Részvétlátogatók

A Légiforgalmi autóbusza a szálloda elől indult, elkísérte odáig a gyerekeit. Györgyi ismét elsírta magát, mikor beszállt, behúzódott a sarokba, eltakarta száját a zsebkendőjével. „Hogy lefogyott – gondolta az özvegy –, gyerekkorában is ilyen volt, ha bántotta valami; két nap alatt szinte eltűnt az arca. Most már negyedik napja folyton sír. Györgyi tanácstalan, ha valami bánat éri, jelentéktelen sérelmek is kihúzzák alóla a talajt, nemhogy családi gyász, igazi tragédia.” Felnézett a templom órájára: csak menne már az az autóbusz! Egy óra múlva Pesten lesz, otthon majd megnyugszik, lecsendesül. Hétfőn, mikor belépett hozzá, s ahogy ránézett, azonnal előbuggyantak a könnyei, legszívesebben szájába vette volna Györgyit, mint kutya a kölykét, s futott volna el vele abból a szomorú házból. De hát nem lehetett.

Károly is az órát nézte, összehasonlította a maga karórájával. Károly nem szomorú, csak ideges, szeretne már Pesten lenni. Valahányszor rápillantott ezekben a napokban, mindig valami szemrehányást olvasott le az arcáról. „Folyton csináltok nekem valamit – mondta a Károly szeme –, hol pénzt kértek, hol betegek vagytok; télen sírtok, hogy rossz a szén, hideg a lakás, most meg meghaltok, mikor az intézetben minden a feje tetején. Hogy fogom én behozni ezt a négy nap kiesést? Mivel?” Kerülte a fia pillantását, szégyellte magát. A férje, ha még élne, most bocsánatot kérne Károlytól, hogy megzavarta a legnagyobb munka idején – az állattal is oly udvarias volt mindig, nemhogy emberekkel. Ha a macska felverte éjjel, és ki kellett engednie, annak is csak ennyit mondott: „Kérem, kérem!”, s vitte ki a jéghideg előszobán át. Hogy restelkednék, ha tudná, hogy meghalt, és Károlynak ott kellett hagynia az intézetet a temetés miatt!

Mikor a kocsi elindult, utánuk integetett. Györgyi elkapta a zsebkendőt a szája elől, visszaintegetett, kerek szeme szinte megszűkült, összedagadt ezekben a napokban. Károly is felemelte a jobbját, de tüstént le is kapta megint, s rászólt a húgára. „Most szidja – gondolta az özvegy –, szidja, mint kicsi korukban, hogy ne cirkuszoljon idegenek előtt.”

Elindult hazafelé. Hat óra volt, a kisváros utcái megnépesedtek. Sokan köszöntek neki, sőt megütközött tekintetekkel is találkozott; délelőtt temette a férjét, furcsállották, hogy délután a városban kószál. Letért az egyik mellékutcába, ahol nem jártak olyan sokan. Mikor hazaérve kinyitotta a kaput, a macska elébe futott az udvar hátuljából, de nem fente magát a lábához, csak mereven az arcába pillantott. Elkapta róla a szemét, zavarta az állat tekintete.

A klinika hétfői telefonja után tanár unokaöccse futott át hozzá, délben bekopogtak a szomszédok, estére megérkeztek a gyerekei, aztán áradtak a részvételők. Mióta a férje meghalt, most volt először egyedül. Nem érzett semmit valami homályos elképedésen és azon kívül, hogy hihetetlenül fáradt.

Károly módszeresen felmérte, felleltározta a lakást, átvizsgálta a fiókokat, kis csomagokat köttetett vele régi írásokból, levelekből, Györgyit, mihelyt megérkezett, ágyba kellett dugni, mert ájuldozott, s Irén kivételével, aki csak táviratot küldött Szegedről, összecsődült a család is. Régen nem találkozott rokonok akadtak egymásra nála, volt óra, hogy tízen-tizenketten is itt ültek körötte. Hordta a cigarettát, töltögetett, vezette a társalgást Károly helyett, aki komoran adta fel és segítette le a kabátokat: sugárzott belőle a szemrehányás. Mintha zsúrt adott volna hirtelen, hogy őt bosszantsa! Etelka megkérdezte, nem fog-e félni egyedül, ettől azonnal megrémült, mert eddig még sose jutott eszébe, hogy ebben a házban félni is lehet.

