Napközi otthonA lány, aki az ételt szokta osztani, beteg lett reggelre: aznap Irén töltögette a kávét. Amikor megérkezett, alig fogadta a köszönését. Ez még lehetett véletlen is, álmosság, egy elszalasztott villamos, lefutott szem a harisnyáján – akármi. De a reggelinél már észre kellett vennie, hogy másról van szó. Ahogy belemerítette a kanalat a bőrödző folyadékba, ahogy beleloccsintotta a bögrékbe, egyetlenegyszer sem nézett rá, s mikor Oszkár segíteni akart neki, hogy a tízliteres kondért átemelje a másik asztal elé, elrántotta előle a kávét, s pirosra gyúlt arccal, egyedül veszkődött vele, míg oda nem zuppantotta a frissen súrolt hokedlire. A kávé túlcsordult a kondér peremén, lefutott a csorba zománcon, s kis tóba gyűlt a hokedli tetején. A gyerekek vihogtak. Tíz pár bögre összecsattant, ahogy a szemben ülő párok egymás mellé tolták, majd villámsebesen az asztalfőre csúsztatták a csészéket. Kovács Margit, aki a legszélen ült, megpiszkálta az orrát, majd csíkot húzott a kilöttyent kávéból maga felé. „Ki az orrát túrja, nem jó leány, durva!” – mondta Oszkár mély, papos hangon. Kovács Margit zavartan mosolygott. Irén elbiggyesztette a száját, átcipekedett kondérjával a harmadik asztalhoz. A lányok szuszogva kortyolták a kávét, s alighogy elkészültek, vízért esengtek. Oszkár tizedik éve volt napközis, oda se figyelt. Víz, hogyisne! Most ittak három deci folyadékot. Irént figyelte, aki közben átkerült a fiúk asztalához, s a kiürült bádog fenekét ütögette a nagykanállal. Oszkár kifutott a konyhába, becipelte a másik fazekat. A fiúk teát kaptak, a tejes nem hozott elég tejet. Ügyesen, anélkül hogy egy cseppet is elcsorgatott volna belőle, Irén elébe állította a teát. Ez volt az utolsó próbálkozása. Irén ismét csak elbiggyesztette a száját, némán osztani kezdte a reggelit, s azt se mondta, köszönöm. Oszkárt elöntötte a méreg. Cigaretta után tapogatott a zsebében, aztán elernyedtek az ujjai. Majdnem rágyújtott, mintha nem tudná, hogy a gyerekek között nem szabad dohányoznia. Irén ott hajladozott mellette, jól látta szép melle mozgását a pettyes nejlonkötény alatt, ettől zavarba jött, lesütötte a szemét. Irén cipője szinte villogott a piros betonon. Idebenn mindig más cipőt húzott, frisset, tisztát, mintha nem tudná elviselni estig az utcai tülekedés, a sár nyomait. Oszkárt most ez is ingerelte, ez a váltott cipő. Palika elröhentette magát a háta mögött, és beletrombitált a csészéjébe. „Ejnye, ejnye!” – szólalt meg ismét azon a természetellenes mély hangon, s Palika letette a bögréjét, amely tele volt félig megrágott kenyérdarabkákkal. Irén leoldotta a kötényét, hátrafeszítette a vállát, mint aki fáradt. A lánycsoport felállt. „Egészségére!” – vezényelte Irén, s a hatvan lányból viszont kívánta neki vagy tizenöt. Kovács Margit a választékát simítgatta, még egyszer, utoljára, vizet kért. A párok elindultak, Irén vezette őket. Úgy ment fel a nappaliba, hogy meg se biccentette a fejét Oszkár felé. Messziről még sokáig hallatszott a lányok rendetlen dobogása. Oszkár rá se bírt nézni a maga bögréjére. Irén, persze, megreggelizett, szájfestékének holdacskája ott piroslott a csésze peremén. A kenyérhéjat megint szétdobálta – azt sosem eszi meg. Oszkár a hajnalokra gondolt, mikor ő meg Róza, a mostohahúga, feltérdeltek a közös ágyban az