Nenő

Mikor megkapta az állást, s lement megnézni a patikaházat, amely ezentúl az otthona lesz, azonnal tudta, hogy ide el kell hoznia Nenőt.

A falu nagy volt, lényegesen nagyobb, mint az a Körös-parti község, amelyben született, a ház, a gyógyszertár teljesen új, a falak természetellenesen fehérek, az officina ablakain dupla, villogó műanyag háló. Maga a település se hasonlított hajdani lakóhelyéhez; a bányatelep közelsége elevenné, városiassá tette. A gyógyszerész alföldi volt, elbűvölte a hegyi táj, a lankán fel s alá futó házsorok. A falu olyannak látszott, ahol az emberek törődnek az egészségükkel, a körzeti rendelő mellett három szakorvos névtábláját is látta, míg végigsétált a főutcán. No, itt nem fog unatkozni. A lakás nagyobb volt, mint várta, kert, udvar is tartozott hozzá, valami veteményesnek való rész is – ezzel nemigen boldogul maga. Majd Nenő.

István bátyja megölelgette, mikor másnap este hazaérkezett, s közölte, hová, s milyen állást kapott, csak akkor borult el, mikor kiderült: pakolhatják Nenőt, Balázs magával viszi. Nenő rég meghalt anyjuk nagynénje volt, vénlány, sorba lakta már az összes rokonokat, gyerekeket pesztrált, beteget ápolt, s úgy adták házról házra a családban, mint egy könyvet. A gyógyszerész a legfiatalabb volt a testvérek között, István bátyja nős volt, Aranka nénje már férjnél, mikor világra jött; ha nem Balázs kéri, István a világért el nem engedte volna Nenőt, aki az utolsó időben már kiválóan beletanult a baromfitenyésztésbe. Elkedvetlenedett, ha végiggondolta, hogy nélkülöznie kell a munkáját. Annát, a nagyobbik lányát egyáltalán nem érdekelték a csirkék, Kati meg kijelentette, hogy utolsó év, amikor még csinálja, megy vissza a városba, folytatja a gimnáziumot; nagy bolondság volt, hogy engedte tavalyelőtt kimaradni. Olyan szemrehányóan nézett Istvánra, mintha ő nem tanult volna annak idején, s ő átkozta volna minden levelében a gimnáziumot. Nenő nagyon fog hiányozni, de hát majd csak lesz valahogy. Hogy ennek a Nenőnek milyen jó dolga van! Ahányfelé a família, annyi részét ismeri meg az országnak.

Nenő korpát kevert, mikor közölték vele, hogy lakóhelyet változtat, fel se pillantott a garabolyról, hosszú fehér ujjai elbújtak a síkos korpában. Balázs kicsit nyugtalan volt, míg elnézte, nemigen tudott semmit Nenőről, azonkívül, hogy ahová beteszi a lábát, ott rend van és tisztaság. Remélhetőleg nem vásárolt be vele. Nemigen, mert István nagyon szívja a fogát.

„Nincs valami mániája?” – kérdezte vacsora után, mikor a lányok már elviháncoltak aludni, a sógornője horgolt, Nenő meg visszavonult lefeküdni. Piri felnézett rá a cérna felett, elnevette magát. Mániája! Nenő Terivel is megfért. Ez minden érvnél nyomósabb volt. Balázs megnyugodott. Teri gyerekkorától fogva idegbajos volt, gyanakvó, rosszindulatú – állandó téma a családban. Ha Terit Nenő ápolta haláláig, akkor eleven szent. Voltaképpen boldog lehet – gondolkozott hangosan Piri –, most végképp otthonra talál, Nenő még sose lakott legényembernél. Hogy hány éves? István olyan hangosan nevetett, hogy a kutya felriadt a rongyszőnyegen. Soha senki a családban nem tudta kiszámítani Nenő életkorát. Ezer.

