A szerep

Mikor a szerepet rá osztották, nem örült. Nem az ellen volt kifogása, hogy öregembert játszik – a színész szerette a mesterségét, komolyan is vette, könyvtárfala tele volt a szakkönyvekkel, mikor legelőször olvasta Sztanyiszlavszkijt, olyan nyugtalanság fogta el, hogy kirohant a csorgó esőbe, és kigyalogolt a Városligetig, úgy kívánta a mozgást, az izmok munkáját a vad szellemi élmény után –, a színész gyáva volt és alázatos, ha a színházról volt szó, sikere szinte riadttá tette. Más munkakörből, nem is egészen fiatalon került színpadra, s minden szerepére úgy készült, mintha ettől az alakítástól függne egész további élete, sőt nemcsak az övé, azoké is, akik nézik.

Sose játszott még öregembert.

Mint minden új feladat előtt, megint elfogta a bizonytalanság: talán nem is sikerül. Csaknem negyven évvel kell idősebbet játszania önmagánál. Arra az időre, míg a színpadon lesz, belül is öregnek kell lennie, nem csak megjelenésében. Hogy lesz az ember odabent öreg?

A maszk kérdését hamar megoldotta, míg a villamosra várt. A színésznek nem volt kocsija, ha ráért, autóbuszon közlekedett vagy villamoson, taxit csak akkor hívott, ha sietős volt a dolga. Szerette a zsúfolt járműveket, bármilyen kényelmetlenek voltak is, sőt, bár nem sokat értett a sporthoz, olykor a mérkőzésekre is kijárt, vagy ha az ideje megengedte, végignézte vadidegenek esküvőjét vagy temetését: arcokat tanulmányozott, mozdulatokat, megfigyelt és megjegyzett egy-egy válltartást, felcsattanó hangot.

A maszk ötlete természetesen adódott: majd kölcsönkéri az Apa arcát. Apa majdnem nyolcvan már, és rendkívül hasonlítanak egymáshoz; ha megéri, ő is ilyen lesz, ilyen fehér sörényű, keszeg vénember.

Az új lakónegyedben volt a lakásuk, sokáig kellett utaznia. Jól ismerte ezt a vidéket, mert itt született: emlékezett a helyre, ahol most az új bérházak magasodtak. Itt valaha rét volt, csirkék kapirgáltak a vérszegény fű között, rossz fazekak zománca kéklett, nem volt jó mezítláb szaladozni, mert tele volt a föld üvegcseréppel. Akácfák is álltak itt, törzsükhöz olykor kötelet kötöttek, a kötél végén kecske legelészett. Ha hátul, a töltésen elzúgott valami vonat, a kecske felemelte a fejét, utánanézett a szerelvénynek; sárga pillantása ideges volt és rosszindulatú.

Mikor a délelőtti műszak befejeződött, az árok széléről leste az apját. Anyja halála óta mindig érte ment, a temetésen belefészkelődött a gyanú, hogy az emberek eltűnhetnek a házból, és nem térnek vissza többé. Mi lenne vele, ha egyszer az apja is tovatűnnék? Ha meglátta kilépni a gyárkapuból, megnyugodott, inalt haza; mire az ismerős léptek a küszöbre értek, lekapta az ételt a spórról. Vagy krumplilevest főzött, vagy babot. Körülbelül onnan leshette apját, ahol most az a patika áll.

Az utolsó fél évben alig volt Apával. Délelőttönként próbált vagy szerepet tanult, délben elment hazulról, s mire este hazavergődött, oly későre járt, hogy nem akarta már felzavarni. Az utolsó hat hétben szinte már kinn is hált a filmgyárban. Most valamivel nyugodalmasabb időszak következik, többet lehetnek együtt. Rég nem jött haza ilyen korán. Most mindjárt beül hozzá, ha ugyan nincs vendége. Apához sokan járnak, minden héten beállít valaki a szerszámgyárból.

Hosszan csengetett, míg végre be tudott jutni. Apa a zárban felejtette a kulcsot, és lassabban járt, mint azelőtt.

