Teréz

Teréz úgy halt meg, ahogy élt: tapintatosan.

Eleinte észre se vette, mi történt, mosolygott rajta, hogy itt hever mellette, annyira szokatlan jelenség volt a lustálkodó Teréz, aki elaludt. Várt is egy darabig, csak aztán érintette meg, s előre mulatott rajta, mint pironkodik majd, ha ráeszmél, hogy ezen a reggelen nem ő ébresztette fel a férjét, hanem maga szorult ébresztésre, s a reggeli kávé sincs sehol. A csepp lazaság, a mindennapi rend váratlan megbolydulása olyan vidámmá tette a kis öregurat, mintha hirtelen valami új, vonzó vonást fedezett volna fel Teréz annyi ideje ismert arcán vagy egyéniségében. Komikus gondolat volt, hogy Teréz álomszuszék, nevetett, mikor megrázta a vállát, még akkor is, mikor ráhajolt, hogy megnézze, miért nem moccan hát. Amikor már látta az öregasszony arcát, amelyen olyan félreérthetetlenül rajta volt a halál érintése, mintha már réges-régen elhagyta volna az élők világát, nem csak néhány negyedórája, nem akart hinni a megváltozott szájnak, orrnak, nyitott szemnek, magára hajította a köntösét, és kirohant a lakásból. Most elfelejtette, hogy gyönge és reumás, hogy olykor szabálytalanul ver a szíve, és fulladni is szokott, mindent elfelejtett számtalan betegsége közül, amelyből Teréz, a látszólag vasegészségű Teréz olyan végtelen türelemmel gyógyítgatta, az se jutott eszébe, hogy irtózik az idegenektől, és nem érintkezik az emeleti lakókkal. Hogy Szollárék ajtót nyitottak, csak beesett az előszobába, sírt és zihált.

Szollárné visszaugrott előle, azt hitte, eszét vesztette, de mikor végre megértette, miről van szó, tüstént átvette az irányítást. Tamást, aki a tízévesek pusztíthatatlan vidámságával és kíváncsiságával leskelődött mellettük, kiparancsolta a kertbe játszani, Szollárt leültette a telefonhoz, próbáljon meg valakit felhajszolni az orvosi ügyeleten, maga meg lefutott a földszinti lakásba. Soha életében nem járt még benne, holott ebben a házban lakott több mint tizenhárom éve, Tamás is itt született, és ő szívesen barátkozott volna a lentiekkel, hiába voltak annyival idősebbek nála, ám sose jutott be, mert a kis öregúr meg a felesége annyira nem óhajtottak barátkozni, hogy pár meddő kísérlet után abba kellett hagynia a próbálkozást. Nem volt megsértődve, mert a lentiekhez nem járt látogató, szemmel láthatólag nem csak őket nem kívánták a falaik közé; senkit. Most végre beléphetett, s őszintén azt remélte, csak pánik fogta el az öregembert, nem lesz itt olyan nagy baj, a néni olyan volt mindig, mint az élet, szép kerek arca piros és mosolygó. Ám Teréz halott volt, és Szollárnénak ijedtében és részvétében nem jutott eszébe semmi más vigasztalás, csak az, hogy járjon a kis öregúr ezentúl őhozzájuk étkezni, neki igazán mindegy, háromra főz-e vagy négyre, vagy ha jobban tetszik így, leküldi neki az ételt, a fizetésben majd megegyeznek. A földszinti lakó nem felelt az ajánlatra, még csak meg se köszönte, odaült a felesége mellé, s Szollárné látta, hogy amint csak az erejéből telik, előrerántja, majd visszafekteti Teréz mellére az öregasszony ellazult karjait. Előre-vissza, előre-vissza. A felső lakó elsírta magát, s kifutott a szobából, elviselhetetlen látvány volt ez a meddő birkózás az enyészettel, a kedves, hosszú ujjú hálóingbe bújtatott, holt karok mozgatása.

