Csibi

Anyus reggel halt meg, valamivel kilenc előtt.

A pincér felhívta a Kisflaskót, Rozika vette fel a kagylót: gyöngéd volt és tárgyilagos: „Neki már jó – mondta Rozika –, te meg ne izgasd magad semmivel. A hét elején viszonylag mindig csendes, majd megleszünk valahogy. Ha megint be tudsz jönni, hívj fel újra!”

„Neki már jó” – mondogatta magában a pincér, míg visszalépegetett a lakásába az utcai telefontól. Mikor apját elvesztette, még pici gyerek volt, a gyász élménye valahogy elkerülte, most ötvenévesen ért el hozzá, mintha életének az a különös törvényszerűsége volna, hogy mindabból, ami más embernek kijut, későbben vegye ki a részét. Más ember úgy húszéves kora körül már családot alapít, ő meg öt éve vette el Manyát, addig csak járkált a nőkkel, bolondozott, pedig Anyus…

Nem, erre nem volt jó gondolni, Anyus régi arcára, kerek, piros képére, ahogy behozza az ételt, és azt mondja: „Széjjelverlek, ha latorkodol! Házasodj meg, az annak a rendje!” Latorkodol… Anyus ilyen szavakat tudott, s öblösen nevetett, míg kimondta, mintha maga is méltányolná ízes beszédét. Hol van már az a kövér, üde arc, a fakanálforgató izmos kéz? Madártest békélt el örökre az ágyon, egy Csibinél is kisebb súlyú csontváz.

A lakás ma szokatlanul idegen volt, s valahogy természetellenesen csöndes.

A pincér nem szokta kivenni a szabad napjait, mert a felesége nem dolgozott – Manya nem volt munkára való. Szabad napjait kisegítéssel és helyettesítéssel töltötte: a ház fenntartásához sok pénz kellett, Anyus már régóta betegeskedett, s idén Csibi is betöltötte a tizennégyet. Nem volt egyszerű az ő keresményéből három embert eltartani. Feszengve, idegenkedve nézett körül: máskor ilyenkor már munkába lohol, ha meg véletlenül nyár van, s elérkezik a szabadság ideje, vidékre utazik Gyula kocsiján. Manya nem bírja a pesti nyarat, fullad a városban. Milyen különösen fojtott ma a lakás levegője, milyen súlyos a csend! A halál nem könnyű élmény ilyen közelről.

„Most mit csináljak?” – tűnődött a pincér. Anyust majd elviszik, a halálesetet már bejelentette a körzeti orvos, aki hajnaltól fogva itt volt velük, ám egyelőre még itt fekszik a kis szobában. Manya még ágyban van, hajnalban nem engedte felkelni, Manya idegei nem bírják az ilyen iszonyatot, hagyta pihenni. Hozzá nézzen be előbb vagy Anyushoz? – habozott. Talán Anyushoz. El kellene búcsúznia tőle, bár ilyen pillanatokban nemigen jut az ember eszébe semmi. Mindenki hónapok óta tudta már, hogy Anyus gyógyíthatatlan, halála senkit sem ért meglepetésképpen. De azért szokás elköszönni az elköltözőtől.

Benyitott a másik szobába. Anyust valaki letakarta egy lepedővel, és Csibi csomagolt. Anyus szekrénye tárva-nyitva, komódfiókja is kihúzva mind, Csibi a padlón térdelt.

Mint az utolsó hónapokban annyiszor, megint elfogta a heves, lüktető ellenszenv mostohalánya láttán. Csibi felállt, leporolta flanelpantallója térdét. Könnytelen, közömbös arcát feléfordította, karján ott volt Anyusnak egy régimódi kombinéja.

– Összerakom, ami majd kell a temetésre – mondta Csibi.

Szerette volna megütni. Sírni, azt nem. Nincs ennek szíve, ennek a praktikus kislánynak. Milyen ügyesen letakarta Anyust, most pedig a szekrényeket tanulmányozza és pakol. Csak úgy forrt benne a méreg, reszketni kezdett a lába. Jaj, de utálja ezt a gyereket! Ha nem szerette volna Manyát annyira, nem tűrte volna, hogy ez a lány a házába kerüljön. De ki foszthatta meg Manyát a gyerekétől? Elég baj érte azt már, szegényt, elég csapás, hogy az első férje olyan rútul elhagyta, s ott maradt a kislánnyal egyedül. Ő nem akart rossz lenni hozzá, ő aztán nem. Pedig Csibi vállalása nem volt közönséges áldozat, mert a pincér általában nem szerette a fiatalokat. A fiatalok az ő szemében a söntésben ácsorgó sihederek voltak, akik lepattantak egy robogóról, mocskos szavakat használtak, s akiket olykor ki kellett tuszkolni, mert részegen gajdoltak vagy molesztálták a vendégeket. A pincér csak a sportújságot vásárolta rendszeresen, nemigen olvasott olyan fiatalokról, akik mocsarat csapolnak le, tengerit törnek vagy utánaugranak egy bajba jutott kisgyereknek a megáradt folyóba. Éjjel, ha munka végeztével hazament, látott olykor ilyen Csibi korú lányokat is csavarogni a körúton, a Kisflaskóba sem osztották be a pincérutánpótlás díszét-virágát, a pincér hát elintézte magában a kérdést: a mai ifjúság irtózatos.