(Két éve lakott már vele, mikor a személyazonossági igazolványokat kiállították, s ott a túlfűtött, fehér szobában, ahová elkísérte Nenőt, Balázs ráemlékezett erre az otthoni nevetgélésre. Nenő hetvenkilenc volt, mereven, fiatalosan figyelt mellette.)

A lakás a patikaházban két szobából állt, a konyhából még egy csepp harmadik helyiség is nyitott, melynek rács volt egyetlen, az udvar felé néző ablakán. Valamivel kisebb volt a kamránál, de villogóan világos, háromszor három méteres kocka. Ezt szánta Nenőnek, s előre rettegett, mivel fogja majd telezsúfolni. Nenő hozzá ezúttal bútorostul költözött, nem bőröndökkel, mint általában; bútorostul és végleg. Elhűlt, mikor a szekér felszedte az állomáson Nenő ingóságait: egy ágy érkezett, egy szekrény, egy asztalka meg egy szék, s két gondosan leszögezett faládikó. A bútorok – emlékezett a gyógyszerész – István házában is, Arankáéknál, de még az ő anyjánál is voltaképpen mind a Nenő bútorai voltak. Persze, nem lehetett elmozdítani őket, évek folyamán annyira eggyé váltak az otthonokkal, Anna lakott közöttük, Kati, Piri, Aranka két fia. Valami rossz érzés fogta el, rágyújtott, kedvetlen lett, aztán elfelejtette, segített kiszedni a szögeket a ládákból. Este, a kitűnő vacsora után, elnevette magát a sötét verandán. Az ember csupa konvenció, ő is titokban papagájt várt Nenővel, fekete kandúrt, akváriumot, rengeteg szobanövényt. S lám, a vénasszony nem hozott semmi feleslegeset, nem volt még csak egy cserép muskátlija sem. Alig egy héttel azután, hogy beköltözött, simán, zajtalanul, kialakult a háztartás rendje. Nenő úgy dolgozott, mint egy gép, amellett láthatatlanul, csak a keze nyoma volt ott mindenen, nem tartott igényt se hálás szavakra, se társaságra.

Balázs azon a bizonyos napon, a személyazonossági kiállításának napján határozta el, hogy elveszi Klárát.

A lány előttük lépett be a hivatalba, előttük került az asztalhoz is, s mikor ők beléptek, egy picit visszafordította a fejét az ajtónyitásra. Megint megdöbbent szokatlan vágású szemén, mint mikor egy ráérős este először ment be a könyvtárba, s kért tőle valami olvasnivalót. Vajon hogy érzi magát ebben a faluban, tűnődött, míg hóna alatt a könyvekkel, hazafelé ballagott, s később, mikor a bányatelep kultúrrendezvényein összetalálkoztak, kikérdezte magáról, „lekáderezte”. Klára egyáltalán nem hasonlított azokhoz a kétségbeesett fiatal nőkhöz, akik az új irodalom tanúsága szerint rosszul érzik magukat falun, s vágyódnak a főváros után, pedig pesti volt, Pesten végezte a könyvtárszakot. Szülei nem éltek, huszonnégy éves volt, éppen két évvel fiatalabb nála, s irigylésre méltóan mentes minden problémától: a munkáját szerette, a faluban népszerű volt, rengeteg barát meg udvarló vette körül. Megszokhatatlanul szépnek érezte a vidéket; huszonhárom, bérházban töltött esztendő után – mint mondta – végre teleszívta magát friss levegővel.

Sajnálta, hogy Klára nem utánuk érkezett, akkor megvárhatta volna, így hagynia kellett, hogy elköszönjön, elsiessen. Azt hitte, Nenő meg se látja a lányt, ám amikor elkészültek, és visszafelé lépegettek a főutcán, hirtelen megszólalt, azt mondta: „Szép lány!” Rábámult, mintha valami trágárságot hallott volna az öregasszonytól. Nenő olyannak látszott, akinek madonnaszépségek tetszhetnek, lomha pillantású, vadrózsaarcú szüzek – Klára vörös volt, barna szemű, szeplős, elrajzolt arca izgalmas, majdnem frivol. Érthetetlen módon zavarba jött Nenő megjegyzésétől, észrevette a sarkon a KISZ-táncestély plakátját, s arra gondolt, vajon ott lesz-e a lány.

