Lengyelek

Fogta a bevásárlókosarat, át akart futni a fűszereshez. A lakást bezárta, és a gyereket kint hagyta a kertben. Míg ment, visszapillantott rá: látta, hogy a kerti csap mellett guggol, és a kavicsokat bámulja a csap körül meggyűlt kis tócsa fenekén. Szerette volna magával vinni – mindig mindenhova szerette volna magával vinni, mióta megszületett –, de nem lehetett: a fűszeres kutyája egész nap kint aludt a kövön a bolt mellett, és a gyermek iszonyodott a kutyáktól. Majd meglesz addig az öt percig, míg átszalad az erdei ösvényen, és bevásárol. Nem akarta a lakásba csukni, pedig nyugodtan megtehette volna: a gyermek nem nyúlt semmihez, gyűlölte a gyufát, a villogó tárgyakat sem szerette, ollót, kést nem akart megfogni, sírt, mikor enni tanították. De nem lett volna jó érzés arra gondolni, hogy bezárta a négy fal közé. Nem mintha történhetnék valami – ugyan mi történnék. Csak hát… Térül-fordul, tíz perc múlva itt van mellette.

A gyermek nem vette észre, hogy kiment, ennek örült. Ha szerencséje lesz, nem is fogja megtudni, hogy odajárt. Emilnek nyilván igaza van, keményebbnek kellene nevelnie, rákényszeríteni a kezét a kutya bundájára, hogy megszokja, megismerje: idegenek között hagyni, vágni előtte az ollóval. Emil jól látja, ő a gyönge. Talán azért nem szereti a sógorát, mert mindig igaza van.

A férje hamarabb meghalt, mintsem a gyermek világra jött volna, egyebe sincs, csak ez a kisfiú. Agyonkényezteti, tudja ő. Majd ha megerősödik, ha idősebb lesz, okosabban szoktatja. Míg iskolába nem kerül, és egyedül az övé, addig minden történjék csak úgy körülötte, ahogy kívánja. Legalább ez az első néhány éve legyen zavartalan, fényes.

Sütött a nap, a fenyőfák törzse szinte párolgott. Sietve lépegetett, egyszer meg is állt, hátrafigyelt, nem sír-e a gyermek, vagy nem szól-e utána. Nem hallott semmit. Játszik. Mire ráeszmél, hogy egyedül hagyta, meg is hozza a lisztet. Kilépni a házból nem mer egyedül, nem kell attól tartania, hogy utánafut. Vásárolni muszáj. Igaz, hogy az országot nem érinti a háború, de az ember semmit sem tud előre. Élelmiszert kell gyűjteni. Legfeljebb feleslegesen óvatos. Boldogtalan lengyelek!

A villanegyed, ahol lakott, a város menti erdő peremén kezdődött: ahogy ritkulni kezdtek a fák, meglátta a villamossíneket. Milyen jó, hogy az ő házuk beljebb fekszik, a műút mentén, ott csak autó jár, elsurrog, nyoma vész. Nem szeretné ezt a csörömpölő villamoszajt, a gyermek az éles hangoktól is fél, felsír, összerezzen. Meglátta a fűszeres boltját, a kutya kint nyújtózott a napon. Lánykorában nagyon szerette a kutyákat, most szinte maga is meglepődött, mennyire csak a gyermek szemével tud látni már: undorodott még csak rá is tekinteni.

A gyermek közben halmot rakott a kavicsokból. Dúdolt a munka mellé, egyhangon dúdolt, időnként fel-felpillantott, elnézte a gesztenyefák rozsdálló levelét. Egy gesztenye melléje koppant, ettől megijedt, felugrott, nem merte felvenni, csak nézte, aztán elindult a kerítés felé, minél távolabb a lehullott valamitől. Hívni akarta az anyját, de aztán mégse tette: a gyermek nem szeretett beszélni, ritkán is szólalt meg, ha tehette, még most, hároméves korában is inkább jelekkel fejezte ki, amit akart. Nem látta az anyját, de az imént etette meg a konyhában: nyilván a konyhában van.

Ekkor állt meg a kocsi.

El akart futni a rácstól, de a tócsa mellett a csapnál, a házhoz vivő úton ott volt az a valami, hát mégsem ment el a kerítéstől, hanem bámulta a kocsit. Ilyet még sose látott. Az autó csupa sár volt, mintha két kocsi állt volna a házuk előtt, s az egyik, a fekete, ott ült volna egy szürke sárkocsi közepében. A gyermek nem tudta elfordítani róla a pillantását, sose látott még ilyen kocsiban kocsit.

Az autó ajtaja megnyílt. Most kiszállnak, bemutogatnak rá, azt kiáltják: „Hogy hívnak, kisfiú?” Ha szólnak hozzá, elszalad. A gyepen fut át, akkor nem látja azt, ami lepottyant.

Nem szólt hozzá senki, pedig az autó hozzájuk jött.