Elfordult a kislánytól, lehúzta a lepedőt anyja arcáról. Anyus úgy eltorzult már az utolsó hetekben, hogy nem is volt különösebb változás az eleven és holt vonások között. Könnyben úszó szemmel csókolta meg a homlokát.

Érezte, hogy Csibi nézi.

A gyerek nem sírt, csak figyelte őket hideg szemmel. Anyust Csibi ápolta, Csibi is aludt vele – ő nem volt otthon szinte soha, Manya meg annyira szerette Anyust, hogy nem volt ereje egy pohár vizet se bevinni neki. „Nem bírom, Karcsikám – sírt Manya –, nem bírom látni azt a jó arcát, hogy annyira lefogyott. Ne bízd rám! Megszakad a szívem!” „Szegény életem” – gondolta megrendülten a pincér, s úgy érezte, Manya igazi nő, gyönge, félénk és ideges. Csibi viszont vasból volt: takarított, főzött és ápolt. Bánta is Csibi Anyust, ő bezzeg nem szánta beadni az orvosságait, az injekciózását is mindig végignézte. Mai fiatal, mit várhat tőle. A pincér úgy gondolta, mikor ő kicsi volt, a nap is szelídebben sütött, s angyalszelíd gyerekek sétálgattak az utcákon, jó modorú, tisztelettudó lányok és fiúk. A pincérnek nem volt jó az emlékezőtehetsége.

– Holnap menj be az iskolába! – mondta Csibi. – A továbbtanulás miatt.

A pincér felemelkedett Anyus mellől, a lepedőt gondosan visszahajtotta rá, mintha félne, Anyus tovaszállt lelkét elérik a szavak, s a holt felháborodik, hogy halála után néhány órával ilyesmiről beszélnek.

– Most úgyse dolgozol egypár napig. Eriggy be az iskolába, és intézd el! Dohányipari technikumba akarok menni.

Nézett rá elképedve. Dohányipari technikum? Mi köze a dohányiparhoz ennek a kölyöknek?

– Az csak Zegercsen van – mondta Csibi. – Megéri neked, hogy nem fogsz látni.

Tárgyilagosan mondta, öregesen. Betolta a fiókot, s benyúlt az éjjeliszekrénybe, elővette Anyus jobbik fekete cipőjét. Nem találta elég fényesnek, a cipőtisztító ládácskát is kiemelte, s gondosan, lassan fényesíteni kezdte a cipőt. Ült a földön, pantallója, piros pulóverje felett kötény, kurta fekete haja felállt a feje tetején, mint a taréj. Épp csak hogy nem fütyült. „Szörnyeteg – gondolta a pincér –, uramisten, micsoda szörnyeteg!” Számolgatni kezdett, bírják-e anyagilag azt a vidéki technikumot. Bírják. Inkább nyári szabadságra se megy, csak ez a gyerek kinn legyen a házból. Morgott valamit, Csibi oda se figyelt, ült Anyus mellett az ágyelőszőnyegen, rá-rálehelt a cipőre. A pincér, mintha menekülne, bement a feleségéhez.

– Felhívtad Gyulát? – suttogta Manya.

Ágyban feküdt, válla, keble elővillant a homályból. A pincér egész reggel érezte, hogy valamiről elfeledkezett, elkezdett mentegetőzni. Gyula – nem is tudja, hanyadfokon – valami rokonféléje Manyának, sofőr, gyakran felszaladt hozzájuk, mulattatni egy kicsit az asszonyt, kedves sárgaszőke, vidám. Persze, hiszen Gyula voltaképpen a családhoz tartozik! Milyen figyelmetlen is ő! Leereszkedett Manya mellé. Mint mindig, most is meglepte, milyen szép, s mint mindig, most is eltűnődött rajta, mért hagyta ott a férje, és mért volt az a rút huzavona a gyerek körül is, hajszál híján az apjának ítélte a bíróság. Bár ítélte volna!

