Kakasszó

A háznak csak két ablaka nyílt az utcára, az első szobáé. A konyha és a második szoba az udvarra nézett, ott most kezdett rügyezni az orgonasövény. A keskeny földcsíkon két csonka eperfa vállának támasztva állt a poroló, a virágágyakban még nem mozdult semmi; az ibolya elnyílott, a többi tavaszi virágra kevés nap járta. Az illemhelyet a tömzsi bodzafa próbálta takargatni, leszegte fejét, mintha szégyellné, hogy ott kell maradnia a bódé előtt, nem mehet másfelé. Az esővizes hordóba bele-belepottyant egy kövér csepp: esett az éjjel, nemrég hagyta abba, de meleg eső volt, jókor jött, estig, ha kisüt a nap, ujjnyit nőnek majd a levelek. Az ajtó zárva volt, az udvari ablakok is, csak az utca felé nyitottak egy kis rést a levegőnek. Szürkült, a szomszédban megszólalt egy kakas, de csak egyet kukorított, abbahagyta, mintha valaki rákiabált volna: hallgasson, vasárnap van, nem kell ébreszteni.

Az ágyból éppen a nyári konyhára lehetett látni. Hogy virradt, kezdett kirajzolódni kis faoromzata. Sándor építette a nyári konyhát, még az első évben, s a kémény mellé valami díszt is szerkesztett, fából, hogyha már ajtaja nincs, legalább legyen szép. De jó kis konyha az, szellős, a légy meg nem szereti, kékre meszelték a belsejét, élvezet benne főzni.

„Mi az ott, vécé?” – kérdezte Piros, mikor először belépett a kapun és odapillantott, Sanyi meg elveresedett, mert ők ugyan nem hordták az istent a szájukban minden órán, de azért azt, ami nem az emberek szeme elé való, mégse építették volna az udvar közepére, méghozzá ajtó nélkül, világ szégyenére. Felkönyökölt. Lám, az öreg milyen keveset is alszik! Míg fiatal az ember, ahogy leteszi a fejét, már szunnyad, ha pedig megöregszik, elszundít ugyan hamar, de fel is ébred, aztán csak néz, töpreng, mintha úgy rendezte volna a természet, hogy mikorra már nagy darab idő van a háta mögött, legyen módja végiggondolni. Jutka forog, az imént nyögött is, valami zuppant, tán a bohóc, amivel hál, azt lökte ki. Nyugtalan álma van, pedig az csak gyermek. Még alhatik, ma mindenki alhatik, azok is odaáltal az utca felé. Vasárnap van.

Lassanként a szoba is világosodott, nem csak odakinn. Jutka arca még nem látszott, de fekete haja már elvált a párna fehérjétől. „Szűken leszünk itt, mama” – mondta Piros, mikor először körülnézett, még a fejét is megcsóválta, ő meg csak hallgatott, arra gondolt, hogy mikor Sándor élt, és a gyerekek is mind megvoltak, heten laktak ebben a házban, mégse kellett egymásba botolni. Ő, Sándor meg Sanyi háltak az utcaiban, a négy lány meg idebenn, kettő-kettő egy ágyban, ölelték egymást még álmukban is, be jó testvérek voltak. Mind szőke, kék szemű, minden gyerek, mint ő volt fiatalnak, tán azért nem állhatta Pirost, mielőtt még egyet szólt volna, mert barna, aztán a szeme akár a parázs.

Heten voltak, mégis elfértek, most meg négyen sem. Pirosnak kombinált szekrénye van, elfoglalja az egész falat, az ő régi sifonját mindjárt kitelepítette, aztán mekkora a tükre is, a fotelei, minden olyan ormótlan, mintha elefánt laknék a szobájában, nem ember. Ami bútora neki volt, mind ide zsúfolódott be, de nem is bánja, ezt az egyet nem bánja, legalább maga körül látja a holmiját, azok benn úgyse becsülnék meg, Sanyi is rekamíron szeret már hálni, nem ágyban. Még a Jutka rácsos ágyát is ide tették, itt szuszog mellette éjszaka. Jutka. Ha ő magukra nem zárná az ajtót, hideg vízben mosná le az anyja minden este, hogyisne, hogy elvigye a betegség ezt is, mint az ő négy lányát, pedig azokat sosem engedte hidegben mosdani, aztán éjjel is csak melegítették egymást, ahogy összeölelkeztek. Tán meghalni is azért haltak meg kettenként-kettenként, ahogy háltak, merthogy annyira szerették egymást. Még hogy lemosni hidegben, aztán jön a tüszkölés meg az orvos. Orvos. Mit tud az orvos? A vén Krámer csak tátogott, mikor Mancihoz kihívta, azt mondta: „Mi az istent csináljak én már?” – tőle kérdezte, tán ő tanulta ki a mesterségét? Buta. Nem is gyógyította meg egyik gyerekét sem. Nem ér semmit az orvos, halál ellen nincsen patika. Sándornak is ígérték, ígérték, hogy összeforr a medencéje, össze ám, a koporsóban. Az új kórház óriási tömbje most bontakozott a hajnali fényben. Sose tud úgy ránézni, hogy eszébe ne jusson az állványzat, ahonnan Sándor lezuhant.

Az első sugár a virágosládát érte, megült a palánták tetején. Őrá sem mondhatnak semmit, szépen fogadta Pirost, egy rossz szava se volt hozzá. Sanyinak ugyan megmondta, ha várt harmincnégy esztendős koráig, minek éppen özvegyasszonyt vesz el, de Pirosnak igazán csak a kedvét kereste, a saját fiával meg tán csak beszélhet az ember. Ott volt az a sok lány, egyik rendesebb, mint a másik, ott volt Irma, hányszor át nem futott napjában, be nem kiáltott: van jó mosószappan a közértben, hozzon; tejért is elment, ismeri, mióta keresztelték, de nem, Sanyinak Piros kellett, a vén Piros, aki harminc is elmúlt már, a lánya maholnap anyányi, tizedikbe fordult.

Na, ő nem szólt. Még pogácsát is sütött, mikor Piros jött, nem akarta a Sanyi kedvét rontani. „Itt szeret ám a virág – kedveskedett Pirosnak –, majd ültethetel te is, lányom.” Piros csak vonogatta a vállát, rá se nézett a petúniás ládára, azt mondta, csinálja csak a mama, mint eddig. Benne nem volt hiba, odaadta a nagyobbik szobát, kihurcolkodott, a gyermeket is vállalta, a villanyszámlás Rácz gyerekét, na, szakasztott az apja, aki harmadéve halt meg, szegény. Ez az egyetlen jó, ami Pirossal jött, mert ugyan szelíd kis gyermek. Van neki esze, tudja ő, hogy azok ott most kerültek össze, jobb, ha a gyermek ideáltal van, mit leselkedjék a felnőttek között.