ajtónyitásra, s az apjuk két marokkal szórta elibük a kiflivégeket, zsemlemaradékot, amit a vendégek után összegyűjtött az asztalokról. Mi lehetett ennek az Irénnek az apja? Ki kellene csenni az irodából az életrajzát. Aligha pincér, mint neki. „Egészségére!” – szóltak most a fiúk is. Oszkár szavára egyszerre egyenesre rándult a sor. „Egy-kettő! Egy-kettő!” – vezényelt a napos, csattogtak a talpak az alagsori folyosó kövén. A mosdó mandulaszappan-illata elkeveredett a konyha fűszerszagával. Oszkár most először érzett valami szomorú elégtételt, mikor látta, hogy sípjelére milyen katonásan sorjáznak be a gyerekek a mosdóba. Irén lányai a vécén? Nevetséges. Fogalma sincs, mi a fegyelem. Most megint Irénre kellett gondolnia, s iménti jó érzése elenyészett. A fiúk elhelyezkedtek a nappalijukban, ő meg összefogta a kezét a derekán, ahogy szokta, s elkezdett sétálni az asztalok között. Misike valami új amerikai játékot kapott, akörül majdnem veszekedés támadt. Maga is eljátszott vele egy-két percig, mulatságosak voltak a kigyúló lámpácskák, a megvilágosodó számok. Kinn elindult a hó, a szél felborzolta a tetőt. Benn meleg volt és gyerekszag. Nyáron megcsináltatta az összes ablakkilincset – jutott eszébe, s egy pillanatra ismét elégedett volt. Bezzeg a lányok munkatermében! A játékszekrény üvegében megigazította a nyakkendőjét. Nagyon szép nyakkendő volt, a tegnapi nyakkendő, lila és barna csíkos félselyemből. Tegnap még a patkót is feltűzte, ami a papától maradt, a patkót, kilenc piros kövével. Ma már nem hordanak ilyesmit, de Irénen mindig van valami ékszer, hát feltette ő is, ne gondolja, hogy… Belebámult a saját arcába, aztán, mintha mosolyogni akarna, széthúzta a száját is. A foga igazán hibátlanul szép, az az egyetlen korona ott, a metszőfogán, az is arany, nem vipla. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nézik. Megfordult. Balogh kerekre nyílt szemmel meredt rá az építőkövek mögül. Oszkár ellépett az üveg elől, összecsukta a száját. Harmincnyolc éves. Van egy kis háza Szentmihályon, a disznónak megterem a kukorica a kertben. A HÉV majdnem ott áll meg előtte, a telek ötször annyit ér ma, mint tizenöt éve, amikor örökölte. Most nem emlékezett rá, mondta-e Irénnek, hogy üveges könyvszekrényében megvan a teljes Jókai jubileumi kiadás, vagy csak akarta mondani. Lehet, hogy nem mondta, már mindegy. A pedagógiai irodalomnak külön kis polcot ácsolt ő maga, az a rekamié felett van. Huszonkilenc könyv, a legújabb szakkönyvek is. Ha lefekszik, csak felnyúl, leveszi valamelyiket. Megvan neki a Mit játszunk ma?, és ami teljesen kaphatatlan már a szakirodalomból, ott van középen, félbőrbe kötve, a saját munkája is. A napközis gyermek egy napja… Írta: Sas Oszkár. Az utolsó darabig elfogyott annak idején, pedig ötszáz példányban nyomtatták ki. A két nappalit egyetlen faajtó választotta el. Valaki sírt, áthallott az Irén méltatlankodó hangja is. Nem tud rendet tartani, mindig van nála valami botrány. A lányok árulkodnak, verekednek, a mosdó mindig csupa víz meg mocsok utánuk. Ez az Irén úgy jár a gyerekek közt, mint a bálvány. Ezért is figyelt fel rá először, mikor tavaly tavasszal idekerült – micsoda ügyetlen egy teremtés ez! Csak bolyongott a termekben, folyosókon, tehetetlenül és mosoly nélkül, minduntalan át kellett futkosnia