A mosolygó Bacchus

Az utca, ahol lakott, szűk volt, emeletes házai szinte egymásra borultak tetőikkel, csak egy csíknyi ég villant elő közöttük. A város legrégibb pontján feküdt: itt mindig éltek emberek, amióta csak Pest település volt.

„Nem valami egészséges környék ez” – jutott eszébe néha, ha kiszállt a kocsijából, s körbepillantott. De azért nem tudta volna rászánni magát, hogy változtasson a lakásán: ebben a házban született, itt volt fiatal, itt lett vegyész, innen haltak ki mellőle a szülei, s ide hozta Máriát is.

Mária emléke oly halvány volt már, mintha sose lett volna a felesége, pedig az asszony alig négy esztendeje volt halott. A tudat, hogy Mária nincs, nem bántotta, nem is riasztotta különösebben. Megszokta.

A vegyész sose volt elfogult nőmunkatársai iránt, intézetében sok kiváló kollégája nő volt, s ha rájuk nézett, eszébe se jutott, hogy kételkedjék munkájuk minőségében vagy képességeikben. Kora ifjúságában sokat kísérte szüleit külföldi utazásaikon, bejárta az országokat, amelyekben a nőemancipáció hamarabb kivívta eredményeit, amellett saját családja példája is leszoktatta az előítéletekről: a vegyésznek apja-anyja kémikus volt.

Máriát félreértésből vette el, s mikor rájött, mekkorát tévedett, nem is annyira rá haragudott, mint saját magára.

A lány az intézetében dolgozott, meghatóan fiatal volt, és látszólag rendkívül érdekelte a kémia. Fel ugyan nem fedezett semmit, de mindent ügyesen a keze alá tudott készíteni, csendes volt, figyelmes, csupa báj: mikor érezni kezdte, hogy komolyan vonzódik hozzá, meg volt győződve, nem választhatna jobban. Úgy gondolta, ha az ember jól benne van már a negyvenben, helyes, ha kellő megfontolás és válogatás után megnősül, nyilván még szabadabban, még több energiával dolgozik majd házas korában. Elvette a lányt.

Mihelyt összeházasodtak, új állást szerzett neki: mindketten érezték, nem szerencsés, ha valaki a főnökének a felesége. Mária addig dolgozott a másik tudományos intézménynél, míg észre nem vette, hogy teherben van, aztán azonnal otthagyta a munkáját, hozzájárulással kilépett, és átalakult háziasszonnyá. Néha mulatott rajta, mikor újra meg újra tapasztalnia kellett, milyen alapvetően nem szereti a felesége a tudományos munkát, s milyen ősi módon nem igaz, amit lánykorában csinált. Asszonyfejjel már leplezetlenül unatkozott, ha kémiáról esett szó, a vegyész nem is igen terhelte intézeti történeteivel. „Van egy kiváló házvezetőnőm, akivel viszonyom van” – gondolta, ha nem is igazán jókedvűen.

Mikor egy jelentéktelen és jól sikerült vakbélműtét után váratlanul meghalt, riadtan érezte, hogy voltaképpen nem is ragaszkodott hozzá különösebben, s csak felületesen tudta viszonozni az asszony érzelmét. Mert Mária szerette őt, afelől sose volt kétsége, csak hát nem jól, sután. Bele akart szólni a zoknija színébe, azzal gyötörte, mit kívánna vasárnapi ebédnek, unszolta, hagyja már abba a munkáját, sétáljon egyet, néha meg eldugdosta a cigarettáit. Régimódian szerette, értelem nélkül, hát meggyászolta és elfelejtette. Nősülésre nem gondolt többé. Volt rengeteg barátja, nő, férfi vegyesen – a vegyész nem volt emberkerülő, sőt! –, eljárt hozzájuk, mikor csak tehette, vagy ő invitált magához társaságot, egyemeletes, fura kis házába, zenét hallgatni, amit imádott. Viszonyai lazák voltak, kellemesek, megfelelő szabadságot hagytak a számára. A vegyész elégedett volt, vidám.

Csak eggyel nem számolt: hogy a lányát úgy fogja szeretni, ahogy. Naivul és fegyelmezetlenül, ahogy őt valamikor a felesége szerette.

Lányához mindjárt megszületésétől fogva szenvedélyesen ragaszkodott, elragadtatva bámulta formás kis fejét, kecses tagjait. Ajándékairól sose feledkezett meg, sírása feldúlta, betegsége megzavarta a munkában. Mária temetése napján tudott szakcikket olvasni, mikor a kislány véresre ütötte a térdét, nem. A vegyész rájött, hogy életében először rabja lett valami érzelemnek, amely erősebb nála, s még örült is neki, mintha ezzel a szenvedéllyel közelebb került volna embertársaihoz.