Az öreg pap, ha meg nem halt volna, vagy szabad volna kibeszélnie, amit a rácson át hall, megmondhatná, gyónt-e valaha olyat, hogy rosszat kíván akárki embertársának. Bizony, soha, pedig Geréné hányszor megvágta, meg az ángya is, Kata, a rőfös nyelvével, még vissza se perelt, rájuk hagyta. Nagyot lélegzett, feje alá gyűrte a párnát. No, a fiatal pap már tudja, annak megmondta múlt szombaton, hogy gyűlöli Pirost.

Oldalra nézett, mintha a gyermek megérezhetné álmában azt, amit gondolt. Ez is hogy csetlik-botlik itt, szegény, nem leli helyét, ha megjön az iskolából, nekilát a leckének, mikor elkészül, csak ődöng, az anyja estig a szövetkezetben, Sanyi se jön meg hamarább a vállalattól, van, hogy alszik is már, mire azok megérkeznek. Ha ő nem beszél hozzá, hallgathatna egész álló nap, ez még csak az árva, az istenadta. Pedig be ügyes, jól áll a kezében a fakanál, jön mögötte, mint a csirke, aztán beszélgetni is lehet vele, mert okos ám. Na, szorul majd, ha itt lesz a másik, pedig itt lesz őszre, az anyja eddig se sokat törődött vele, Sanyi is csak a szájával szereti, odasóz neki, mikor nem látja Piros. Hogy annak is mit vétett, a maflának, mikor olyan jó kis gyermek.

Látni már nem lát olyan jól, mint azelőtt, de a füle olyan, mint a kutyáé. Piros hiába susogott, értette ő jól a konyhából, mit beszél. Még hogy szűk ez a lakás, rossz helyen van, meg fürdőszoba sincsen, ha itt lesz a kisgyerek, hogy szorongjanak itt. Sanyi ráhagyta, nem ellenkezett. Sanyi. Itt született, ebben a szobában, ebben az ágyban, de kövér kis fiú volt, az álla meg gödrös. Hogy megörültek neki a négy lány után. Idehozta őket az ura, innet vitték el, mikor meghalt. Elcserélni? Eladni? Minek?

Az ember megszüli a gyermeket, felneveli, aztán idegen lesz belőle, még a szeme is idegen, a hangja vagy a foga, ahogy nevet. Eleinte még félt attól, hogy sokan lesznek ketten asszonyok ehhez az egy konyhához, hát nem, mert Piros ugyan nem használja. Délben ki-ki ott eszik, ahol dolgozik, csak a gyermek ebédel vele, este meg készételt hoz vagy hideget, konzervet, egy perc alatt odacsapja, gyúrni nem látta még soha, Sanyi meg tűri, az megeszi a szemetet is, pedig nem arra nevelte. Egyszer megszánta őket, ünnepen, hogy örökké boltból falnak, nekiállt, főzött valami jót, megették, meg is köszönték, aztán mikor felálltak, Piros azt mondta neki: „Máskor ne fáradjon, mama, nagy munka ez, aztán nincsen semmi értelme.” Nincsen semmi értelme! Hát minek van értelme? Ez a Piros tán nem tanult főzni soha.

„A városba!” – mondta Piros. Valahová beljebb, vagy ha nem, egészen ki, valamelyik új lakótelepre, ahol modern lakások vannak, mozi, park. Akkor kifordult az udvarra, végiglépkedett a kis úton, csak úgy, kendő nélkül, pedig még hideg volt, a levél sem ütközött, fújt a szél, metszette a bőrét. Minden bokor ismerős volt, minden tégla a falban, hátul a veteményesben szinte névről ismeri az évelőket. A kerítést ő meszeli át minden évben, és a kút vize olyan jóízű, hogy még álmodik is vele olykor. Elmenni? Hova menni? A kórház is itt van közel, most éri a nap, piroslik a teteje, mintha rézből volna. Sándor sose látta készen, pedig de szerette, sose szeretett úgy építkezést, mint ezt odaát. Menjenek el ők, ha akarnak. Ő ugyan nem. Ha Sanyit ráviszi a lélek, csak menjen. Más fiatal még örül, ha valaki öreg lakik a házában, segít, megcsinálja ezt-azt. Pirosnak semmi sem kell. A gyereket itt hagyhatnák, a Rácz gyerekét, lesz már nekik másik. Dehogyis maradna az itt, megy az anyja után. A lányok halottak. Sándor is. Piros nem főz. Sanyi tarka kockás ingben jár, a fehérek, amelyeket ő varrt neki, ott avasodnak a sifonban, azt mondja, a tarkát nem fogja úgy a por. Sanyi mindig az asszonynak ad igazat. Nem is olyanok ezek, mint az igazi házasok, nincsen háztartásuk, hogy is lennének azok, Piros mindent készen vesz, még a palacsintatésztát is, reggel felsepri a szobát, aztán fut, ha valami tanácsot adna neki, csak mosolyog, a fejét rázza, azt mondja, ahogy ő csinálja, egyszerűbb. Hát akkor csak menjenek.

A fény elérte az ágy lábát, s az öregasszony lehunyta a szemét. Szinte beleszédül az érzésbe, hogy senkinek sincs szüksége rá, s a ház, amely látta fiatalnak, és ismeri szokásait és halottait, lassan elgurul előle, mintha egy alma esett volna ki a kötényéből.

 

A derengésben már kibontakozott a szoba sötétjéből a jonatánok gömbölyű hasa a kombinált szekrény tetején. „Megint behurcolta a gyümölcsöt” – gondolta Piros. Ahogy tegnap belépett, azonnal sejtette, hogy ismét észre kell vennie valamit, az anyósa az ajtóban várta, vihogott és hunyorgatott. „Másnak már nincsen, fiam, csak nekünk, ez már az utója; meglátod, milyen jó szaga lesz. Ugyi, hogy jó pince ez a mienk? Most majd rájárhattok!” Mosolygott rá és bólogatott, ő meg azt érezte, mindjárt kirohan, és hányik az idegességtől. Vajon mire állt fel, míg így feldíszítette a szekrény tetejét? A fotelre, aztán ha berogy a rugó, hívhatják a kárpitost. Alig pusztult ki a körte a szobából már meg itt az alma, szagolhatják, mert jaj, ha kitenné, mindjárt ő lenne a rossz, akinek semmivel sem lehet kedvezni.

