Alvók futása

 

A szerep

Mikor a szerepet rá osztották, nem örült. Nem az ellen volt kifogása, hogy öregembert játszik – a színész szerette a mesterségét, komolyan is vette, könyvtárfala tele volt a szakkönyvekkel, mikor legelőször olvasta Sztanyiszlavszkijt, olyan nyugtalanság fogta el, hogy kirohant a csorgó esőbe, és kigyalogolt a Városligetig, úgy kívánta a mozgást, az izmok munkáját a vad szellemi élmény után –, a színész gyáva volt és alázatos, ha a színházról volt szó, sikere szinte riadttá tette. Más munkakörből, nem is egészen fiatalon került színpadra, s minden szerepére úgy készült, mintha ettől az alakítástól függne egész további élete, sőt nemcsak az övé, azoké is, akik nézik.

Sose játszott még öregembert.

Mint minden új feladat előtt, megint elfogta a bizonytalanság: talán nem is sikerül. Csaknem negyven évvel kell idősebbet játszania önmagánál. Arra az időre, míg a színpadon lesz, belül is öregnek kell lennie, nem csak megjelenésében. Hogy lesz az ember odabent öreg?

A maszk kérdését hamar megoldotta, míg a villamosra várt. A színésznek nem volt kocsija, ha ráért, autóbuszon közlekedett vagy villamoson, taxit csak akkor hívott, ha sietős volt a dolga. Szerette a zsúfolt járműveket, bármilyen kényelmetlenek voltak is, sőt, bár nem sokat értett a sporthoz, olykor a mérkőzésekre is kijárt, vagy ha az ideje megengedte, végignézte vadidegenek esküvőjét vagy temetését: arcokat tanulmányozott, mozdulatokat, megfigyelt és megjegyzett egy-egy válltartást, felcsattanó hangot.

A maszk ötlete természetesen adódott: majd kölcsönkéri az Apa arcát. Apa majdnem nyolcvan már, és rendkívül hasonlítanak egymáshoz; ha megéri, ő is ilyen lesz, ilyen fehér sörényű, keszeg vénember.

Az új lakónegyedben volt a lakásuk, sokáig kellett utaznia. Jól ismerte ezt a vidéket, mert itt született: emlékezett a helyre, ahol most az új bérházak magasodtak. Itt valaha rét volt, csirkék kapirgáltak a vérszegény fű között, rossz fazekak zománca kéklett, nem volt jó mezítláb szaladozni, mert tele volt a föld üvegcseréppel. Akácfák is álltak itt, törzsükhöz olykor kötelet kötöttek, a kötél végén kecske legelészett. Ha hátul, a töltésen elzúgott valami vonat, a kecske felemelte a fejét, utánanézett a szerelvénynek; sárga pillantása ideges volt és rosszindulatú.

Mikor a délelőtti műszak befejeződött, az árok széléről leste az apját. Anyja halála óta mindig érte ment, a temetésen belefészkelődött a gyanú, hogy az emberek eltűnhetnek a házból, és nem térnek vissza többé. Mi lenne vele, ha egyszer az apja is tovatűnnék? Ha meglátta kilépni a gyárkapuból, megnyugodott, inalt haza; mire az ismerős léptek a küszöbre értek, lekapta az ételt a spórról. Vagy krumplilevest főzött, vagy babot. Körülbelül onnan leshette apját, ahol most az a patika áll.

Az utolsó fél évben alig volt Apával. Délelőttönként próbált vagy szerepet tanult, délben elment hazulról, s mire este hazavergődött, oly későre járt, hogy nem akarta már felzavarni. Az utolsó hat hétben szinte már kinn is hált a filmgyárban. Most valamivel nyugodalmasabb időszak következik, többet lehetnek együtt. Rég nem jött haza ilyen korán. Most mindjárt beül hozzá, ha ugyan nincs vendége. Apához sokan járnak, minden héten beállít valaki a szerszámgyárból.

Hosszan csengetett, míg végre be tudott jutni. Apa a zárban felejtette a kulcsot, és lassabban járt, mint azelőtt.

Évek óta nem nézett rá már ilyen figyelmesen. Apa valahogy alacsonyabb is lett, mint fiatal korában, volt valami a válla vonalában, a módban, ahogy sovány nyakát tartotta, ami csaknem utánozhatatlannak látszott. Mikor megölelte, végigsimogatta a karját: szinte szúrtak a csontjai, válla hegyes volt, majdnem éles. „Nagyon bő ruhát fogok csináltatni – gondolta a színész –, abban soványabbnak hatok. Apa lefogyott. Nem is vettem észre.”

Átnézte a postáját, aztán kiállt az erkélyre cigarettázni. Valami nyugtalanította, de nem tudott nevet adni a rossz érzésnek. Lenn gyerekek visítoztak; a színész egyszer csak rájött, hogy nem a zaj zavarja, hanem a csend. A benti csend. Apa ilyenkor délután majdnem mindig kalapált. Tavaly úgy készült az Othellóra, hogy a rímekre rácsengett az Apa kalapácsa – volt abban valami biztonságos, valami megnyugtató, hogy ott motoszkál a másik szobában, ki-be rakja a szerszámosládáját, és javít vagy eszkábál. A falak oly vékonyak voltak, hogy az is áthallott, ha lecsapta a reszelőt vagy harapófogót: a szerszámok összekocódtak. Gyerekkorát idézte ez a szöszmötölés, valahogy el se tudta képzelni Apát ezek nélkül az apró zajok nélkül. Mikor az öreg nyugdíjba ment, már itt laktak ebben a lakásban. Nagyobbra cseréltette az asztalt a szobájában, hogy kedvére tudjon dolgozni.

Most nem kalapál.

Letette a cigarettát, bement hozzá. Apa a kályhánál ült – ez az igény és szokás is a múltból maradt, mert csak a spór körül volt meleg náluk –, keze a térdén, szemét lehunyta. Az ajtónyitásra feltekintett, de nem szólt semmit. Villogó szeptemberi délután volt, az erkélyajtón csak úgy áradt a meleg. Apa ingujjban volt, inge felett valami mellény. Megtapogatta a kezét, mert hirtelen azt képzelte, talán lázas. A mellény riasztotta meg így, az az indokolatlan mellény, de Apa keze nem tüzelt, inkább hűvös volt, lapos körmei fehérek és tiszták. A csomós erek felett keze bőre is fehér volt, vékony, finom, mészfehér. Apának olajkeretes, néha sebzett körmei voltak, széles ujjai barnák. „Fehér kezet kell festenem – gondolta a színész. – Nem elég, ha csak az arcom fehér. Valami különleges festék kell, hogy azt a hatást keltse, mintha a bőröm nem is bőr volna, csak valami finom védőpapír a csontjaimon.”

Apa észrevette, hogy figyeli, felpillantott, el is mosolyodott. Vastag szemöldöke és bajusza között megmoccant a szája, azután az izmok meglazultak, visszaereszkedtek. „Milyen furcsán néz – gondolta a színész –, valaha olyan bátor szeme volt, villogó. Most valahogy kisebb, szűkebb, mint amilyenre emlékszem.” Volt valami visszautasítás az Apa tekintetében. „Nem mondom – ezt mondta a nézés –, ne is kérdezd! Ez az én dolgom.”

Beszélgetni kezdtek, azaz inkább csak ő beszélt, Apa hallgatta, időnként felelt. Apa szobáját mindig valami vidám rendetlenség jellemezte, valami összevisszaság, munkadarabok, széthányt bádoglemezkék, egy darab nyersvas, sok szerszám. Most üres volt az asztala, és ahogy Sári néni szerette, aki takarított és főzött Apára, az asztallapot terítő fedte, rajta váza, a váza két oldalán, centire egyforma távolságban, egy-egy hamutartó. Mikor a szerszámosládáról kérdezősködött, Apa az ágya felé pillantott, azt mondta, mostanában nemigen babrál már semmivel. Unja.

Csak rábámult. Az „unja” szó éppúgy nem volt jellemző Apára, mint az, hogy a szerszámosládáját az ágya alatt tartja. Nézte Apát, és arra gondolt, hogy a második felvonásban majd tart valamit a keze ügyében, valami tárgyat, és megjátssza, hogy ezelőtt fontos volt a számára, szerette – majd mélységet játszik a tárgynak, hátteret és előéletet –, de most már megunta, nem érdekli, nem kell többé. Még ott lesz mellette, de már úgy, mintha nem is az övé volna. Mi legyen ez a tárgy? Valami, ami a figura jelleméből és foglalkozásából következik. Majd kitalálja.

Együtt vacsoráztak. Ha itthon étkezett, mindig Apa terített és tálalt neki, Apa pontosan tudta, hogy az ő mesterségében az is munka, ha olvas, vagy éppen csak ül, és néz maga elé a tükörbe. Most ő ment ki a konyhába, mert elszörnyedt rajta, Apa hogy terít. Először nem is akarta behozni az ételt, azt magyarázta, ő legtöbbször a konyhában eszik, akkor nem kell behurcolni a tálakat, aztán, mikor látta, hogy ez nem tetszik neki, felrakta az abroszt, és egyenként kezdte hozni, ami az asztalra kellett: külön a korsót, külön a két poharat, külön a tányérokat. Ezt már nem tudta nézni, kiszaladt, összerakta, amire szükségük volt, megpakolta a nagytálcát. Mikor becsapta a frizsider ajtaját, meglátta Apát. Ott állt a küszöbön, s lassan félrehúzódott előle, hogy el tudjon futni az emeletesre rakott tálcával. A színész zavarban volt, mert hirtelen azt érezte, hogy az Apa szemében harag van, úgy néz rá, mint az ellenségre, mintha leleplezte volna a legféltettebb titkát. De furcsa este!

Vacsora közben Pali bácsiról kérdezősködött. Apa nemigen evett, inkább ivott, két kézzel fogta a poharát, úgy kortyolgatott, mint a gyerekek. Pali bácsi nem jár már ide, se Ferike – mondta Apa. Szólt nekik, hogy ne jöjjenek. Nem szereti a vendéget. Hófehér körmei ott villogtak a pohár hasán, és a víz felett nézte a fiát. A színész étvágytalanul evett, valahogy nem volt jókedve. Mikor befejezték, Apa egészségére kívánta a vacsorát, és felállt. Voltaképpen nem is felállt, hanem felemelkedett, két kezével a szék karjára támaszkodott, és felnyomta magát, aztán elkezdett – megint egyenként – kihordani mindent. A színész szájában még ott volt a körte fele, mikor felugrott, hogy segítsen.

