Ház ajtó nélkül

A férfi mindjárt az első helyen megmaradt volna, valami olyan okból, amit szégyellt megemlíteni: a kontyos, nevető szemű, izmos asszony, aki körülvezette őket a lakásban, s azt mondta, mielőtt mást raknának be hozzá, maga akarja eldönteni, ki éljen mellette, hát meghirdette a harmadik szobáját, egy, még gyerekkorában elvesztett rokonára emlékeztette, ki úgy maradt meg az emlékei közt, hogy ha őt meglátta, mindig adott neki valami ajándékot, vagy ölébe ültette, szorosan magához ölelte, úgy becézte, s mert félénk kisfiú volt, a közelségében mindig rendkívüli megnyugvást érzett. A lakbér reális volt, a hely fekvése is megfelelő, s bár úgy beszélték meg, nem adnak határozott választ, míg nincs összehasonlítási alapjuk, mégis azt érezte, míg lefelé baktattak az ápolt lépcsőházban, nem érdemes tovább keresgélni, itt kiköthetnek. Mikor azt mondta, forduljanak vissza, kössék le ezt az albérletet azonnal, Márta azzal a félmosollyal rázta a fejét, amellyel olyankor nézett rá, ha nem tudta követni villámgyors kapcsolásait, s ami mindig zavarba hozta egy kicsit. „Te nem vagy normális – mondta az asszony. – Hisz ez egészséges, ezer évig fog élni.”

Rábámult, elképedt. Fél év múlva itt a gyerekük, a lehető legsürgősebben el kell helyezkedniük végleges, vagy legalábbis majdnem végleges lakásban, míg a terhesség nem látszik meg az asszonyon, s már az is idegesítő gondolat, hogy eleve hazugsággal fognak beköltözni valahová, ahol a gyereksírás nyilván nem lesz kívánatos. Ez a kövér, izmos asszony olyannak látszott, mint aki talán nem is haragszik majd rájuk a gyerek miatt, és nyilván okosabb együtt élni, közös mellékhelyiségeket használni olyan valakivel, aki kicsattan az egészségtől. „Ennek nincs ránk szüksége – magyarázta Márta –, ez megvan nélkülünk. Nekem olyan főbérlő kell, aki nem ennyire ép. Egy kis rozoga vénségről álmodom, aki nem él már soká, és nekünk hagyja a lakást.” „Jézus!” – tört ki belőle. „Jézus!” – mondta utána az asszony, olyan hangon, ami nem az eget idézte, szelíd imákat. „Mit akarsz a Jézustól? Az egér a te bajod, nem a Jézus. Megint az egér.”

 

(Mikor összeházasodtak, és elmentek két hétre egy hegyi faluba, hogy végre zavartalanul kettesben lehessenek, a parasztház szobájában egér volt. Az asszony undorodott tőle, öleléseiket megzavarta az osonása. Ő nem félt tőle, ezt is gyerekkori emlék okozhatta, amely valahol mélyen rögzült a tudatában, otthon, a sublóton látott egyszer egeret, a hátulsó lábain ült, és mint valami mókus, orrát dörzsölgette csepp karmaival. „Hagyd – kérte az asszonyt –, ne figyelj rá, hagyd!” Márta pongyolát kapott, felverte a háziakat, egérfogót követelt. Addig ő nem tudta adni magát azon az éjszakán, mihelyt az egérfogót felállították, a férfi nem érzett izgalmat vagy vágyat többé. Az apró neszekre figyelt, azokat leste, nem tudta elengedni magát. Márta nem is leplezte, milyen csalódott, mikor némán befordult, és eloltotta a villanyt. Majdnem aludt már ő is, mikor hirtelen éber lett megint, s bár nem hallott voltaképpen semmit, érezte, hogy az a valami megtörtént. Kilépett az ágyból, a sarokba lopakodott mezítláb, vitte a zseblámpáját. Ott volt az egér a fogóban, amelybe csak lefelé, egy szűk kis kráteren vitt út, onnan vissza már nem, ott küszködött a zseblámpa fényében, két deka nyomorúság és halálfélelem. Az udvaron nyitotta ki a fogót, nem is látta, merre iszkolt ki belőle az egér. Mire visszatért, a lámpa égett, Márta ült az ágyban, cigarettázott – ő megtorpant a küszöbön zavartan, rajtakapottan. „Te marha – mondta Márta és letette a cigarettáját –, azt hiszem, azért szeretlek ennyire, mert ilyen világméretű marha vagy.” A megkönnyebbülés, hogy az állat szabad, hogy nem kell az éjszakát egy halottal vagy egy halálraítélt fogollyal töltenie, az öröm, hogy Márta nevet, nem haragszik, nem is csúfolja ki, különös tűzzel hevítette az ölelésüket.)

