A zsidó kutya

A kutya árulta el nekik, hogy elkéstek.

Még be se fordultak a zsákutcába, amelynek legvégén, szemben az utca bejáratával, lezárva és összekötve a köz két párhuzamos épületsorát, az orvos háza állt, már hallották a vonítást. Idevalósiak voltak mind a ketten, első emlékeik a gyermekkorból szinte kivétel nélkül állatokhoz kapcsolódtak, csikókhoz, tehenekhez, házőrző ebekhez. Ismerték ezt a hangot, ezt a nyújtott, semmi máshoz nem hasonlítható jelzését a halálnak. Megtorpantak, egymásra néztek, Szirma káromkodott, aztán futni kezdtek az orvos háza felé.

A kapu, mint mindig, nyitva állt. Mikor a kutya észrevette őket, elmozdult a verandaajtótól, amely előtt nyítt, feléjük rohant a kerten át, s hogy elérte a belépőket, újra elkezdte a panaszkodást, de most másképpen, mélyebben. Megint értették, mit akar közölni; most azt üvölti, lehet, hogy tévedett az imént, amikor azt érezte, odabenn mindennek vége, talán lehet még segíteni azokon, akik a házban annyira hallgatnak, ők emberek, okosak, hatalmasak, nyissanak ajtót, mentsék meg őket. Antal megveregette a kuvasz fejét, az nyöszörgött, elhúzódott, mint akinek fáj már a gyöngédség is.

A lakásajtó zárva volt, ahogy először nekiveselkedtek, érezték, hogy nem lehet egykönnyen betörni. A kutya ott állt mellettük, gerincén felborzolódott a szőr, mereven feltartott nyakkal figyelt. Pillogás nélküli sárga tekintetét, amely azt leste, mikor tudnak már behatolni, unszoló vinnyogás kísérte. Antal is, Szirma is ismerte ezt a házat és ezt a kutyát, tudták, hogy rendelési időben láncon kell tartani, mert nem enged belépni senkit, aki idegen. Most szinte beszélt, azt mondta, hatoljanak be, gyorsan, gyorsan. Szirma nem babrált sokáig, belelőtt a zárba, aztán leverte a kilincset, a kutya elugrott mellőlük a dörrenésre, az udvar végéig futott, ott nyítt tovább. Szirma úgy dolgozott a puskatussal, mintha elevent ütne. A bitang istenit a vénembernek, ha megpucoltak előlük; tegnap kellett volna értük jönniük, még az éjjel. Két zsidójuk van, azokkal se tudnak elszámolni.

Az öreg csakugyan kijátszotta őket, halott volt. A rendelőjében találtak rá, az íróasztalára borulva; olyan volt, mintha önmaga betege volna, aki hirtelen rosszul lett, s előrebukott fejjel várja, hogy egy orvos megrázza, azt mondja neki, csak átmeneti gyengeség, lélegezzen mélyeket, el fog múlni. Az öregasszony a hálóban volt, ágyban feküdt, hálóingben, éjszakára vetkőzve, a szeme csukva, mintha csak aludnék, mellette a paplanon, ahogy kiejtette a kezéből, valami könyv. Vén szajha, micsoda arany élete volt; mikor már nem volt szabad cselédet tartaniuk, a férje maga segített neki mosni, takarítani, az pucolta a csirkét férfi létére, tojtatta haláláig. Antal úgy tudta, mintha itt lett volna, milyen volt ebben a házban a tegnapi este. Ezek megvacsoráztak, a banya lefeküdt, elkezdett olvasni, aztán valaki hitvány a faluból felzörgette az embert, mintha a hasa fájna, és receptért jött volna, elárulta nekik, amit valamelyik gyalázatos fecsegőtől hallott, hogy ma viszik el őket, a vénember meg bejött, azt mondta a vénasszonynak, ad neki valami port vagy mit, hogy erősebb legyen másnapra vagy szebb, vagy jobban nőjön a haja, a vénasszony lenyelte, még meg is köszönte, aztán felfordult, világos ez, különben hogy volna ágyban, és mért volna mellette könyv. Az ember nem kezd el olvasni, mikor éppen megöli magát.