Szerelmük nem lassan bontakozott ki: minden átmenet nélkül, majdnem brutálisan jelentkezett, mint valami betegség. Se gondolkozni, se időt húzni nem tudtak az érzés felismerése után, esküvőjük estéjén összevesztek az idegességtől, hogy még egy napot várniuk kell, míg megkezdhetik a közös életet. A négy orvos házaspár, amely a gyógyszerésszel is, a könyvtárossal is külön-külön barátságot tartott, fejét csóválta a hirtelen esküvő hallatára, s a legöregebb orvosné megjósolta: nem lesz rajta áldás. Csak így kézen ragadni egymást, mint két eszelős, és elkezdeni futni, előre? Mi lesz ebből?

Kitűnő házasság lett, szenvedélyes kívánáson és egyforma ízlés és igény alapkövein épült kapcsolat. A gyógyszerészt érdekelte a könyvtár, a könyvtárost a falu egészségvédelme – egyforma szenvedéllyel szeretkeztek és beszélgettek. Klára, míg nem ismerte, idegenkedett Nenőtől, zavarta, hogy idegen is lesz a házban, nem mintha valami ambíciózus háziasszony lett volna – lánykollégiumban nőtt fel –, de úgy érezte, két asszony sok egy konyhára. A gyógyszerész napokig készülődött, hogy megmondja Nenőnek, az első hely a házban a feleségét illeti, de valahogy sose állt rá a szája a mondatra, gondolta, majd kialakul valahogy. Ki is alakult azonnal, ahogy Klára átlépte a küszöböt, s lehajolt, hogy megcsókolja a válláig sem érő, nagy iparkodással magasra emelt, hideg homlokot. Nenő előrenyújtotta a kezét, s fehér, mély rovátkájú tenyerében ott fénylett a kamara alumíniumkulcsa. Olyan volt, mint valami primitív szertartás, megható és együgyű, Klárát örökre megnyerte vele. Rászorította Nenő vékony ujjait a kulcsra. „Ne hülyéskedj – mondta neki, s a szó nem hangzott sértésnek, inkább valami gyöngédséget fejezett ki –, én nem is tudok főzni. Ezentúl is te intézel itt mindent.” Nenő arca változatlan maradt, a kulcsot eltüntette köténye zsebében, sarkig tárta az ajtót.

Odabenn ünnepre terített asztal várta őket, az abroszon, szív alakban, menyasszonyvirág-díszítés, s a tortán, mely ott büszkélkedett a tálaló vállán, cukorbaba pár: menyasszony és vőlegény. Klára mosolygott, egy kicsit meg is volt hatva. Asztalhoz ültek, a damaszt – a bizonytalan eredetű damaszt, amely Nenőé volt, esetleg a gyógyszerész anyjáé, de mint ilyen is, eredetileg a Nenőé – megroppant, mikor ölükbe hajtották a friss asztalkendőket. A gyógyszerész minden áhítat nélkül leemelte a torta cukorfiguráit és befalta. Egyáltalán nem volt megindult, tudta, hogy az új asszony hazahozatalakor valami ilyen következik. Nenő minden szokást tiszteletben tartott, jóformán ez volt az egyetlen, mindenki által ismert tulajdonsága.