A pincér kevés iskolát végzett, napi szókincse többnyire szakmai elemeket tartalmazott, pályája rendkívüli udvariasságra és személytelen mondatok használatára nevelte: „Ízlik, kérem? Igazán örülök! Egy perc türelmet! Kérem, örömmel!” Annak a meghatározásában, ami legbelül benne élt, járatlanabb volt. Mindig vágyott megmondani Manyának, mennyire szereti, hogy így szereti, ahogy van, ilyen gyengének, ilyen semmi komoly munkára nem valónak, aki összetörik a problémák súlya alatt. És hogy ő sosem értette Anyust, mért nem kedvelte az asszonyt, s házasságuk öt esztendeje alatt mért nem tudott soha felmelegedni iránta? Mért Csibit szerette, azt a szörnyet, aki most cipőt pucol a holtteste mellett, és összerakja a ruháit egyetlen könny nélkül? Hogy mondja meg, mennyire sajnálja, hogy Anyus voltaképpen sose méltányolta igazán Manyát, aki pedig úgy vonzódott hozzá, kezet is csókolt neki, amit a kölyök sose tenne, virágot hozott anyák napjára, és sose akarta megsérteni azzal, hogy átvegye tőle a háztartás vezetését, hanem mindig azt mondta: „Édesanyánk jobban tud mindent, dehogyis szorítom én háttérbe édesanyánkat”… Csibi bezzeg nem törődött ilyen finomságokkal. Ha meglátta, hogy Anyus takarít, kikapta kezéből a seprűt. A főzést is Csibi ragadta el Anyustól, de vacak ételeket kotyvasztott – Manya nem bírt étellel bajlódni, rosszul lett a gőztől. Anyus betegségét is hogy fogadta! Ott volt, mikor a körzeti orvos megmondta, mi várható; Manya sírt, vizet kellett neki hozni, az meg csak nézte a szőnyeget egy darabig, azt se mondta: kukk, csak a végén szólalt meg, azt suttogta: „Majd én ápolom.” Persze hogy ápolta, az ilyennek ez is mulatság, játék. Beadta a porokat, ült a lábánál, a leckéjét is ott írta mellette. Menjen a fenébe, akárhogy is kisikeríti a tandíját.

– Gyula – suttogta Manya. – Gyula is sírni fog.

Persze. Gyula is sírni fog. Milyen jók ezek az emberek! A pincér szíve tele volt hálával. Anyus, szegény, elment, de ő azért nem maradt egyedül: itt van Manya, és itt van Gyula jóízű nevetésével, Gyula segít neki, elviszi ide-oda Manyát, a Vidám Parkba, a Ságvári-ligetbe, ő nem ér rá, pedig Manyának kell a levegő. Jó fiú Gyula.

Az asszony szája nedves volt, arca illatos. A pincér elfelejtette Anyust és az iménti keserű bosszúságot, amit a gyermek iránt érzett. Lehajtotta fejét felesége párnájára. Most nem ölelni vágyott, csak aludni. Fájt a szíve, és fáradt volt, tulajdonképpen egyre fáradtabb. Még a végén egyszer igaza lesz Rozikának, hogy ha sose pihen, felfordul…

A másik szobában elkészült a cipő, és fénylett, mint a bogár.

„Aludjál – mondta Csibi magában Anyusnak. – Aludjál, édes életem.” Csibi kamasz volt, mozdulatai nyersek, mosolya is nyers, csak ígérete valami későbbi, igazi mosolygásnak. Szenvedélyesen vágyott becéző szavakra, de Anyuson kívül sose becézte senki. „Csillagom. Gyönyörűm. Kész a cipőd. Fájt a halál?”

Koffert keresett, berakta Anyus temetési ruháit. Biztonságban mozgott a halott mellett, mert szerette, s mert arra tanították az iskolában, hogy ne ijesszék a természetes dolgok. Még beszélgetett is vele gondolatban. Elmondta, hogy hamarosan megszabadul hazulról, és hogy idáig is csak az ő kedvéért bírta ki itt, mert ugyan ki ápolta volna, ha ő nincs. Manya soha életében nem vett a kezébe egy seprűt. „Picikém – mondogatta magában szeretettel és utoljára a hetvenéves halottnak. – Aludjál, picikém! Anyu Karcsi bácsit is tönkreteszi majd, mint az első apámat. Jobb azt nem látni. Aztán ne félj, ha temetnek, mert odaát nincs semmi.”