Ma éjjel majd eldől, fél-e hát valóban.

Ránézett a locsolóra. Nem értett a kerthez, a virágokat a férje ápolta, de tudta, hogy ez az öntözés ideje, s ügyetlenül, mintha valami parancsnak engedne, végigjárt az ágyások között. Csend volt, tökéletes csend, csak a víz hersegése hallatszott, ahogy átcsorgott a leveleken. Máskor ebben az órában rádió szól, most mintha megnémult volna az utca. Mikor megfordult a locsolóval, megint meglátta a macskát: ott ült a körtefa mellett, és le nem vette róla a szemét. Elviselhetetlen volt a tekintete.

Bement. Bent már villanyt kellett gyújtania. A fény azonnal Károlyt idézte: ott voltak az ebédlőasztalon az érkezési sorrendben összerakott részvéttáviratok s az előkészített levélpapír. „Ossza be magának, édesanyám, naponta három-négyre válaszoljon!” Györgyit most könnyebben elviselte, mint a fiát, Györgyi passzív volt, azt csak ki kellett szolgálni, de Károly kezében állandóan csattogott a láthatatlan ostor, s ő futott a különféle tennivalók közt, mint valami cirkuszi ló.

Itt jobban érezte magát, mint az udvaron. Ha nincs tele annyi belenevelt előítélettel, ki merte volna mondani magában, hogy nyugodtabb, mióta elmentek a gyerekei, s kettesben maradhatott a halottal, aki ezek között a falak között sokkal valóságosabb volt, mint délelőtt a ravatalozóban vagy akár a sír mélyén. A pohárszék üveges részén átlátszott komikus pohara – a halott csak nagy pohárból szeretett inni –, s a zöldes, otromba fröccsöspohár valahogy élő volt, nem tárgyszerű; majdnem személy.

Ma este már nem főz semmit. Eleget kotyvasztott ezekben a napokban. Károly azt mondta, ilyenkor jól kell táplálkozni, mert nehéz időszak vár mindenkire, s ő hajnalban kelt, futott a piacra, mert, persze, Károlynak igaza volt. Györgyi ott dobálta magát az ágyban, ő meg törte a fejét, mit tudna mégis beleimádkozni ezekben a keserves órákban. Most szemérmes örömmel gondolta el, hogy ki se néz a konyhába, lefekszik azonnal. Mintha az elmúlt időszak kimerültsége most, ma tört volna ki rajta, alig tudta felemelni a kezét.

Óriási élmény volt, hogy végre szomorú lehet.

Délelőtt a temetésen merev és nyugodt volt, még a vállát is megfeszítette, keményebben járt, mint máskülönben, mert félt Károlytól, és féltette Györgyit. Féltés és félelem közt nemigen maradt ideje arra, hogy önmagával vagy a bánatával foglalkozzék. Megfázott – állapította meg –, a torkát is érzi, a bokája megdagadt a sok rohanástól. Ha teljesen elengedné magát, még szédelegne is; ismeri ezt a különös könnyűséget a fejében, mintha az agya nem is tartoznék szervesen a koponyájához. Persze, azért most sem engedheti el magát. Ha rosszul lenne, nem volna, aki segítsen. Egyedül van, teljesen egyedül.

Csengettek. Úgy látszik, nincs vége a táviratözönnek. Ismerős jön, kétszer húzta meg a csengőt, Mucsi lesz, a postás, eleget járt ide ezekben a napokban. Átsietett a kerten. Közben bealkonyult, vastag, csillagtalan ég borult a város fölé, mintha vihar készülődnék.

A kapuban Irén állt, feketében. Tömött szatyor volt a karján, s így, ezzel a szatyros karral, megölelte és megcsókolta.