hozzá, rendet csinálni, mert zavarta a lányoktól átszűrődő zaj. Milyen jó volt hozzá, emlékezett Oszkár, hogy segítette, mennyit magyarázott neki! Most megint úgy látta Irént, mint legelső, hosszabb beszélgetésük idején, különös, magas nyakú ruhájában. Minden ruhája olyan furcsa, sose látott ilyeneket más tanítónőkön. Csak állt akkor is, végighallgatta, aztán elfordult, s kedvetlenül és sután játszani kezdett a gyerekekkel. Jancsi kése beleszaladt kis, kövér mutatóujjába. „Csigavér!” – mondta Oszkár, s már buggyant is a fertőtlenítő folyadék. Milyen szép pólyát tud kötni! S nem sír ám a legény, pedig csíp a jód. Tudni kell velük bánni. Hogy esik a hó! Ma nem lehet sétálni vinni a gyerekeket. A lányoknál odaát a kályha is rossz, Irén sose törődik semmivel. Mikor figyelmeztette, hogy fázni fognak a télen, csak a vállát vonogatta, mint akinek ez is mindegy. Milyen szép a válla is! Mint egy szoboré – jutott az eszébe, s örült, hogy megtalálta a megfelelő hasonlatot. Milyen különös, hogy éppen Irént szereti. Miért szeret meg az ember egy ilyen fura teremtést? Mégis meg kellett volna reggeliznie, most kellemetlenül üres a gyomra. A gyerekek között mindig lecsillapul benne minden indulat. Megpörgetett egy piros golyót a legkisebbek asztalán. Milyen kedvesen játszanak, milyen békésen! Tetszettek neki a parányi bútorok, ezek a szinte babaszoba méretű székek. Irén magasabb, mint ő, ha itt állnak a legkisebbek között, valahogy még magasabbnak hat. Fél óra múlva vége a csendes foglalkozásnak, valami verset fog tanítani. Szereti azt az áhítatos némaságot, amivel ezek a kicsik a verset meg a mesét fogadják. Irén könyvből mesél, hadarva és halkan, alig lehet érteni. A lányok sose figyelnek, rajzolnak közben. Tóth Etelka egyszer valami csúnya dolgot rajzolt. Borzasztó, hogy mindig Irénre kell gondolnia! Megkordult a gyomra, ijedten körülnézett, de nem hallotta senki. Palika, aki a legközelebb ült hozzá, a plasztilinjét gyúrta. Sajnos folyton a tegnapi nap jár az eszében. Jó volna meginni a teát, és jó volna átmenni Irénhez. Sóhajtott, elfordult a gyerekektől, és a kavargó havat nézte. Hirtelen megörült. Hátha Irén félreértette tegnap? Hátha azt gondolta, amikor feladta a kabátját, és dobogó szívvel, reszketve megcsókolta a nyakát, hogy csak… hogy nem is gondol házasságra? Olyan különös ez az Irén, más, mint a többi lányok. Borzasztó lenne, de milyen megnyugtató! Meggyorsult a lépte. Klein Péter, a kedvence, a mankós, aki rosszul gyógyult a paralízisből, mindenhová követte gyönyörű fekete szemével. Igen, igen. Talán mégis mondania kellett volna valamit az előtt a csók előtt. Most, hogy visszagondol, maga sem érzi egész világosnak a tegnap elejtett célzásait. Mennyi idő van még? Tíz perc. Akkor talán… Ott ácsorgott a közös ajtó előtt, nem mert benyitni. Aztán a véletlen segített neki. Valami nekihuppant az ajtónak a másik teremben, valaki sikoltott, dobogtak. A fiúk nyugtalankodni kezdtek. Oszkár sípolt, csend lett. Valami megint az ajtóhoz ütődött, s egy éles gyerekhang ocsmány szót kiáltott. Vad nevetés támadt, Oszkár elpirult, és benyitott az ajtón. Irén ott állt a tomboló gyerekek között, cigarettázott, úgy figyelte, hogy térdepel a csúnya, copfos Fehér Klári egy kapálódzó, ordító kisgyerek hátán. Oszkár szétválasztotta a verekedőket, a bőgőnek kifújta az orrát. Irén elnyomta a cigarettáját, hátat fordított nekik, kinézett az ablakon. Két perc múlva mindenki az asztalnál ült, hátratett kézzel, a copfos maga elé bámult, az meg, aki úgy üvöltött, megkarmolt kezén az Oszkár zsebkendőjével, óriási könnyek függönye mögül mosolygott rá. – Énekeljünk! – mondta Oszkár. – Minden jó kislány énekel!
