ég fekete fellegeit egyszerre csak elsöpörte volna valami illatos légáramlat. Ott ült a kapitány, s csak nézett rá, nem kérdezett semmit, nem mondta, fáradt-e, milyen volt a rohanás álöltözetben a sziklákon át, a rémület, az aggódás Lala miatt, nem szólt semmit. „Narancsok ünnepén – gondolta Írisz. – Ősszel van a Narancsok ünnepe, amikor a tündérjegyesek össze szoktak házasodni. Messze van, sajnos.”

– Kimennék a kertbe – mondta a királynő. – Ma még nem sétáltam, csak üléseztem. Elkísérsz, kapitány?

Amalfi felpattant. A kamarások, akik előtt elhaladtak, mind elharapták a szót, s Írisz tudta, hogy róla és Laláról beszélgetnek, nem volt kellemes. A kertben aztán nyugodtabb lett, a virágok közelsége mindig elbékítette, mélyen, szomjasan lélegzett a sűrű illatból. Amalfi mögötte lépdelt egy lépéssel, ahogy a szabályzat előírta.

– Gyere mellettem – mondta Írisz. – Nem bírok egyedül lenni. Ma nagyon szomorú vagyok, és tudom, hogy te szereted Lalát.

Amalfi mellé lépett, s a sárga rózsa, ki még nagyon fiatal volt, csak aznap reggel született, kíváncsian utánuk pillantott. „Húzd be a nyakad – súgta a rózsakaró. – A királynő és a kapitány szeretik egymást, de az ilyesmit nem illik észrevenni.”

Mentek hát némán a kígyózó patak partján, mindegyiknek ezer kérdése lett volna a másikhoz, de Amalfi nem szólhatott, Írisz meg szégyellt beszélni. Annyira nem figyeltek semmire önmaguk reményein és vágyain kívül, hogy mentükben nekiütköztek a kis Gigi házának, s felriasztották déli szendergéséből Gigit, az arany egyszarvút, aki a palotakert legvégén lakott, és egész Tündérföld kedvence volt, nemcsak nyájassága, jó szíve és szelíd természete, hanem amiatt a különös tulajdonsága miatt is, hogy a kis Giginek csodaszarvacskája volt, lecsavarható és tükörbélésű, s valahányszor az viszketni kezdett, a kis Gigi mindig ki tudta olvasni a tükörbélésből, hogy mi az igazság. Az igazság néha egy szó volt, máskor meg versbe szedett szöveg; most, hogy álmából riadt, s viszketni érezte és lecsavarta a szarvacskáját, egyetlen szó fénylett a tükörbélésen. A kis Gigi tüstént oda is kiáltotta a sétáló párnak, amit kiolvasott:

– Házasság! Házasság!

Írisz elpirult, a kapitány elfehéredett.

– Szervusz, Gigi! – köszöntek mindketten illedelmesen, de zavarukban nem álltak meg beszélgetni vele, ami egy kicsit rosszul is esett az arany egyszarvúnak. Még egyszer belenézett a szarvacskájába, s örömmel látta, hogy az igazság megint megjelent a tükörbélésen, ezúttal nem kurtán, hanem egész kis vers formájában, s hogy Írisz és a kapitány is értesüljenek róla, utánuk sikította a csodaszöveget. A kis Giginek olyan hangja volt, mint egy szirénának, az egész palotakert hallotta, mit süvölt:

 

Ékes ruhás vendégek sorra érkeznek, mert valaki megnősül, más meg férjhez megy. Kék szemű a vőlegény, nincs korona a fején, mosolyog az arája, annak rian koronája.

 

Fordult az út, szökőkúthoz jutottak, amelyet, mint egy gyűrű, magas puszpángsövény fogott körül. A kapitány, holott nem parancsolta senki, megállt, s Írisz is megtorpant, és lesütötte a szemét.

– Férjhez mégy, királynő? – kérdezte Amalfi.

Írisz némán nézte a kavicsot. Tündérországban drágakőből van a sóder.

– Férjhez mégy? – kérdezte ismét a kapitány. Írisz azt susogta:

– Lehetséges.

Továbbsétáltak a tóig. Most egyikük se szólt, Írisz alig tudott lélegzeni izgalmában. Arra gondolt, hogy még ma valami gyönyörű ajándékot küld a kis Giginek, amiért elsüvöltötte, amit ő csak a Narancsok ünnepén akart megfogalmazni Amalfi kapitánynak.

– Akkor ments fel a szolgálattól, királynő – mondta Amalfi valami sose hallott, idegen hangon. – Vidéken nem ártana egy kis erősítés, és én már évek óta palotai szolgálatot teljesítek. Kérlek, királynő, helyezz át.

Írisz rábámult. Azt hitte, megáll a szíve.

– El akarsz menni mellőlem?

– El.

– És el tudsz menni? Mindig azt hittem, sose tudnál elhagyni bennünket. Se Lalát, sem engem.

– Mire férjhez mégy, nem akarok a palotában lenni.

Néztek egymás arcába kutatóan. Amalfi pillantása olyan tiszta volt, mint a tó.

– Mindig a királynő választ magának férjet, így szól a törvény. Ne hidd, hogy nem tudom, és azt se hidd, hogy abban reménykedem, esetleg engem választanál. De ha eljön az ideje annak, hogy férjhez menj, ne kényszeríts, hogy melletted maradjak, mikor férjed lesz, mert mióta először megláttalak, szeretlek téged, királynő, és szeretem a kisfiadat is, mintha az enyém volna.

Gigi, akinek olyan jó hallása volt, hogy éjszakára dugót kellett tennie a fülébe, hogy a bogarak lélegzése fel ne ébressze, megint azt érezte, viszket a szarva. Borzasztó, hogy egy ilyen kiváló testőrkapitány, mint ez az Amalfi, nem érti meg tüstént az igazságot, hogy újabb, még világosabb magyarázat kell neki. Megint elkezdte süvölteni, amit a szarvacskája tükréből kiolvasott, de ezúttal olyan hangerővel, hogy zengeni kezdtek a közterek, Csill kirohant a patikából, Aterpater kezéből kiesett a lombik, Tás földhöz verte postástáskáját, és mindenki kiszaladt a szobájából, mert a kis Gigi úgy bőgött, mint egy mesebeli szörny, de olyan kedves hangon bőgött, hogy mindenkinek csupa boldogság töltötte el a szívét. Tündérországban a kis Gigi tudott a leghangosabban beszélni, ez a szarvacskája különleges tulajdonságával járt, mert az igazság hangjának mindig nagyon erősnek kell lennie.

 

A vendégek érkeznek, a királynő férjhez megy, sugárzik a palota, áll a tündérlakoma, sürögnek a szakácsok, sütnek gyémántkalácsot, lehet krémet kaparni – a vőlegény: Amalfi!

 

„A vőlegény Amalfi” – zengett a kert, a főváros, egész Tündérország, a határvédő vonulatok, még a tenger is. „Árulás – ordított Aterpater, és toporzékolni kezdett a legtitkosabb szobájában –, árulás! Ez a nyomorult kis Gigi, ha nem volna halhatatlan, agyoncsapnám!” „Anyu! – kiáltott Lala, s ahelyett hogy lement volna a lépcsőn, végigcsúszott a korláton, úgy jött le a szobájából, amit soha semmiféle tündér nemcsak hogy nem tett, de nem is látott soha, úgyhogy a kamarások mind sóbálvánnyá meredtek, mert akinek sietős dolga van, mért nem repül? – Anyu! Amalfi! Jaj, de boldog vagyok!” „Amalfi!” – kiabáltak a tündérek az utcákon és a kertekben és mindenütt, a virágok pedig, amelyeknek csak másnap kellett volna még megszületniök, örömükben mind kibújtak a földből.

Amalfi kapitány úgy állt a tónál, mint aki soha életében nem tud többé megmozdulni, Gigi meg nevetve visszacsavarta a szarvacskáját, és visszafeküdt aludni, mert nagyon szeretett ebéd után szundítani egyet.

Írisz végre elfelejtette az államtanácsot, a jogart, Lala betegségét, most igazán nem tudott másra gondolni, csak a kapitányra.

– Királynő – suttogta végre Amalfi. – Királynő…

„Királynő” – hangzott a szava egész Tündérföldön, mert Aterpater tudni akarta, mi hallatszik a tó mellett a parkban, s úgy megerősítette a hangokat, hogy nemcsak az ő palotájában lehetett hallani, mit beszélgetnek a palotakertben, hanem minden egyes házban, de még a Végevan csúcson is, meg a sasok várában. Tündérföld népe elgyönyörödve figyelt.

– Mondd nekem azt, hogy Írisz – felelte a királynő, s erre az összes fák és bokrok tapsolni kezdtek. Írisz végre észrevette, hogy mások is hallják, amit beszél, iszonyú zavarba jött, elkezdett szaladni visszafelé az ösvényen, ám egy mellékúton egyenesen Lalának ütközött, egy szinte magánkívül levő, boldog Lalának, aki hol azt kiabálta, hogy „Amalfi, édesapám”, hol meg azt, hogy: „Anyu, anyu!” Csill meg a felesége ismét ivott egy pohár örömszörpöt, Aterpater meg mélyet lélegzett, félrerúgta széttört lombikja cserepeit, s azt mondta: „No, majd meglátjuk!” A szavak, amelyeket kiejtett, ahogy kikerültek a szájából, fekete lánggal égő golyókká változtak, és összevissza sütötték szegény Uninak, Aterpater kamarásának a lábát, aki felseperte őket.

Ezen a napon, legelőször, amióta ismerték egymást, Amalfi kapitánynak is bent terítettek a királynő asztalánál. Nem Írisz adott erre utasítást, hanem Meccs, az udvartartás vezetője, aki éppúgy hallotta a kis Gigi visítását, mint bárki Tündérországban, s természetesnek érezte, hogy ha a királynő férjhez megy, akkor a vőlegénye vele ebédeljen. Lalának volt köszönhető, hogy az ebéd aránylag zökkenő nélkül lefolyt, mert a jegyesek annyira elfogultak voltak, hogy eleinte alig mertek egymásra nézni, ám a királyfi ártatlan örömétől lassanként mégiscsak felbátorodtak, s váltottak egypár szót. Komolyan beszélgetni, elmagyarázni, kiben mikor érett meg a felismerés, hogy házasságot kellene kötniök, persze nem volt alkalom, de mire bevégezték az étkezést, valahogy mindketten természetesnek találták már, hogy Amalfi velük maradjon, míg délutáni szolgálata meg nem kezdődik. „Óriási – ismételgette Lala folyton –, egyszerűen óriási! Ez az életem legszebb napja.” Nem tudott betelni azzal, hogy ezentúl apja is lesz, méghozzá olyan, akihez annyira ragaszkodott születése óta.

Főleg ő beszélt, a két felnőtt tündér meg hallgatta, s Írisz, bár nem mondta ki, ugyanazt érezte, mint a fia, hogy ilyen szép pillanatokat még csak egyszer ért meg életében, amikor a csodafügében megtalálta a kisfiát; a kapitány meg időnként megcsóválta a fejét, mert nem volt bizonyos benne, hogy nem álmodik-e? Tündérországban nagyon szépeket tudnak álmodni az állampolgárok. Lala elővette a rajztábláját, lerajzolta a palota belsejét, s éppen azt próbálta eldönteni, miképpen kellene átrendezni a lakosztályokat, ha Amalfi is ideköltözik, mikor Meccs beszólt a falbólbeszélőn, hogy a varázsló úr telefonált, legjobb kívánatait küldi az örvendetes eseményhez, s azt üzeni, csak azért nem jött át személyesen szerencsét kívánni, mert várja a királynőt és Lalát; államtanács után úgy beszélték meg, hogy felkeresik. Ő megérti, hogy késnek, hiszen ritkán adódik eljegyzés, ám a rendelőjében minden elő van készítve a vizsgálathoz, úgyhogy most már ideje volna menni.

Lala elkomorult, Írisz aranykedve is odalett valamiképpen. Amalfi nem tudta, miféle vizsgálatról van szó, de nem akart kérdezősködni, még friss volt a jegyesség, nem szokta meg, hogy magyarázatot kérhet a királynőtől. Ám Írisz adott magától is. Míg Lala nagy durcásan elment átöltözni, elmondta a kapitánynak, mért kell elmenniök a varázslóhoz. Mikor befejezte a beszámolót, Amalfi kereken megmondta: nem helyesli.

– Nem tudom, miért – mondta őszintén. – Lehet, egyszerűen csak azért, mert nem szeretem Aterpatert, de lehet, azért, mert feleslegesnek érzem a vizsgálatot. Én nem hiszem, hogy ez a gyerek beteg volna; hogy olyan vállalkozó szellemű, annak ezer más oka lehet. Meglátod, ha mindig mellette leszek, nyugodtabbá is válik, inkább megül itthon. Ne vidd el a kisfiút, Írisz! Ígérem, ezentúl nem szökik el. Ha én leszek az apja, nem fog elszökni.

Ha nem a gyerekéről lett volna szó, a királynő hallgatott volna rá, ám Írisz anya volt, s Amalfi intelme ellenére se tudott másra gondolni, mint amit délelőtt a varázslótól hallott: Lala esetleg beteg, s ha az, meggyógyítható. Azt mondta, elmegy, el kell mennie, mert megígérte, Aterpater híres orvosi szaktekintély, ha valami rendellenességet gyanít Lalában, nyilván igaza lesz. Amalfi nem szólt többet, Lala visszatért, látogatóruha volt rajta, és rendkívül rosszkedvűnek látszott.

– A viszontlátásra! – mosolygott Írisz a vőlegényére, s a kertben a kis Gigi, aki közben kialudta magát, nagyot visított örömében, mert megérezte, milyen szépen mosolyognak egymásra a jegyesek. Épp indulni akart ő is, hogy átszaladjon a cukrászdába fagylaltért, amikor ismét viszketni kezdett a szarvacskája. Lecsavarta, belenézett, s amit benne látott, úgy felizgatta, hogy kifutott a házából, s teli tüdőből utánakiáltotta a királynőnek, amit a csodatükörben olvasott:

 

Ha megy Írisz, rí is, sír is.

 

Ám ezúttal hiába süvöltözött, mert Aterpater, aki délelőtti emlékezetes bejelentése óta állandóan figyelte a kis Gigit, hirtelen elvarázsolta a torkát, úgyhogy szegény kis egyszarvúnak egy centiméterre se lehetett meghallani a hangját, akárhogy is iparkodott.

Írisz se szívesen ment a varázslóhoz, de felnőtt tündér volt, fegyelmezte magát, s nem beszélt erről a kisfiának. Tulajdonképpen mindig félt egy kicsit Aterpater palotájától, amely az egyetlen fekete épület volt egész Tündérföldön, s ahol a varázsló személyzetének állandóan földig érő fekete köntöst kellett viselnie, mert a gazdájuk így szerette. Aterpater nem tűrt se márványt, se kristályt, se drágaköveket, falai fekete acélból voltak, padlója szénből, szobái mennyezete koromból, a fogadószobájából meg tizenhárom ajtó nyílt, amelyekről mindenki tudta Tündérországban, hogy nem ajánlatos benyitni rajtuk, mert nagyon különös dolgok történhetnek a betolakodóval, arról nem is beszélve, hogy jobb azt nem tudni, mi van abban a tizenhárom helyiségben.

Mikor megérkeztek, a varázsló eléjük sietett, megismételte jókívánságait, frissítőt hozatott, amit ugyan egyik vendége se kívánt, de mindkettő illedelmesen elfogyasztott. Lala egy kicsit ideges volt, mert még életében nem vizsgálta meg senki, s csak az volt az egyetlen vigasza, hogy most egész közelről láthatta Aterpater titokzatos gömbjét, amelyben a Néma Hal lakott. Míg a felnőttek beszélgettek, közel is húzódott a gömbhöz, amelyben olyasfajta folyadék villogott, mint a petróleum, s egyszer csak meglátta Aterpater egyetlen barátját, a Néma Halat is: nagyon gonosz külsejű hal volt, még a szeme sem állt jól. Mikor a hal észrevette, hogy a kisfiú ott bámészkodik a gömbjénél, a farkával háromszor megkongatta a gömböt, s az üveg zengeni kezdett, mintha kalapáccsal vertek volna valami ércre. Aterpater odafordult.

– Akarsz valamit mondani, picim? – kérdezte, s a Néma Hal igent intett a fejével.

– No, nézd – mondta a varázsló –, máskor unszolni kell, hogy beszéljen. Van talán valami érdekes, amit éppen most szeretnél közölni velünk, picim?

A Néma Hal megint bólintott. Most már Írisz is ideges lett, Lala meg le se bírta venni a tekintetét a gömbről.

– Hát mondd, picim. Nekem nincsenek titkaim a kedves vendégek előtt. Nagyon sajátságosan beszél – fordult oda Íriszhez –, majd meglátjátok. Néma a drága, de mindent ki tud fejezni. Hűséges lélek.

A hal elkezdett buborékokat eregetni. Eleinte úgy látszott, mintha közönséges buborékok jönnének a szájából, de csakhamar Írisz is, Lala is észrevette, hogy egyik buboréka kisebb, kurtább, a másik meg nagyobb, hosszúkásabb. Hosszú és rövid buborékok szálltak fel a hal szájából, mindig változó sorrendben, sűrűn egymás után. „Teremtőm – riadt meg Írisz, aki ismerte a morzét, s aki tudta, hogy Lala is ismeri, mert tanulta az iskolában –, ez a hal morzézik a buborékaival!”

– Nini, morzézik! – kiáltott fel Lala, akit minden új jelenség érdekelt, s akinek eszébe se jutott, hogy a szöveg esetleg rá is vonatkozhatnék. – Micsoda jószág! Nahát!

. -- --- -- . – látszott a gömbben.

– Olvasd el, kisfiam – biztatta Lalát a varázsló. – Olvasd el, kedvesem.

„Ki ne mondd! – sikoltott Írisz gondolata, aki már kibetűzte a szöveget. – Jaj, Lala, el ne olvasd! Borzasztó!”

– Jé… ó… gé… – kezdte Lala lelkesen. – Valami jog.

A buborékok szálltak.

. – . – . – lehelte a hal.

– Nagyon jól van. Eddig jeles. Hát aztán?

– A… er… Jogar…

Lala elvörösödött.

– Jogar – bólintott Aterpater nyájasan. – Jogar, ezt mondta a halacska. Remélem, megvan a jogarod, Írisz.

A királynő hallgatott.

– Persze hogy megvan. Mindjárt ide is hívom. Elmondom a varázsszöveget, s tüstént iderepül az asztalra.

– Ne hívd ide – mondta Írisz a fekete asztalterítő rojtjainak. – Nem akarom látni.

– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Aterpater. – Hát már semmi sem érdekel, szép menyasszony, csak az a daliás kapitány? Még a saját jogarodra se vagy kíváncsi?

Lala meg volt szeppenve, mert Aterpater mellett senki sem érezte jól magát, de úgy felbőszítette, hogy a varázsló gúnyolni merte Íriszt, hogy elfelejtette, mi származhatik abból, ha nem húzza meg magát.

– A jogart kinn felejtettem a parton – mondta dühösen –, majd hazahozzuk, mit izgatod magad! Légy szíves, vizsgálj meg minél hamarabb, mert menni szeretnénk. Vár apukám.

– Vár apukád – mosolygott Aterpater. – De szeretem, hogy ilyen igazmondó kisfiú vagy, Lalám, lám, milyen szépen beismerted, hogy te vetted el a jogarocskát. Szóval, szeretnél már hazamenni. Jó. Menj be azon az ajtón, vetkőzz le szépen, meg foglak vizsgálni. Nyugodtan bemehetsz, az nem varázsszoba, hanem a rendelőm.

– Ez nem volt szép, Aterpater – mondta a királynő keserűen, mikor a kisfiú eltűnt a fogadóteremből –, ez igazán nem volt szép tőled. Majd előkerül az a jogar, hát hiszen tudjuk, hol maradt, az egyik sziklán. Ha csak arra tartod a haladat, hogy kellemetlen perceket szerezzen a királynődnek, igazán rossz célra tartod.

– Félreértesz, drága Írisz – tiltakozott a varázsló –, hogy akarnék én kellemetlen perceket szerezni neked, méghozzá életed ilyen gyönyörű napján? Dehogyis! Ám megígértem, hogy meggyógyítom a fiadat, s ehhez mindent tudnom kell róla, minden apróságot, még azt is, nem vett-e erőt rajta a betegség annyira, hogy esetleg hazudik. De szerencsére nem tagadott semmit, s remélem, tudok segíteni rajta. Persze mindenképpen szerencsétlen dolog történt, ez a jogarügy igazán bánt, tudod, hogy annak mindig itt kell lennie Tündérországban, mert varázshatalma van. A jogarról törvény is szól, Írisz, remélem, nem felejtetted el.

– Nem, csak most hirtelen nem jut eszembe – mondta a királynő nyugtalanul. – Jusztin dolga, hogy az ilyen soha elő nem forduló esetekben számon tartsa, mit mond az alkotmány.

– Valóban a Jusztiné. Vizsgálat után majd tanácskozunk vele.

– Dehogy tanácskozunk – kiáltott a királynő –, reggelre itthon lesz a jogar, nem lesz miről tárgyalnunk! Vizsgáld meg a gyereket, kérlek, nagyon fáradt vagyok, szeretnék már hazamenni.

– Ahogy parancsolod.

Utánamentek a kisfiúnak, aki derékig levetkőzve állt egy röntgenkészülék előtt, s láthatólag azt próbálta kitalálni, hogy működhetik az a különös valami. Aterpater eloltotta a világítást, amihez nem kellett sok, mert Aterpater helyiségeiben kandeláberek égtek, s mindnek lila is volt a lángja. Bekapcsolta a készüléket, amely abban különbözött az emberek világában használatos röntgenkészüléktől, hogy olyan volt, mint egy tok, bele lehetett feküdni, rugalmas, opálos ernyőjét meg rá lehetett húzni a testre, mint valami nylonruhát, s ha a gép működni kezdett, minden szervét egyszerre lehetett látni annak, akit vizsgáltak, minden porcikáját, legkisebb ízét és ízületét, sőt legtitkosabb agytekervényét is.

Lala elhelyezkedett a tokban, és tüszkölt egyet, mert a toknak belül nagyon sajátságos szaga volt. Egyáltalán nem félt, inkább dühös volt magára is meg a varázslóra is. Bár ne feledte volna kinn a parton azt a jogart! Utálatos Néma Hal, hogy megszégyenítette!

A gép zümmögött. Aterpater odahívta Íriszt, aki sokkal rosszabbul érezte magát, mint a fia, mert rettegett a vizsgálat eredményétől.

– Szép, okos tündéragy – mondta a varázsló. – Látod, Írisz? Mély agytekervények, jó szabású koponya. Itt nincs baj.

A királynő sóhajtott.

– Nagyszerű csontozat. A tüdeje rendben. Egyenes, bátor gerinc.

Csavart egyet valami gombon, a kép élesebbé vált.

– Na, nézzük tovább. Ez itt a…

Aterpater elakadt, s lélegzete hirtelen olyanná vált, mintha valami láthatatlan kéz megszorította volna a torkát.

– Mi az ott? – kérdezte Írisz ijedten. – Mit láttál?

– Szóval erről van szó – szólt végre Aterpater, kikapcsolta a gépét, és ismét meggyújtotta a kandelábereit. Megsikálta a kezét is, mint az emberorvosok, s arcán olyan derű fénylett, akkora fekete boldogság, hogy a királynő alig tudott mozdulni a rémülettől.

– Szállj ki, kisfiam, öltözködhetsz, mehetsz szépen haza. Üdvözlöm a derék kapitányt. Sokszor üdvözlöm.

Írisznek úgy reszketett a lába, hogy alig tudott állni. Lala kimászott a tokból; most már lehiggadt annyira, hogy ne vétsen az udvariasság ellen, megköszönte a vizsgálatot. Még azt is megérdeklődte Aterpatertől, talált-e valamit.

– Jaj, dehogy! – felelte a varázsló. – Ritka egészséges kisfiú vagy. Mehetsz haza, mondom. A királynő még marad. Egy kicsit elbeszélgetünk.

Lalának nem akaródzott menni az anyja nélkül, de nem maradhatott. Kérte Íriszt, siessen utána, aztán útnak indult; mikor átment Aterpater fogadótermén, kétszer szamárfület mutatott a Néma Halnak, aki válaszképpen villámgyorsan azt morzézta: „Pimasz!” A királyfi megkönnyebbülten rohant hazáig, nagyon jó érzés volt, hogy nincs semmi baja, és nem fogják kezelni. Otthon egyenesen Amalfit kereste, és a kis Gigi nem értette, mért nem megy oda hozzá, mikor olyan panaszosan hívja, mert Gigi nem tudta, hogy Aterpater elvarázsolta a hangocskáját, s akárhogy is süvöltözik, jó barátja, a királyfi nem hallja, hogy azt kiabálják neki:

 

„Fekete a szivárvány is, baj jön rád is, baj jön rám is!”

 

A varázsló visszavezette Íriszt a fogadótermébe, amelynek minden bútora szürke ércből volt, úgyhogy minden fotel, kanapé úgy hatott benne, mint egy érckoporsó. A királynő már tudta, hogy valami csakugyan nincs rendben a fiával, s ebben a pillanatban kimondhatatlanul messzire került tőle minden, ami alig egy órával előbb még annyi örömet jelentett a számára: készülő házassága, tervei, Amalfi kapitány. Most csak a gyereke számított, senki más.

– Beszélgessünk – kezdte a varázsló olyan hangon, mintha akkor találkoztak volna először azon a napon –, beszélgessünk, édes királynőm. Szolgálhatnék ismét valami frissítővel?

Írisz nem tudott felelni, csak a fejét rázta meg.

– Nekünk ritkán van szükségünk idegcsillapítókra, de most adnék neked egy pasztillát. Azt hiszem, jót tenne.

– Olyan beteg? – lehelte Írisz.

Aterpater a körmeit vizsgálgatta, hosszú, ősz körmeit.

– Ne kínozz – suttogta a királynő. – Neked nincs gyereked, nem tudod, mi ez. Ne kínozz, válaszolj. Olyan beteg?

– Emberszíve van – mondta Aterpater. – Emberszíve van szegénynek.

Írisz azt hitte, elájul.

– Most már mindent értek – folytatta a varázsló –, ezt az egész különös természetét, a nyugtalanságát, hogy olyan önfejű, hogy mindig valami mást akar, mint a tündérek. Mindent.

Írisz gondolatai vad táncba kezdtek. A királynő az imént, mikor azt állította, nem tudja, mi a törvény arra az esetre, ha valaki kiviszi az országból az uralkodó jogarát, nem mondott igazat. Írisz nem ok nélkül lett uralkodó, pontosan tudta, hogy a jogar tolvajához százezer évig nem szólhat senki egyetlen szót sem, még a saját édesanyja sem, ezt mondja az alkotmány, mint ahogy arra is van rendelkezés, mi történjék azzal, akiről kiderül, hogy nem egészen tündér. A nem egészen tündér a föld alá kerül, a Tűzgagóhoz, segít neki fűteni a kazánt, idők folyamán Tűzgagó lesz belőle is.

Írisz azt érezte, hiába halhatatlan, vége az életének. Ha kiderül, hogy Lala elvitte a jogart, vagy hogy a kisfiúnak emberszívet adott a csodafügefa, a törvényt végre kell hajtani, s ha foganatosítják, ő soha többé nem fog tudni mosolyogni már. Ha a jogar miatt büntetnék meg, százezer évig némaságra lesz kárhoztatva, ha meg az emberszívéért, akkor még csak nem is láthatja többé, vagy ha utána is menne a föld alá, meg sem ismerné egy idő múlva, mert a Tűzgagó elveszíti tündérkülsejét.

– Édes királynőm, Írisz – vigasztalta Aterpater –, ne veszítsd el a bátorságodat.

Írisz reménytelenül pillantott rá. Hát hiszen nincs miben bíznia! Rajtuk nincsen segítség. Vagy mégis volna? Tudna Aterpater segíteni?

A varázsló valami folyadékot töltött egy fekete pohárba, odatartotta az ajkához. Írisz megitta engedelmesen, egészen zsibbadt volt az ajka a rémülettől.

– No – mondta megint Aterpater –, ne ess kétségbe, Írisz. Hát hiszen van neked barátod, igaz tisztelőd, aki mindenkinél jobban szeret.

A királynő szívében éledni kezdett a bizakodás. Aterpater rendkívüli hatalmú varázsló volt.

– Amit hallottál, nem tudja senki, csak te meg én. A jogar majd előkerül, valamelyikünk érte megy, hazahozza – nem lényeges. Ami meg a szívét illeti, hát muszáj nekünk azt bejelentenünk? Nem közöljük senkivel, s én majd meggyógyítom a gyereket.

Írisz felsikoltott örömében. „Na, te is szép kis uralkodó vagy! – gondolta a varázsló. – Való is vagy te királynőnek! Hiszen azonnal megszeged a törvényt, csak megmenthesd ezt az utálatos kisfiút. Nem való itt trónra énkívülem senki!”

– Nem szólunk erről senkinek – folytatta szelíden. – Maradjon csak titok! Rám számíthatsz, királynőm. Én már reggel megmondtam, mennyire ragaszkodom hozzád.

Írisz elkapta a varázsló kezét. A könnye is kiperdült megkönnyebbülésében, míg elrebegte, milyen hálás a jóságáért, s hogy Aterpater ezentúl mindig mindenben számíthat rá, minden kívánságát teljesíti.

– No persze – mondta Aterpater, s kezdett kékülni a szeme –, magam is éppen így gondoltam. Ez olyan határtalanul nagy dolog, hogy megsértem a kedvedért s a drága gyermek kedvéért az alkotmányt, hogy várok is némi viszonzást.

– Mindent – mondta Írisz, és már mosolygott. – Amit csak akarsz, Aterpater.

Gondolatban számba vette, mi van a kincstárában, azt érezte, minden lényegtelen, értéktelen Lalához viszonyítva.

– Hát először is száműzzük Gigit – mondta Aterpater.

Írisz rábámult. Tündéremlékezet óta nem száműztek senkit Tündérföldről, miért kellene száműzni az igazság tudóját, a kis egyszarvút?

– Gigi hazug. Azt hirdeti, tudja az igazságot, hogy benne olvasható a szarvacskájában. Ilyen álnok. Amellett részeges – mondta Aterpater. – Folyton iszik. Pálinkát.

– Gigi?

– Igen, Gigi. Ma is holtrészeg volt, micsoda botrányt kavart a felelőtlen locsogásával! Ilyet olvasni a csodatükörből, hogy Amalfi lesz a férjed! Felháborító! De hát mit vársz valakitől, aki részeges? Ha Gigi józan, nyilván tudja, hogy Amalfi kapitányhoz semmi közöd, és hogy én vagyok a vőlegényed.

Csend lett, akkora, amekkora még sose volt ebben a palotában. „Értelek – gondolta Írisz, s elcsodálkozott, hogy lehet akkora kétségbeesés egy tündérszívben, mint ami őt elfogta –, ó, mennyire értelek, te alattomos! Most le kell mondanom Amalfiról, száműznöm kell az ártatlan Gigit, azt kell hazudnom, hogy ő hazudott, s hozzád kell mennem feleségül, akitől félek, és akit gyűlölök, különben elárulod az én kisfiamat, és Tűzgagóvá kell lennie.”

– Gigi – kezdett el sétálni Aterpater koporsószerű bútorai között –, az álnok Gigi még ma örökre elhagyja Tündérországot. Beszélj Jusztinnal és Omikronnal, világosítsd fel őket, milyen szégyent hozott rád. A kapitányt, aki voltaképpen ártatlan – itt szeme kékje mögül hirtelen előcsapott a piros –, helyezd át valami távoli állomáshelyre, mert itt csak zavarban volna ilyen előzmények után. Mi pedig rövidesen megesküszünk, Írisz, s így aztán szemmel tarthatom a kisfiút, és segíthetek nektek mindenben.

„Ha azt mondom, derüljön ki minden, ha azt mondom, szeretem Amalfit, és Gigi ártatlan, akkor elvesztem Lalát” – gondolta a királynő. Felállt, nem úgy, ahogy szokott, hanem mint egy nagyon öreg tündér. Elindult az ajtó felé.

– Így lesz? – kérdezte Aterpater.

– Így lesz – felelte a királynő, s Uni, Aterpater kamarása csak nézett utána, hogy lépdel. Úgy ment szegény Írisz, mintha sose lett volna szárnya.

A királynő senkit se fogadott aznap délután, még Lalát sem engedte be magához. Ez szokatlan jelenség volt, mert Írisznek mindig mindenki előtt nyitva állt az ajtaja; Meccs nem is értette, mért húzódik el a látogatók elől éppen ilyen nevezetes napon. Lala, aki boldog volt, hogy túlesett a vizsgálaton, s bár a jogarügy kiderült, láthatólag nem nyaggatják miatta, jövendő apjával töltötte az órákat. Amalfi szolgálatban volt, Lala örökké ott sertepertélt körötte, nem tudott betelni vele, hogy Amalfi ezentúl hozzájuk tartozik. Az ég derült volt, mosolygó, egész Tündérföld jókedvűen készült az estére, ki moziba akart menni vacsora után, ki meg színházba, csak a kis Gigi sírdogált házikójában, s tördelte aranypatáját, mert azt olvasta ki a szarvacskájából, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti, s a kis egyszarvú el se tudta képzelni, mi lehet az, mert hiszen őt mindenki szerette, s mióta a világon volt, még csak rideg szót se hallott soha.

Estefelé Írisz becsengette Meccset. Sápadt volt és levert.

– Ma este kettesben vacsorázom a királyfival – mondta a királynő. – Ha esetleg meghívtunk volna valakit mára, mondd le, kérlek. Fáradt vagyok, és nem akarok látni senkit.

Meccs elképedt. Nem volt öt perce, hogy letette a telefonkagylót, és befejezte a beszélgetést Aterpaterrel. A varázsló azt közölte a palotával, hogy Írisz kívánságára ma este ünnepi vacsora lesz, amelyre Omikront és Jusztint is meg kell hívni. És természetesen Amalfi kapitányt. Másképpen döntött a királynő, mint ahogy a varázsló úrral megbeszélte?

Írisz még sápadtabb lett, még levertebb.

– Köss össze Aterpaterrel, és hagyj egyedül – mondta.

„Mi van itt ma? – gondolta csodálkozva Meccs. – Mire ez a sok nyugtalanság, soron kívüli telefon?” Visszaemlékezett arra a napra, amikor neki volt az eljegyzése, s emlékei szerint ő sokkal jobb kedvű volt akkor, mint most a királynő. Nyilván ünnepi vacsora lesz, azt rendez neki Aterpater, no, arról se tételezte volna fel, hogy ilyen figyelmes is tud lenni. Felhívta Unit, és összekapcsoltatta Aterpater vonalát az Íriszével.

