Szent Róza ünnepe

Mentek persze ebből a kikötőből igazi hajók is a szigetre. A fiút, akit voltaképpen folyton idegesített minden, amit nyaralás közben látott, az igazi hajók is irritálták, igazi utasaikkal, akik a hajóétteremben vacsoráztak, nem papírból, mint ők a parton, s kutyáikat és autóikat is magukkal vitték, mintha nem üdülni, hanem meghalni indulnának, valami tágas, különös sziklasírba, ahol körül kell venni múmiájukat mindazzal, ami életükben fontos vagy kedves volt. Ha zene szűrődött le a hajóról, mert az igazi utasoknak zene is járt, a lány elnyílt szájjal, elragadtatva hallgatta, a fiú ilyenkor megrántotta a karját, s kifele indult vele a kikötőből. A lány mindig követte, de folyton hátrafordult, és bámulta a hajót. Ha férfit nézett meg így, sose haragudott meg rá. Ezért igen.

A motoros, amely a szigetre vitte őket, semmiben sem hasonlított az igazi hajókhoz, olyan volt, mint egy enorm, baldachinos csónak. Frissítőt és valami lángosfélét persze itt is lehetett kapni, ha nem volt is a csepp fedélzeten külön étterem; a többi kiránduló mind vásárolt, és ott ropogtatta mellettük a pirosra sült, gömbölyű tésztát. Ők elhessegették a tálcát, amelyet elibük is odatartottak. A lány a disszidenst szidta, akit nem találtak a városban, s aki miatt nem tudták feltölteni a készleteiket, mulatott rajta, mekkorákat nyelnek, a fiú nem, azt felháborította, hogy itt a tengernél mindig éhesek, keservesebben, mint életükben bármikor, és nincs pénzük soron kívüli ennivalóra. Most bármit megevett volna, pedig utálta az idegen nép szokatlan fűszerezésű, síkos ételeit. A lány rebbenéstelen pillantással bámult egy fiatal férfit, aki dinnyét evett, parányi, félhold alakú szeletkéket. Kinézte a szájából. Az ismeretlen végre észbe kapott, megkínálta, a lány egyszerre két szeletet vett, az egyiket a fiúnak nyújtotta. Illatos, rózsaszín belű dinnye volt, a fiatal férfi nézte, hogyan kapják be, milyen mohón, aztán elmosolyodott, s az egész papírtálcát odatette elibük a maradék dinnyével, ő meg rágyújtott. „A pofájába kellene vágni – gondolta a fiú –, vagy a tengerbe. Csakhogy szomjas is vagyok, és iszonyúan kívánom.”

Mióta elindultak, folyton azt teszi, amit utál. Soha ilyen távol nem érezte magától ezt a lányt, mint amióta egy percet se tölt nélküle, rendszeresen együtt hál vele, nem csak alkalomszerűen. Ő másképp tervezte ezt a nyarat, a maguk házában, a folyónál, amelyről már télen tudni lehetett, hogy augusztusban üresen áll majd, a szülei Hévízre mennek, reumakezelésre, a nővéréék meg az országot járják a gyerekekkel, viszik a sátrukat autón. Azt gondolta, lemegy a Dunához a lánnyal, s ott maradnak kettesben; anyja sóhajtott, mikor bejelentette neki, de nem vitatkozott, megszokta már, hogy a fiú nem kér tanácsot, nem fogad el bírálatot, és nem érdekli az ellenkezés, azt is, hogy a lány, aki valószínűleg a menye lesz, olyan biztonsággal jár-kél a házukban vagy a fiú szobájában, mint egy kicsit már unatkozni kezdő feleség. Hát akkor menjenek le a folyóhoz, legalább nem lesz gazda nélkül a ház.