 

Álltak az utcán, nézték egymást, hallgattak. „Ne bámulj így rám!” – mondta valamivel csendesebben az asszony. Olyankor szólt ezen a hangon hozzá, ha rá akarta venni valamire, ne cirkuszoljon, mit számít az a keserű korty, az a kis szúrás, mégiscsak rémes, hogy egy férfi így rettegjen egy rossz ízű orvosságtól, egy injekciótól. „Mit bámulsz? Egyszer mindenkinek meg kell halnia, neked is, nekem is. Tudsz lakást szerezni? Nem tudsz. Annyira se vittük, mint egy vacak madár, egy vakondok vagy a kedvelt egered. Hol neveljem fel a kölykömet? Te tíz évig is eljársz a Tanácshoz, és csak búsan nézed, ha elküldenek. Ha már ezt a megoldást választottuk, úgy menjünk bele, hogy mindenkinek hasznára legyen. Nekünk is, az öregnek is, aki beteges, és már kevés van neki hátra, mert én aztán tudok ápolni, tudhatod, és ápolom is tisztességesen. Ha egyszer nem lesz már, kiigényeljük az egész lakását, akkorra már itt lesz a gyerek, nyilván sikerül. Légy szíves, ne nézz úgy rám, mintha bántani akarnám, akárki is lesz. Mi van abban, ha a jövőre gondolok? Valakinek kell a jövőre gondolnia.”

Megint csak sokféleségét érezte, mint annyiszor, mióta csak ismerte. Mártának megvolt az a képessége, hogy egy másodperc alatt felkeltse benne a kétséget saját józan esze, akár saját etikája iránt, de ez csak az egyik Márta volt, a praktikus. Volt egy másik is, a bajtárs. Ez a Márta megint csak a gyerekkort idézte, egy arc nélküli felnőttet, aki ott áll a vártán, mindig segítésre készen, és egy pillanat alatt szépen kibontja az összekuszálódott, reménytelen szálakat. Ez a Márta olyan is volt, mint egy nagy koronájú fa, ha támasz kellett, nekivetette a hátát az ember, máskor meg egyszerűen elterült előtte, hagyta, hadd hűsítse a lombja, táplálják gyümölcsei. Bármilyen brutálisan fogalmazta is, volt abban, amit Márta mondott, valami tagadhatatlanul megoldást ígérő: ha egy makkegészséges lakásába költöznek, ott öregedhetnek meg mellette maguk is. Ha viszont egy beteges vénség lesz a lakótársuk, a természet, ha tragikusan is, de megoldja a kérdést; akár ott vannak, akár nem, az öregnek mennie kell, kiürülnek a helyiségek. Persze azért…

Lépegettek tovább. Márta a címlistát nézte, tűnődött, melyik lakást hogy lehetne a legegyszerűbben megközelíteni. A férfi gondolata megint elkalandozott. Most azon töprengett, mi lenne, ha a gyerekük nem jönne a világra, vagy ha egy idő múlva, már maga is felnőve, eltűnnék előlük, otthagyná őket örökre, eltelnék negyven év, nekik megvolna a szép lakásuk, aztán egyszer csak nem bírnák már se fenntartani, se ellátni, s akkor megjelennék egy fiatal pár, jól megnézné őket, és latolgatná, érdemes-e társulni velük, elég hamar kipusztulnak-e a lakásból. „Egér” – mondta Márta figyelmeztetően. Rá se nézett, de megérezte, mit gondol. Később, ha emlékezni mert Nóra halálára, mindig szégyellős büszkeséggel emlegette, hogy, ami alig-alig esett meg köztük, ellentmondott, s kijelentette, ő nem keres tovább. Neki megfelel az imént látott asszony, ha Mártának nem, keressen tovább egyedül. Az asszony nem bánta, örült. Jókedvűen utána integetett a férjének, mikor az autóbuszra szállt, hogy hazamenjen nélküle az elviselhetetlen otthonba, ahol Márta szülei, öccsei és húgai éltek velük együtt, s ahol minden reggel olyan meglepetéssel és pimaszul méregették a rokonai, mintha nem tudnák megfejteni, hogy is került ide ez az alak, méghozzá köntösben, pizsamában.

 

Márta ideális lakást talált, és ideális háziasszonyt.