– Mi ez a vacsora? – kérdezte Írisz, s Aterpater még a kagylóból is kihallotta, milyen megtört a királynő hangja. – Egyedül akarok lenni, Aterpater.

– Ma nem – felelte a varázsló. – Ma erre nincs idő, sajnos. Ha elejét akarod venni a gonosz pletykának, amit Gigi terjesztett, azonnal intézkedned kell. Omikron és Jusztin még nem tud semmit, be kell jelentened nekik a történteket, s a kapitánnyal is közölnöd kell, Gigi mekkorát tévedett.

– Amalfival külön fogok beszélni.

– Nem fogsz külön beszélni, drága Írisz – mondta Aterpater –, dehogy fájdítod a kelleténél jobban a derék kapitány szívét. Ma a vacsoránál elintézel mindent, Gigit, Amalfit egyaránt. Azt hittem, délután világosan beszéltem. Nem értettél meg?

– Nem tudom megtenni – suttogta Írisz.

– Nem tudod? – ismételte Aterpater egy kis hallgatás után. – Hát akkor nincs mit tenni. Maradjon minden a régiben, menj hozzá Amalfihoz, legalább lesz valakid, ha Lala elmegy Tűzgagónak. Tulajdonképpen igazad van, királynő.

Írisz azt hitte, megszakad a szíve.

– Nos? – kérdezte a varázsló. – Megtartod a vacsorát?

– Meg.

– És úgy lesz minden, ahogy mondtam?

– Úgy.

Írisz nem letette, elejtette a kagylót, olyan halottak voltak a bánattól az ujjai. Kiszólt Meccsnek, hogy úgy intézzen mindent, ahogy a varázsló úrtól hallotta, aztán visszazárkózott a szobájába, és nem mutatkozott vacsoráig, egyetlen félóra kivételével, amikor lefutott a kertbe, a kis Gigi háza felé. Meccs látta visszatérni, s csodálkozott, mert Írisznek vörösre volt sírva a szeme.

Omikron és Jusztin, akik éppúgy hallották Gigi délelőtti süvöltését, mint mindenki a tündérfővárosban, egyáltalán nem voltak meglepődve, mikor Meccs értesítette őket, hogy aznap a palotában vacsoráznak; amúgy is fel akarták keresni a királynőt, hogy gratuláljanak neki. Jusztint a kertjében találta a palotából érkező üzenet, éppen legszebb virágait válogatta össze Írisznek, akit nagyon szeretett. Háromnegyed nyolckor, negyedórával vacsorakezdet előtt meg is jelentek a királynőnél, s mosolyogva kezeltek mindenkivel. Omikron különösen meg volt könnyebbülve attól a lehetőségtől, hogy Lala dolgát ezentúl Amalfival is megbeszélheti, sokat remélt a kapitány szerető szigorától. Omikronné a lelkére kötötte a férjének, nagyon megfigyelje, milyen ruhát visel Írisz ezen a nevezetes estén, a tündérek nevelője hát meregette a szemét, mikor a királynő a terembe lépett, de Írisz nem pompázott menyasszonyi díszben, a tanácskozóruháját viselte.

Jusztin nem volt jókedvű; mielőtt elindult volna, vette észre, hogy sehol sem találja a gondolatolvasó szemüvegét, s ez annyira érthetetlen és ijesztő volt, hogy lépten-nyomon elkalandozott a figyelme, mert Jusztin sose vesztett el semmit, jelentéktelen dolgokat sem, nemhogy egy ilyen nevezetes tárgyat. El se tudta képzelni, hova lehetett az a szemüveg, amelynek állandó helye Jusztin íróasztalának bal felső fiókjában volt, s amely – határozottan emlékezett rá –, mikor a kertbe ment virágot szedni, még ott feküdt tokjában, ahol szokott, ám mire visszatért a csokorral, hűlt helyét találta. Amalfi kapitány díszegyenruhában feszített, és rendkívül boldognak látszott, csak úgy rázta a gratulálók kezét, Aterpater kívánt neki a legtüzesebben szerencsét. Aterpater különben is szokatlanul víg volt ezen az estén, s olyan gyönyörű és fényes fekete ruhát viselt, mint egy bogár. Hatan ültek az asztalnál: az asztalfőn Írisz, az asztal végén Lala, egyik oldalán Aterpater Jusztinnal, a másikon Omikron és Amalfi. A szakácsok remekeltek, de a királynőnek nem volt étvágya.

„No, persze – mosolygott magában Omikron –, hogy is volna? Ma lett menyasszony.”

A vacsora utáni kávét mindig a gránátszalonban szokták elfogyasztani, ha a palotában étkeztek, ám a királynő ezúttal a tanácskozóterembe kérette; ez mindenkit meglepett, Aterpater kivételével, aki előzékenyen előresietett, és kitárta az ajtókat.

– Talán a gyerek le is fekhetnék – mondta habozva Írisz. – Búcsúzz el, kisfiam, a vendégektől!

– Ugyan, királynő – mondta Aterpater –, hogy maradjon ki a királyfi egy ilyen fontos tanácskozásból, mint a mai? Elmúlt tízéves, és hát mégis a fiad.

Tanácskozás, ma? A vendégek egymásra néztek. Lala kihúzta magát. Nem szeretett ugyan Aterpater közelében lenni, de az a lehetőség, hogy tovább fenn maradhat, mint máskor, méghozzá az ország vezetőivel, elragadtatta. Anyja nem ellenkezett, rábólintott sápadtan, s a királyfi büszkén bevonult a tanácsterembe. Leültek, Meccs beküldette a kávét és a királyfi kék málnaszörpjét, aztán rájuk csukta a kettős ajtót, mint máskor, ha értekezletet tartottak. Aterpater bámulatosan előzékeny volt ezen az estén, saját kezével töltötte ki a kávét mindenkinek, ő osztotta el a csészéket is, Omikronnak, Jusztinnak maga adott cukrot. Mikor lehörpintették, s Lala is megitta kék málnaszörpjét, Aterpater megszólalt:

– Barátaim, a királynő fontos előterjesztést akar tenni. Lala izgatottan figyelt, Jusztin idegesen megmozdult. Nem szeretett bizalmas tanácskozáson részt venni szemüveg nélkül. Hová tűnhetett az a szemüveg?

Írisz az ölébe nézett, reszketni kezdett a szája. „Mi bánthatja – tűnődött Amalfi –, valami miatt iszonyúan szomorú.” Egyszerre azt érezte, sokkal jobban szeretné, ha Írisz közönséges tündér lenne, nem királynő, s nem volna ennyi gondja, tennivalója.

– Mondod, királynő? – kérdezte a varázsló.

Írisz hallgatott. Látszott, hogy összefont keze is reszket.

– Ejnye, milyen feledékeny is vagyok! – mondta a varázsló. – Persze hogy nem beszélsz, ha nem hoztad magaddal a jogarodat. Érte menjek, vagy érte küldöd a királyfit? Jogar nélkül nincs államhatalom.

– Nem kell a jogar – mondta Írisz valami idegen, kemény hangon. – Ez csak olyan baráti beszélgetés.

„Még szerencse – sóhajtott magában Lala. – Ez az Aterpater borzasztóan buta. Hát hiszen tudja attól az alattomos halától, hogy nincs itthon a jogar, mit kezd róla beszélni, mit ijesztgeti az embert?”

A királynő tekintete sorra megpihent az egybegyűltek arcán, s Jusztin azt gondolta, megfejthetetlen a pillantása. Úgy néz, mint aki búcsúzik valamitől, úgy is néz, mint aki mindennel leszámolt, egyáltalában nem úgy, ahogy egy tündérkirálynőhöz illik.

– Gigiről akartam beszélni veletek – mondta Írisz. – Gigit száműzzük, mert hazudik.

Négy pár szem meredt rá. Aterpater ősz körmeit vizsgálgatta, ő nem pillantott sehová.

– Tessék? – szólt Jusztin megdöbbenve. – Gigit, mindannyiunk kedvencét, az arany egyszarvút?

– A kis Gigit, jó barátunkat? – hűlt el Omikron. – A szelídet, aki itt lakik a kertben, és mindig kiolvassa az igazságot a szarvacskájából? Lehetetlen!

Amalfi hirtelen elpirult, mintha arcul ütötték volna. Senki az ottlevők közül, kivéve Aterpatert és Íriszt, nem sejtette még, mi következik, ám Amalfi igen. Tündérélete alatt most először érzett mérhetetlen megszégyenülést, csalódást és azt a vágyat, hogy bár sose született volna.

– Ugyan, anyu! – kiáltott Lala. – Csak viccelsz.

– Gyermek nem szól tanácskozáson – mondta gépiesen Omikron. – Gyermek ilyenkor hallgat.

– Nem értelek, királynő – rázta a fejét Jusztin, s egyre idegesebb lett, annyira hiányzott a szemüvege –, nem értek ebből egy szót sem. Nem is tudom, mikor fordult elő, ha ugyan valaha előfordult, hogy valakit száműztek volna Tündérországból. Mért kellene elűznünk Gigit?

– Gigi újabban részeges – mondta Aterpater. – Részeges és hazug. Délelőtt már annyira részeg volt, hogy összevissza látott, és rágalmazó szöveget olvasott ki a szarvacskájából az igazság helyett.

A kapitány felemelkedett, s csak nézte a királynőt, aki nem viszonozta a pillantását, csak egyre jobban reszketett az aranyszéken.

– Úgy értsem ezt, hogy nem mégy feleségül a kapitányhoz? – kérdezte rosszkedvűen Omikron. – Úgy értsem, hogy nem is szeretitek egymást?

– Úgy értsd, Omikronom – válaszolt Aterpater nyájasan. – Mindezt a kis Gigi találta ki, részegségében. Sajnos, egész Tündérföld meghallotta, mit süvölt, s ez – igazán nem akarlak megsérteni, jó kapitány – nagyon kellemetlen volt a királynőnek, főleg miután csakugyan menyasszony. Az én menyasszonyom.

– Na nem! – kiáltotta Lala. – Pont ez kellene! Ugyan!

– Csitt! – susogta Írisz. – Hallgass, kisfiam!

Csend lett, akkora, amilyen még sose volt a tündérkirályok palotájában. „A szemüvegem! – gondolta kétségbeesve Jusztin. – Hova lett a szemüvegem? Most senkinek a gondolatát nem tudom elolvasni. Gigi életében nem ivott mást, csak vizet és tejet, és a szarvacskája sose hazudott. Szegény kapitány! Szegény Amalfi kapitány!”

Lala már ott is volt Amalfi mellett, belecsimpaszkodott a karjába. A kapitány falfehér volt, s gyöngéden lefejtette a karjáról Lala ujjait. A királynőre nézett, úgy szólt hozzá, mintha kettesben volnának a szobában.

– Nem szeretsz, Írisz? – kérdezte.

– Nem szeretlek – lehelte a királynő.

– Gigi hazudott?

– Igen.

– És mért hagytad rá?

– Csak úgy. Játékból. – Alig lehetett hallani a hangját, annyira suttogott: – Szerettem volna látni, milyen arcot vágsz, ha azt hiszed, hogy te leszel a férjem.

– Anyu! – kiáltott Lala, és hangja elcsuklott a felháborodástól. – Anyukám!

Jusztin végre magához tért, rácsapott az asztalra. Mindenki összerezzent, mert Jusztin csöndes tündér volt, s most haragos rózsák égtek az arcán.

– Királynő, nem vagy kislány – mondta Jusztin –, ilyeneket nem lehet játszani! Nagyon csalódtam benned, ha így áll a dolog. És a Gigi száműzetése nem olyan egyszerű. Hogy képzeled, bírói ítélet nélkül?

– Minden királyi menyasszonynak jár eljegyzési ajándék a főtündérektől – mosolygott Aterpater. – Írisz azt kéri, hogy a rágalmazó azonnal hagyja el az országot.

– Kihallgatás nélkül törvényellenes – mondta boldogtalanul Omikron.

– Hát hallgasd ki, barátom!

A varázsló csöngetett, s utasította a belépő Meccset, hogy vezettesse elő a kis Gigit. Aztán Amalfira nézett, aki olyan nehezen lélegzett, mint a betegek.

– Talán a kapitány urat ne fárasszuk tovább – mondta. – Nehéz napja volt szegénynek. Mindez a rossz kis Gigi bűne. Majd elfelejted, Amalfim, a fekete határon. A gárdaszoba asztalán ott az áthelyezésed, a királynő már aláírta. Ott nagy szükség van a te éles szemedre és bátorságodra. Sok szerencsét kívánunk!

A kapitány kihúzta magát, Lalának megsimogatta a haját, meghajolt Omikron és Jusztin felé, és sem Aterpaterre, sem Íriszre nem pillantva, kiment a szobából. Lala utána akart rohanni, a varázsló elkapta a kezét, és nem engedte el maga mellől.

– Szegény derék kapitányunk – mondta Aterpater. Ma kicsit bárdolatlan, de hát nagy megrendülés érte, bocsássunk meg neki. Hozzák már azt az egyszarvút?

Hozták. Ketten vezették, azaz inkább támogatták, mert szegény kis Gigi majdnem összeesett bánatában, és fehér arcocskáján két kis barázdát mostak a könnyei.

– Gigi – szólt Omikron –, Gigi fiam, jó tanítványom, mit kellett megérnem? Azt mondják, iszol.

– De mit? – kérdezte Jusztin indulatosan. – Tündérföldön nem tartunk alkoholt.

– Pálinkát iszik, mint az emberek – felelte a varázsló. – A Néma Halacskám árulta el.

– A varázsló úr azt állítja, hogy összevissza hazudol, és hírbe keverted az uralkodót – mondta Omikron. – Igaz ez?

Gigi és Írisz pillantása találkozott egy másodpercre, aztán a királynő lehunyta a szemét, mintha nem tudná elviselni az ártatlan, szomorú tekintetet.

– Igaz – mondta a kis Gigi.

– Hát mi állt a szarvacskádban? – kiáltott Jusztin. – Ki a királynő jegyese?

– Aterpater.

– És mért mondtad, hogy Amalfi?

– Mert ittam. Meg különben is hazudom.

– Hát ez hallatlan – állt fel minden szokás és illem ellenére Jusztin –, hallatlan! Ha ez így van, ha részeges vagy, és félrevezeted a tündéreket, száműznünk kell téged, te boldogtalan!

Gigi könnye újra elindult. Nem válaszolt.

– Ne kínozzuk az árvát – mondta a varázsló jóságosan –, beismerte, amivel vádolják, most saját fületekkel hallhattátok. A pálinkát csempész egyszarvúk hozzák neki egy föld alatti folyosón. Ők hozzák, Gigi?

– Ők – felelte az egyszarvú.

– Sajnos, részeges népbolondító nem élhet Tündérföldön. Elismered, hogy el kell menned innen?

– Ó, hogyne! – susogta Gigi.

Aterpater ruhája ráncaiból elővett egy lila írógépen írt lila okmányt, amely már pecséttel is el volt látva, csak az aláírások hiányoztak róla, s odatette Jusztin elé.

– Itt légy szíves aláírni.

Jusztin még egyszer Gigire nézett, de nem láthatta az arcát, mert a kis egyszarvú szégyenében eltakarta patácskáival. Írisz szemét próbálta keresni, ám a királynő elkerülte a tekintetét, csak Lala rémült pillantásával találkozott. Omikron kifújta az orrát zavarában és szomorúságában, Aterpater tündökölt.

Jusztin eltolta az okmányt.

– Hogy volt ez az eljegyzés? – kérdezte.

A varázsló szeme felpiroslott.

– Mióta szokás számon kérni az uralkodó tetteit?

– Amióta törvény van – felelte Jusztin. – Aterpatert választottad, királynő?

– Őt – suttogott a válasz.

– Saját akaratodból?

– Ugyan – mondta gúnyosan a varázsló –, mintha valaki kényszeríthetné a királynőt! Vagy mintha ahhoz, hogy valaki az én feleségem legyen, kényszerítés kellene. Igazán kedves vagy, nem fogom elfelejteni.

– Saját akaratomból – felelte Írisz.

– S azt kívánod, hogy száműzzük a kis Gigit?

– Azt kívánom, hogy száműzzétek a kis Gigit. Ez legyen az én eljegyzési ajándékom.

– Jaj, istenem, de iszonyú nap – mondta Omikron kétségbeesetten –, én még sose száműztem senkit. Hiszen ez rettentő!

– Száműzzetek már – mondta Gigi olyan fáradt kis hangon, hogy Lalának majd megszakadt a szíve –, nagyon szeretnék már elmenni innen.

– Így akarod, Írisz? – kérdezte Jusztin még egyszer.

– Így.

Omikron nagyot sóhajtott, aláírta az okmányt. Jusztin is. Mindketten tudták, mi áll az alkotmányban: részeges és hazug nem maradhat az országban, mert a részegeskedésből és a hazudozásból mások nyomorúsága eredhet, és mindketten valami furcsa tehetetlenséget éreztek, mintha nem volna erejük vitatkozni vagy ellenállni. „Én e percben talán a saját halálos ítéletemet is aláírnám” – gondolta Omikron. Lala ott állt mögöttük, kis képe csak úgy tüzelt a felháborodástól. Mikor Jusztin is letette a tollat, nem kért engedélyt a távozásra, nem is köszönt senkinek, csak kifutott, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy megreszkettek a kristálysarkok.

– Vezessék el a kis Gigit – mondta nyugodtan Aterpater. – A királyfit pedig majd leszoktatom arról, hogy ajtót csapdosson. Én sok mindenről le tudok szoktatni neveletlen kisfiúkat.

Írisz most felpillantott. Szeme nagyra tágult kétségbeesésében.

– Ígérd meg, hogy jó leszel hozzá! – sikoltotta. – Itt és most ígérd meg, Omikron és Jusztin előtt, hogy jó leszel hozzá, és úgy fogod szeretni, mint a fiadat.

Aterpater meghajolt, azt mondta, megígéri. „A szemüvegem – gondolta Jusztin kétségbeesve –, most nem látok a fejébe. De csak nem hazudik talán, Tündérföldön nem hazudhatik senki; aki mégis, azt száműzni kell, mint ezt a szegény kis egyszarvút.”

– Aterpater – mondta, miközben Gigit kivezették –, te rangban egyforma vagy az uralkodóval, mert te találtad ki a nonvideort és minden varázsszerünket, amitől könnyebb lesz az élet; a legfelső tanács tagja vagy, mert te vagy a legnagyobb tudós. Sose élj vissza a hatalmaddal. Ez is törvény.

– Mindig hálás vagyok, ha oktatnak – mosolygott a varázsló, és ismét meghajolt. – Nagyon köszönjük, hogy elfáradtatok, mára végeztünk. Jó éjszakát mindenkinek, mi még beszélgetünk egy kicsit a menyasszonyommal. Narancsok ünnepére tervezem az esküvőt, addig, remélem, mindenki elfelejti a szerencsétlen részeges Gigi hazugságait. Írisz, nyújtsd a kezedet, királynő, húzzuk fel egymásnak a mi kedves barátaink előtt a fekete jegygyűrűt!

Ezen az éjszakán sok ablak mögött mozogtak nyugtalan árnyékok a tündérfővárosban.

Leghamarabb Gigi házikójában aludt el a fény; az arany egyszarvú elbúcsúzott ágyától, kedves bútoraitól, megsimogatta edényeit is, s el-elmázolva a könnyeit, összekészített egy kofferra való holmit, aztán Aterpater két kamarásának kíséretében ráállt a futárösvényre. A határőrök akkorra már megkapták a hírt, hogy Gigit száműzték Tündérországból, kinyitották hát neki a sziklafalat, de előbb megcsókolták jobbról is, balról is, mert nagyon sajnálták a kis egyszarvút, és sehogy sem tudták feltételezni róla, hogy gonosz dolgokat művel. Gigi visszanézett a kapuhasadékon át, a felkelő hold megvilágította mindig olyan nevető s most boldogtalan arcocskáját, még egyszer elbúcsúzott tekintetével hazájától, aztán nekiindult az ismeretlennek, s Gól és Atanáz becsukták mögötte a sziklafalat. „Dohánysodralék! – sziszegte keserűen Gól, ami nagyon csúnya szó volt, olyasmi, mintha az emberek világában azt mondta volna valaki: »Kutyateringette!«, s amit egyetlen illedelmes tündér nem vett a szájára soha. – Mik történnek ebben az országban? Mi ütött a királynőbe?”

A lámpa Omikronnál is sokáig égett. Omikron előkereste iskolai feljegyzéseit, megfigyelési naplóját, mert a kis egyszarvú, mint mindenki Tündérföldön, Omikronhoz járt iskolába, ám minden füzetben, kimutatásban csak azt olvasta róla, hogy minden tündér örömére és szolgálatára él az igazmondó kis Gigi. Omikron nyögött, borzasztó estéje volt, a felesége termofort melegített a hasára, de ez nem segített Omikronon, mert nem a hasa fájt igazában, hanem a szíve.

Jusztin sem aludt el sokáig. Jusztin nagytakarítást rendelt el éjnek idején, s Diké, a felesége engedelmesen kirámolta az összes szekrényeket, fiókokat, ahogy a férje kívánta. Ám nem volt a szemüveg sehol, úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Jusztin, a méltóságteljes, komoly Jusztin fel s alá szaladgált idegességében, s ami sose fordult elő vele, mióta a világon volt, le se hunyta a szemét egész éjszaka. Gigi iszik, álhíreket terjeszt, a királynő úgy viselkedik, mint egy rosszul nevelt emberkislány, a vőlegénye Aterpater lesz, akit minden tudománya ellenére se tudott sosem igazán szívlelni, s tetejében még tolvaj is van Tündérországban, mert hiszen csakis valami tolvaj vihette el a gondolatolvasó szemüveget!

Aterpater egyáltalán el sem oltotta a kandelábereit, sőt minden termét, titkos szobáját is kivilágította örömében, fel s alá járt a palotájában, s vígan furulyázott. Nagyon gonosz dalt játszott, mert míg billegtetett a furulyáján, minden egyes lyukacskán fekete füst kunkorgott elő, s a Néma Hal táncolni kezdett a különös zenére. „Király leszek – gondolta Aterpater. – Rövidesen én leszek a tündérkirály. Írisz azt hiszi, beleszerettem, pedig fütyülök Íriszre, sosem érdekeltek a nők. Engem csak a hatalom érdekel, nekem nem a királynő kell, hanem a koronája. Azonnal meg fogom változtatni a törvényt, mihelyt megesküszünk. Írisz mondjon le, s szűnjék meg az a rendelkezés, hogy minden király megbízása csak ötszáz évig tarthat. Ugyan már! Ezentúl mindörökre egy király fog uralkodni, és az én leszek.”

A legkülönösebb éjszakát Csillék házában töltötték. A patikusék vacsora után Wagner-hangversenyt hallgattak, s a koncert végeztével véletlenül nem csukták el a rádiót, pedig sem a bel-, sem a külpolitika nem érdekelte őket, és sose hallgattak híreket. Mikor a bemondó az esti híradóban közölte, hogy a részeges Gigi délelőtti információja félrevezetés volt, a királynő ugyan valóban férjhez megy, de a vőlegénye Aterpater, a rágalmazó egyszarvú pedig már el is hagyta az országot, Kencefice éppen békésen horgolt, Csill meg az Operakalauzát tanulmányozta. Csillnét megdöbbentette a bejelentés, számított rá, hogy Csill is meglepődik, ám arra nem volt elkészülve, ami történt: a patikus ugyanis a szakállát kezdte tépdesni, s ami kis ideje maradt a kezének a szakállszaggatástól, azalatt a fejét ütötte, de egyáltalán nem szelíden, hanem úgy, hogy csak úgy kongott.

– Csill, jó férjem – sikoltott Kencefice –, mi bajod van? Hagyd azonnal abba!

Ám Csill nem válaszolt, csak nyögött, még szaporábban irtotta a szakállát, úgyhogy nemsokára színcsupasz lett az arca, ami nagyon különös volt, mert Csill is elmúlt már több százezer éves, és a férfitündérek egy bizonyos életkor betöltése után mind szakállt viselnek.

Írisz le se feküdt.

Aterpater, szerencsére, nem feszítette túl a húrt, ahogy felhúzta ujjára a fekete jegygyűrűt, otthagyta végre, elment Jusztinnal és Omikronnal együtt. A királynő először nem is a fiát kereste, hanem a gárdatisztek szobájába sietett, hátha még egyszer megláthatná a kapitányt, ám Meccs közölte, hogy Amalfi össze se csomagolt, fogta az áthelyezését, és tüstént elindult a futárösvényen, őt kérte meg, hogy új állomáshelyére utána küldje a holmiját. Míg Meccs beszélt, Aterpater gyűrűje úgy szorította a királynő ujját, hogy Írisz azt hitte, feljajdul. „Persze, másra gondolok, nem őrá – jutott eszébe Aterpater jóslata –, megmondta előre, hogy ha másra merek gondolni, mint rá, szorítani fog.”

„Ilyen lehet az emberek világában a súlyos betegség – gondolta a királynő, míg felvánszorgott a kristálylépcsőn Lala hálószobájába –, alig tudok lépni, sosem éreztem ilyesmit. Ilyen lehet az emberek világában a katasztrófa, amiről olykor hallok, ha emberrádiót hallgatok. Most olyan boldogtalan vagyok, hogy nem tud megnyugtatni, csak az, ha meglátom őt, aki miatt erre a sok becstelenségre vetemedtem, ha meglátom a kisfiamat, akit azért mégiscsak megmentettem attól, hogy Tűzgagóvá kelljen lennie, és a föld alá kerüljön mindörökre.”

Lala ajtaja nem nyílt, a királyfi magára csukta a szobáját. Ez önmagában nem volt probléma, Írisz különb dolgokat is el tudott intézni, mint egy zár; az ajtó most is borzasztóan megijedt, mikor rászólt, hogy azonnal nyíljék ki, fel is pattant tüstént, de mint jelenség olyan rosszul esett Írisznek, mint talán semmi ebben az iszonyú napban. Lala, aki miatt lemondott a szerelméről, aki miatt annyi rosszat cselekedett, hazudott, csalt, Lala kicsukja őt a szobájából!

A kisfiú nem aludt, éjjelilámpája is égett, ült Lala az ágyban, karjait átfonta a térdén. Mikor anyja belépett, ráemelte a szemét, de nem szólt. Írisz leereszkedett az ágya szélére.

– Mért jöttél be hozzám? – kérdezte Lala. – Talán megbántad?

– Hogy beszélsz velem, kisfiam? – suttogta a királynő.

– Egyáltalán nem akarok veled beszélni – mondta Lala –, míg vissza nem hívod Amalfit, és bocsánatot nem kérsz tőle. Miféle hazudozás volt ez ma este? Veletek ebédeltem, láttalak, hogy ültél a kapitány mellett, hát hiszen szereted! Nem vagyok én vak. És Gigi úgy részeges, ahogy én. Gigi igazat mondott, hogy száműzhetted szegényt? Csak nem képzeled, hogy elfogadom Aterpatert apámnak?

– Ha én elfogadom férjemnek – suttogta Írisz.

– Hát nekem nem kell! – Lala befordult, eloltotta éjjelilámpáját. – Te se kellesz, anyám, mert ma rossz voltál. Majd ha mindent jóváteszel, akkor gyere hozzám ismét.

– Lala!

Írisz sóhaja olyan volt, mint egy pici sikoltás.

– Jó éjszakát! – mondta a királyfi, és fejére húzta a paplant.

Írisz visszament a maga lakosztályába, de rá se bírt nézni megvetett ágyára, csak járt fel s alá a szobájában, éppen úgy, mint más boldogtalan édesanyák.

Reggel, még nem is volt itt a reggeli ideje, hívatta Aterpatert. A varázsló ismét a dalia képét vette fel, így mindenki szívesebben pillantott rá.

– Segíts – mondta Írisz, mihelyt Aterpater mögött becsukódott az ajtó –, kérlek, segíts, mert így nem tudok élni. Ma először éreztem azt, hogy minek nekem az örök élet, ha ilyen boldogtalan leszek mindörökké.

– Ejnye – mondta a varázsló –, igazán nem mondasz hízelgő dolgokat a vőlegényednek az eljegyzésed másnapján. Mi bánt, Írisz? Még mindig az a buta félreértés, amit Gigi okozott?

Írisz lesütötte a szemét gúnyos pillantása előtt. Rettenetes volt Gigiről beszélni, akiről mindketten tudták, hogy ártatlan.

– Laláról van szó – mondta. – Segíts, hogy megint szeressen. Én nem tudom elviselni, hogy már nem szeret.

– Csak ez szomorít? – A varázsló legyintett. – Azt hittem, nagyobb a baj. Bízd rám a dolgot, majd én elintézem.

– Hogy bízzam rád? – kérdezte a királynő. – Téged még kevésbé fog elviselni.

Aterpater nevetett:

– És a varázslat? Azt hiszed, nincsenek szereim ilyen esetre is? Mire a reggelinek vége, úgy elfelejti majd Amalfi kapitányt is, Gigit is, hogy ha a nevüket meghallja, azt se foga tudni, kiről van szó. Téged úgy szeret majd, mint eddig, engem meg még jobban.

Írisz reménykedve pillantott rá, mert a varázslónak csakugyan csodálatos szerei voltak. Ha Lala a régi lesz – remélte –, akkor talán elmúlik a nyomás a szíve körül, esetleg Aterpatert is jobban el tudja majd tűrni. A varázsló olyan magabiztosnak látszott, hogy Írisz bizakodni kezdett: talán kialakul minden.

Nem csalódott, pedig a nap elég válságosan indult. Lala a reggelinél nem volt hajlandó köszönni Aterpaternek, őt meg se csókolta, csak leült, s morcosan kiterítette a térdén az asztalkendőjét.

– Rosszkedvű a mi fiunk – mondta Aterpater, s Lala gyilkos arcot vágott, egyáltalán nem tetszett neki, hogy Aterpater fiának nevezi. Lehorgasztotta a fejét, hogy még látnia se kelljen. A varázsló csak erre várt, tenyerét egy pillanatra Lala csészéje fölé tartotta, s egy pasztillácskát ejtett a gőzölgő tündércsokoládéba. Írisz látta, s alig tudott reggelizni az izgalomtól.

Lala rosszkedvűen kihörpölte, ami a csészéjében állt, aztán elfogta az anyja pillantását, s mint aki álomból ébred, vagy hirtelen ráeszmél, hogy valakivel most találkozott először ébredés után, rámosolygott. Írisz szíve úgy vert, olyan nagyon szüksége volt most arra, hogy szeressék.

– Most, hogy az én fiam leszel – kezdte Aterpater, s le nem vette szemét a királyfi arcáról –, sok mindent meg szeretnék változtatni az életmódodban.

Lala derülten hallgatta. „Nem tiltakozik, hogy fiának nevezi – gondolta a királynő. – A szer hat.”

– Sajnos, eddig elég rossz kezekben voltál – folytatta a varázsló –, hiába, anyádnak sok a dolga. A testőrszoba nem neked való, mint ahogy a kapitány se volt neked megfelelő társaság.

Írisz azt hitte, mindenki meghallja, hogy ver a szíve. – Kapitány? – kérdezte Lala –, miféle kapitány?

– Amalfi kapitány – mondta szelíden Aterpater. – Az volt a pajtásod.

– Viccelsz – rázta a fejét Lala és nevetett –, soha életemben nem ismertem senkit, akit Amalfinak hívtak volna.

– Lehet, hogy rosszul emlékszem – bólongatott a varázsló – mindenesetre ezentúl másképpen fogsz élni. Azt gondolom, nagyobb szabadságot engedek neked. Mondjuk, akkorát, mint a kis Giginek.

– Ki az a kis Gigi? – érdeklődött Lala.

– Egy ismerősöm, aki külföldön él. Szóval azt akarom, hogy szabadon járj-kelj, amerre tetszik. Okos fiú vagy, tudsz magadra vigyázni.

Lala arca lángba borult. Szabadon járni-kelni, mint a felnőttek, ez volt a legnagyobb vágya.

– Nem lesz korai? – kérdezte félénken Írisz.

– Ugyan, anyu – kiáltotta Lala –, hogy volna korai! Ne akadékoskodj, olyan nagyszerű lesz!

Felugrott a helyéről, odaszaladt az anyjához, s odasimította arcához az arcát, mint máskor, amikor kunyerált valamit. „Megint szeret – gondolta Írisz –, szeret, megölel! Ó, istenem!” „Mégy, fiam – nevetett magában a varázsló –, mégy két hétig, három hétig, aztán vége a mulatságnak, akkor majd elveszem a kedvedet a mászkálástól. Emberszíved van, azért vagy ilyen vállalkozó szellemű. Majd én szépen kioperálom az emberszívedet, és tündérszívet teszek be helyette, hogy ne legyél olyan mászkálós. De csak ha az anyád már a feleségem, mert addig a te különös szíved a zálog, hogy hozzám jön, csak belőled Tűzgagó ne legyen. Egyelőre viszont kapj meg mindent, amit akarsz, hogy te is ragaszkodj hozzám, míg meg nem lesz az esküvő.”

– Szerintem mindjárt ma el kellene menned valami hosszabb útra. Elhagytad az anyád jogarát, kis bitang, eredj és keresd meg.

– Hinnye – mondta Lala –, rémlik valami! Az bizony kinn maradt a parton. Érte mehetek?

– Persze hogy érte. No, látod, kisfiam, mennyi előnye van annak, ha valakinek én leszek az apja.

– Azt meghiszem – mondta Lala, és Aterpaterre mosolygott. Írisz próbálta magyarázni magának, hogy boldog, mert hiszen visszakapta a fiát, de azért valahogy mégis rosszul érezte magát. Legszívesebben elrántotta volna Lalát Aterpater közeléből.

– Kapsz konvertort, nonvideort, kimégy a kapun, megkeresed a jogart, aztán amikor akarsz, hazasétálsz. Ha tetszik, körül is nézhetsz az öbölben. Jó lesz?

– Csuda jó!

– Egyedül megy? – kérdezte Írisz riadtan.

– Egyedül – felelte Aterpater. – Hát hiszen tegnap is úgy volt, nem?

Lala víg szeme komoly lett, töprengő, mintha felleg úszott volna át valami tó felett.

– Egyedül voltam tegnap? – mondta habozva.

– Persze hogy egyedül.

– De nem jött valaki utánam?

– Ugyan ki ment volna?

– Nem hozott nekem csodaszert, nem kísért vissza?

– Ejnye, álmodtál! Minek kellett volna neked kísérő? Nagyfiú vagy te már.