A lány elnevette magát, mikor előállt az ötlettel, ez tüstént felbosszantotta, mindig felháborította, ha kinevetik, most különben is dicséretet várt, hogy ilyen nagyszerű nyaralási lehetőséget szerzett. Kiderült, hogy a lánynak más terve van, külföldre akar utazni, nyugatra, hívta a fiút, tartson vele, adják be együtt az útlevélkérelmet. Eleinte nem akarta, aztán ráállt, aláfirkálta a nevét a kérvénynek, amelyet a lány írt meg helyette, biztos volt benne, hogy úgyse lesz az egészből semmi, mért kapnának éppen ők és éppen most útlevelet meg valutát, mikor annyi kérelmezőt elutasítanak. De nem fog ártani a lánynak, ha csalódik, úgyis mindig az van, amit akar, legalább hálásabb lesz a dunai házért, ha a nyugati út kútba esik. Mikor kiderült, hogy mind a ketten megkapták az ígérvényt, zavarba jött, elkedvetlenedett, úgy érezte, mintha becsapták volna. Egyetlen pillanatig sem számolt azzal komolyan, hogy esetleg elutaznak, pénze se volt rá, ám mikor a család megtudta, hogy mehetnek, esze nélkül adakozott mindenki, az öregeknek volt valami könnyes háború előtti emlékük arról a mesevilágról, ahová indulnak.

Mire észbe kapott, kint voltak a szülők mesevilágában.

Pokolian érezte magát a pattogó, idegen mondatok zuhogásában, amelyekből egy szót sem értett, s amelyek azért is megzavarták, mert az ő fülének minden egyformán csengett; mintha állandóan lázas vagy enyhén részeg volna, úgy köszönt itt mindenki, úgy kínált egy újságot. A lány viszont folytonos elragadtatásban élt, valami rejtelmes ösztönnel megértette az idegenek pantomimját, s önmagát is mindig meg tudta értetni; amit akart, eljátszotta, eltáncolta, elgrimaszolta, s az idegenek visszanevettek rá, visszagrimaszoltak, pattintgattak neki az ujjaikkal, néha csókokat dobáltak felé. A lánynak minden érdekes is volt, a paplantalan, torz vánkosú ágyak, az örökké surrogó ventilátor, az undok, pici rákok, amiket stanicliból faltak a járókelők, mint otthon a pattogatott kukoricát, de a döglött hal is vagy a romok, amelyeket áhítattal illett nézni, s amelyek a fiút untatták és lehangolták.

Pénzük tulajdonképpen már úgy tíz nappal az érkezésük után elfogyott, beosztani otthon se tudtak, spórolni sose tanult egyik sem, ha nem lett volna meg az előre megváltott körutazási jegyük, már régen haza kényszerültek volna, de így csak mentek-mentek, egyik városból a másikba, ameddig a címekből tartott; a lánynál lista volt, hol él olyan régi ismerős vagy ismerősök ismerőse, akitől pénzt lehet kérni, azzal az ígérettel, hogy hazaérve majd valakinek megadják. „Adó – mondta a lány és nevetett –, luxusadó, amiért kilógtak. Fizetni fognak, hogy elmenjünk a nyakukról, vagy legalábbis meghívnak ebédre.” Teli szájjal nevetett rajta, hogy elkomorulnak majd az arcok, ha beállítanak pénzt kérni, semmit se talált benne, a fiú szégyellt vele menni, néha, ha nagyon utálkozott, nem is ment el, vagy ha mégis, egy szót se szólt, ez a lány boltja volt, ha akart volna, se tud részt venni a produkcióban, nem volt játékos természet, mint a lány, akinek ez a kunyerálás nemcsak hogy nem esett nehezére, hanem talán legszebb része volt a nyaralásának, többet ért a levegőtlen képtáraknál, különös tereken ácsorgó szobroknál, épületeknél, magánál az először látott tengernél is. Majdnem mindig beütött az üzlet, ha nem is olyan fényesen, mint a lány hitte, de annyit mindenütt kaptak, hogy tovább vergődhettek, ezen az utolsó állomáson, ahonnan holnap végre hazaindulnak, történt meg legelőször, hogy nem találták a városban, akit kerestek, a lánynál levő címen nem lakott semmiféle volt honfitárs. Megszakadtak a szálak, még egy napra futja, ez a rongy sziget van hátra még, amit szintén látni kell, mert napok óta hirdetik a plakátok országszerte Szent Róza ünnepét, és ez a lány is Róza, ilyen hülyén hívják, aztán mehetnek haza, hál’ istennek. Tulajdonképpen nem is érti, hogy jutottak végig ezen az országon, ilyen kevés pénzzel, ennyire délre. Nagy teljesítmény volt.