Nenő minden karácsonykor fát vett, feldíszítette, diót aranyozott akkor is, mikor a legszebb üvegdíszeket árulták már, Mikuláskor fényesre dörzsölte mindenki cipőjét, és kirakta az ablakpárkányra. Egyszer, még kisgyerek korában, Arankáéknál, rajtakapta, hogy András estéjén gombócot főz. Ő azt hitte, vacsorára lesz a gombóc, s elborult, mert ki nem állhatta a krumplis tésztát, de Aranka csak legyintett, s megsúgta, mi a jelentősége az András napi gombócnak. Az előszobába rohant ki röhögni, olyan különös és nevetséges volt Nenő gőzbe hajló arca, ahogy ott leselkedett a kondér felett, s nézte, melyik gombóc bukkan fel leghamarabb. Nenő már akkor is hatvan felé járt, s olyan volt, mint egy meszelő. Balázs fél lábon táncolt az előszobában, s azt találgatta, ki szerepelhet a Nenő cédulakészletén, a postás-e, a sírásó, a csősz vagy a sintér. Nenő mint valami fekete papnő figyelte a vizet, ő visszasompolygott mögé, leste, mit csinál. A gombócokat, ahogy egymás után felbukkantak, kiemelte szűrőkanállal egy tálra. Balázst fojtogatta a vihogás, fájt a gyomra, hogy nem röhöghet kedvére, míg Nenő kinyitja a gombócait. Meglepődött, mert Nenő rá se nézett többé a tálra, ahogy az utolsó gombóc is felmerült, sőt: kiborította a szemétbe mind a hatot. Nem restellte kihalászni őket, mielőtt a kutya rátalált volna, s szétboncolta valamennyit. Mindben volt valami cédula, de egyiken sem állott név.

Nenő a szilveszteri ólomöntést sem engedte el soha, akkor sem, ha vendégek várták náluk az új esztendőt. Első évben a fogorvos volt a vendégük, szenvedélyes materialista, aki minden betegével vitába fogott, hogy meggyőzze a maga nézőpontja helyességéről. A gyógyszerész nagyot nyelt, mikor Nenő éjfél előtt pár perccel ünnepi feketében megjelent egy lavórral meg egy kapukulccsal, s sarkig nyitotta a kályha ajtaját, hogy be tudják rajta dugni a parázs fölé a cinkanalat, és az isten tudja, honnan lemetélt ólompitykéket. A vendégekből kitört a nevetés, leghangosabban a fogorvos nevetett; elsőnek guggolt a tűzhöz, s zúdította a megreszkető fémet a kapukulcson át a lavórba. Az ólom szétfutott, valami sapkát mutatott, tollas sapkát. „Népszokás” – nevetett a fogorvos, s mindenki megkönnyebbült, odaguggoltak a tűzhöz. Nenő akkor már nem volt a szobában.

Úgy érezték, csodálatosan jó házasnak lenni.

Mintha ketten tettek volna ki egy embert, egyikük a falu testével, másik szellemével foglalkozott, s este, mikor munka után találkoztak, szenvedélyesen ölelték egymást, de ugyanolyan szenvedéllyel közölték azt is, kinek mi sikerült aznap, hogy lehet megoldani a szőlővidék gyógyszerellátását, vagy milyen módon kapatható olvasásra az is, aki soha életében nem forgatott könyvet. Nenő figyelmes volt, szorgalmas, csendes, úgy érezték, kiváló lakótárs, sosem érezték zavarónak, mindig csak segítségnek, s a maguk módján méltányolták is tevékenységét. Nenő időnként bonbont kapott, Klára kardigánt vett neki, és nekiadta a sötétebbik pongyoláját. Nenő sose kívánkozott társaságba, s láthatólag arra se tartott igényt, hogy beszélgessenek vele. Néha el is nevetgéltek rajta, ugyan mit csinálhat kis szobájában, mikor már elvégzett minden munkát és visszavonult. Egyszer el is határozták, hogy váratlanul benyitnak hozzá, aztán valahogy elmaradt. Mindig volt valami fontos megbeszélnivalójuk, és vagy vendég jött hozzájuk, vagy ők voltak hivatalosak valamerre, Nenő pedig sose jelentkezett. Klára különösen a mosását szerette, illatos, fényesre keményített fehérneműit s azt a gondot és ügyességet, ahogy megtanulta a mosógép meg a műanyag holmik kezelését, s a nejlon fehérneműk felhője mindig külön lebegett a frissen mosott ruhák tetején. Nenő kincs volt, elismeréssel beszéltek róla egymás között vagy idegeneknek.