Lala vállat vont, mint aki azt akarja mondani, úgy látszik, rosszul emlékezett, aztán másról kezdett beszélni.

Reggeli után csakugyan megkapta a csodaszereket, s Aterpater letelefonált a határra, hogy a királyfi ezentúl szabadon jár-kel, mindig nyissanak neki kaput. Lala túl boldogan ügetett ki a palotából, még vissza is nevetett a két felnőttre a futárösvény végállomásáról, akik utánaintegettek.

– El tudnám varázsolni, hogy minden ok nélkül szeressen – mondta az ablakban Aterpater –, de látod, azt akarom, hogy igazán kedveljen. Szépen fogunk élni, mint a legszebben élő családok Tündérföldön. Meglátod, milyen kellemes lesz az élet.

– Kellemes – mondta utána Írisz elgondolkozva. Boldogtalannak és valamiképpen megalázottnak is érezte magát, és ő nem kapott varázsszert, mint a kisfiú, hogy megszeresse, hát lelke mélyéből utálta Aterpatert.

Mikor Lala mögött becsukódott a sziklafal, hajszál híja volt, hogy a kisfiú tüstént vissza nem fordult. A part felől kiabálás hallatszott, sok-sok emberi hang, az Író öblében kis hajó horgonyozott, éppen akkor rakodtak belőle kifelé egy idősebb úr meg egy kövér hölgy utasítása szerint. Lala, akinek egész eddigi élete varázslatok közt telt, úgy érezte, sose látott még ilyen izgalmas látványt. Tündérországban, ha valaki költözni akart, szólt a bútorainak, legyenek szívesek az új címre elsétálni, s akkor minden bútor megindult, és el is gyalogolt szépen, hát hiszen lába volt valamennyinek. Itt meg az emberek nyakukon, vállukon cipelték a bútorokat, mintha azok kisbabák volnának. Csoda nevetséges látvány volt.

– No bizony van is ezen mit mulatni! – szólt rá Lalára az egyik férfi, aki egy csinos kiságyat hurcolt. – De rosszul nevelt fiú vagy, mit vigyorogsz, inkább gyere segíteni!

Lala még jobban nevetett, nekitámaszkodott a sziklafalnak. Ó, ha ezt hallotta volna Omikron, aki annyira kényes arra, hogy kifogástalanul neveli a tündéreket.

– Csak vihogni tudsz, ugye, dolgozni nem? Azt nem! Nagy kamasz!

Ember, kiságy eltűnt a házban, az idősebb úr meg a kövér hölgy – valami kertész bácsi meg kertész néni – már odabenn dirigáltak. Lala dühös lett. Eszébe se jutott a jogar, aminek a keresésére küldték, lerohant a vízhez, s felragadott egy széket, amely éppen akkor került a partra. Megpróbálta éppúgy a vállára venni, mint ahogy az emberektől látta, sikerült is. A szék tüstént megérezte, hogy tündérrel van dolga, elkezdett fészkelődni a hátán, azt suttogta, tegye le azonnal, nem tudta, hogy tündér nyúl hozzá, megy ő a saját lábán, hát hiszen tud ő menni, ha akar, csak sose szokták kívánni tőle, mert az emberek mindig mindent maguk akarnak végezni.

– Hallgass – suttogta Lala –, meg ne moccanj, ülj a hátamon. Az az ember azt mondta, én csak nevetni tudok. Hát én majd megmutatom.

Fújva, zihálva, bebotorkált az Író házába.

– Hová? – kérdezte az embertől, aki a kiságyat cipelte.

– No, nézd – mondta az ember –, hát akkor tudsz mást is, nemcsak vigyorogni? Akkor bocsánatot kérek. Oda a sarokba, ugye, kertész úr? Soha jobbkor nem ácsoroghattál volna a parton. Van időd?

Lala azt mondta, van.

– Eggyel kevesebben jöttünk, s nagyon sietünk. Beállsz?

– Hova?

– Hova! Az istállóba, nem? Miket tudsz te kérdezni! Afelől érdeklődtem, hogy dolgozol-e velünk. Kapsz ebédet és órabért. Ha úgy dolgozol, mint a felnőttek, felnőttórabért. Megfelel? De nem lógunk, hanem rakodunk. Na?

„Órabér – töprengett Lala –, mi az isten csodája lehet az az órabér? Soha senki tündérnek nem volt órabére.”

– Megbolondultál, tündér? – suttogta a karosszék. Csak nem állsz be pénzért dolgozni?

Pénz!

Most már értette, miről van szó. Omikron az iskolában elmagyarázta nekik, mint megy az emberek világában a kenyérkeresés. Lala szeme megfényesedett, nevelője szavai visszacsengtek fülében a közismereti órákról: „Nálunk minden van, s amit megkívánunk, arra csak azt kell mondanunk: »Galagonya, táncterem, amit kérek, itt legyen« – s hacsak törvény nem tiltja a megkapását, tüstént itt is terem.” „Galagonya, táncterem, amit kérek, itt legyen” – zúgta utána az osztály, s mert mindjárt mindenki arra gondolt, amit a legjobban szeretne abban a percben, egyszer csak elkezdtek beszállingózni a nyitott ablakon át a torták, a játékszerek, még ruhák, sőt élőlények is – csuda muris volt, Omikron csak úgy kapdosta a fejét, mert egy szattyáncipő úgy húzott be a füle mellett az ablakon át, mint egy léglökéses repülőgép; és berepült a terembe, éppen az ő, a Lala kívánságára, merthogy nagyon szerette volna látni, a kis Gigi…

A kis Gigi.

Ki az a kis Gigi?

Hasztalan törte a fejét, nem jutott eszébe, s ez nagyon felbosszantotta. Ki a csuda lehet az a kis Gigi, akire nem emlékszik, de akit valamikor annyira szeretett, hogy őt kívánta elsőnek, mikor a varázsóhajtást gyakorolták? Mindegy, elfelejtette. Majd szól Aterpaternek, hogy kérdezze meg a halától.

Most mindenesetre tovább cipekedik, hadd lássa az az ember, hogy más is meg tudja csinálni azt, amit ő, ő pedig hadd mondhassa el otthon Omikronnak, hogy nem igaz ám, amivel annyiszor fenyegette őket, hogy ha, isten ments, esetleg visszavennék tőlük a varázshatalmat, vagy pláne száműznék őket, és kívül kellene élniök, minden segítség nélkül, Tündérországon, akkor végük lenne, mert nem tudják megkeresni a kenyerüket úgy, ahogy az emberek. Ő bizony megkeresi. A karja ugyan fáj, de ki törődik az ilyesmivel?

Visszafutott a kis hajóhoz. Abból, hogy megérkeztek a bútorok, arra következtetett, hogy talán az ember és az emberkislány is itt vannak valamerre, de a rakodómunkások szavaiból hamar kiderült, hogy Beáta és a nagybátyja csak másnap érkeznek, ma még csak a szállítást bonyolítja le Péter megbízásából az a kertész bácsi meg kertész néni. Lala hurcolt, cipekedett szorgalmasan, a kárpitozott bútoroknak mind összeráncosodott a huzatuk ijedtükben, mikor megérezték, hogy egy elvarázsolt tündér hátán utaznak a hajótól a házig, annyira féltek, milyen bosszút áll rajtuk majd, ha megtudja a tündérkirálynő.

A királyfi úgy elfáradt, hogy azt hitte, összeesik, de nem szólt, míg az az ember, aki kicsúfolta, hogy nagy kamasz meg csak vigyorogni tud, azt nem mondta, hogy most ebédelni fognak, mára végeztek. Csak leroskadt a víz mentén, ugyanazon a ponton, ahol a minap Beátáékkal együtt villásreggelizett, s hogy fejét-nyakát egyengette, megpillantotta a feje fölött azt a szirtet, ahonnan kihallgatta a beszélgetésüket. Ott hagyta a jogart, világosan emlékszik rá, ott vette ki a nadrágja zsebéből, mert a jogar végén levő tűhegyes gyémánt szúrta a combját. Majd érte szalad. Szalad? Vánszorog. Alig bírja a lépte. Ma nem kell ringatás.

– Ki fia vagy? – kérdezte a munkások vezetője, míg a többiek sürögtek-forogtak a parton, konzervet bontottak, tálaltak és terítettek. – Derék apád lehet, megtanított dolgozni. Jól áll a kezedben a munka.

Lala, aki úgy falt, mint még soha életében, elpirult. Aterpater, jövendőbeli apja, igazán mindenre megtanította, csak dolgozni nem. Mit szólna ez az ember, ha azt felelné neki, hogy az ő apukája varázsló?

– Négy órát segítettél – mondta a munkások vezetője –, mindjárt ki is fizetlek. Van tollad? Vagy adjak? Alá kell írni a nyugtát.

Lalának nem volt tolla, az ember adta kölcsön a magáét, valami könyvfélébe irkált számokat meg betűket, aztán leszámolt Lala elé negyven piculát, és odanyújtotta neki a könyvecskéből kitépett blokkot.

– Tessék aláírni.

Lala csak nézte a papírt, nem mozdult a keze.

– Na – mondta az ember –, nem tudod, hogy hívnak?

– Lalának – suttogta a királyfi.

– De milyen Lalának?

„Aha – eszmélt Lala –, ezeknek több nevük van, kettő. Van úgynevezett vezetéknevük is.”

– Tündér Lalának – mondta habozva, s az emberek elmosolyodtak. A munkások vezetője nagyot nevetett.

– Szép neved van, kár, hogy nem vagy kislány. Na, írd alá!

Lala úgy iparkodott szépen írni, ahogy még soha. Emberül írt, azzal a különös írással, amit Omikron úgy nevezett: latin ábécé, nem a karbunkulus jelekkel, amivel a tündérek írnak.

– De rondán írsz – mondta a munkások vezetője –, fertelmesen. Gyakorolhatnád, most úgyis nagyvakáció van. Szoktál a városban járni?

Lala majd megpukkadt mérgében, hogy a betűit becsmérelték. Nem szokott a városban járni, morogta sértődötten.

– Hát ha mégis járnál – mondta az ember, míg a többiek szedelőzködni kezdtek, elrakták az abroszt, a tányérokat –, akkor odaadom neked a vállalatunk címét. Hátha kedved szottyan szünetben négyórás munkára. Jó kezed van, tudnánk használni. Hány éves is vagy?

– Tíz múltam – mondta a királyfi.

– Hát a munkád többet ér, többet is mutat. Erős fiú vagy, idősebbnek látszol. De rossz tanuló lehetsz, mert az írásod pocsék.

– Jeles vagyok – mondta Lala dühösen. – Sose voltam más.

– Na, akkor szerény igényű tanítód van. Szóval itt a vállalat címe meg a névjegyem, engem úgy hívnak, hogy Kormorán. Ha a városban jársz, s akarsz egy kis zsebpénzt keresni, szívesen látunk. Van ilyen gyereknek való tennivaló nálunk, amivel a felnőttek nem szívesen babrálnak. Hozd az iskola igazolását meg a mamádét, hogy elengednek.

– Mit? – kérdezte Lala.

„Buta szegény – gondolta Kormorán –, izmos, derék fiú, de rendkívül nehéz felfogású.”

– Ej, mintha nem tudnád, hogy a nyári munkát az iskolának kell engedélyeznie meg az anyukádnak. A tanítód majd tudja, ne félj, a mamád is. Mit vigyorogsz már megint?

Lala a sziklának döntötte a hátát, úgy kacagott, s egyik kezéből a másikba csorgatta a piculákat. Elképzelte Omikron arcát, amint odaáll elé, s írásbeli engedélyt kér tőle, hogy a városban dolgozhassék órabérért, és elképzelte Íriszt is, ahogy megjelenik nála a trónteremben, és tartja elébe a céduláját, hogy írja alá mint anya, hogy ő a szállítóvállalatnál működhessék mint kisegítő.

– Vihogni való, mondhatom – csóválta a fejét Kormorán –, mikor pénzt kínálnak. Na, isten áldjon meg, aztán ha arra jársz, keress meg bennünket.

Kezet nyújtott neki, mint egy felnőttnek. Lala habozva csúsztatta erős kezébe az ujjait. Ezt is csak tanulta idáig, a különös emberszokást, most próbálta ki először. Ám jólesett az érintés, valahogy biztonságos volt, valami olyan, mintha a két összesúrlódó bőr beszélne, s az egyik, nagyon halkan, azt mondaná a másiknak: „Nem vagy egyedül! Itt vagyok én is!” Sokáig nézett a kis szállítóhajó után, amelynek munkásaival együtt dolgozott, s azok is integettek neki, amíg csak látták. Mikor a hajót elfedte a part görbülete, felszaladt a szikla tetejére, hogy megkeresse a jogart. Persze nem lelte sehol. Minden sziklarepedésbe benyúlt, hátha lecsúszott valahova, mégse találta.

– Elvitte a kislány – mondta a szikla, mikor rájött, hogy tündér ugrál a hátán, kisfiú képében –, elvitte a múltkori kislány a zsebében. Láttam.

– Akkor majd visszahozza, és meglesz – nyugodott meg Lala. – Rövidesen megérkeznek, majd visszaadja, ha újra eljövök. Légy szíves, nyisd ki a szádat.

A szikla engedelmesen nagyot tátogott.

– Kerestem negyven piculát, meg van valami munkalehetőségem is – magyarázta a királyfi. – Meghívtak a városba dolgozni. Nagyon kedves ember hívott meg, Kormorán nevű, csak az írásommal van baja a butának. Őrizd meg nekem a címét meg a pénzemet, nem akarom hazavinni.

A szikla nagyot csuklott, s elnyelte a városbeli szállítóvállalat címét, Kormorán névjegyét és a pénzt, amit Lala a cipekedéssel keresett. Egy fél óráig csuklott még azután is, hogy a kisfiú visszament Tündérországba, annyira meg volt lepve. Soha a legöregebb szikla se hallotta még, hogy egy tündérkirályfi kenyeret keressen.

Péter nem volt otthon, Beáta csomagolt.

Most csinálta először önállóan életében, mert a csomagolást mindig az édesanyja intézte, ő csak érte szaladt a kívánt holmikért, s adogatta őket a keze alá. Ez most nagyon fájt, ez a munka, mert különös erővel idézte fel benne a szülei képét, azt a képet, amely Beátában belül élt róluk, mert a kislány nem szerette a szüleiről maradt fényképeket; úgy érezte, mindegyik portré vagy pillanatfelvétel éppannyira holt, mint elvesztett kedvesei, egyik se mutat semmit abból, milyenek voltak a valóságban, se komolyságuk, sem mosolyuk nem valódi. Beáta azt érezte, hogy anyjáról vagy apjáról egyetlen igazi kép maradt csupán, az, amelyik az ő lelkében él; ha festő volna, mint Péter, le is tudná rajzolni őket, de hát nem tudja, mert nem tehetséges. Ha majd az évek tovaszállnak, nyilván ez az egyetlen valódi kép is el fog homályosodni benne, elhalványítja az idő, és legfeljebb az álom hozza vissza majd anyja óriási fekete haját vagy apja komoly pillantását a nagy szemüveg alól. Ó, ha rajzolni tudna, ha meg tudná örökíteni, amíg még friss odabenn a lelkében! Nem tudja. Reménytelen.

Sóhajtott, rakta a kofferjába, ami a nyaralásra kell. Ez a ruha is csúful összeázott tegnap abban a nagy zivatarban. Hogy dörgött, villámlott, uramisten! De azért elviszi, ott majd kivasalják kertész nénivel. Összehajtogatta, lesimította, aztán megtapogatta még egyszer; érzett valamit a zsebében. Belenyúlt a ruhazsebbe, s elmosolyodott, mert tüstént eszébe jutott az aranymadár meg a kisfiú, aki olyan ügyesen elrejtőzött előlük a parton. Igen, ez a fiú golyóstolla itt, ezt külön teszi, bele a retiküljébe, el ne hányódjék valamiképpen.

Fura golyóstoll, vajon honnan való? Szép, mert csillog, úgy csillog, mint egy csillagszóró. Ha csinálnának gyémántból is golyóstollat, azt hinné, gyémánt, de hát bizonyosan valami különleges műanyag. Milyen tinta lehet ebben? Szépen ír?

Lezárta a bőröndjét, odament az asztalához, elővett egy ív papírt. Le próbálta írni a nevét, de a golyóstoll, úgy látszik, rossz volt, újra kellene töltetni, mert semmiféle tinta nem jött belőle. Kár. Karmolászta vele a friss fehér lapot, a tűvékonyságú hegy nyomot hagyott rajta. Anyu meg apu hajnalban mentek ki a repülőtérre, ő még aludt. Csak megcsókolták álmában, aztán elvitte őket az autó, és ő nem látta egyiket sem soha többé. Ha még egyszer, egyetlenegyszer láthatná anyu hajában a fényeket vagy apu szép, magas homlokát a két párhuzamos ránccal a közepén. „Ó, ha rajzolni tudnék!” – gondolta Beáta.

Megállt a keze a papíron.

A vonáskák, melyek összekarcolták a sima lapot, bemélyültek, megszínesedtek. A papír ragyogni kezdett, olyan erősen, hogy Beátának be kellett hunynia a szemét, mert azt érezte, megvakul. Ám szemhéjain is átsütött a különös csillogás, ami a papírról jött, aztán egyszer csak abbamaradt, csupán melege érződött még a kislány bőrén, melege és napfényillata, olyan szag volt a szobában, mint a vízparton napozás után. Beáta felnézett, s egyszeriben peregni kezdtek a könnyei.

A papíron ott volt anyu képe, és ott volt az apué is.

Anyun a zöld blúza volt, amiben elutazott, hosszú fekete haja igazi fénnyel villogott, s apu azt a nyakkendőt viselte, amelyet Beáta vett neki a születésnapjára, orrán egy cseppet le volt csúszva a szemüvege, nyerge alatt, ahogy megnyomódott, piros volt a bőr. A kép igazabb és hívebb volt, mint akármelyik fénykép, és színes is volt, és szinte lélegzett.

„Mi ez? – kérdezte magától a kislány. – Mi történt? Hiszen én nem is tudok rajzolni. Egyetlen négyesem van, rajzból. Mi ez? Mintha fogták volna a kezemet, vagy mintha a toll magától ment volna a papíron. Ezeket a képeket nem én csináltam, hanem valami. Most itt vannak mind a ketten megint, és nekem nem fáj olyan borzasztóan a szívem, hogy nem tudom megőrizni a vonásaikat. Hogy született ez a kép? Válaszul arra a sóhajomra, hogy bárcsak tudnék rajzolni? De ki hallotta meg a gondolatomat, és ki segített? Mi ez? Varázslat?”

Csak ült, nézte a golyóstollat meg a papírt, összefonta az ujjait. Most már nem kívánkozott sírni. Valami olyan édes nyugalom szállta meg, amilyet még sosem érzett, olyan béke, mintha körötte volna mindenki, akit szeret. Figyelte a csöndet, amely körülvette, mint egy burok, s azt érezte, a fájdalom, amely hónapok óta nem hagyta megnyugodni már, egyszerre tovaszállt belőle, mintha valami bezárt, bús madár lett volna, s azt is érezte, hogy nem fog visszatérni többé. Ült, nézett, befelé figyelt, önmagába, alig vette észre, hogy lassanként ráesteledik, s ő csak ott ül az asztalnál, mozdulatlanul, előtte a papíron a dupla képmás.

Az esti harangszó rezzentette fel, ilyentájt szokott Péter hazajönni. Igazán minden gondolatát megosztotta vele, de arról, ami most történt vele, egyszerűen nem tudott volna beszélni. Nem tud beszámolni olyanról, amit maga sem ért, lehetetlen. Hol tartsa a képeket? – kérdezte magától; hol tartsa őket, hogy mindig a keze ügyében legyenek, de ne lássa őket senki? A Beáta nyakában medalion függött aranyláncon, kinyitható, régi ékszer, anyu egy vizsgai ajándéka. Ha pici kép volna, beletehetné, rácsukná az aranyfedelet, sose venné észre senki. De hát nagy kép. Van egy arasz is. Visszapillantott a papírlapra, hogy pontosabban felbecsülje a nagyságát a szemével, s hirtelen olyan gyöngének és tehetetlennek érezte magát a váratlanul rátörő kétségbeeséstől, hogy eleinte meg se tudott moccanni. A papírlap üres volt. A kép eltűnt.

„Álmodtam – gondolta Beáta keserűen. – Meleg van, nyári délután, elfáradtam a rakodásban, és elaludtam. Itt a varázslat megfejtése, ez volt a titok. Bár ne álmodtam volna, akkor nem fájna így, hogy valamit, amim nem is volt, elvesztettem.”

Összeszedte magát, felállt, hogy kimenjen a konyhába, és nekikezdjen teríteni, el akarta terelni a gondolatait a csalódásáról. Már indult volna, amikor a medalion ugrott egyet a nyakában. Nem megrezzent, nem meglódult, nem megmoccant a mozdulatától, hanem ugrott. Mikor nem nyúlt utána, ugrott még egyet, aztán abba se hagyta, a lánc úgy ringatózott, mint a hinta tartókötele.

Hát ez megint mi? Most nem álmodik.

Lekapcsolta a láncot – nem volt könnyű, mert folyton mozgott –, de végül is csak sikerült. Felpattantotta a medalion kis zárját, aztán ki is esett a kezéből azonnal, lepottyant a földre, ahogy elejtették boldog és rémült ujjai. Mert a medalion belsejében ott volt a két tovatűnt kép, szép ügyesen elfeküdt az aranytok két oldalán, csepp volt, akkorka, hogy éppen beleférjen, de ugyanaz a kép volt, ugyanaz a két eleven, csodálatos képmás, amely az imént a papíron látszott. Mikor azt gondolta, a medalionban szeretné őrizni őket, hirtelen megkicsinyítették magukat, lerepültek a papírról, és beleszálltak az aranytokba. Hogyan és miért, azt nem tudja, de csodákon nem is érdemes gondolkozni.

Péter mindjárt észrevette, hogy Beáta valahogy más, mint egyébkor, de nem tett rá megjegyzést, csak magában örült, hogy a kislány szeme fénylik, és nyugodtabb, beszédesebb, vidámabb, mint bármikor az utóbbi időben. Azt mondta, éhes, Beáta a retiküljébe tette az idegen fiú golyóstollát, s kiment a konyhába, hogy vacsorát készítsen. Tett-vett, most minden könnyebben ment, mint máskor, pedig Beáta nem volt gyakorlott háziasszony, ám a tányérok szépen elhelyezkedtek a tálcán, az evőeszközök szinte kisétáltak a fiókokból. Mintha meg lett volna babonázva a keze, olyan szalonnás rántottát sütött Péternek, amilyen jót még sosem ettek, a mosogatással meg nem kellett bajlódnia, a mosogatómedence csapja teljesen különösen viselkedett. Beáta meg mert volna esküdni rá, hogy nagyobbra nőtt a szája, mint amilyen rendes körülmények között volt, mikor alárakják a mosatlant, borzasztót sziszegett, mint a kígyó, óriási vízsugarat köpött a tányérokra, azok meg egyszeriben habtiszták lettek, s ami még különösebb volt, anélkül, hogy megtörölte volna őket, szárazok is.

Péter ivott még egy pohár ürmöst, aztán előszedte az újságokat. Beáta nem akart még lefeküdni, túlságosan tele volt a feje az eseményekkel, azt mondta, kimegy a kertbe, s Péter bólongatott, hogy jól teszi, nézze is egy kicsit a várost a rácson át, holnaptól fogva úgyis akkora csend lesz körötte, hogy egyebet se hall majd, csak a tenger zúgását meg a madarak énekét.

A kislány csakugyan kiment. Nem volt nagy kertjük, de szépen rendben tartották, kertész bácsi és kertész néni ápolta, akik Péter háztartását is ellátták. No, azóta ők is lenn vannak már az öbölben. Beáta felállt az alacsony kerítésre a rács mögött, s kibámult az utcára. Suhantak az autók, nem sok, mert itt a villanegyedben, ebben a vacsora utáni órában már nem volt nagy a forgalom, járókelő már több akadt; aki elhaladt arra, az mind nevetett, fejét csóválta, meg hátrafelé bámult a főtér felé, mintha ott valami érdekes látnivaló volna. A szomszéd ház ablakában egy néni könyökölt, Beáta ismerte, mióta a világon volt, Kíváncsi néninek hívta, mert iszonyúan szeretett mindent tudni. Beátát most nem ostromolta, mert már azt is tudta, másnap hány óra hány perckor akarnak indulni, a postásnak kiáltott le, aki motorbiciklin jött, és a szemközti házba vitt be táviratot, tőle érdeklődte meg, mit néznek és min nevetnek az emberek annyira.

– Azt a kutyalovat vagy mit – felelte a postás. – Majdnem elütöttem. Alig áll a lábán, aztán koffer van a hátára kötve.

– Kutyaló? – mondta Kíváncsi néni. – Olyan nincs. Vagy ló, vagy kutya.

– Igenis van – ellenkezett az ember. – Van bizony. Akkora, mint egy foxi, de ló.

– Haha! – mondta a néni. – Milyen tréfás ma valaki. Haha!

– Nem tréfálok – rázta fejét a kézbesítő –, kutyaló jön arra, ha mondom. Kofferja is van. Patás, a feje meg lyukas.

– Lyukas? – kérdezte Kíváncsi néni felháborodottan. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a főtéren egy kofferos kutyaló gyalogol, akinek a feje lyukas? Mit gondol, bolond vagyok én? És honnan jön az az egyén? Talán a vasútról? Vagy valamelyik tengerparti hotelből hozza azt a koffert? Hiszen maga ivott!

A postás nem felelt, mert látszott a szemén, hogy valami nem szépet válaszolna, ha nem volna jobban nevelt és illedelmesebb, mint Kíváncsi néni. Felelet nélkül továbbrobogott, Kíváncsi néni meg nagy dühösen bevágta az ablakát, még a redőnyét is leeresztette, úgy dohogott magában, hogy kikre bízzák manapság a levelek és táviratok kézbesítését. Hiszen ez az ember teljesen megbízhatatlan, ilyenekből lesznek a gonosztevők.

Kár volt pedig bemennie, mert a főtér felől, ahonnan az utcájuk nyílt, csakugyan arra imbolygott egy kutya nagyságú fehér alak. Nagyon fáradt lehetett, mert alig vánszorgott, a hátára rá volt kötve egy kis koffer. Beáta csak nézte. Különös állat volt, csakugyan patái voltak, és leginkább egy picike lóhoz hasonlított, de nem volt nagyobb egy kutyánál, a homloka közepén meg gomb nagyságú kerek mélyedés volt, mintha leszereltek volna valamit a fejéről.

Volt, aki nevetett rajta, volt, aki hívta, olyan is akadt, aki megütötte, és kergetni próbálta, egy rosszkedvű bácsi egyenesen azt kiáltotta: telefonálni kellene a sintérnek. Mikor a patácskák közelebb kopogtak, Beáta majdnem leesett a kerítésről, mert hallotta, hogy az állat beszél, és értette is, hogy mit beszél:

– Tündérek! Hol vagytok? Ki van erre? Ki segít?

– Ne nyíj, nyavalyás – kiáltotta a rosszkedvű úr –, ne nyíj, mert annál hamarabb sintérkézre kerülsz! Kofferos. Micsoda fenevad!

– Én itt tündérszagot érzek – mondta a furcsa állat –, kérem szépen, ki lakik errefelé a tündérek közül, aki befogadna? Tündérszagot érzek, otthoni szagot. Ki van itt a tündérek közül, feleljen!

Beáta csak nézte. Az aranypaták most értek az ő kerítésük elé.

– Valami tolvaj állat – kiabált a rosszkedvű bácsi –, ott a zsákmánya, ni, a hátán! Koffert lopott!

– Ó, istenem! – mondta az állat panaszosan. – Nem értetek engem, pedig mióta magyarázom, de mit csináljak, ha nem tudtok tündérül? Ez az én kofferom, az én holmim van benne, ami keveset el tudtam hozni magammal. Megyek az állatkertbe, csak előbb vacsorázni szeretnék meg pihenni. Borzasztóan elfáradtam.

Megállt, törölgetni kezdte a szemét mellső patáival.

– Na, most már elég volt – mondta a rosszkedvű úr –, megyek a henteshez, és telefonálok. Hiszen ez az állat beteg, mit tudom én, miféle ragályt áraszt. Potyog a könnye! Soha életemben nem láttam még olyan párát, aki a patájával törölgesse a szemét.

– Könyörgök, ne telefonálj! – mondta a kutyaló. – Mért nem értesz úgy engem, ahogy én értelek? Nem vagyok én beteg, csak fáradt meg éhes, meg boldogtalan. És itt tündérszagot éreztem, azt hittem, végre megpihenhetek. Egy nap óta úton vagyok, mindenhonnan elűztek, vagy meg akartak fogni. Tündérek! Ki van itt közületek? Segítsetek!

– Na, megállj, kofferos!

A rosszkedvű bácsi beszaladt a henteshez. Beáta rémülten leugrott a kerítésről, és kicsapta a kertajtót:

– Gyere, mert sintért hívnak! Gyorsan!

Az állat ránézett szelíd szemével, és elmosolyodott.

– Ugye, mondtam, hogy itt tündér van – szólt –, éreztem a szagát. Már a városon kívül éreztem, azért jöttem erre. Csakhogy megtaláltalak!

Bekocogott a kertajtón, Beáta gyorsan elreteszelte a kaput.

– Erre – suttogta az állatnak, s vitte a hátsó folyosó felől a szobájába. – Erre!

– Mondtam – magyarázta a kutyaló. – A tündérszagot nem lehet félreismerni. Nem is tudtam, hogy a városon is él valaki közülünk. Hogy hívnak, tündér?

Beáta nevetett, azt mondta, Beátának hívják, de ő nem tündér, hanem ember.

– Konvertort vettél be, látom – mondta az állat, kibogozta a kofferszíját, és fáradtan leült –, pont olyan is vagy, mint egy ember. Én Gigi vagyok, az egyszarvú. Megengeded, hogy megfürödjem? Tied ez a ház?

– A nagybátyámé – felelte Beáta, s egy pillanatig habozott, mielőtt kiment volna, hogy megnézze, üres-e a fürdőszoba. Mi lenne, ha Péter el szándékoznék menni valahová ma este, épp most kezdett volna borotválkozni, ő meg beszólna, hogy siessen, adja át a fürdőszobát, mert egy Gigi nevű egyszarvú fürödni szeretne? Péter hallotta újságolvasás közben, hogy kacag fel a kislány, s megörült neki, azt is hallotta, mint zubogtatja a vizet a kádba, úgy látszik, megint meg akar fürödni. De jó, hogy jobb kedvű!

– Van törülközőm, szappanom is – mondta Gigi –, és a szarvamat legalább éjszakára szeretném visszacsavarni. Borzasztóan zavar, hogy nem hordhatom, de olyan feltűnést keltek vele, hogy a kofferban kell tartanom. Azonnal jövök.

Bement a fürdőszobába. Beáta csak állt, s időnként meg-megcsóválta a fejét. Ha nem lett volna ott előtte Gigi nyitott kofferja, amelyben legfelül egy kisujjnyi aranyszarv villogott, azt hitte volna, csak képzelődik. De nem. Ott volt a koffer, a fürdőszobából nesz hallatszott, titokzatos vendége nagyokat sóhajtott a fürdővízben, azt mondogatta: „Be jólesik!” Most nem volna jó, ha rájuk nyitna valaki. Beáta rátolta a reteszt az ajtóra.

Mikor a kis Gigi kijött, mielőtt helyére csavarta volna, hosszasan nézte a szarvát, és sóhajtozott; azt mondta, büntetésből összetörték benne a varázstükröt, nem tudja többé megmondani, mi várható, nem tudja kiolvasni, mi az igazság. Most, hogy lemosta az út porát, csak úgy szikrázott hófehér bundája. Megkérdezte a kislánytól, nem fél-e, hogy bajt hoz magára, ha megtűri a házukban egy éjszakára.

– Mért félnék? – csodálkozott a kislány. – S mért hoznál ránk bajt és hogyan? Nem értem.

– Ha letelik a kiküldetésed, és kiderül, hogy pártul fogtál, esetleg téged is üldözni fognak miattam. Te még nem tudod, hogy száműztek, és soha többé nem szabad visszamennem. Ha te visszatérsz Tündérországba, hogy számolsz el Aterpaternek?

– Mondom, hogy nem vagyok tündér! – kiáltotta Beáta. – Ember vagyok, és fogalmam sincs róla, ki az az Aterpater. Ha téged száműztek, akár örökre is nálunk maradhatsz, majd megkérem a nagybátyámat.

Az arany egyszarvú hosszasan nézte.

– Az nem lehet, hogy ne légy tündér – rázta meg végül a fejét –, mert tündérszagod van, és tudsz velem beszélni. Ha nem vagy tündér, mitől van tündérszagod? A kezedről csak úgy árad. A szobádból is árad. És mitől értesz a nyelvemen? Az emberek nem értenek.

– Sejtelmem sincs – felelte Beáta.

– Én bizony azt hiszem, tündér vagy te – mondta Gigi –, méghozzá nagyon jó, aki embernek tetteted magad, hogy elfogadjam a segítségedet, csakhogy én nem élek vissza a jóságoddal. Csak egy kicsit kipihenem magam, eszem valamit, mert nagyon éhes vagyok, és reggel indulok is tovább. Ebben a városban állatkert van, elmegyek oda, ott csak befogadnak talán. Elég borzasztó lesz ketrecben élni, de más helyem nem lehet az emberi világban, ugyan ki fogna itt pártul egy kis egyszarvút?

Megint kipottyantak a könnyei.

– Mit csináljak, hogy elhidd, hogy nem vagyok tündér? – kiáltotta Beáta. – Én nem tehetek róla, hogy tündérszagom van, és nem is hittem, hogy tündérek élnek a világon. Azt sem értem, amiről beszélsz. Hogy kerültél te ide?

– Persze – mondta Gigi –, ha itt vagy kiküldetésben, akkor nem is tudhatod. Írisz férjhez megy Aterpaterhez, áthelyezte Amalfi kapitányt, hozzám meg eljött tegnap estefelé, azt mondta, ismerjem el Omikron és Jusztin előtt, hogy hazudom, meg hogy részeges vagyok. Azt mondta, ha nem ismerem el, akkor nyilvánosságra jut, hogy Lala kivitte az országból a jogart, és akkor Lalához százezer évig nem szabad szólnia senkinek, és azt is mondta, hogy Aterpater elárulja máskülönben, hogy a királyfinak emberszíve van, és akkor Lalának Tűzgagóvá kell lennie mindörökre. Úgy sírt szegény királynő, és úgy könyörgött, hogy azt gondoltam, én csak egy kis egyszarvú vagyok, értem voltaképpen nem nagy kár, de a királynő anya, és meg kell mentenem a fiát. Beleegyeztem, erre száműztek. Most már érted?