Mire kihordta az edényt, Apa ott ült a kályha mellett, térde a kezén, szeme le volt csukva, és aludt. Hát ennek semmi értelme! Nyolc óra elmúlt, ha fáradt, feküdjék le, úgy kényelmesen alhatik. Megérintette a vállát, Apa azonnal felébredt, motyogott valamit, aztán szégyenkezve elindult a fürdőszobába. „Miért szégyelli magát?” – törte a fejét a színész. Az ajtóból jól látta, hogy visszanéz rá, s akkor megint a régi szeme volt, ha kisebb is, mint hajdanán, és megint az volt az érzése, Apa haragszik valamiért, s ugyanakkor furcsán sunyi is, mint aki tud valamit, de nem szól róla, titkolja.

Éjfélig dolgozott: olvasta a darabot. Ha a végére ért, elkezdte újra, tanulmányozta a többiek szerepeit; mindig így kezdett munkához, így jutott el a saját figurájáig, hogy előbb a darab minden szereplőjét megismerte. Most már nyugodtabb volt, majdnem vidám. A szerep kezdett formálódni, testet ölteni; éjfél körül odahúzta a székét a tükör elé, ahol gyakorolni szokott, és munkába fogott. Gesztusokat próbált, helyzeteket, leült és felemelkedett öreg módra a székből, aztán megfogott egy hamutartót, tíz ujjal, ahogy látta. Közelebb lépett a tükörhöz, és megpróbálta kisebbre vonni a szemhéjait, szűkebbre venni a szemét. Nem ment. Majd ragasztóval. Eljátszotta azt a különös tekintetet is, Apa érthetetlen konyhai pillantását, míg ő fütyült, és jött befele a vacsoraedénnyel, aztán odakapta a szeme elé a kezét, és sírva fakadt. Hangosan, minden szégyen nélkül, gyermek módjára sírt, és tudta, hogy Apa meg fog halni.

Napközi otthon

A lány, aki az ételt szokta osztani, beteg lett reggelre: aznap Irén töltögette a kávét.

Amikor megérkezett, alig fogadta a köszönését. Ez még lehetett véletlen is, álmosság, egy elszalasztott villamos, lefutott szem a harisnyáján – akármi. De a reggelinél már észre kellett vennie, hogy másról van szó. Ahogy belemerítette a kanalat a bőrödző folyadékba, ahogy beleloccsintotta a bögrékbe, egyetlenegyszer sem nézett rá, s mikor Oszkár segíteni akart neki, hogy a tízliteres kondért átemelje a másik asztal elé, elrántotta előle a kávét, s pirosra gyúlt arccal, egyedül veszkődött vele, míg oda nem zuppantotta a frissen súrolt hokedlire. A kávé túlcsordult a kondér peremén, lefutott a csorba zománcon, s kis tóba gyűlt a hokedli tetején.

A gyerekek vihogtak. Tíz pár bögre összecsattant, ahogy a szemben ülő párok egymás mellé tolták, majd villámsebesen az asztalfőre csúsztatták a csészéket. Kovács Margit, aki a legszélen ült, megpiszkálta az orrát, majd csíkot húzott a kilöttyent kávéból maga felé. „Ki az orrát túrja, nem jó leány, durva!” – mondta Oszkár mély, papos hangon. Kovács Margit zavartan mosolygott. Irén elbiggyesztette a száját, átcipekedett kondérjával a harmadik asztalhoz. A lányok szuszogva kortyolták a kávét, s alighogy elkészültek, vízért esengtek. Oszkár tizedik éve volt napközis, oda se figyelt. Víz, hogyisne! Most ittak három deci folyadékot.

Irént figyelte, aki közben átkerült a fiúk asztalához, s a kiürült bádog fenekét ütögette a nagykanállal. Oszkár kifutott a konyhába, becipelte a másik fazekat. A fiúk teát kaptak, a tejes nem hozott elég tejet. Ügyesen, anélkül hogy egy cseppet is elcsorgatott volna belőle, Irén elébe állította a teát. Ez volt az utolsó próbálkozása. Irén ismét csak elbiggyesztette a száját, némán osztani kezdte a reggelit, s azt se mondta, köszönöm.

Oszkárt elöntötte a méreg. Cigaretta után tapogatott a zsebében, aztán elernyedtek az ujjai. Majdnem rágyújtott, mintha nem tudná, hogy a gyerekek között nem szabad dohányoznia. Irén ott hajladozott mellette, jól látta szép melle mozgását a pettyes nejlonkötény alatt, ettől zavarba jött, lesütötte a szemét. Irén cipője szinte villogott a piros betonon. Idebenn mindig más cipőt húzott, frisset, tisztát, mintha nem tudná elviselni estig az utcai tülekedés, a sár nyomait. Oszkárt most ez is ingerelte, ez a váltott cipő. Palika elröhentette magát a háta mögött, és beletrombitált a csészéjébe. „Ejnye, ejnye!” – szólalt meg ismét azon a természetellenes mély hangon, s Palika letette a bögréjét, amely tele volt félig megrágott kenyérdarabkákkal. Irén leoldotta a kötényét, hátrafeszítette a vállát, mint aki fáradt. A lánycsoport felállt. „Egészségére!” – vezényelte Irén, s a hatvan lányból viszont kívánta neki vagy tizenöt. Kovács Margit a választékát simítgatta, még egyszer, utoljára, vizet kért. A párok elindultak, Irén vezette őket. Úgy ment fel a nappaliba, hogy meg se biccentette a fejét Oszkár felé. Messziről még sokáig hallatszott a lányok rendetlen dobogása.

Oszkár rá se bírt nézni a maga bögréjére. Irén, persze, megreggelizett, szájfestékének holdacskája ott piroslott a csésze peremén. A kenyérhéjat megint szétdobálta – azt sosem eszi meg. Oszkár a hajnalokra gondolt, mikor ő meg Róza, a mostohahúga, feltérdeltek a közös ágyban az ajtónyitásra, s az apjuk két marokkal szórta elibük a kiflivégeket, zsemlemaradékot, amit a vendégek után összegyűjtött az asztalokról. Mi lehetett ennek az Irénnek az apja? Ki kellene csenni az irodából az életrajzát. Aligha pincér, mint neki.

„Egészségére!” – szóltak most a fiúk is. Oszkár szavára egyszerre egyenesre rándult a sor. „Egy-kettő! Egy-kettő!” – vezényelt a napos, csattogtak a talpak az alagsori folyosó kövén. A mosdó mandulaszappan-illata elkeveredett a konyha fűszerszagával. Oszkár most először érzett valami szomorú elégtételt, mikor látta, hogy sípjelére milyen katonásan sorjáznak be a gyerekek a mosdóba. Irén lányai a vécén? Nevetséges. Fogalma sincs, mi a fegyelem.

Most megint Irénre kellett gondolnia, s iménti jó érzése elenyészett. A fiúk elhelyezkedtek a nappalijukban, ő meg összefogta a kezét a derekán, ahogy szokta, s elkezdett sétálni az asztalok között. Misike valami új amerikai játékot kapott, akörül majdnem veszekedés támadt. Maga is eljátszott vele egy-két percig, mulatságosak voltak a kigyúló lámpácskák, a megvilágosodó számok. Kinn elindult a hó, a szél felborzolta a tetőt. Benn meleg volt és gyerekszag. Nyáron megcsináltatta az összes ablakkilincset – jutott eszébe, s egy pillanatra ismét elégedett volt. Bezzeg a lányok munkatermében!

A játékszekrény üvegében megigazította a nyakkendőjét. Nagyon szép nyakkendő volt, a tegnapi nyakkendő, lila és barna csíkos félselyemből. Tegnap még a patkót is feltűzte, ami a papától maradt, a patkót, kilenc piros kövével. Ma már nem hordanak ilyesmit, de Irénen mindig van valami ékszer, hát feltette ő is, ne gondolja, hogy… Belebámult a saját arcába, aztán, mintha mosolyogni akarna, széthúzta a száját is. A foga igazán hibátlanul szép, az az egyetlen korona ott, a metszőfogán, az is arany, nem vipla. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nézik. Megfordult. Balogh kerekre nyílt szemmel meredt rá az építőkövek mögül. Oszkár ellépett az üveg elől, összecsukta a száját.

Harmincnyolc éves. Van egy kis háza Szentmihályon, a disznónak megterem a kukorica a kertben. A HÉV majdnem ott áll meg előtte, a telek ötször annyit ér ma, mint tizenöt éve, amikor örökölte. Most nem emlékezett rá, mondta-e Irénnek, hogy üveges könyvszekrényében megvan a teljes Jókai jubileumi kiadás, vagy csak akarta mondani. Lehet, hogy nem mondta, már mindegy. A pedagógiai irodalomnak külön kis polcot ácsolt ő maga, az a rekamié felett van. Huszonkilenc könyv, a legújabb szakkönyvek is. Ha lefekszik, csak felnyúl, leveszi valamelyiket. Megvan neki a Mit játszunk ma?, és ami teljesen kaphatatlan már a szakirodalomból, ott van középen, félbőrbe kötve, a saját munkája is. A napközis gyermek egy napja… Írta: Sas Oszkár. Az utolsó darabig elfogyott annak idején, pedig ötszáz példányban nyomtatták ki.

A két nappalit egyetlen faajtó választotta el. Valaki sírt, áthallott az Irén méltatlankodó hangja is. Nem tud rendet tartani, mindig van nála valami botrány. A lányok árulkodnak, verekednek, a mosdó mindig csupa víz meg mocsok utánuk. Ez az Irén úgy jár a gyerekek közt, mint a bálvány.

Ezért is figyelt fel rá először, mikor tavaly tavasszal idekerült – micsoda ügyetlen egy teremtés ez! Csak bolyongott a termekben, folyosókon, tehetetlenül és mosoly nélkül, minduntalan át kellett futkosnia hozzá, rendet csinálni, mert zavarta a lányoktól átszűrődő zaj. Milyen jó volt hozzá, emlékezett Oszkár, hogy segítette, mennyit magyarázott neki! Most megint úgy látta Irént, mint legelső, hosszabb beszélgetésük idején, különös, magas nyakú ruhájában. Minden ruhája olyan furcsa, sose látott ilyeneket más tanítónőkön. Csak állt akkor is, végighallgatta, aztán elfordult, s kedvetlenül és sután játszani kezdett a gyerekekkel.

Jancsi kése beleszaladt kis, kövér mutatóujjába. „Csigavér!” – mondta Oszkár, s már buggyant is a fertőtlenítő folyadék. Milyen szép pólyát tud kötni! S nem sír ám a legény, pedig csíp a jód. Tudni kell velük bánni.

