A hírnök

Fájdalmai sose voltak, onnan vette észre, hogy aznap valamivel erősebb, hogy gondolatai nem szakadoztak el, egymásba kapcsolódtak, mint régen. Hetek óta úgy élt párnái és orvosságai között, akár egy vén halász egy különös, szenvedélyes folyó partján, olykor aláeresztette a kezét valami síkos, fényes víznek, csontig apadt ujjai között egyetlen pillanatra megakadt egy gondolat, aztán a gyönge mozdulat nem tudta tartani, elejtette a rezgő, lebegő fogalmakat, azok tovaúsztak, mint a hal, egy másodperc múlva már csak azt tudta, eszébe jutott valami, azt már nem, mi volt az. Most észrevette a virágot az éjjeliszekrényen, megpróbálta megérinteni, ám keze nem engedelmeskedett, hát csak még jobban megnézte, el is mosolyodott, s a súlyos virágfejek láttán az emlékezés egyszeriben visszahozta hajdani, gyerekkori kertjüket, a földszagot, a locsoló permetének parányi neszét, azt az egész réges-régen elsüllyedt világot, amelyben szülei és testvérei éltek, bolthajtásos, minden évben újból vakító fehérre meszelt vastag falak árnyékában. Rózsáik híresek voltak, minden vendéget megajándékoztak belőlük nyílás idején, a kertészolló, amellyel lemetszették, mindig nyikkant egy cseppet, mintha a virág helyett ő panaszkodnék, hogy utat nyit száraival az enyészetnek. Virág, kertillat, enyészet…

Megrezzent a feje, mintha tiltakozni akarna valami ellen. Anyanyelvének egyes szavai egészséges korában is riasztották, voltaképpen azóta, amióta tudatosan használta szókincsét. Képzelőtehetsége élénk volt, az enyészet szót férgesnek érzékelte, és számára szaga is volt a szónak, könnyű, lilás tömjénillata, és hasított is volt valamiképpen, hullámos sziromgerezdekre hasogatott, mint a krizantém. Iszonyúan félt a haláltól.

Komikus, hogy egy szó ilyen rossz hatással lehet rá, elvégre mi köze neki az ilyen búsító fogalmakhoz. Nem először beteg életében. Az orvos megígérte, hogy hamarosan rendbe hozzák, azt a pár hetes kórházi kezelést, ami rá vár, könnyen kibírja. Ha komoly baja volna, csak jelezné valami, elsősorban a férje magatartása, de Kálmán nyugodt. Az orvos arca is derűs volt, mikor kimondta a határozatot, hogy kórházba viteti egy időre. Ha a legcsekélyebb aggodalomra ok volna, másképpen viselkednének, hazahívnák külföldről a fiát. De hát erről nem is esett szó. Ez megnyugtatta.

Hát akkor most várják a mentőket. Még sose vitték hordágyon, buta érzés lesz, Kálmán csomagol, könyvet keres neki a könyvszekrényben. Most egészen tiszta volt a feje, jobban is látott, mint az elmúlt napokban, amikor majdnem mindig álmos volt, s a tárgyak valahogy ködön át jelentkeztek. A férje háttal állt az ágynak, keze ott tétovázott a könyvsorok előtt. Megérezte, hogy nézi, hátrafordult, rámosolygott, aztán kihúzott a könyvek közül egy háromkötetes regényt. Az öregasszony behunyta a szemét, azt érezte, ha valami vékony kötetkét adnának vele, megijedne.

Fura, mennyi volt ma a látogató. Ahogy az orvos elment, egymásnak adták a kilincset. Először Béla jött, a veje, s elundorította, soha még nagy ünnepeken se engedte, hogy megcsókolja, mert mindig borszagú a szája, fuj, iszákos. Szegény Sári, egy ilyen semmirevaló vette el. Mire észrevette, már ott is volt a bajusza a homlokán. Biztosan részeg volt, az ilyen már kora reggel iszik. Aztán a lánya érkezett meg, annak ki volt sírva a szeme, érthető, ilyen férj mellett. S még védi, nem átallja azt mondani egyre, hogy ő azért boldog, hogy szereti ezt a részegest. Szépen. Ha olyan boldog, akkor mért peregtek most is a könnyei? Sose volt sírós, míg otthon élt. Most bezzeg megtanulta. Ennek a Sárinak még a fia se szerez örömet, micsoda sótlan kamasz ez az egyetlen unoka, beállít ebéd után, leül mellé, néz rá, meg se mukkan, játszik az ujjaival. Más fiú locsog, elmondja, mi volt az iskolában, ez csak nyel, olyan, mint az apja, az ádámcsutkája is olyan undok, szögletes, és nem szólna, pedig milyen szívesen hallgatná az iskolai mókákat. Ez a fiú nem volt mindig ilyen buta. Mikor megkérdezte, mit hallgat annyira, mi baja, Sári felelt a gyerek helyett, elfulladt a hangja, úgy iparkodott mentegetni, hogy rosszul felelt szegény. Az meg csak hallgatott, nyelt, anyjától örökölt kék szeme megtelt könnyel. No persze, ha rosszul felelt, bőghet is. Kezével éri a vizsgát, s nem tanul. Felelőtlen, mint az apja.