Dehogy értette, csak egy névre figyelt fel: arra, hogy Lala. Nem úgy hívták azt a furcsa kisfiút tegnap? Nem Lalának?

– Egy szót sem értek – válaszolta –, egyetlen szavadat sem, nem tudom, ki Írisz vagy az az Aterpater. Hányszor mondjam már, hogy én nem vagyok tündér? De ezt a nevet, hogy Lala, hallottam már. Bérelünk egy házat ott lenn az öbölben, holnap oda utazunk nyaralni, valami író háza volt, ahol lakni fogunk. Na, hát ott találkoztam azzal a Lalával tegnap. Kisfiú. Szeplős. Fekete kutyája van.

– Nem ismerek semmiféle szeplős kisfiút, akinek kutyája van – rázta a fejét Gigi. – Lala szőke, egy hajfürtje arany, ő a tündérkirálynő fia és a barátom. Ő vitte ki az országból a jogart.

– Jogart soha életemben nem láttam – mondta Beáta. – Jogar szerintem csak múzeumban van vagy filmen. Milyen az a jogar?

– Gyémántból van, hegyes és hosszú.

– Milyen hosszú?

Gigi lemérte az asztal lapján: akkora távolságot mutatott, mint egy ceruza.

– Csodát is tesz. Amit kívánsz, megadja. Meg segít. Mindenben segít. Varázspálca.

Lala?

Gyémánt?

Hosszú és hegyes?

Akkora, mint egy ceruza? Csodát tesz? Segít?

Anyu képe … Apu képe … A képek!

– Várj csak!

Beáta lekapta a sublótról a retiküljét, s kirámolt belőle. Az apró tárgyak közül kigurult a golyóstoll, a kisfiú golyóstolla. Úgy szórta a szikrát, hogy világos lett tőle a szoba.

Gigi nagyot visított, mikor meglátta:

– A királynő jogara! Ütögesd meg vele a szarvacskámat, hátha összeforr a tükröm, és megint tudni fogom, mi az igazság!

Valaki megpróbált benyitni az ajtón, persze a retesz nem engedte. Gigi rémülten elhallgatott.

– A nagybátyám – suttogott Beáta –, ne félj semmit, csak Péter.

– Bemehetek, Bea? – kérdezte a festő. – Én nem tudom, mintha valami nyerítést hallanék a szobádból. Csak nem te nyerítesz?

Gigi a kofferjához trappolt, nagy szomorúan beletette a törülközőjét meg a szappanát.

– Dehogy nyerítek! – kiáltotta ki Beáta. – Hogy nyerítenék, igazán! Ne csomagolj! – súgta oda az egyszarvúnak. – Mondom, hogy a nagybátyám, az nem űz el, ugyan. Nagyon jó ember.

– Mintha beszélgetnél valakivel – mondta az ajtó túlsó felén Péter.

– Igen, vendégem van – szólt Beáta. – Mondd, megengednéd, hogy magunkhoz vegyünk egy kis egyszarvút? Nincs lakása.

„Jóságos isten – gondolta a festő, és még a tenyere is nyirkos lett, úgy megijedt –, ez a csöndes, szomorú kislány! Először nyerít, egész hangosan nyerít, aztán magában beszél, most pedig kényszerképzetei vannak. Talán elérem telefonon a háziorvost.”

Belülről újabb nyerítés hallatszott, ezúttal rendkívül vidám, mintha valaki borzasztóan örülne valaminek.

– A szarvam! – kiabált Gigi. – Megint működik a szarvacskám! Összeforrt a tükre a jogartól. Viszket!

– Beáta – rázta a kilincset Péter –, tessék azonnal kinyitni!

Nem jött válasz, csak még hangosabb nyerítés. Péternek fogalma se volt róla, hogy benn a kis Gigi lecsavarta a szarvát, belenézett, s már visította is, amit a tükörben látott:

 

Derű jön a baj nyomába, megint alszol puha ágyba, nem fog bánat ríkatni, de: orvost akar hívatni!

 

– Jézus Mária! – mondta Beáta. – Ez Péterről szól, Péter akarhat orvost hívatni, azt hiszi, beteg lettem. Péter! Péter!

Elhúzta a reteszt. Péter sóbálvánnyá vált a küszöbön, mert Beáta asztala mellett, az ajtóval szemközti széken ott ült egy egyszarvú.

– Jó estét kívánok – köszönt udvariasan Gigi –, hogy tetszik lenni?

A festő mindebből annyit értett, hogy nyihihi. Meg se tudott szólalni.

– Ez ember – mondta Gigi –, nem tündér, nem ért engem. Mindjárt ki fog kergetni.

– Dehogy kerget ki – mondta Beáta, s felkapta Írisz jogarát –, majd megütögetem ezzel a fülét, mint az imént a te szarvadat, akkor talán tudni fog tündérül. Azt mondtad, a jogar varázspálca is egyben. Péter, kérlek, megengeded, hogy megütögessem a füledet ezzel a jogarral?

„Érdekes, berúgtam – gondolta zsibbadtan a festő. – Egyetlen pohár ürmöst ittam vacsora után, és a fejembe szállt. Persze az is lehet, hogy álmodom. Azt álmodom, hogy Beáta egy világító golyóstollat tesz a fülemhez, és megsimogatja mind a kettőt. Lehet, a bab teszi, amit délben ettem. Uramisten, hisz ez az állat beszél!”

Az egyszarvú leszállt a székről, odalépett Péterhez, és bemutatkozott:

– Gigi vagyok, a kis Gigi. Most már érted a szavamat?

– Hogyne, kérem – felelte Péter. Alig mozgott a nyelve.

– Megengeded, hogy nálatok töltsem az éjszakát? Holnap korán reggel elmegyek, de éjjel nem mászkálhatok az utcán, és az állatkert ilyenkor be van zárva. Reggel kilencig nem jelentkezhetem.

– Ugyan már – mondta Beáta –, hagyd azt az állatkertet! Ugye, Péter, itt maradhat nálunk? Szegényt kiutasították Tündérországból, most sem otthona, se barátja, és ha mi be nem fogadjuk, az állatkertben kell laknia élete végéig, ami igazán borzasztó.

– Tessék csak nálunk maradni – mondta Péter udvariasan, s várta, mikor ébred fel, de az álomnak sehogy sem akart vége szakadni –, nagyon szívesen látom, hogyne. Legalább Beáta nem lesz egyedül. Holnap mi úgyis nyaralni utazunk, tessék csak velünk tartani, nyilván hasznára lesz a tengeri levegő. Az Író öble nagyon kellemes.

Beáta hálásan rámosolygott, Gigi meghajolt.

– Képzeld – mondta a kislány –, Gigi azt mondja, az a Lala nevű fiú, akivel tegnap találkoztunk, nem is ember, hanem tündér.

– Tündér – ismételte a festő reszkető hangon. – Érdekes. Gigi lekapta a szarvát, és belenézett.

 

Azt gondolja, hogy részeg, nem érti az egészet!

 

– olvasta ki nevetve. – Az elején kell kezdenem mindent, hogy megértsétek. Van kedved meghallgatni?

– Hogyne volna – felelte Péter, és nagyot nyelt. Az csak igazán természetes dolog, hogy az ember egy egyszarvúval ül az unokahúga szobájában, és erről-arról elbeszélget vele. Gigi engedélyt kért, hogy előbb megvacsorázzék, evett a kofferjából egy kis zabot, Péter meg elővette a pipáját. Akár álmodik, akár részeg, ez az egyszarvú nyilvánvalóan el akar valamit mesélni neki, s ehhez nem fog ártani a pipázás.

Nemhiába dicsérte mindig Omikron a fogalmazási készségét, Gigi jó előadónak bizonyult. Voltaképpen Beáta is csak most fogta fel, kit mentett meg a rosszkedvű úr elől az imént, s hogy voltaképpen miféle táj is az, ahol a nyári vakációjukat akarják tölteni. Péter pipája elaludt a nagy figyelésben, s mikor Gigi befejezte a mondókáját, se nem nevetett, sem azt nem hitte többé, hogy valami különös álom lepte meg, vagy az ürmös volt ártalmára, csak nézett komolyan Beátára, akit délután óta mintha kicseréltek volna, nyugodt, színes, derült lett az arca, meg a kis egyszarvúra, aki ott ült vele szemben egy alacsony székben, s őt figyelte ártatlan szemével.

– Ha így történt, ahogy mondod – szólalt meg végre –, akkor nálatok nagyon különös dolgok történnek Tündérországban. Hogy engedhettek ekkora hatalmat annak a varázslónak?

– A legnagyobb tudós egyenrangú az uralkodóval – mondta Gigi –, ez a törvény.

– No de milyen sorsa lesz annak a szegény Írisznek? – kérdezte a festő. – Elgondolni is rossz! Hát ki menti meg attól az Aterpatertől?

– Nem mentheti meg senki – mondta búsan a kis Gigi –, hát hiszen amit elmondtam, azt énkívülem nem tudja senki. Lala legkevésbé.

– És ha tudná is – szólt közbe Beáta –, akkor se változnék semmi, mert nyilván nem menne el Tűzgagónak a föld alá. Rémes lehet, Tűzgagónak lenni, és mindörökre!

– Persze azért meg kellene mondani neki – mondta Péter. – Lehet, hogy nem menne el Tűzgagónak, és nem is tudna csinálni semmit, de mégis sejtenie kellene, mire vállalkozik miatta az édesanyja. A királynő odaadott érte mindent, a boldogságát, a lelki nyugalmát. Ezt azért mégis tudnia kellene egy gyereknek!

– De ki mondja meg neki? – kérdezte Beáta.

– Hát azt nem tudom – felelte Péter. – Talán ha elmegyünk az Író öblébe, te magad vagy a kis Gigi. Csak kijön megint a partra, ahogy tegnap kijött. Visszaadjátok a jogarát, és megmondjátok neki, mi az igazság. Nem lehet bajod abból, hogy olyan közel fogsz élni hajdani hazádhoz, kis Gigi?

– Nem – rázta a fejét az egyszarvú –, száműzött tündér csak haza nem térhet, de tündér többé nem bánthatja őt. Ez is törvény.

– Akkor feküdjetek – állt fel a festő. – Beáta, vess ágyat valahol a vendégnek, és aludjatok. Holnap korán kelünk, minél hamarabb lenn szeretnék lenni a tengernél.

Megcsókolta Beátát, s kifelé indult. A küszöbön, ahogy visszanézett, megcsóválta a fejét. A kis Gigi éppen ágyazni segített Beátának két összetolt karosszékben; azt mondta, otthon is ilyesmi ágya volt. Soha nem látott még egyszarvút ágyat vetni.

Lala rég nem volt olyan jókedvű, mint azon a délutánon, amelyen visszaérkezett hazájába, pedig olyan fáradtnak érezte magát, hogy majd leszakadt a karja. A munka, amelyet a parton végzett, a titok, hogy pénze van, emberpénze meg névjegye, címe Kormorántól, olyan mulatságos emlékké vált számára, hogy folyton megnevettette, s mikor leszállt a futárösvényről, s még nem tündér, hanem emberkisfiú formájában beszaladt a palotába, észre se vette Omikront és Jusztint, akik ott jöttek el mellette, nem is köszönt nekik. A két főtündér abbahagyta a beszélgetést, rosszkedvűen pillantott utána.

Jusztin és Omikron amúgy sem érezte magát jól ezekben az órákban. Minél több idő telt el attól számítva, hogy a kis Giginek el kellett hagynia az országot, annál nehezebb lett a szívük. Jusztin e percben őszintén csodálkozott magán is, Omikronon is, hogy történhetett meg, hogy nem állt jobban ellen az eseményeknek, vagy nem foglalkozott behatóbban Gigi és Írisz ügyével, s el is határozta, hogy bemegy Csillhez a patikába, és elpanaszolja neki: előző este óta valami sajátságos gyöngeséget érez, s mintha az akaratereje se volna a régi, nem tud úgy igazán se tiltakozni, sem ellentmondani. Ragály lenne Tündérországban? – találgatták Omikronnal. Majdnem lehetetlen, sose volt. Mert Omikron is hasonlóról panaszkodott, s éppolyan keservesen érezte magát, mint Jusztin. Amellett a csodaszemüveg még mindig nem került meg, ez pedig a legnagyobb csapás volt, ami csak az országot érhette. Meg kell ezt beszélniök régi barátukkal, Csill-lel.

Éppen hozzá igyekeztek, amikor meglátták az emberálruhás Lalát, aki leszállt a futárösvényről, s berohant a palotakapun. Trappolt, mint az embergyerekek, a karja piszkos volt, az inge is poros, mintha cipekedett volna. Omikron megcsóválta a fejét.

– Csóválhatod – mondta neki Meccs, aki kinn levegőzött a palota előtt, s akinek szintén nem volt jókedve –, hát hiszen ez borzasztó. Tudod, hogy akkor jön, akkor megy ezentúl, amikor akar? Tudod, hogy külön engedély nélkül is használhat konvertort meg nonvideort? Tudod, hogy minden szabad neki ezután?

– Hogyhogy minden szabad? – kérdezte felháborodottan Omikron.

– Dehogy szabad minden! – mondta Jusztin. – Nem nagykorú. A királyfit sem illeti meg más jog, mint a többi gyereket.

Meccs lejjebb eresztette a hangját, még körül is nézett, mielőtt folytatta volna:

– A varázsló úr a kedvében akar járni.

– A varázsló úr majd jól elrontja, aztán hogy szedem rendbe? – mondta dühösen Omikron. – A varázsló úr varázsoljon, az a mestersége, nem ért ő a gyerekneveléshez. Nem úgy nevelünk, hogy neki a gyeplőt, aztán hajrá, mikor még nincs az illetőnek hozzá való esze! Hová vezet ez?

– Milyen jóleső, hogy velem foglalkoztok – szólalt meg a palota felett, valamelyik felhőből Aterpater hangja –, de csakugyan milyen hízelgő, hogy ennyit gondoltok rám! Meccs, kedvesem, ha ilyen kevéssé őrzöd a palota titkait, igazán kereshetnél magadnak új állomáshelyet, jó fiam. Nem akarnád követni a derék Amalfi kapitányt? A fekete határon olyan nagy a csend, egész nap beszélhetnél a kőmadaraknak, örömödre.

Meccs elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél.

– Egyáltalán nem bánom, hogy meghallottál, Aterpater – szólt Jusztin méltósággal –, sőt örülök. Gyermeknek nem jár konvertor, nem jár nonvideor sem, és egyáltalán: éppen a tegnapi államtanácson mondtunk ki általános zárlatot a csodaszerekre. Kisfiú nem csavaroghat, és nem élvezhet olyan jogokat, mint a felnőtt tündérek, mert még nem eléggé érett.

– Ó, be hálás vagyok, hogy ilyen kiváló mesterek őrködnek az ország rendjén! – válaszolt Aterpater olyan hangon, mint a csalogány. – Majd megbeszélünk mindent, Jusztinom, a kis királyfi nevelését is, jó Omikron.

Meccs nem mert többé mukkanni, még legyinteni sem, nem tudta, nem látja-e véletlenül a varázsló valahonnan. Írisz, aki mindent hallott, megtörölte a szemét kétségbeesésében, mert elindultak a könnyei arra a gondolatra, hogy ezzel a varázslóval kell élnie mindörökre.

Omikron és Jusztin nem is szóltak többet, míg meg nem érkeztek a patikához, csak rá-rápillantottak egymásra, és sűrűn csóválták a fejüket. Úgy látszik, a különös járvány a varázslót sem kíméli. Hogy beszélt velük! Ha volna ilyen Tündérföldön, már-már azt hinnék, kicsúfolta őket. A legnagyobb tudós! Nem, lehetetlen. De úgy látszik, Aterpater akarata is gyengül, azért enged Lalának.

Csill máskor mindig megörült nekik, ha felkeresték, félretette a munkáját vagy a kottáit, azonnal hozta az örömszörpöt; most éppen csak hogy fogadta a köszönésüket, és rosszkedvűen billegtette finom mérlegét. A két főtündér most látta először szakáll nélkül, Omikron egész megszédült ijedtében, de sokkal jobban tudta, mi illik, mintsem megjegyzést tett volna. Hát ha valaki ki akarja szaggatni a szakállát, csak tegye, mindenesetre nyugtalanító jelenség.

– Nagyon aggódunk, Csill – mondta Jusztin. – Hallottad, mi történt?

Csill nyögött.

– Itt ez az Írisz-ügy, az Amalfi-ügy, a Gigi-ügy, s most már, úgy látszik, Lala-ügy is lesz. Az a kisfiú folyton ember alakban jár-kel az országban. Már szinte bánom, hogy az államtanács megszavazta a kívánságát, s kérésére megengedte egy Péter nevű tájképfestőnek meg Beátának, az árva gyereknek az Író öblében való letelepedést. Ez a fiú belebolondult az emberekbe.

Csill megint nyögött.

– Amellett valami rejtélyes ragály van terjedőben – vette át a szót Omikron –, én nem tudom, mi van velünk tegnap óta. Valahogy gyengülünk.

Csill sűrűn verdesett ezüstpilláival, mint akit valami kellemetlen fény vakít.

– És a szemüveg – mondta Jusztin –, a szemüvegem, ami eltűnt. Igazán nem szívesen beszélek erről, de jelentenem kell a királynőnek az eltűnését, mert amíg az nincs meg, itt minden megtörténhetik.

Csill felsikoltott, ettől úgy megijedtek mind a ketten, hogy Omikron félelmében belekapaszkodott Jusztin kezébe. Soha életében nem hallotta még a patikust sikoltani.

– A szemüveg! – sikoltotta Csill. – A királynő, Amalfi, a kis Gigi, és már meg a szemüveged. És mindez miattam. MIATTAM!

Szakálla már nem volt, hát a haját kezdte tépdesni. Kencefice berohant a nagy sikoltozásra, Jusztin meg Omikron úgy menekültek ki a patikából, mintha Csillné seprűt fogott volna rájuk.

– Megőrült szegény – lihegte Jusztin. – Megháborodott. Most bolond a patikusunk, mit csináljunk? Még hogy őmiatta van minden!

– Szerencsétlen napok – nyögött Omikron. – Szegény jó barátunk, szegény Csill. Azonnal közölnünk kell a királynővel.

Visszaballagtak a palotába. Írisz szerencsére egyedül volt, a varázsló nemrég tért meg a saját házába, a királynő a kisfiút faggatta, mit végzett a parton, de a királyfi csak nevetett, s annyit volt hajlandó elárulni, hogy ilyen jól még nem játszott életében. A jogar? Hát az, sajnos, nincs meg. A szikla azt mondta, elvitte az emberkislány, de sebaj, az emberek rövidesen visszatérnek, a bútorzatuk valami kertész bácsival meg kertész nénivel már meg is érkezett.

Írisz szíve elszorult. Úgy reménykedett, hogy a jogar hazakerül, hogy legalább attól a rettegéstől megszabadulhat, amit a jogar távolléte jelentett. Mi lesz, ha az emberkislány elhányja azt a jogart, ha nem vigyáz rá, vagy valahol ottfelejti? Amíg nincs a palotában, mindig rájöhet valaki, hogy Lala kivitte innen, és hátha követeli, amit a törvény előír, hogy százezer évig ne szóljon a fiához?

Valósággal megkönnyebbült, mikor a két főtündér megérkezett; azt remélte, elterelik a gondolatait a jogarról, de tőlük se hallott semmi kellemest. Jusztin szemüvegének eltűnését nem értette, Csill pedig soha életében nem volt más, mint amilyennek megismerte: csendes, szelíd, kis sovány tündér, aki folyton csak otthon ült, olvasgatott, kertészkedett, muzsikált, vagy megcsinálta laboratóriumában azokat a recepteket, amelyeket Aterpater írt. Megőrült! Micsoda rémes időszak virradt rájuk, egy idő óta csak bánat éri, csak szomorúság.

Lalának esze ágában sem volt kimenni, mikor a vendégek érkeztek, a varázsló azt ígérte neki a reggelinél, hogy ezentúl azt teheti, amit akar, s a királyfi mindig szerette volna végighallgatni a főtündérek tanácskozását. Most nem volt benne öröme, hogy benn maradt, mert Omikron rá is terítette a vizes lepedőt, s Lala végighallgathatta, mi a véleménye a viselkedéséről. Írisz lesütötte a szemét. Tudta ő jól, hogy a tündérek nevelőjének igaza van, de azt is tudta, hogy Aterpater ellen nem tehetnek semmit, a varázsló pedig azt akarja, hogy Lala megszeresse őt, s ezt azzal akarja elérni, hogy mindent ráhagy. Nem szólt egy szót sem.

– Bocsáss meg, hogy fájó pontot érintek – mondta Omikron tisztelettel –, nem szeretnélek megbántani, Írisz, de a kapitány jobban nevelte a fiút. Amíg a kapitánnyal járt, vagy a gárdaszobában volt, mindig valami hasznos tündértevékenységre oktatták, nem csavargásra. Csodálom, hogy ilyen hamar elfelejtetted Amalfit, Lala, pedig csak jót kaptál tőle, csak jót.

– Én nem értem – csodálkozott a királyfi –, ma már másodszor nyaggattok engem azzal az Amalfival. Soha életemben nem volt Amalfi nevű ismerősöm.

– Hogyhogy nem volt? – háborodott fel Jusztin. – A legjobb barátod volt, szót fogadtál neki boldogan. A barátot nem szabad elfeledni, ha rossz sorba jut. Ez is törvény.

– No de ha nem tudom, kiről beszélsz! – kiáltotta Lala. – Ma reggel már apukám is említette, akkor sem értettem. Nem akarok én elfelejteni senkit sem amiatt, ha rossz sorba jut, de ha egyszer nem ismerem. Ki az az Amalfi?

– Fiam – mondta Omikron riadtan –, mutasd a fejedet!

Lala odatartotta a buksiját. Omikron ügyes kis tündérkeze végigtapogatta a koponyáját. Nem talált semmi rendellenességet. Pedig itt valami nincs rendben!

– Járvány van, királynő – szólt csüggedten –, valami rejtelmes betegség garázdálkodik az országban, amitől se Jusztin nem a régi, se magam, mert meggyengült az akaratunk, amitől Csill megőrült, s ami most a királyfit támadta meg. Elfelejteni Amalfit! Hiszen minden tanítványom között Lalának van a legjobb emlékezőtehetsége.

– Gigire sem emlékszel? – kérdezte Jusztin. – A kis Gigire?

Lala azt mondta, nem.

– Iszonyú! – sóhajtott Omikron. – Igazán rettenetes. És Csill. Hát mi legyen Csill-lel? Álljon be Kencefice a helyére? Ő is képzett gyógyszerész.

– Majd a varázsló eldönti – felelte Írisz.

– Te döntöd el, királynő – tiltakozott Jusztin –, te vagy az uralkodó, hál’ istennek. Kérlek, estére intézkedj. Nem maradhat a patika felügyelet nélkül. Legjobb volna talán, ha elküldenéd Csillhez a vőlegényedet, ő a tudós orvos, gyógyítsa meg. Csill nagy kincs, mivé leszünk nélküle? És arra is megkérheted, szóljon a halának, nem tudja-e véletlenül, ki az az elvetemült, aki ellopta a szemüvegemet, ami nélkül nem tudok tájékozódni. A Néma Hal tudja a titkokat.

Mikor Írisz egyedül maradt Lalával, étvágytalanul kavargatta az uzsonnáját. A kisfiú valósággal falt, ennek örült, hát hiszen minden ezért a gyerekért történik, legalább az legyen boldog és önfeledt. Ám Lala, sajnos, csak éhes volt, nem önfeledt, homlokán összefutottak a ráncok, úgy törte a fejét valamin.

– Mondd, anyu, lehet, hogy én hülyülök? – kérdezte, s Írisz bánatában is elnevette magát, azt mondta, nem szabad ilyen csúnyán beszélni, nem illik egy tündérgyerekhez.

– De nem gondolod, igazán? – gondolkozott hangosan a kisfiú. – Meg kellene kérdeznünk apukámat. Amalfi meg Gigi. Ezek szerint voltak itt ilyen nevű tündérek, és én úgy elfelejtettem őket, mintha sose lettek volna. Ki volt az az Amalfi, anyu?

– Egy kapitány – lehelte a királynő, s most, hogy a kapitányra gondolt, s megint érezte, mennyire szereti, és menynyire hiányzik neki, Aterpater jegygyűrűje olyat szorított az ujján, hogy belefehéredett.

– És hova lett? – faggatta Lala.

– Elment messzire. Nem jön vissza többé ő sem, a kis Gigi sem.

– Borzasztóan zavar, hogy nem tudok rájuk emlékezni – mondta Lala –, ilyen még nem is fordult velem elő, mióta élek. Pedig egyébként csuda jól érzem magam. Azt hiszem, anyu, én még sosem éreztem magam ilyen jól. Mióta az eszemet tudom, mindig szerettem volna szabadon járni-kelni. Olyan boldog vagyok, hogy apukám megengedte.

– Boldog vagy – ismételte Írisz, és felsóhajtott. – Legyél is az. Anyád mindent megtesz, hogy boldog légy.

– Apuka is! – szólt ki Aterpater hangja a falból, s a királynő megborzadt, részint attól, hogy ami szót itt kiejt, azt Aterpater meghallja a mindent halló készülékén, s ugyan mi lett volna, ha másképpen beszél a gyereknek Amalfi kapitányról, mint ahogy tette, részint meg attól, hogy a varázsló „apuká”-nak nevezte magát, mert senkit a világon nem ismert, aki kevésbé lett volna alkalmasabb arra, hogy „apuka” legyen, mint Aterpater.

– Sietek hozzátok – mondta Aterpater. – Rég nem mulatoztunk együtt, kedveskéim. Megvan a jogarocska?

„Mintha nem tudná, hogy nincs – gondolta Írisz keserűen –, hamarabb tudta, mint én, hogy a kislány elvitte, ha ugyan igaz, hogy a kislány vitte el. Lehet, hogy a varázsló rejtegeti, nála van, mióta eltűnt.” Mindent feltételezett Aterpaterről!

– Nincsen! – kiáltotta Lala vígan. – Ellenben remekül mulattam a parton. Kiengedsz holnap is?

– Mindennap – felelte a varázsló –, hát hiszen megígértem. Várjatok szépen rám, rövidesen értetek repülök. Elmegyünk valahová hármasban kirándulni.

Elhallgatott, és Írisz tudta, hogy pár perc múlva valóban itt lesz, s a gondolat, hogy a gyereke a varázsló közelében legyen, mint mindig, most is megriasztotta. Törte a fejét, mivel távolíthatná el Lalát innen. Neki mindegy, az ő boldogságának már vége, de a kisfiú ne időzzék Aterpaterrel, ha nem feltétlenül szükséges. Aterpater gonosz.

– Kisfiam – mondta sebesen –, el kellene futnod a patikába. Hallom, szegény Csill beteg. Bemenned nem szabad, mert hátha csakugyan őrjöng, csak Kencefice nénivel beszélj a gyógyszertárban, tőle kérdezd meg, jobban van-e, és nincs-e valami kívánsága. Vigyél neki virágot, és légy nagyon kedves és udvarias, mintha igazán felnőtt volnál. Nagyon szépen kérlek, hagyd abba a vicceket mára. Tessék azonnal visszaváltozni. Nem járkálhatsz ember alakban Tündérföldön. Nagyon rossz vért szül.

– Miért? – nevetett Lala, de engedelmesen visszaváltozott tündérnek. – Én nagyon szeretek ember lenni. Én voltaképpen szívesen lennék ember. Az olyan muris.

A királynő szomorúan megcsóválta a fejét, de nem vitatkozott vele, mert azt akarta, hogy minél hamarabb kinn legyen a házból. Lala látogatóruhát húzott, anyja kedvéért még szárnyat is vett, pedig azt nem nagyon szeretett, mert csak iskolás szárnya volt, s mikor visszatért a szobájából, hogy elbúcsúzzék, és karja tele volt tündérpitypanggal, amit a palotakertben szedett, olyan szép volt, olyan kedves, hogy Írisz nem tudta megállni, kitárta felé a karját. Lala odaszállt hozzá, arcát odasimította anyja arcához.

– Nagyon jó boldognak lenni – mondta a királyfi. – Csuda jó. Ugye, te is nagyon boldog vagy, anyu?

– Nagyon – felelte Írisz, és elsírta magát. – Látod, mennyire, még sírok is. – Még akkor is potyogott a könnye állítólagos boldogságában, amikor Lala már kinn szállt a tündérúton, illedelmesen aprókat verve a szárnyacskájával, mintha nem is volna emberszíve.

Ha igazi tündérgyerek lett volna, engedelmeskedik az anyjának, s csak a gyógyszertárba megy be, Kenceficéhez, ahogy parancsolták, mert a tündérek irtóznak a rendkívülitől, a szomorúságtól, a veszedelmestől, és ki nem állhatják a betegséget, ám Lala kíváncsi volt, mert emberszívvel született, Csillt is szerette, azt gondolta, még sose látott bolondot, hát ha a patikus csakugyan az, amint Omikron és Jusztin állítják, ő bizony megnézi, legalábbis messziről, mondjuk, az ablakpárkányról, hogy ha Csill őrületében bántani akarná, azonnal el tudjon menekülni.

Az udvar felé került hát, Csill házának hátsó frontjához, amely a gyümölcsöskertre nyílt, s átrepült a kerítésen. „Szégyen – gondolta Tás, a postás, aki éppen a patikával szemben kézbesítette a leveleket –, igazán illetlenség! Egy tündér a kapun át repül be, de előbb csönget, és addig a levegőben köröz, amíg ki nem nyitják neki a kaput, nem pedig átszáll a kerítésen, mint egy dongó. Micsoda fiatalság!” Lala keresztülhussant a gyümölcsöskerten, leereszkedett Csill hálószobájának az ablakpárkányára, és benézett.

Azt hitte, a gyógyszerész fekszik, de nem ágyban találta; Csill fel s alá járt a szobájában, és valóban bolondnak látszott, mert öklözte a fejét. Akkorákat ütött a homlokára meg az orcáira, hogy csak úgy csattant, már mindenütt dagadt volt a képe, a feje teteje meg olyan, mint egy golyó, mert ekkorra Csill már minden hajaszálát is kitépte. Elég furcsa látvány volt, de nem ijesztő.

– Jó napot kívánok – kiáltott be Lala, mert eszébe jutott, hogy ezúttal Csillre is ráfér valami különleges jókívánság –, anyukám küldött virággal, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Beljebb mehetek, vagy maradjak itt, mert esetleg bántasz? Igaz, hogy megőrültél?

– Nem sok híja van – felelte Csill sötéten –, de olyan őrült azért sose lennék, hogy kisgyereket bántsak. Gyere be, királyfi!

Lala a biztonság kedvéért azért ott maradt a párkányon.

– Hova lett a hajad? – érdeklődött. – Borzasztóan különös vagy kopaszon. Nem bánja a feleséged?

– Nem érdekel sem a hajam, sem a feleségem – felelte Csill.

– Anyukám kérdezteti, nincs-e valami kívánságod.

– Nincs semmi, köszönöm.

– Rémes, mennyien betegek – mondta Lala, aki ráemlékezett, hogy Írisz a lelkére kötötte: legyen rendkívül kedves és udvarias –, Omikron és Jusztin azt mondta, valami baj van az akaratával, te a hajadat meg a szakálladat tépted ki, és a fejed vered, én meg felejtek. Nehéz idők! – sóhajtotta finoman, ahogy néha Meccstől hallotta, amikor a főkamarásnak úgy esett a szolgálata, hogy nem tudott elmenni futballmérkőzésre.

Csill abbahagyta a feje ütögetését, figyelmesen ránézett a kisfiúra. A tekintete tiszta volt, éppolyan, mint máskor.

– Van valami baj az Omikron és a Jusztin akaratával?

– Persze. Anyukámnak mesélték, hogy emiatt jöttek volna hozzád, de nem lehetett tanácsot kérni tőled, mert éppen megőrültél.

– Aha – mondta Csill –, aha! Az akaratuk. A nonprotesztó, amit megetethetett velük a hitvány. Nonprotesztót kaptak a boldogtalanok. Kezdem érteni. Aha! Aha!

„Sült bolond – gondolta Lala –, szegény Csill! Ugyan hogy értené? Összevissza motyog sose hallott gyógyszerneveket.”

– És ugye, én – folytatta jólelkűen, hogy abbahagyassa vele az aházást, mert félt, megint rosszabbul lesz, és tombolni fog –, én is itt vagyok, látod? Romlik a fejem.

– A te fejed?

Csill halványan elmosolyodott. „Jó téma – örült meg Lala. – Erről kell beszélni, ettől vidámabb.”

– Kérlek szépen, ma már másodszor hallom, hogy nekem emlékeznem kellene valami Amalfi kapitányra meg egy kis Gigi nevű illetőre, és fogalmam sincs, kik lehettek. Borzasztó, ugye? Nem találod? Felejtek, ilyen fiatalon. Alig múltam tíz.

– Nem emlékszel Amalfira és a kis Gigire? – kérdezte suttogva Csill. – Barátod volt mindkettő, anyádon kívül Amalfit szeretted legjobban a világon. Nem emlékszel rá?

Lala nevetve rázta a fejét, s azt mondta: nem.

– Nem emlékszik! – sikoltott Csill akkorát, hogy Lala ijedtében leesett az ablakpárkányról, és kész szerencse, hogy szárny volt rajta, így legalább nem ütötte meg magát, csak riadtan körözött Csill birsalmafái között. – Hát mi van ebben az országban, hogy a királyfi nem emlékszik? Mi van itt? Mi van itt? MI VAN ITT?

Olyan borzasztóan sikoltozott, hogy Csillné berohant a patikából, kezében egy pohár tündérricinussal. Csill visított, ütötte a fejét, Lala meg kinn repdesett a fák közt, s a kertkapu felé tekingetett, gondolta, jó lesz, ha hamarosan odébbáll.

– Csill – kiáltott Kencefice –, édes férjem, ne kiálts! Hozok neked egy kis idegcsillapítót!

– Ki innen! – ordította Csill. – Ki innen, de azonnal! – és Kencefice sírva szaladt ki, és el is ejtette a tündérricinust, mert százkilencvenkilencezer éve volt már férjnél, de soha mást nem hallott a gyógyszerésztől, csak becéző szavakat. A királyfi szaporán repült kifelé, a virágját otthagyta a párkányon. Bolond szegény Csill, nem is kétséges, ő mindenesetre hazamegy.