Hogy esik a hó! Ma nem lehet sétálni vinni a gyerekeket. A lányoknál odaát a kályha is rossz, Irén sose törődik semmivel. Mikor figyelmeztette, hogy fázni fognak a télen, csak a vállát vonogatta, mint akinek ez is mindegy. Milyen szép a válla is! Mint egy szoboré – jutott az eszébe, s örült, hogy megtalálta a megfelelő hasonlatot. Milyen különös, hogy éppen Irént szereti. Miért szeret meg az ember egy ilyen fura teremtést?

Mégis meg kellett volna reggeliznie, most kellemetlenül üres a gyomra. A gyerekek között mindig lecsillapul benne minden indulat. Megpörgetett egy piros golyót a legkisebbek asztalán. Milyen kedvesen játszanak, milyen békésen! Tetszettek neki a parányi bútorok, ezek a szinte babaszoba méretű székek. Irén magasabb, mint ő, ha itt állnak a legkisebbek között, valahogy még magasabbnak hat.

Fél óra múlva vége a csendes foglalkozásnak, valami verset fog tanítani. Szereti azt az áhítatos némaságot, amivel ezek a kicsik a verset meg a mesét fogadják. Irén könyvből mesél, hadarva és halkan, alig lehet érteni. A lányok sose figyelnek, rajzolnak közben. Tóth Etelka egyszer valami csúnya dolgot rajzolt. Borzasztó, hogy mindig Irénre kell gondolnia!

Megkordult a gyomra, ijedten körülnézett, de nem hallotta senki. Palika, aki a legközelebb ült hozzá, a plasztilinjét gyúrta. Sajnos folyton a tegnapi nap jár az eszében. Jó volna meginni a teát, és jó volna átmenni Irénhez.

Sóhajtott, elfordult a gyerekektől, és a kavargó havat nézte. Hirtelen megörült. Hátha Irén félreértette tegnap? Hátha azt gondolta, amikor feladta a kabátját, és dobogó szívvel, reszketve megcsókolta a nyakát, hogy csak… hogy nem is gondol házasságra? Olyan különös ez az Irén, más, mint a többi lányok. Borzasztó lenne, de milyen megnyugtató!

Meggyorsult a lépte. Klein Péter, a kedvence, a mankós, aki rosszul gyógyult a paralízisből, mindenhová követte gyönyörű fekete szemével. Igen, igen. Talán mégis mondania kellett volna valamit az előtt a csók előtt. Most, hogy visszagondol, maga sem érzi egész világosnak a tegnap elejtett célzásait. Mennyi idő van még? Tíz perc. Akkor talán…

Ott ácsorgott a közös ajtó előtt, nem mert benyitni. Aztán a véletlen segített neki. Valami nekihuppant az ajtónak a másik teremben, valaki sikoltott, dobogtak. A fiúk nyugtalankodni kezdtek. Oszkár sípolt, csend lett. Valami megint az ajtóhoz ütődött, s egy éles gyerekhang ocsmány szót kiáltott. Vad nevetés támadt, Oszkár elpirult, és benyitott az ajtón.

Irén ott állt a tomboló gyerekek között, cigarettázott, úgy figyelte, hogy térdepel a csúnya, copfos Fehér Klári egy kapálódzó, ordító kisgyerek hátán. Oszkár szétválasztotta a verekedőket, a bőgőnek kifújta az orrát. Irén elnyomta a cigarettáját, hátat fordított nekik, kinézett az ablakon. Két perc múlva mindenki az asztalnál ült, hátratett kézzel, a copfos maga elé bámult, az meg, aki úgy üvöltött, megkarmolt kezén az Oszkár zsebkendőjével, óriási könnyek függönye mögül mosolygott rá.

– Énekeljünk! – mondta Oszkár. – Minden jó kislány énekel!

 

Énekeljünk, kislányok: jaj, be szépen hull a hó! Alusznak a szép virágok, amíg itt jár Télapó!

 

Ő maga kezdte a dalt, a hangocskák folytatták. Átnézett a fiúkhoz, a napos komoran járkált az asztalok között, még kurta karját is összefonta a hátán, öntudatlanul utánozva Oszkár mozdulatát. Oszkár úgy érezte, mintha önmagát látná valamiképpen; szinte boldog is volt. Visszament Irén mellé, s kinézett ő is az utcára.

– Szép munka ez! – szólt a lányhoz, s a nyakkendőjét babrálta. Most sajnálta, hogy nincs rajta a patkó. Jó fogás esett rajta. Irén meg se fordította a fejét, Oszkár már-már azt hitte, néz valakit. Egy férfi állt lenn az utcán, az meg felfelé nézett, a napközi ablakaira. Színes sálja volt, raglán szabású kabátja. „Nem tanító – gondolta Oszkár –, tanító nem hord ilyen sálat.”

– Szép munka ez – mondta megint, halkabban. A gyerekek most kezdték a dal második versszakát. Az egyik asztalnál egymásba karoltak, és taktusra himbálóztak, együtt az ütemmel. Oszkár bátornak és ügyesnek érezte magát; lám milyen békét teremtett itt! Ő a nyugalom őre ebben a házban, a védelmező, az erős.

– Maga is beletanul, Irénke – nézett a lányra, s mintha csak véletlenül tenné, végigsimította az Irén karját. – Beletanul, meglátja, és megszereti. A gyermek az élet virága.

A gyerekek a harmadik versszakot fújták. Bár válasz nem jött a szavára, Oszkár úgy érezte, hogy Irén nem vonja el a karját, s mintha a szeme is szelídebb lenne, mint máskor. Mélyet lélegzett, és kimondta:

– Remélem, tegnap nem tetszett félreérteni?

Irén megfordult, nekivetette a hátát a falnak. Sápadt volt, de lehet, hogy a hidegtől. Oszkár a kihűlt kályhára nézett, aztán elkapta a szemét. Hogy folytassa?

– Bú és öröm együtt jár: férj és nő, az házaspár… – mondta végre. Nagyon értelmesen és tagoltan akart beszélni, de a hangja remegett.

– Hülye – mondta Irén, minden indulat nélkül. Elnézett a feje fölött. – Menjen innen, mert rosszul vagyok, ha látom.

 

Hull a kedves hó, leányok, szánkót is hoz Télapó…

 

– cincogtak a gyerekek. Oszkár nagyon egyenesre húzta magát, most majdnem egyforma magasak voltak Irénnel. A fiúk terméből robaj hallatszott, csörömpölés. „Nem visít senki!” – gondolta Oszkár, de úgy érezte, mintha egy idegen ember gondolkoznék a fejével, s ő valami képtelen módon tudomásul vehetné ennek az idegen embernek a gondolatait. Átment a fiúkhoz. A Klein Péter mankója zuhant le, estében leütötte a Palika festékesdobozát. A vízfestékek széjjelgurultak, egy kármin el is roppant az Oszkár talpa alatt. A napos már fel is kapta a mankót, teljes volt a rend. Klein Péter lesütötte a szemét, nem nézett senkire. Oszkár hátat fordított nekik, megint a könyvszekrényre bámult, abban is ott volt a saját könyve. Sas Oszkár napközivezető – olvasta benne az idegen ember a barna címke feliratát. A napközis gyermek egy napja. Most meghallotta, hogy valaki sír. Visszafordult. Klein Péter az asztalra borult, és sírtában betapasztotta a fülét, mintha maga sem akarná hallani a hangját. „Mért sír?” – képedt el Oszkár, s most először érzett valami ingerültséget. De azért odament hozzá.

Teréz

Teréz úgy halt meg, ahogy élt: tapintatosan.

Eleinte észre se vette, mi történt, mosolygott rajta, hogy itt hever mellette, annyira szokatlan jelenség volt a lustálkodó Teréz, aki elaludt. Várt is egy darabig, csak aztán érintette meg, s előre mulatott rajta, mint pironkodik majd, ha ráeszmél, hogy ezen a reggelen nem ő ébresztette fel a férjét, hanem maga szorult ébresztésre, s a reggeli kávé sincs sehol. A csepp lazaság, a mindennapi rend váratlan megbolydulása olyan vidámmá tette a kis öregurat, mintha hirtelen valami új, vonzó vonást fedezett volna fel Teréz annyi ideje ismert arcán vagy egyéniségében. Komikus gondolat volt, hogy Teréz álomszuszék, nevetett, mikor megrázta a vállát, még akkor is, mikor ráhajolt, hogy megnézze, miért nem moccan hát. Amikor már látta az öregasszony arcát, amelyen olyan félreérthetetlenül rajta volt a halál érintése, mintha már réges-régen elhagyta volna az élők világát, nem csak néhány negyedórája, nem akart hinni a megváltozott szájnak, orrnak, nyitott szemnek, magára hajította a köntösét, és kirohant a lakásból. Most elfelejtette, hogy gyönge és reumás, hogy olykor szabálytalanul ver a szíve, és fulladni is szokott, mindent elfelejtett számtalan betegsége közül, amelyből Teréz, a látszólag vasegészségű Teréz olyan végtelen türelemmel gyógyítgatta, az se jutott eszébe, hogy irtózik az idegenektől, és nem érintkezik az emeleti lakókkal. Hogy Szollárék ajtót nyitottak, csak beesett az előszobába, sírt és zihált.

Szollárné visszaugrott előle, azt hitte, eszét vesztette, de mikor végre megértette, miről van szó, tüstént átvette az irányítást. Tamást, aki a tízévesek pusztíthatatlan vidámságával és kíváncsiságával leskelődött mellettük, kiparancsolta a kertbe játszani, Szollárt leültette a telefonhoz, próbáljon meg valakit felhajszolni az orvosi ügyeleten, maga meg lefutott a földszinti lakásba. Soha életében nem járt még benne, holott ebben a házban lakott több mint tizenhárom éve, Tamás is itt született, és ő szívesen barátkozott volna a lentiekkel, hiába voltak annyival idősebbek nála, ám sose jutott be, mert a kis öregúr meg a felesége annyira nem óhajtottak barátkozni, hogy pár meddő kísérlet után abba kellett hagynia a próbálkozást. Nem volt megsértődve, mert a lentiekhez nem járt látogató, szemmel láthatólag nem csak őket nem kívánták a falaik közé; senkit. Most végre beléphetett, s őszintén azt remélte, csak pánik fogta el az öregembert, nem lesz itt olyan nagy baj, a néni olyan volt mindig, mint az élet, szép kerek arca piros és mosolygó. Ám Teréz halott volt, és Szollárnénak ijedtében és részvétében nem jutott eszébe semmi más vigasztalás, csak az, hogy járjon a kis öregúr ezentúl őhozzájuk étkezni, neki igazán mindegy, háromra főz-e vagy négyre, vagy ha jobban tetszik így, leküldi neki az ételt, a fizetésben majd megegyeznek. A földszinti lakó nem felelt az ajánlatra, még csak meg se köszönte, odaült a felesége mellé, s Szollárné látta, hogy amint csak az erejéből telik, előrerántja, majd visszafekteti Teréz mellére az öregasszony ellazult karjait. Előre-vissza, előre-vissza. A felső lakó elsírta magát, s kifutott a szobából, elviselhetetlen látvány volt ez a meddő birkózás az enyészettel, a kedves, hosszú ujjú hálóingbe bújtatott, holt karok mozgatása.