Tamás megszületése fokozta Nenő fontosságát.

Eleinte féltek, mit fog szólni a sivító, nyugtalan gyerekhez, ám Nenő láthatólag születése percétől szerette Tamást. A gyógyszerész valahányszor meglátta a Nenő karján repeső kisfiút, azt gondolta, hogy az öreg élete végre betelt, s jólesett a tudat, hogy ezt nekik köszönheti. Klára boldog és probléma nélküli anya volt, értelmesen szerette a fiát, minden vasárnap maga vitte sétálni, Nenő sose ment velük, csak utánuk nézett a kapuból.

A gyerek ötödik születésnapján vették észre, hogy Nenő körül megváltozott valami. Tamás kevés beszédű volt, nyugodt, szókincse felnőttes, anyja-apja értelmesen beszélt vele mindig, s láthatólag Nenő se gügyögött neki. Ezen a napon, mikor – ahogy a szokás megszabta – asztalra került a fényes torta, tetején öt rózsaszínű gyertyácskával, Tamás nem nyúlt felé, hanem Nenőre nézett, s azt kérdezte: „Most nem fáj?” Nenő nem felelt, szelt a tortából, s mire a gyógyszerész ráeszmélt, mit kérdezett a fia, már nem volt a szobában. Klárára bámult, aki belesápadt a ki nem mondott aggodalomba. Nenő esetleges betegsége elképzelhetetlen bonyodalmat jelentett volna, csaknem megoldhatatlan helyzetet. „Van valami bajod?” – kérdezte riadtan a gyógyszerész, mikor Nenő visszatért a feketével – vénasszonytól szokatlan módon jó és erős kávét főzött –, és polivitaplexre gondolt, mindenféle, öregeknek való erősítő szerekre. Nenő megigazította a széket Tamás alatt, és megrázta a fejét. A gyerek akkor már a tortáját ette, szeme csupa figyelem volt és elégedettség.

Aznap este szokatlanul későn jöttek haza a moziból. Összefogózva siettek a váratlanul beköszöntött hidegben: október eleje volt, ám a hónap telet játszott, a csillagok zöldek voltak, fényük merev, a levegő szinte eltört. Fagyott. Arról beszélgettek, hogy kocsit kellene venni, akkor időnként eljuthatnának más tájakra is, az autóban az a jó, hogy az ember nincs kötve szállodához, menetrendhez, mire vacsoraidő van, visszafordulhat, a maga ágyában hál. Egy kutya inalt előttük, Klára leguggolt hozzá: szerette az állatokat. Éhesek voltak. Balázs disznótoros vacsoráról ábrándozott, pedig még nem volt itt a vágások ideje.

A patikaház a főtér első mellékutcája sarkán állt, és a lakás minden szobájában égett a villany. Klára nevetett, nem értette, minek ez a nagy fény. Talán vendég jött, valami jeles vendég? Persze, akkor sem indokolja semmi, hogy a hálóban is világos legyen, és messzire ragyogjon az előszoba.

Mikor beléptek, mindjárt meglátták a kisszéket, Tamás kisszékét az előszoba villanykapcsolója alatt. Tamás csak onnan érte fel a kapcsolót, nyilván ő rendezett ekkora kivilágítást. A kisasztalon üres petróleumoskanna: Nenő a boltba készült. A nappali üres volt, a hálóban se volt senki, csak az égő csillár. A fény most nem a biztonságot jelentette, félelmes volt, érthetetlen. A házasok egymásra néztek, az asszony a gyereket hívta, Balázs Nenőt. Egyik sem felelt. A kamrában, a konyhában is égett a villany, Nenő szobájának ajtaja tárva. Tamás a kályha előtt ült, a szőnyegen, nézegette a képeskönyvét. Nenő az ágyon feküdt, ruhástul, háttal nekik, be volt takarva a kendőjével. Nem látszott az arca.