Szollár eleinte ellenkezett, mikor bejelentette, részt fognak venni a temetésen, ő nehezebben bocsátotta meg, hogy a lentiek semmibe vették a felesége közeledési kísérleteit, de persze azért elment, s utóbb örült is neki, hogy megtette, legalább így többen voltak a koporsó körül. A csorgó esőben gördülő gyászautó mögött így is igen csepp gyülekezet haladt, a pap, aki láthatólag unta a szertartást, a kántor, aki mindig oldalra nézett, annyira irritálta a kis öregúr zokogása, ők ketten, a lenti lakó meg egy még a kis öregúrnál is idősebb aggastyán, aki késve érkezett a temetésre, kezet se rázott az özveggyel, pedig a megszólalásig hasonlított Terézhez, nyilván a bátyja lehetett. Szollárék emlékezete szerint ez se fordult meg soha a házukban. A kis öregember nem tudott válaszolni bánatában a részvételés mindig azonos mondataira, csak nézett Szollárékra kivörösödött, tanácstalan szemével, a rokon, akihez kénytelen-kelletlen szintén odamentek, hasonlóképpen néma volt, de kicsit diadalittas is, mint azok a nagyon öreg emberek, akik valahol örülnek, ha maguknál fiatalabbat temetnek el, méghozzá egy makacs húgot, aki világéletében a maga feje után ment, és akinek nem kellett a világból senki, csak a férje.

Ha a kis öregúr támaszt várhatott vagy akart volna várni valahonnan, azok csak Szollárék lehettek, mert a kétlakásos háznak nem volt még házmestere sem, ki-ki rendben tartotta a maga előterét, az utca seprésére a szomszéd házfelügyelőt fogadták meg. Szollárné a temetés után leszalasztotta a fiát az alsó lakóhoz, hogy megtudja, felmegy-e hozzájuk vacsorázni ezen a szomorú estén, vagy ő küldje-e le az ételt. Tamás azzal ment vissza, a bácsi már ágyból kelt ki ajtót nyitni, pedig még hat óra se volt, azt mondta, nem megy fel, kosztot se kér, se most, se semmikor, szeretne békén és egyedül lenni. Szollár mondott egy cifrát a hálátlan szemtelenjére, ugyan mit ugrál, nemhogy kezet csókolna, amiért valaki törődik vele, hisz nincs a nyavalyásnak senkije, de Szollárné a fejét csóválta, tűnődve karikákat rajzolt a mutatóujjával az asztalterítőre, aztán váratlanul magához húzta és összecsókolta a fiát. Tamás kelletlenül védekezett, a részvét meg a hirtelen támadt aggodalom, hogy mindnyájunknak el kell mennünk egyszer, nem jutott el a tudatáig. Rendkívül komikusnak találta a lenti lakót, mert akkor is sírt, mikor neki ajtót nyitott, öregember létére, s a sok könnytől csupa csapzott volt a bajusza.

„Üzenj – mondta a kis öregúr a párnának, Teréz párnájának, amelyet át se húzott, s amelybe beleszorította az arcát –, üzenj, hogy nem mentél el, vagy visszajössz, vagy engem viszel el. Üzenj. Üzenj!” Még mindig esett az eső, a nyári égbolt olyan volt, mint a vas. Teréz gondosan ápolta nagy fehér haját, hajvize friss illatát beitták a párnahuzatok. Szolláréknál szólt a televízió, leharsogott, mintha ez a nap is csak olyan volna, mint a másik, s ennek az öregember furcsamód még örült is. Az este, külsőségeiben, annyira olyan volt, mint bármilyen más csütörtöki nap, hogy teljesen valószínűnek látszott Teréz visszatérése, üzenete vagy az, hogy érte jön, és magával viszi. Teréznek voltak olykor önálló útjai az alatt az ötvenkét év alatt, amíg a felesége volt, és elhagyott a kedvéért egy nyűgös, gyanakvó és rosszindulatú családot. „Szól a televízió – gondolta a kis öregúr –, azt énekli valaki, Fekete szárú cseresznye. Ha úgy volna, ahogy a temetőben látszott, ha teljesen lehetetlen volna, amiben reménykedem, nem szólna fenn a zene, Szollárné nem engedné, az igen jó asszony. Azért muzsikálnak, mert visszajön, üzen, vagy elvisz engem is. Valami tévedés van itt napok óta. Majd rendbe jön. Minden megoldódik.” Fenn hirtelen abbamaradt a zene, egyszerre maradt abba, mintha késsel metszették volna le a készülékről, vagy mintha odafenn megérezték volna, mi jár az eszében, s így akarnák a tudomására hozni, hogy részt kérnek a bánatából, és hogy van bennük emberség. „Nyomorultak – sírt a kis öregember –, hazugok. Üzen, hazajön vagy elvisz. Sose hagyott még egyedül.”