Sanyi hátán lecsúszott a paplan, megigazította. Alma. Innen fellátni a hegyre, a kémények felett, túl a műúton, látszik is a gyümölcsös. „Megy már a kis gazdasszony?” – kérdezte Terus, s vékony karocskáit befűzte a puttony szíjába. „Gyorsan, gyorsan!” Ő meg futott a lankán fölfelé, Terus integetett, odafenn almát válogattak, külön rakták a hibátlant, külön a másodosztályút; ők mindig a hullottat ették otthon, amit a fa alól szedtek össze. Mire visszaért, az apja rendszerint már kinn állt a műhely előtt, feje fölött összekocogtak a szélben a réztányérkák. „Megjött a kis gazdasszony!” – sivította Terus, lekapta róla a puttonyt, s kopp-kopp, gurultak kifelé az almák. Az apja felkapott egyet, belekóstolt, aztán szétsimította tömött, fekete bajuszát. Visszanézett a hegyre. „Jó termés lesz!” – mondta, aztán hajlongott, köszönt, mert bejött Sipos, a tanító hajat vágatni, rázta elébe a törülközőt. „Hogy van a kis gazdasszony?” – sikítozott Terus, akkorára már fenn voltak az almák a szekrény tetején, két sorban egymás mögött, kinn a konyhában meg villogott a sok edény, Terus dalolt. Apa vágta a tanító haját, közben fel-felmutatott a hegyre, Sipos úr csak a szeme sarkából követte a keze irányát, mert nem tudta elmozdítani a fejét. „Egy élet munkája, uram!” – ezt mondta apa, s ezt olyan furcsa volt hallani, mert a kertet örökölték, nagyapa hagyta rájuk, s az ő élete munkája volt benne, nem az apáé. De az apja szeretett néha furcsákat mondani. Apa este fuvolázott is, zárás után, ilyenkor Terus megállt a konyhaajtóban, félrehúzta a függönyt és leselkedett.

Apa halálos ágyán is a kertről beszélt valamit, az üzlet nem érdekelte, csak a gyümölcsös. Terus sírt, nem képmutatásból, hanem igazán, kövér arcán csorgott a könny, szorította az apa kezét, apa meg átnézett rajta is, mint mindenkin, Krámer doktoron, a papon, rajta, a gyerekén is, csak a kertet nézte, valami gálicsról vitatkozott nagyapával, aki már húsz éve halott volt. Terus akkor már három éve felesége volt a papának, jó felesége, százszor jobb, mint a mama. Hol lehet a mama? Megvan még? Utoljára a kertben látta, felnyúlt a fára, letépett egy barackot. „Azt a fát eladtuk” – mondta apa. Vasárnap volt, fújt a szél. A mama letépett még egy barackot, szájába tömte, megfordult a sarkán, hogy meglendült a szoknyája, mint egy harang, nem is válaszolt, csak legyintett. Mikor apa elkergette, Terus éppen a kacsáknak adott enni, a köténye tele volt kukoricával, s mikor látta, hogy a mama szalad, a papa kezében meg ott a legnagyobb borotva, elengedte a kötényét, és a kukorica lecsorgott a kőre. Aztán vendég jött hajat nyíratni, és mindenki megmerevedett, mintha fából volna, neki nem volt zsebkendője, megeredt az orra, csak nézte a kaput, amin át a mama kiszaladt, Terus meg a keze fejével vissza-visszasimogatta a haját az arcából, és minduntalan azt motyogta: „Teremtő szentséges istenem! Teremtő szentséges istenem!” Este Terus már bent hált a mama ágyában, mikor feküdtek, ő még ébren volt; apa ott állt ingben-gatyában a szobában, Terus meg jött befelé, oldozta le a kötényét, és megint azt suttogta: „Teremtő szentséges istenem!”

Alma. Almaleves. Almalekvár. Almáspite. „Hol van a kis gazdasszony?” Terus arca egyre jobban fénylett, és a papa tulajdonképpen boldog volt. „Iskola?” – mondta a papa, és nevetett, kidűtötte a hasát. „Mi az istennek neked az az iskola?” Kivette kezéből a könyvet, mókásan felhajította, hogy hármat bucskázott a levegőben, mielőtt visszahullt volna. „Majd ha én már nem bírom a munkát, szerzek ide egy legényt, aztán tiétek lesz a műhely, ha elvesz, te meg verheted neki a habot, ha borotvál.” „Nem – mondta Terus, és nevetett –, a műhelybe, hogyisne! Ő a kis gazdasszony!” Kinn katonák vonultak, apa szuszogott, azt mondta, az is jó, ha az ember nem fiatal, mást visznek el katonának. Bíró tanárnő átjött hozzájuk, mikor negyedik polgáriba járt, azt mondta, kár, kár, apa még le sem ültette, Terus meg mosolygott, kacarászott: „Ő majd főz, kérem, takarít, ellátja a kertet, az való neki, kérem.” Az apa feje alatt, mikor meghalt, egy almát találtak, egy nagy sárga almát.

Mikor az esküvőjük után belépett ebbe a házba, az öregasszony keresztet rajzolt a kenyérre, megszegte, s elébe tartott egy szeletet. Szép foszlós belű kenyér volt, nagyszemű köménymag feketéllett a belében. „Sanyi így szereti – mondta az öregasszony –, kóstold meg, mert ilyennek kell lennie. Te sütöd, vagy én süssem ezentúl is?” „Süsse a mama” – felelte azonnal, letört egy falásnyit a kenyérből, de alig bírta lenyelni. Fénylett a köménymag, mint Terus hold alakú, sötét szeme. Alig pitymallott még, mikor reggelenként felrázta. „Alszik a kis gazdasszony? Be kell dagasztani!” Kinn még sötét volt, a papa két évig fel nem vetett ágyában másik oldalára fordult Gyula bácsi, a Terus új férje.

„Hol az isten szentségében vannak már megint az újságok?” – kérdezte Gyula bácsi, mikor megjött az első vendég a műhelybe, s ő a tyúkot kopasztotta, Terus meg valamit kavart. „Megint bevitted, Piros? Tán neked járatom, mi?” Dugták előle a lapokat, még a nádrámájú hírlapokat is, sose volt szabad hozzányúlnia, még este sem. Ó, mennyit ettek! Folyton ettek! „De jó szag jön a konyha felől!” – dicsérték a vendégek, Gyula bácsi meg felfútta magát, s azt mondta: „A lányom, kérem.” Ő állt a spórnál, marta szemét a gőz, és motyogott magában, volt a polgárista magyar könyvében egy vers, azt mondogatta: Egyszerű kis kézimunka, néhány apró tubarózsa, olyan üde ragyogó rajz, mintha tegnap készült volna. „Hadd azokat az újságokat – intette Terus –, ne ingerelt apádat. Adjál a disznónak enni, aztán töltsd meg azt a csirkét estére!” A padló sárga volt, azt is vele súroltatták fel, főtt a csirke, a töltelékét is összegyúrta már, az ajtót nyitva hagyta, hogy hamarabb száradjon a deszka. Zuhogott be a napsugár. Aztán a fényt elfogta a villanyszámlás Rácz fekete alakja, Terus kereste a pénzt, ő meg, ahogy térdepelt a vedrei között, huzigálta a szoknyáját, mert kilátszott a combja.