– Lala – hallotta meg a nevét halkan, s akkor megállt a levegőben. Csill szólt utána, csöndesen, mint mindig, amikor beszélt. Most piros se volt, a fejét sem ütötte, olyannak látszott, mint bármikor egészséges korában. Lala habozva körözött, nem akaródzott visszamennie.

– Gyere vissza, királyfi, nem visítok többé, és a fejemet sem ütöm. Már elmúlt. Nem vagyok bolond, csak bánt valami. Gyere vissza, fiam!

Ha Lala igazi tündér lett volna, rá se figyel, mert a tündérek félénkek voltak, és nem kedvelték az izgalmakat. Ám Lalának emberszíve volt, s az akárhogy is dobogott, visszahúzta az ablakpárkányra.

– Nem szedsz te valami gyógyszert? – kérdezte Csill.

Lala azt felelte, olykor konvertort, de hát az nem tesz senkit sem feledékennyé.

– Ezenkívül?

Lala a fejét rázta.

– Mit reggeliztél?

– Amit szoktam – mondta Lala. – Ugyanazt, amit anyukám meg apukám.

– Apukád?

– Aterpater. Újabban velünk étkezik.

– Veletek étkezik – ismételte Csill elgondolkozva, és megsimogatta a feje tetejét, mert fájt, ahol kitépte a haját. – Aha!

– Kérlek, ne kezd újra az aházást, mert az borzasztó! – kérte Lala.

Csill messze nézett, mintha nem hallaná, amit mond, aztán egyszer csak ráemelte a szemét.

– Királyfi – mondta olyan komolyan, amilyen komolyan még soha senki nem szólt Lalához –, ebben az országban iszonyú dolgok történnek, és ezekért az iszonyú dolgokért valamiképpen én vagyok felelős. Ezért vagyok olyan boldogtalan, és ezért téptem ki a hajamat meg a szakállamat. De tudunk rajta segíteni. Ide figyelj!

Most olyan halkan beszélt, hogy alig mozgott a szája.

– Neked emlékezned kell Amalfi kapitányra és a kis Gigire is, mert egészséges tündér vagy, és mert elsősorban neked van okod emlékezni rájuk. Ha mégsem emlékszel, akkor neked valamit beadtak, amitől elfelejtetted őket, akkor neked nunkvámot adtak be, amiből két napon át naponta kétszer kell bevenni, és az ember örökre elfelejti azt, amit a szer beadója kívánt. Te ma reggel kaphattad az elsőt, a másodikat este kell beadni neked, különben eszedbe jut, amit el akarnak feledtetni veled. Figyelj ma a vacsoránál, és mihelyt befejezted, azonnal menj a szobádba, és vedd be, amit adok. Iterum a neve ennek a szernek, ez elmulasztja a nunkvám hatását, s egy idő múlva ismét emlékezni fogsz mindenre.

Csill kirántott a falból egy titkos fiókot, s odaadott belőle Lalának egy golyócskát. A kisfiú forgatta, nézte, Csill pedig megsimogatta a haját, és a királyfi érezte, hogy Csill csakugyan nem bolond, csak valami miatt feldúlt, és borzasztóan szomorú.

– Most menj! – mondta a gyógyszerész. – Elöl menj ki, a lakáson át, és szólj a feleségemnek, hogy jöjjön be, mert bocsánatot akarok tőle kérni. És hallgass arról, amit tőlem hallottál, mert az országot mented meg, ha engedelmeskedel. Mielőtt hazamennél, szólj be Jusztinhoz és Omikronhoz is, hogy feltétlenül látogassanak meg vacsora után, életbe vágóan fontos, hogy eljöjjenek. Nincs mitől tartaniok, mondd meg nekik, hogy már meggyógyultam.

– Csillem – hallatszott egy aggódó hang az ajtórésen át –, Csill, édes férjem, jobban vagy?

– Jobban vagyok, Kenceficém – mondta Csill szelíden. – Tulajdonképpen már teljesen jól is vagyok. Gyere be, jó feleségem, hadd kérleljelek meg, amiért az előbb olyan durva voltam. Menj, királyfi!

Lala összeszorította a markát, furcsa érzés volt az iterumot tartani, bizsergette a tenyerét, mintha elektromos volna. Engedelmesen kirepült Csill patikájából.

Tündérországban az volt a szokás, hogy ahol menyasszony lakott, az eljegyzés napjától kezdve az esküvőig virágban állt a ház. Írisz palotája is olyan volt, mint valami virágkereskedés kirakata ezen az estén, amikor – körülbelül abban az órában, hogy Kíváncsi néni ittasnak nevezte a postást, és a kutyaló fáradt patácskái bekopogtak Beátáék kertjébe – a tündérkirálynőnél is vacsorához láttak. Hármasban ültek az asztalnál, Aterpater, a királynő és Lala, aznap nem volt meghíva idegen. Lala olyan csöndes volt, mint az egér. „Apuka” borzasztóan kedves volt most is, nehéz volt elképzelni, hogy komoly baj lehet az országban, „apuka” elvégre mindent szokott tudni, ha baj volna, intézkednék.

A királynőn is ott csillogott minden ünnepi ékessége, csevegett, kacagott – ugyan mi lehet az a rossz, amire Csill utalt? És mért adnának neki nunkvámot vagy mit, és kicsoda? Ugyan ki? Ha nem látta volna a gyógyszerészen, milyen izgatott és boldogtalan, és nem azon a kétségbeesésében is higgadt hangon kéri, hogy figyeljen minden szavára, és vacsora után tüstént vegye be az iterumot, Lala valószínűleg nem is csinál semmit, ám Csill szavai annyira az emlékezetébe rögzültek, hogy szinte nem is tudott másra gondolni.

– Mi baja van az én kedvesem szép kezének? – kérdezte Aterpater.

Írisz ölébe eresztette a balját.

– No, csak nem dugjuk el?

„Apuka” megfogta a királynő kezét, s felemelte. A fekete jegygyűrű körül piros és gyulladt volt a bőr. A varázsló elnevette magát, és azt kérdezte:

– Szorít? Szorít?

A nevetése leesett a tányérjára, és kis kígyóvá lett, ott kunkorgott, hajlongott az étel tetején. Aterpater dühösen ráfújt, akkor eltűnt, szétfoszlott. Lala riadtan nézett egyikről a másikra. Anyja mosolya mögött most már meglátta a fáradtságot, és „apuka” … Hát hogy lehet az, hogy valakinek kígyó legyen a nevetése?

– Egyél, kisfiam! – biztatta az anyja.

– Ejnye – mondta „apuka” –, az én Lalám csak bámul ma este, nem eszik. Hát kinek készült ez a jó fagylalt? Majd én adok belőle, jó?

Felvette az arany fagylaltkést, s leszelt egy darabot a dinnye formájú, óriási fagylaltgömbből. Maga rakta Lala tányérjára, a királyfi nagyot nyelt, mert roppant szerette a fagylaltot.

– Így, édes jó fiam – mondta Aterpater.

Lala áhítattal követte a mozdulatát. Ha lencsefőzelék van az asztalon vagy krumplileves, nem tekint fel, vagy ha mégis, korántsem akkora izgalommal, ám most a kedvenc ételét várta, így aztán a nagy figyelésben azt is meglátta, ami már nem az ő szemének szánódott: hogy Aterpater, míg elébe teszi a fagylalttal rakott tányérkát, egy pasztillát ejt rá a tenyeréből, amely tüstént el is olvad, s csak egy pöttynyi pirosat hagy maga után az ananászfagylalt zöld tetején.

Lala szíve nagyot vert. „Nem szedsz te valami gyógyszert? – hallotta megint Csill hangját. – Neked nunkvámot adnak be…” Apuka!

– Egyél – mondta a varázsló, s szép kék szeme mögül csak úgy sütött a pirosság –, no, kezdd el, hadd látom, hogy ízlik.

Lala megette. A fagylalt nem volt rá semmi hatással, se jobban, se rosszabbul nem lett tőle, csak valami sajátságos feszültség fogta el, az sem az ételtől, hanem a ténytől, hogy Aterpater mérgezi valamivel. Csill azt mondta, azonnal be kell vennie az iterumot vacsora után, akkor nem időzhet az asztalnál, bármilyen szívesen figyelné is most a varázslót. Írisz elbámult, milyen hamar aludni kívánkozik, máskor alig lehetett ágyba küldeni. Ám Lalának mehetnékje volt, ahogy az utolsó kanál fagylaltot lenyelte, elköszönt a felnőttektől, Aterpater azt mondta, ő még marad, szeretne egy kicsit beszélgetni, s Írisszel együtt visszavonult a gránátszalonba.

A királyfi bement a szobájába, vizet csorgatott a poharába, s lenyelte a különös golyót, amely úgy vibrált a tenyerében, mintha elektromos lett volna. Eloltotta a kislámpáját is, de nem feküdt le, csak rákönyökölt az ablakpárkányra, s leste, mi lesz. Egyelőre nem történt semmi, csak a tücskök zenéltek. A folyosón is csend volt, csak az ügyeletesek osonását lehetett észlelni időnként. Lala várt.

Az őr kétszer kerülte meg a palotakertet, mire a szer hatni kezdett. Nagyon furcsán kezdett hatni, megríkatta Lalát. A királyfi sírva fakadt, ömlött a könnye, elmázolta a tenyerével, s akkor a könnyek hirtelen megszilárdultak, és megmerevedtek a bőrén, mintha valami azonnal száradó ragasztóval kenőzködött volna be, s a fémes felszínen, Lala tenyerében, kép jelent meg, a gárdatisztek szobájának pici képe. Olyan volt, mint a film. A szobában jártak-keltek, az egyik tiszt, a legszálasabb, legvállasabb, aki eleinte háttal volt Lala szemének, egyszer csak megfordult, s Lala meglátta derült, jóságos arcát, becsületes szemét.

– Amalfi – kiáltotta Lala, s csak úgy potyogtak a könnyei –, édes barátom, Amalfi, de régen nem láttalak.

– Szervusz – szólt ki a képből a kapitány –, igazán nem szép tőled, hogy ilyen hamar elfelejtettél.

– Amalfi – sírta Lala –, én nem is értem, miért felejtettelek el, hiszen a kis Gigi azt kiabálta, hogy te leszel az édesapám, mert feleségül veszed anyut. Én most jövök rá, hogy nem láttalak tegnap óta, meg hogy az anyukám vőlegénye nem te vagy, hanem Aterpater, akit utálok, most már határozottan emlékszem, hogy mindig is utáltam.

– Nem láthattál – felelte Amalfi –, mert áthelyeztek a Rideg-hegy alá a fekete határra, és nem szabad visszatérnem soha többé. A kis Gigi is eltűnt, a kis egyszarvúnak el kellett bujdosnia innen, mert a kis Gigi tudja az igazságot, és Aterpater nem tűrhette meg Tündérföldön.

– Istenem – zokogott a királyfi –, Amalfi, édes barátom és apám, mit csináljak?

– Emlékezz rám – felelte a kép, de már csak nagyon halkan –, emlékezz rám is, a kis Gigire is, meg arra, hogy valamikor szerettél bennünket. Emlékezz ránk!

Lala tenyere üres volt, száraz, csak arcát marták fel a könnyek. Kép, hang, Amalfi, minden eltűnt, nem maradt más, csak a királyfi szívében az emlék és a keserűség.

Ült egy darabig csöndesen, meg-megtörölte égő szemét, aztán mélyen kihajolt a palotakertbe, hogy az esti szél hűsítse égő arcát. „Csill – gondolta Lala –, köszönöm, öreg patikus. Nagyon köszönöm.”

Amit Amalfi elmondott, rejtély volt, érthetetlen, olyan valami, amire csak anyja fog majd felelni, aki soha életében nem hazudott Lalának, és pici korától kezdve mindig komolyan beszélt vele, mert Omikron megtanította Íriszt arra, hogy komolyan és értelmesen kell beszélni a legkisebb tündérgyerekkel is. Amalfi az anyja vőlegénye volt, most meg a fekete határon szolgál, s a királynő az undok varázslóhoz készül feleségül, erről a változásról anyjának kell magyarázatot adnia, s ha megérti, voltaképpen mi történt, majd eldöntik ketten, mit tegyenek. Lala egyetlen pillanatig nem kételkedett abban, hogy Írisz nem jószántából cselekedett így, világosan emlékezett rá, milyen fény sugárzott a királynő arcáról, amikor a kis Gigi kikiabálta az igazságot róla és a kapitányról. Itt valami rémes dolog történhetett, valami, amiről őt nem tájékoztatták; a varázsló, akinek a szájából időnként ronda férgek potyognak, nyilván Írisznek is beadott valami varázsszert, amivel befolyásolni tudta. No, majd ő rendet csinál, csak egyszer tisztázni tudja a királynővel, mi volt itt voltaképpen!

Átlépdelt a folyosókon, a gránátszoba felé. A kamarások legtöbbje fel se nézett, míg elhaladt előttük, tovább bóbiskoltak a félhomályban; ebből azt következtette, hogy később van, mint sejtette, úgy látszik, az iterum nem hatott hamar, s ki tudja, meddig beszélgetett ő Amalfi kapitánnyal, hát hiszen varázslat volt az egész. Igen, már késő lehet, a varázsló nyilván régen otthon van annál az undok halánál. Most ez is felidéződött benne megint, az a bizonyos látogatás Aterpaternél, hogy őt ott valami tokba tették, úgy vizsgálgatták, mert a varázsló azt gyanította, beteg.

Éppen be akart nyitni a gránátszobába, ahol vacsora után a felnőtteket hagyta, mikor meghallotta a varázsló hangját. Ez még mindig itt van, ez a nyomorult! Lala megállt. Nem megy be addig, míg Aterpater itt van, szó sincs róla. Elbújik a földig érő ajtófüggöny mögé, s ott kivárja. Nem akarja látni se, még köszönni sem óhajt neki, neki ugyan ne mondogassa, hogy „édes fiam”!

Hallotta, hogy benn a varázsló nevet.

– Csak sírj, édes királynő – mondta –, éjszaka van, ez a te időd. Nappal úgyis mindig csak mosolyogsz, boldognak tetteted magad, csak a drága gyermek meg ne lássa, hogy tüstént megszakadna a szíved, ha nem volnál halhatatlan. Sírj csak, Írisz!

Kihallatszott anyja zokogása. A varázsló megint nevetett.

– Borzasztó, hogy nem tudsz megszeretni, hogy annyira utálsz! Ma kíváncsiságból bekapcsoltam az utálóméteremet, hogy megnézzem, mennyire irtózol tőlem. Hát az rekord volt, Írisz! Élőlényt így még nem gyűlöltek, ahogy te utálsz engem.

– Csodálod? – sírta Írisz.

– Jaj, dehogy – felelte a varázsló –, dehogyis, édes királynőm! Ha én szerelmes lennék Amalfiba, mégis el kellett volna küldenem magam mellől, bizony én is sírnék. Meg aztán az se lehet könnyű, hogy valaki mindig mintaszerű uralkodó volt, s most egyszerre ilyen égbekiáltó igazságtalanságokat követett el, mint amilyenekre te vetemedtél. De azért ne légy hálátlan, szép királynőm. Elvettem tőled valamit, de adtam is cserébe. Nem igaz?

– Mindent elvettél tőlem – mondta a királynő, s már olyan szomorú volt, hogy nem is bírt sírni.

– Mindent? – kérdezte Aterpater. – Hogyhogy mindent? Miféle anya vagy, mondd? Hát a fiad?

– A fiam, az megmaradt – felelte Írisz. Lala teste megfeszült a függöny mögött.

– Hát ha ennyire nem bírod megszokni a gondolatot, hogy én leszek a férjed, csináljunk vissza mindent, édes Írisz! – mondta Aterpater. – Nekem se szívderítő gondolat, hogy valaki így utáljon. Holnap egybehívjuk az államtanácsot, bejelentjük, hogy a jogar eltűnt, mert Lala elvesztette, foganatosítjuk a törvényt, hogy százezer évig senki se szólhat a jogartolvajhoz…

– Nem! – sikoltotta a királynő.

– De miért nem? Az a kis büntetés úgyis eltörpül amellett a tény mellett, ha megmutatom az egybegyűlteknek a királyfi röntgenképét, s kiderül, hogy emberszíve van, nem egészen tündér. Akkor úgyis Tűzgagó lesz az idők végezetéig, és teljesen mindegy, szólnak-e hozzá vagy sem százezer éven át.

Csend lett, nagy csend, aztán Írisz megint beszélni kezdett. Most meg se rezzent a hangja:

– Bocsáss meg, Aterpater. Ígérem és fogadom neked mindenre, ami előttünk, tündérek előtt szent és arra, aki nekem a legdrágább, a kisfiamra, hogy ezentúl iparkodom kedvesebb lenni hozzád, és jó feleséged leszek, ha megesküszünk. Mindent megteszek, csak el ne áruld a gyerekemet.

– Na, látod, kedvesem – mondta Aterpater. – Ez már más beszéd. Nem lehet nappal kedvesnek lenni, éjjel meg sírni az ember mellett. Ez engem nagyon idegesít. Hát akkor megegyeztünk. Jó éjszakát!

Írisz felállt, Aterpater ezúttal az ajtón távozott, nem a falon át. Szinte súrolta Lalát, mikor kilépéskor félrevonta a függönyt. De nem vette észre, mert diadalmasnak érezte magát, még fütyült is. Nagyon meg volt elégedve mindennel.

Írisz ezen a nehéz napon se ment lefeküdni anélkül, hogy el ne búcsúzzék a fiától. Csöndesen, hogy meg ne zavarja az álmát, most is benyitott a királyfihoz, akit természetesen ágyban talált, paplanját felhúzta az álláig. Éjjelilámpája nem égett, csak a palotakertből felszűrődő világításban derengett alvó arca, s ez a kis arc komoly volt, ha illett volna ez a szó egy kisfiú arckifejezésére, azt is gondolhatta volna Írisz: megrendült. „Nehéz álma van – sóhajtott a tündérkirálynő –, nem vidám. Aludj, drágám. Nem leszel Tűzgagó soha. Csak aludj!”

Megcsókolta, s megriadt, érezte ajkával, hogy a kisfiú arca nedves és tüzel, mintha nemrég sírt volna. Micsoda gonosz álom kínozhatja? Írisz elmondta a varázsszavakat, melyek az édes éjszakai nyugodalmat hozzák, azt kívánta, a királyfi szépet álmodjék, ő is benne legyen az álmában, nevessenek és táncoljanak együtt, ahogy tündérek szoktak. Megcsókolta még egyszer a fiát, és kiment a szobából.

A királynő álomvarázsa megrettent, mert amikor közeledni próbált Lalához, a kisfiú ledobta magáról a takarót, és felült. Ruhástul-cipőstül feküdt az ágyban.

– Menj innen, kedves álomvarázs – suttogta –, kérlek szépen, menj innen valaki máshoz. Nekem most nincs időm aludni, szó sem lehet róla.

Az álomvarázs vállat vont, és sértődötten kirepült az ablakon. Soha életében nem történt meg még vele, hogy nem tartottak igényt a társaságára. Olyan indulatba jött, hogy mérgében belebújt az éjjeliőrbe, aki éppen ott lépkedett el a királyfi ablaka alatt, úgyhogy az földhöz vágott lámpát, alabárdot, tüstént lefeküdt a virágok közé, és elaludt, azt álmodta, felhő tetején utazik a tenger felett, vele van mind a tizenhárom gyereke, palacsintát sütnek a felhőben, és énekelnek.

Lala felkelt, lenézett a kertre, amely a felkelő hold fényében oly békés volt, olyan szívfájdítóan szép, mintha tudná, hogy búcsúznia kell a királyfitól, s még egyszer meg akarná mutatni magát olyankor, amikor a legpompázatosabb. Ám Lala nem látta a virágzó cserjéket, a holdat, a királyfi befele figyelt, önmagába, azt leste, mit mond neki az a különös valami, amivel megáldotta vagy megverte a fügefa születésének éjszakáján; mit mond neki az, ami eddig is számtalan különös útra űzte, arra biztatta, ne elégedjék meg varázsszavakkal, maga iparkodjék elérni vagy megcsinálni mindent; ami kíváncsivá tette, vállalkozó szelleművé, megismertette Beátáékkal, Kormoránnal; ami miatt az ő szegény anyját örökös boldogtalanságra akarja kárhoztatnia varázsló: mit mond neki az emberi szív.

„Bú-tupp-bú-tupp – dobogott a szív. – Bú-tupp-bú-tupp, a királynőnek nincs ám emberszíve, a királynő örömre született és arra, hogy táncoljon és nevessen, ő nem kíváncsi, nem is nyugtalan, nem szeret kopoltyú nélkül úszni, hegyet mászni, eszébe se jut, hogy bútorokat cipeljen, csak azért, hogy megmutassa, ő is el tudja végezni, amit más; a királynő csak muszájból megy túl a határon, és nem is tudja elképzelni, hogy másképpen éljen, mint a tündérek, örökös vidámságban, gondtalanul. Mégis odaadott mindent, ami egy tündérnek a boldog tündérséget jelenti, csak hogy téged megmenthessen a tűzgagóságtól, Lala. Anyád megmutatta, mire képes miattad. Most, mikor már tudod, ő milyen veszedelemben van, hogy mindörökre boldogtalannak kell lennie egy gonosz varázsló hatalmában, a szabadulás reménye nélkül, te nem tudnád megmutatni, hogy te mennyire szereted őt? Bú-tupp-bú-tupp – hát csak az anya tehet valamit a gyermekért, a gyermek nem? A gyermek nem? A GYERMEK NEM?”

– Kitől kérjek tanácsot? – suttogta a királyfi. – Én csak kisfiú vagyok, tízéves, ha Omikronhoz fordulok vagy Jusztinhoz, minden kiderül, a jogarhistória is meg a szívem …

– Saját magadtól – suttogta az emberszív. – Gondolkozz!

Állt hát az ablakban, hallgatta az éjszaka neszeit, ahogy a madarak a másik oldalukra fordultak a fészkükben, vagy megloccsant egy picike hullám a patak kövein. Gondolkozott, amint az emberszív tanácsolta neki, miképpen mentse meg az anyját Aterpatertől. „Én vagyok, aki miatt a hatalmában tartja – gondolta a királyfi –, velem zsarolja szegényt, miattam kell lemondania Amalfiról, s miattam kényszerül bele ebbe a házasságba. Ha elszökném innen, nem volna kivel zsarolnia Aterpaternek soha többé.”

Hiába – szomorodott el a gondolata –, anyja vissza tudná hozni, a varázsló is, akármelyik felnőtt tündér visszaparancsolhatná, bárhová is menne, mihelyt nyomára akadnának, vissza kellene jönnie, s akkor csak még nagyobb baj lenne mindenből. A tündérek elől nem lehet elbújni. Nincs menekülés.

– Bú-tupp – mondta a szív. – Nincs menekvés? Nincs? Nincs?

Olyan hangosan dobogta azt a „nincs”-et, hogy Lalának az volt az érzése, kikiabál a mellkasából.

Ezek szerint lenne menekülés valamiképpen? Lenne? Csak ők még nem tanultak erről Omikrontól? De hát miképpen? Hogy menekülhet meg egy tündér a tündérektől?

Nem tudta. Nyilván a felnőtt tündérek, akik már elvégezték az iskoláikat, tudják. Esetleg benne van a törvénytárban vagy valami szakkönyvben. Neki idáig sose jutott eszébe, hogy el kellene menekülni Tündérföldről, hát nem érdeklődött.

Mi lenne, ha elmenne Nyulihoz a könyvtárba? Olvasó Nyulihoz, aki mindent tud?

Éjfél elmúlt. De a dolog sürgős. Olyan sürgős, hogy egy percet sem várhat.

Mi lesz, ha a kamarások megállítják?

– Bú-tupp – szólt a szív. – Gondolkozz! Gondolkozz!

Lala kilépett a folyosóra. Csak éjjeli fények égtek, mindenkinek olyan valószínűtlen volt a külseje, amilyennek soha nem látszott nappali világításban, így a bóbiskoló Meccsnek fel se tűnt, milyen furcsa, feszült az arca, milyen szokatlanul sápadt. Felállt, mikor meglátta a kisfiút, úgy elképedt.

– Hová? – kérdezte csodálkozva. – A királynő már lepihent.

– A könyvtárba, jó Meccs – felelte Lala ugyanolyan hangsúllyal és fölénnyel, ahogy Aterpater szokott beszélni –, csak a könyvtárba. Olvasnivalót keresek, ezentúl éjjelente olvasok.

– Éjfél után? – nézett nagyot Meccs. – És a könyvtárban nincs is ifjúsági könyv, csak csupa felnőttnek való. Mi jut eszedbe?

– Nem kértem tanácsot, jó Meccs – mondta Lala Aterpater hangján és modorában –, apukám azt kívánja, kezdjek elmélyedni az államügyekben. Kezdek, mint látod, ha nem akadályozol.

Meccs félreállt az útjából. „Pukkadj meg – gondolt életében legelőször ilyen csúnyát a szelíd kamarás –, az volt a vészes óra, amikor a királynő kicserélte a vőlegényeit. Amalfitól csak jót tanultál, fiam, Aterpater mellett meg máris olyan gőgös lettél, hogy nem érdemes szóba állni veled.”

Ment Lala, ment, azt volt a legnehezebb megállnia, hogy ne szaladjon, hogy kényelmesen lépkedve tegye meg a hosszú utat a könyvtárig, mintha csakugyan államügyekkel akarna foglalkozni éjnek éjszakáján. Borzasztóan fontos volt, hogy természetesen viselkedjék.

„Bú-tupp – súgta a szív. – Csak lassan, fölényesen!”

A palota legtetején, a legtávolabbi szárny legutolsó helyiségében volt a könyvtár. Nyuli, a könyvtáros, akiről az a pletyka járta, hogy sosem alszik, annyira szeret olvasni, egyáltalán nem lepődött meg, hogy Lalát ilyen későn a könyvtárban látja, mert Olvasó Nyulit semmi más nem érdekelte, csak a könyvek, éppen ezért kilenc pár szemmel és két zseblámpával született, nyolc pár szemét mindig a nyakában hordta egy zsinóron, és cserélgette, hogy bírja az állandó olvasást, a két zseblámpa meg többnyire a fejére volt szerelve, s előre is, hátra is nagy fényt vetett, mert Nyuli néha egyszerre két könyvet is olvasott, ilyenkor a tarkójára is feltett egy garnitúra szemet, hogy hátul is láthasson. Most is égett mindkét zseblámpája, s olyan volt a feje, mint egy kedves csillag.

– Szervusz – köszönt Lala, mikor belépett –, szervusz, Nyuli!

Nyulinak fogalma se volt, ki keresi fel, de nem lepődött meg, mert nemigen tudta, mikor van nappal, mikor éjszaka. Mivel mindig csak olvasott meg jegyzetelt, ki pedig nem járt a könyvtárteremből, keveset tudott Tündérföld dolgairól, Amalfi kapitányt sose látta, és arról se hallott, hogy a királynő eljegyezte magát. Udvariasan visszaköszönt, megkérdezte a látogatótól, miben állhat rendelkezésére.

– Egy könyvre van szükségem – mondta Lala –, a vizsgáimhoz, tudod. Én vagyok a királyfi, talán már hallottál rólam. Lalának hívnak.

– Azt se tudtam, hogy Topáznak fia van – csodálkozott Nyuli.

– Én Írisz fia vagyok, nem Topázé. Topáz az előző királynő volt, nem az én mamám.

– Nahát – mondta Olvasó Nyuli –, megint eltelt volna ötszáz év? Hogy száll az idő!

– Egy olyan könyvre van szükségem, amiből kiderül, mit kell csinálni, ha valaki azt akarja, hogy rajta többé tündérnek ne legyen hatalma.

Nyuli mind a kilenc pár szemét feltette, úgy nézett Lalára. Ez a neki való vendég, ez értelmes dolgokat kérdez!

– Nagyon komoly fiú lehetsz – mondta elismeréssel –, igen érdekes problémák foglalkoztatnak. Látogass meg máskor is, szívesen elbeszélgetnék veled. Tőlem, sajnos, többnyire csak regényeket szoktak kérni, amiket utálok. Tündérnek, királyfi, tündéren csak akkor szűnik meg a hatalma, ha az illető emberré változik. Van vagy háromszázezer éve, hogy könyvet írtak erről, én kilencvenkilencezer esztendeje dolgozom a könyvtárban, de még sose akarta kivenni senki. Ott van a legfelső polcon, balra, piros bőrbe kötve.

Felszaladt a létrán, lehozta, megfújkálta a könyvet. Tüstént elkezdett benne lapozni, és belemélyedt.

– Kérlek, Nyuli, ne te olvasd – mondta nyugtalanul Lala. – Nagyon sietek.

– Ej, hiszen neked keresem! No, itt van. Hatodik fejezet. „Aki el akarja veszteni tündér mivoltát, felmegy a Végevan csúcsára, és megmártózik a tengerszemben. Mire kibukkan, tündérsége elmúlik, emberré változik mindenestül és mindörökre, és rajta többé tündérnek nincs hatalma.”

A Végevan, az égig érő vonulat üvegcsúcsa belátszott Nyuli ablakába. Lala járt már az égig érő hegyen, de nem ment fel a Végevanra, mert rásötétedett, és Simon, a sas azt mondta, megsértődik, ha nem vele vacsorál. De tudta, merre van, azt is, milyen út visz odáig, tudta még abból a kirándulásból, amelyre ellopta az anyja szárnyát. Végevan. Végevan. De fura név!

– A Végevanon elmúlik a tündér tündérsége – ismételte elgondolkozva, amit hallott. – De a tündér, aki akkor már nem tündér, hanem ember, hogy jön vissza a Végevanról? Hiszen akkor már nem fog tudni szállni, mert többé nem tündér. Vagy azért tud röpülni?

– Hogy tudna – nevetett Nyuli –, mikor emberré lett? Szerintem sehogy se jön vissza, mert az üvegcsúcsról nem tud leereszkedni, azon elcsúszik a lába, szárnya meg már nincs. Ha megindul lefelé, alighanem kitöri a nyakát. Már meg tud halni, gondolom, hát hiszen ember.

Lala csak nézett Nyuli csupa szem arcába némán. Nem tudta elképzelni, milyen lehet a halál, de a gondolat megborzongatta, hirtelen fázni kezdett.

„Bú-tupp – mondta az emberszív –, bú-tupp. Még akkor is. Még akkor is! Anyád örökre boldogtalan lesz, örökre Aterpater rabja, és hátha te mégis eljutsz onnan valamiképpen? Az emberek bátrak, meg kell próbálni. Az emberek bátrak.”

– Köszönöm, Nyuli.

– Nem vagy még esetleg másra is kíváncsi? – érdeklődött a könyvtáros. – Rengeteg könyvünk van, hatszázbillió. És a tündérek, sajnos, nemigen olvasnak. Legfeljebb a főtündérek meg Csill.

– Nem, nincs rá időm. Isten veled, Nyuli!

Lala kisietett, Nyuli visszaült az asztalához, és visszamerült az olvasnivalójába. Már réges-régen elkopogtak az éjjeli látogató léptei, mikor Nyulinak eszébe jutott, mi a szabály: hogy a Tündérség Megszűntéről szóló könyvet nem szabad kiadnia senkinek különleges tündéregyetemi engedély nélkül. Ez a királyfi nem látszott még egyetemistának, de talán mindegy. Igen művelt tündérfiú volt.

Az igen művelt tündérfiú visszalépegetett a királyi lakosztályba, és benyitott az édesanyjához. Eredetileg nem volt szándékában, hogy bemenjen Íriszhez, de mióta megtudta, hogy ha elveszti tündér mivoltát, soha többet nem tud majd repülni, s minden valószínűség szerint örökre ott vész a Végevanon, mégis úgy döntött, elbúcsúzik tőle, és megüzeni neki, mire vállalkozott és miért. Ha Írisz nem tudja meg pontosan, mi történt, nem tud leszámolni a varázslóval, nem tudja visszahívni Amalfit, akkor pedig, amit tett, hiába tette.

Írisz arca nem látszott, elfedték holdfény haja nagy hullámai. Lala nem merte megcsókolni, mert bár a tündérek mélyen alusznak, a tündérédesanyák nem, s félt, felriasztja, akkor pedig meghiúsul a terve. Csak a párnát csókolta meg Írisz feje alatt, annak még szólt is:

– Hallasz engem, kispárna?

– Persze – suttogták a pelyhek a selyemhuzat alól. Hogyne hallanálak.

– Akkor figyelj, mert rád bízok valami üzenetet.

– Jó!

Sokáig suttogott a párnának, aztán elköszönt tőle is; a vánkos apró neszekkel sírdogált Írisz feje alatt, annyira elbúsult attól, amit hallott, ám a királynő nem hallotta meg, mert boldogtalanságában nagyon mélyen elszenderedett.

„Szervusz, anyu!” – mondta magában a királyfi, még egyszer megsimogatta tekintetével a mozdulatlan alakot, aztán megrázta a fejét, mint aki ezzel a mozdulattal ki akarja rázni a gondolatai közül a gyöngeséget, és benyitott a rejtekajtón a királyi kellékek közé.

– Rémes! – sóhajtott idegesen Írisz szárnya. – Olyan jól aludtam. Hogy neked mik jutnak az eszedbe! Amellett a múltkor már botrány volt amiatt, hogy kölcsönvettél. Mit gyötörsz ilyenkor éjjel?

– Csitt, ennek így kell lennie!

Az éjjeliőr, akibe beleszállt az álomvarázs, éppen azt álmodta, hogy megkente a palacsintáját mézzel, mikor Lala kiröpült az ablakon, és elindult az égig érő vonulat felé. Nagy szárnyai nem vertek zajt az éjszakában, s olyan magasra emelkedett, hogy fel tudott volna szólni a csillagoknak, de nem szólt fel, mert nem volt kedve beszélgetni.

„Bú-tupp – mondta az emberszív. – Sietni kell, sietni!”

– Szervusz – szólt rá valaki a sötétből az égig érő vonulat egyik ormán. – Hát te hová mégy ilyenkor?

Simon volt, a sas, aki őrségen állt sziklavára bástyáján, és nézte a vidéket.

– Szervusz, Simon – köszönt vissza Lala. – Éppen csak sétálok.

– De furcsa idő meg hely sétára! – mondta Simon. Fogadok, hogy anyád nem tud róla. Én bizony nem engedném ki ilyen éjjel a kölykeimet, pedig azok sasok.

Lala nem válaszolt, szállt sebesen. A Végevant mindenki ismerte Tündérországban, az volt az egyetlen üvegcsúcs, éjjel-nappal rózsaszínű fényt lövellt a hegye. Írisz szárnya majdnem olyan gyors volt, mint az űrsebességű futárösvény. A csúcs közelgett, de azért még sokáig kellett repülnie, míg elérte.