Szollár eleinte ellenkezett, mikor bejelentette, részt fognak venni a temetésen, ő nehezebben bocsátotta meg, hogy a lentiek semmibe vették a felesége közeledési kísérleteit, de persze azért elment, s utóbb örült is neki, hogy megtette, legalább így többen voltak a koporsó körül. A csorgó esőben gördülő gyászautó mögött így is igen csepp gyülekezet haladt, a pap, aki láthatólag unta a szertartást, a kántor, aki mindig oldalra nézett, annyira irritálta a kis öregúr zokogása, ők ketten, a lenti lakó meg egy még a kis öregúrnál is idősebb aggastyán, aki késve érkezett a temetésre, kezet se rázott az özveggyel, pedig a megszólalásig hasonlított Terézhez, nyilván a bátyja lehetett. Szollárék emlékezete szerint ez se fordult meg soha a házukban. A kis öregember nem tudott válaszolni bánatában a részvételés mindig azonos mondataira, csak nézett Szollárékra kivörösödött, tanácstalan szemével, a rokon, akihez kénytelen-kelletlen szintén odamentek, hasonlóképpen néma volt, de kicsit diadalittas is, mint azok a nagyon öreg emberek, akik valahol örülnek, ha maguknál fiatalabbat temetnek el, méghozzá egy makacs húgot, aki világéletében a maga feje után ment, és akinek nem kellett a világból senki, csak a férje.

Ha a kis öregúr támaszt várhatott vagy akart volna várni valahonnan, azok csak Szollárék lehettek, mert a kétlakásos háznak nem volt még házmestere sem, ki-ki rendben tartotta a maga előterét, az utca seprésére a szomszéd házfelügyelőt fogadták meg. Szollárné a temetés után leszalasztotta a fiát az alsó lakóhoz, hogy megtudja, felmegy-e hozzájuk vacsorázni ezen a szomorú estén, vagy ő küldje-e le az ételt. Tamás azzal ment vissza, a bácsi már ágyból kelt ki ajtót nyitni, pedig még hat óra se volt, azt mondta, nem megy fel, kosztot se kér, se most, se semmikor, szeretne békén és egyedül lenni. Szollár mondott egy cifrát a hálátlan szemtelenjére, ugyan mit ugrál, nemhogy kezet csókolna, amiért valaki törődik vele, hisz nincs a nyavalyásnak senkije, de Szollárné a fejét csóválta, tűnődve karikákat rajzolt a mutatóujjával az asztalterítőre, aztán váratlanul magához húzta és összecsókolta a fiát. Tamás kelletlenül védekezett, a részvét meg a hirtelen támadt aggodalom, hogy mindnyájunknak el kell mennünk egyszer, nem jutott el a tudatáig. Rendkívül komikusnak találta a lenti lakót, mert akkor is sírt, mikor neki ajtót nyitott, öregember létére, s a sok könnytől csupa csapzott volt a bajusza.

„Üzenj – mondta a kis öregúr a párnának, Teréz párnájának, amelyet át se húzott, s amelybe beleszorította az arcát –, üzenj, hogy nem mentél el, vagy visszajössz, vagy engem viszel el. Üzenj. Üzenj!” Még mindig esett az eső, a nyári égbolt olyan volt, mint a vas. Teréz gondosan ápolta nagy fehér haját, hajvize friss illatát beitták a párnahuzatok. Szolláréknál szólt a televízió, leharsogott, mintha ez a nap is csak olyan volna, mint a másik, s ennek az öregember furcsamód még örült is. Az este, külsőségeiben, annyira olyan volt, mint bármilyen más csütörtöki nap, hogy teljesen valószínűnek látszott Teréz visszatérése, üzenete vagy az, hogy érte jön, és magával viszi. Teréznek voltak olykor önálló útjai az alatt az ötvenkét év alatt, amíg a felesége volt, és elhagyott a kedvéért egy nyűgös, gyanakvó és rosszindulatú családot. „Szól a televízió – gondolta a kis öregúr –, azt énekli valaki, Fekete szárú cseresznye. Ha úgy volna, ahogy a temetőben látszott, ha teljesen lehetetlen volna, amiben reménykedem, nem szólna fenn a zene, Szollárné nem engedné, az igen jó asszony. Azért muzsikálnak, mert visszajön, üzen, vagy elvisz engem is. Valami tévedés van itt napok óta. Majd rendbe jön. Minden megoldódik.” Fenn hirtelen abbamaradt a zene, egyszerre maradt abba, mintha késsel metszették volna le a készülékről, vagy mintha odafenn megérezték volna, mi jár az eszében, s így akarnák a tudomására hozni, hogy részt kérnek a bánatából, és hogy van bennük emberség. „Nyomorultak – sírt a kis öregember –, hazugok. Üzen, hazajön vagy elvisz. Sose hagyott még egyedül.”

Amikor felkelt, még mindenki aludt a házban. Törte a fejét, mivel is kezdte Teréz a reggelt, s csodálkozott, milyen nehezen rekonstruálja napjaik menetét; míg a felesége élt, sose gondolta végig, mi előzi meg a reggeli kávéját. Fogta a szatyrot, s indult a közértbe, iparkodott, mert attól rettegett, Szollárné megint leküldi hozzá Tamást valami ajánlattal, s az öregúr világéletében gyűlölte a gyerekeket, félt tőlük, éles hangjuktól, kiszámíthatatlan felüvöltéseiktől, szálló labdáiktól, kíváncsiságuktól, erejüktől. Teréz szeretett volna gyereket, ez volt az egyetlen, ami miatt a maguk csöndes módján olykor összecsatáztak, de aztán ebben a kérdésben is ő győzött, mert soha Teréz nem tett az akarata ellen semmiben. Ezen megint el kellett magát sírnia. Kinyitotta a kaput, keze fejével elmázolta a könnyeit, s próbálta elképzelni, hogy ezentúl mindig így lesz, esőben, hóban, ha rosszul is van, mindig el kell látnia magát, ha ki akarja kerülni a Szollárék tolakodását. Magának kell helytállnia, s talán kell is, hogy kitöltse valamivel a napot, különben megőrül. Kilépett az utcára, aztán megtorpant. Egy kutya feküdt a kis ház küszöbén; ahogy meghallotta a kapunyitást, felállt, felemelte a fejét, és a kis öregúr látta, hogy hosszúkás fekete arcából Teréz hűséges barna szeme néz rá a régi figyelő tekintettel, nem azzal a bádogpillantással, amellyel azon a reggelen holtan találta.

Úgy vert a szíve, hogy alig tudott lélegzeni. A kutyán örv volt, de az örvre spárgát kötött valaki póráz helyett, bundáján sárfoltok éktelenkedtek, s valahogy egyszerre volt sovány és kövér; bordáinak kosarán megfeszült a bőr a koplalástól, de a hasa mégis tömöttnek látszott. Hogy a kapu megnyílt, megrettent, s indulni akart tovább az esőbe, ám a kis öregúr elkapta a spárgát, és ráhurkolta a csuklójára. Az ismerős szem reménykedve és aggodalommal kémlelte az arcát.

Ahogy világéletében irtózott a gyerekektől, úgy szerette a kis öregúr az állatokat, utolsó macskájuk két éve múlt ki, elgázolta egy autó, túl nagy bánat volt az elvesztése, akkor úgy döntöttek, nem tartanak többé semmit. „Kóbor kutya – gondolta az öregember –, nem is tiszta fajta. Volt gazdája, mert van nyakörve, de már régen bolyonghat. Valami gyerekek befoghatták, ezért a spárga. Idehúzódott az eső elől, fáradt és éhes. Ezt a szemet ismerem. Megtartom a kutyát.”

A spárgát rákötötte a kapu előtti villanypóznára, hogy az állat meg ne szökjék, míg megvásárol, és átsietett a közértbe. Ott is tudták, mi történt náluk, ismerték a kis öregurat, bár mindig a felesége járt bevásárolni, a fiatal lány, aki kiszolgálta, a legszebb kenyérből vágott neki, és túlcsurgatta a tejet a kannája száján, úgy iparkodott. „Valami kolbászt is kérek – mondta az öregember –, olcsó kolbászt. Hurka is jó, ha van.”

A kutya a spárgáját tépdeste, mikor visszatért, de hogy meglátta, abbahagyta, megnyugodott. Bevitte magával, nem is nagyon kellett biztatnia, hogy kövesse. Az előszobában megrázta a bundáját, s mélyen, hosszan szimatolt, mintha ezzel a nyújtott, különös lélegzéssel kérdezni akarna valamit. „Mit kérdezed? – mondta magában a kis öregúr. – Tudod te azt nagyon jól.”

Mikor a kutya befalta, amit elébe rakott, s elheveredett a lába előtt, mint akinek esze ágában sincs már, hogy tovább folytassa vándorlását az esőben, az öregúr rájött, miért van olyan különös formája. Vemhes volt. Ettől megijedt. Csak hím állatot tartottak mindig, irtózott attól a felelősségtől, amit az új ivadék jelentett volna. A kutya megint ráemelte a szemét, s a kis öregúr úgy látta, szemrehányás csillog a szemében, és hallotta, hogy sír, mint Teréz sírt fiatalasszony korában annyiszor, amikor a gyerekkérdés szóba került. „Ne – gondolta az öregember –, kérlek, ne. Ezt egyszer már elintéztük. Tudod, hogy nem lehet. Ne is kívánd.”

A kutya miatt összebarátkozott Szollárékkal.