Nem volt tennivalójuk, nem várta őket sem ellenkezés, sem ellenállás, az sem, amire a legjobban készültek, hogy sírni fognak a zsidók, könyörögni, a vénasszony rosszul lesz, az öreg letérdepel elibük, imára kulcsolja a kezét, ők meg játszanak egy kicsit, szórakoznak. Most mit kezdjenek két hullával? Szirma olyan dühös volt, hogy alig tudta kivenni a konyakot a kredencből. Ha nem is érintkezett velük, eleget tudott az orvosékról, régen készült már erre a találkozásra. Évek óta sejtette, hogy kémek, az asszony is az volt, kém. Bemenni minden házba, emelgetni a fazekak tetejét, firtatni, mit ettek reggelire, kinél mi lesz a vacsora, megjegyzéseket tenni, hogy mindig krumpli van meg tészta, sose spenót – milyen ügyes volt, mikor a közellátás ellen lázított. Ugyan mi a fenének érdekelhette az oroszokat vagy kiket, akiknek kémkedett, hogy mekkorák az ablakok, mert azokat is egyre csak méregette, centivel, Ica sírt dühében, hogy így megszégyenítette, és kihuzigálta a szalmát is; mindenütt kihuzigálta, ahol az ablaklyukban szalmát lelt. Akkor, gyerekkorában, még nem fogta fel ennek a jelentőségét, most igen. Függöny nincsen; ha szalma sincs az ablakban, lehet vígan jelezni a fénnyel. Akárkinek. Még repülőnek is.

Most meglátta az orvos hegedűjét, és eszébe jutott a tanító, aki elég vén volt már, mikor elvitette innen, a határán a sorkötelezettségnek, de akit azért sikerült eltávolítani a faluból. Az volt itt a bűntárs, az járt a vénember kezére. Az orvos csak füttyentett, az meg nem átallt engedni neki, a nyavalyás. „Kihívom a gyerekekhez a városi bátyámat, az fogorvos.” „Hívjad, lelkem, megköszönjük.” Hát nem a nyakukra hoztak egy pecért, aki a szájukba nézett, hát nem kirángatta az a bitang a zápfogát? Ma is híja. És nem be kellett jönniük mindig ide, ha szegbe léptek, kaszába, a tanító az orvos zsoldjában volt, zavarta őket tüstént a rendelőbe, kínoztatta, pucoltatta a nyomorult lábukat, az orvos meg vágott, kötözött, nagy gyönyörűséggel, jó is volt rajtuk ártatlanokon gyakorlatozni. Mintha meg nem gyógyult volna mindenki magától is, ha meg nem, akkor rossz volt a vére, az olyan meg minek éljen, azért nem kár. „Nincsen nektek semmitek ebben az iskolában. Nekem már nem kell a bogárgyűjteményem, sem az ásványok, nektek adom. A szertárnak.” „Be jól teszed, nagyon megköszönjük. Szirma majd átszalad érte, erős fiú.” „Csináljunk olvasókört. Zenekört. Akarod, hogy hegedüljek a gyerekeknek március tizenötödikén? Tudok szép honvéddalokat. Vagy vigyem át a gramofont?” „Te csak ne cipelj semmit, lelkem. Majd Szirma érte megy, elhozza a gramofont, a hegedűdet. Szirma erős fiú. Bár az esze volna akkora, mint az ereje.”

Felkapta a hegedűt, nekicsapta a falnak. A fája betörött, a húrja nem szakadt el, ettől, különös módon, olyan indulatba jött, hogy szinte beleszédült. Antal csak nézte, hogy marcangolja szét azt a pár hitvány hegedűhúrt, és nem tudta, hogy Szirmának most ezek az orvos ujjai, amelyek honvédnótákat játszanak, és ezek jelképezik az iskolai ünnepélyeken áradó zenét is, egyáltalán minden zeneszót. A muzsika valamiképpen mindig felháborította Szirmát, olyan érzéseket keltett benne, amelyeknek nem tudott nevet adni, de amelyek megalázták, és ocsmány szavakra ingerelték.

Papírt az íróasztalon találtak, Antal megírta a jegyzőkönyvet. Házkutatást is tartottak, de valahogy nem igazi lendülettel; az orvos és a felesége elevenen kellett volna ehhez a hecchez, így nem volt igazán érdekes beletúrni a vénasszony szekrényébe, széthajigálni a bugyikat, vagy kiszórni az orvos steril műszereit, nem volt rá reakció, ellenállás. Antal a leadót kereste, de nem volt, másik rádiót se találtak, ezen nagyon csodálkozott, mert ők úgy gondolták, biztosan van az orvoséknak több rádiójuk is, nem csak az az egy, amit látszatból beszolgáltattak, amikor be kellett adni a zsidó készülékeket. Ha pénzük volt vagy ékszerük, eláshatták, mert a lakásban, az orvosnál és a fiókokban alig volt pénz, és ékszert se leltek többet, mint amit a vénasszony magán viselt. Nyilván a kertben van minden. Most nincs idejük felásni.