„Van magának könyve?” – kérdezte, mikor Rácz először kísérte haza, és Terus meg Gyula bácsi a frissen kifőzött törülközők és borbélyszakállkák alatt beszélgettek, amelyek úgy lebegtek a két fa közé feszített kötélen, mint a fellegek. „Van” – mondta Rácz, a sovány Rácz, a göthös Rácz. „Hogyne volna!” Mikor hazament vele, kilenc könyvet lelt a lomjai közt, mind gyilkosságról szólt, vers meg nem volt közte egy sem. Mikor leporolta őket, s kikészített egyet, Rácz benyitott a konyhába, és nézte, mint valami csodabornyút. „Mi lesz ebédre?” – kérdezte, s vele meghimbálódott a konyha, mintha kinn lenne a ligetben, ahol egyszer a papával járt, s vinné a hajóhinta fel és alá. „Hol van a kis gazdasszony? Hol van a kis gazdasszony?” Sose szerette Ráczot, csak azért hagyta rá, mert el akart kerülni hazulról, el Terustól, aki zsírral pocsol, keni a bukták tetejét, fújja a tüzet, és el Gyula bácsitól, aki eldugja az újságokat. Egyszerű kis kézimunka, néhány apró tubarózsa. „Rétest kívántam, Anyukám!” – mondta Rácz, kifűzte a cipőjét, s beletette visszeres lábát a lavórba. Hazug. Holtában se pihenjen. Hazug! Pitét akart az, tejfeles lángost, nem őt. Kilenc könyve volt, és azt hazudta: háromszáz.

„Csak jókat főzni, fiatalasszony!” – figyelmeztette Krámer doktor. „Beteg a tüdeje a férjének, nagy tisztaság legyen mindenütt. A gyermeknek külön főzzön, vigyázzon, ha mosogat!” „Mit csinál a kis gazdasszony?” – sihegett be beteglátogatni Terus valami új recepttel. „Ráczné, magának aranyból van a keze!” – mondta a szomszédasszony, ha belekóstolt valami ételébe. Mikor Ráczot temették, aztán eresztették lefelé a koporsót, az jutott eszébe, jó, hogy a túlvilágon nem eszik az ember, megugráltatná az angyalokat. Milyen volt ez az ember? Nem tudta. Ma sem tudja. El akarja felejteni. Belefújt a nyakába, megcsókolta, aztán mikor felé fordította volna a száját, azt mondta neki: „Süssél már valami jót, Anyukám!” A temetés után csak a gyereknek főzött, ő tojáson élt meg kávén. Ha van feltámadás, meg ne lássa Ráczot soha többé odatúl. Kilenc könyve volt, és csak ételre adott pénzt, soha másra.

Alma. Volt az udvaron, ahol Ráczcal lakott, egy almafa, de belement a hernyó. Terus hozott valami ragacsos szert, azzal kenegette a derekát, kár volt, mert később aztán kitörte a vihar. Micsoda vihar volt, az ajtót is kiszedte a tokjából, mert nem volt betámasztva, úgy maradt nyitva. Jutka félt, ordított, annyira csapkodott a villám. „Verd vissza a sarkába! – mondta volna Terus, ha el nem viszi akkorára a cukorbaj –, jó gazdasszony mindenhez ért!” De mivel? Kinn álldogált a kapu előtt, nézte, tapogatta, azt se tudta, hogy fogjon neki, szerszáma se volt, se ereje. Aztán valaki megállt mögötte, nem látta, ki, emelt egyet az ajtón, és már bent is volt a tokjában megint.

Az asszony oldalra nyúlt, megtapogatta a Sanyi haját. Ezt vette észre először rajta, ezt a rengeteg szőke haját, ahogy állt ott az ajtaja előtt, meszesen, fáradtan, munkából jövet. Kerek képe volt, rengeteg nevető foga. „No, mit ád, hogy helyre pofoztam?” – kérdezte Sanyi, ő meg csak nézett rá morcosan, de nem sokáig, mert elmosolyodott ő is. Jutka elősomfordált az udvar végéből. „Hinnye, de fekete vagy!” – mondta Sanyi, s ő akkor elkomorodott megint, mert ahogy ránézett Jutkára, látta, hogy csakugyan fekete, olyan fekete, mint az apja volt.

Ez a kisgyerek, ez majd szőke lesz, kerek képű, Sanyi-arcú. Sanyi szeretett moziba járni. Sanyi szerette a vendéglőt. Sanyi egészséges volt, és akkorákat nevetett, hogy a harmadik házig elhallatszott. Mikor először jött érte az üzletbe, mert akkor már bent dolgozott a szövetkezetben, hogy is éltek volna meg máskülönben Jutkával, ő azt ajánlotta, menjenek haza, főz valami vacsorát. Sanyi csak ránézett, megcsóválta a fejét. „Nem volt még elég?” – kérdezte, és akkor hirtelen érezni kezdte, hogy fáradt, hiába van magas cipőben, csak tudja a lába, hogy egész nap szaladgált, Sanyi meg karon fogta, bementek a vendéglőbe. Soha életében nem ízlett úgy étel, mint ott és akkor.

A mama olyan, mintha csak álmodta volna. A papát látja még néha, ha lehunyja a szemét, a papa kövér, piros, diót tör, a papa folyton eszik. Terus is csak olyan, mint az álom, hiába mosolyog rá, nem jó álom ő. „Hol van a kis gazdasszony?” – mondja Terus, és kanalak és szakajtók futnak a nyomába ennek az álombeli Terusnak, mint a csirkék. Gyula bácsi is olyan már, mint a káprázat, még hallja olykor a hangját: „Alászolgája, jó napot kívánok, hol a színházi lap, Piros, megint eldugtad, Piros?” A legiszonyúbb álom Rácz, az eres lábával és kilenc könyvével, azzal, hogy köhög, és hazudik, mindig izzadt, és enni kér. Odaadná a fél életét, ha nem lett volna Rácz, ha sose látta volna, ha nem megy hozzá kilenc könyvért és azért a reménységért, hogy sose mondják neki többet: „Hol van a kis gazdasszony?”