Mikor feljutott, leoldozta Írisz szárnyait.

– Kedves szárny – mondta csöndesen –, térj haza egyedül!

– Tessék? – csodálkozott a királynő szárnya. – Hát te akkor hogy jössz haza?

– Az az én dolgom.

A szárny vitatkozott, mert félt Írisztől. „Bú-tupp – mondta az emberszív –, csak térjen haza a szárny, tündérkirálynő nem maradhat szárny nélkül. Te hiába kötnéd fel, téged nem visz már soha többé, mire kiszállsz a tengerszem vizéből, ember leszel, s ember hiába köti fel a tündérszárnyat.”

– Ne egyezkedj velem – mondta Lala Aterpater hangján. – Apukám azt mondta, parancsolok mindnyájatoknak. Apukám adott nekem másik szárnyat, titkosat. Itt van elrejtve. Varázsszárny, láthatatlan.

„Nézd a szemtelent! – sértődött meg a szárny. – Hát csak jöjjön haza, ahogy tud! Az az Aterpater is jobbra taníthatná.”

Úgy megbántódott, hogy nem is köszönt, csak kibontotta magát, s elindult hazafelé. A királyfi most már egyedül volt, tökéletesen egyedül. Az üvegtisztásról, ahol leszállt, üvegösvény kanyargott a tengerszem felé, elindult rajta. Nem kellett sokáig mennie, az ösvény végén megtalálta a tavat. Olyan volt, mint valami óriási kerek medence, mint otthon a palotakertben a szökőkút aranyhalas medencéje. Lala beledobott egy követ, hogy megtudja, milyen mély, de a kő nem ért feneket, sőt nem is loccsant a különös vízben. Kipróbálta még egyszer, ám a tónak nem volt hangja, csak színe, sötétrózsaszín, mint a csúcsnak, gyöngyházcsillogású és reszkető. „Vajon hideg-e?” – töprengett Lala. Nem merte megpróbálni az ujjával, félt, hogy a keze külön elváltozik.

Itt volt a perc. A királyfi lehunyta a szemét, beleereszkedett a Végevan tengerszemébe. A víz langyos volt, illatos, nem is vízszaga volt, inkább virágé, és könnyű volt benne az úszás.

Lala alámerült, hogy minden porcikáját elfedje a víz, aztán felvetette magát, és nagyot lélegzett. Sejtjei megrezdültek, mintha egész teste fémből lenne, s valami rávágott volna egy különös kalapáccsal. Megrezgett minden zsigere, idege, és már tudta, hogy nem tündér többé, hanem ember, és tündérnek rajta nincs hatalma.

Kiúszott, partra szállt. Az volt az érzése, nagyobb lett, mint amilyen volt, visszahajlott a holdfényben villogó tótükör felé, s megnézte magát. Ő volt, de valahogy mégsem ő, olyanná vált, amilyen a konvertor bevétele után szokott lenni, nem volt már annyira könnyed, kicsi és kecses, mint tündér korában, hanem egy tízéves, izmos emberkisfiú. Azt hitte, fázni fog, de tündérruhája, amelyben a vízbe ereszkedett, a tengerszem érintésétől szintén átváltozott, piros inggé, kék nadrággá, szandállá lett, és száraz is volt, csontszáraz lett, mintha nem is járt volna vízben.

– Hát ez mi? – kérdezte mögötte egy hang. Visszafordult. Az üvegsziklán, közvetlenül a tó felett, Simon állt, és minden tolla égnek meredt ijedtében.

– Csak nem voltál a vízben? – kiáltott rá a sas. – Csak nem lettél ember mindörökre? Ki árulta el neked a Végevan titkát, te szerencsétlen?!

Sasul beszélt, ahogy mindig, és Lala értette. Megpróbált sasul felelni ő is, azt hitte, nem fog sikerülni, de boldogan érezte, hogy nem felejtette el a madarak nyelvét.

– Ember lettem – mondta Simonnak. – Muszáj volt. Nem tudtam mást kitalálni, hogy megmenthessem az anyámat.

Simon öreg volt, bölcs és tapintatos. Két nagy könnycsepp kipottyant a szeméből, dühösen elmázolta, mert Simon büszke sas volt, nem szerette, ha ellágyulni látják.

– Csak azt nem tudom, mért értelek még mindig, és mért értesz te is engem – töprengett a királyfi. – Olvasó Nyuli azt mondta, hogy a tó kivonja belőlem a tündérséget. Hát mégse vonja ki?

– Abban a könyvben az is áll, hogy a tündér, aki emberré változik, nem felejti el a Tündérföldön tanult nyelveket, és ember formájában is meglátja és megismeri azontúl is Tündérország lakóit – mondta Simon. – Ismerem azt a könyvet, én voltam Csill patikus apjának, aki írta, a munkatársa. Ha már nagyon fáradt volt, s elbóbiskolt a kézirat felett, nekem kellett megcsípnem a karját. Régen volt, fiatal sas voltam még. Sose fogod elfelejteni hazád nyelveit, ez Tündérföld utolsó ajándéka.

Leereszkedett a tópartra, Lala mellé, sokáig, tűnődve nézte a fiút.

– Most mi legyen? – kérdezte végre olyan gyöngéden, hogy Lala megrezzent, sose hitte volna, hogy Simon, a sas ilyen szelíden is tud beszélni. – Mit terveztél azutánra, hogy ember leszel?

– Semmit – felelte Lala. – Azt hiszem, itt maradok idefenn, és alighanem meghalok. Innen nem tudok lemenni többé, ember lettem, nincs szárnyam.

– S ha volna, hova mennél?

Hova?

– Azt hiszem, a partra, az Író öblébe. Van valami pénzem egy sziklarésben, és egy cím, ahová elmehetnék, ahol meg tudnám keresni a kenyeremet. De hát nem mehetek. Mondd, Simon, milyen a halál? Fáj?

– Fogalmam sincs – felelte Simon. – Tündérsas vagyok, én is halhatatlan, a kölykeim is. Ne beszélj ilyen butaságokat, nem szeretem ezt a szót. Mit gondolsz, hány kiló vagy?

Most, hogy már nem volt tündér többé, Lala nem tudta. Több, mint tündér korában.

– Ülj a hátamra, bírlak-e.

A királyfi felkapaszkodott Simon hátára, a sas megpróbált felemelkedni. Nem könnyen, de sikerült. Körözött egy kicsit a tó felett, mint aki kipróbálja az erejét, aztán visszaszállt. Lala már tudta, mit akar.

– Ne, Simon – kiáltotta rémülten –, kérlek, Simon, eszedbe ne jusson! Nem vehetem a lelkemre, családod van. Ha leviszel a Végevanról, és leteszel a határon, mi vár rád, ha visszatérsz? Itthon kiderül, hogy te segítettél megszökni, s neked lesz bajod. Te tündér vagy, rajtad van hatalmuk a tündéreknek.

Simon a fejét rázta.

– Napok óta ebben a nadrágban lát mindenki Tündérföldön, ebben az ingben, szandálban – újabban folyton ember formában jársz. Honnan tudjam én, Simon sas, mikor vagy csak játékból ember, és mikor igazán? Ha az imént nem láttalak volna idejönni az Írisz szárnyával, tündérként, csak itt talállak a tónál, s azt mondod nekem, konvertort vettél be; át akarsz menni a határon, szó nélkül levittelek volna, ha így akarod, mert azt gondolnám, Aterpater így kívánja. Hát mondjuk, most találkozom veled először ma éjjel.

„Bú-tupp” – mondta az emberszív, s a királyfi, ha tündér korában nem ismerte, most megtanulta az új érzéseket: megkönnyebbülés, menekülés …

– Jó estét, Lala – szólt Simon komolyan. – Te itt vagy a Végevan tengerszemnél? Mit csinálsz itt?

– Jó estét, Simon – felelte a kisfiú, s csak úgy fénylett a szeme. – A varázsló küldött körülnézni.

– Ha volna még valami más dolgod is – mondta Simon, és majdnem nevetett, de csak majdnem, mert Simon különösen komoly sas volt –, akkor ideje volna indulni. Látom, konvertort vettél be. Elvigyelek talán valamerre? Kicsit szállnék, ma szokatlanul szép éjszaka van.

– Ha lennél olyan szíves, édes Simon – felelte a királyfi –, még van valami elintéznivalóm a parton. Országos ügyek, miegymás. Ha kivinnél, igazán leköteleznéd Aterpatert.

– Mindig készséggel állok a rendelkezésére – mondta Simon, s most mégiscsak elnevette magát. Ellapult a földön, hogy Lala kényelmesen elhelyezkedhessék a hátán, felszállt vele a Végevanról. A rózsaszín sugárzás elkísérte őket, amíg repültek, még a határon is mögöttük izzott, ahol Simonnak le kellett ereszkednie, mert a radar messziről jelezte a határőröknek a szárnycsattogását, és senki nem hagyhatta el Tündérországot a határőrök tudta nélkül.

Már virradt. Simon az őrház mellett landolt, Gól és Atanáz rávilágítottak a reflektorukkal.

– Lala – mondta Gól undorral. – Ezúttal sasháton. Így parádésabb. Legközelebb a mi hátunkon fog utazni.

Lala leszállt.

– Elmehetsz, jó sas – mondta Aterpater hangján –, én most már gyalog folytatom az utamat. Igazán kedves volt, hogy elszállítottál.

– Mért nem a futárösvényen méltóztatott jönni? – kérdezte gúnyosan Atanáz. – Az még érdekesebb, mint a sashát, azzal fel lehetett volna verni fél Tündérföld álmát, mert csörömpöl?

– Micsoda pimasz beszéd ez? – kérdezte Lala, s minden ízében remegett a visszafojtott nevetéstől. – Majd megmondalak apukámnak!

– Dohánysodralék – mormolta Atanáz, és nagyot kiáltott: – Kapu ki!

– Kiküldetési rendelvény – akadékoskodott Gól –, konvertorkiutalás, miegymás? Semmi?

– Tűnj el a szemem elől – kiáltott Lala –, én mindenhová minden nélkül utazom, apukám megengedte!

Átölelte a sas nyakát, és megcsókolta.

– Isten áldjon meg, Simon! – súgta a fülébe; a sas komolyan meghajtotta a fejét búcsúzóul, s azonnal felszárnyalt. A királyfi addig integetett utána, amíg csak el nem vesztette szem elől, aztán – rá sem nézve az őrökre – kisétált a kapun, amely azonnal be is zárult mögötte. Egy hangya volt kinn őrszolgálatos meg egy levelibéka, tisztelegtek a kisfiúnak, az visszatisztelgett, aztán visszafordult az immár összecsukódott hegyvonulat felé, ahol a kaput sejtette, és megcsókolta a sziklafalat. „Bú-tupp – lüktette az emberszív –, isten veled, anyám, légy boldog és szabad. Isten veled is, édes szép hazám! Isten veletek, mindőtökkel!”

Hajnalodott, a tenger is piros volt, mint a Végevan a hajnali fényben. Lala elhaladt az Író háza mellett, amelynek ajtaja, ablakai gondosan be voltak reteszelve, mert kertész néni és kertész bácsi, miután mindent elrendeztek és előkészítettek odabenn, békésen szenderegtek réges-régen. Lala fáradt volt, olyan fáradt, mint még soha életében: emberteste egyszerre érezte a délelőtti cipekedést, a délutáni izgalmakat, az est feldúló eseményeit és az átváltozás különös élményét. Most jó lett volna lepihenni valami puha ágyba, de ugyan hol vár őrá fekvőhely? Egyelőre sehol.

Felkapaszkodott a sziklára, ahol a múltkor a jogart felejtette, kirángatta a résből Kormorán céduláját és a pénzét, aztán lelépegetett a parti ösvényre, s elindult, szirtről szirtre hágva a tenger mellett, abban az irányban, amerre a várost sejtette.

Később, sokkal később, amikor mindez, ami ebben a könyvben áll, már történelemkönyvbe került Tündérországban, és a gyerekek lecke gyanánt tanulták Omikrontól, a tündérek nevelője mindig elmagyarázta, mi minden múlt azon, hogy az ő legkisebb lányának, Órikának éppen arra az estére esett az eljegyzése, amelyre virradó hajnalon Lala elhagyta az országot. Mikor ugyanis Omikron megkapta Csill üzenetét, hogy a patikus már meggyógyult, s arra kéri, vacsora után keresse fel Jusztinnal együtt, Omikron kénytelen volt felhívni a patikát, s közölni a gyógyszerésszel, rá csak másnap számíthat, ilyen jelentős órában lehetetlen, hogy ne legyen Órika lánya mellett. „Holnap, az lehetetlen – mondta Csill, akinek a hangja teljesen egészségesnek hatott a telefonkagylóból –, az ki van zárva. Még ma. Azonnal. Nem fekszem le, míg el nem jössz, jöhetsz éjfélkor, éjfél után, amikor az eljegyzésnek vége. De jöjj, mert életbe vágóan fontos.” Abban egyeztek hát meg, hogy mikor Omikronék vendégei elmennek, Omikron érte megy Jusztinért, s ha Csill ennyire ragaszkodik hozzá, hát akármilyen későn is, de meglátogatják.

Az eljegyzés, természetesen, elhúzódott, Omikron úgy éjfél után egy óra tájt csöngetett be Jusztinért, nagyjából fél kettő is volt, mikor megérkeztek a patikába. Kencefice nyitott ajtót, kötény volt előtte, azt mondta, sütött a beszélgetéshez egy kis pogácsát, és igazán boldog, hogy felkeresték a férjét. Csill most már teljesen jól van, de valami borzasztóan bánthatja, mert időnként még mindig nagyokat nyög. Neki nem mondja, miről van szó, sőt megkérte, azonnal vonuljon vissza, mihelyt a vendégek megjönnek; ő nagyon szépen kéri Omikronékat, nyugtassák meg ezt a jó Csillt, akinél derekabb tündért nem lehet találni, de aki újabban olyan aggasztó módon viselkedik.

Ahogy bementek Csill fogadószobájába, s üdvözölték a patikust, Jusztin elmerülve nézte a pogácsás tálat, amelyet Kencefice elhelyezett az asztalon, mert Jusztinné, Diké, nem volt jó háziasszony, a tündérjogász pedig szerette a házi süteményt. Ám mikor Csillné kiment a szobából, a patikusnak eszébe se jutott kínálgatni őket, csak odamutatott a fotelek felé, s elkezdett mély hangon sóhajtozni. Iszonyú hangokat adott ki, amellett olyan látvány volt csupasz fejével, orcáival, hogy Omikron alig tudta levenni róla a szemét.

– Édes barátom, Csill – mondta részvéttel –, mi keserít el annyira, hogy ilyen méltatlanul megtépted magad? Mi nyomja a lelkedet, hogy lefeküdni se tudsz, és iderendeltél bennünket, ilyen késői órán?

– A lelkiismeret – felelte Csill.

Jusztin nagyot nézett. Csill egy szúnyognak sem tudott volna ártani.

– Mert ugye – mondta Csill, s elkezdett potyogni a könnye, ami rémes látvány volt egy felnőtt tündéren –, ha összegezzük, mi történt mostanában minálunk, igazán szerény büntetés, hogy kitéptem a hajam és szakállam. Igazán szerény.

– Nem értem – mondta Jusztin. – Nálunk mostanában csakugyan sok nyugtalanító és szomorú dolog történt, ám mi közöd mindehhez neked? Mért téped ki te a szakálladat azért, mert a kis Gigi részeg, mert Írisz kacéran és felelőtlenül bánt Amalfi kapitánnyal, vagy mert eljegyezte magát a varázslóval? Csill, jó barátom, te beteg vagy, csakugyan beteg. Legközelebb azzal fogod vádolni magad, hogy temiattad tűnt el a szemüvegem.

– Énmiattam tűnt el – mondta Csill búsan. – Majd hazahívom.

Omikron nyelt. Látták ők már a patikust délelőtt tombolni, úgy látszik, visszatér a roham.

– Jó barátom – szólt türelmesen Jusztin –, hogy lehetnél te felelős az én szemüvegem miatt, aminek az eltűnése nagyon bánt ugyan, de amire majd csak fény derül? Legrosszabb esetben Aterpater Néma Hala megmondja, hol van.

– Haha – sikoltott Csill, és az arcához kapott, de már nem volt mit kitépnie, hát leeresztette a kezét –, haha! A Néma Hal, hogy ő majd megmondja! Hiszen rajta hasal! Haha!

Omikron felállt.

– Izgatunk mi, édes Csill, én azt hiszem, jobb volna lefeküdnöd. Kencefice kever valami jó altatót, és te szépen elalszol. Majd holnap beszélgetünk. Vagy holnapután.

– Ma beszélgetünk! – rikoltotta Csill, és borzasztó dolog történt, mert a patikus szeméből, orrlyukából és füléből lángok csaptak ki, kék és zöld lángok, és ilyen még nem történt soha senkivel Tündérországban.

– Jaj, istenem – kiáltott fel Omikron –, de megijedtem! Csill, csak nem akarsz felrobbanni?

– Nem akarok – mondta Csill –, bár volna rá okom. Jusztin, Omikron, hát nem látjátok, mi történik ebben az országban? Hát nem veszitek észre, hogy itt Aterpater parancsol, nektek, mindenkinek, még a királynőnek is? Nem jöttetek rá, hogy minden, ami újabban Aterpatertől ered, az rossz?

– Aterpater a legnagyobb tudós, szava hát annyit ér, mint az uralkodóé – magyarázta türelmesen Jusztin. – Ez a törvény.

Csill felállt, most nem jött már láng sem a szeméből, sem a füléből. Odament a zongorájához, játszott rajta egypár taktus Mozartot, szépen, finoman, ahogy szokott, ha a vendégeit szórakoztatta, aztán levette ujjait a billentyűkről, és azt mondta csöndesen:

– Én vagyok Aterpater.

„Megőrült – gondolta Omikron, és nézte az ajtót, könnyen eléri-e, ha szaladni kell. – Soha semmiféle könyvben nem láttam, egyetemen se tanultam, mit kell csinálni, hogyha egy tündér megtébolyodik; ez emberi betegség. Most kisomfordálok, és a laboratóriumból felhívom Aterpatert, megkérdezem tőle, mit tegyünk.”

– Dehogy hívod – mondta Csill –, dehogy hívod! Ha ez ilyen egyszerű volna! Nem vagyok én bolond!

– Te tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte Omikron rémülten.

– Persze.

– Csak nincs tenálad a szemüvegem? – hűlt el Jusztin.

– Kell is nekem ahhoz szemüveg, hogy tudjam, mi jár az eszetekben! Mondom, hogy én vagyok Aterpater, nem értitek mégsem? Aterpater nincs. Aterpater buta. Én vagyok a varázsló.

A tündérek jogásza volt az első, aki elájult Tündérföldön. Omikron is nagyon rosszul volt ijedtében, de szerencsére nem ájult el, csak a haja állt égnek, míg nézte a szőnyegre hanyatló főtündért.

– Rézsarkantyú, holdkaréj, jó barátom, ne alélj! – mondta Csill. – Azonnal kelj fel!

Jusztin felült, majd felállt.

– Én vagyok a varázsló – mondta fáradtan a patikus. – Réges-régen észre kellett volna vennetek már, hogy valami baj van Aterpaterrel; hogy nem is lehet igazi tudós, mert gőgös, rosszakat javasol, hatalomra vágyik, szívtelen is, és nem törődik senki jólétével. De benneteket elvakított, hogy vihart tudott támasztani, mert mindenféle varázsszerek készítését bízta rám, amitől átváltoztok, meg láthatatlanná lesztek, meg feledni tudtok. Csakhogy én találtam ki a nonvideort. Én találtam ki a konvertort, a nonprotesztót, a nunkvámot, az iterumot, mindent.

– Vizet – suttogta Jusztin. – Ha kaphatnék egy korty vizet…

Csill pattintott, a levegőben megjelent egy pohár víz. Jusztin szomjasan kiitta, a pohár eltűnt.

– Sose tudtuk – mondta Omikron vacogó foggal –, soha életedben nem varázsoltál, és nem is szóltál erről senkinek. Aterpater úgy került ki az egyetemről, hogy varázslódiplomája volt, te meg úgy, hogy patikus vagy. Hisz együtt jártunk valamennyien.

– Ezért téptem ki a hajam és a szakállam – mondta Csill –, még többet és mást is kell vállalnom büntetésből, csak most nincs időm, mert előbb rendbe kell hoznom a dolgokat. Ide figyeljetek! Én már általános iskolás koromban észrevettem, hogy varázsló vagyok, és mire gimnáziumba kerültem, minden erőmmel azon voltam, hogy eltitkoljam. El is titkoltam, nem sejtette senki. Én nagyon jól tudtam, hogy aki a legnagyobb tudós, az egyenrangú az uralkodóval, annak részt kell vennie a kormányzásban, nem lesz egy nyugodt perce, mindig gondolkoznia kell, nem marad ideje zenét hallgatni, gyomlálgatni, olvasni, semmire, amit én szeretek, hanem mindig ott kell, hogy legyen a királynő mellett, és nem lesz magánélete. Én azt akartam, hogy csendben éljek és nyugalomban. De nem lehet, mert, látjátok, ez lett belőle.

– De hát mi történt? – lehelte Jusztin.

– Aterpater volt a szomszédom az általános iskolában, ő volt a legbutább tündér az egész intézetben, és szántam, mert eleinte mindig bukásra állt; hát később, valahányszor felszólították, odavarázsoltam a fejébe a megoldásokat meg a feleleteket. Aterpater úgy szeretett volna főtisztviselő lenni, valami nagyember, én meg úgy szerettem volna egyszerű életet élni, hamar megházasodni, rózsákkal bajlódni, dolgozgatni, muzsikálni, nagy felfedezéseken gondolkozni, csodaszereket kitalálni, de úgy, hogy közben egyszer se kelljen báli szárnyat vagy frakkot öltenem, és sose hívjanak meg sem államtanácsra, se fogadásra. Hát beledugtam Aterpater agyába egy részét a magam tudományának, s valahányszor felfedeztem valamit, azt is beleigéztem a fejébe, mikor aludt, a varázserővel együtt. Ő boldog volt, a dolgok rendben mentek, én boldog voltam, zongoráztam, és nem szóltam volna soha egy szót sem, ha fel nem riadok arra, hogy a tudományt rosszra használja fel, pedig az arra való, hogy jobb legyen tőle az élet.

– Jóságos isten – kapkodott levegő után Omikron –, hiszen ez irtózatos! Csak nem azt akarod mondani, hogy amik itt mostanában történtek, azok mind Aterpater művei?

– De azt akarom – felelte Csill. – A kis Gigi úgy részeg, mint te vagy én, Írisz meg, mióta ismeri, szereti Amalfi kapitányt. Aterpater főhatalomra tör, azért kell neki Írisz, csak azt nem tudom, mivel vette rá, hogy mindenre igent mondjon. Írisz derék uralkodó volt, meg kell néznem a fejét, hogy rájöjjek, mért segített ebben a sok gonoszságban Aterpaternek. Menjünk a palotába. Azért hívattalak benneteket, hogy kísérjetek el.

– Most? – szörnyedt el Omikron. – Két óra van. Nemsokára virrad.

– Most. A királynőt belekényszerítenék valamibe, amit nem vállalhat. Vissza kell hívni Gigit, vissza kell hívni Amalfi kapitányt, le kell leplezni Aterpatert, ma éjjel visszaveszem tőle a varázst. És beállok a szolgálatba.

Szelíd szemét elöntötte a könny. Kifújta az orrát.

– Legfeljebb nem fogok többé zongorázni.

Kencefice azt gondolta, mikor kikísérte őket, hogy keres már magának is egy idegcsillapítót, és lefekszik. A férje most nyugodtnak látszott, még talán túlságosan is nyugodtnak, csak szomorú volt, elképesztően szomorú, ellenben a két vendég közül Jusztin jobbra tántorgott, Omikron meg balra. „Igaz lehet, hogy a kis Gigi részeges volt, szegény – gondolta Csillné –, ebben az országban titokban isznak. Ejnye, ejnye. A nevelésügy vezetője meg a főjogász.” Utánuk kiáltott, hogy mihelyt kinyitnak a boltok, Csill azonnal vásároljon kalapot. Nem járhat ezzel a kopasz fejjel, szégyen!

Meccs azt mondta, szó se lehet arról, hogy a királynőt felébresszék. Úgy nézett Csillre, mint valami különleges tündércsodára, mert a patikus még soha életében nem járt a palotában, mindig csak a tégelyei közt motozott, gyomlált vagy muzsikált. Teljesen jelentéktelen valaki volt, nem is értette, hogy került most a főtündérek közé.

– Költsd fel a királynőt – unszolta újra Csill. – Nincs időnk, Meccs, iparkodj!

– Na, oszoljunk! – mondta az udvartartás vezetője. – Bocsánatot kérek, Omikron úr és Jusztin úr, de minek tetszenek belemenni ilyesmibe? Nem tudom, mi jár a patikus eszében, de ugyebár, éjjel nem zsinatolunk a palotában?

Jusztin magyarázkodni akart, de nem volt rá szükség. Csill vállon veregette a főkamarást, és akkor Meccs elkezdett átváltozni. Csápja nőtt, szárnya, több lába, lett belőle cserebogár. Csill betette a zsebébe, onnan kiabált ki olyan vékony hangon, mint egy gombostű, hogy: „Segítség, segítség!” Aztán Csill három karikát rajzolt a falra, a karikák elkezdtek zengeni, azt zengték messze hangzó hangon: „Írisz királynőt a gránátszalonban várják! A királynő azonnal keljen fel!”

Írisz egy perc múlva kinn volt, a haját összecsavarta, és feltűzte a feje tetejére, mezítlábas lábán csak úgy csattogtak a papucsai, suhogott szivárvány pongyolája. Mikor meglátta, kik várnak rá, elhűlt. Azt hitte, Aterpater hívja, az szokott ilyen lehetetlen módokon jelentkezni.

A három vendég meghajolt, Csill a legmélyebben. Írisz összeszedte magát, még mosolygott is, mert szerette a gyógyszerészt.

– Meggyógyultál, kedves Csill? – kérdezte. – Ennek szívből örülök. Mit kívánsz, Jusztin? Mit óhajtasz, Omikron? Kicsit korai az idő látogatásra, mindjárt hajnalodik.

Jusztin azt mondta: „Makk.” Nem tudott mit mondani.

Írisz kérdően Omikronra pillantott. Omikron is annyit mondott: „Makk.” Lesütötte a szemét. Nagyon szép szőnyeg volt a palotában, de a tündérek nevelője olyan zavarban volt, hogy nemigen látta a mintáját.

– Gigi nem részeges, királynőm – kezdte Csill csöndesen, ám halk hangja valahogy sokkal-sokkal erősebb és nagyobb hatású volt, mint Aterpater ordítozásai –, Gigi nem részeges. A kis Giginek az a képessége van, hogy szarvacskájából ki tudja olvasni a közeljövő eseményeit és az apró igazságokat. Csak apró igazságok laknak a szarvacskájában, de az apró igazságok is igazságok, és a kis Gigi csak egy kis egyszarvú. Ám nem részeges, és te mindig Amalfi kapitányt szeretted, nem Aterpatert. Most azért jöttünk, hogy megmondjuk neked: nem kell hozzámenned Aterpaterhez. Hívd vissza Amalfit, és legyen végre rend az országban.

A királynő elsápadt. Csill nézte, figyelmesen.

– Én nem szeretem Amalfit, és hozzá akarok menni a varázslóhoz – kiáltotta Írisz rémülten –, hagyjátok békén Aterpatert, nem szabad ingerelni!

– De mért akarsz hozzámenni, Írisz? – kérdezte Csill, s még figyelmesebben bámulta a királynőt. – Mi van Lalával? Mit mondott neked Aterpater a királyfiról, amivel a kezében tart?

– Semmit – sikoltott Írisz –, egyáltalán semmit, és most azonnal menj ki innen! Patikus nem tagja az államtanácsnak, és semmi keresnivalója nincs a gránátszalonban. Micsoda orcátlanság engem faggatni Laláról meg ilyesmiről? Azonnal menjen mindenki haza! Kérlek, Aterpater, segíts engem!

Megforgatta a varázsgyűrűjét. Csill megcsóválta a fejét, és mosolygott. Tisztelettel mosolygott, de azért csak elhúzódott bizony a szája, és Omikron ideges lett, mert hiába látta a patikában, mint jön a tűzláng Csill orrából-füléből, meg hogy egy pohár víz szállt be a szobába, azért nem volt egészen bizonyos benne, nincs-e módjában Aterpaternek bosszút állni rajtuk, mielőtt végképp leszámolnának vele. Jusztin bátrabban várta a fejleményeket, kihúzta magát, hideg volt és méltóságteljes.

A varázsló közeledését messziről meghallották, Aterpaternek most úgy tetszett, hogy lánccsörgés és különös bömbölés kíséretében érkezzék a palotába. A falon át lépett be, eredeti rútságában, most ő is álmából riadt, nem volt ideje átváltozni huszonöt esztendős daliává.

– Hát ez mi? – bámult el, mikor kilépett a falból, s körbehordta rosszindulatú pillantását. – Mi van itt éjnek éjszakáján a menyasszonyom szalonjában? Gyűlés?

– Búcsúzz, Aterpater! – mondta Csill. Csöndesen mondta, még egy csöppet szomorúan is.

– No, nézd – szólt Aterpater –, a patikus! Mit gagyogsz?

– Búcsúzz, Aterpater, palotától, ülésektől, hatalomtól, mindentől. Elég volt. Visszaveszem a varázst.

– Miféle varázst? – rikoltott Aterpater, és három kis sárkányt köpött Csill felé, ám a gyógyszerész azt mondta: „Mutika, mutika, sárkánykák!” – és a három sárkány azonnal rózsává változott. – Miféle varázst, nyomorult?

– Amit gyerekkorunkban beletettem abba a képezhetetlenül ostoba fejedbe – magyarázta Csill türelmesen. – Igazán leköteleztél, hogy idefáradtál, s nem nekem kellett utánad mennem a palotádba.

Előrelendítette a jobbját, olyasmi mozdulattal, mintha valaki legyet akarna fogni, s a következő pillanatban a tenyerében volt egy rezgő, villogó, százszínű valami, nem nagyobb, mint egy babszem, azt odaérintette a homlokához. Írisz, Aterpater, Jusztin és Omikron látták, hogy a remegő, villogó tünemény besiklik Csill koponyáján, és eltűnik odabenn az agyában.

– Mi ez? – suttogta Írisz.

– A varázsom – mondta Csill. – Mármint az a fele, amit iskoláskorunkban a fejébe dugtam. Bocsáss meg, ha nehéz órákat éltél, királynőm. Én voltam a hibás. Nem szeretem a közéletet. Én vagyok a varázsló, én is voltam mindig.

Aterpater csak állt, nézett egyikükről a másikukra, időnként megsimogatta a halántékát. Pár pillanatig nem talált hangjára, aztán rákezdte az üvöltést:

– Elpusztítom! Megölöm! Megsértett!

– Mondom, hogy buta – sóhajtotta Csill –, elsős korában négyből kapott róvót. Hogy nincs a fejében a varázs, máris elfelejtette, hogy halhatatlan vagyok. Ne izgasd magad, Aterpater, reménytelen.

Aterpater a tenyerébe fújt, de nem tört ki vihar. Aterpater megpróbált megint sárkányt köpdösni, de csak rendes nyál jött a szájából; iparkodott megnőni, de nem nőtt meg; bőgni, de csak közönséges hangok hangzottak a szájából; füstté válni, de nem lett füstté. Megtapogatta magát, körbenézett, aztán csak állt, némán, és Omikron látta, úgy meg van ijedve, hogy keze-lába reszket.

– Na, látod – mondta Csill –, nem valók már neked az ilyen izgalmak.

– A menyasszonyom – rebegte Aterpater. Nagyon furcsán beszélt, olyan hangja lett, mint egy kisfiúnak.

– Ugyan, Aterpater, dehogy van neked menyasszonyod! – csóválta a fejét Csill, s Írisz ebben a pillanatban azt érezte, hogy meggyötört ujjáról lepattan a fekete jegygyűrű. – Kisfiú vagy te még, iskolába jársz.

Nézett Aterpaterre, kinyújtotta felé a kezét. Írisz, Jusztin és Omikron látták, hogy a volt varázsló zsugorodni kezd, egyre kisebb lesz, egyre kisebb, eltűnik bajusza, szakálla, ráncai is, a végén egy hatéves forma kisfiú állt előttük, egy nagyon megszeppent gyerektündér, iskolástáska volt a szárnyacskái közt.

– Szervusz, Atipati – mondta Csill –, szervusz, kedves. Eredj csak szépen a gyermekotthonba, Tündér utca nyolc szám. Ott a szállásod, ott vannak a nevelőid, újrakezded az iskolákat, hisz írni-olvasni se tudsz rendesen. Ezúttal ám komolyan kell majd dolgozni, mert nem én leszek a padszomszédod!

A tündérkisfiú csak bámult. Éppen olyan volt az arca, mint Aterpaternek, csak gyerekben. Csöpp szárnyai legyeztek.

– Nem szabad rossznak lenni – intette Csill –, tudod, hogy mindent megtudok! Légy szorgalmas, és most, hogy újrakezded az életet, nagyon szépen kérlek, légy végre jó tanuló.

– Kezicsókolom – mondta a tündérkisfiú, és engedelmesen kiszállt a szobából.

Írisz leroskadt, visszafoghatatlanul megeredt a könnye. A rémület, az izgalmak, a bánat, a mostani megkönnyebbülés egyszerre vett erőt rajta, sírt-sírt boldogan, míg Omikron elmagyarázta neki, amit ő meg Jusztin a patikaházban hallottak. Ó, micsoda boldogság volt, micsoda öröm! Aterpater kisfiúvá változott, varázsereje megszűnt, iskolába jár, Lala megmenekült. Senki a világon nem sejti, hogy elvesztette a jogart, vagy hogy emberszíve van.

– Én azt hiszem, hiányzik teneked valaki – mosolygott rá Csill –, majd szólunk neki, jó? Mindjárt átkiáltok Amalfi kapitányért a fekete határra, és megkeressük a kis Gigit is. Csak előbb belenéznék a fejedbe, Írisz, mert nem szeretem az ilyen furcsa dolgokat. Kérlek, ne takard el a homlokodat, annyit már láttam az előbb, hogy Aterpater Lalával zsarolt valamiképpen. Mit hazudott neked Aterpater Laláról?

A királynő rászorította a kezét a homlokára, hogy Csill bele ne láthasson a fejébe, és elkezdett reszketni.