Megitták a konyakot, szedelőzködtek. Szirma úgy képzelte, ha majd elviszik ezeket itt, utolsó mozdulata az lesz a lakásban, hogy benyúl a vitrinbe, kiemel valami különleges tárgyat, nézegeti, mintha tetszenék neki, s megvárja, míg felajánlják, vigye el, és pislognak rá, reménykedve, mert hátha ez lesz a szabadulás ára. Nem lehetett játszani, nem volt partner, az ellenállás hiánya feszültté tette, mint egy megkezdett és félbeszakított ölelés.

Mikor kiléptek, Szirma hunyorgott, mintha hirtelen fény érte volna a szemét, erősebb sugárzás, mint amit a látás elbír. A kutya hangja felverte a környéket, a ház eleje, a köz nem volt már üres. Asszonyok, aggastyánok és gyermekek nézték az orvos házát, fiatal férfi, Szirmán és Antalon kívül már nem volt a faluban. A köz néma volt, nem beszélt senki.

– Oszoljunk! – mondta Antal a verandalépcsőről. – Nincs csoportosulás.

A kutya nyítt. Az emberek nem moccantak.

– Nem láttak még döglött zsidót? – kérdezte Szirma. – Meg lehet nézni.

Azok kinn csak álltak. Valaki köhögött, mélyről, fulladozva. „Hinnye – gondolta Antal elcsodálkozva –, most aztán nincsen orvos a faluban.”

– Mozgás, nem hallják?

Álltak, mint a süketek. Szirma lekapta a puskáját, akkor a tömeg nekilódult. Mintha valami láthatatlan inga végére lett volna függesztve, mindenki ellendült a közből. „Sokat ittam” – gondolta Antal, aki sose bírta jól az italt, s megtámaszkodott a verandaajtóban. A kutya nyítt.

Szirma oldalra nézett, habozott. Pattintott a kutyának, az nem odament, hanem odakúszott hozzá, hason, mintha elvesztette volna mind a négy lábát, és lázas, száraz orrát belefúrta Szirma tenyerébe. Szirma valami meghatározhatatlant érzett, valami újat, diadalmasat.

– Mi a fene lesz ezzel? – kérdezte Antal.

Szirma nem válaszolt.

– Ki éteti? Nagy állat ez, sokat eszik.

A kutya reszketett.

Szirma döntött. Olyan jónak és hatalmasnak érezte magát, mint egy isten. Megfogta a kutya nyakörvét, rábogozott egy spárgát. Antal elismeréssel nézte, egy kis irigységgel is. Szép kuvasz ez, fiatal, erős, lám, Szirma megtartja. Neki bezzeg mindig csak olyan vacak kutyája volt. Ez fajkutya.

Elindultak, azazhogy csak Antal, mert a kutya nem mozdult, Szirma hiába húzta. Gerincén megint felborzolódott a szőr, elszakította a spárgát, visszafutott a verandaajtóig, és újra üvöltött. Bemenni nem mert, csak a küszöbig, égnek tartotta az orrát és sírt. Szirma utánaszaladt, Antal bámulva nézte. Szirma sose ment senki után, lány után sem, és sose becézett senkit, most megpróbált szót érteni az állattal. Meg is simogatta. A kutya lesunyta a fejét.

Szíjat kerestek, azt erősítették a kutya örvére, hogy ne tudja eltépni. Az állat most már morgott, megmutatta a fogát.

– Megmar! – mondta Antal. – Hagyd békén!

Szirma összeharapta a száját, ráhúzott a kutyára. Az felvonított, s olyan erővel rántotta meg a szíjat, hogy kisiklott a vége a Szirma kezéből. Ugyanoda rohant, ahová az imént, a küszöbhöz, befelé fordította a fejét.

– Nem kellesz te ennek – mondta Antal. – Zsidó kutya ez. Hallod? Zsidó kutya.

Szirma elveresedett. Nem egyszerre, lassan, mintha cseppenként szállt volna fejébe a vér. Elindult a veranda felé. A kuvasz nehezen halt meg, mert fiatal volt, egészséges, és Szirma ügyetlenül bánt a puskával, többször rá kellett lőnie. Nem nézett vissza, mikor végre kilépett a kapun, katonásan ment, majdnem kielégülten. A köz olyan üres volt, mintha nem is laknék benne ember. Antal megállt a sarkon, kihányta a konyakot. Míg a falnak dőlt, éppen a háznak látott. A lépcső piros volt, a zsidó kutya fehér, a verandaajtó zöld.