Maricát Gertrúd nevelte.

Mikor Mária meghalt, s ő gondolatban sorba szedte számtalan rokonát, hirtelen eszébe jutott anyja húga, és úgy érezte, megtalálta a megoldást. Gertrúdot mindig nagyra becsülte, mert sose gyötörte semmivel, nem kért tőle protekciót, nem hívta meg névnapra, s voltaképpen nem is igen akarta tartani vele a rokonságot. Gertrúd is özvegy volt, a nyugdíjából élt, évtizedeken át óvónősködött, amellett, emlékezete szerint, se bigott nem volt, sem reakciós, újságot rendszeresen olvasott, s mindig tudta, mi történik a világban. A vegyész legszuggesztívebb gyerekkori élményei közé tartozott, hogy Gertrúd óvodájában jár látogatóban az anyjával, a kisfiúk-kislányok valami együgyű táncot táncolnak, ő olyan négyévesforma, boldogtalanul és sóvárogva áll az idegen gyerekek között, s várja, hogy Gertrúd őt is táncba intse, de nem teszi, nem teszi…

Gertrúd férje tanító volt, akkortájt halt meg, mikor ő az állami nagydíjat kapta. Gertrúd nem kért pénzt temetésre, és ha nem hívta, sose jelentkezett semmiért. Egyszer nagybeteg lett, a vegyész véletlenül tudta meg, hogy kórházban fekszik. Minden rokona, hasonló helyzetben, rá hivatkozott volna a kezelőorvosa előtt, Gertrúd nem említette, ki az unokaöccse. Mikor meglátogatta, kelletlenül nézett rá, azt mondta: „Nincs neked időd erre, ne mászkálj a kórházba, majd rendbe hoznak. Nem ölik meg a nyugdíjasokat protekció nélkül sem.”

Ajánlatát, hogy vegye át a háztartás vezetését, és nevelje fel Maricát, mozdulatlan arccal hallgatta. Nem adott azonnal választ, s beletelt néhány nap, míg közölte, nincs ellenére az ötlet, de az első időben még fenn szeretné tartani a maga külön lakását is. Hátha az derül ki, hogy nem férnek meg egymással. Józanul és tárgyilagosan fogadta unokaöccse kikötését is, az egyetlent, amelynek teljesítéséhez a férfi az állás lehetőségét kötötte.

– Még valami – mondta a vegyész beszélgetésük végén. – Nyilván nem esik majd nehezedre, hiszen olyan okos vagy.

Gertrúd ráncos arca figyelt.

– Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted.

Gertrúd értette.

– És aztán gondolni kell az iskolára is. Nem szeretném, ha otthon mást hallana, mint amit ott fog.

– Materialistának neveljem? – kérdezte Gertrúd.

Különös volt a szó öreg szájából, egy alig egyesztendős gyerekkel kapcsolatosan.

– Annak – felelte a vegyész egy cseppet ingerülten.

– Te rendelkezel – mondta Gertrúd, és felállt, karjára vette szokatlanul nagy, bőröndszerű retiküljét. Körülnézett a szobában, ahol beszélgetésük lefolyt, ritkán fordult meg unokaöccse házában. Kipillantott a nyitott ablakon is. Alig tízméternyire tőle ott sárgult a szemközti ház homlokzata, egy háromemeletes, kecses épület, melynek tetején egy Bacchus-szobor állt, pupillátlan kőszemében derű, csigás száján tündöklő mosolygás. Bacchus meztelen volt, némileg nyomorék is, illedelmes fügefalevelét lesodorta a háború, fél karja könyökből hiányzott. A vegyész, mint a zenét, a képzőművészetet is szerette, s mindennap megújuló öröm volt a számára, hogy felkeléskor-lefekvéskor Bacchus arcába pillanthatott. A derű és a szépség nevetett be nappal-éjjel az ablakain, az arc édes harmóniája elfeledtette az isten csonkaságát.

– Innen mindig el kell vinni sétálni a gyereket – mondta Gertrúd. – Nincs itt elég levegő.

A vegyész nem bánta meg választását.

Gertrúd tiszta volt, tapintatos, értelmes, pontosan követte utasításait. A gyerek teljes közönnyel figyelte az időváltozás zajosabb jelenségeit, sötét szobában hált, egyedül, láthatólag eszébe se jutott, hogy lehet valami rettegnivaló is a homályban. Estéje, ha aludni tért, nem az őrangyal emlegetésével zárult: megfürdött, aztán beballagott az apjához, kezet rázott vele, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. A vegyész imádta.