Tamás felnézett.

– Fázott – mondta azzal a különös, hideg tárgyilagossággal, ahogy beszélni szokott, s ami annyira nem hasonlított Nenő nyekegésére, aki pedig beszélni tanította. – Betakartam.

Valami rossz volt a szobában, majdnem tapintható, érzékelhető rossz.

A gyógyszerész az ágyhoz lépett, s lélegzete hirtelen hangossá vált, mintha köhögne. Klára megfogta az ajtófélfát. Senki se szólt semmit. A gyógyszerész háta, vállának hirtelen vonala mutatta, mi történt.

– Fázott – közölte megint a kisfiú, és felállt. – Meg azt mondta, sötét van. Meggyújtatta a villanyt, de akkor se látott, pedig meggyújtottam neki valamennyit.

Odament az ágyhoz, oda akart hajolni Nenőhöz. Az apja elrántotta kezét, mintha félne, hogy a gyerek késbe nyúl.

– Tedd rá a paplant is – kérte Tamás, és gyönyörű, okos szemével felnézett az apjára. – Úgy fázik, hogy nem is felel.

Klára, amit régóta nem tett már, karjába kapta a gyereket, és kirohant vele a szobából. Balázs csak állt, nézte a makulátlan ágyterítőt, amely alig-alig horpadt be Nenő kis testének súlya alatt.

Őszintén megsiratták. Klára pár napig nem ment be a könyvtárba. Tamás nem értette, hova lett Nenő, ellenségesen figyelte a felnőtteket, mintha elloptak volna tőle valamit. A magyarázat, hogy az öregasszony elutazott, és nem jön vissza egyhamar, kevés volt és hihetetlen, az, hogy elment, angyal lett belőle, még elfogadhatatlanabb, mert Tamásnak soha senki nem beszélt angyalokról. Mikor Klára félénken és röstelkedve megpróbálkozott ezzel a vigasszal is, a gyerek értetlenül nézett rá, s az asszony megszégyellte magát, mert rájött, hogy Nenő engedelmeskedett nekik, mikor megkérték, ne zavarja meg a gyereket a maga régi hiedelmeivel, s ne nevelje másképpen, mint ahogy valamikor majd az iskola fogja. Klára ebben a percben szerette volna, ha Tamás szigorú szeme elkönnyesül, s a naiv hiedelem ad számára valami magyarázatot, ám a fiú nem tudta, mi az angyal, s csak ideges és csalódott lett az új fogalomtól.

Balázs maga rendezgetett Nenő szobájában, meglepően szegényes ruhatár bukkant elő a nyitott szekrényajtó mögül, kínosan tiszta, agyonkefélt fekete ruhák, régimódi cipők.

Levelet nem talált a halott után, emlékkönyvet, gyöngyöt, vackokat, préselt virágot sem, semmit, ami Nenő személyes életére vonatkozott volna. Két könyve volt az öregasszonynak, egy régimódi szakácskönyv meg egy gyerekkori imádságos, ez olyan tiszta és érintetlen, a szentképekre ragadt finom hártyapapírral, hogy szinte megszólalt, s elmondta, Nenő még csak imádkozni is méltatlannak érezte magát, sosem érintette örökké tevékenykedő kezével a jó szagú és színes szenteket.

Nenő asztalfiókjában végre volt valami személyes. Három síri mécs, és egy cédula: „Majd világítsatok!”

Szívszorító üzenet volt, jobban visszahozta Nenőt, szokásaival, naiv konvencióival, ünneptartó igényével, mint a korallszarvacska, mely évekig lógott Tamás nyakában, a patkó a küszöbön, a szilveszteri, zubogó ólom vagy a Mikulásra kifényesített cipők. „Majd világítsatok!” – üzente Nenő aggodalmasan, s a gyógyszerész nagyot nyelt, megcsóválta a fejét, Tamás, aki ott állt mögötte, meg-megrebbenő szemmel figyelte a három mécsest.

Nenő elvesztésének objektív része súlyosabb volt.