Mikor a férfi felment bemutatkozni, valósággal megriadt tőle, az özvegy, aki nem sokkal előbb temette el a férjét, s akinek minduntalan könnybe lábadt a szeme, míg panaszolta, milyen elviselhetetlen a némaság, az üres lakás, elképesztően, irreálisan öregnek látszott, olyan vénnek, mintha több volna már százévesnél is. Húsa nem volt, csak csontja, a szobában is bottal járt, félve csúsztatta talpát a szőnyegen. Hogy becsengettek hozzá, éppen a lázát mérte, de szemüveggel se tudta leolvasni, mit mutat a hőmérő, a férfi nézte meg helyette, nem volt még harmincöt sem. Úgy szánta, hogy alig tudott hozzá szólni, olyan gyöngének látszott, aki talán már a tavaszt sem éri meg. „Jó leszek hozzá” – határozta el, és komolyan így gondolta. Legközelebb már az ügyvéddel együtt keresték fel, maga az öregasszony kívánta ezt, azt mondta, nemigen jár ki. Meggyógyult ugyan a combnyaktörésből, de elvesztette a mozgási biztonságát. Korrekt szerződést kötöttek, rögzítették, hogy oszlanak meg a helyiségek, a lakás fenntartási költségei, az öregasszony kötelezte magát, hogy ha csak valami olyan okot nem adnak rá, ami a hatóság előtt is indokolttá teszi, nem bontja fel a megállapodást, nem mond fel nekik. Ők is kötelezték magukat, hogy alkalmazkodnak azokhoz a kívánságokhoz, amelyeket a főbérlő csak köznyelven tudott megfogalmazni, hát végül is az ügyvéd rögzített jogászi szókincsű pontokba. Az öregasszony pontjai közt nem szerepelt, hogy lakói csak gyermektelenek lehetnek. Márta átadta a pénzt, az öregasszony vaksin utána akarta számolni, de olyan merevek és ügyetlenek voltak az ujjai a csúztól, hogy még ebben is nekik kellett segíteniük. Azt mondta, síremléket akar csináltatni a pénzből, méltó síremléket az ő jó férjének, de mindjárt duplát is, hogy egyben a magáéra se legyen gond később, nincs őneki senkije. Az ügyvéd elment, az öregasszony megkérte Mártát, töltsön egy kis italt az áldomáshoz. Márta már otthonosan mozgott, poharakat és üveget hozott a kredencből, a férfi azt hitte, valami édes löttyöt kap, de tokajival kínálták, az öregasszony éppen csak megérintette a poharát, nem ivott. Úgy tudta, mintha megmondta volna neki, hogy a férjét itatta ezzel a borral az utolsó napokban, ilyet szoktak rendelni az elgyöngült betegnek az orvosok. Mikor hazafelé mentek, hogy közöljék otthon is, végül hát mégiscsak megszabadulnak egymástól, valósággal végigtáncolták a nem rövid utat. Most már nem kellett azt mondania Mártának: „Egér!” A férfi az élet végére jutott, alig élő, boldogtalan teremtést ismert meg, akinek nem volt mit keresnie már az egészségesek és dolgozni tudók között. Márta arcát szokatlanul lággyá, csillogóvá tette a boldogság, még ott, a körúton meg kellett csókolnia. Hunyt szemmel tűrte, mintha otthon volnának az ágyban. Most az a Márta volt, akit idáig csak egyszer látott még, a kiszámíthatatlan, akiről mindenki azt képzelte, dühöngeni fog, hogy teherbe esett, és esze ágában se lesz megszülni a gyereket, de aki egyszerűen kisétált a fülsiketítő lármából, amely bejelentése után támadt a konyhában, azt mondta, maga akar lenni, jó óra múlva került elő újra, visszament anyjához, aki változatlanul a tűzhely előtt darált a nyomorult életről és a piszok férfiakról, akiket mind ki kellene herélni. Egy csokor kókadt virágot nyomorgatott, azt mondta, jobban örülne kislánynak, mint egy fiúnak.

 

Az öregasszonnyal kevés dolguk akadt, közlésüket a gyerekről higgadtan fogadta, még mondott is valami olyasmit, hogy mindig szerette a kisgyerekeket. A saját rokonságukkal való együttéléshez mérten a főbérlő alig érzékelhető jelenléte üdülés volt, valósággal pihentető. Annyira el voltak telve az örömükkel, a tágas szobával, mely az otthoni zsúfoltsághoz képest nemcsak a függetlenséget, a szabadságot, de már-már a luxust is jelentette, hogy nem sokat hederítettek rá, az sem igen mutatkozott előttük. Egypárszor megkérte őket, hívjanak neki taxit, kísérjék le a lépcsőn, segítsék beszállni, mert megy a kőfaragóhoz vagy a temetőbe, de általában csak gubbasztott meg motozott a szobájában szótlanul. Márta vásárolt neki, érintkezésük nagyjából annyiban állt, hogy elszámoltak egymással, bevitték neki az újságját, amit csak járatott, de el sem olvasott, vagy nagy ritkán beengedtek hozzá egy látogatót. A férfi vidéken volt, vándorgyűlésen, mikor Nóra jelentkezett, a gyerek három héttel hamarabb jött, mint várták. Mire hazaérkezett, Márta már túl volt a szülésen. Annyira örültek annak, hogy itt a kislány, hogy csak később kezdtek el gondolkozni azon, amit Márta a viszontlátás pillanatában épp csak megemlített a férjének: végül is hogy került ki ő a kórházba, ki vitte ki? Az anyja? Dehogy az anyja, a főbérlő.

– Kicsoda?

Figyelmük a terhesség utolsó szakaszában kizárólag Mártára irányult, senki se foglalkozott az öregasszonnyal. A házaspár zavartan nézett egymásra, mert emlékeik és a tények nem egyeztek. A mi főbérlőnk alig él – ezt mondták az emlékek. Nem megy vásárolni, a járás is nehezére esik, bottal csoszog, azzal is alig. Sápadt, sovány, étvágytalan, sírós. Most taxiért megy, elkíséri Mártát, meglátogatja a szülészeten, befőttet visz neki, s mikor hazatér, a kislány örömére friss vacsorával várja őket. Mi történt ezzel az öregasszonnyal? Elkezdték figyelni.