Az asszony nem hitt a szemének, amikor este bekopogtatott, megkérdezte, áll-e még az ígéret, elvállalnák-e a kosztolását. Illedelemből megvárta a férjét a válaszadással, ám Szollár azt mondta, csak kapjon kosztot tőlük a lenti lakó, mindketten valami suta diadalt éreztek, mintha egy évekig csukott kaput tudtak volna kinyitni végre, csak Tamás vágott pofákat, akinek a földszintre kellett hurcolnia a tálcákat ezentúl, de az anyja letorkolta, úgyis olyan lelketlen kamasszá fejlődik, legalább megfinomodik egy kicsit az öregúr mellett, aki ha tartózkodó is, művelt, szelíd, finom kis ember. „Kutyája van!” – újságolta a fiú. Na, hál’ istennek, hadd legyen valakije. Vinni kell annak is valami csontot, mit, el ne felejtse. Az öregúr mosolygott, mikor meglátta a gonddal és szeretettel telirakott tálkák mellett a bádogtányért, benne főtt húst és puha csontokat. „Táplálkoznia kell – gondolta, míg nézte, hogy fal az állat –, én nem tudok főzni, amit én adhatnék, rossz volna és kevés. Majd Szollárék.”

Másnap, először, mióta ez a gyerek a világon volt, szóba elegyedett Szollár Tamással. Ezt a kisfiút különlegesen utálta, mert mindig beletaposott a virágágyaiba, s a kertben az ő ablakaik alatt gyötörte a bogarait, mielőtt tűre szúrta volna őket, néha meg más kölyköket csődített az udvarra, akikkel fára mászott, és letördelte a fiatal hajtásokat. Most adott neki egy forintot fagylaltra, s leste, milyen képet vág; az éjszakát nagyrészt ébren töltötte, törte a fejét valamin, s reggel jókedvű volt, mert úgy érezte, talán megtalálta a megfelelő megoldást. Szollár Tamás elvette a pénzt, morgott valamit, egyáltalán nem volt meghatva, úgy gondolta, elég csekély viszonzás azért a sok ételhurcolásért meg futkosásért, ami ezentúl rá vár. „Pimasz – gondolta az öregúr –, gyalázatos. De így jó. Ilyennek kell lennie.” Térdéhez húzta a kutya fejét, akinek adott ugyan nevet, de csak akkor mondta ki, ha senki idegen nem volt a közelben, simogatni kezdte szépen formált fejét. A kutya ismét mélyen lélegzett, majdnem emberi hanggal felelt a becézésre. „Drágám – mondta magában az öregember –, nem lesz semmi baj, majd meglátod. Elintézzük, ne félj.”

Az állat hármat kölykedzett, három hajszálra egyforma fekete kutyácskát, Szollár Tamás füttyentett egy éleset, mikor megpillantotta. A kutya a vackán feküdt, a szokott helyén, a szoba sarkában, közel az ágyhoz, és szoptatott. Az öregúr pajtikának nevezte a fiút, ez azt jelentette, hogy pénzt ad, mostanában gyakrabban adott forintot, mint egyébkor, csaknem minden napon.

– Kell pénz, pajtikám? – kérdezte a kis öregúr.

Tamás rábámult. A száraz ujjak között megzörrent egy tízes.

– A kiskutyákat…

Elakadt. Tamás nem értette, mit akar tőle. Odahajolt a kölykök felé, de az anyakutya mélyen, torokból morgott, akkor visszahúzódott.

– Nem tartjuk meg – mondta a kis öregúr szaporán. – Nem lehet megtartani, mert akkor már négy kutyám volna, és nem akadna gazdájuk sem, kinek kellenek korcs kutyák. Nem.

A tízes zörgött. Az öregember kék szeme úgy villogott a ráncok gyűrűjében, mint a fiataloké.

– A kutyácskákat szatyorba tesszük – suttogta –, és te elviszed őket. Tamáska elviszi.

– Hová? – kérdezte a kisfiú. Úgy érezte, hirtelen megdagadt a nyelve, nem fér el a szájában. A kutya sóhajtott, megnyalta az egyik fiát, mintha értette volna a párbeszédet.

– Nyolckor visszajössz – mondta a kis öregúr –, pontosan nyolckor, akkor szokott kimenni az állat esti szükségre. Én szatyorba teszem a kiskutyákat, és kiadom neked az ablakon, te meg elviszed őket a folyóhoz és belehajigálod. Térülsz-fordulsz, tied a pénz. Egyszerű, nem? Tíz perc. Annyi sem. Nyolc. Igazán semmi.

A gyerek nem felelt neki, nem is köszönt, úgy ment ki a vacsoratálcával. Náluk már asztalnál ültek, keveset evett, étvágytalanul. „Szelídül, csendesedik – gondolta az anyja –, a tanítónő mindig mondta, hogy legyünk türelmesek. A kis öreg jó hatással van rá, szegény nyomorult.”

A fiú hallgatag volt, majdnem mogorva, csak gubbasztott, láthatólag semmi se tudta lekötni a figyelmét, elővette ugyan a füzetét, amelybe gyakran és szívesen rajzolt, ha otthon maradt, és nem ment el futballozni a barátaival, ám most nem tervezett egyetlen autót sem, se repülőgépet. Nyolckor felemelkedett, azt mondta, az öregúr azt kérte, menjen még le hozzá, el akarja küldeni valahová. Szollárné elbámult. Ilyenkor?

– Patikába – mondta a kisfiú. – Kell neki valami.

– Nem mégy sehová! – tiltakozott az apja. – Menjen maga. Nincs is rossz idő.

Szollárné azt mondta, csak fusson le a gyermek, s mikor Tamás eltűnt előlük, megmagyarázta a férjének, milyen fontos, hogy a fiú megtanuljon udvarias lenni, s készségesen álljon az idősebbek rendelkezésére. Szollár ásított, legyintett, tulajdonképpen mindegy volt neki, marad-e a fiú vagy sem, csak szeretett ellenkezni.

A szatyor, amit az ablakon át kiadtak, könnyű volt, valamiképpen langyos is és nyöszörgött, az öregúr arca valószínűtlenebb, mint a hold, amely kibukkant a ház felett, az út a folyóig, amely a városkát éppen a közepén szelte ketté, s melynek partján ilyenkor nyári estéken szerelmesek csókolóztak, mint az álombeli utcák, gömbölyű és folyosószerű. Irtózott az eleven hátak érintésétől, nem tudott belenyúlni a szatyorba, hát csak behúzta rajta a cipzárat, megforgatta a feje fölött, s belehajította a folyóba mindenestül. Egy fiatalember meg is látta, s mikor hazafelé indult, megszólította és megkérdezte, mit vágott bele a vízbe. Valami ocsmányságot felelt neki, amit otthon az apjától hallott, s rohanva ment hazáig. Az öregúr kinn várta a kapu előtt, fedetlen fejjel állt, ami nyáron se volt szokása, fehér haja izzott a holdfényben. Nem szólt semmit, a fiú is hallgatott. A papírpénz eltűnt a gyerek zsebében, az öregúr bement a lakásába, ahonnan már kihallatszott a megrabolt kutya panasza. A kisfiú futva ment a maguk otthonáig, hogy minél hamarabb távol kerüljön az iszonyú hangtól. Odabenn az öregember elreteszelte az ajtaját, és kimondta azt a nevet, amelyet csak ilyenkor titokban szokott. Az állat odament hozzá, és térdéhez szorította szomorú fejét, ott sírt tovább. „Majd elfelejted – mondta a kis öregúr –, nem lehet másképpen, légy belátó. Én csak jót akarok neked, és segíteni fogok, amíg csak élek.”

Még hat évig élt, pontosan hat esztendeig. Mikor kihallgatták, Szollár Tamás azt vallotta a rendőrtisztnek, azért ölte meg, mert a kis öregúrnak volt egyedül elérhető és viszonylag sok pénze azok között, akiket ismert. A rendőrtiszt csak nézte, rózsás arcú, nyílt szemű tizenhat éves suhanc állt előtte, ki nemigen értette a megrendülését. „Megszoktam, hogy sok pénzem van – mondta a fiú –, sokat költöttem, mert egyre többet adott, hogy segítsek rajta, a végén már százakat, de a nyavalyás dög az utolsó időben már egyszer se fiadzott, kezdett vénülni.” „Terhelt – gondolta a rendőrtiszt és sóhajtott –, pedig milyen rendes családja van.” Hogy elvezették, a suhanc felérúgott az öreg kutyának, aki ott hasalt a vackán, de nem érte el. A rendőrtiszt megint sóhajtott, aztán pórázra vette a gazdátlan állatot, mert szerette a kutyákat, és ismert valakit, akiről tudta, hogy befogadja. A kutya engedelmesen kilépett vele a kapun, aztán megállt, s szelíd, barna, emberpillantású szeme visszakémlelt a ház felé. „Gyere – biztatta a rendőrtiszt –, gyere csak szépen! Nincs itt mit nézni már.” Teréz nyítt egy kicsit, aztán abbahagyta, s ment megadóan a rendőrtiszt mellett, mint aki tudja, hogy elvégezte, ami dolga a világban volt.

A mosolygó Bacchus

Az utca, ahol lakott, szűk volt, emeletes házai szinte egymásra borultak tetőikkel, csak egy csíknyi ég villant elő közöttük. A város legrégibb pontján feküdt: itt mindig éltek emberek, amióta csak Pest település volt.

„Nem valami egészséges környék ez” – jutott eszébe néha, ha kiszállt a kocsijából, s körbepillantott. De azért nem tudta volna rászánni magát, hogy változtasson a lakásán: ebben a házban született, itt volt fiatal, itt lett vegyész, innen haltak ki mellőle a szülei, s ide hozta Máriát is.

Mária emléke oly halvány volt már, mintha sose lett volna a felesége, pedig az asszony alig négy esztendeje volt halott. A tudat, hogy Mária nincs, nem bántotta, nem is riasztotta különösebben. Megszokta.

A vegyész sose volt elfogult nőmunkatársai iránt, intézetében sok kiváló kollégája nő volt, s ha rájuk nézett, eszébe se jutott, hogy kételkedjék munkájuk minőségében vagy képességeikben. Kora ifjúságában sokat kísérte szüleit külföldi utazásaikon, bejárta az országokat, amelyekben a nőemancipáció hamarabb kivívta eredményeit, amellett saját családja példája is leszoktatta az előítéletekről: a vegyésznek apja-anyja kémikus volt.

Máriát félreértésből vette el, s mikor rájött, mekkorát tévedett, nem is annyira rá haragudott, mint saját magára.