Ő maga kezdte a dalt, a hangocskák folytatták. Átnézett a fiúkhoz, a napos komoran járkált az asztalok között, még kurta karját is összefonta a hátán, öntudatlanul utánozva Oszkár mozdulatát. Oszkár úgy érezte, mintha önmagát látná valamiképpen; szinte boldog is volt. Visszament Irén mellé, s kinézett ő is az utcára. – Szép munka ez! – szólt a lányhoz, s a nyakkendőjét babrálta. Most sajnálta, hogy nincs rajta a patkó. Jó fogás esett rajta. Irén meg se fordította a fejét, Oszkár már-már azt hitte, néz valakit. Egy férfi állt lenn az utcán, az meg felfelé nézett, a napközi ablakaira. Színes sálja volt, raglán szabású kabátja. „Nem tanító – gondolta Oszkár –, tanító nem hord ilyen sálat.” – Szép munka ez – mondta megint, halkabban. A gyerekek most kezdték a dal második versszakát. Az egyik asztalnál egymásba karoltak, és taktusra himbálóztak, együtt az ütemmel. Oszkár bátornak és ügyesnek érezte magát; lám milyen békét teremtett itt! Ő a nyugalom őre ebben a házban, a védelmező, az erős. – Maga is beletanul, Irénke – nézett a lányra, s mintha csak véletlenül tenné, végigsimította az Irén karját. – Beletanul, meglátja, és megszereti. A gyermek az élet virága. A gyerekek a harmadik versszakot fújták. Bár válasz nem jött a szavára, Oszkár úgy érezte, hogy Irén nem vonja el a karját, s mintha a szeme is szelídebb lenne, mint máskor. Mélyet lélegzett, és kimondta: – Remélem, tegnap nem tetszett félreérteni? Irén megfordult, nekivetette a hátát a falnak. Sápadt volt, de lehet, hogy a hidegtől. Oszkár a kihűlt kályhára nézett, aztán elkapta a szemét. Hogy folytassa? – Bú és öröm együtt jár: férj és nő, az házaspár… – mondta végre. Nagyon értelmesen és tagoltan akart beszélni, de a hangja remegett. – Hülye – mondta Irén, minden indulat nélkül. Elnézett a feje fölött. – Menjen innen, mert rosszul vagyok, ha látom.
– cincogtak a gyerekek. Oszkár nagyon egyenesre húzta magát, most majdnem egyforma magasak voltak Irénnel. A fiúk terméből robaj hallatszott, csörömpölés. „Nem visít senki!” – gondolta Oszkár, de úgy érezte, mintha egy idegen ember gondolkoznék a fejével, s ő valami képtelen módon tudomásul vehetné ennek az idegen embernek a gondolatait. Átment a fiúkhoz. A Klein Péter mankója zuhant le, estében leütötte a Palika festékesdobozát. A vízfestékek széjjelgurultak, egy kármin el is roppant az Oszkár talpa alatt. A napos már fel is kapta a mankót, teljes volt a rend. Klein Péter lesütötte a szemét, nem nézett senkire. Oszkár hátat fordított nekik, megint a könyvszekrényre bámult, abban is ott volt a saját könyve. Sas Oszkár napközivezető – olvasta benne az idegen ember a barna címke feliratát. A napközis gyermek egy napja. Most meghallotta, hogy valaki sír. Visszafordult. Klein Péter az asztalra borult, és sírtában betapasztotta a fülét, mintha maga sem akarná hallani a hangját. „Mért sír?” – képedt el Oszkár, s most először érzett valami ingerültséget. De azért odament hozzá. |