Alvók futása

Mikor megérkezett a kórházból, Tóthné a földszintről kint ácsorgott a kapunál. Tette magát, hogy kertészkedik, valamit babrált a virágágynál, de a tanár tudta, hogy őt várja, s abból, ahogy ránézett, odalépett hozzá, a vállára tette a kezét, azt is tudta, hogy telefonált a sebészetre, és megmondták neki, hogy Vali nem élte túl az operációt. Tóthné suttogott valamit, könnyes volt a szeme, kezet fogtak, a férfi azt hitte, végre bemehet a lakásába, leülhet, elrendezheti a gondolatait, de nem hagyták egyedül. Tóthné felkísérte az emeletre, s mikor megálltak az ajtó előtt, gyöngéden kivette a kezéből a kulcsot, ő nyitotta ki a zárat, előrement, egyenesen a konyhába, a tanár hallotta, edénnyel csörömpöl, meggyújtja a gázt. Teát készített neki, kinn maradt, míg megfőzte, aztán behozta, és könyörtelenül végigvárta, míg a tanár megissza. Az alig bírt nyelni. Frici csak felemelte a fejét, mikor megjöttek, de nem állt fel, feküdt megadóan ugyanabban a rongyszőnyegpózban, ahogy reggel hagyta, ahogy mindig feküdni szokott, amióta Vali nincs itthon. A tanár nézte Fricit, arra gondolt, milyen szegényes a közlési lehetőség ember és állat között; most valami mód kellene rá, hogy megértesse a kutyával, mit veszített, de Fricinek nem mondanak semmit az ő szavai, Valinak kellene beszélnie vele, Vali volna az egyetlen, aki közölni tudná Fricivel a saját halálát, ő mindent meg tudott magyarázni ennek az állatnak, azt is, hogy a foga fáj, most ne kívánja tőle, hogy sétálni vigye, azt is, hogy nincs pénze, vagy szomorú. Míg a kutya félig leeresztett szemhéja alól tanácstalan szomorúsággal lesett rá, a tanár arra gondolt, hogy mihelyt a lenti vénasszony eltűnik innen, nekikezd a pakolásnak, és az első, ami kikerül a házból, a Frici tálkája lesz, az undok tálka, amelyet Vali annyiszor bent felejtett a szobában, a Frici pokróca, vitaminja, szájkosara, póráza.

Egyelőre nem foghatott semmihez. A földszinti öregasszony ugyan végre elment, de, úgy látszik, végigjárta a házat, és mindenkivel közölte, hogy az özvegy megérkezett, mert negyedóránként szólt a csengő: minden lakásból beállított valaki részvételni. A tanár felállt, leült, köszönt, megköszönte a vigasztalást, ajtót nyitott, ajtót csukott – ez volt a délután. Liptár is feljött, a házbizalmi vezette fel, Liptár semmit se szólt, csak sírt. A lakók annyira megrendültek voltak, hogy nem vették észre, a tanár milyen őszintén unatkozik.

Este lett, mire végre kettesben maradhatott Fricivel. A kocsit még nem vitte garázsba, kinn hagyta a kapu előtt, a kiskofferbe, amelyet visszakapott a kórházból, összecsomagolta a kutya holmiját. Frici lesunyta a fejét, mikor nyakára kapcsolta a pórázát. Mióta Vali kórházban volt, csak szükségre kéredzkedett le a kertbe, nem járt sétálni, a tanár azt hitte, most annál szívesebben jön, de húzni kellett. Az ösztön – gondolta, s eszébe jutott Vali magyarázata, mint érzékel Frici mindent előbb és jobban őnáluk. Jól jelzel, ösztön, nagyon jól. Na, gyerünk, kutyám!

A házmesterné kilincset pucolt, rájuk köszönt szomorúan, felajánlotta, megsétáltatja ő az állatot a tanár helyett, nehéz lehet ilyen nap után kimozdulni a lakásból. Mondta neki, majd holnaptól tegye, megköszönte a szívességét, megnyugtatta, most valósággal kívánja a járást, kibírhatatlan odafenn. Örült, hogy megtalálta ezt a szót: „kibírhatatlan”, ilyeneket szoktak mondani az özvegyek. Fricit be kellett parancsolni a kocsiba, máskor mindig beugrott biztatás nélkül, és büszkén, kíváncsian ült a Vali melletti ülésen. Most összehúzódzkodott, és nyüszített. Jól van, kutyám!