A lány az intézetében dolgozott, meghatóan fiatal volt, és látszólag rendkívül érdekelte a kémia. Fel ugyan nem fedezett semmit, de mindent ügyesen a keze alá tudott készíteni, csendes volt, figyelmes, csupa báj: mikor érezni kezdte, hogy komolyan vonzódik hozzá, meg volt győződve, nem választhatna jobban. Úgy gondolta, ha az ember jól benne van már a negyvenben, helyes, ha kellő megfontolás és válogatás után megnősül, nyilván még szabadabban, még több energiával dolgozik majd házas korában. Elvette a lányt.

Mihelyt összeházasodtak, új állást szerzett neki: mindketten érezték, nem szerencsés, ha valaki a főnökének a felesége. Mária addig dolgozott a másik tudományos intézménynél, míg észre nem vette, hogy teherben van, aztán azonnal otthagyta a munkáját, hozzájárulással kilépett, és átalakult háziasszonnyá. Néha mulatott rajta, mikor újra meg újra tapasztalnia kellett, milyen alapvetően nem szereti a felesége a tudományos munkát, s milyen ősi módon nem igaz, amit lánykorában csinált. Asszonyfejjel már leplezetlenül unatkozott, ha kémiáról esett szó, a vegyész nem is igen terhelte intézeti történeteivel. „Van egy kiváló házvezetőnőm, akivel viszonyom van” – gondolta, ha nem is igazán jókedvűen.

Mikor egy jelentéktelen és jól sikerült vakbélműtét után váratlanul meghalt, riadtan érezte, hogy voltaképpen nem is ragaszkodott hozzá különösebben, s csak felületesen tudta viszonozni az asszony érzelmét. Mert Mária szerette őt, afelől sose volt kétsége, csak hát nem jól, sután. Bele akart szólni a zoknija színébe, azzal gyötörte, mit kívánna vasárnapi ebédnek, unszolta, hagyja már abba a munkáját, sétáljon egyet, néha meg eldugdosta a cigarettáit. Régimódian szerette, értelem nélkül, hát meggyászolta és elfelejtette. Nősülésre nem gondolt többé. Volt rengeteg barátja, nő, férfi vegyesen – a vegyész nem volt emberkerülő, sőt! –, eljárt hozzájuk, mikor csak tehette, vagy ő invitált magához társaságot, egyemeletes, fura kis házába, zenét hallgatni, amit imádott. Viszonyai lazák voltak, kellemesek, megfelelő szabadságot hagytak a számára. A vegyész elégedett volt, vidám.

Csak eggyel nem számolt: hogy a lányát úgy fogja szeretni, ahogy. Naivul és fegyelmezetlenül, ahogy őt valamikor a felesége szerette.

Lányához mindjárt megszületésétől fogva szenvedélyesen ragaszkodott, elragadtatva bámulta formás kis fejét, kecses tagjait. Ajándékairól sose feledkezett meg, sírása feldúlta, betegsége megzavarta a munkában. Mária temetése napján tudott szakcikket olvasni, mikor a kislány véresre ütötte a térdét, nem. A vegyész rájött, hogy életében először rabja lett valami érzelemnek, amely erősebb nála, s még örült is neki, mintha ezzel a szenvedéllyel közelebb került volna embertársaihoz.

Maricát Gertrúd nevelte.

Mikor Mária meghalt, s ő gondolatban sorba szedte számtalan rokonát, hirtelen eszébe jutott anyja húga, és úgy érezte, megtalálta a megoldást. Gertrúdot mindig nagyra becsülte, mert sose gyötörte semmivel, nem kért tőle protekciót, nem hívta meg névnapra, s voltaképpen nem is igen akarta tartani vele a rokonságot. Gertrúd is özvegy volt, a nyugdíjából élt, évtizedeken át óvónősködött, amellett, emlékezete szerint, se bigott nem volt, sem reakciós, újságot rendszeresen olvasott, s mindig tudta, mi történik a világban. A vegyész legszuggesztívebb gyerekkori élményei közé tartozott, hogy Gertrúd óvodájában jár látogatóban az anyjával, a kisfiúk-kislányok valami együgyű táncot táncolnak, ő olyan négyévesforma, boldogtalanul és sóvárogva áll az idegen gyerekek között, s várja, hogy Gertrúd őt is táncba intse, de nem teszi, nem teszi…

Gertrúd férje tanító volt, akkortájt halt meg, mikor ő az állami nagydíjat kapta. Gertrúd nem kért pénzt temetésre, és ha nem hívta, sose jelentkezett semmiért. Egyszer nagybeteg lett, a vegyész véletlenül tudta meg, hogy kórházban fekszik. Minden rokona, hasonló helyzetben, rá hivatkozott volna a kezelőorvosa előtt, Gertrúd nem említette, ki az unokaöccse. Mikor meglátogatta, kelletlenül nézett rá, azt mondta: „Nincs neked időd erre, ne mászkálj a kórházba, majd rendbe hoznak. Nem ölik meg a nyugdíjasokat protekció nélkül sem.”

Ajánlatát, hogy vegye át a háztartás vezetését, és nevelje fel Maricát, mozdulatlan arccal hallgatta. Nem adott azonnal választ, s beletelt néhány nap, míg közölte, nincs ellenére az ötlet, de az első időben még fenn szeretné tartani a maga külön lakását is. Hátha az derül ki, hogy nem férnek meg egymással. Józanul és tárgyilagosan fogadta unokaöccse kikötését is, az egyetlent, amelynek teljesítéséhez a férfi az állás lehetőségét kötötte.

– Még valami – mondta a vegyész beszélgetésük végén. – Nyilván nem esik majd nehezedre, hiszen olyan okos vagy.

Gertrúd ráncos arca figyelt.

– Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted.

Gertrúd értette.

– És aztán gondolni kell az iskolára is. Nem szeretném, ha otthon mást hallana, mint amit ott fog.

– Materialistának neveljem? – kérdezte Gertrúd.

Különös volt a szó öreg szájából, egy alig egyesztendős gyerekkel kapcsolatosan.

– Annak – felelte a vegyész egy cseppet ingerülten.

– Te rendelkezel – mondta Gertrúd, és felállt, karjára vette szokatlanul nagy, bőröndszerű retiküljét. Körülnézett a szobában, ahol beszélgetésük lefolyt, ritkán fordult meg unokaöccse házában. Kipillantott a nyitott ablakon is. Alig tízméternyire tőle ott sárgult a szemközti ház homlokzata, egy háromemeletes, kecses épület, melynek tetején egy Bacchus-szobor állt, pupillátlan kőszemében derű, csigás száján tündöklő mosolygás. Bacchus meztelen volt, némileg nyomorék is, illedelmes fügefalevelét lesodorta a háború, fél karja könyökből hiányzott. A vegyész, mint a zenét, a képzőművészetet is szerette, s mindennap megújuló öröm volt a számára, hogy felkeléskor-lefekvéskor Bacchus arcába pillanthatott. A derű és a szépség nevetett be nappal-éjjel az ablakain, az arc édes harmóniája elfeledtette az isten csonkaságát.

– Innen mindig el kell vinni sétálni a gyereket – mondta Gertrúd. – Nincs itt elég levegő.

A vegyész nem bánta meg választását.

Gertrúd tiszta volt, tapintatos, értelmes, pontosan követte utasításait. A gyerek teljes közönnyel figyelte az időváltozás zajosabb jelenségeit, sötét szobában hált, egyedül, láthatólag eszébe se jutott, hogy lehet valami rettegnivaló is a homályban. Estéje, ha aludni tért, nem az őrangyal emlegetésével zárult: megfürdött, aztán beballagott az apjához, kezet rázott vele, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. A vegyész imádta.

Gertrúdban az volt a különös, hogy ahogy az évek teltek, semmivel se lett melegebb a viszony kettőjük között: az öregasszonynak láthatólag éppúgy nem volt természete a családiaskodás, mint az öccsének. A kislány viszont ragaszkodott Gertrúdhoz, s mikor nagyobbacska lett, a dac és ellenállás pedagógiai időszakában egyedül Gertrúdnak engedelmeskedett a házban.

A takarítónő sokszor panaszolta, hogy nem bír a gyerekkel, ha Gertrúd nincs otthon, s maga is megfigyelte (legtöbbször a játszótéren, ahová rendszeresen elkísérte a lányát vasárnaponként), hogy Marica se kérésre, se szemrehányásra nem akar leszállni a hintáról, vagy mást is odaengedni a homokjátékához, míg meg nem látja Gertrúd figyelő tekintetét. Ez elbúsította. A kislány, aki élete középpontja volt, mikor vad kedve úgy tartotta, vele is szembeszállt, s ha békét kívánt és csendet, szégyenszemre neki is Gertrúdot kellett segítségül hívnia. Nagynénje sose kiabált, csak suttogott valamit, s Marica indulata tüstént kialudt, puha ajkai remegni kezdtek.

Gertrúd minden esztendőben akkor ment szabadságra, mikor az öccse.

A vegyész várta ezeket a heteket. Ilyenkor maga látta el a lányát, s a vele való rendszeres foglalkozás jobban felüdítette, mint bármilyen nyaralás.

Marica ötödik születésnapján is ketten voltak, Gertrúd elutazott, s a háztartást Katára hagyta, a takarítónőre.

A kislány júniusban született, ilyenkor különösen élvezetes volt minden séta. A vegyész szerette a lődörgést, szerette a villamosozást is: a gyereknek mozgás kell és emberi közelség, tanította Gertrúd, hát gyalog járt vele, vagy valami járműre szállt, nem kérte az autóját. Kószáltak a Belvárosban.

A Fájdalmas Szűz temploma előtt mindig szívesen sétált, szerette az olaszos terecskét, a Madonna márványszobrát. Most is megállt a szokatlanul sikerült alkotás előtt, s megint megcsodálta a még mindig ifjú, csupa bánat arcot s a gyöngéd térdeken a holtak szigorú titokzatosságában elhanyatló Krisztust. A gyerek ujjai megrándultak a kezében. Nem tudta kimondani, amit akart, nem tudta felhívni a gyerek figyelmét arra, hogy amit lát, az szép, Marica elfordította a fejét, s valami különös, majdnem riasztó szenvedéllyel húzni kezdte, el a szobortól.

„Még korai – gondolta a férfi. – Az esztétikum felfogásához talán érettebbnek kell lennie. Remélhetőleg lesz érzéke a művészetek iránt, kár volna, ha ez kimaradna az életéből.”