A gitáros fiú most ért oda hozzájuk. Pillantása felmérte őket, nem állt meg mellettük, továbbment az öregasszony felé. „Micsoda szimata van – gondolta a fiú –, mint a rókának. Csak ránk néz, és tudja, hogy tőlünk nem várható semmi.” Ebben a percben gyűlölte ezt a lányt, szerette volna, ha megalázzák vagy megverik előtte, s elképzelte, hogy ő csak áll, nézi és nevet. Otthon, ha egy ilyen kölyök mellésomfordál, s hazudik valamit, elővesz egy forintot, odadobja neki. Menjen moziba a nyavalyás, ő is került elégszer iskolát.

Mikor beszálltak, a gitáros fiú úgy lépett a motorosra, mint egy kiránduló. Jegyet váltott, elhelyezkedett, nézte a vizet, nem pillantott senkire, a gitárját betette az ülés alá. Aztán ahogy távolodni kezdtek a parttól, egyszer csak előkerült a hangszere, pengetni kezdte, mintha csak magát szórakoztatná, az utasok felfigyeltek, rámosolyogtak, a fiú meg siklott, mint valami kis pók a maga szőtte fonálon a mosolyok felé, mindig ahhoz, akitől pénzt remélt és kapott is. Mindenki adott neki, csak ők nem, igaz, hogy nekik nem is próbált muzsikálni. A lány azonnal megtanulta a dalt, együtt cincogta a gitárszóval, a fiú nézte a profilját a ponyva alatt, a ponyva kék volt, a lány arca is kék lett tőle, mintha nem a tenger felett volna, hanem a hullámok alatt, onnan leskelődnék a muzsika felé, szelíd volt ez az arc, megható, gyöngéd. A fiú arra gondolt, hogy négy nappal ezelőtt, az utolsó városban, ahol megtalálták azt, akit kerestek, egy ruhakereskedőt, azt hazudta, nagyon rosszul élnek odahaza, nincs egyáltalán téli ruhájuk, a kereskedő felesége riadtan leakasztott egy ruhát a vállfáról, és a kezébe nyomta, még neki is keresett egy villámzáras zekét. Iszonyú volt, mert a lány még sírt is, hogy hitelesebbé tegye az ajándékozók előtt a nyomorukat, a szállodában meg negyvenfokos hőségben felvette a téli ruhát, hosszan forgott benne a tükör előtt, neki is odakínálta a zekét, de ő elfordult, s akkor az ő zekéjét is magára vette, ott állt a dupla téli ruhában a tükör előtt és énekelt.

Ha hazamennek, kirúgja ezt a lányt.

A sziget most tűnt fel, fekete volt, s valahogy egészen más, mint amilyennek a kikötőváros prospektusai után elképzelték, fenyegető és voltaképpen rideg. Két óriási sziklából állt, amely kimeredt a vízből, s amelynek nemcsak lapos aljára, de minden kiugró szirtjére építettek valamit, templomot, szállodát, villákat. Minél közelebb úsztak hozzá, annál kevésbé értette, miféle erő rakhatta fel itt az épületeket, vagy mi tartja őket egyensúlyban, hogy le nem sodorja a vihar a számtalan házat egyenesen a tengerbe.

Ahogy partra léptek, gyerekek rohamozták meg őket, visítva, tülekedve kínálták lapos kosaraikból a rózsát. A házak már várták az ünnepet, az ablakokon, erkélyeken rózsagirland piroslott, a templomajtó ívét is rózsa övezte, a kikötőben és felette a szűk főtéren fullasztó volt az illat, majdnem köhögtető. A motoros másfél óra hosszat tartózkodik a szigeten, kilencven percük van rá, hogy megnézzék a látnivalókat. Az utasok egy része leült a templomlépcsőre, hogy várja a processziót, amely még el sem indult a legmagasabb csúcsról, ahol a felső templom áll, a többiek nekivágtak a szigetnek, hogy lássanak belőle valamit, ha már idejöttek. A gitáros fiú beszaladt egy bárba, látták, hogy valamit magyaráz, és leadja a gitárját.