Esni kezdett. Jó hatvan kilométerre Pesttől, Redecs határában, az erdő közepén megállította a kocsit, kihajigálta Frici holmiját, lekapcsolta nyakáról az örvet. Az állat nem akart kiszállni, megfeszítette a lábát az ülésen. Kidobta az autóból, és azonnal visszahajtott. Akkor már szakadt az eső.

Sikerült úgy visszamennie a lakásba, hogy nem találkozott senkivel. Felhívta Vali kezelőorvosát, megköszönte a segítségét, aztán azt a kevés rokont, barátot, akivel olykor mégis érintkeztek. Igen, ma reggel. Nem, semmit, szerencsére, fel sem ébredt. Igen, igen, ha már így kellett lennie, akkor valóban. Hát csak valahogy, nehezen. Nem, köszöni, nem. Jobb a magányba azonnal beleszokni. Egyébként ez mindenképpen a szomorúság napja, Frici elveszett, nem találja sehol. Levitte sétálni, kitépte magát a kezéből, üvölteni kezdett, és elrohant. Jó, hogy nem sejti, igen. Mint egy családtag, persze. Hogyne, mindjárt holnap. A Magyar Nemzet-ben. A gyepmesternél? Ott is. Hát reméljük.

Nem érzett éhséget, csak szomjúságot, volt sör a jégen, megivott egy üveggel. Ha már kinn volt a konyhában, összerámolt ott is. Vali imádta a tárgyakat, gyűlt a lom a polcokon, fiókokban, körülötte, egyszerűen nem tudott megválni semmitől. A ruháskosárba hajigált minden feleslegest, és közben hallotta, hogy Vali sír és tiltakozik, azt mondja, ne, kérlek, ne, hisz ez itt mind nekünk szolgált, ebben a kislábosban Piroska főzött mindig, Piroska, akit úgy szerettem, és a mozsárban apa törte a gyógyszereket, régi mozsár ez, porcelán, patikamozsár… Éjfélig válogatott, selejtezett, a madáreleséget a szemétbe öntötte. Mikor elkészült, megfürdött és lefeküdt. Az ágyban nem volt se rosszabb, se jobb, mint bármikor, Vali évek óta a saját szobájában aludt már. Az éjjelt is ugyanolyannak érezte, mint akármelyik másik éjt, csak nyugodtabbnak, csendesebbnek, nem hallatszottak az alvó Frici apró zajai, és bizonyos volt, hogy nem csenget be senki, mert nem volt már Vali, akit mindenkinek szabad volt felköltenie.

Ha én feküdnék ilyen barbár ravatalon, koszorúk között, te bizonyára őszintén siratnál, boldogtalannak éreznéd magad, még tán imádkoznál is a lelkemért. Nem gondolnád azt, hogy nem voltam jó férjed, mint én, aki ebben a percben azt gondolom, nem voltál jó feleségem, pedig nem voltam jó férjed, Vali, mert valahol te is ugyanúgy idegesítettél, mint minden ember, és hogy benned is csalódnom kellett, akiben annyira bíztam, rideggé és még a szokottnál is szótlanabbá tett.

Becsaptál.

Azért vettelek el, mert anyámra emlékeztettél, akire mindig úgy gondoltam vissza, hogy míg élt, mindentől megkímélt, ami terhemre lett volna. Megmondtam neked, hogy a házban csendet akarok, itt nem lehet rádiózás, zaj, ha dolgozom, márpedig én szinte mindig dolgozom, és azt is, hogy ide csak azok járhatnak, és akkor, akiknek és amikor én megengedem. Elismerem, hogy nem csődítetted a nyakamra a családodat, elismerem, hogy soha nem hívtad meg azt az ostoba, rossz modorú fiatal nőt, aki lánykorodban a barátnőd volt, azt is, hogy otthagytál miattam mindent, ami a régi világodhoz tartozott, de azért mégis becsaptál, mert amikor itt, ebben a házban, egy új világ kezdett kialakulni körötted, és ez is, az is utánad nyúlt, igényt formált rád, nem hárítottad el, nem tértél ki előle. Becsaptál.