Klára nem értett a háztartáshoz, és Tamással se tudott mit elkezdeni, az éhes, nyűgös, mocskos térdű kisfiút nem ismerte, csak a tisztára fürdetett, jóllakott, okosan felelgető gyereket, aki időnként elszavalta Nenő ódivatú köszöntőit. Az első napokban azt figyelte, mit csinál a gyerek, aki halálos biztonsággal járta újra egymaga Nenő szokásos útjait, és diktálta, öntudatlanul, a házirendet: mosdatás, reggeli, befűtés, bevásárlás, előkészület az ebédre, séta, ebéd, alvás, uzsonna, fürdés, vacsora. Mikor napközibe adta, az óvónő borúsan nézett rájuk, félt az egyke gyerektől, aki minden átmenet nélkül, egy kényeztető vénasszony szoknyája mellől került hozzá. Ám Tamás nem sírt, nem volt barátságtalan, nem is félt, megbámulta a többieket, eleinte a lányokhoz csapódott, aztán mikor valami olyat játszottak, amit ő is tudott, boldogan bekapcsolódott a játékba, akkor már a fiúk oldalán. Amikor ebédre került a sor, végképp megtört a jég, mert elkezdte rángatni az óvónő szoknyáját, s jelentkezett, hogy szeretne teríteni. Gyönyörűen dolgozott, gyorsan, mintaszerűen, ami apró munka akadt, azonnal részt akart venni benne. Tamás dolgos volt, módszeres, türelmes. Klára csak bámult, mikor délután érte ment a gyerekért, s az óvónő himnusszal fogadta. Tamás észre se vette, mikor belépett, valaki nála kisebb fiúcskát öltöztetett, figyelmesen, szeretettel.

Vagy egy hétig kereste Nenőt, aztán nem beszélt róla többet, s a gyógyszerész boldog volt: elfelejtette. Ő maga is kezdte lassanként felejteni Nenőt, akire Klára emlékezett a legtovább, mert csak kapkodta a fejét a hirtelen rázúduló munka sűrűjében, pedig akkor már volt bejárónőjük, lassú, derék lány, sokba kerülő, hatalmas étvágyú. Most jöttek rá, hogy Nenő soha nem került semmibe. Így, utólag, teljesen érthetetlen volt, hogy sose jelentett számukra külön kiadást.

A szabad délutánoknak, estéknek vége lett, vagy felváltva maradtak otthon a gyerekkel, vagy mind a ketten. Megpróbálták, hogy odavegyenek valakit Nenő szobájába, aki Tamásra vigyáz, és ellátja a házat, de nem tudtak megegyezni senkivel. Aki megnézte Nenő szobáját, azt mondta rá: börtön, nem lakóhely. A gyógyszerész ingerülten nézett ki a szobácska rácsain át, az ól felé. „Nem szoba” – mondták az érdeklődők, s ez különösen ingerelte. Hogyhogy nem szoba? Nenő nyolc évig élt benne. Sándor a tanácstól azt hitte, a lakásrendelet miatt ideges, megvigasztalta, ne izguljon azért a lyukért, azt ugyan ki nem igényli senki.

Október utolján megbeszélték, hogy kimennek világítani Nenőnek. Nem örültek a gondolatnak, de úgy érezték, ha ez volt a kívánsága, illik teljesíteniük. Klára egyre olvadtabb hálával emlegette az öregasszonyt, akit az emlék sokkal önzetlenebbnek és tapintatosabbnak tüntetett fel, mint saját anyját, hisz Nenő sose adott neki tanácsot, és sose szólt bele semmibe. Tamás ott játszott körülöttük, míg beszéltek, s Nenő nevére felpillantott. A gyógyszerész oly keveset volt a fiával, hogy nem mindig értette arca változásait. Tamás már látta a temetőt, és láthatólag egész jól megvolt Nenő nélkül, Balázs úgy érezte, most meg lehet már mondani neki, hogy Nenő a temetőbe költözött, és november elsején meglátogatják, gyertyát gyújtanak neki. Nem bánta meg, hogy szólt, Tamás közönyösen hallgatta, nem is felelt, mint akinek teljesen mindegy temető, Nenő, kivilágítás.