A lány is útnak indult.

Tudta, hová megy, azt is, miért, sose tudott megülni, ha valahová megérkeztek, indult azonnal szaglászni. Most megy körbe-körbe, nézeget, olvasgatja a cégtáblák feliratát, és keresi, nem talál-e magyar nevet. A csúcsról, a luxusszállodákból, most kezdtek aláereszkedni az alsó templomba az óriási amerikai autók, amelyek szinte eltorlaszolták a kikötőt, mikor leértek. A lány felfedezhetett valami honfitársat, mert benyitott egy boltba, a fiú pedig megint meglátta a gitáros gyereket.

A sziklaút, amelyen a járművek közlekedtek, balról lejtett, félkörben begörbült, úgy ért le a főtérre. A gyermek ott állt a félkör könyökében és várt. Mikor észrevette az első amerikai kocsit, felé futott az úton, s közvetlen a kerekek előtt elzuhant, a kocsi fékezett, az asszonyok sikoltoztak, a fiú gyomra hirtelen felémelyedett az izgalomtól. Tüstént kiderült, hogy feleslegesen aggódott, a gyerek talpra pattant, még csak a térdét se verte le, az amerikai megkönnyebbülten kihajolt a kocsiablakon, pénzt adott a kölyöknek, aztán továbbhajtott, a gitáros meg előhúzott az inge alól egy zacskót, és gondosan belecsorgatta az aprópénzt.

Mire másodszor, harmadszor megismételte a mutatványát, már a lány is ott figyelt. Rosszkedvű volt, a név, amelyet magyarnak hitt, mégsem volt az, vagy eltagadták. Elismeréssel nézte a kisfiút, aki körül a nézők két pártra szakadtak. A rendőr és az asszonyok szidták, cibálták, magyaráztak neki, a férfiak meg heccelték, buzdították, s volt egy pillanat – éppen egy ezüstszürke kocsi úszott lefelé a hegyről –, amikor a rendőr is olyan önfeledten figyelt, mintha sportversenyen volna. Az amerikai értetlenül nézett körbe, mert a tömeg, amely már tudta, mi következik, zúgott, mint az arénában, s az amerikai a zúgásra figyelt, az arckifejezésekből próbálta megállapítani, mi lehet itt, mi ez a nyugtalanság, így aztán majdnemhogy nem sikerült a mutatvány, mert a nagy figyelésben későbben fékezett, mint a többi. A gyerek most igazán megütötte magát, vérzett az arca, a keze, a lába, ezzel aztán vége is lett a színjátéknak, a rendőr mozdulatai világosan mutatták, hogy ez a kenyérkereseti lehetőség befejeződött. Az asszonyok a gyerek arcát törölgették, a férfiak úgy ordítottak rá, mintha nem ők biztatták volna legjobban az imént, a gyermek, miután megmosdatták a szökőkútnál, érte somfordált a gitárjáért, s attól fogva csak állt, nézegetett, mint egy igazi turista.

– Micsoda srác! – mondta a lány. – Hiszen ez zseni!

Ránézett, aztán mindjárt elkapta a pillantását. Dühös volt magára, mért esik annyira rosszul neki ez az elismerés. Hát nem mindegy, mit gondol ez a lány? Nem számít már, éppen csak hogy még együtt vannak, aztán mihelyt hazaérnek, leteszi. Hozzá sosincs egy jó szava, őt sose méltányolja semmiért. Se vizsgáért, se munkáért. Megszokhatta már. A télen, heccből, bevágta a lány öregei fáját, meglepetésnek. Mikor megmutatta a hólyagos tenyerét, a lány annyit mondott rá: „Úgy kell.” Ez volt a „köszönöm”.

Távolról már hallatszott Szent Róza himnusza, nyújtott, súlyos zene volt, mintha mézet csorgattak volna alá a hegy tetejéről. Este lehet itt az igazi cécó, mikor a kivilágítás van, a püspök is átjön a városból, és mindkét templom neonnal beszőtt homlokzata kiragyog a tenger felé. Ők már akkor régen a kikötőben lesznek vagy egy hotelban. Ágyban.