Eszébe se jutott, hogy Irén lejöhet hozzá, hogy vonatra száll a kedvéért – most végre elsírta magát erre a váratlan gyöngédségre. Testvére a régi házat jelentette, ahol felnőttek, a gyermekkor biztonságát, féktelen nevetését, a félelemnélküliséget, az erőt. Szorította Irén kövér vállát, és zokogott, az azonos vér közelsége végre feloldotta a némaságot. Iréntől nem félt, mint a fiától, őt nem kellett kímélnie, mint Györgyit – Irén két évvel volt idősebb nála, támasz és védelem.

A kaput Irén csukta be helyette – még ez is jólesett, hogy nem kényszerül ilyen apró és mégis megerőltető tevékenységre. Nénje nem sokat beszélt, a gyászjelentéseket, a gondosan kikészített levélpapírt lesöpörte az asztalról, s hogy nem kéklett a terítőn Károly listája, mindjárt természetesebbnek érződött az este. Irén kiment mosdani, a fürdőszobából kiabálta ki, hogy nem tudott hamarabb jönni, mert vizsgáztatott, muszáj volt befejeznie az érettségit. De most már itt van, itt is marad mellette, míg egy kicsit rendbe hozza. Az özvegy ernyedten hallgatta, Irénnek olyan volt a hangja, mint régen meghalt anyjuké.

A szatyorban Irén hálóingjén kívül ott volt egy szépen megtisztított csirke. Hirtelen belefacsarodott a gyomra, annyira érezte az éhséget. Irén alágyújtott a gáznak, felkészítette a vacsorát. Az özvegy csak nézte, hogy bomlik ki keze nyomán az ágynemű, hogy veri fel, rakja magasra a párnákat. „Nem ismertem igazán – gondolta –, sose szorultam még rá, nem tudtam, milyen, ha baj van. Testvérem. Irén testvérem!” „Ágyba!” – szólt rá a nénje, s ő boldogan lefeküdt. Irén, mintha tudta volna, mire van szüksége leginkább, kinyitogatta valamennyi ajtót, úgyhogy behallatszott az ágyig konyhai szöszmötölése, még az is, hogy a fürdőben ügyködik valamit. Persze. Még szombaton beáztatta a tarkát, aztán már nem került rá sor, hogy kimossa, ott ázik a ruha azóta is. Irén mos, hallik, hogy csattog ki a víz a bojlerből. Legalább nem lazulnak szét a rostok az állásban.

Nem tudta, hogy elaludt, csak akkor jött rá, mikor Irén felébresztette a vacsorával. Ágyba kapta az ételt – ünnepi érzés volt! –, nyelte a csirkét, és közben beszélt. Senki se hallgatta meg idáig, milyen volt ez az utolsó fél év. Györgyinek nem merte mondani, Károly meg azonnal leintette, mihelyt magyarázni próbálta: ne izgassa magát ezzel, most már úgyis mindegy.

Nem lett volna mindegy, most érezte csak, mennyire nem. A szók szinte magukkal mosták belőle az iszonyatot, a tehetetlen kétségbeesést, valami tompa szomorúság maradt az éles fájdalom helyén. Fél évvel ezelőtt mondta meg az orvos, hogy az ura menthetetlen, fél évig élt, nevetett, végezte napi teendőit a nagybeteg mellett úgy, hogy az észre ne vegye, mi vár rá; – annyira szeretett élni, és annyira félt a haláltól. Nem volt egy nyugodt éjjele sem, folyton a szomszéd ágyra figyelt, nem hallatszik-e valami nesz, nem jelentkeznek-e a fájdalmak, melyek elárulják a betegnek, mi készülődik. Károly a hír vétele után leutazott hozzájuk, reggel jött, este már fordult is vissza, alig pár órát lehettek együtt. A kamarában vette ki zsebéből a fájdalomcsillapítót, amely erősebb volt, mint amit az orvos felírt – ha esetleg szükség lenne rá…

„Imádkozzunk – suttogta ő –, hátha mégse csak pár kurta hét… hátha élhetne még…” „Mit imádkozzunk? – kérdezte Károly ingerülten, s a porokat betette egy zöldmázas csuporba a stelázsi tetején. – Szerencsére olyan rossz a szíve, hogy nem húzza sokáig, szegény. Minek tartaná itt anyám a szenvedésre?” Károlynak mindig igaza volt, akkor is, de ő kisomfordált mellőle a kamarából, és kinyitotta meg elcsukta a konyhacsapot. Nem bírt ránézni a fiára.