Ne érvelj azzal, hogy nem tehetsz róla. Mindenről te tehetsz. Ha az ember lát egy kóbor állatot, és az hozzászegődik, ott kell hagyni, ha nem lehet elmenekülni előle, akkor valami járművön – az ember nem hozza haza, és nem ad neki helyet az otthonában pusztán csak azért, mert az gazdátlan, vagy beteg, vagy fázik. Tudtad, hogy gyűlölöm a rendetlenséget és a piszkot, hogy csak abszolút nyugalmú lakásban tudok koncentrálni, a mi otthonunkban réges-régen nem tudtam kedvemre dolgozni, mert itt kutyát tartottak, ide galambokat szoktattak, feketerigót, cinkét, és mihozzánk bármikor becsengethetett akárki, ajtót nyitottak, és tanácsot adtak neki. Te olyan jó voltál mindenkihez, hogy meg kellett gyűlöljelek miatta, mert míg bejáratos voltál ennek az épületnek minden lakójához, és tehozzád is bejáratos volt mindenki, én azt éreztem, azokkal érintkezel, akik a munkámat veszélyeztetik, Weinnéval, akinek mindig bőg a televíziója, és aki nyilván soha életében nem olvas mást, csak képregényt, Liptárral, aki beszélni se tud, akinél még a kutya is értelmesebb. Ha a te szobádban ült is le mindenki, azért én éreztem a jelenlétüket; mihelyt idegen lépett a lakásba, megváltozott idebenn a légkör. Hiába tiltottam meg neked, hogy kinyisd az ajtót, te válaszoltál minden csengetésre, azt mondtad, hátha baj van valahol, hátha valakinek szüksége van rád.

Nekem lett volna rád szükségem, de számodra fontosabbak voltak a védtelenek. „De hiszen védtelenek” – ez volt az érved minden vádamra, minden panaszomra, csak néztél rám, néha sírva is fakadtál, gyürkélted a kötényedet, álltál előttem, kezedben mindig valami lehetetlen bögre, amiben a kutyának kevertél gyógyszert, vagy a madarak ételét tartottad, vagy Tóth néninek vittél húslevest, és amiből siettedben mindig kiöntöttél egy kicsit az előszobában. És hozzád hoztak a környéken minden elkóborolt vagy beteg állatot, és veled fordíttatták a külföldi szövegeket, akik nem tudtak idegen nyelveket, és ide jártak telefonálni, akiknek elromlott a telefonjuk, és itt bőgött mindenki a nyakadon, akinek bánata volt, és néha pénzt is kértek, és te adtál, vagy kísérgetted közjegyzőhöz meg bírósági tárgyalásra a szomszédaidat. Milyen makacs voltál, uramisten, hányszor próbáltál meggyőzni róla, neked van igazad, nem nekem, odahoztad hozzám ölben azt a férget, mutattad a szemét, mennyi ragaszkodás van benne, mennyi értelem, és megállítottad Liptárt a lépcsőházban, mikor egyszer jöttünk hazafelé, és arra kényszerítettél, beszéljek vele, szóljak hozzá valamit, akármit, mert annak jobb napja lesz attól, ha velem beszélt, olyan nagy kitüntetésnek érzi, hogy egy ilyen ember, egy ilyen nagy ember, mint én…

Ha tudtad, ki vagyok, mért nem éreztél engem is védtelennek? Nem kívántam tőled mást, csak csendet. Abszolút csendet. Nem adtad meg. Most megbüntetlek miatta, és az lesz a büntetésed, hogy el foglak felejteni, úgy el foglak felejteni, mintha sose lettél volna a feleségem, mintha sosem éltél volna. Meghaltál, nemcsak másoknak. Nekem is.

Az asszony nevetett, azt mondta, nem.

A tanár is nevetett, mert nem hitt neki.

A galambokkal kezdődött meg a cinkékkel.

Az ablakpárkány, amelyre Vali a magokat szórta, régen üres és makulátlan volt már, a kampót, amelyen a faggyúgömb lógott minden télen, leszerelte a takarítónő. Ám a galambok változatlanul odaszálltak az ablakhoz, és benéztek, az énekesmadarak is ott hussantak el, mint régen, egy pillanatra leereszkedtek a párkányra, csepp szemük bevillogott.

A madarak vártak.