Évek óta nem nézett rá már ilyen figyelmesen. Apa valahogy alacsonyabb is lett, mint fiatal korában, volt valami a válla vonalában, a módban, ahogy sovány nyakát tartotta, ami csaknem utánozhatatlannak látszott. Mikor megölelte, végigsimogatta a karját: szinte szúrtak a csontjai, válla hegyes volt, majdnem éles. „Nagyon bő ruhát fogok csináltatni – gondolta a színész –, abban soványabbnak hatok. Apa lefogyott. Nem is vettem észre.”

Átnézte a postáját, aztán kiállt az erkélyre cigarettázni. Valami nyugtalanította, de nem tudott nevet adni a rossz érzésnek. Lenn gyerekek visítoztak; a színész egyszer csak rájött, hogy nem a zaj zavarja, hanem a csend. A benti csend. Apa ilyenkor délután majdnem mindig kalapált. Tavaly úgy készült az Othellóra, hogy a rímekre rácsengett az Apa kalapácsa – volt abban valami biztonságos, valami megnyugtató, hogy ott motoszkál a másik szobában, ki-be rakja a szerszámosládáját, és javít vagy eszkábál. A falak oly vékonyak voltak, hogy az is áthallott, ha lecsapta a reszelőt vagy harapófogót: a szerszámok összekocódtak. Gyerekkorát idézte ez a szöszmötölés, valahogy el se tudta képzelni Apát ezek nélkül az apró zajok nélkül. Mikor az öreg nyugdíjba ment, már itt laktak ebben a lakásban. Nagyobbra cseréltette az asztalt a szobájában, hogy kedvére tudjon dolgozni.

Most nem kalapál.

Letette a cigarettát, bement hozzá. Apa a kályhánál ült – ez az igény és szokás is a múltból maradt, mert csak a spór körül volt meleg náluk –, keze a térdén, szemét lehunyta. Az ajtónyitásra feltekintett, de nem szólt semmit. Villogó szeptemberi délután volt, az erkélyajtón csak úgy áradt a meleg. Apa ingujjban volt, inge felett valami mellény. Megtapogatta a kezét, mert hirtelen azt képzelte, talán lázas. A mellény riasztotta meg így, az az indokolatlan mellény, de Apa keze nem tüzelt, inkább hűvös volt, lapos körmei fehérek és tiszták. A csomós erek felett keze bőre is fehér volt, vékony, finom, mészfehér. Apának olajkeretes, néha sebzett körmei voltak, széles ujjai barnák. „Fehér kezet kell festenem – gondolta a színész. – Nem elég, ha csak az arcom fehér. Valami különleges festék kell, hogy azt a hatást keltse, mintha a bőröm nem is bőr volna, csak valami finom védőpapír a csontjaimon.”

Apa észrevette, hogy figyeli, felpillantott, el is mosolyodott. Vastag szemöldöke és bajusza között megmoccant a szája, azután az izmok meglazultak, visszaereszkedtek. „Milyen furcsán néz – gondolta a színész –, valaha olyan bátor szeme volt, villogó. Most valahogy kisebb, szűkebb, mint amilyenre emlékszem.” Volt valami visszautasítás az Apa tekintetében. „Nem mondom – ezt mondta a nézés –, ne is kérdezd! Ez az én dolgom.”

Beszélgetni kezdtek, azaz inkább csak ő beszélt, Apa hallgatta, időnként felelt. Apa szobáját mindig valami vidám rendetlenség jellemezte, valami összevisszaság, munkadarabok, széthányt bádoglemezkék, egy darab nyersvas, sok szerszám. Most üres volt az asztala, és ahogy Sári néni szerette, aki takarított és főzött Apára, az asztallapot terítő fedte, rajta váza, a váza két oldalán, centire egyforma távolságban, egy-egy hamutartó. Mikor a szerszámosládáról kérdezősködött, Apa az ágya felé pillantott, azt mondta, mostanában nemigen babrál már semmivel. Unja.

Csak rábámult. Az „unja” szó éppúgy nem volt jellemző Apára, mint az, hogy a szerszámosládáját az ágya alatt tartja. Nézte Apát, és arra gondolt, hogy a második felvonásban majd tart valamit a keze ügyében, valami tárgyat, és megjátssza, hogy ezelőtt fontos volt a számára, szerette – majd mélységet játszik a tárgynak, hátteret és előéletet –, de most már megunta, nem érdekli, nem kell többé. Még ott lesz mellette, de már úgy, mintha nem is az övé volna. Mi legyen ez a tárgy? Valami, ami a figura jelleméből és foglalkozásából következik. Majd kitalálja.