– Mondom, hogy itt nagy baj van – nézett Jusztinra Csill –, így nem lehet ebben az országban új életet kezdeni. Mért félsz tőlünk, Írisz, legjobb barátaid között állsz. Csak nem képzeled, hogy nem fogok neked segíteni?

De Írisz csak állt, mert a gyermekét védő ösztöne erősebb volt benne a bizalomnál. Omikron és Jusztin elképedve nézték, mint fedi el tenyerével a homlokát Csill elől, amikor valaki megkopogtatta az ajtót, és belépett. Írisz kispárnája volt, dúlt arcot vágott, mint akinek bánata van.

– Bocsáss meg, Írisz – szólt –, úgy elrohantál az imént, hogy nem tudtam átadni a királyfi üzenetét, pedig megígértem Lalának, hogy mihelyt kinyitod a szemed, azonnal szólok neked. Nekem nagyon nyomja a pihéimet ez az ügy. Szeretnék már túlesni rajta.

Írisz lekapta a kezét a homlokáról. Most már olyan fehér volt, mint a mész.

– Anyu – mondta a párna Lala hangján –, én ma meghallottam, hogy Aterpatert nem is szereted, és csak azért mégy hozzá, hogy megments engem attól, hogy Tűzgagó legyek, mert emberszívem van. Én azt akarom, hogy boldog légy megint, és nevess, és úgy élj, ahogy a tündérek, és sose félj semmitől. Hát én elmegyek innen, anyu, s hogy Aterpater vissza ne tudjon hozni, megfürdöm a Végevan tavában, és ember leszek egészen. Légy boldog, édes anyu, és menj feleségül Amalfi kapitányhoz!

A párna elhallgatott, csend lett. Írisz megtámaszkodott egy karosszékben. Omikron közelebb lépett hozzá, hogy felfogja, ha elesnék, a királynő olyannak látszott, mint aki rosszul lett.

– Hát ez az – mondta Csill –, hogy megijedhettél, mikor megfenyegettek. Szegény királynőm!

– Csill – suttogta Írisz. – Ha csakugyan te vagy a varázsló és a legnagyobb tudós, találd ki, hogy elveszítsem a halhatatlanságomat, és ne kelljen élnem már, ha Lala meghalt. Ha emberré lett, akkor azóta már nem él, halálra zúzta magát az üveghegyen.

– De hátha lejutott onnan? – ellenkezett Csill. – Lala a fügefán született, vele állandóan a legkülönösebb dolgok történnek. Nem szabad elcsüggedni. Jaj, istenem, Meccs, hiszen te itt dongasz a zsebemben! Bocsáss meg, jó főkamarás, de nem lehetett értelmesen beszélni veled. Változz vissza azonnal, és lépj érintkezésbe a határőrökkel, tegyenek jelentést, történt-e valami ma éjjel a határon.

Meccs szégyenkezve visszaváltozott, motyogott valamit, aztán kisietett.

– Borzasztó éjszaka! – nyögött Jusztin. – Ilyen rémes élményeim még sose voltak.

– Igaz is, Jusztinom! A szemüveged.

Csill fütyült egyet, s akkor a nyitott ablakon át berepült Jusztin szemüvege. Szép kis szárnyacskái voltak, mint a tündéreknek.

Boldogan zümmögött, aztán szépen leereszkedett Jusztin orrára.

– Hol voltál, édes szemüvegem? – kérdezte a tündérjogász boldogan.

– A Néma Hal gömbjében – felelte szégyellősen a szemüveg. – Oda varázsolt Aterpater.

Írisz csak ült. Most ismét eltakarta az arcát, ám ujjai között csak úgy omlottak a könnyei. Ekkor a falbólbeszélőből megszólalt Meccs hangja, olyan diadalmasan harsogott, mint egy trombita:

– Gól és Atanáz jelenti, Lala ma pirkadatkor elhagyta az országot. Lala él.

– Kisfiam! – sikoltott a királynő. – Halljátok, Omikron? Lejutott a hegyről, és nincs semmi baja. Azonnal hozzátok a szárnyamat, repülök a Végevanra, megfürdöm, és emberré változom én is! Megyek a gyerekem után.

– Dehogy mégy! – tiltakozott Csill. – Mi értelme volna? Neked nincs emberszíved, mit keresnél az emberek világában? Majd hazajön a fiú, akkor megnyugszol, és rend lesz megint.

– Ugyan hogy jönne? – mondta Omikron szomorúan. – Hallod, hogy ember, nincs rajta hatalmunk többé.

– S ha volna is – bólongatott Jusztin –, mit érnénk vele, ha haza is hoznánk szegényt? Emberszíve van, itt Tűzgagó lenne belőle.

– Jó, hogy mondod – mondta Csill –, már az előbb feltűnt ez az idétlenség. Nem is tudtam, hogy hoztatok ilyen ostoba törvényt, nyilván Aterpater ötlete volt, az utálta olyan kimondhatatlanul az embereket. És azt se tudtam, hogy szegény Tűzgagó még dolgozik, hiszen ez abszurdum! Időtlen idők óta se éjjele, se nappala, pedig régen elérte a nyugdíjkorhatárt. Ne sírj, királynő, nem veszted el a fiadat. Hazahozzuk.

– De ember lett – makacskodott Omikron. – Nem érted, Csill? Ember. Nem tudjuk hazahozni, ha nem akarja, mert egyszerűen nem engedelmeskedik. Tündérnek rajta nincs hatalma.

– Az lehet – mondta Csill –, de van nekem.

Írisz elkapta a kezét. Nem szólt, csak ránézett, s úgy nézett rá, hogy Csill szeme megfelhősödött.

– Neked? – kérdezte Jusztin, akinek már hányingere volt a sok izgalomtól. – Mért éppen neked? Ismerlek kétszázezer éve. Hát te nem vagy ugyanolyan tündér, mint mi?

– Dehogy vagyok – mondta Csill –, hogy volnék. Nekem meg emberagyam van. Csak nem képzelitek, hogy tündéraggyal kitaláltam volna azt a sok mindent, és lehetnék ekkora varázsló? Hívjátok össze az államtanácsot!

A fekete határon, a Rideg-hegy mögött sose kél föl a nap, ennek következtében rettenetes hideg van, nincs növényzet, és nem kellemes a szolgálat.

A fekete határőrök parancsnoka ugyan nagyot nézett, mikor minden előzetes megbeszélés vagy bejelentés nélkül egyszer csak Amalfi kapitány jelent meg a futárösvény végállomásán, méghozzá poggyász nélkül, egy szál áthelyezési okmánnyal és olyan sötét pillantással, amihez képest a fekete határ hófehérnek látszott. „Ejnye – gondolta a parancsnok, akihez éppúgy eljutott a kis Gigi kiáltozása meg a rádió esti cáfolata, mint mindenkihez Tündérföldön –, éppen még csak ez hiányzott nekem, egy kipenderített királyi vőlegény!” De szólni nem szólt semmit, udvarias volt, mint minden tündér, kijelölte Amalfi tennivalóját, és biztatta, kapcsolódjék be az itteni határőrök életébe, nem valami érdekes élet ugyan, de hát azért csak eltelnek a pihenés órái kellemesen.

– Őszintén szólva én inkább dolgozni szeretnék, mint pihenni – mondta a kapitány. – Megengeded, hogy azonnal szolgálatba álljak?

Erre még nem volt példa. A határőrök parancsnoka egyre idegesebb lett.

– Nem akarod előbb kipihenni a hosszú utat? – akarta lebeszélni, de Amalfi azt kérte, hadd vehesse át valami köztündér teendőjét, most nagyon jólesnék neki, ha ott állhatna vagy járkálhatna a határon legalább huszonnégy óra hosszat.

„Hát ha az a szenvedélye, hogy szolgálatot teljesítsen, menjen csak ki a határra, váltsa le az őrt, és járjon fel s alá. Figyelni fogom ezt a kapitányt, soha életemben nem találkoztam ilyen tündérrel” – határozta el magában a határőrparancsnok.

Amalfi megkezdte a szolgálatát.

Nem volt ugyan értelme annak, hogy valaki itt ácsorogjon a fekete határon, mert túl a Rideg-hegyen már nem élt élőlény, ennélfogva nem is akarhatott behatolni senki, de Tündérországot körbefogták az őrállomások, a fekete határon is volt kezdettől fogva őrszem, hát fenntartották a helyőrséget. „Itt jó – gondolta Amalfi –, mert itt voltaképpen semmi sincs, még igazi munka vagy igazi veszedelem sem. Lesz idő elgondolkoznom örökké tartó életemben, mért játszott velem Írisz úgy, ahogy a földi lányok szoktak.”

Állt, aztán lépegetett pár lépést a Rideg-hegy alatt, megint megállt, megint lépegetett, előre-vissza, előre-vissza; a Rideg-hegy, amely nem ok nélkül kapta a nevét, csodálkozva nézte szomorú, bátor arcát, s egészen meglepődött, mert azt érezte, hogy sajnálja ezt az új katonát, aki idecseppent; s míg lépeget, egyszer sem szólal meg, és egyszer se mosolyog vagy fütyörészik. „Öregszem – csodálkozott a Rideg-hegy –, még a végén megváltozom, és Lágyszívű-hegy leszek vagy pláne Nyájas-hegy. Mi közöm nekem ismeretlen kapitányok bánatához?”

A fekete határon nemigen volt szórakozási lehetőség, a parancsnok hát egész nap televíziót nézett, és rádiót hallgatott. Ezt tette a második nap éjszakáján is, amikor Amalfi már több mint huszonnégy órája volt szolgálatban, s akárhányszor váltást küldött neki, mindig visszaüzente, hogy engedélyt kér a maradásra, mert jólesik neki a magány. Az adás egyszer csak abbamaradt, a tündérfőváros műsora megszakadt. „Áramszünet – gondolta a parancsnok, és ásított –, kár.” Sajnálta, tánczene volt, szerette a tánczenét.

Az adás pár perc múlva folytatódott, s a Rideg-hegyig hallatszott, hogy reszket az izgalomtól a bemondó hangja: – Itt Tündérföld beszél. Tündérföld beszél. Rendkívüli híreket közvetítünk. Aterpater varázsló úr lemondott.

A parancsnok úgy felpattant kényelmes székéből, hogy lesodorta az asztalról a rádióújságot.

– Aterpater varázsló úr lemondásának részleteit későbbi híreinkben közöljük. Tündérföld új varázslója Csill, a patikus.

– Álmodom – motyogta a parancsnok, és elkezdte dörzsölni a nyakát, keze fejét, megcsipkedte a combját, hátha felébred. Csill, a patikus! Hiszen az csak keverni tud, kertészkedni meg muzsikálni. Szegény haza!

– A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki látta, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!

A parancsnok úgy, ahogy volt, pizsamában rohant ki az erdőbe, s közben akkorákat tüsszögött, hogy az összes rideg-hegyi kőmadarak – mert csak kőmadarak fészkeltek a fekete határon – felriadtak, és kőhangon csipogni kezdtek.

– Kapitány – lihegte a parancsnok –, azonnal add át a szolgálatot, és most már igazán gyere be! Borzasztó dolgok történtek a fővárosban, tüstént vissza kell menned!

A kapitány megfordult. Szomorú szeme megtelt élettel.

– Aterpater úr lemondott, a patikus lett a varázsló, én olyan rosszul érzem magam az izgalomtól; Téged rádión keresnek, keresik a királyfit is meg a kis Gigit, kérik, hogy mind menjetek haza. Nincs egy fél órája, hogy megérkeztek a fővárosból a csomagjaid, most aztán vihetsz vissza mindent. Nahát!

– Nem megyek – mondta a kapitány. – Nem érdekel.

A parancsnok azt érezte, hogy szédül.

– Amalfi kapitány, elrendelem, hogy azonnal gyere be a rádióhoz, és hallgasd meg magad a hazahívó szöveget. Ha nem engedelmeskedel, kénytelen leszek letartóztatni, és visszatoloncolni téged. Micsoda beszéd az, hogy nem mégy, meg hogy nem érdekel?!

– Tartóztass le – mondta Amalfi –, akkor se megyek vissza. Hívd fel a fővárost, mondd meg nekik, hogy ha Tűzgagóvá kell lennem, akkor se térek vissza. Tulajdonképpen egész szívesen lennék Tűzgagó, annak legalább sose kell beszélgetnie senkivel. Nem félek én a munkától, fűtöm én szívesen azokat a csöveket. Hát mi vagyok én, hogy hol fölvesznek, hol letesznek? Portörlő?

Tovább sétált, és most már elkezdett fütyörészni, azt fütyölte: „Kőmadár, kőmadár, kő a te dalod.”

– Megőrülök! – támolygott vissza a parancsnok. Leült a rádióleadója mellé, s összeköttetést keresett a királyi palotával. Fél órába telt, míg végre elérte a félőrült Meccset. A főkamarás nagyot sikoltott, mikor meghallotta, mi a jelentés a Rideg-hegyről, azt mondta, szól a varázsló úrnak. „Rémes – reszketett a parancsnok –, csak nem küldi ide csakugyan a patikust? Mit tud az a Csill, aszpirint kiadni.”

Meccs nemsokára megint jelentkezett, közölte, átadta az üzenetet, a varázsló úr azt mondta, majd intézkedik, és azt is üzeni, hogy a parancsnok úr ne féljen annyira, hogy majdnem kiesik a papucsából („Dohánysodralék – gondolta a parancsnok –, honnan tudják ezek, hogy pizsamában vagyok, papucsban, és nem csizmában, egyenruhában?”), nincs semmi baj, majd hallgassa meg a reggeli híreket is, és jó éjszakát.

„Hát akkor elmúlt a felelősség” – gondolta megvidámodva a parancsnok, befordult, és békésen elaludt. Előzőleg beállította a vekkeróráját hajnali ötre, akkor mondták az első híreket Tündérföldön.

Amalfi eközben rótta a határt, és ha eddig szomorú volt a szíve, most keserű lett. „Nem volt elég – gondolta –, tovább játszol, Írisz, tovább szórakoztok rajtam a vőlegényeddel? Így illik ez egy varázslóhoz meg egy királynőhöz? Még hogy Csill az új varázsló, még hogy Aterpater lemondott! Ki hiszi ezt? Délben hozzám jössz feleségül, vacsora után Aterpater a jegyesed, én meg mehetek. Hát nem! Ha Tűzgagó leszek, se térek vissza: tanuld meg, hogy a szív nem játékra való, és hogy van, ami még neked se sikerül, hiába vagy a tündérkirálynő.”

– Dehogy leszel te Tűzgagó, Amalfi kapitány – szólalt meg ekkor egy hang, nem tudni, honnan, talán a felhőből, talán a Rideg-hegy gyomrából, egy hang, amelyet mindenki jól ismert Tündérföldön: a Csill patikus szelíd hangja –, ha akarnál, se lehetnél, mert reggelre szerintem nem is lesz már Tűzgagó. Azt hiszem, miután nyugdíjaztuk, fülemülévé fogom varázsolni, fülemülének lenni nagyon kellemes. Gyere haza, fiam, ne hagyd egyedül Íriszt!

Aha, varázslat! A kapitány nem felelt. Kitépett két csomag mohát, bedugta a fülét.

– Én beszélek, Csill, nem Aterpater – szólt a hang megint a mohán át –, annyi dolgom van, Amalfi, ne komédiázz! Most nem mehetek érted személyesen, Írisz se, pedig menne; elhiheted. De hát Lala eltűnt, és együtt ül az államtanács. Gyere szépen haza!

A kapitány tovább folytatta útját. Egy-kettő, egy-kettő.

– Térj már észre, Amalfi! Minden a feje tetején van a palotában, és a királynőt csak te tudod megnyugtatni, hát hiszen te vagy a vőlegénye.

A kapitány lehajolt, hogy még több mohát tépjen a fülébe. A hang, amely nem tudni, honnan szólt, most felnevetett.

– Soha életemben nem láttam ilyen makacs kapitányt – mondta, s akkor hirtelen szél támadt, olyan, amilyen sose fújt még a világon, a légáramlat felkapta Amalfit, mint egy tollat, s mielőtt a kapitány annyit mondhatott volna, hogy „nyikk!”, behajította Írisz palotájába a gránátszalon ablakán, úgyhogy alig tudott lábra állni és tisztelegni. Egész belekábult a sebességbe, amelyhez képest az űrsebességű futárösvény járása csak olyan volt, mint a csigáé.

– Na, ugye – mondta Csill hangja, most már egészen közelről –, máskor, ha hívlak, légy szíves, és gyere azonnal. Királynő, itt a vőlegényed.

Amalfi körülnézett. Most látta meg, hogy Jusztin is a szalonban van, orrán, nem tudni, miért, szárnyas szemüveg ül, és ott van Omikron is, mindkettő skarlátvörös az izgalomtól. Csill fehér köpenyt viselt, mint mindig, még a jódfoltok is ott látszottak a sebe táján, ahogy máskor, Aterpater viszont nem volt semerre. Írisz egy karosszékben ült, nem látszott az arca, olyan mélyen lehajtotta a fejét, s a kapitány a válla mozgásán látta, hogy sír. Oda kellett térdelnie elébe a földre, hogy a szemébe láthasson.

– Írisz – suttogta a kapitány. – Mi történt itt azóta, hogy elmentem?

– Inkább azt kérdezd, fiam, mi történt itt azelőtt – mondta Csill. – Most, sajnos, nincs idő magyarázkodni. Töröld meg a szemed, királynő, megkezdjük az államtanácsot, gyertek be Amalfival. Míg elmondom Undéknak a mondókámat, Amalfi is megtudja, amit most még nem ért. Gyere, kapitány, ne vágj képeket, Írisz sose szeretett mást, csak téged, de Aterpater a gyerekével fenyegette, és hát mit kívánsz egy anyától? Az nemcsak a boldogságát, de ha halandó volna, az életét is odaadná a fiáért. Így fogja majd szeretni a te gyerekeidet is. Gyere szépen.

Und, Minó, Citó és Dagi, akiket legjobb álmukból riasztott ide Meccs telefonja, felálltak, mikor a királynő a terembe lépett, s mindnek arcán ott látszott a riadalom. A falbólbeszélő, ha halkra is, de be volt kapcsolva, hallatszott, hogy a rádió szünet nélkül ismételi a szöveget: „A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!” Jusztin, Omikron a szokott helyükre ültek, Csill az Aterpaterére, s mert Amalfinak eddig nem volt helye, Csill maga mellé húzott egy széket, arra tessékelte le.

A beszámolót Omikron tartotta, sűrű torokköszörülés közben és olyan világosan, hogy Daginak is csak kétszer kellett külön elismételni. A megrökönyödés hamarosan örömmé és megkönnyebbüléssé változott, hiszen voltaképpen senki se kedvelte Aterpatert, viszont nem volt még tündér, akihez annyira ragaszkodtak volna valamennyien, mint éppen Csillhez. Und és Citó összeölelkeztek örömükben, Dagi éljenzett, Minó felállt, meghajolt a királynő felé, azt mondta, attól tart, ez életének egyik legszebb napja, Omikron szélesen mosolygott, csak Jusztin arca maradt komoly, valahogy sokkal komolyabb, mintsem ilyen örömnaphoz illenék.

Amalfi nem tudott szólni, nem is volt rá alkalma, csak a mohaterítő alatt odacsúsztatta kezét Írisz ujjaihoz, s ebből az érintésből megtudta a királynő, hogy Amalfi mindent megértett, mindent megbocsátott, és ha Lala csakugyan megkerülne, és meg lehetne oldani ezt a képtelen helyzetet, ő lehetne a legboldogabb teremtés a földkerekségen. Először, legelőször, mióta a rémséges események árja megindult, egy icipici mosoly ült a szemében, s ettől mindenki úgy fellelkesedett, hogy azonnal kezet rázott a szomszédjával. Und érezte, hogy Jusztin kézfogása valahogy nem önfeledt, nem boldog.

– Na, mondd – szólalt meg Csill –, mondd, Jusztinom. Tudom, mi rág, mondd ki. Ki kell mondanod, mert te vagy a Törvény.

– Sejtheted – sóhajtott a tündérjogász.

– Ó, persze! Királynő és barátaim, Jusztin azért olyan gondterhes, mert nem tudja, van-e helyem egyáltalán köztetek.

– Hogyhogy? – bámult el Dagi. – Hát mégse te vagy a varázsló?

– Dehogynem. Csakhogy én közöltem valamit Omikronnal és Jusztinnal, amit ezelőtt senki se tudott Tündérországban.

Okos kis szeme csak úgy villogott a visszafojtott derűtől. Az államtanácstagok értetlenül bámultak rá.

– Nekem tudniillik van valami olyan tulajdonságom, ami fejemre vonja a törvény büntetését.

– Neked? – képedt el Und. – Neked, Csill? Hisz nincs nálad derekabb tündér semerre.

– Nekem ám! – mondta az új varázsló: – Bizony igen. Csak sose derült ki rólam, mert engem senki se vizsgált meg, mint a királyfit, és én is csak azért tudom, mert tudok egy-két dolgot a világon. Nekem ugyanis emberagyam van.

– Tessék? – kiáltott Citó. – De hiszen arra törvény van, hogy akinek nem minden porcikája tündér, az nem maradhat Tündérföldön.

– Ez az – mondta az új varázsló, s ajka meg-megrezzent valami titkos mosolytól –, most aztán itt a baj. Mehetek Tűzgagónak.

– Tűzgagónak? – sikoltott Minó. – Tűzgagónak, te? De hisz akkor mindünknek végünk lesz. Tündérország nem élhet meg a tudományod nélkül.

– Hát akkor nem tudok más megoldást, mint hogy válasszatok: elmenjek-e Tűzgagónak, ahogy az alkotmány előírja, vagy inkább módosuljon a törvény? Írisz, királynőm, a te fiad mindenestül emberré lett, te kivételesen nem szavazhatsz, és te sem szavazhatsz, Amalfi kapitány, mert te leszel a kisfiú apja.

Csend lett, akkora, hogy Csill még azt is hallotta, hogy dobog a királynő szíve. Omikron szólalt meg elsőnek:

– Csill a tudomány őre. Ha ő a föld alá kerül, oda kerül minden tudomány. Ha emberagya van is, sosem ártott senkinek az emberagyával. Csill maradjon, változzék meg a törvény!

Jusztin könnyebben kezdett lélegzeni.

– Népem tulajdonképpen csak a halászat miatt haragszik az emberekre – mondta Und. – Igazán kitalálhatnának már új ételeket maguknak. Egyébként mindig méltányolták világunkat, meséket írtak rólunk, és zenében próbálták visszaadni vizeink muzsikáját. Ami a hajóikat illeti, igazán ügyes szerkezetek. Ha emberagya van is, maradjon a varázsló, és változzék a törvény.

– Nem szurkapiszkált soha életében, és sosem öntött vizet föld alatti üregeinkbe – szólt Minó, a törpék királya. Ha nem mondja, én ugyan észre nem veszem soha, hogy nem tündéragya van, hogy más, mint mi. Maradjon a varázsló, és változzék a törvény!

Citó gyöngyszemecskéje telefutott könnyel. Lehajtotta zöld fejét a karjára.

– Szavazz nemmel, Citó – mondta Csill, s annyi szeretet csengett a hangjában, hogy a gyíkkirály feltekintett –, szavazz csak nemmel, becsületes kis barátom! Az állatok népének elég oka van arra, hogy ne kedvelje az embereket. Szavazz nemmel, néped érdekét nézd, ne az enyémet!

– De nem tudom kimondani – suttogta a kis király. Én nem tudom kimondani, Csill. Sehol Tündérországban nem éreztem olyan jól magam, mint temelletted a patikádban. Tudom, hogy nemet kellene mondanom, mert az emberek nem jók népemhez, de te annyira derék tündér vagy, hogy én is azt kívánom: változzék a törvény.

Csill átnyúlt a mohaterítőn, gyöngéden kezébe fogta a gyík ujjacskáit. Citó torka lihegett, s már mosolygott megint, mert valami végtelen megnyugvás szállt bele Csill érintésétől, olyan édes nyugalom, amihez foghatót még sosem érzett.

– Maradjon a varázsló, és változzék a törvény! – szólt Dagi, aki nem szeretett sokat magyarázkodni, s Jusztin rábólintott a mondatára, s megkönnyebbülten azt mondta:

– Így legyen!

Aztán elővette a Törvénykönyvet, áthúzta benne azokat a sorokat, amelyekben az állt, hogy akinek nem minden porcikája tündér, nem maradhat Tündérföldön, és odaírta mellé: „NEM ÉRVÉNYES!”

„A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!” – hallatszott megint a rádió felhívása a falbólbeszélőből.

– Köszönöm, barátaim – mondta Csill –, igazán köszönöm. Jusztin, kérlek, ha már kezedben van a Törvénykönyv, húzd át a Tűzgagóra vonatkozó rendelkezést is. A Tűzgagót nyugdíjba küldjük, megszolgálta, utaltassátok be valami üdülőbe, hiszen borzasztóan fáradt lehet. Ez az egész Tűzgagó-dolog elavult. Áttérünk az atomfűtésre.

Ez ellen se volt senkinek se kifogása, Jusztin jegyzett.

– Most már csak azt kell eldöntenünk – folytatta Csill –, mi történjék a királyfival, ha előkerül. Az, hogy emberszíve van, eszerint nem hátrány. Ha a törvény rám vonatkozik, vonatkozik Lalára is.

Írisz nagyot sóhajtott. Amalfi ismét megsimogatta a kezét a mohaterítő alatt, s elcsodálkozott, mert úgy érezte, megrándul, mintha fájna neki a cirógatás. Seb volna Írisz ujján? Ugyan mitől?

– Na de mit kezdjünk vele, mikor egészen emberré vált? – szólt Und. – Én szeretem Lalát, és igazán mindent megtennék érte, haza is hoznám, csak azt nem tudom, hogyan. Emberen nincs hatalmam.

– Nekem sincs – ingatta a fejét Minó. – Ez a törvény.

– Nincs nekem sem – mondta Citó. – Nincsen. Sajnos, ember.

– Emberen nincs hatalmunk – bólongatott Dagi –, nem tudom, miért, de így van, mióta a világ világ. Vissza kellene változtatni tündérré.

Omikron legyintett. Szegény Dagi! Teljesen műveletlen.

– Azt mondtad, te tudsz valami megoldást, Csill – szólt Jusztin. – Azt mondtad, azért tudsz, mert neked meg emberagyad van, és tündérnek emberen nincs hatalma, de van neked. Hogy értetted?

– Hozd haza őt, Csill – könyörgött a királynő, és Amalfi is azt mondta csöndesen.

– Hozd haza őt, segíts rajta. Még csak tízesztendős.

– Királynő, és államtanácstagok – állt fel az új varázsló –, Lalán nem kell segíteni, nincs veszedelemben. Mihelyt nyomára akad valaki valahol, érte megyünk, hazahozzuk. Itt fog élni megint velünk és mellettünk, mintha mi sem történt volna, és mindazt, ami rossz volt, elfeledjük, akár az álmot.

– No de hogy akarod hazahozni? – kérdezte megint Jusztin. – Be se fér többé a házba, és nem tudod elvarázsolni, hogy megint csak akkora legyen, mint egy tündér. Meg aztán rövidesen megöregszik köztünk, és – bocsáss meg a szóért, királynő – egyszer meg is hal, mert halandó lett. Ember.

– No de mért ne tudnám megint elvarázsolni, hogy olyan tündér legyen, mint annak előtte? – kérdezte csodálkozva Csill. – Mindent el tudok varázsolni, amit akarok, mért ne tudnám éppen őt?

– Mert ember! – kiáltotta Omikron. – Hát nem érted, vagy te is elfelejtetted, mi áll a tankönyvben? Emberen tündérnek nincs hatalma. Csak másik tündéren.

– Ez az – mondta Csill, és felnevetett, aztán hirtelen nagyon komoly lett megint. – Írisz királynő és barátaim, ne ijedjetek meg, de közölnöm kell veletek valamit, amit nem lesz egyszerű tudomásul vennetek. Az emberek is tündérek.

Valahányszor az elkövetkező években Omikron Csill bejelentésének közlésével fejezte be az embertani órát, sose tudott úgy magyarázni osztályainak, hogy eszébe ne jutott volna az elképedés, mely az államtanácsot elfogta. Írisz nem is nagyon értette meg, amit hallott, arcán csak a megkönnyebbülés látszott, annak a reménye, talán mégis visszakaphatja a fiát, ám Und, Citó, Minó, Amalfi és maga Jusztin is szoborrá merevedtek, aztán meg egyszerre kezdtek el kiabálni. Csak Dagi fogadta teljes nyugalommal a közlést, csodálkozva pillantott körül, mint aki nem érti, miért ez a nagy izgalom, aztán azt mondta:

– Nagyon igazad lehet, Csill. Kitűnően értenek a sporthoz. Néha az a gyanúm, hogy fürgébbek, mint az egyszeműek népe.

Most nem volt ereje nevetnie senkinek.

– Tündérek? – kérdezte Citó, s megint meglihegett a nyakacskája. – Akkor mért nem élnek békén a népemmel?

– Mért szurkapiszkálnak és öntöznek? – méltatlankodott Minó. – Ugyan miért?

– Mért nem tudnak beszélni velünk? – érdeklődött Und. – És egyáltalán, miféle tündérek az olyanok, akik meghalnak?

– Fiatal tündérek – mondta Csill. – Még annyira fiatalok, hogy csak egymás nyelvét értik, tündértestvéreik meg az állatok nyelvét nem, a szokásaik is vadak, igazad van, Minó, szurkapiszkálnak és öntöznek, és neked is igazad van, Citó, mert az állatok egy részét megeszik, más részét meg fogságban tartják. Sajnos, még kicsit kezdetlegesek, olykor egymást is szurkapiszkálják, sőt, olykor az is előfordul, hogy – sajnos – megölik. De majd megszelídülnek egészen. Szállni már tudnak, mint mi, az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel meg egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat, csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket is. Ha nem gondolkoznak, rossz tündérek, ha gondolkoznak, mindig jók. Egyáltalán nem csodálkoznám, ha egyszer csak, pár évmillió múltán, kitalálnának valamit, és legyőznék a halált is.

– Tündérek? – ismételte Citó, és maga elé bámult. Gyöngyszeme riadt volt, elgondolkozó.

– Ó, Csill!

Írisz felugrott, a varázsló felé nyújtotta a kezét s most végre meglátta Amalfi, hogy gyűrűsujján sebhely van, fájdalmas, vörös sebkarika: Aterpater lepattant jegygyűrűje oly mélyen belesüllyedt szegény ujjába, hogy már nem is a bőrén volt, hanem a húsában. Sose derült ki, mit akart mondani, mert a rádió megszólalt odakinn, s Meccs úgy megerősítette örömében, hogy csak úgy zengett a palota.

– Itt Tündérföld beszél, Tündérföld beszél. Közöljük Péter, a festő, Beáta és a kis Gigi híradását: Lala a parti ösvényen gyalogol a város felé.

Mindenki felpattant, Dagi legelsőnek.

– Megyünk a fiúért – jelentette ki Csill. – Nem mindnyájan, csak te, Írisz és te, Dagi barátom. Szíveskedj újra eredeti formádra nőni, ha kilépünk a palotából, mert te fogod a királyfit hazahozni, útközben majd elmagyarázom, hogyan. Az államtanács várjon vissza bennünket!

Beáta és az egyszarvú azonnal lefeküdtek, Péter még pipázgatott egy darabig, latolgatta, miképpen közölje majd kertész bácsival és kertész nénivel, hogy ezentúl egy fehér csudaállat is náluk lakik, mert tudta, hogy kertész néniék, akárcsak ő maga, ez idáig csak meséskönyvben láttak egyszarvút. Megnyugtatta magát, hogy ha nem is fogják érteni Gigi beszédét, majd megszokják, megszeretik a kis jószágot, hiszen olyan engedelmes, szelíd. Hogy elengedje a házból, eszébe se jutott, valóságos áldásnak érezte, hogy hozzájuk került, mint ahogy azt is, hogy kibérelte azt a házat az Író öblében, mert Beátára nem lehetett ráismerni, mióta ezek a csodálatos események zajlottak körötte. Péter megkönnyebbülten sóhajtott, kiverte a pipáját, aztán lefeküdt ő is. Másnap hosszú útjuk lesz, míg leviszi Beátáékat autón a kikötőbe, s onnan tovább motorcsónakon az új lakóhelyre.

Mélyen, álomtalanul aludt, nyugodtabban és elégedettebben, mint bármikor az utóbbi időben, s egyszer csak arra riadt fel, hogy valaki rázza a vállát.

Azonnal felébredt, meg is ijedt, mert csak nem Beáta ébresztgeti, csak nincs valami baj azzal a kis egyszarvúval? Gigi állt az ágya mellett, ő költögette.

– Kedves Péter – suttogta Gigi –, te nem hallod, hogy szól a rádió?

Rádió, hajnali fél négykor! Ugyan, dehogy szól.

– Ne haragudj, kérlek, de nem mutatnád meg nekem, hol a készülék? Még nem ismerem a lakást, és nem akartam Beátát felkölteni. Én határozottan hallom, hogy a rádió beszél.

Micsoda ötlet! De Péter azért felkelt, köntöst kapott magára, s azt mondta a kis Giginek, ő már elcsomagolta a táskarádióját, benn van a garázsban a bőröndben. Talán zenét akar hallgatni ilyen korán?

– Á – tiltakozott az egyszarvú, s hófehér arcocskáján is látszott, hogy sápadt az izgalomtól –, nem érdekel engem most a zene. Péter, én úgy hallom, mintha a nevemet mondanák, és tündérül beszélnének!

– Ugyan, Gigi! – rázta a fejét a festő, de azért elindult vele a garázsba, ahol a bőröndje már az autó poggyásztartójában várta az indulást, a kis Gigi ott trappolt mellette. Ahogy a garázsba értek, Péter felkiáltott meglepetésében, mert az autó csomagtartóján át kéken sugárzott valami fény, s a lezárt fedél alól tisztán hallatszott a szöveg:

– A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Aki látta, jelentse!

– Teremtőm – sikoltott a kis Gigi, és elkezdett rohanni az autó felé –, vedd ki a rádiódat! Vedd ki!

Ki se kellett venni, a tündérföldi bemondó hangja tiszta volt, messze hangzó:

– Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem! Megnyitnia kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!

– Péter – mondta az egyszarvú csöndesen, és három aranykönny gördült végig az arcán –, kedves Péter, induljunk azonnal! Úgy látszik, kiderült, hogy ártatlan vagyok és hazamehetek.

