Domb utca

Míg a Domb utcába nem költöztek, gyümölcsfákat és virágoskertet csak akkor látott, ha nyaralni vitték.

Hosszú ideig nem tudta komolyan venni új lakóhelyét; számára a körút volt a megszokott világ, annak a zajai, fényei, szaga az ismerős. A Domb utcán minden évszaknak más volt az illata, és a föld és a növényzet is folyton változott. Eleinte úgy élt az új lakásban, mintha csak vendégségbe jött volna, mindent esetlegesnek, múlónak érzett, nem valószínűbbnek vagy állandóbbnak, mint a kempingsátort, amelyben apja szabadságideje alatt hol itt, hol ott tanyát vertek. Ha az otthonnal együtt az iskolája is megváltozik, talán természetesebben beleilleszkedett volna az új környezetbe, de az intézet, amelybe elsős korában beíratták, olyan patinás, sok jelentős embert felnevelt intézmény volt, hogy a szülei nem akarták kivenni. Reggel, mikor az apját munkába vitte a kocsi, ő is beült, átment Pestre, ott lerakták az iskola előtt, s így még különösebb és széttépettebb volt a világ, mert az iskola a folyó túlsó partján volt, a lakás meg Budán. Kétfelé élt, mint egy felnőtt, és kétféle életét sehogy se tudta összebékíteni.

A régi otthonban, a körúton, rengeteg barátja volt, a bérház minden emeletén laktak iskolatársai, a szomszéd épületekben, a sarkon túl is. Ha elkészült a leckéjével, lemehetett a közeli térre játszani, anyja szívesen leengedte, mert fentről mindig ellenőrizni tudta, mit csinál, a térre nyíltak a konyhájuk ablakai. A Domb utcán egyetlen maga korú se lakott, csak öregek és még öregebbek. „Isteni hely! – mondta az apja, mikor először kiállt az erkélyre és körbenézelődött. – Hihetetlen, hogy ilyen még van. Se gyerek, se csecsemő!”

Eleinte kísérték.

Ha délelőtt volt iskolában, az anyja ment érte, ha délután, az apja, pár hét múlva önállóan közlekedett, a Domb utca és az iskola között elég jó volt az összeköttetés, bár át kellett szállnia az autóbuszon. Feleslegesen a városban maradni, együtt lenni a fiúkkal nem lehetett, ahhoz túlságosan messze lakott. Kertész és Galla meg-meglátogatták eleinte, aztán elmaradtak, mikor nyolcéves lett, s első születésnapját ünnepelte az új lakásban, a meghívottak fele nem jött el, mert a szülők nem engedték el a fiúkat olyan távol az otthonuktól. Aki mégis beállított, nem jól mulatott, szakadt az eső, hiába dörzsölgették a talpukat, behordták a sarat; a Domb utca nem volt aszfaltozva. Az ünnepelt anyja idegesen nézett a vendégekre, nem szólt, de úgyis érezte mindenki, mit gondol, míg a parkettet szemléli, s hirtelen feltöröl egy talpnyomot az előszobában. Híres nagy tisztaság volt náluk mindig. A fiúk nem jöttek többet, még Kertész sem, akit a legjobban szeretett. Messze volt a Domb utca.

Ha ráért, egymaga poroszkált a villa előtt. A párhuzamos utcákban már laktak gyerekek, de a párhuzamos utcákban nem volt szabad játszania, csak a maguk villája előtt azon a területen, amelyet az erkélyről belátott az anyja. A leckékkel gyorsan elkészült, sok szabad ideje volt, unatkozott. Úgy találták, nincs kihasználva a napja, a harmadik villában angolul tanított egy nő, hetenként kétszer hozzá járatták. Haladt, okos gyerek volt.