A szövetkezetben jó, jól is keres, ha elfárad, az jut eszébe, Sanyihoz jön haza, és akkor minden megvilágosodik, mintha kisütne a nap. Sanyi érte jön, vagy itt könyököl az ablakban, úgy lesi, mozijegyet tesz elébe, befalja az ételt, akármit tesz elé, a szeget is megenné, és mindig hoz neki valamit, valami olcsó könyvet, Aranyembert, a Beszterce ostromát. „Olvass, buta!” – mondja neki, de a „buta” olyan az ő szájából, mintha azt mondaná: „Szívem.”

Elmenni innen. A konyhában úgy állnak az anyósa serpenyői, kanalai, mint a katonák. Fülel a sok tál, a szakajtók, az öregasszony mindig úgy szegi a kenyeret, mintha azt akarná mondani: „A pék szemetet süt, csak a házikenyér az igazi.” A kombinált szekrény tetejére lécet akart körbeveretni Sanyival, hogy legyen hova felraknia a könyveit, le ne potyogjanak, ha kinyitja a szekrényajtót. Elmenni innen. Elmenni! Rászorította kezét a szemére, hogy visszafogja a könnyeit. Hogy menjen el, mikor minden álma között a legiszonyatosabb Jutka, ez a szerencsétlen Jutka, akit vállalnia kell örökre, és akit sose lát úgy, mint egy gyereket, hiába vágja le a haját a legszebb kislányfrizurákba, ha ránéz, mindjárt Ráczot látja, és hallja, hogy Rácz azt mondja valahonnan a Jutka háta mögül: „Adjál valamit enni, Anyukám!” Hová fusson, ahol nem éri el Jutka, aki nem is Jutka, hanem Rácz, Rácz, aki a síron túl sem engedi el, mert eladta neki magát kilenc könyvért.

 

„Ébren van – gondolta Sanyi –, azt hiszi, én még alszom, és most gondolkozik.” Hányszor felriadt már így hajnal tájban, maga se tudta, mitől, mintha a gondolatoknak hangjuk lenne, s felnyílna tőlük a szem, mint az óracsörömpölésre. Mit gondolhat ez az asszony, ilyenkor, mikor így fekszik, mit gondol, mit lát, min töri a fejét?

Soha ilyen némát, mint Piros: akkor beszél, ha kérdik, nevetni se tud, mintha fájna a szája, csak mosolyog. Mintha valóban egy testük volna, mindig felébred, mikor az asszony, s akkor alszik el megint, ha Piros is, ha az megfordul, s odaveti hátának a hátát, összesimul a gerincük. Mikor meghallja, hogy szuszog, azt érzi, elmúlt valami veszedelem, nem kell virrasztania többet, alhatik megint. Egy cseppet oldalabbra fordította a fejét. Piros megrezzent, ránézett, aztán megint csak ki az ablakon; látta pillái résén, hogy a hegy felé bámul. Mi lehetett azon a hegyen? Tán arra járt, mikor még lány volt, Ráczcal, ilyenkor tavasszal, tán szaladt a hegyoldalon kéz a kézben vele – tán akkor még nevetni is tudott. Mert a nevetést, azt odahagyta valahol, azt igencsak elvitte magával Rácz odatúlra. Most felkelthette valami zaj, talán az, hogy a kakas kukorított az imént, aztán csak bámul és emlékezik. Van ott a hegyen egy csomó fa, a múltkor arra járt, ott dolgozott, építették a Gyümölcskivitelinek a hűtőházat. Nincs arra épület más, csak fa meg fa, tán arra szaladgált, visongott valamikor. Szép is lehet ott, mikor virágzanak a fák. Almafa van arra meg barack.

Szegény anyja, de szánja, mégis elmennek innen, nem a fürdőszoba miatt, ha nagyon akarja, odahúz még egy szobát a ház végire, vagy kettémetszi a konyhát. Majd kitalálja ő, az épület, ha egy kicsit elgondolkozik, mindjárt felnő a szeme előtt, akkor már csak anyag kell, aztán felhúzza akár ő maga. Házat, azt ki tud találni, de gondolatot nem. Míg az apja élt, s ő meg gyerek volt, egyre azt mutogatta, mit fel nem rak ő kőből, fából, az öreg meg csak bólogatott, szerette a kezét. Ha Isten csakugyan hat nap alatt teremtette a világot, jól érezhette magát utána. Mikor az ember megáll ott, ahol eredetileg nem volt semmi, aztán a munkája nyomán egyszer csak torony emelkedik vagy emeletes ház, ordítani tudna örömében, tán még táncolni is. Tudta az Isten, mért dolgozik, mit is kezdett volna azzal a semmivel, amiben élt. Elébb fényt teremtett, hogy lásson, aztán földet, vizet… Hát így van ő is valahogy. Épületet, azt csak kitalál, de hogy Piros min töri a fejét…

Ráczon. Mi máson törné? Jó sora volt világéletében, nem volt annak bánata, az anyját igaz, alig ismerte, de a mostohája áldott jó asszony volt, híre volt Terusnak Óbudán. Soha egy ujjal nem nyúlt az hozzá, ha a sajátja, akkor se bánhatott volna vele különben. Az apjáról, az öreg Kovácsról se mond a hír semmit, békés ember volt, nagyokat evett-ivott, a gyerekét meg szerette. Még a Terus férjével is jól járt Piros, milyen szépen kiházasította, mikor odaadták annak a Rácznak. Jolán egyszer azt mondta, Piros tán még jobban akarta a házasságot, mint a villanyszámlás, hát akkor nagyon szerethette. Pedig a mama azt mondja Ráczról, sovány, göthös ember volt, nem valami szemrevaló, de ki lát a másik lelkébe, ki tudhatja, kit miért szeretnek. Igen jó lehetett hozzá, hogy úgy elkomolyodott a halála után. Néha csak ül, összefonja a kezét a könyv felett, ránéz, sóhajt egyet, aztán olvas tovább. Tán Ráczcal olvasgattak így együtt este, aztán most csak azt érzi, nincs a régi ura semerre.