Mikor kinyitotta az ablakot, és a zsebkendőjével elhessegette őket, odébb szálltak a platánfára, onnan lesték, mit csinál. Az volt az érzése, voltaképpen nem félnek tőle, inkább nem értik, mi történt, azt sem, mi az a fehér a kezében, miért jelez vele, és ahogy becsukta az ablakát, újra ott voltak a párkányon, néztek befelé, és néha szóltak is, soha nem vette észre addig, milyen furcsa, mély hangjuk van a galamboknak, és milyen különös szoprán, ha rákezdenek az énekesek. Ötször-hatszor is fel kellett állnia az asztaltól, hogy elzargassa a madarakat, s mire visszaült, szétszakadoztak a gondolatai.

A tél visszatért, zuhogott a hó. A madarak ott gubbasztottak a gallyak között, behúzták a nyakukat, felborzolódott a tolluk. Elviselhetetlenül nyomorultaknak látszottak, a tanárt külön idegesítette az esztelenség, az érthetetlen makacsság, hogy csak ültek, ültek a fán, és nem kerestek fedelet vagy búvóhelyet. Az volt az érzése, azért nem mozdulnak onnan, mert éhesek. Madáreleséget vett, úgy képzelte, ha enni kapnak, eltűnnek előle, mihelyt jóllaktak, s legalább a nap nagyobbik része lesz zavartalan, nem ülnek sem a gallyon, sem a párkányon, nem bámulnak be rá azzal az érthetetlen, különös állattekintettel. Leseperte a havat a párkányról, próbált a zacskóból magot szórni, de ügyetlen és merev volt a keze. Behozott egy borospoharat a konyhából, azt merítette meg, azzal szórta az eleséget, azzal már sikerült, utálkozva nézett a beszennyeződött pohárra, aminek annyira más volt a rendeltetése. A madárszemek rászegeződtek, a madarak faltak, burrogtak, szétrúgták a magot, verték egymást a csőrükkel, hogy több étel jusson egynek-egynek, aztán mikor a mag elfogyott, mintha valami, ember számára érzékelhetetlen, isten tudja, honnan jövő vezényszót hallottak volna, egyszerre valamennyien tovaszálltak, és nem látott többet egyet sem közülük másnap reggelig.

Aztán megjött Frici.

Frici érkezését üvöltő hangzavar jelentette be. Frici nem egyszerűen csak megjött, megállt az erkély alatt és ugatott, Fricit diadalmenetben hozták fel a lakók, akik az utcára nyíló ablakokból meglátták kiszállni Tóth nénit fia kocsijából. Tóth néni vidéken járt, a fiánál, az autón hozta haza, Redecsen jöttek át. Tóth néni Redecs határában egy ház udvarán vette észre Fricit, akinek lánc volt a nyakán, de akinek lehetetlen volt fel nem ismerni komikus, fehér-fekete mintázatát. Az új gazda kiadta a kutyát Tóth néninek, akit Frici azonnal megismert, és akinek összenyalta az arcát és a kezét. Mikor beengedték régi otthonába, életében először a tanárra is ráugrált örömében, mondott neki valamit különös kaffantásával, amit a tanár nem értett, s ami annál jobban zavarba hozta, mert érezte, hogy Frici örül neki, úgy örül, mint valaha az asszonyának, és azt is, hogy a kutya elfelejtette, ami azon a bizonyos estén történt, és boldog, hogy itthon lehet, nála, és újra láthatja. Frici mögött, a nyitva maradt ajtón át, beáramlott a ház, Tóth néni nevetett, lihegett, az emberek leültek, nézegették a könyveit, egy nő, akinek a nevét se tudta, kirohant megnézni a jégszekrényt, mi jót adhatnának az állatnak. Mikor kiderült, hogy nincs itthon semmi, tej sem, hárman rohantak ételért, s hárman etették Fricit a szőnyegen, amelyet hetek óta nem sározott be senki.

Mikor Liptár megjött, már tudta, hogy veszített.

A takarítónő délre végzett, ebéd után elment, ő délután és este mindig egyedül volt a lakásban. A csengőt kikapcsolta, nem nyitott ajtót senkinek, bár mindig tudta, ha valaki állt kinn, mert Frici halkan morgott ilyenkor, és fel is állt, és ellépegetett a küszöbig, onnan meg visszanézett rá, mint aki utasítást vár. Már nem félt tőle, inkább üldözte a ragaszkodásával, mindig mellette akart lenni. Míg Vali élt, átvette a postát, most ezt a házmester végezte helyette, aki mihelyt aláírta a kézbesítőkönyvet, bedobta a küldeményeket a levélszekrénybe. A tanár legtöbbször elfelejtette megnézni, van-e benne valami, s gyakran megtörtént, hogy nem ment el valami fontos megbeszélésre, mert nem találta meg a meghívóját. A házmester nem bizonyult jó megoldásnak. Elhatározta, ezentúl ajtót nyit, ha csengetnek, mert hátha táviratot hoznak, meghívót.