A sofőrülésről egy férfi szállt ki, két nő jött utána, az egyik sárga hajú volt, a másik fehér. A fehér kezében valami ház; a gyermek sose látott kalitkát, nem tudta, mit hoz az öregasszony, de a madaraktól nem félt, hát csak bámulta a rácson át, és nézte a sárga szárnyakat. Fura madár volt, csendesebb az ittenieknél, nem ugrált és nem beszélt, feküdt az oldalán. Az idegenek megálltak a rács túlsó felén, és nézték a gyereket.

A férfi feléje fordult, és most már mondott neki valamit. Érthetetlen hebegés volt, puha, bolond beszéd. Mint mikor anya szól hozzá: Szva-szve-ve nyenyenye. Halkan beszélt, majdnem suttogott. A gyermek nem moccant. Most a sárga fejű is megszólalt, rázta a haját, valamit hadart. Ezt már nem szerette, csak a férfit. A férfi lágyan szólt, a sárga fejű élesen. A férfi lehajolt, összedörzsölte a tenyerét, aztán az arcához emelte, és azt is dörzsölgetni kezdte. Poharat formált az ujjaiból, kortyolt belőle. „Szomjas” – gondolta a gyermek. Életében először érzett bizalmat valaki iránt, aki nem az anyja. Hátrapillantott a kerti csapra, mutatta a szemével, merre van a víz. A férfi követte a pillantását, megfogta az öregasszony karját, és benyitott az ajtón. Mindhárman beléptek.

A gyermek ment utánuk, mintha hívták volna. Felnézett a férfi arcába, nem olvasott ki belőle semmit, mintha nem is arc lett volna a nyaka felett, csak valami játék: két golyószem, fűzfaseprű haj. Haladtában félrerúgta a gesztenyét, ennek nagyon örült a gyermek, mert a valami eltűnt a fűben.

A sárga hajúnál üveg volt, sok üveg. Valamennyit megtöltötte vízzel, aztán mindenki megmosta az arcát meg a kezét a csap alatt, és ivott a tenyeréből. Az öregasszony nehezen hajolt le, nyögött. A sárga hajú körülnézett a kertben, meglátta a rózsákat, odafutott az egyikhez, ráhajolt, elkezdett csorogni a könnye. A férfi rászólt. Megint mintha az anyja beszélne – gondolta a gyermek. Szva-szve-ve nyenyenye. Értette, mit mond, úgy értette, mintha az ő anyanyelvén szólt volna: „Hagyd azt a rózsát, ne sírjál, sietnünk kell!” Az öregasszony, akinek csupa por volt a kalapja, nagy kínnal letérdelt, benyúlt a vasház ajtaján, kiemelte a madarat, megcsókolta, letette a fűre, aztán ránézett a gyerekre. A kisfiú elmosolyodott. „Köszönöm – mondta a szemével, és a kezét is felemelte az idegenek felé –, nagyon köszönöm, öregasszony, hogy nekem adtad. Mindig szerettem a madarakat.”

Mikor kimentek, a férfi megcirógatta a fejét. Emil bácsit gyűlölte, minden idegentől félt, de ezt az érintést eltűrte, jólesett neki. A férfi sóhajtott. Lehajolt hozzá, felkapta, a gyermek pillái rezegtek. Látta, más gyerekekkel hogy csinálják ugyanezt, sosem engedte volna – most szinte beleszédült a jó érzésbe. Az idegen feldobta, aztán elkapta, a gyermek azt hitte, a fejével éri a napot. Mikor megint a földön állt, felnyögött, olyan heves vágy fogta el, hogy még egyszer magasra emeljék, de akkor a férfi már ott volt az autónál. Szva-szve-ve nyenyenye megint. Most megköszönte a vizet. A sárga hajú még egyszer visszarohant, magához tépte a rózsabokrot, melléhez szorította, beleharapott az egyik bimbóba. A gyermek behunyta a szemét. Mire felnézett, érezte a szelet, amit az idegen nő szoknyája vert; a sárga hajú elfutott mellette, az öregasszony fehér arca megvillant, a férfi odaintett neki, a kocsi tovatűnt.

Az anyja, mikor hazafelé sietett, át-átcserélte karján a kosarat. Nehéz volt a kosár, többet vásárolt, mint tervezte. „Nem látott még menekülőt? – kérdezte a fűszeres. – Tele a város velük. Futnak az istenadták.” Még hallani se szerette. Csak már otthon lenne! Valami dalt dünnyögött, cipelte a lisztet meg a cukrot hazafelé.

Messziről meghallotta a gyermek sírását, s akkor rohanni kezdett. A fia a kerti csapnál állt, lábánál – teljesen érthetetlen módon – egy kalitka, a gyepen egy döglött kanári. A gyermek azt nézte, afelé mutogatott, és mindent túlharsogva, soha nem látott, eliszonyodott arccal, üvöltve sírt.