Eltelt egy kis idő, mire világos lett a képlet. A főbérlő legyűrte magában a szomorúságot, s valahogy talpra állt. Mihelyt beletörődött a férje nélküli létformába, ismét elkezdte megtölteni a kamarát, amely majdnem üresen várta a beköltözőket, süteményt sütött, rendszeresen főzött magának, sőt igényt tartott a dajkálásra is. Meghízott, jobb kedvű lett, Nórát annyira szerette, hogy mindig a gyerekkel akart lenni, kérte, bízzák csak őrá, ő majd ellátja, vigyáz rá. Amint megépíttette a kettős síremléket, letéve immár utolsó gondját is, minden tévés napon megjelent az albérlőinél a képernyő előtt, egész közelről figyelte az adást, és időnként elragadtatva felnevetett. A kiürített spájzpolcok nagy részét visszakérte, nyáron szorgalmasan befőzött, s ha valaha azt képzelték, nincs neki már sok hátra, ahogy az idő múlt, ki kellett mondaniuk, hogy az öregasszonynak semmi baja az életkorával járó tüneteken kívül.

Igazán nyomasztó a feledékenysége volt. Olykor elfelejtkezett arról, hogy nem az övé az egész lakás, a fiataloknak kulcsra kellett zárniuk az ajtajukat, hogy legintimebb pillanataikban, akár éjszaka is, rájuk ne nyisson, mert a nap bármely szakaszában felbukkanhatott előttük, zavartan mosolyogva, s elnézést kérve, mikor felismerte őket. Ha egyszer elcsoszogott, semmi biztosíték nem volt arra, hogy egy félóra múlva nem jelentkezik újra, ugyanolyan szelíd csodálkozással. Magányigényük tekintetében alig voltak jobb helyzetben, mint a szülőknél, annyi volt a különbség, hogy otthon folyton ordított valaki, el viszont itt sem engedhették magukat, mert az öregasszony a kilincsen motozott vagy motozhatott bármikor, esetleg felkeltette őket éjszaka, hogy rosszat álmodott Nóráról, azonnal nézzék meg, nem nyelt-e le valamit, nem fuldoklik-e, vagy hívta a férfit, kísérje a szobájába, ahol valami titokzatos neszt hallott. Egyszer azzal lepte meg őket, hogy valami vándorárustól vett egy kulcsbetétet, amivel tömíteni lehetett a kulcslyukat, s így megakadályozni az esetleges betörő behatolását. Miután betette, nem tudta kivenni többé, és a hazatérő Mártának lakatost kellett hívnia, hogy bejuthasson a lakásba, ahol az éhes Nóra fülsiketítően sírt. Bár a gyereket igazán szerette, nem lehetett rábízni azt sem, mert váratlanul elbóbiskolt, nem ügyelt rá, ha ráunt, egyszerűen visszavitte a szülők üres szobájába, otthagyta őrizet nélkül, olykor olyan ételt adott neki, amit még nem lett volna szabad ennie, sőt egyszer a fülét is megégette, mert valami ősvilági kolmizóvassal felfodorította a fürtjeit. Márta akkor mutatta meg neki először azt az arcát, amelytől a férje félt, az öregasszony nádszálegyenesen hallgatta végig, hogy tiltja ki őt egyszer s mindenkorra a lakrészükből, hogy közli vele, nem szabad bejárnia televíziót nézni sem, a gyermekhez pedig tilos nyúlnia. Kibotorkált, arcán se megbántottság nem látszott, se harag, inkább valami meglepődést tükröztek a vonásai, s mintha nem is szóltak volna neki semmit, félóra múlva újra megjelent, hozott egy tál tejbegrízt a gyereknek. Márta akkor erélyesen kitessékelte, s kulcsra zárta az ajtajukat. Nem tudtak vacsorázni, mert az öregasszony vissza-visszatért, mint aki nem érti, mi bajuk van vele, először csendesen, aztán hevesen kopogott, kiáltozott a kulcsra zárt ajtón át, engedjék be, s mikor nem kapott választ, lebotorkált a házmesterhez, kérte, jöjjön fel álkulccsal, nézze meg, mi történt odabenn, szegény fiatalok vagy öngyilkosok lettek, vagy valaki behatolt hozzájuk kívülről és megölte őket – nem felelnek. A házmester ököllel verte a közös ajtót, a férfi nyitott ki neki, Márta benn maradt, ölében Nórával, és idegességében zokogni kezdett.

Felment a körzeti orvoshoz, aki csodálkozott a bejelentésén. Azt mondta, több mint tíz éve kezeli az öregasszonyt, némi tüdőtáguláson kívül nem találta semmi baját, s ha mutatja is a kezdődő hanyatlás jeleit, korántsem olyan mértékig, hogy bárkire bármilyen tekintetben veszedelmes volna. Egyébként neki is elmesélte, mennyire ragaszkodik hozzájuk, hogy szereti a gyereküket, s igazán örülhetnének, hogy egy idegen ennyire megkedvelte őket. Reménytelen beszélgetés volt, Márta nem tudta megértetni magát, s érezte, az orvos nem nekik drukkol, hanem a főbérlőnek. Hasztalan járt a kerületi lakáshivatalban is, ott a lakásügyi előadó nézett rá furcsán, aki azt közölte: jól ismeri az öregasszonyt, nemrégen járt itt náluk, csak még nem készítették el a végzést. Ő nem különösebben érzelgős, de alig tudta meghatottság nélkül végighallgatni azt a vénséget, aki azért jött, hogy felajánlja és önként átírassa kis személyzeti szobáját a fiatalokra, ahol eddig a feleslegessé vált bútorait tárolta. Azt mondta, az albérlőknek kisbabájuk van, több hely illeti meg őket. Márta ismét sírt az utcán, hazatérve az öregasszonyt a hallban találta, mosolygott rá, s kérte, hadd vihesse át Nórát. Az asszony odamondott neki egy ocsmány szót, a főbérlő figyelmesen nézett rá, mintha valami teljesen mást hallott volna, s váratlanul magasra emelte a jobbját. Márta látta, egy korallszarvacska lóg a kisujján, szemmel verés ellen védő amulett. „Akasszuk a nyakába!” – ragyogta a főbérlő. Márta berohant a szobájába, ott fuldokolt, el se bírta mondani a férjének, mi történt, az nem értette, mi baja megint. Az öregasszony Márta után osont, a férfi felállt, mikor meglátta, hogy belép. Nem ismerte a babonákat, csak bámulta az ujját, amire a főbérlő hamiskásan nevetve hirtelen ráakasztott egy érthetetlen tárgyat, és eltipegett, vissza a maga lakásába, ő meg ott maradt a szoba közepén, és nézte a síró Márta mellett, mint fityeg az ujján valami piros.