Péter próbálta meggyőzni, hogy még korán van, hogy egypár órán semmi se múlik, nem mintha nem érezte volna eléggé frissnek magát ahhoz, hogy akár azonnal útra keljen, hanem Beátát féltette. A kislány most olyan boldog és nyugodt, rossz hatással lesz rá, hogy alig találkozott a kis Gigivel, és élte bele magát a gondolatba, hogy ezentúl együtt fognak lakni, együtt fognak játszani, máris elveszíti. Ám az udvarias, engedelmes egyszarvúval ezúttal nem lehetett okosan beszélni, futott vissza a garázsból a házba, s kihallatszott éles kis hangja, ahogy Beátát költögeti:

– Ébredj, ébredj, valami nagyszerű történt Tündérországban, hazamehetek!

Beáta felült az ágyban, végighallgatta, mi történt. A festő látta a szemén, hogy a kislány is felméri annak a jelentőségét, amit hallott, de azt is látta, hogy ebből a világért se mutatna semmit a kis Gigi előtt, mert Beáta nagyon jól megértette, mit jelenthet valaki számára az, ha ki van tiltva a hazájából, s aztán egyszer csak kiderül, hogy mégis visszatérhet. Azt mondta, azonnal mosdik, öltözködik, induljanak, mihelyt tudnak, akár reggeli nélkül. Olyan fontosnak érezte kis barátja izgalmát és örömét, hogy nem akart arra gondolni: most aztán elveszíti örökre.

Kíváncsi néni felébredt a motorzajra, mikor Péter kihozta a házból a kocsiját, felhúzta a redőnyét, és kilesett, csakugyan a szomszéd család indul-e a tenger mellé. Bár ne tette volna! Még egy hét múlva is reszketett a feje az idegességtől, mert a festő és az unokahúga mellett egy arany egyszarvút látott beszállni az autóba, s az orvos, akit Kíváncsi néni férje azonnal elhívatott, sokatjelentően bólongatott, valahányszor Kíváncsi néni elismételte rémes látomását, és távozóban odasúgta a néni férjének, sose hagyja őrizetlenül a házi italszekrény kulcsát, ami az igazságszolgáltatás büntetése volt Kíváncsi nénire, aki előző nap az ártatlan postást gyanúsította azzal, hogy ivott.

Gigi nemigen beszélt útközben, csak összefonta patácskáit, és azt sóhajtotta, lassú a kocsi. Sóhaja és a jogar Beáta retiküljében olyan hatással volt a motorra, hogy az autó úgy nekieredt, amilyen sebességre sose volt képes, és ha más járművel találkozott, egyszerűen átugrott rajta, mint az őz, aztán megint a földre zuppant. „Nekem mindegy – gondolta Péter –, csak a kikötőnél hagyja abba ezeket a trükköket. Ha meglátja a rendőr, hogy az autóm úgy megy, mint egy gátfutó, nem tudok elutazni, mehetek az őrszobára.” Ám mire a kikötő körzetébe érkeztek, a kocsi meghunyászkodott, bekocogott a garázsba, s akkor már igazán nem maradt más probléma, mint hogy miképpen teszik meg Gigivel azt a kis utat, ami a piros motorcsónakig visz. Gigit már a garázsban is, ahol a kocsit hagyták, nagyon nézegette az egyik szerelő, aki meg is kérdezte Pétertől, miféle állat ez, és nem harap-e.

– Azt hiszem, legjobb, ha a karomra veszlek – mondta Péter. – Beátának nehéz lennél, majd én viszlek. Akkor esetleg azt hiszik, kutya vagy, esetleg kutyaféle, és ha én cipellek, mindenesetre ártalmatlan.

Gigi feltartotta a mellső lábát, mint a kisgyerekek, mikor ölbe kéredzkednek, Péter felkapta, és vitte a karján, Beáta mellettük szaladt. Mindenki megnézte őket, de senki se szólt, Pétert ismerték a kikötőben, és szerencsére még nagyon korán volt, a hajók, csónakok körül meg annyi munka, hogy nemigen lehetett sokáig ábrándoznia senkinek, miféle különös állatot szerzett be a festő. Péter betette Gigit a motorcsónakba, még egyszer visszatért a garázsba a kocsijához a bőröndökért, aztán el is indulhattak. Friss szél fújt a part görbületén, ahol a legélesebb volt a hegyek függőleges vonulata, nagyon messze, de már felbukkant az a rész, ahol az Író öblét sejthették. Gigi nagyot sóhajtott, odanyújtotta izgalmában a patáját Beátának, hogy fogja, mint Beáta szokta odanyújtani a kezét anyunak, régen, mikor a fogorvoshoz vitték, és neki bele kellett ülnie a székbe.

A királynő jogarának hatására a motorcsónak sem úgy viselkedett, mint szokott. Egy darabig meg sem akart indulni, Péter hiába kínlódott vele, aztán mégis elszánta magát a mozgásra, a nyílt tengeren viszont egyszer csak megállt, magasabbra emelte az orrát, mintha hátrafelé fülelne. Beáta és Gigi egész hátracsúsztak az ülésen.

– Megint szól a rádió, azt figyeli! – kiáltotta Gigi. Halljátok?

„A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!”

– Hallod, csónak – sikoltott a kis Gigi –, mit lóbálod a fejedet, meg hallgatózol? Kiderült, hogy nem vétettem semmit, Tündérföldön rend van megint. Olyan lassú vagy, hogy már elviselhetetlen! Nem tudnál egy kicsit igyekezni?

A csónak visszaeresztette az orrát, azt mondta benzinhangon, majd kitalál valamit, egy darabig gondolkozott, aztán láthatólag döntött, nagyot ugrott, és felemelkedett a víz fölé, mint a helikopter, s elkezdett repülni.

Péter elengedte a kormánykereket, elővette a pipáját. Míg ez a jogar kinn nincs a kofferjukból, okosabb mindent rábízni a Tárgyakra. Egyébként igazán kár, hogy vissza kell adniok, nem is kellemetlen a házban egy ilyen királyi pálca.

Szálltak a tenger felett, nem nagyon magasan, nem is nagyon alacsonyan. Lenn ébredt a partvidék. Láttak járműveket haladni, nyaralókat is, akik valamelyik fürdőhelyen már hajnalban kiúsztak a tengerbe, nagyon kicsi volt a fejük odafentről. És láttak egy vándort, aki a sziklaösvényen a város felé gyalogolt; elég ügyetlen vándor volt, mert olykor elesett a szirtek között, aztán nagy sebesen felállt, továbbiparkodott, és nem volt csomagja semmi.

Gigi annyira el volt foglalva a maga boldogságával, hogy átsiklott volna rajta a tekintete, de akkor viszketni kezdett a szarvacskája.

– Valami történni fog, rossz vagy jó – mondta az egyszarvú, és belenézett a csodatükörbe.

 

Gyöngyöt szór a virradat, kit kerestek, lenn halad!

 

– Lala! – sikoltott fel Gigi torkaszakadtából. – Lala, barátom!

Ám a kis alak, amely lenn bukdácsolt a sziklaösvényen, nem hallotta meg a hangját, elnyomta a repülőgéppé változott csónak motorjának búgása és a távolság.

– Mit csináljak? – kiáltotta az egyszarvú. – Szálljunk le azonnal, vigyük magunkkal, vagy előbb jelentsem?

– Szerintem jelentsd! – javasolta Beáta. – A rádió nem azt kérte, hogy hazavigyük, hanem hogy jelentse, aki látta. Hol az a rádió?

Ott volt a kofferben, Péter elővette.

– Tudsz adni is, nemcsak venni? – kérdezte a kislány.

– Ma mindent tudok – felelte a rádió –, mindent, amit akartok, vagy ami kell. Adjak?

– Persze hogy adjál. Közöld Tündérfölddel, hogy Lala a parti ösvényen gyalogol a város felé.

– Ki küldi az adást? – kérdezte a rádió. – Rendnek kell lenni, mindennek megvan a formája. Ki jelenti?

– Mind a hárman jelentjük – mondta Péter. – Én, Beáta és a kis Gigi. És ha nem esnék nehezedre, ne sugározz olyan borzasztó fénnyel, mert otthon felejtettem a napszemüvegemet.

– A jogar teszi – közölte a rádió, de egy kicsit csillapította a ragyogását, s Beáta hallotta, hogy morogni kezd, valamit sokszor-sokszor elismétel egymás után. Szállt a csónak az Író öble felé, akik lentről nézték, nagyon csodálkoztak rajta, és azt gondolták, soha életükben nem láttak még ilyen sajátságos formájú repülőgépet.

A csónakot Lala is látta, csak nem volt módja-ideje megcsodálni. Térde-keze csupa kék és zöld volt, a combján hosszú karcolás; a szirtek közt, közvetlenül a tenger mentén nem volt veszélytelen az út. A királyfi nem tudta, milyen távol van a város, csak azt, hogy ebben az irányban kell mennie, mert errefelé ment a szállítómunkások kis hajója. Nyilván Gigi is erre kocoghatott a minap; aki gyalogosan indul, nem is haladhat másfelé. Csak persze az egyszarvúnak valamivel könnyebb lehetett, mert az négy patán szökdécselt, nem két kisfiúlábon, amelyek gazdája az éjjel le se hunyta a szemét. De azért ment, ha elzuhant, felállt, ha megütötte magát, fel se szisszent. „Bú-tupp – mondta a szíve. – Most már nincs anyu.” De azt is mondta: „Anyu megmenekült, Aterpater nem tudja zsarolni többé semmivel.”

Sose hitte volna, hogy ilyen messze van, ahová igyekszik. Még a legközelebbi fürdőhelyig se jutott el, s tudta az öreg tündérek beszédéből, hogy hármon is át kell haladnia, mire a városba ér. Talán este is lesz, mikor megérkezik, s este nyilván nem dolgoznak a vállalatnál. Hol találja meg majd Kormoránt?

Végre meglátta az első épületet. Világítótorony volt, az őr fenn könyökölt az üveg mellvéd mögött, és unalmában rádiót hallgatott. A rádió tánczenét sugárzott, ám Lala megtorpant, mert a készülék egyszerre két hangon szólt, a zene mögül pontosan kihallotta szülőföldje tündérbeszédét: „… akár emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki látja, küldje haza!…”

„Csak keressetek! – gondolta a kisfiú. – Most derült ki otthon, mit csináltam, Aterpater összeszedi minden varázserejét, csakhogy hiába.” Még gyorsabban iparkodott tovább. Jobbját, amellyel olykor megkapaszkodott, összemetélték a szirtek élei, balja olykor a zsebébe nyúlt, órabérét tapogatta meg Kormorán céduláját. Az ösvény szűk volt, olyan szűk, hogy még gyereklábnak is keskeny.

A csónak formájú repülőgépet nem is láthatta volna már, mert az éppen most ereszkedett alá az Író öblében. Elsőnek a kis Gigi ugrott partra, s Beáta elnevette magát, mikor látta, mint szökell az örömtől, hogy ismét itt lehet a határ közelében. Az Író házán még le volt eresztve minden redőny, kertész bácsi és kertész néni nyilván alusznak. Nagyon korán volt, alig múlt öt.

– Gyertek – táncolt az egyszarvú –, megmutatom, hol a kapunk. Meglátjátok, nyitva lesz, hiszen azt mondta a rádió, hogy a határőrök várnak. Nektek, akik befogadtatok, és akik a jogart hozzátok, csak meg szabad talán mutatnom, hol a bejáratunk. Gyertek!

Mentek a kis Gigi után, alig tudtak lépést tartani vele, ám egyszer csak megtorpantak, mert a sziklafal egy helyütt hirtelen kettévált, kiabálás hallatszott: – Kapu ki! – s a sziklarésen át beláttak valahova, ahol olyan volt a táj, mint a legeslegszebb kertje a világnak, s amely fölött az ég kékebb kéknek látszott, mint odakinn. Nem tudtak sokáig gyönyörködni benne, mert az egyszarvú felsikoltott, rohanni kezdett a kapurés felé. Nem tudott bemenni, mert a nyíláson át többen igyekeztek kifelé: Beáta elsőnek egy fehér köpenyes kis öregembert látott kilépni, kopasz bácsi volt, jámbor arcú, mögötte egy kisírt szemű, gyönyörű tündér lépdelt, akiről rögtön tudni lehetett, hogy Írisz, utána meg… Péter, bár férfi volt, nagyot kiáltott ijedtében, magához rántotta Beátát, mert legutolsónak egy óriás lépett ki a falon, akinek egyetlen szeme volt, és a feje majdnem az égig ért.

– Csill – ujjongott a kis Gigi –, itt vagyok, hazajöttem! A tündér kitárta a karját, az egyszarvú odatáncolt hozzá, és megcsókolta.

– Bocsáss meg, Gigi – mondta a tündérkirálynő, és az egyszarvú elpirult, lesütötte a szemét, azt susogta, nincs neki mit megbocsátania, egy anyának a gyereke az első.

– Ejnye – szólalt meg a fehér köpenyes öreg tündér –, hiszen itt vannak a mi új barátaink is. Kedves uram, csak nem ijedtek meg Dagitól? Nyugodj meg, Beáta, Dagi a legjobb lelkű óriás, aki valaha a világon élt. Kérlek, Dagim, nem tudnál kicsit összébb zsugorodni, ez a kislány fél.

Dagi egész közel hajolt Beátához, elnevette magát arra a gondolatra, hogy félelmet ébreszthet valakiben, és valamivel kisebb lett.

– Nem szabad jobban összemennem – mondta jókedvűen –, mert akkor nem lesz erőm arra, amire a futárösvényen kértél. Csináljam, Csill?

– Rögtön – mondta a patikus, és a kis Gigire nézett. Az egyszarvú rámosolygott ártatlan mosolyával.

– Gigi – szólt Csill –, te feláldoztad magad, odaadtad a hazádat meg a kis házadat, amin kívül nincs is semmid, hogy segíthess egy édesanyának. Ezért jutalom jár.

– Dehogy jár – rebegte Gigi –, te is megtetted volna, Csill. Elég jutalom, hogy hazatérhetek.

– Jutalom jár és jóvátétel – rázta a fejét a patikus –, ezentúl nem a palotakertben, hanem az én lakosztályom mellett lesz a lakásod, ott fogsz élni mellettem, kis Gigi, hogy mindig megmondd nekem a szarvacskádból az igazságot, nekem meg egész nap eszembe jusson rólad, hogy aki az igazmondót száműzi, az nem való semmiféle hivatalra.

– Veled lakjam a patikában? – csodálkozott az egyszarvú. – Csak nem akarod, Csill, hogy én is gyógyszerész legyek? Sajnos, nem nagyon értettem a kémiát.

– Menj már! – nevetett nagyot Dagi. – Hát hiszen nem patikus már! Ő lett a varázsló!

Gigi összecsapta a patácskáit a csodálkozástól. Csill most az idegenekhez lépett, és így szólt:

– A királynő nevében beszélek, akinek most nincs ereje erre, mert nagyon nehéz a szíve a kisfia miatt. Népemnek nincs kifogása az ellen, hogy mellettünk éljetek, Tündérföld hálás nektek, amiért pártul fogtátok a kis Gigit.

– A jogar – lehelte Beáta –, bácsi kérem, visszahoztam a királynő jogarát.

Nyújtotta Csill felé, a tündér nem mozdult, csak Írisz mosolygott a kislányra szomorú mosolyával, de ő se vette el.

– Beáta, hallottam, árva vagy, neked hát sok nevetésre van szükséged – mondta a varázsló –, és a mi országunk rendes körülmények között a vidámság földje. A királyfinak, ha visszatér, csak javára szolgál, ha ember játszótárssal is játszhatik. A királynő mindig szívesen lát, legyen szabad bejárásod az országunkba!

– Így legyen – bólintott Írisz, és a kislány meg se tudott szólalni, vérpiros volt a boldogságtól.

– Mi lesz már azzal a rángatással? – érdeklődött Dagi. – Húzzam, vagy ne húzzam!

– Kedves uram – mondta Csill a festőnek –, szíveskedjék félreállni a kislánnyal, ide feljebb. Így. Lenn mindjárt megindul a föld, s az nem lesz kellemes.

– Megindul? – kérdezte Péter. – Hogyhogy megindul? Gyönyörű tiszta idő van, sehol semmi vihar vagy különleges természeti tünemény.

– Hazahúzatom a királyfit – magyarázta a varázsló. Órák óta vándorol. Dagi majd hazahúzza.

– Kérlek, Dagi, vigyázz rá! – mondta Írisz. – Bizonyosan el fog esni.

„Tyűha! – gondolta Péter, mikor meglátta, hogy az óriás belenyúl a talajba, megmarkolja a parti ösvényt, mintha szalag volna, s elkezdi óvatosan maga felé húzni. – Hát ezért mondják azt, hogy itt vulkanikus a talaj!”

– Hó-rukk! – kiáltotta Dagi, nagyot rántott a parti ösvényen, amely, mint valami futószőnyeg, a tengerpart egész hosszában kiszakadt a földből, s elkezdett visszafelé csúszni, ahogy Dagi óriási keze felgöngyölítette, mint egy gombolyag lebomlott pántlikát. – Tessenek csak vigyázni! Na, itt van!

Az Író háza nagyot ugrott, belülről borzasztó sikoltozás hallatszott: kertész néni hangja. Péter, bár igazán nehezére esett elmenni, hanyatt-homlok rohant a ház felé, hogy megnyugtassa a bentieket.

Beáta ott maradt.

Az ösvény vége most ért az Író öblébe. Apró sziklák látszottak rajta, s az egyik szirt tetején ott ült az elképedt Lala, mintha nyeregben ülne és lovagolna. Nem volt semmi baja a szokatlan utazástól, csak csalódottnak látszott. Leszállt a szikláról, anyjára nézett, s bár mindenkit felmért szemével, akik az Író öblében álltak, csak Írisz számára volt pillantása. A királynő magához akarta ölelni, elhúzódott az érintése elől.

– Nahát – mondta Dagi –, te nem is örülsz? Hát nem vagy boldog, hogy itthon lehetsz megint?

Mint valami acélrugót, megpöccentette a tenyerében összesodort sziklaösvényt, amely, hogy eleresztette, elkezdett gurulni visszafelé, s nemsokára eltűnt a szemük elől. A talaj elsimult, azon a helyen, ahol az imént az óriás megbolygatta, nem látszott semmi.

– Csak a szívemet fájdítod, anyu – mondta Lala, mintha nem is hallotta volna Dagi szavát –, már olyan messzire jártam, minek húzattál vissza? Vagy talán jössz te is?

Írisz hosszú pillái verdestek. Szólni akart, de Csill felemelte a kezét, hogy hallgasson.

– Jössz, anyu? – kérdezte reménykedve a kisfiú. – Talán te is megfürödtél a Végevanban, ember lettél, és jössz velem a városba, hogy ne legyek egyedül? Otthagytad a trónt?

– S ha így lenne – válaszolt Írisz helyett Csill –, ha így lenne, mit kezdjen a városban a királynő?

– Hát él velem, én meg megyek a vállalathoz – felelte Lala. – Fogd!

Az összekarmolt kéz belenyúlt a kék nadrág zsebébe, kimarkolta Kormorán névjegyét és a pénzt.

– Ez talán elég első nap ebédre, vacsorára, esetleg szállásra is. Remélem. Holnap aztán keresek neked újat. Ne félj, anyu, én majd dolgozom, nem halunk éhen. Gyere, induljunk!

Írisz keze úgy reszketett, hogy alig tudta felfogni köntöse selymében a pénzdarabokat.

– Jól eltedd, királynő – mondta Csill –, egész kincstáradban nincs akkora érték, mint a fiad keresménye, és soha tündérkirálynőnek nem adtak még akkora ajándékot, mint hogy felajánlották neki, hogy gondoskodnak róla. De korán lesz még, kisfiam, állásba menned. Majd eljön a munkának is az ideje, a helyét is megtaláljuk, én már sejtem is, hol, ki mellett. Az új varázslóval fogsz dolgozni, ha felnősz, és segítesz neki kitalálni, mire taníthatja meg még a tündéreket, amit nem tudnak.

– Új varázsló van? – kérdezte Lala.

Csill elnevette magát, és bólintott.

– Én vagyok a varázsló.

A kis Gigi, akit Lala eddig észre se vett, nagyot süvöltött örömében. A királyfi most látta meg, hogy ott áll a közelében, s most vette észre a kislányt is, aki keresgélni kezdett a retiküljében, aztán Lala felé nyújtott valamit, ami ezer szikrát szórt a napsugárban.

– A jogar – suttogta –, itt a jogar, amit kinn felejtettél a sziklán. Tessék!

– Én azt hiszem, az ország megvan jogar nélkül – mondta Csill –, nem attól függ a kormányzás, az csak jelkép. A jogart tartsd meg, Beáta, hogy mindig jókedved legyen, és fel tudd mutatni a határon, hogy az őrök mindenkor beengedjenek. Így legyen, Írisz?

– Így legyen – mondta a királynő, de alig figyelt, Lalát nézte, aki csak állt előttük, arca hirtelen megnyílt, mert megértette, hogy anyja nem lett ember, tündér az, mint régen, s hogy neki egyedül kell élnie majd a városban, mert hiába lett Csill az új varázsló, ő nem lakhatik többé tündérek között.

– Menj be a házatokba, kislányom – javasolta Csill –, félek, hogy véletlenül téged is elvarázsollak, míg Lalát visszavarázsolom tündérré, aztán az már nem lenne jó.

– Köszönöm, Beáta – kiáltott a kis Gigi –, szívből köszönök mindent!

– Én is – suttogott a kislány, és sorra megnézte őket búcsúzóul, Csillt, Íriszt, Lalát, Dagit, akitől már egyáltalán nem félt, a kis Gigit meg is ölelte. – Én is köszönök mindent mindnyájatoknak. – Elfutott a házuk felé, vitte magával a királynő jogarát s a derűt, amely mindörökre visszaköltözött a szívébe.

– Mit akartok? – kérdezte Lala szomorúan. – Ugyan engedjetek már utamra! Minek ez a játék? Ha te is vagy a varázsló, és Aterpater eltűnt, mit változtat azon, ami történt? Hiába iparkodol, Csill, hasztalan. Nem tudsz visszavarázsolni tündérnek, mert ember lettem, és benne állt Nyuli könyvében, hogy tündérnek emberen nincs hatalma.

– Nincs is – mondta Csill, és nevetett, felemelte a jobbját, amelynek tenyeréből zöld fény sugározta be a királyfit, s aminek hatására Lala kisebb lett, vékonyabb, kecsesebb, visszakapta szárnyacskáit, tündérruháját, még a hajában is felizzott az aranycsík. – „Rézgitár húrja, légy tündér újra!” Csakhogy az emberek is tündérek. Ezt még nem tudta apám, aki azt a bizonyos könyvet írta. Mehetünk, királynő!

Gigi elköszönt tőlük a palotakertben, s zihálva, könnyezve a boldogságtól futott vissza a házikójába. Írisz előresietett, azt mondta, érte kell mennie a koronájáért, a többiek bementek a tanácskozóterembe, ahol Csill és a királynő az ülésező államtanácsot hagyták. Mikor beléptek, mindenki felpattant a helyéről. Lala Amalfi kapitány nyakába röppent, s úgy átölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. „Emberszíve van – gondolta Citó –, de nem félek tőle, én nem hiszem, hogy akármikor is rosszat cselekednék.” „Hogy hiányzott nekem ez a szabálytalan kisfiú” – érezte Omikron, s Jusztin megtörölgette a szemüvegét, mert örömében megpárásodott a tekintete. Und azt kiáltotta, éljen, s Minó, aki udvarias törpe volt, s nagyra becsülte az óriásokat, udvariasan hozzátette:

– Éljen Dagi is!

Írisz most érkezett vissza, teljes uralkodói díszt viselt, fején nem is a tanácskozókorona volt, hanem a nagy ünnepekre való. Intett, hogy foglaljanak helyet. Lala is leült.

– Államtanácstagok – kezdte Írisz, és sose volt inkább királynő, mint ebben a percben –, Amalfi kapitány hazaérkezett, a kis Gigi is visszatért, és megjött a fiam is. Csill jóvoltából ismét tündér. Aterpater újrakezdte tanulmányait és életét, hisszük, ezúttal sikerrel.

Megdörzsölte balján a gyűrű formájú, begyógyult sebhelyet.

– Most, hogy országunkban helyreállt a rend, voltaképpen be is rekeszthetnők a tanácskozást, de nekem még volna egy bejelentésem. Engedélyeteket kérem, hogy jövendő férjem és Lala fiam is végighallgassa.

– Megadjuk – mondták az államtanácstagok, s Lala le nem vette csillogó pillantását az anyjáról.

– Államtanácstagok – folytatta Írisz –, féltettem a gyerekemet, ezért azt tettem, amit semmi körülmények között, semmiféle indokkal vagy ürüggyel vagy jó cél érdekében nem tehet uralkodó: áthelyeztem valakit, mikor semmi sem indokolta, pusztán azért, mert más ezt így kívánta, és magam is féltem a gondolattól, hogy a közelemben maradjon, és száműztem, sőt arra bírtam rá egy másik állampolgárt, hogy olyan vétkeket vállaljon magára, amiket nem követett el. Hogy közben magam is boldogtalanabb voltam, mint bárki is el tudná képzelni, nem mentség, még csak nem is magyarázat.

– Mért szólsz erről, királynő? – kérdezte Omikron. Ezeket a szomorú dolgokat mind tudjuk, s nem hiszem, hogy akadna Tündérföldön, aki meg ne bocsátaná neked, hogy csak a gyereked védelmére tudtál gondolni. Így van, kapitány?

Amalfi bólintott. Írisz megcsóválta a fejét, s Jusztin pillantását kereste, ám a legfőbb jogász elkerülte a nézését, ölébe bámult, kinyitotta, majd becsukta a Törvénykönyvet.

– Jusztin, törvényeink őre, ne kerüld el a tekintetemet! Akkor is tudnám, mi a tennivalóm, ha nem ismerném az alkotmányt. Szólj, mi a törvény!

– Amit tenni akarsz – mondta Jusztin, s makacsul az ölébe nézett. – Köszönöm, hogy nem kényszerítesz rá, hogy én figyelmeztesselek.

Írisz felnyúlt a fürtjei közé, leemelte és az asztalra tette a koronáját.

– Uralkodó, aki jogot sért, nem uralkodó többé – mondta. – Íme, a korona és az államhatalom. És köszönöm, hogy jó barátaim voltatok, és köszönök nektek mindent.

A fejek lehorgadtak, eleinte senki se szólt, aztán váratlanul belevágott a csendbe Lala örömkiáltása:

– Éljen, úgyis mindig konferencián ültél, meg mindenféle országos üggyel voltál elfoglalva! Jaj, anyu, de jó, hogy nem maradsz királynő!

Írisz felállt, a kapitány is felemelkedett. „Amalfi boldog – gondolta Csill –, olyan boldog, hogy legszívesebben ugrálna meg kurjongatna. A kapitányt tulajdonképpen állandóan zavarta, hogy a jövendőbeli felesége uralkodó.”

Írisz zafírszeme csak úgy nevetett.

– Az esküvővel, kapitány, most már nem várhatjuk meg a Narancsok ünnepét. Azt hiszem, azonnal feleségül kell mennem hozzád, mert e perctől fogva nincs lakásom. Elmegyek a palotából.

– Éljen – süvített Lala –, éljen! Azonnal gyertek megesküdni. Még nincs tizenkét óra, még van hivatal.

Und végignézett az államtanács tagjain, most mindenki felemelkedett. Lala kihúzta magát, mert érezte, hogy valami jelentős dolog következik.

– Védjen a jog, amelynek most visszaállítottad épségét! – mondta Jusztin. – Légy olyan boldog, amilyen szép vagy, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!

– Szeressenek a tieid olyan hűséggel, amilyennel te tudsz szeretni – hajtotta meg a fejét Csill –, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!

– Óvjanak minden vizek – mondta Und –, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!

– Legyenek előtted tárva a föld titkai – kívánta Minó –, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!

– Segítsen a tudás és a józan ész, amellyel most is felismerted a jót, légy olyan boldog, Írisz, amilyen szép vagy, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény! – hangzott Omikron döntése.

Dagi nem tudott szépen fogalmazni, hát csak ennyit mondott:

– Száműzted azt az ártatlan kis Gigit, hát ne uralkodj többé, ha egyszer ez a törvény!

A korona megmoccant az asztalon. Billegett egy darabig, aztán hirtelen felröppent. Nem nőtt szárnya, mint Jusztin szemüvegének, nem lehetett tudni, mitől mozog, de mozgott, sőt szállt, mint egy arany léghajó. Kiröpült az ablakon.

– Királyválasztás lesz! – kiáltotta Jusztin. – Gyerünk ki a fügefához! A csodafügefához! Mindenki jöjjön a fügefához!

Megindult kifelé, a többiek követték. Lala is velük nyargalt, bár egy szót sem értett az egészből.

– Ezt még nem tanultad – kiabált futtában Omikron –, te még nem láttál királyválasztást soha, hiszen éppen akkor születtél. Mikor az uralkodó befejezi az uralkodását, a korona felrepül, visszaszáll a csodafügefára, s a fa helyezi aztán az új király fejére. Mióta a világ világ, mindig a fügefa jelöli ki Tündérföld új királyát. Csill, varázsold el a rádiót, hogy minden házban megszólaljon, és mindenkit hívjon a főtérre.

Csill pattintott, s a hangszórók azonnal megszólaltak minden házban:

– Írisz királynő lemondott. A királynő lemondott. Királyválasztás lesz. Gyertek a főtérre! A főtérre, a fügefához!

Kencefice a patikában nagyot sóhajtott. A férjét nem látta hajnal óta, hogy Jusztinnal és Omikronnal együtt elment hazulról. Ma még nem öntözte meg a virágait, egyszer se muzsikált, sőt nem is evett szegény beteg tündér. Micsoda élet, micsoda nyugtalanság! Írisz még csak tíz éve királynő, mi ütött belé, hogy lemondott?

Egyáltalán, mi a csoda lehet ebben az országban? Egész nap egyetlenegy vásárló járt a patikában, Huba, a szúnyog, aki a hizlaló injekciójáért jött, az is rohant, azt kiabálta, áldás kísérje Csill lépteit (ez szép volt tőle, de ugyan mért?), siet vissza a rádiójához, mert a reggeli döbbenetes hírek óta az egész nép az adásokat lesi. Na, ő ugyan nem, őt soha életében nem érdekelte a politika, amellett fogalma sincs, mi lehetett a korai hírekben, náluk csak akkor hallgatnak rádiót, ha véletlenül nyitva marad koncert után. Hogy ez az Aterpater is milyen, most megbabonázta a készüléket, nem tudja el se csukni, mert hiszen ki se nyitotta, azt bőgi, mindenki menjen a fügefához, mert királyválasztás lesz. Hogy menjen, mikor egyedül van a patikában, de ha nem lenne is, benn a tepsi a tűzhelyben, éppen piskótatortát süt, és az ő házuk csendes ház, Csill otthon ülő, jó tündér, dehogy érdeklik Csillt a közügyek. Különben se jó kinn járni az utcán, ma csak a kertbe szaladt le, hogy szedjen egy kis gyümölcsöt, s lám, aki arra ment el a kerítésük előtt, mind bekiáltott, hogy szívből gratulál. Mihez? Talán ahhoz, hogy a férje beteg? Szegény jó Csill, talán csak észben tartotta, hogy menjen el a kalaposhoz, vegyen valami csinos fejfedőt a kopasz koponyájára, így olyan szomorú látvány, haj nélkül.

– A fügefához! – üvöltötte a rádió. – Királyválasztás lesz, menjen mindenki a fügefához!

Hogyne, pont ez a gondja! Látott ő már királykoronázást eleget. Odagyűl az egész nép, mert a varázsszél ilyenkor szárnyára veszi Tündérország minden lakóját, és odarepíti a főtérre, amely hirtelen akkorára tágul, hogy az egész lakosság elfér rajta, s akkor a fügefa körülnéz, lenyúl a gallyával, és annak a fejére teszi a koronát, akit a legalkalmasabbnak ítél a királyi méltóságra.

Tás, a postás ott futott el a kert előtt.

– Nem jön, varázslóné asszony? – lihegte. – Mindjárt koronáznak. A férje ott van már?

„A ragály! – gondolta Kencefice. – A rejtelmes kór mármeg a boldogtalan Tást támadta meg, nemhiába hogy a postás minden helyre bekopog, nyilván valahol felszedte, talán éppen Csilltől. »Varázslóné asszony« – nem rossz. Mintha én volnék annak az ellenszenves Aterpaternek a felesége.”

Nyüzsgés a főtér felől. Kencefice megint felsóhajtott. Csak Csill hazajönne már! Hogy nem szégyell az utcán vagy isten tudja hol mászkálni a főtündérekkel, mikor se bajusza, se szakálla, olyan, mint egy öreg csecsemő. A torta szépen sült, megfordította a tepsijét.

Óriási örömrivalgás. Akkor hát megtörtént. Vajon ki lett az új uralkodó? Írisz úgyse volt annak való, borzasztó rosszul nevelte Lalát. Neki ugyan mindegy, csak nyugalom és csend legyen a házában, ők úgyis olyan távol élnek szerencsére az udvartól, hogy nem számít, ki a király. De jó itt békén dolgozgatni a patikaházban! Csak Csill vele lenne, Kencefice nem szeretett egyedül lenni.

Még egy örömrivalgás, az utolsó, most már oszlanak, most kezdenek majd visszafelé áramlani. Csillné még egyszer megnézte a tortáját, aztán kikönyökölt az utcai ablakán. Dühbe is gurult menten, mert aki csak arra jött, mind mélyen meghajolt előtte. Kencefice azt érezte, csúfolják. Talán amiatt, hogy a patikus úgy megkopasztotta magát? Igazán nem szép.

Nagyot dobbant a szíve, mert végre meglátta a férjét. Csill a főtér felől közeledett, és milyen engedelmes, jó tündér, volt a kalaposnál, legalább nem látja mindenki azt a tönkretépett feje bőrét. De hogy miért vett ilyen különös fejfedőt, hát hiszen ilyet nem is hord senki.

Jönnek. Egyre jönnek, tódul a nép, fekete az utca. Csill után áradnak, jaj, de jó, hogy nem felejtette el a kalapot!

Mi ez?

Kencefice megmeredt. A nap teljes erővel kiragyogott a felhők mögül, s megvilágította Csill közeledő ösztövér alakját, a fején az új fejfedő ezer szikrát szórva tündökölt. Most már látta, miféle kalapja van Csillnek, s megkapaszkodott az ablakfélfában, mert azt hitte, menten elájul.

Csill akkor ért az ablakuk alá, koronája tetején lángot lövellt a tojás nagyságú rubin.

– Engedj be, édes feleségem – rebegte Csill búsan –, és ne haragudj rám, bocsáss meg. Igazán nem tehetek róla, de én lettem a tündérkirály.