Vasárnap aztán befejeződött minden. A beteg úgy halt meg, hogy nem tudta, mi baja van, és nem szenvedett semmit; magának kívánna ilyen elmúlást; orvosi csoda volt. A porokhoz hozzá se kellett nyúlnia.

Irén ott ült az ágya melletti kisasztalnál, mártogatta a csirkezsírt, s közbeszólás nélkül hallgatta. Mikor látta, hogy a húga tányérja kiürül, elvette előle, vizet hozott neki, aztán megigazította még egyszer a párnáját, és megveregette a kezét. Nem szólt egy szót sem, ez külön jólesett most: az özvegy szerette a férjét, házasságuk legendás hírű volt a családban, irigyelték érte.

Sírdogált és feküdt a sötétben. Úgy érezte, gyerekkora óta nem volt már ilyen biztonságban. Kinn csorgott a csap, nénje mosogatott, behallatszott, ahogy a kések, villák kocódnak. Györgyi azóta otthon van, talán már alszik is, Károly bizonyosan nem haza ment, hanem az intézetbe. Sóhajtott, meg volt elégedve magával. Vigyázott Györgyikére ezekben a napokban, sőt az elmúlt negyedévben is. Csak Károly tudta, mi vár rájuk, a lány nem. Most aztán őrá vigyáz valaki: Irén eljött.

Megint aludt egy sort, s arra rezzent fel, hogy a férje ágya lenyomódik mellette. Felnézett. Sötét volt, Irén nem gyújtott villanyt, úgy feküdt mellé. Oldalra tapogatott, megtalálta Irén nagy, húsos kezét, belekapaszkodott. Irén itt van.

Hallgattak. Kinn eleredt az eső. Meleg eső esett, csak suhogása volt, éle semmi.

– Margit ott volt a temetésen? – kérdezte Irén. Fáradt lehet ő is a hosszú úttól, mert forgolódik, ásít.

Persze hogy ott volt. Csokrot hozott, piros ciniacsokrot. Mért ne lett volna? Margit a legrégibb barátnője, ismeri, mióta az eszét tudja.

– Sírt?

Sírt Sós Margit? Megpróbált visszaemlékezni, de nem tudott; nem figyelt rá. Magára figyelt, hogy el ne gyöngüljön, fel ne bosszantsa Károlyt, meg ne riassza Györgyit. Bizonyosan sírt. Margit gyakran járt ide, ők is sűrűn meglátogatták, a férje mindig azt mondta, okos, mulatságos nő. És szép is volt. Fiatalnak igazán szép volt.

– Te nem tudtad? – kérdezte Irén.

Felemelte a fejét a párna biztonságából, és a sötétben odapillantott a másik ágyba. Próbálta megérteni, mit akar a testvére, azzal a figyelemmel hallgatta, amivel Károlyt szokta kísérni, Károly érthetetlen mondatait, zavarba ejtő mozdulatát.

– Szerették egymást – mondta Irén, aztán elengedte, egy csöppet el is taszította az ujjait, mint valaha gyerekkorukban. Jel volt, ősrégi jel a múltból: „Most aztán aludjál!” – Tudta az egész família.

Az özvegy hátradőlt. Kinn egyre jobban suhogott a zápor, és most a macska is megszólalt. Ázik a macska, panaszkodik, hogy nem eresztik be. Lelépett az ágyról, megkereste a papucsát, kiment. Az állat besurrant az ajtórésen, rázta a lábát, leült, aztán megint ráemelte a szemét. Az özvegy visszament a hálószobába, a macska a nyomában. Gyomra feszes volt, kemény, mintha minden harapásnyi hús, amit lenyelt, külön-külön helyezkednék el benne. Irén már aludt. Szenvedéllyel, gyorsan hányta-vetette magát álmában, a paplant is lelökte, mint gyerekkorukban annyiszor. Az özvegy felemelte a takarót, visszaegyengette rá, aztán az ablakhoz ment, és a párkányra könyökölt. A macska odafente magát a bokájához. Nem vette észre, nézte a kertet. Nem látott semmit, zuhogott az eső.