 

Nóra szerette az öregasszonyt, ez még feszültebbé tette a helyzetet.

Szobája, ahová csecsemőkorában annyiszor bevitte, ahová mihelyt totyogni tudott, maga kéredzkedett be, az izgalmak háza volt titokzatos rendeltetésű tárgyaival. Az öregasszony gyakran beszélt magában, más társaság híján a gyermekkel közölte emlékeit és gondolatait. Szavainak semmi értelme nem volt, ám otthona, személye, különös ajándékai és rejtelmes szövegei maguk voltak a tömény mesevilág. Mikor Márta észrevette, hogy a kislány valóban ragaszkodik a főbérlőhöz, megtiltotta, hogy érintkezzék vele. A gyermek csak ránézett, mikor a tilalmat meghallotta, ugyanolyan szeme volt, mint az anyjának: derű volt a tekintetében és ellenállás. Nóra ötéves lett abban az évben, s bár anyja, aki épp rá való tekintettel otthagyta kötött foglalkozását, otthoni munkát vállalt, s teljesen az ő nevelésének élt, befolyásolhatatlan, kész karakter, akárcsak maga Márta. Ordított, mikor az anyja verni kezdte, nem sírt, csak ordított, sőt visszasalapált. A jelenetnek csak egy tanúja akadt, s ez nem az apja volt. A férfi rég azt játszotta már, halaszthatatlan tennivalói szinte estig a munkahelyén tartják, Márta tematikája, amely szinte kizárólagosan az otthon és a pusztíthatatlan főbérlő körül forgott, végleg szétmarta már, mint a sav, a sokféle képet, és nem hagyott meg, csak egyetlenegyet, de ez nem azé a lányé volt, akit valaha szeretett, hanem egy monomániásé, akiről azt képzelte, akkor is mindig csak a vénasszonyról beszélne, ha valami véletlen hozzásegítené, hogy övék legyen végre egészen a lakás. Most se volt otthon, a nő, akivel járni kezdett, szívesen nevető fiatal lány volt, úgy eltelve a saját élete örömével, s annyira híjával egy bizalmas barátnak a sok ellenséges nő között, akik mindegyikétől elszeretett már valakit ártatlanul és viháncoló bűntudatnélküliséggel, ahogy a kölyökkutya rág, hogy idáig még azt se vette észre: ez a férfi komolyan szerelmes belé.

A főbérlő hallotta meg a gyerek ordítását. Elkezdte a számára mindig zárt ajtót döngetni, s bekiabált, ha nem hagyja békén a gyereket, rendőrért küldi a házmestert, ne gyilkolja azt a kislányt. Márta akkor kirohant, és megütötte az öregasszonyt, felzokogva a tehetetlen haragtól, hogy ilyen helyzetbe kényszerül, s egyszerre gyűlölte a főbérlőt, a férjét, az életét, Nórát, aki csak bosszantja, alig szerez örömet. Ha a főbérlő lemegy akárcsak a házmesterhez, ha elmondja, Nórát akarta megvédeni, ő meg ráütött, nincs isten, aki megmentse a kellemetlenségtől. „Dögölnél meg – kívánta hevesebben, mint bármikor az ölelést –, bár megdöglenél!” Az öregasszony megtapogatta a vállát, ahol az ütés érte, nem szólt semmit, bement a szobájába. Mikor a férfi este hazatért, elcsodálkozott, milyen szokatlanul csendes a ház: Márta sunyi volt, a főbérlő néma, Nóra sajátságosan megvető. Nórától tudta meg végül is, mi történt, nem kockáztatott meg újabb jelenetet, nem tett szemrehányást Mártának, egyedül szégyenkezett be az öregasszonyhoz bocsánatot kérni. Az alig engedte be, most már ő is gyakran kulcsra zárta az ajtaját. Mikor mégis kinyitott neki, indulattalan arccal hallgatta végig, mintha nem is értené, mit beszél. A férfi már régen csodálkozott, miért nem jelenti valahol, hogyan él velük, pontosabban Mártával, most végre rájött. A főbérlő nem mondta, hogy nem haragszik, nem mondta, hogy minden rendben, felejtsék el, ami történt, a főbérlő ennyit mondott: „Szeretem Nórát.” Ahogy az öregasszonyt sem védte meg soha, ha Márta átkozni kezdte, most a főbérlőt se kérte meg, próbálja megérteni a feleségét, aki születése óta mindig másokkal közösködik egy lakásban. Kevésbé rossz lelkiismerettel tette, mint amikor Mártát nem akarta ingerelni. A parasztházra gondolt, elmenne-e vele oda a lány, s ha igen, mit csinálna, mikor rákezdi az egér. Bizonyosan morzsát szórna vagy fütyülne neki, úgyis mindig fütyül az.