Nem, nem a fürdőszobán múlik: a kerületen. Óbudán. Ha elmennek másfelé, nem lesz a szeme előtt ez a hegyoldal, aztán neki se kell ennie magát, mire gondol ugyan már megint, mit lát ott a fák között, ami csak neki mond valamit, mi tépi, micsoda emlék. Itt minden sarokhoz tapadhat valami. Amott a templom, ott esküdhettek Ráczcal, aki a kistemetőben van eltemetve; hogy is feledje el, mikor itt mindenki ráköszön; a villanyszámlást ismerték minden lakásban. Nem, ő elviszi innen, az a szegény öregasszony itt marad magára, de mit csináljon, neki csak ez az egy élete van, az anyja jószerivel már befejezte a magáét, ő meg most kezdte, most kezdték Pirossal, aztán így nem lesz jó semmiképpen. Nem azért, mert az egyik asszony így akarná, a másik meg úgy, Piros nem házsártos, nem szól az egy rossz szót sem, még azt se fogadja el, hogy a mama helyébe vigyen valamit, csendes az. Rácz miatt megy ő el innen. Tán ha beszélne Piros róla, ha csak egyszer is kimondaná a nevét, más lenne. De így? „Milyen volt a te urad?” – kérdezte tőle, mentek lefelé a hajógyár felé, jól elsétáltak, hogy ne találkozzanak ismerősökkel. Még tavaly volt, épp nyílt az orgona, Piros egy ágat tartott, annak a végét rágta, aztán a virág felett rápillantott, és nem felelt. Úgy mondta a szeme, hogy: „Ehhez ne nyúljál, Sanyi, ez fáj, ehhez sose nyúljál, míg élünk, nem tudom én megmondani, milyen volt az uram.”

Lám, ott a lakatos, Csákó, mennyit járt az asszony után, levelet is írt neki, a szomszédot is átküldte, hogy puhítsa Pirost, arra nem haragszik. Azért csak szót vált vele, ha ráér, megkérdezi, mit csinálsz, hogy vagy, még jól is esik látnia; na, te marha, gondolja magában, kellett volna Piros, ugye, azért mégis hozzám jött. A rendőr is járt utána, annak iskolája is több volt, mint neki, kutyával járt, azzal szédítette volna, mert Piros szerette a kutyákat, aztán ha együtt sétáltak, a rendőr mindenféle kunsztokat mutattatott a kutyájával. Neki meg az jutott eszébe, hogy no, ez a Cseh Jóska is ugrana ám átal karikán, ha Piros akarná, nem csak a kutyáját abriktolná. Nem kellett Pirosnak, hát arra se haragszik, se a közértesre, aki mindig végignyomkodta a kenyeret, hogy a legszebbet adhassa az asszonynak. Nem fontos neki. Rácz a fontos.

Vannak az építkezésnél, akik ismerték, de csak nem kérdezősködik róla, ha rossz ember lett volna, eljárt volna a híre, Óbudán mindennek híre megy. Nem volt rossz ember, különben az asszony nem búsulna annyira utána, nem váltaná a színét, ha valami véletlenül a régi életére emlékezteti. Múltkor is, mennek együtt haza, hát a térnél véletlenül arra indult el, a Szőlő utca felé, amerre Piros Ráczcal lakott. Nem megfogja a karját, aztán húzza visszafelé, ellenkező irányban? Még mindig nem bírja látni a régi lakását, ahol olyan boldog volt.

Ha elmennének, talán könnyebben felejtene. Ha merné, megkérné, hagyja itt az öregasszonynál Jutkát, így az se maradna magára, a gyermeknek is csak jó lenne, felnőhetne itt, ő is itt nőtt fel, jó tágas udvar ez. De hát hogy mondja meg neki? Piros, ha ránéz, azt hiheti, megvan még egy eleven darab az urából; a mama azt mondja, szakasztott az apja a kislány. Hát erre nem gondolt, mikor Pirost elvette, hogy Jutka itt ül majd köztük mindig, s azt fogja érezni, hogy olyan, mintha Rácz ülne itten, az a Rácz, akit nem is ismert, mintha az is itt laknék velük, ennék az asztaluknál. Nem meri megmondani Pirosnak, hogy hagyja itt a gyermeket, mert Piros nem hagyná, aztán csak elszakadna köztük valami, pedig azért nyel annyit, hogy sose szakadjon el. Mert szereti Pirost, napról napra jobban szereti, gyors, hosszú ujjait, okos szemét, ritka mosolygását. Pirossal jó élni, Pirosról tudja az ember, hogy ha valami nagy baj történnék, nem sírna, nem sopánkodna, hanem nekiállna segíteni.

Ha nem szeretné annyira, nem is törődnék Ráczcal, de így nincs nap, hogy ne jutna az eszébe. „Milyen szőke vagy!” – mondta Piros, beledugta ujját a hajába, és rátekert egy gyűrűt, aztán gondosan lekaparta azt a csepp maltert, ami ráfröccsent. Ő meg arra gondolt, hogy persze, ő szőke, amaz meg fekete volt, ő tömzsi, alacsony, aztán barna a képe még télen is, a szeme meg kék, az meg fehér volt, magas, az isten szentelje meg, hogy az is minek született a világra.

A mérnök azt mondta, ha határidő előtt elkészülnek, azt kérhet, amit akar. Nem kér lehetetlent, az ő vállalatuk tizennyolc új lakást kap Kőbányán. Kőbánya jó messzire van innen, de inkább odamegy, ha megkapja az egyik lakást. Csak Jutkát hagyhatná itt, hogy ne furkálná a lélek az öregasszony miatt, és főleg hogy ne kelljen mindig látnia. De mit szólna ehhez Piros? Hogy mondja meg neki? Megint elkomorodnék, a gyűrűjét forgatná, ő meg mehetne kifelé, mint az őszön, mikor azt találta kérdezni halottak napján, hogy kimegy-e temetőbe, mert ha igen, vigye ki a mamát is, az ilyenkor világítani szokott. Akkor hallgatott egy darabig, azt mondta, nem megy, nem szokott temetőbe járni, ő meg kiment a fásszínbe, és bevágott mérgében vagy két mázsa fát, úgy el volt keseredve, mert milyen boldogtalanság is az, hogy valakit így szeressenek holtában. Lám, Piros még a keresztjére se bír ránézni a holt urának, hogy élt negyvenkét évet. Bár ne élt volna egyet sem!

Ő mindig azt hitte, hogy az ő anyja tud szeretni. Semmi az öreg szeretete a Piroséhoz képest. Az ő anyja kijár a temetőbe, koszorút visz, sírdogál, rendre elmond mindent, ami valaha történt, hogy ismerkedett meg az apjával, mit ettek az esküvői vacsorán, még a koszorúját is próbálgatja, s milyen becsben tartja az első ajándékát, a tükröt, amelynek rózsaszegélye van. Piros csak ül, hallgat, még az emlékeit se mondja el; ő ugyan utálná hallgatni, de azért örülne neki. Amiről az ember beszél, az halványodik, fakul. Még emléket sem őrzött meg az első uráról, olyan eleven lehet benne a képe, ő csak nézte, mikor összeházasodtak és ideköltöztek, hogy nem hozott el magával semmit a régi lakásából, ami a Ráczé, még a jegygyűrűjét sem, ki tudja, mit csinált vele. Költözés előtti nap ő lelt egy csomagot a stelázsi alján, könyvek voltak benne, detektívregények, össze voltak kötve spárgával. Az emberéi lehettek, mert az volt rájuk írva, hogy Rácz Ferenc. Már rakta volna a ládába, de Piros kikapta a kezéből, neki az asztalnak, az asztalon ott volt a kenyérvágó kés, felmetszette a spárgát, aztán egymás után hajigálta be a könyveket a spórba. Úgy buzgott tőlük a leves, hogy félre kellett húzni. Egy darabig hallgatott, aztán egyszer csak odaszaladt hozzá, a nyakába borult: mire felemelte a fejét, csorgott a szeméből a könny. Hát ennyire szerette, még a könyveit sem bírta elkeverni az övéivel. Igaz, hogy ő nem is olvas detektívregényt, ő más milyet szeret.