A temetőlátogatást két nappal halottak estéje előtt, vasárnap délutánra tervezték. Az ebéd ízetlen volt, mint minden, amit Nenő halála óta ettek, a lány nem jött ilyenkor, szombaton főzött meg, s másnapra valahogy megpállottak az ételek. A vihar váratlanul tört ki, két fogás között, szokatlan lágyulás előzte meg, tavaszi, puha légáramlat, mintha a tenger üzent volna valahonnan messziről. Délben aztán hirtelen megfordult a szél, nagyot csattant, elsötétült az ég. Olyan vihar támadt, amilyenre nem emlékezett senki. Villanyt kellett gyújtani, a sötétben alig fehérlettek a tálak. Klára a gyerekre pillantott, nem fél-e, de az csak ült, nézett ki az esőbe, érdeklődés nélkül, komolyan. Ám a villámra megriadt, megrándult a teste, leejtette a kanalat. A csattanásra kialudt a villany.

– Lecsapott – mondta a gyógyszerész. – Oda a világítás. Kellemetlen.

Ha Nenő él, már futott volna ki a konyhába a petróleumlámpáért, s folytathatják az ebédet. Klára fel sem állt, minek. A petróleumoskanna, amelyet Nenő halála délutánján az előszobában találtak, változatlanul üres volt, senki se vette tele, elfelejtették. Az eső verte az ablakot, a levegő vastag volt, fekete, a szoba csupa árnyék. Egyikük sem evett, figyelték a dörgést.

– Gyertya kéne – mondta a gyógyszerész. – Minden kihűl. És olyan buta így ülni, sötétben.

– Nincsen – felelte az asszony. – Majd kijavítják a vezetéket.

– Nenőnek van gyertyája – mondta a kisfiú.

Rábámultak. Csak sejtették az arcát a homályon át.

– Nenő ad gyertyát – szólt a gyerek, és lecsúszott a székről.

– Tamás!

Klára átkapott az asztalon, de a kisfiú már eltűnt. Természetesen, félelem nélkül siklott a sötétben, mint az egér. Az ajtókat nyitva hagyta maga után, hallatszott fürge lépte, ahogy kifut az előszobába, a konyha kőpadlóján szalad, aztán benyit Nenő üres szobája ajtaján. A felnőttek hallgattak. A gyógyszerész azt gondolta, ma nincs ember, aki végig tudna menni az agyagos temetőárkon, a domb tetejéig, és azt is gondolta, cifra, csavaros gyertyákat is lehet kapni a vegyesboltban, holnapra pótolhatják Nenő örökségét. „Nem jó, ha a gyerek nem eszi végig az ebédet – gondolta Klára. – Egészségtelen. Esetleg fél is. Muszáj a fény. Muszáj.” De a gondolata mögött volt egy másik gondolat is, amely nem formálódott szavakká, s amitől le kellett hunynia a szemét, mint amikor gyerekkorában ellopta az unokatestvére kagylóját, s éjjel előhúzta a matrac alól, füléhez illesztette, és félt tőle, mert tolvaj lett miatta, és a kagyló zúgott.

Tamás megjött, a három mécsest az asztalra koppantotta. Sercent a gyufa, a fényben végre látszott a szeme, elégedett, okos, ártatlan szeme. Három csepp lángocska hajladozott a tálak között, görbe hátú, tisztességtudó, szerény. Nem sokkal volt több a semminél, de azért meg lehetett ebédelni mellette. A két felnőtt hamar letette a villát, egyik sem érzett éhséget már, csak a gyermek evett derűsen, jó étvággyal, mint szokott, amikor még Nenő etette. Kinn csurgott az eső, az alázatos lángocskák megnyúltak, ahogy a kanócuk megnyúlt.