A macskát hozó vénembert Márta engedte be, mert a nekik szóló csengőjellel jelentkezett. Az öregasszony újabban a konyha helyett a szobájában kotyvasztott magának rezsón, és a házmesternével vásároltatott, viszont egyre többen jártak hozzá, fantasztikus külsejű öregek. Honnan bukkantak elő, méghozzá ilyen tömegesen, nem lehetett tudni, mintha valami különös közeg tárta volna ki előttük a kapuját, csak jöttek-jöttek. Az asszony ennek az aggastyánnak is kinyitott már, s nemegyszer kijelentette, ha megint kibolondítja, becsapja az orra előtt az ajtót. Most meg akarta tenni, de a vén váratlan gyorsasággal benn termett. Stanicli volt a kezében, a stanicliból egy macska nézett ki, egy fekete-fehér foltos kölyökmacska. Márta kilesett, mikor a férfi távozott, viszi-e az állatot, nem vitte. Férjét elfúló izgalommal várta: az öregasszonyhoz macskát hoztak, azt ő nem tűri, menjen a kerületi orvoshoz, jelentse, a macska ragályt terjeszt, a macska undorító. Nem tudta rábeszélni, a férfi azt dünnyögte, ilyesmire nincs törvény, különben is csak várja meg, jelent-e valami változást az életükben a macska jelenléte. Nem érdekelte sem a főbérlő, sem az állat, se Márta, csak a lány. A macska maradt, s rossz sora volt, ha véletlenül a hallba vagy a konyhába surrant, Márta seprűvel húzott rá, de emiatt megint csak Nórával gyűlt meg a baja, aki számára a főbérlő helyett már meg a macska lett mindannak a szimbóluma, ami izgalmas, tiltott, vonzó. Márta, aki már időtlen idők óta nem állt szóba az öregasszonnyal, most elfogta, mikor az vécére ment, felszólította, távolítsa el az állatot, mielőtt további intézkedéseket tenne. Az öregasszony nem is válaszolt. Mostanában megint rosszabbul járt, ügyetlenebbül.

 

Az asszony hazament az öccseihez, megkérdezte, mivel pusztíthatná el a főbérlő macskáját.

Kérdését izgalom követte, mindenki rettegett attól, hogy valamikor is visszatérjenek, pedig minden erőszakos cselekedet ennek a veszélyét rejtette magában. A családtagok egyszerre kezdték el magasztalni Mártának az ismeretlen öregasszonyt, közölték, a macska kedves, ártalmatlan jószág, éppen öccsei nyilatkoztak így, akik nem egy környékbeli állatot eltettek láb alól. A férfi is vele volt, aki mióta mást szeretett, időnként tüntetően családiasan viselkedett, de nem vett részt a vitában, unta. Ha szülei közül bármelyik ráfigyel Nórára, mint ahogy újabban egyik se tette, mert apja a lánnyal volt elfoglalva, és Márta a főbérlővel, láthatta volna, hogy míg ott ült előttük a szőnyegen, és kockával játszott, megrémült, mert megértette, amiről szó volt, pedig éppen rá való tekintettel elég áttétesen fogalmazták. Nóra se halottat, se dögöt nem látott még életében, de a gyermekek titokzatos felfogókészségével megérezte, hogy veszedelem fenyegeti a tarka macskát, akit mindenkinél jobban szeretett. Anyja méreg helyett iskolás, kegyes tanácsokat kapott, kioktatták az együttélés szabályairól, erre felcsattant, családja ingerült lett, szidni kezdte, megint összecsatáztak. A férfi nem bírta sokáig, hazudott valamit, hogy kiszabadulhasson a hangzavarból. Márta és a gyerek nélküle mentek haza, az asszony Nórának panaszkodott keserű sorsára, a gyermek részvétlenül hallgatta, mert a macskát szánta, nem az anyját.

 

Másnap a főbérlőnél ismét vendég járt, aki maga engedte ki magát, de rosszul csapta be az ajtót, az nyitva maradt utána. A macska kiszökött a lakásból, lefutott a földszintre, elrejtőzött a kukák mögé. Az öregasszony réges-rég nem volt benn már náluk, Márta csak elképedt, mikor egyszer csak ott állt előtte, s megkérdezte, hová tüntették el szegény ártatlan macskáját. Az asszonynak rég nem volt ilyen vidám napja, a fejét rázta, kezével mutatta, nála nincs, rákiáltott Nórára, aki már futni akart, hogy segítsen megkeresni az állatot, maradjon a fenekén. Az öregasszony bejárt minden helyiséget, kinézett a lépcsőházba is, hívta az állatot, az nem jelentkezett, Márta boldogan figyelte, hogy istenkedik neki, hiába. Egyszer csak csoszogást hallott, ajtócsapódást: kinézett. Az öregasszony lefelé botorkált a lépcsőházban, s bár mániája volt, hogy mindig bugyolálta magát, ezúttal sál és kendő nélkül. Sokára jött vissza, de megtalálta a macskát, magához szorította, úgy hozta be. Másnap csak a köhögése hallatszott ki az előszobába, aztán az orvos csöngetett, tőle tudták meg, az öregasszony lázas, összefázott.