Kinn lassan élénkülni kezdett az utca. Megint átlesett az asszonyra. Piros pillája nedves volt. Hát akkor szól a mérnöknek, és ledolgozza a húst a tíz ujjáról, de hat héttel előbb meglesz az építkezés, és ők elmennek Kőbányára. Mire elintéződik, jószerivel itt lesz a gyerek, tán akkor messzibb kerül Rácz, és messzibb kerül Jutka. Még talán akkor vissza is lehetne adni Jutkát a mamának.

Mi az istennek rakja teli a mama ezzel az erős szagú almával a szobát? Nincs is itt már levegő, csak csupa almaszag. Piros megfordult, odafészkelődött hozzá. Egyszerre megint rátört az álom, ahogy megérezte Piros hátának ismerős melegét. Vajon Ráczcal is így aludt? Az isten szentelje meg, hát nem tud szabadulni tőle! Hát hárman alusznak ebben az ágyban, nem ketten?

Mondta a mama, ne vegyen el özvegyasszonyt, de ha nem kellett neki más, csak Piros.

 

A bohóc kiesett az ágyból; most maga volt megint. Ettől megijedt. A bohóc mindig vele hált, ha le akarták fektetni, előbb a bohócnak ágyaztak meg. „Szegény Móric álmos!” – mondta Apu. Móric mindig megvolt, mióta emlékezni tud. Mindent eljátszott vele, amit az ablakból látott, a bohóc egyszer menyasszony is volt, pedig fiú, fátyollal, koszorúval. Egyszer eltemette Móricot, betette egy cipősdobozba, nagy keresztet rajzolt a kartonra, körbevitte, énekelt, aztán kivitte az udvarra, akart neki sírt ásni, de szomszéd néni azt mondta, ez ronda játék, ekkor megszégyellte magát, és bent temette el. Bedugta a dobozt mélyen az Apu ágya alá, és az ágy lábára rajzolt egy keresztet. Aztán Apu meghalt. Talán mégse kellett volna eltemetni Móricot.

Testvére lesz. Hallotta tegnap. Sanyi bácsi mamája csak annyit mondott: „Na!”, aztán kiment az udvarra, hozott egy kötény szilánkot, Sanyi bácsi úgy fütyült, hogy azt hitte, kiszakad a torka. Anyu hallgatott. Anyu boldog. Se Sanyi bácsi, se a mamája nem tudja, Anyu milyen boldog. Anyu a múltkor egyedül volt itthon, Sanyi bácsi gyűlésre ment, a mamája templomba, és akkor Anyu táncolt a szobában a tükör előtt, aztán eltakarta az arcát a kezével, és azt mondta: „Jaj! Jaj!” De nem bánatból, örömből. Az iskolában mindenkinek van testvére, most neki is lesz. De másképpen fogják hívni. Ő Rácz Judit, az meg Kereső Sándor lesz, vagy Kereső Piroska. Azért az más.

És el is költöznek innen, milyen kár. A régi lakásukban nem volt ilyen szép udvaruk, itt veteményeskert is van, és a Sanyi bácsi mamája azt mondta, lesz az idén eper. A nyári konyhában mindenfélét lehet játszani, olyan, mint a színház, nincs, csak háromfelől fala, az ember akár énekelhet is, mint a színpadon. Nagy kár, hogy elmennek. Akkor neki megint a napköziben kell ennie, pedig a néni olyan jókat főz.

Nem mer lehajolni Móricért, mert hátha megint ébren van a Sanyi bácsi mamája, és észreveszi. Pedig míg nincs mellette, nem fog visszaaludni, Móric vigyáz rá, és vele szokott beszélgetni. Anyu nem tudja, hogy mióta Apu meghalt, Móric lett Apu. Egy kicsit hasonlít is hozzá, csak Apa fehérebb volt. Sanyi bácsi olyan, mint a medve.

Sanyi bácsi mostanában sose hoz semmit. Míg nem vette el Anyut, moziba is vitte, sőt, egyszer cirkuszba, aztán vett neki pattogatott kukoricát. Azt nem is szereti, de megette, hogy Sanyi bácsi lássa: megbecsüli. „Ez lesz az új apukád?” – kérdezte Nagy Kati, mikor egyszer ráköszönt Sanyi bácsira az utcán, az meg lehajolt hozzá, megcsókolta, pénzt adott fagylaltra. Nem tudta, mit mondjon, mert „Apuka” az Apu volt, és az nem Sanyi bácsi most, hanem Móric. „Ilyenkor eleinte kedvesek – mondta Nagy Kati. – Eleinte az enyém is kedves volt, csak azután vert. Ilyenkor a legjobb, mikor még nem vette el anyukát. De ha nekik maguknak lesz új gyerekük – hajaj!” Nagy Kati bólongatott, ő meg hitte is – nem is. Most már hiszi. Ősszel tán verni fogják már őt is, mert náluk is lesz új gyerek.

Amikor Aput eltemették, Anyu összecsomagolta az Apu holmiját, jött Icus néni, az Apu húga, kapott egyet-mást, aztán Anyu elvitte a holmikat a Bizományiba. Este, mikor feküdni készültek, megállt az Apu bevetett ágya előtt, és csak nézte. „Mit nézel?” – kérdezte tőle, de akkor Anyu elfordult. Vajon Anyu mért nem szerette Aput sohasem?

Most szomjas. Ha nem ébredt volna fel, nem lenne az, de ha az ember felébred, mindjárt ki kell mennie vagy inni. Kimenni nem jó, messzire kellene, át az udvaron, hideg is van. A víz, az közelebb van, a konyhában, de ha felkél, észreveszi a néni. A Sanyi bácsi mamája rengeteg mesét tud, múlt este is elmondta, hogy jár a Nagylábú Fejetlen minden decemberben a hóban, háromszor megkerüli a templomot, aztán ha megjön az ünnep, eltűnik. Mondta volna tovább is, de nem tudta, mert Anyu azt mondta, ne mesélje tele a fejét mindenfélével, hát a néni kiment a konyhából, ide jött be, itt motozott, morgott magában, ő meg egész vacsora közben azon törte a fejét, milyen lehet az a Nagylábú Fejetlen, meg miért is nem szabad beszélni róla. Nagylábú Fejetlen. De akkor hogy lát, ha nincs feje?