Háromszor valóban kézbesítő kereste. Mikor negyedik alkalommal az ajtóhoz ment, és kinyitotta az ajtóablakot, látta, hogy Liptár áll odakinn. Egymásra meredtek. Az ajtóablak kis négyszögében csak Liptár szeme látszott, valami kevés az orrából, a bajuszából. Közel voltak egymáshoz, szinte érezte a lélegzetét.

– Mi tetszik? – kérdezte Liptártól.

Az nem felelt, csak bámult rá, mozgott az ajka. Súlyos, meleg lehelete emelgette a bajuszát. A tanár becsapta az ablakot, dolgozni próbált, nem ment. Ismét csengettek, kiment újra, megint Liptár volt, állt türelmesen, és nézett be az ablakon. Akkor felkapta a kabátját, és elrohant hazulról. Liptár utána próbált menni, de nem érte el. Késő este tért haza, előbb körbelesett, nem várnak-e rá, de üres volt az előtér. Úgy lopózott be a lakásába, mint egy betörő.

Liptár hetente kétszer, háromszor próbálkozott, aztán egyszer a házbizalmi jelentkezett helyette. Beengedte. A házbizalmi áhítattal nézte az íróasztalát, amely tele volt sűrűn gépelt ívekkel, és egy kicsit nehezen adta elő, miért jött. Vali régen ki nem mondott neve hallatára Frici felemelte a fejét, és nézte a házbizalmit.

– Liptárról van szó, tanár úr – mondta a házbizalmi. – Vali nagyon értett szegényhez. Hiányzik neki Valika. Azért csenget.

Nem válaszolt, cigarettázott, nézte ezt az embert. Úgy érezte, ami vele történik, megfogalmazhatatlan. Frici ott volt mellette, térdéhez szorította a pofáját. Gépiesen megsimogatta a füle alatt, ahogy Vali szokta.

– Csak néha tessék beengedni – kérte a házbizalmi. – Tudja ő jól, hogy Valika, szegény, nincsen, sokáig siratta is, de a lakás is megnyugtatja. Szeret itt lenni. Teljesen ártalmatlan, és jó ember. A háború tette így tönkre, kérem. Valika tudta, ismerte. Úgy engedelmeskedett neki, mint a gyermek.

Nézett a házbizalmira, s azt képzelte, olyan súlyos a cigaretta az ujjai között, hogy nem tudja tartani.

– Tudja, hogy a tanár úr a Valika férje. Ezt érti. Tessék bevezetni, ha csenget, beültetni a Valika szobájába, nem tesz az semmi rosszat, csak nézeget, ül. Tessék mondani neki egypár jó szót, aztán megint ellesz nyugton egy hónapig, Valikát se zavarta sokszor, legfeljebb minden három hétben.

Kikísérte a házbizalmit, aki kölcsönkért tőle egy könyvet, aztán odaállt az ablakhoz. A párkányon ott volt a borospohár, most már bent tartotta. Frici elaludt, futott álmában, rezgett a bajusza, rángatózott a lába. „Alvók futása – gondolta a tanár. – Milyen lehet az alvók futása? Semmilyen.”

Utóbb lehiggadt annyira, hogy tudott dolgozni is, gondolkozni is. Számítgatta, mennyit kaphat ezért a lakásért, ha eladja, és azt is, hogyan lehetne lebonyolítani a költözést, melyik szerv segítségével. Kilencezer könyve van, ki fogja azt becsomagolni? Mikor ideköltöztek, Vali csomagolt.

Elsétált a könyvespolcok előtt, s elképzelte, hogy három altiszt guggol a szőnyegén, ő adogatja a könyveket, Liptár ott áll valahol hátul, nem bánt senkit, csak bólongat, nézeget, Frici megugat minden idegent, vakaródzik, a madarak burukkolnak. Később úgy döntött, nem érdemes. Csak kezdetben volt szokatlan a gondolat, hogy ő régen meghalt már, és Vali él.