A férfi ásítozott, úgy hallgatta aznap vacsora után Márta beszámolóját. Nézte az újságot, amelyben diplomaták meg repülőgépek elrablásáról volt szó, meg arról, hányan haltak meg különböző harctereken, de a hírek éppúgy nem érdekelték, mint az öregasszony macskája. A lány megígérte, kirándul vele egyszer, azon tűnődött, hová menjenek egy vasárnapon, s mit mondjon Mártának, miért lesz tőlük távol egy egész hosszú ünnepnapon. Azzal nyugtatta magát, az asszonyt úgysem érdekli más, csak az, ami a lakással és a főbérlővel kapcsolatos. Most is azt magyarázta, közelebb vannak a megoldáshoz, mint képzelné. Nem megmérgezni kell azt a macskát, hanem magukhoz édesgetni, hogy bármikor megfoghassák, aztán – lehetőleg rossz időben – le kell szaladni vele a kapuhoz, és kihajítani az utcára. Nóra csak játsszék vele kedvére, legalább mindig előjön a hangjára. Az öregasszony most nyilván felgyógyul a meghűlésből, de sok hasonló terhelést nem fog már bírni a szervezete, amilyen eszelős és amennyire szereti azt a dögöt, bizonyos, hogy mindig utána megy majd, s végre csak megszabadulnak már tőle, vagy úgy összefázik, hogy abból ki nem lábol, vagy amilyen ügyetlen, míg kinn ténfereg, elüti valami. A férfi oldalra pillantott, alszik-e a lánya. Nóra aludt. Márta tovább magyarázott, milyen szép békében fognak élni, milyen nagyszerűen, ha egyszer sikerül eltüntetni innen az öregasszonyt. A férfi azt gondolta, soha, és elbámult rajta, hogy már nem is fáj kimondania magában, hogy soha, sehol és semmiképpen ezzel az asszonnyal. Tudta, a lány nem menne hozzá, ha kérné, nem elég fiatal ő, nem is keres annyit, amennyi ennek a lánynak az igénye, nyilván Mártával él majd ezentúl is, de békében és nagyszerűen, ahogy ígéri? Azt felelte, nyilván tréfál, mikor ilyeneket beszél, gondolja csak meg, mit mondott, és ha mégse tréfálna, akkor igazán riasztó a fantáziája, legyenek normálisabb ötletei. Az asszony Nóra jobbik mackóján öltögetett, a férfi elnézte lehajtott fejét, s eltűnődött, mennyire másnak képzelt akár egy őrültet, akár egy gyilkost.

 

Azon a délutánon azt hitte, sose jut el a lányhoz. A köd úgy déltájt kezdett el szitálni, munkaidő leteltére aláereszkedett, és mindenestül benyelte a várost. Nem fehér köd volt, lágy és vattaszerű, súlyos piszkossárga, majdnem tömör és síkos, mint a mustár. A lány hazudott valamit ebédtájt, hazakéredzkedett, mikor elbúcsúzott tőle, még egyszer elmagyarázta, hol találja azt a csepp budai utcát, amely olyan kurta, hogy nem is érteni, miért tartják egyáltalán számon. Istenkísértés volt járműre szállni, bár a villamosok, az autóbuszok teljes fényt árasztva úsztak az úttesten. Az utolsó útszakaszt gyalog és úgy tette meg a lány otthonáig, ahogy álmában tapogatózik az ember, volt abban valami valószínűtlen, hogy úgy lép, hogy nem tudja, hová, és úgy ütközik neki valakinek vagy valaminek, hogy az ütközés pillanatáig nem is észleli. Nyirkos volt a homloka, mikor becsengetett a lányhoz. Mártát még a munkahelyéről felhívta, jelezte, aznap a szokottnál is későbben keveredik haza, Márta víg volt, szokatlanul harsány, biztatta, maradjon el csak nyugodtan, és okosan közlekedjék, inkább jöjjön akármilyen soká, csak ne kockáztasson semmit, elképesztő idő van. Nem sietett haza, a lány rumos kávéval kínálta. Azt hitte, magyarázkodnia kell neki, vagy legalábbis eleinte úgy tesznek mindketten, mintha nem tudnák, mi következik, aztán mikor a lány még ott, az asztalnál, a teljes lámpafényben szeretettel rámosolygott és vetkőzni kezdett, jött rá szégyenkezve, hogy hiába csak harmincöt éves és voltaképpen nem számítható egészen vénnek, ez a lány a tizennyolc évével annyira más generáció, hogy akár a lánya is lehetne, mint Nóra.