A zaj megrémítette, alig kapott lélegzetet, úgy nekilódult a szíve. Kálmán leguggolt a könyvszekrény elé, összeszedte a leejtett könyveket. Milyen ügyetlen szegény, milyen tehetetlen. „Drágám – gondolta az öregasszony –, hetek óta velem bajlódik, kiszolgál, fáradtak az ujjai. Nem való neki ez a sok munka, elmúlt már hetven. Sári dolgozik, sose tudta felváltani az ápolásban, milyen kimerült lehet. És hátha beteg ő is, csak nem mondja.” A gondolat, hogy a férje beteg, esetleg komolyan beteg, s hogy egyszer nem lesz, eltüntetik előle a gyűlöletes fogalmak, amelyeket az öregasszony még magában sem akart soha kimondani, úgy elrémítette, hogy nyirkos lett a homloka, a tenyere. A férje akkor már ott volt mellette, melléült, beszélt hozzá. Lassan megnyugodott, érezte ujjaival, hogy Kálmán keze hideg. Akkor nem lázas, csak kimerült. Majd pihen, míg őt a kórházban rendbe hozzák.

Onnan jött rá, hogy elszenderült, hogy költögették. Könnyen, derülten ébredt, teljesen frissnek érezte magát, tudta, azért kell felébrednie, mert megjött érte a kocsi. Nem riasztotta a gondolat, inkább örült, vágyott a gyógyulásra, illedelmesen, hangosan köszönt a két mentőnek. Sári papírokat rakosgatott, a férje hozta a koffert, őt meg a mentők kinyalábolták az ágyból, takaróba göngyölték, és ráfektették a hordágyra. Egyszerre teljesen valószínűtlen lett a szobakép, a földről a plafon valahogy távolabbnak látszott, mint reálisan, a bútorok torzak lettek, óriásiak. Sárinak a szoknyája alá látott, ettől elborzadt, szégyenletes élmény volt, természetellenes.

Vitték. Most megint rendkívül gyöngének érezte magát, majdnem lebegőnek, szinte úgy képzelte, nincs is a hordágyon, csak felette, s valami különös nehézkedés megtartja bebónyált testét a levegőben. A hangok megint sajátságosan élesek és magasak lettek, mint néhányszor betegsége alatt, mintha nem is emberek beszélgetését hallgatná. Fémesek voltak a szavak, és visszhangoztak is.

– Ez hány szoba? – kérdezte az egyik mentő.

– Hány szoba, hány szoba? – mondta utána a visszhang.

– Három – felelte Sári hangja. Az is más volt, mintha énekelt volna. Ő is mondani akarta, hogy három, de nem volt rá idő. A hordágy kicsúszott az előszobáig, s elindult lefelé a lépcsőkön.

– Öt családom van, egy lyukban lakom – mondta a mentő. (Lakom, lakom, lakom – mondta a visszhang.) – Itt hagynám a címemet. (Címemet, címemet, címemet.)

Szemhéja felnyílt, mintha felrántották volna. Sári két kezét a szájára tapasztotta, mintha vissza akarná fogni a szavakat, amelyek ki akarnak törni a torkából. Most a másik mentő is megszólalt, de kurta indulatszavának nem volt visszhangja már, fémes csengése sem, olyan volt, mint a rendes emberi beszéd. „Na” – mondta zavartan és gorombán, és társa, az ötcsaládos, lesütötte a szemét, és rántott egyet a vállán.

Kálmán mindig megérezte, mit szeretne, most is leeresztette a jobbját, s odaengedte az öregasszony ujjainak. Szorítást érzett, szelídebbet, mint mikor egy csecsemő megfog valamit. Az utcai kapu két szárnyát kinyitották, kint már meggyűltek az emberek. Egy nő közel hajolt a hordágyhoz, aztán visszakapta a fejét, és minden érzelem nélkül azt mondta: „Öregasszony. Sír.”