Ha nem lett volna okos, nem veszi észre, milyen viszonylagosan szeretik. Nem volt szentimentális, nem is túlozta el a dolgokat; tudta, hogy szeretik, de csak úgy, akkor és addig, amíg nyugton van, és nem zavar senkit. Üljön békén! – mindig ezt hallotta otthon, az apja későn járt haza, legtöbbször munkát is hozott magával, az anyja igényes háztartást vezetett, egyedül, a szülők csendre vágytak, és nyugalmat akartak maguk körül. Hogy meg legyenek elégedve vele, nem volt szabad fennakadást okoznia semmiben, s úgy kellett viselkednie, hogy ne zavarja meg senki munkáját vagy pihenését. Engedelmeskedett, csendben volt. Jól tanult, de otthon, elvből, sose dicsérték, az apja úgy gondolta, a dicsérgetés elrontja, aztán egy idő múlva már nem lesz olyan kezelhető, s görbén nézett a fiú tanítójára, aki meglátogatta a gyermeket új lakóhelyén, s fesztelenül, szeretettel magasztalta jó magaviseletét, szorgalmát. Mikor elment, úgy nyilatkozott a nevelőről, hogy primitív és kisigényű, a fiú némán állt az ablakban, nézett a tanító után tanácstalanul. Az egyetlen volt, aki igazán törődött vele, akinek a szemében számított. Kettémetszette az életét, hogy Pesten ő valaki, Budán meg senki.

Társaságra vágyott, akárkivel beérte volna. Odaszegődött az utcájukbeli férfiakhoz, nőkhöz, lépkedett mellettük némán. Ha megkérdezték, mit akar, nem válaszolt, csak nézett, várta, hogy valaki megérti, magával hívja, esetleg mutat neki valamit, valami érdekest, mert otthon kibírhatatlanul unalmas volt, vagy megbízza valamivel, akármivel. Vásárolt vagy segített volna bárkinek, otthon sosem adtak neki munkát, az anyja szenvedélyes háziasszony volt, csak ő tudott a maga kedve szerint vásárolni, és sose volt megelégedve, csak a saját munkájával. Nem hívták be, és nem is kértek tőle semmit, a Domb utca büszke volt rá, hogy itt a lakók mind gyermektelenek, s nem tudtak a kisfiú fejével gondolkozni – nem vették észre, hogy ajánlkozik.

Az egyetlen menedék a könyv volt. Olvasni mindig engedték, az olvasással se piszok nem fenyegette a házat, sem zaj. A bátor hősöket szerette, a ravaszokat, a feltűnőket, mindenkit, aki kitűnt, akit méltányoltak, ünnepeltek. Olvasott, s azt képzelte, sétál a Domb utcán, ezüstsisakja van, rajta toll, hosszú, tűzpiros. Szeretett volna legalább az iskolai karneválra valami jelmezt, de akkor éppen valami új német lakkal kenték fel a padlót náluk, az anyja nem ért rá jelmezt fabrikálni, felajánlotta, hozat valamit a kölcsönzőből. Nem fogadta el, a tanító megmondta nekik, csak otthon készített maskarában mehetnek az ünnepélyre, jelmezt kölcsönözni nem szabad. Fehér inget húzott, az ünnepi nadrágját, vettek neki egy kis fekete félálarcot a trafikban, de álarcosan is mindenki tudta róla, hogy ő az.

A galambot a tavaszi szünetben találta az utcán.

Először, messzebbről, még nem tudta, mi, csak észrevette, hogy valami fehér, ami nem tartozik az utca képéhez. Mikor közelebb ért, látta, hogy galamb, nem vad, valami szép fajta, ott feküdt a porban, és halott volt. Nem félt tőle, inkább érdekelte, nem is sajnálta, nem vonzódott különösképpen az állatokhoz, a halál fogalmát nem értette, csak tudta, miben áll, így az elmúlást nem érezte tragikusnak. Hozzányúlt, előbb egy ujjal, megpiszkálta a tollazatát, aztán felemelte, és meglóbálta a lábánál fogva. Könnyű volt.