Amikor felkelt, még mindenki aludt a házban. Törte a fejét, mivel is kezdte Teréz a reggelt, s csodálkozott, milyen nehezen rekonstruálja napjaik menetét; míg a felesége élt, sose gondolta végig, mi előzi meg a reggeli kávéját. Fogta a szatyrot, s indult a közértbe, iparkodott, mert attól rettegett, Szollárné megint leküldi hozzá Tamást valami ajánlattal, s az öregúr világéletében gyűlölte a gyerekeket, félt tőlük, éles hangjuktól, kiszámíthatatlan felüvöltéseiktől, szálló labdáiktól, kíváncsiságuktól, erejüktől. Teréz szeretett volna gyereket, ez volt az egyetlen, ami miatt a maguk csöndes módján olykor összecsatáztak, de aztán ebben a kérdésben is ő győzött, mert soha Teréz nem tett az akarata ellen semmiben. Ezen megint el kellett magát sírnia. Kinyitotta a kaput, keze fejével elmázolta a könnyeit, s próbálta elképzelni, hogy ezentúl mindig így lesz, esőben, hóban, ha rosszul is van, mindig el kell látnia magát, ha ki akarja kerülni a Szollárék tolakodását. Magának kell helytállnia, s talán kell is, hogy kitöltse valamivel a napot, különben megőrül. Kilépett az utcára, aztán megtorpant. Egy kutya feküdt a kis ház küszöbén; ahogy meghallotta a kapunyitást, felállt, felemelte a fejét, és a kis öregúr látta, hogy hosszúkás fekete arcából Teréz hűséges barna szeme néz rá a régi figyelő tekintettel, nem azzal a bádogpillantással, amellyel azon a reggelen holtan találta.

Úgy vert a szíve, hogy alig tudott lélegzeni. A kutyán örv volt, de az örvre spárgát kötött valaki póráz helyett, bundáján sárfoltok éktelenkedtek, s valahogy egyszerre volt sovány és kövér; bordáinak kosarán megfeszült a bőr a koplalástól, de a hasa mégis tömöttnek látszott. Hogy a kapu megnyílt, megrettent, s indulni akart tovább az esőbe, ám a kis öregúr elkapta a spárgát, és ráhurkolta a csuklójára. Az ismerős szem reménykedve és aggodalommal kémlelte az arcát.

Ahogy világéletében irtózott a gyerekektől, úgy szerette a kis öregúr az állatokat, utolsó macskájuk két éve múlt ki, elgázolta egy autó, túl nagy bánat volt az elvesztése, akkor úgy döntöttek, nem tartanak többé semmit. „Kóbor kutya – gondolta az öregember –, nem is tiszta fajta. Volt gazdája, mert van nyakörve, de már régen bolyonghat. Valami gyerekek befoghatták, ezért a spárga. Idehúzódott az eső elől, fáradt és éhes. Ezt a szemet ismerem. Megtartom a kutyát.”

A spárgát rákötötte a kapu előtti villanypóznára, hogy az állat meg ne szökjék, míg megvásárol, és átsietett a közértbe. Ott is tudták, mi történt náluk, ismerték a kis öregurat, bár mindig a felesége járt bevásárolni, a fiatal lány, aki kiszolgálta, a legszebb kenyérből vágott neki, és túlcsurgatta a tejet a kannája száján, úgy iparkodott. „Valami kolbászt is kérek – mondta az öregember –, olcsó kolbászt. Hurka is jó, ha van.”

A kutya a spárgáját tépdeste, mikor visszatért, de hogy meglátta, abbahagyta, megnyugodott. Bevitte magával, nem is nagyon kellett biztatnia, hogy kövesse. Az előszobában megrázta a bundáját, s mélyen, hosszan szimatolt, mintha ezzel a nyújtott, különös lélegzéssel kérdezni akarna valamit. „Mit kérdezed? – mondta magában a kis öregúr. – Tudod te azt nagyon jól.”

Mikor a kutya befalta, amit elébe rakott, s elheveredett a lába előtt, mint akinek esze ágában sincs már, hogy tovább folytassa vándorlását az esőben, az öregúr rájött, miért van olyan különös formája. Vemhes volt. Ettől megijedt. Csak hím állatot tartottak mindig, irtózott attól a felelősségtől, amit az új ivadék jelentett volna. A kutya megint ráemelte a szemét, s a kis öregúr úgy látta, szemrehányás csillog a szemében, és hallotta, hogy sír, mint Teréz sírt fiatalasszony korában annyiszor, amikor a gyerekkérdés szóba került. „Ne – gondolta az öregember –, kérlek, ne. Ezt egyszer már elintéztük. Tudod, hogy nem lehet. Ne is kívánd.”

A kutya miatt összebarátkozott Szollárékkal.