Kimentek a Farkasrétre is, a temetőbe. A vegyész nem szerette a halottak napi nyüzsgést, a novemberi gyertyafényeket, Mária sírját a család azon a napon látogatta, amelyen az asszony életet adott Maricának: léte legfontosabb dátumán. A gyerek kedvetlen volt, s mihelyt a kriptákat megpillantotta az ötvenkilencesből a kerítésen át, egy bogárkát kezdett üldözni a villamosablak párkányán, természetellenes, majdnem színlelt figyelemmel. Tavaly, mikor idehozták, élvezte az emlékműveket, apját kicsit még feszélyezte is túláradó kedve, ahogy sikongatott a sírok között, s a gyász nemtőire, angyalaira mutogatva nem tudott betelni a látottakkal: mennyi kőnéni! Hova lett ez az önfeledtség belőle? Riasztja ezt a gyereket a halál közelléte, felfogná, merre jár? De hát mit tudhat Marica a halálról?

Mikor Máriához értek, a vegyész szemét elfutotta a könny. Ebben a percben forrón szerette a feleségét, rettenetes igazságtalanságnak érezte, hogy itt feküdjék, alig huszonöt évesen a föld alatt, és ne lássa sem őt, sem a lányát. „Szervusz!” – köszönt neki gondolatban nagyobb melegséggel, mint bármikor életében. Marica komolyan állt a csupasz, monumentális téglalap előtt, a betűket nézte, amelyeket nem tudott elolvasni.

– Köszönj anyukának! – szaladt ki a vegyész száján, s mindjárt iszonyúan meg is szégyellte magát, hogy a pillanat hangulata így erőt vett rajta.

A kék szem pillantása megállt rajta.

– Nem köszönök, mert nem él. Nem hallja.

„Nem a halál – gondolta a férfi. – Gertrúd okos és engedelmes. Nem a holtak közelsége zavarta meg. De mi?”

Villamosra szállt vele megint. Most nem kellett rábeszélnie, hogy üljön rendesen, melléhúzódott, és megfogta a zakója szélét. Tavaly, ahogy beszálltak, azonnal feltérdepelt, önfeledten bámulta a sírkőraktárat, választott magának síremléket, és választott Gertrúdnak és az apjának is. Soha, mióta megszületett, nem érezte ilyen közelvalónak, ilyen egy vér-egy húsnak önmagával. Megköszörülte a torkát zavarában.

Otthon Kata karalábét főzött, és Marica nem akarta megenni.

Tanácstalan volt, sajnálta a kislányt. Hát ha nem eszi szívesen a karalábét, nem kell többé főzni. Kap valami vitamint, amely egyenlő értékű azzal a nyavalyás főzelékkel. És egyáltalán: születésnapja van, ilyenkor minden gyereknek a kedvenc ételeit főzik. Micsoda komédia!

Kata bejött, megigazította Marica székét, meglátta az érintetlen tányért.

– Tessék megenni! – mondta Kata.

A gyerek leugrott, odamenekült az apjához. A vegyész érezte, hogy ver a szíve.

– Ülj vissza, Marica!

A kis test megfeszült.

– Ülj vissza és egyél!

Mekkora könnycseppek abban a kerek szemben! Az isten verje meg ezt a karalábét, hát van a világnak olyan főzeléke, amely miatt így meg kell ríkatni egy gyereket?

– Ha sírsz, tudod, mi lesz!

Marica visszasomfordált a székéhez, feltornászta magát. A vegyész elképedve nézte. „Ha sírsz, tudod, mi lesz!” De hát mi? Mi lehet? Nincs krampusz, sárkány, tisztítótűz, ezt a gyereket sose verték meg, ezt érvekkel, magyarázatokkal nevelik, türelmesen, józanul.

A kislány a tányérba bámult.

– Felvenni a villát! Ha nem eszed meg…

Marica undorodva nyelte a karalábéfőzeléket, keze-arca nedves volt a könnyektől. Kata nekidőlt a tálalónak, megvárta, míg a tányérka kiürül, adott a gyereknek epret. A vegyész belepirult a szégyenbe: Katának pár mondattal sikerült elérnie, amit neki semmi kéréssel sem. Marica azt mondta: „Egészségére!”, s mehetett játszani. Rosszkedvűen nézett utána. Kata szedte az asztalt, ki-kitekintett az ablakon, gyönyörű nyári délután volt még az ő utcájukban is, a csíknyi ég sötétkék, villogó. A szemközti ház frissen renovált homlokzata szórta a fényt. Kijavították a szobrot is, ott állt, immár épen: ifjan és gyönyörűen nevetett be a szobájukba.

– Borzasztóan fél tőle – mondta Kata, és tálcára szedte a poharakat. – Megmondtam Gertrúd néninek, árulja el, mivel tartja kordában, különben nem maradok vele, nem engedelmeskedik ez senkinek; amilyen kicsi, olyan nagy természete van. Hát így kivallotta.

Rámeredt. Kata Bacchus felé bökött az állával.

– Az a réme, ni, az a szobor.

Kiszáradt a szája.

– Csudára retteg attól a pucértól! Minden kőbálványtól fél, mióta Gertrúd néni azt mondta neki, hogy emez itt egész nap benéz ide, mindent lát, és ha rosszalkodik, elintézi. Ha evvel ijesztjük, mindjárt kezes.

A görög isten ott állt a ház oromzatán, napverte arcán időtlen boldogság. A vegyész nehezen állt fel, lassan is ment ki, mintha beteg volna. „Csaló – gondolta, míg lépegetett. – Áruló. Hitvány. Mit csináljak? Mit lehet most csinálni? Marica. Kicsikém. Mindenem.”

Letérdelt a gyerekszobában, a lánya mellé. Marica rakta a kockáit, háttal guggolt az ablaknak.

– Bocsáss meg! – mondta a vegyész, és magához szorította. Marica nem értette a szavait, de érezte, hogy valami rendkívüli indulat fűti, hát odasimult hozzá egészen.

– Bocsáss meg – mondta az apja megint –, te kis nyomorult, te szerencsétlen! – Csókolta, ahol érte, aztán eltolta magától, és megnézte jól, mintha ma látná először. A gyermek gyanútlan szeméből visszanézett rá az emberiség.

A nagyszék

Az ablakban foltozott, úgy várta Katát. Mikor meglátta, hogy átbiceg a téren, lecsapta a párnahéjat, kiment a konyhába, kivette a tejet a jégről. Nem volt hazug anya, maga előtt se titkolta soha, hogy két gyereke közül Katát szereti jobban. Nem, mert Kata volt a kisebb, nem is azért, hogy nem tudták meggyógyítani a csípőficamát, és sánta maradt, csak, mert Ágnes őhozzá hasonlított, Kata meg az apjához, s míg Marci élt, sose tudta megállni nevetés nélkül, ha egyszerre látta a két arcot: Marci barna, bajuszos ábrázatát meg a kerek kislányfejet; Kata annyira az apja volt, mintha Marci guggolt volna a fakockák között zöld kislánykötényben, csak éppen a postástáska hiányzott a válláról. Most is, mióta özvegy, Kata mindig Marcit idézi; az is olyan jó, hogy még munkából is ugyanonnan jár haza, mint az apja, csak épp nem levelet hord, hanem postatiszt.

Ahogy megjött, elmondta a lányának, miért szaladt át délelőtt hozzájuk Ágnes, s Kata hirtelen elhegyesedő, megszigorult arcáról ugyanazt a megütközést olvasta le, amit ő maga érzett. Még hogy a nagyszéket! Ez nem az Ágnes ötlete lehet, hanem a Józsié; Józsi olyan hörcsög, annak kellene a négy fal is, csak gyűjt, gyűjt, nem átall még az anyósától is gyűjteni. „Soha!” – mondta Kata, s a konyhafogasra dobta a hálót, amelyben a tízórait hordta magával. – „Érti, mama? Soha!”

Kata nem volt sokbeszédű, ezt is az apjától örökölte. Nekiült az uzsonnának, lassan, megfontoltan evett, a mézzel mintákat csorgatott a vajas kenyérre. „Persze hogy soha!” – gondolta Simonné. A nagyszéket nem adja. Nála igazán nem örül jobban senki, ha Ágnesék építkeznek, hogy lesz egy csöpp házuk a tónál. Hadd legyen, eleget dolgozik mind a kettő, megérdemlik. De már a belevalót ne tőle kívánják.

Az ablak felé pillantott, a karosszékre, amely miatt ma a nagyobbik lánya felkereste. „Lesz egy kiugró ablakfülke a szobában, tudja, mama, ahonnan le lehet majd látni a tóra. Oda kellene Józsinak ez a szék. Arra gondoltunk, olyan jó helye lenne odalenn… Itt a többi bútor közt nem érvényesül, a kiugróban másképpen mutatna. Józsi annyira szereti…”

Hát itt valóban nem érvényesül. Minden bútora puhafa, s ahány, annyiféle, mert darabonként szedték össze Marcival. Ugyan szégyenkezhetik a nagyszék, hova került! Elnézte karomban végződő lábát, feszes, villogó selyemburkolatát, arany favázát. Kiugró… Volna esze Józsinak!

Kata gyümölcsöt kért, mosott neki. Örült, hogy jó étvágya van, most valahogy jobban bírja a kánikulát. Még a lakáshivatalba is el-elszaladgál, pedig néha már alig áll a lábán, mikor hazaér. Bár sikerülne szegénynek lakást szereznie! Ő ugyan nem szeret rágondolni, hogy Kata itt hagyja, de igaza van, ha elvágyik; meddig kényelmetlenkedjék vele itt ebben az egy szobában? Kata még fiatal, az idén múlt harminc. Hátha egyszer mégiscsak akad valakije? Bár az a nyurga szőke, akivel moziba, színházba jár, ráadná a fejét… Nem szép így gondolni valakire, de igazán beérhetné Katával; ő is odahagyta a lába fejét a Donnál, nincs mit a szemére vetniük egymásnak. „Soha!” Milyen keményen mondta ez a Kata, milyen határozottan! Mikor Marci meghalt, s a két kislány ott ténfergett körülötte, azt hitte, mindennek vége. Csak lassan ocsúdott, hogy hiszen azért nincs egyedül, itt vannak a gyerekek.

Fogta a foltoznivalóját, visszaereszkedett a nagyszékbe. Innen belátta az egész utcát, a terecskét is a rózsákkal. Most, hogy lement a nap, egyszerre megelevenedtek a kapualjak, jöttek az asszonyok vödrökkel, locsolókkal, öntötték a rózsatövek köré a vizet. Ez olyan falusi kerület, ez az övék, a tér körül lakók büszkék a rózsáikra. Nézte a hajladozó derakakat, s arra gondolt, hogy valaha mindig így képzelte el az öregséget, ebben a székben.