Nézték a processziót, amely végre feltűnt a sziklaúton. Mindenki feketében volt, csak a gyermekek fehérben, nyolc férfi vitte valami rudas alapzaton a szent szobrát, gyerekek virágszirmokat hintettek elibük aranyozott kosárból, s asszonyok zárták le a menetet, amelyet pap vezetett baldachin alatt, fátylas asszonyok, merev kezűek, mint a mozaikfigurák, baljukban egyetlen szál fehér rózsa, jobbjukban égő gyertyaszál. A tömeg letérdepelt, az amerikaiak nem. A lány is letérdelt, visszafordította a fejét, leste, látja-e a fiú, és hogy tetszik neki térdepelve. A lány református volt, ő volt a katolikus kettőjük között, ő, aki állt. A lány keresztet is vetett, ájtatosan és ügyetlenül, és nevetett a szemével. A processzió betért a templomba.

Oda már nem volt kedve utánuk menni, a szabad téren sem volt levegő, hát akkor milyen lehet odabenn. Az ének egyre hangzott, most már nem volt egyértelműen rózsaillat, elnyomta a tömjén. A lacikonyhások serpenyőiben sercegett az olaj, az árusok rózsalevélbe göngyölték az apró halakat, úgy sütötték meg. Rá se bírt nézni, paprikásan is utálta a halat, nemhogy rózsával, elindult a sziklába vájt úton a főtérről a kikötővel szemközti irányba. A lány követte engedelmesen. Szigettel kapcsolatos emlékeik mind a Dunához kötődtek, most egy teljesen kihalt sziklaösvényen lépegettek ketten, amelyet az ünnep tiszteletére aranyporos homokkal szórtak fel. Kétoldalt aludtak a házak, a lakók a főtéren lesték a processziót vagy a templomba zsúfolódtak, a fiú csak sejtette, hogy minden fal fehér, mert valami liláspiros futónövény minden felületet beszövött. Csend volt, sehol egy lélek, a sziget túlsó végén öböl, türkizzöld, villogó, távolabb a nyílt tenger ibolyakék, s az öblön túl mintha pálcákat vertek volna a fenekére, hórihorgas, síp formájú, fekete szirtek meredtek ki a vízből. A lány megállt egy mellvéd mögött, kidőlt, előrelógott a haja. Mögöttük három babérfa állt szorosan egymás mellett, a levelek fénylettek, mint a bőrpajzsok.

– Én itt akarom tölteni az éjszakát – mondta a lány.

A fiú nézte a vizet, nem is válaszolt. Minden prospektusban benne állt, hogy a sziget ennek az országnak a legdrágább pontja, itt még egy kávét sem lehet meginni annyiért, mint a szárazföldön.

– Itt akarok élni huszonnégy órát – folytatta a lány. – Csak huszonnégyet.

A fiú legyintett, már rágyújtani se volt kedve. Unta.

– Elmegyek szállást keresni.

Jó, tessék, nagykorú. Csak aztán egy óra múlva visszatérjen, különben itt hagyja, s akkor baj lesz: nála a pénz, a lányra nem lehet egy fillért se bízni, elköltené vagy elvesztené. A visszafelé hajójegy is nála van, az ingkabátjában, de ha szeret sétálni kánikulában, senki se tartja vissza, csak induláskor a parton legyen megint. Amennyiben kivenne valami lakást, vegye tudomásul, hogy egyedül lesz benne, és ő fizeti, ő, és nem a fiú. Szerezzen rá pénzt, ha itt akarja megülni Szent Róza ünnepét, van itt elég férfi, mind fekete, a lány meg szőke, úgyis mindig megnézik. Ő mindenesetre visszamegy a motorossal.