Az asszony nem hitt a szemének, amikor este bekopogtatott, megkérdezte, áll-e még az ígéret, elvállalnák-e a kosztolását. Illedelemből megvárta a férjét a válaszadással, ám Szollár azt mondta, csak kapjon kosztot tőlük a lenti lakó, mindketten valami suta diadalt éreztek, mintha egy évekig csukott kaput tudtak volna kinyitni végre, csak Tamás vágott pofákat, akinek a földszintre kellett hurcolnia a tálcákat ezentúl, de az anyja letorkolta, úgyis olyan lelketlen kamasszá fejlődik, legalább megfinomodik egy kicsit az öregúr mellett, aki ha tartózkodó is, művelt, szelíd, finom kis ember. „Kutyája van!” – újságolta a fiú. Na, hál’ istennek, hadd legyen valakije. Vinni kell annak is valami csontot, mit, el ne felejtse. Az öregúr mosolygott, mikor meglátta a gonddal és szeretettel telirakott tálkák mellett a bádogtányért, benne főtt húst és puha csontokat. „Táplálkoznia kell – gondolta, míg nézte, hogy fal az állat –, én nem tudok főzni, amit én adhatnék, rossz volna és kevés. Majd Szollárék.”

Másnap, először, mióta ez a gyerek a világon volt, szóba elegyedett Szollár Tamással. Ezt a kisfiút különlegesen utálta, mert mindig beletaposott a virágágyaiba, s a kertben az ő ablakaik alatt gyötörte a bogarait, mielőtt tűre szúrta volna őket, néha meg más kölyköket csődített az udvarra, akikkel fára mászott, és letördelte a fiatal hajtásokat. Most adott neki egy forintot fagylaltra, s leste, milyen képet vág; az éjszakát nagyrészt ébren töltötte, törte a fejét valamin, s reggel jókedvű volt, mert úgy érezte, talán megtalálta a megfelelő megoldást. Szollár Tamás elvette a pénzt, morgott valamit, egyáltalán nem volt meghatva, úgy gondolta, elég csekély viszonzás azért a sok ételhurcolásért meg futkosásért, ami ezentúl rá vár. „Pimasz – gondolta az öregúr –, gyalázatos. De így jó. Ilyennek kell lennie.” Térdéhez húzta a kutya fejét, akinek adott ugyan nevet, de csak akkor mondta ki, ha senki idegen nem volt a közelben, simogatni kezdte szépen formált fejét. A kutya ismét mélyen lélegzett, majdnem emberi hanggal felelt a becézésre. „Drágám – mondta magában az öregember –, nem lesz semmi baj, majd meglátod. Elintézzük, ne félj.”

Az állat hármat kölykedzett, három hajszálra egyforma fekete kutyácskát, Szollár Tamás füttyentett egy éleset, mikor megpillantotta. A kutya a vackán feküdt, a szokott helyén, a szoba sarkában, közel az ágyhoz, és szoptatott. Az öregúr pajtikának nevezte a fiút, ez azt jelentette, hogy pénzt ad, mostanában gyakrabban adott forintot, mint egyébkor, csaknem minden napon.

– Kell pénz, pajtikám? – kérdezte a kis öregúr.

Tamás rábámult. A száraz ujjak között megzörrent egy tízes.

– A kiskutyákat…

Elakadt. Tamás nem értette, mit akar tőle. Odahajolt a kölykök felé, de az anyakutya mélyen, torokból morgott, akkor visszahúzódott.

– Nem tartjuk meg – mondta a kis öregúr szaporán. – Nem lehet megtartani, mert akkor már négy kutyám volna, és nem akadna gazdájuk sem, kinek kellenek korcs kutyák. Nem.

A tízes zörgött. Az öregember kék szeme úgy villogott a ráncok gyűrűjében, mint a fiataloké.

– A kutyácskákat szatyorba tesszük – suttogta –, és te elviszed őket. Tamáska elviszi.

– Hová? – kérdezte a kisfiú. Úgy érezte, hirtelen megdagadt a nyelve, nem fér el a szájában. A kutya sóhajtott, megnyalta az egyik fiát, mintha értette volna a párbeszédet.

– Nyolckor visszajössz – mondta a kis öregúr –, pontosan nyolckor, akkor szokott kimenni az állat esti szükségre. Én szatyorba teszem a kiskutyákat, és kiadom neked az ablakon, te meg elviszed őket a folyóhoz és belehajigálod. Térülsz-fordulsz, tied a pénz. Egyszerű, nem? Tíz perc. Annyi sem. Nyolc. Igazán semmi.