Apunak is nagy lába volt, még a koporsóban is látszott. Nem félt tőle, hogy is félt volna, csak nem értette, hogy halt meg. Hogy csinálta? Egyik nap még tudott beszélni, a másikon már nem. A néni novemberben kiment a temetőbe, Anyu nem. A néni vitt virágot Apunak is, aztán előbb elmentek a néni férjéhez világítani, aztán Apuhoz. Apunak sokkal kisebb lett a sírja, mint volt, mikor eltemették. A néni megtanította imádkozni is, szép hosszú imádságra tanította; olyan jól mulattak. Vett a néni sült tököt, azt megették útközben, aztán hazajöttek. Anyu fel se nézett, olvasott, Sanyi bácsi meg hasogatta a fát, alig köszönt. Előbb Anyunak akarta elmondani, milyen volt a temetőben, de az felállt, meg se hallgatta, akkor gondolta, Sanyi bácsit békíti meg vele, de alighogy elkezdte, Sanyi bácsi ráordított, hogy ne fecsegjen, hát akkor megint nem maradt más, csak a néni. Este korán feküdtek, Anyu bejött, hogy szellőztettek-e már, sose szabad úgy lefeküdni, hogy előzőleg ne nyissanak még egypár percre ablakot – náluk, a régi házban úgy is volt –, de a néni azt mondta: „Ebben a szobában, lányom, már csak úgy alszom, ahogy szeretek” – erre Anyu sarkon fordult. Pedig szellőztetni kell, azt az iskolában is mondták, de hát a néni nem szeret.

Vajon nem lehetne valahogy elintézni, hogy ő ne költözzék Sanyi bácsiékkal? A néni bizonyosan itt marad, annak ez a háza, itt él réges-régen. Ha a néninél… Sanyi bácsi úgy néz rá, mint a vasvilla, de ezt még elviselné, mert Nagy Katira is úgy néz az új apja; még azt se bánja, hogy testvére lesz, mit csináljon, mindenütt vannak testvérek. De Anyu annyira nem szereti őt, még látni se. Míg nem volt Sanyi bácsi, csak-csak, bár addig is inkább Apu törődött vele, esténként még dalolt is neki, ha jókedve volt, meg hozott haza üres blokkokat az Elektromos Művektől, egyszer meg a lábát is megmutatta, mikor úgy fájt a hasa, micsoda szép kemény erek voltak azon, kidagadtak, mint a makaróni, kéken.

Anyu csak Sanyi bácsit szereti meg talán majd az új gyereket. Az éjjel vihar volt, éppen vacsorakor kezdődött, Anyu meg Sanyi bácsi bent ettek a szobájukban, ő meg a néni a konyhában. Anyu mirelitszeletet sütött ki, neki meg borjúpaprikást csinált a néni, csak úgy állt rajta a tejfel, finom volt. Koromsötét lett, ki se lehetett látni az udvarra, a bokrok meg hajladoztak. „Hú de sötét van!” – mondta a néni, kilesett a konyhaablakon. „Tán nem fizettek számlát odafenn, oszt Apád kikapcsolta a villanyt?” Elkezdtek nevetni, neki meg a szeme telefutott könnyel, mert arra gondolt, csak nem járkál Apu még mindig villanyszámlával, odafenn is, meg hogy miket mond a néni, milyen kedves, mennyiszer emlegeti Aput, pedig nem is nagyon ismerte, de akkor baj lett, mert Anyu éppen akkor hozta ki a tálat a szobájukból, és meghallotta, mit beszélnek, megállt a küszöbön, és csak nézte a nénit. A Sanyi bácsi mamája meg visszanézett rá, és megismételte: „Tán kikapcsolta a villanyt odafenn szegény boldogult urad?” Anya egy szót se szólt, letette a tálat, bement, a kilincs meg csattant, a néni össze is rezzent a zajtól. Akkor odament hozzá, megfogta a kötényét, mert szerette a nénit, felnézett rá, és látta, hogy sír, mázolja a könnyeit. Nagyot villámlott, a villám fényében vastag fehér fellegek látszottak egy pillanatra, olyasmi fellegek, mint a madártej tetején a hab. Jól becsukták az ablakot, mert csapkodott az eső, és lefeküdtek. „Láttad a házakat odafenn?” – kérdezte nagy sokára a Sanyi bácsi mamája, és ő mondta, hogy „igen”, mert csakugyan talán nem is fellegek voltak azok, hanem inkább házak, nagy fehér házak, tán istállók, a múltkor látott olyan istállókat a Híradóban. „Látod – mondta a néni –, épít ám az öreg is odaátal!” És akkor elaludtak mind a ketten, és megint azt érezte, hogy nagyon szereti a nénit.

Az éjjel rosszat álmodott, Sanyi bácsi fát vágott, aztán kergette, Anyu csak nézte, nem szólt, hagyta, hogy fusson utána, és akkor úgy félt, hogy felriadt. Még sötét volt, csak a kakas szólt, és Móricot is lesodorta. Most már dereng, látszik a kórház is. A néni ébren lehet, mert nem szuszog. Oldalra nézett, és látta, hogy a néni ül az ágyban, és Móricra bámul a padlón.

Visszacsukta a szemét, megmerevedett, de késő volt.

– Vedd fel hát! – mondta a Sanyi bácsi mamája. – Nem tudsz aludni máskülönben.

Ó, ez jó, most itt van megint, lefektette. Milyen szép épület az a nagy kórház, ott vizsgálták Apát, ott is feküdt, a Cementgyár utca felé néztek a kórterem ablakai. Kinn megint megszólalt a kakas, de most már nem hagyta abba, hosszan, elégedetten kukorékolt. A gyermek kifigyelt. Mintha neszt hallott volna a konyha felől, de nem. Csak a kakas. Felült.

– Én itt maradnék – mondta. – Ha költözünk, én itt maradnék a nénivel.

Most már sugárzott az ég. A kakas még mindig szólt.

A néni megint sír, mint este.

Mért sír a néni? Magához ölelte Móricot, úgy leskelődött az ágy rácsain a Sanyi bácsi mamája felé. Az öregasszony varkocsa kibomlott, fonni kezdte az ősz szálakat. A kórházat nézte ő is, amely a hajnali, hideg fényben még közelibbnek látszott, mint a valóságban. – „Onnét esett le Öregapád – mondta. – Most már aludjál!”