Együtt vacsoráztak. Ha itthon étkezett, mindig Apa terített és tálalt neki, Apa pontosan tudta, hogy az ő mesterségében az is munka, ha olvas, vagy éppen csak ül, és néz maga elé a tükörbe. Most ő ment ki a konyhába, mert elszörnyedt rajta, Apa hogy terít. Először nem is akarta behozni az ételt, azt magyarázta, ő legtöbbször a konyhában eszik, akkor nem kell behurcolni a tálakat, aztán, mikor látta, hogy ez nem tetszik neki, felrakta az abroszt, és egyenként kezdte hozni, ami az asztalra kellett: külön a korsót, külön a két poharat, külön a tányérokat. Ezt már nem tudta nézni, kiszaladt, összerakta, amire szükségük volt, megpakolta a nagytálcát. Mikor becsapta a frizsider ajtaját, meglátta Apát. Ott állt a küszöbön, s lassan félrehúzódott előle, hogy el tudjon futni az emeletesre rakott tálcával. A színész zavarban volt, mert hirtelen azt érezte, hogy az Apa szemében harag van, úgy néz rá, mint az ellenségre, mintha leleplezte volna a legféltettebb titkát. De furcsa este!

Vacsora közben Pali bácsiról kérdezősködött. Apa nemigen evett, inkább ivott, két kézzel fogta a poharát, úgy kortyolgatott, mint a gyerekek. Pali bácsi nem jár már ide, se Ferike – mondta Apa. Szólt nekik, hogy ne jöjjenek. Nem szereti a vendéget. Hófehér körmei ott villogtak a pohár hasán, és a víz felett nézte a fiát. A színész étvágytalanul evett, valahogy nem volt jókedve. Mikor befejezték, Apa egészségére kívánta a vacsorát, és felállt. Voltaképpen nem is felállt, hanem felemelkedett, két kezével a szék karjára támaszkodott, és felnyomta magát, aztán elkezdett – megint egyenként – kihordani mindent. A színész szájában még ott volt a körte fele, mikor felugrott, hogy segítsen.

Mire kihordta az edényt, Apa ott ült a kályha mellett, térde a kezén, szeme le volt csukva, és aludt. Hát ennek semmi értelme! Nyolc óra elmúlt, ha fáradt, feküdjék le, úgy kényelmesen alhatik. Megérintette a vállát, Apa azonnal felébredt, motyogott valamit, aztán szégyenkezve elindult a fürdőszobába. „Miért szégyelli magát?” – törte a fejét a színész. Az ajtóból jól látta, hogy visszanéz rá, s akkor megint a régi szeme volt, ha kisebb is, mint hajdanán, és megint az volt az érzése, Apa haragszik valamiért, s ugyanakkor furcsán sunyi is, mint aki tud valamit, de nem szól róla, titkolja.

Éjfélig dolgozott: olvasta a darabot. Ha a végére ért, elkezdte újra, tanulmányozta a többiek szerepeit; mindig így kezdett munkához, így jutott el a saját figurájáig, hogy előbb a darab minden szereplőjét megismerte. Most már nyugodtabb volt, majdnem vidám. A szerep kezdett formálódni, testet ölteni; éjfél körül odahúzta a székét a tükör elé, ahol gyakorolni szokott, és munkába fogott. Gesztusokat próbált, helyzeteket, leült és felemelkedett öreg módra a székből, aztán megfogott egy hamutartót, tíz ujjal, ahogy látta. Közelebb lépett a tükörhöz, és megpróbálta kisebbre vonni a szemhéjait, szűkebbre venni a szemét. Nem ment. Majd ragasztóval. Eljátszotta azt a különös tekintetet is, Apa érthetetlen konyhai pillantását, míg ő fütyült, és jött befele a vacsoraedénnyel, aztán odakapta a szeme elé a kezét, és sírva fakadt. Hangosan, minden szégyen nélkül, gyermek módjára sírt, és tudta, hogy Apa meg fog halni.