 

Otthon Márta húst vert a konyhában, és énekelt. Nem volt hangja, utálta is a zenét, az izgalom bírta dalra, meg-megbicsaklott a hangja, elfúlt. A konyhaablakon át nem látszott semmi, az utcai lámpák sem, akár a tenger fenekére süllyedt volna a ház. Nóra a szobájukban volt, beszaladt hozzá, a gyermek rajzolt kis asztala mellett. Az asszony kezében tányér volt, rajta egy darab nyers hús. Letette a rajz mellé. Az ajtót az imént nyitva hagyta egy tenyérnyire, s bár a gyerek ábráit nézegette, kifigyelt.

– Fázom – mondta Nóra. – Csukd be az ajtót.

Rázta a fejét, hogy nem. Elővette a gyerek kardigánját, ráadta, azt suttogta, legyen csendben.

– Mért legyek csendben? – kérdezte Nóra. – Nem hall senki.

– Tudni akarom, a néni mikor megy vécére. Nem volt kinn egész délután. Ne fecsegj örökké!

A gyermek rá nézett gyanakodva. Ez a nézés is megmaradt emlékei között arról a délutánról, akár a köd, akár a dal.

– Rajzolj szépen tovább!

Nóra léggömböt rajzolt, de nem teljes figyelemmel, mert most már kifelé hallgatózott ő is. Jobb füle volt, mint az anyjának, előbb hallotta meg, mint Márta, mikor moccan az ajtó. Márta várt egy kicsit, aztán levette a húst a tányérról, és odanyújtotta a gyereknek.

– Maradt egy kis hús, meg kellene etetni a cicát. Hívd ki szépen, míg a néni benn van a vécén.

Nóra azt mondta: nem. Mostanában gyakran megtagadta az engedelmességet, s ilyenkor nem volt mit kezdeni vele, nemje éppoly fellebbezhetetlen volt, mint az anyjáé. „Átok ez a gyerek – gondolta az asszony –, istenem, milyen átok! Mindent magamnak kell csinálnom örökké. Nem segít soha senki.”

Kiosont a hallba, benyitott az öregasszony szobájába. A macska eleinte habozott, mert sokszor megverte kölyökkorában, de aztán mégis követte, mikor csalni kezdte a hússzag. Felkapta, kiszaladt vele a lakásból. Míg futott lefelé a lépcsőn, nem találkozott senkivel, kinn az utcán már jártak körötte, neki is ütődött valakinek, de a ködtől nem látott senkit, és ő maga se látszott. Elment a harmadik házig, megkereste súlyos kilincsét, bedobta a macskát az előtérbe, s rácsukta a nagy vasajtót. Mikor visszatért, Nórát ott találta a hallban. A gyermek némán várt, és nézte őt.

– Befelé – mondta neki, s az izgalomtól elrekedt a hangja. – Menj be azonnal, és játssz. Tessék rajzolni. Én kisütöm a húst. Menj szépen.

Futott a konyhába, meg se várta, eltűnik-e a gyermek, mert a vécében meghúzták az öblítőt, és nem akart találkozni a főbérlővel. Kisütötte az első adagot. A második három szeletet dobta a serpenyőbe, mikor meghallotta, hogy az öregasszony hívja a macskát. Megint énekelni kezdett, önfeledten és hamisan. Kinn nyílt és csukódott az előszobaajtó, a zsír felcsapott, mert nem beletette, beleejtette a soron következő három szeletet. Indul! Ki van zárva, hogy idegen házban keresse a macskáját, ilyesmi nem is jut majd eszébe. Az utcán fogja hívogatni, esetleg az úttesten. Kisütötte az utolsó adagot, aztán meghámozta a főtt krumplit, soha életében nem vágott még krumplit ilyen figyelmesen és szabályosan karikára.

Valaki megint motozott odakint, nyilván Nóra. Kiáltott neki, jöjjön be a konyhába, a gyermek szerette a héjában főtt krumplit, sót tett rá, úgy marta ki. Persze hiába hívta, tudhatta volna előre, hogy nem jön. Mindegy, a perc bírhatatlan volt egyedül, túl feszült, túl éles. Van már egy negyedórája is, hogy hallotta az ajtót csukódni, hogy a vénasszony lement.

Jó, kiviszi a krumplit. Kilépett, kezében a tányér, de ott maradt a konyhaküszöbön. A főbérlő akkor jött ki a szobájából, s indult a folyosóajtó felé. Kabát volt rajta, torkán-fején gyapjúsál. Csak nézte. Hogy csinálta ezt, hogy nem hallotta visszatérni, csak kimenni?

Még véletlenül se szóltak egymáshoz időtlen idők óta. Most mégis kitört belőle a kérdés, mit akar itt, mit csinál?

– Megyek le – mondta az öregasszony indulat nélkül. – Megint nincs meg a macskám. Megint kiengedték.

– Hogyhogy megy? – nem tudta, hogy a feszültségtől eltorzult a hangja –, hogyhogy megy, mikor már lement egyszer?

– Én? – kérdezte a főbérlő. – Én? Én idáig öltözködtem. Nem akarok még egyszer megfázni, az orvos megmondta, vigyázzak. Vén vagyok már.

Elrohant mellette, át a hallon, bár tudta, nem talál odabenn senkit. A szoba valóban üres volt, olyan üres, mintha sose lakott volna benne senki. Nóra kis asztalán házat mutatott az utolsó rajz, de a háznak nem volt sem ablaka, sem ajtaja.