Gertrúdban az volt a különös, hogy ahogy az évek teltek, semmivel se lett melegebb a viszony kettőjük között: az öregasszonynak láthatólag éppúgy nem volt természete a családiaskodás, mint az öccsének. A kislány viszont ragaszkodott Gertrúdhoz, s mikor nagyobbacska lett, a dac és ellenállás pedagógiai időszakában egyedül Gertrúdnak engedelmeskedett a házban.

A takarítónő sokszor panaszolta, hogy nem bír a gyerekkel, ha Gertrúd nincs otthon, s maga is megfigyelte (legtöbbször a játszótéren, ahová rendszeresen elkísérte a lányát vasárnaponként), hogy Marica se kérésre, se szemrehányásra nem akar leszállni a hintáról, vagy mást is odaengedni a homokjátékához, míg meg nem látja Gertrúd figyelő tekintetét. Ez elbúsította. A kislány, aki élete középpontja volt, mikor vad kedve úgy tartotta, vele is szembeszállt, s ha békét kívánt és csendet, szégyenszemre neki is Gertrúdot kellett segítségül hívnia. Nagynénje sose kiabált, csak suttogott valamit, s Marica indulata tüstént kialudt, puha ajkai remegni kezdtek.

Gertrúd minden esztendőben akkor ment szabadságra, mikor az öccse.

A vegyész várta ezeket a heteket. Ilyenkor maga látta el a lányát, s a vele való rendszeres foglalkozás jobban felüdítette, mint bármilyen nyaralás.

Marica ötödik születésnapján is ketten voltak, Gertrúd elutazott, s a háztartást Katára hagyta, a takarítónőre.

A kislány júniusban született, ilyenkor különösen élvezetes volt minden séta. A vegyész szerette a lődörgést, szerette a villamosozást is: a gyereknek mozgás kell és emberi közelség, tanította Gertrúd, hát gyalog járt vele, vagy valami járműre szállt, nem kérte az autóját. Kószáltak a Belvárosban.

A Fájdalmas Szűz temploma előtt mindig szívesen sétált, szerette az olaszos terecskét, a Madonna márványszobrát. Most is megállt a szokatlanul sikerült alkotás előtt, s megint megcsodálta a még mindig ifjú, csupa bánat arcot s a gyöngéd térdeken a holtak szigorú titokzatosságában elhanyatló Krisztust. A gyerek ujjai megrándultak a kezében. Nem tudta kimondani, amit akart, nem tudta felhívni a gyerek figyelmét arra, hogy amit lát, az szép, Marica elfordította a fejét, s valami különös, majdnem riasztó szenvedéllyel húzni kezdte, el a szobortól.

„Még korai – gondolta a férfi. – Az esztétikum felfogásához talán érettebbnek kell lennie. Remélhetőleg lesz érzéke a művészetek iránt, kár volna, ha ez kimaradna az életéből.”

Kimentek a Farkasrétre is, a temetőbe. A vegyész nem szerette a halottak napi nyüzsgést, a novemberi gyertyafényeket, Mária sírját a család azon a napon látogatta, amelyen az asszony életet adott Maricának: léte legfontosabb dátumán. A gyerek kedvetlen volt, s mihelyt a kriptákat megpillantotta az ötvenkilencesből a kerítésen át, egy bogárkát kezdett üldözni a villamosablak párkányán, természetellenes, majdnem színlelt figyelemmel. Tavaly, mikor idehozták, élvezte az emlékműveket, apját kicsit még feszélyezte is túláradó kedve, ahogy sikongatott a sírok között, s a gyász nemtőire, angyalaira mutogatva nem tudott betelni a látottakkal: mennyi kőnéni! Hova lett ez az önfeledtség belőle? Riasztja ezt a gyereket a halál közelléte, felfogná, merre jár? De hát mit tudhat Marica a halálról?

Mikor Máriához értek, a vegyész szemét elfutotta a könny. Ebben a percben forrón szerette a feleségét, rettenetes igazságtalanságnak érezte, hogy itt feküdjék, alig huszonöt évesen a föld alatt, és ne lássa sem őt, sem a lányát. „Szervusz!” – köszönt neki gondolatban nagyobb melegséggel, mint bármikor életében. Marica komolyan állt a csupasz, monumentális téglalap előtt, a betűket nézte, amelyeket nem tudott elolvasni.

– Köszönj anyukának! – szaladt ki a vegyész száján, s mindjárt iszonyúan meg is szégyellte magát, hogy a pillanat hangulata így erőt vett rajta.