Mikor megütötték, nem értette, ki bántotta, és miért. Az ütés nem volt nagy, csak meglepő, s az öregasszony, aki mögötte állt, és lihegett, ugyanaz a nagyon öreg asszony a szomszéd villából, akit szintén kísérgetett egy ideig, éppolyan eredménytelenül, mint mást. Az öregasszony ütötte meg, piros volt a képe. Felemelkedett a guggolásból, nem félelem volt az arcán, csak csodálkozás.

– Gyalázatos! – mondta az öregasszony. – Megvagy, gyalázatos! Hol a csúzlid?

Megmutatta két üres tenyerét. Az öregasszony fél kézzel a karját szorította, hogy el ne futhasson, a másikkal gyorsan, szakszerűen kiforgatta a zsebeit, és alátapogatott az ingének. Zsebkendő volt nála, más semmi.

– Eldugtad! – mondta az öregasszony, és hirtelen sírva fakadt. – Gyilkos!

Nem tudott szólni, csak nézett rá, s próbálta megérteni, mi történik. Az anyja megjelent az erkélyen, megkérdezte, kivel beszélget, az öregasszony akkor elengedte a karját, az erkély alá sietett, és azt kiabálta, minden öröme a madarai, ebben a hónapban már a kilencedik galambját tünteti el valaki. Most rajtakapta, ki csúzlizza le az ártatlanokat. Ez a Káin.

Az anyja lejött. Vele már tudott beszélni, s míg magyarázkodott, az öregasszony szüntelenül kiáltozott, azt kiabálta, rafinált. Csak egy rafinált tud ilyet kitalálni, ilyen hazugságot, hogy a madarat lelte. Anyja és az öregasszony összevesztek, most az anyja ragadta meg a karját, az tartotta olyan szorosan, mint az imént az idegen, és a feje felett vitatkoztak és ordítottak. A Domb utcán fejek jelentek meg, a szemközti villa ablakából két asszony is kihajolt, a postás megállt mellettük, figyelte a jelenetet. Az öregasszony végre otthagyta őket, de a villája kapujából visszakiabált, hogy még egy eltűnt madár, és szól a rendőrnek. Most már tudja, kitől kell számon kérni.

Olyan nyilvánvalóan ártatlan volt, hogy meg se szidták; sajnálta apja is, anyja is. Csúzlija sose volt; borzasztóak ezek az állatkedvelő vénasszonyok. Ki kell kerülni a nénit, tanácsolták, ha látja, és amit a rendőrről mondott, az puszta fenyegetés, nem kell komolyan venni. Jól is néznénk ki, ha minden eltűnt vagy döglött galambért előszednének valakit. Az se biztos, hogy valaki lecsúzlizta az öregasszony kedvenceit, egy madár is meghalhat betegségben.

Valami megváltozott körülötte.

Mintha elvarázsolták volna, most naponta többször is találkozott az öregasszonnyal. Mikor először összeakadt vele, a reflex, nevelésének vastörvénye kikényszerítette a szájából az üdvözlő szavakat, mert ha rá is ütött, ha átkozta is, de már ismerték egymást, találkoztak. Az öregasszony felháborodott, megállította a járókelőket, és elsüvöltötte nekik, hogy a madárgyilkos köszön neki. Volt pofája köszönni! Attól fogva nem merte üdvözölni, ehelyett az öregasszony szólt rá mindig; gúnyos udvariassággal regisztrálta, hogy ráismert. Lassanként köszönt neki a postás is, megállította, megkérdezte, hány madár a napi adagja, meg hogy teljesítette-e már a normáját, nevetett rá, megveregette a fejét, s egyszer csak felfigyelt rá, hogy amerre megy, fütyülni kezdenek a kiskutyáknak, és hívni kezdik a macskát. A gyermek észrevette, hogy a felnőttek tartanak tőle. Az utca végén, a közértben egy éjjel valaki betörte a kirakatablakot, az anyja dühösen jött haza a vásárlásból, azt hitte, a gyermek nem hallja, mikor a férjének elbeszélte, hogy a közértes célozgatott rá, talán a fiú járt arra zárás után. Meg van ez az utca bolondulva egészen!