A lány nem felelt, tűnődve kapirgálta a sziklát, aztán csakugyan elindult. Milyen buta, hiszen tudja, hogy reménytelen, amennyi pénzük nekik még van, annyiért magánházban se kapnak egy zugot, nemhogy szállodai szobát. Most nagyon kicsinek látszott és törékenynek, és nehéz volt elképzelni róla, hogy csaló, mindenkit megfej, és akkorákat hazudik, hogy az ügyfeleit megindítsa, hogy az ember rosszul lesz tőle. Onnan, ahol állt, a hátsó szigetről, jól látta, ahogy egy idő múlva feltűnt a kapaszkodón, és belépett, majd kijött mindhárom szálloda ajtaján. Pici, fehér pont volt, szinte világított odafentről, hátulról kapta a sugarakat, ahogy a nap lassan alászállt a tengerben. „Szent Róza ünnepe – gondolta a fiú –, a marha istenit. Kellett neki mászkálni, mintha nem tudta volna előre.” A fene egye meg, hogy ez a sziget annyira drága, és azt a bitangot is, akit tegnap nem leltek a helyén; ha már végigfosztogatták az országot, legalább az utolsó napra kaptak volna egy kis erősítést. Ez a lány úgy szereti a virágot, hogy még egy hervadt ibolyacsokortól is meghatódik, kinn lakik valamelyik elővárosban, disznóól van az ablaka alatt, virágot meg nem tűr meg az anyja az udvarukon, kell a föld a paszulynak, a káposztának. Persze hogy itt szeretett volna maradni.

Na, ideje indulni, mire a főtéren összetalálkoznak, lassanként be is szállhatnak a hajóba. Holnap indulás haza, két nap alatt csak visszaérnek, s akkor olyan pörköltet fog zabálni az első vendéglőben, és olyan söröket iszik, és olyan pogácsát süttet az anyjával, hogy… Mikor mindketten a főtérre értek, nem tudtak egymáshoz férni, mert a lány a hegyi út alján állt, a kanyarodó könyökében, amelyen az amerikai autók közlekedtek, ő meg a tér túlsó felén, a sziklaösvény csillogó porában, amely a hátsó szigethez, a ceruzaszirtekhez vitt. Integettek egymásnak, azt várta, a lány szomorú lesz, legalábbis kedvetlen, de a lány mosolygott, és vígan lóbálta feléje szalmatáskáját. Csak nem vett ki valami szobát ez a szélhámos, aztán holnap becsukják őket, mert nem bírják kifizetni? Mert van valami ötlete, ismeri az arcát.

A tömeg vaskosan, szinte ellenségesen állt közöttük, mintha tudatosan el akarná választani őket egymástól. Egypár utas, akiknek a képére emlékezett, elindult a motoros felé, a gitáros fiú is ment, vitte a gitárját. Még mindig nem tudott moccanni, tudta, most már várnia kell, míg az embermassza valahogy fellazul, míg az amerikaiak elviszik az útból azokat a baromi kocsikat. Most indulnak vissza szállodáikba.

A lány most már nem nézett rá, s nem is integetett. Ismerte minden arckifejezését, tudta, valamin erősen töri a fejét, vizsgán szokott ilyen lenni, mikor tudja már, mit kell felelnie, és nagyon szépen akarja megfogalmazni, hogy mindenki el legyen tőle ragadtatva. Állt a kanyarodóban, a sziklaút alján, aztán, mikor a harmadik amerikai autó is előrelendült, ahogy a kisfiútól látta az imént, nekitáncolt a kocsinak. A szürke autó volt, ami elébe ledobta magát, az úgy vágta félre, mint a rongyot.

Később, sokkal később, mikor már tudott beszélni erről, a fiú azt mondta, hogy a tömeg, amely a legkisebb rendellenességre felvisít és tombol, egyetlen hangot nem adott ki akkor, csak a fékező autó kerekeinek küzdelme hallatszott, s hogy a lány sem szólt, úgy halt meg, némán, és mikor ő odaért hozzá és mellétérdelt, egy karcolás se látszott az arcán, keze puhán, kifordult, gömbölyű tenyérrel feküdt, ahogy a friss halál oldalra csapta, és pénzt kért halva is, ilyen trükkösen, ilyen nyomorultul, pénzt, saját bátorsága és ügyessége jutalmául, mint a gitáros fiútól tanulta, hogy ott maradhasson a szigeten egyetlen éjszakára Szent Róza ünnepén.