A kék szem pillantása megállt rajta.

– Nem köszönök, mert nem él. Nem hallja.

„Nem a halál – gondolta a férfi. – Gertrúd okos és engedelmes. Nem a holtak közelsége zavarta meg. De mi?”

Villamosra szállt vele megint. Most nem kellett rábeszélnie, hogy üljön rendesen, melléhúzódott, és megfogta a zakója szélét. Tavaly, ahogy beszálltak, azonnal feltérdepelt, önfeledten bámulta a sírkőraktárat, választott magának síremléket, és választott Gertrúdnak és az apjának is. Soha, mióta megszületett, nem érezte ilyen közelvalónak, ilyen egy vér-egy húsnak önmagával. Megköszörülte a torkát zavarában.

Otthon Kata karalábét főzött, és Marica nem akarta megenni.

Tanácstalan volt, sajnálta a kislányt. Hát ha nem eszi szívesen a karalábét, nem kell többé főzni. Kap valami vitamint, amely egyenlő értékű azzal a nyavalyás főzelékkel. És egyáltalán: születésnapja van, ilyenkor minden gyereknek a kedvenc ételeit főzik. Micsoda komédia!

Kata bejött, megigazította Marica székét, meglátta az érintetlen tányért.

– Tessék megenni! – mondta Kata.

A gyerek leugrott, odamenekült az apjához. A vegyész érezte, hogy ver a szíve.

– Ülj vissza, Marica!

A kis test megfeszült.

– Ülj vissza és egyél!

Mekkora könnycseppek abban a kerek szemben! Az isten verje meg ezt a karalábét, hát van a világnak olyan főzeléke, amely miatt így meg kell ríkatni egy gyereket?

– Ha sírsz, tudod, mi lesz!

Marica visszasomfordált a székéhez, feltornászta magát. A vegyész elképedve nézte. „Ha sírsz, tudod, mi lesz!” De hát mi? Mi lehet? Nincs krampusz, sárkány, tisztítótűz, ezt a gyereket sose verték meg, ezt érvekkel, magyarázatokkal nevelik, türelmesen, józanul.

A kislány a tányérba bámult.

– Felvenni a villát! Ha nem eszed meg…

Marica undorodva nyelte a karalábéfőzeléket, keze-arca nedves volt a könnyektől. Kata nekidőlt a tálalónak, megvárta, míg a tányérka kiürül, adott a gyereknek epret. A vegyész belepirult a szégyenbe: Katának pár mondattal sikerült elérnie, amit neki semmi kéréssel sem. Marica azt mondta: „Egészségére!”, s mehetett játszani. Rosszkedvűen nézett utána. Kata szedte az asztalt, ki-kitekintett az ablakon, gyönyörű nyári délután volt még az ő utcájukban is, a csíknyi ég sötétkék, villogó. A szemközti ház frissen renovált homlokzata szórta a fényt. Kijavították a szobrot is, ott állt, immár épen: ifjan és gyönyörűen nevetett be a szobájukba.

– Borzasztóan fél tőle – mondta Kata, és tálcára szedte a poharakat. – Megmondtam Gertrúd néninek, árulja el, mivel tartja kordában, különben nem maradok vele, nem engedelmeskedik ez senkinek; amilyen kicsi, olyan nagy természete van. Hát így kivallotta.

Rámeredt. Kata Bacchus felé bökött az állával.

– Az a réme, ni, az a szobor.

Kiszáradt a szája.

– Csudára retteg attól a pucértól! Minden kőbálványtól fél, mióta Gertrúd néni azt mondta neki, hogy emez itt egész nap benéz ide, mindent lát, és ha rosszalkodik, elintézi. Ha evvel ijesztjük, mindjárt kezes.

A görög isten ott állt a ház oromzatán, napverte arcán időtlen boldogság. A vegyész nehezen állt fel, lassan is ment ki, mintha beteg volna. „Csaló – gondolta, míg lépegetett. – Áruló. Hitvány. Mit csináljak? Mit lehet most csinálni? Marica. Kicsikém. Mindenem.”

Letérdelt a gyerekszobában, a lánya mellé. Marica rakta a kockáit, háttal guggolt az ablaknak.

– Bocsáss meg! – mondta a vegyész, és magához szorította. Marica nem értette a szavait, de érezte, hogy valami rendkívüli indulat fűti, hát odasimult hozzá egészen.

– Bocsáss meg – mondta az apja megint –, te kis nyomorult, te szerencsétlen! – Csókolta, ahol érte, aztán eltolta magától, és megnézte jól, mintha ma látná először. A gyermek gyanútlan szeméből visszanézett rá az emberiség.