Zavarba ejtő érzés volt, nem az, amire voltaképpen vágyott, hogy szeressék, elismerjék, de ez is adott valamit. Most már nem voltak céltalanok a séták és unalmasak a délutánok, elég volt megállni egy ház előtt, és mereven nézni egy ablakot, történt valami, ha más nem, leeresztették a redőnyt, mintha félnének, hogy megdobja az üveget vagy bemászik. Pest és Buda olyan messze voltak egymástól, mintha nem hidak kötnék össze a két városfelet. Pesten folyt az élet szelíd vize tovább, írták a tárgyat egy t-vel, a múlt időt hol eggyel, hol kettővel, rongyot gyűjtöttek, fenyőfaünnepre gyakoroltak dalokat, ő jutalompontokat kapott, és jó magaviselete elismeréséül az ingére egy papírcsillagot. A Domb utcán elsuhantak előtte a lakók, megszaporázták a lépteiket, ha egyszerre értek ki vele a kapun. A gyermek ilyenkor mosolygott, mosolya szelíd és ártatlan mosoly volt, mert szelíden és ártatlanul örült a tekintélyének. A felnőttek úgy látták, vigyorog.

Mikor az Árok utcán lakó légpuskás kamaszt elcsípték az öregasszony kertjében, karján a kosárral, amelyben a galambtetemeket vitte, mikor kiderült, hogy a kamasz szülei levest főznek a galambokból, és a fiú szállítja nekik haza a levesbe valót, az öregasszony felment a gyermekhez és megkövette. Cukrot vitt neki, és mert becsületes és bátor öregasszony volt, nem restellt bocsánatot kérni a kisfiútól. A gyermek holtsápadt volt, merev ujjai, amelyeket az öregasszony szorított, jegesek. Ez olyan nagy esemény volt, hogy még a szülők közönyén is átütött, a gyermek fagylaltot kapott soron kívül, és este elvitték a moziba. A kisfiú nem értett semmit a filmből, nem érdekelte a szerelem, hátradőlt, lehunyta a szemét. Kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Senki se figyelt rá, kezébe nyomtak egy perecet.

A Domb utca mindkét oldalán csak nyolc ház van, s mindenki tud mindenkiről mindent. A postás nem kérdezte meg többé a gyermektől, hány madár a normája, és a villák lakói nem féltették többé az állataikat meg az ablaküveget. Az öregasszony, az egyetlen, aki messziről integetett neki, ha meglátta, és gyakran beinvitálta magához, és meg is csókolta melegen, szeretettel, mintha rokona volna, nagyanyja, meghalt karácsonykor, fiatal hozzátartozók örökölték a lakását, egyetemista házaspár, azok már nem ismerték a madarak históriáját. A Domb utca is elfelejtette, ha a gyermek köszönt valakinek, az fogadta, s elnézett felette, nem volt rajta mit csodálni, szőke, kék szemű, jelentéktelen kisfiú volt. Az anyja takarított, az apja dolgozott. Az idegenek nem féltek tőle már.

Mikor az első madarat megölte, rosszul lett az undortól, reszketett. A másodiknál is reszketett, a harmadiknál megszokta. Rengeteg madarat elpusztított, s teljesen hiába, mert csak az öregasszonynak voltak fontosak a galambok, más nem tartotta őket számon, észre se vették elmúlásukat a Domb utcában. Akkor abbahagyta, megértette, hogy reménytelen. Nagyobb állatot, kutyát, macskát már nem bírt volna kiirtani. Angolra járt, az iskola jól ment, a tanítója nagyon szerette, Pest Pest volt és Buda Buda, és a hidak pillére ködből.