A gyerek nem felelt neki, nem is köszönt, úgy ment ki a vacsoratálcával. Náluk már asztalnál ültek, keveset evett, étvágytalanul. „Szelídül, csendesedik – gondolta az anyja –, a tanítónő mindig mondta, hogy legyünk türelmesek. A kis öreg jó hatással van rá, szegény nyomorult.”

A fiú hallgatag volt, majdnem mogorva, csak gubbasztott, láthatólag semmi se tudta lekötni a figyelmét, elővette ugyan a füzetét, amelybe gyakran és szívesen rajzolt, ha otthon maradt, és nem ment el futballozni a barátaival, ám most nem tervezett egyetlen autót sem, se repülőgépet. Nyolckor felemelkedett, azt mondta, az öregúr azt kérte, menjen még le hozzá, el akarja küldeni valahová. Szollárné elbámult. Ilyenkor?

– Patikába – mondta a kisfiú. – Kell neki valami.

– Nem mégy sehová! – tiltakozott az apja. – Menjen maga. Nincs is rossz idő.

Szollárné azt mondta, csak fusson le a gyermek, s mikor Tamás eltűnt előlük, megmagyarázta a férjének, milyen fontos, hogy a fiú megtanuljon udvarias lenni, s készségesen álljon az idősebbek rendelkezésére. Szollár ásított, legyintett, tulajdonképpen mindegy volt neki, marad-e a fiú vagy sem, csak szeretett ellenkezni.

A szatyor, amit az ablakon át kiadtak, könnyű volt, valamiképpen langyos is és nyöszörgött, az öregúr arca valószínűtlenebb, mint a hold, amely kibukkant a ház felett, az út a folyóig, amely a városkát éppen a közepén szelte ketté, s melynek partján ilyenkor nyári estéken szerelmesek csókolóztak, mint az álombeli utcák, gömbölyű és folyosószerű. Irtózott az eleven hátak érintésétől, nem tudott belenyúlni a szatyorba, hát csak behúzta rajta a cipzárat, megforgatta a feje fölött, s belehajította a folyóba mindenestül. Egy fiatalember meg is látta, s mikor hazafelé indult, megszólította és megkérdezte, mit vágott bele a vízbe. Valami ocsmányságot felelt neki, amit otthon az apjától hallott, s rohanva ment hazáig. Az öregúr kinn várta a kapu előtt, fedetlen fejjel állt, ami nyáron se volt szokása, fehér haja izzott a holdfényben. Nem szólt semmit, a fiú is hallgatott. A papírpénz eltűnt a gyerek zsebében, az öregúr bement a lakásába, ahonnan már kihallatszott a megrabolt kutya panasza. A kisfiú futva ment a maguk otthonáig, hogy minél hamarabb távol kerüljön az iszonyú hangtól. Odabenn az öregember elreteszelte az ajtaját, és kimondta azt a nevet, amelyet csak ilyenkor titokban szokott. Az állat odament hozzá, és térdéhez szorította szomorú fejét, ott sírt tovább. „Majd elfelejted – mondta a kis öregúr –, nem lehet másképpen, légy belátó. Én csak jót akarok neked, és segíteni fogok, amíg csak élek.”

Még hat évig élt, pontosan hat esztendeig. Mikor kihallgatták, Szollár Tamás azt vallotta a rendőrtisztnek, azért ölte meg, mert a kis öregúrnak volt egyedül elérhető és viszonylag sok pénze azok között, akiket ismert. A rendőrtiszt csak nézte, rózsás arcú, nyílt szemű tizenhat éves suhanc állt előtte, ki nemigen értette a megrendülését. „Megszoktam, hogy sok pénzem van – mondta a fiú –, sokat költöttem, mert egyre többet adott, hogy segítsek rajta, a végén már százakat, de a nyavalyás dög az utolsó időben már egyszer se fiadzott, kezdett vénülni.” „Terhelt – gondolta a rendőrtiszt és sóhajtott –, pedig milyen rendes családja van.” Hogy elvezették, a suhanc felérúgott az öreg kutyának, aki ott hasalt a vackán, de nem érte el. A rendőrtiszt megint sóhajtott, aztán pórázra vette a gazdátlan állatot, mert szerette a kutyákat, és ismert valakit, akiről tudta, hogy befogadja. A kutya engedelmesen kilépett vele a kapun, aztán megállt, s szelíd, barna, emberpillantású szeme visszakémlelt a ház felé. „Gyere – biztatta a rendőrtiszt –, gyere csak szépen! Nincs itt mit nézni már.” Teréz nyítt egy kicsit, aztán abbahagyta, s ment megadóan a rendőrtiszt mellett, mint aki tudja, hogy elvégezte, ami dolga a világban volt.