Tizenhárom évig szolgált Jákóéknál, s tizenhárom év alatt egyetlenegyszer se tudott úgy belépni az öregasszony szobájába, hogy az ne jutott volna az eszébe: ha majd megvénül, ő is így szeretne ülni esténként, munka végeztével, az ablaknál; varrogatna, nézegetne… Az öreg Jakóné horgolt, sóhajtozott, az orvosságát kérte, a gombolyagját, az újságot, a postát; ha nem szolgálta ki elég gyorsan, indulatosan himbálta magát a székben, sarkatlan, puha cipőjével a szék lábát rugdosta. Mennyit inalt a vízzel, a cseppekkel, a képeslappal, a horgolócérnával, s ha odahajolt az asszonyhoz, megbűvölten nézte a széket.

„Soha!” Mintha hirtelen Marci szólalt volna meg a lány szájával, az kiáltott volna vissza akkora tenger messzeségből, valahonnan odatúlról. Hogyisne! Jöjjön Józsi, rakja taligára, vigye a széket valahová a tó mellé, ott álldogáljon valami ablakfülkében a karmos lábával? Jó, hogy Ágnes nem az apja életében kérte; Marci úgy tudott ordítani, mint a sárkány.

Három évig nyitogatta az ajtót Marcinak Jakó úréknál, eleget hallotta a hangját már akkor is, mikor még nem volt a felesége. Húszéves volt, amikor először átvette tőle a postát, huszonnegyedikbe fordult, mire a házat odahagyta. Ha megállt egy cseppet a küszöbön beszélgetni, már sivított a szobacsengő, noszogatta befelé: az öregasszony mindig valami csudát várt, valami jeles levelet, nagy hírt, aztán sose jött semmi, csak hébe-hóba valami képeslap a fiától. A csengő hangja olyan volt, mint a hurok, ha az öreg Jakóné megrántotta, ő hanyatt-homlok esett be a szobába. Három esztendeig rettegett, hogy egyszer Marci megteszi, amivel fenyegetőzik: odacsapja a táskát a lépcsőkarfához, bemegy, kifordítja a vénasszonyt a székéből, az óriás gombolyagot, amely mindig az ölében volt, kivágja az ablakon, s őt ülteti bele a karmos lábú székbe, az öreg Jakóné meg ugráljon körötte, szedje fel a szék alól a kártyákat, amelyeket lesodort a szél a hirtelen ajtónyitásra. Marci jobban gyűlölte Jakónét, mint ő, mint ahogy ő jobban gyűlölte a lépcsőmászást Marcinál; egymás baját mindig jobban megsínylették, mint a sajátjukat. Mikor a felesége lett, minden este vizes pólyát rakott a lábára, úgy szánta a sok járásért.

Érezte hátán a pettyes fekete kartonon át a szék huzatának hűvösségét. Még hogy valami kiugróba! A tó mellé! Ez a Józsi lelke, a Józsi eszejárása; de nem szereti ő ezt a Józsit!

Kata vizet iszik a gyümölcsre, nem lehet róla leszoktatni. Önfejű, mint Marci. „Oszt van magának lakása?” – kérdezte tőle, amikor eljegyezte, az meg bizonykodott, hogy van ám, de milyen, odahagyatta vele Jakó úrékat. Mikor megesküdtek – az is micsoda esküvő volt, se Marcinak, se neki senkije, két postás volt a tanújuk – aztán hazaértek, akkor látta meg, miféle lakás ez: ágy ugyan volt benne egy, de asztal nem, csak egy nagy láda, a spór mellett meg egy lavór a hokedlin. Csak állt a küszöbön, törte a fejét, mi lesz itt ugyan, ha főzni akar, hol gyúr meg egy levél tésztát, tán azon a ládán. Marci csak bámult rá, szeme belekeskenyedett a nézésbe, neki meg a pillája se vert, úgy vigyázott, mert mintha olvasta volna valami könyvben, úgy tudta ebben a percben a Marci gondolatait. Hát odafordult felé, és azt mondta: „Nagyon szép!” Marci akkor elmosolyodott – ritkán mosolygott, ha mégis, még a szoba is megvilágosodott tőle –, fordult egyet, belevert öklével a lavórba, hogy a pléh felbőgött, aztán azt mondta: „Csak várjál!” Karainé, a szomszéd, bekopogott, ette a kíváncsiság, milyen feleséget hozott a postás, letett a ládára két buktát, körbebámult, Marci megköszönte a süteményt, aztán Karainéra is rámosolygott: „Jövő ilyenkorra többet lát!”

Hát egy évvel rá még nem sokkal láthatott többet, de öt év múltán már igen. Minden bútoruk más volt, egyik sem illett tökéletesen a másikhoz, de nekik így volt kedves, mert mindennek, ami a lakásba került, története volt, csak rá kellett pillantaniuk, s mindjárt eszükbe jutott, honnan cipelték haza, mit dolgoztak érte. A lakás kényelmes lett, vidám, majdnem merész.

Aztán egyszer olvasták az újságban, hogy meghalt az öreg Jakóné. Ő csak bámulta a közleményt, olyan furcsa volt olvasni, szinte el se lehetett hinni, hogy nincs az öregasszony, hogy a föld alá kerül, hogy elnémult a csengő örökre. Estefelé elsétált a régi ház elé, az ablakok sötétek voltak, a kapun cédula; Jakóné fia tehette ki. Alig tudta kibetűzni a sötétben, mit írt rá: a lakást feloszlatják, minden eladó.

Marci legyintett, mikor elmesélte, falta a kenyeret, vacsorált. Nem szeretett Jakóékról hallani, pedig ő szívesen beszélt volna, olyan nagy élmény volt, hogy egy-két nap múlva eltűnik az a régi szoba, s nem marad nyoma, csak az emlékeiben. Marci dünnyögött, rázta a konzervdobozt, amelyben a pénzt tartották. Az ő arca mindig felragyogott, ha azt a konzervdobozt látta; azon mérte le, mire jutottak már ketten. A konzervdobozban lakott a disznó, a hízott disznó, amelyet megvesznek télire. Marci megcsörgette a pénzt, csettintett, ő visszacsettintett neki, nevettek. Olyan nagy büszkeség volt, hogy disznójuk is lesz, egész télen zsír, szalonna, füstölt hús, minden…

Másnap egész nap a kamrát takarította, súrolta a polcokat. Marci munka után hazajött a taligáért, aztán elindult, hogy elhozza a disznót. Az ablakban várta. Ágnes bőgött, nagyokat tüsszentett, folyton meg kellett törölnie az orrát. Nagy sokára megjött Marci, kék volt mögötte az ég, húzta a taligát és énekelt. Ám annak a valaminek, amit a taligán hurcolt, nem volt disznóformája, magasabb és szélesebb volt, felmeredt a ponyva alatt, mint valami trón. Marci megállt a küszöb előtt, ő kifutott. Marci csak nézte őt, komoly lett a szeme, mintha mondani akarna neki valamit, amit nem lehet szóval, csak nézéssel meg gondolattal kifejezni. Akkor dobogni kezdett a szíve, lerántotta a ponyvát a taligáról, és meglátta a nagyszéket, a Jakóné-féle karmos lábú széket: fénylett keskeny arany foglalata, villogó kékje. Marci rátette a kezét a kezére, aztán előrement, hagyta, hadd kínlódjék egyedül a bútorral. Mire behurcolta, s látni tudott a könnyeitől, Marci fütyült, nyújtózott, akkor tette vissza a konzervdobozt a fiókba. Nem csörgött már benne semmi. A széket odaállította az ablakhoz, ahonnan kilátni az utcára meg a térre, rátámaszkodott, s azt érezte, hogy ami volt, elmúlt, már fájni se fáj, csak jövendő van, és a jövőben minden szép, még az öregség is. Hátranyújtotta a kezét, de Marci nem fogta meg, hanem előhalászott egy cigarettát a lófejes dozniból, és míg rágyújtott, dünnyögni kezdett, azt dünnyögte, hogy Megyen már a hajnalcsillag lefelé…

Hűvösödött, valami szél is támadt, sodorta befelé az est szagát meg a rózsaillatot a tér felől. Simonné letette a munkát, fáradni kezdett a szeme. Kata ott motozott mögötte, rakodott valamit a fiókjában, aztán egyszer csak odament mellé, és megállt a széknél.

– Micsoda ötlet! – mondta Kata, mintha csak folytatná az iménti, konyhai beszélgetést. – Mikor férjhez ment, úgyis kirabolta a lakást, mama mindent odaadott neki, amit csak kért. Nem emlékszik?

Emlékszik ő, de szívesen adta. Örült neki.

– Csak ő – mondta Kata, s hangja még élesebb lett, felháborodott és csodálkozó –, mintha más nem is élne. Rám sose gondol. Nem különös?

Milyen feszes az arca ebben a félhomályban. És milyen indulatos lett hirtelen, hogy az anyját valami sérelem érte. Marci, Marci szeme, homloka, erős, szabályos fogai. Mintha az állna mellette.

– Én aztán igazán nem fogom kifosztani a mamát – mondta Kata –, felőlem minden itt maradhat, ezt már rég elhatároztam. Ha megkapom a lakást, összeházasodunk Antallal, és új bútort veszek. Elég régen gyűjtök rá.

Alig hitt a fülének, aztán mikor végre felfogta, mit hall, szinte felröpült a székből. Kis Kata, hát nem marad egyedül vénségére, férje lesz, gyerekei, mint másoknak, mint az épeknek! Megérdemli.

– De mindig így volt, mindig az enyém kellett neki! – folytatta Kata, s nem várta meg, hogy összecsókolja, kifaggassa, hogy történt, ami történt, csak ütögette a nagyszék hátát idegességében –, nem kinézte most is az én székemet, az egyetlent, amit szerettem minálunk, és amit el fogok vinni?

Simonné állt egy cseppet, aztán visszaereszkedett a székbe. Összehajtotta a párnahéjat, úgyse lát varrni már. A rózsaillat erősebb lett, keményebb, szinte sértette a torkát, míg beszívta. Betette az ablakot, a keze olyan merev volt, hogy alig hajlottak az ujjai.

Kata villanyt gyújtott, ránézett az anyjára.

– Sápadt ma, mamám – mondta, s bekapott egy fél barackot. Simonné lenyúlt a díványra, ott feküdt a kendője. Magára bogozta, mint télen. Nem szólt, csak fogta az uzsonnás edényt, s a könyökével kinyitotta a konyhaajtót. Kata utána pillantott, s arra gondolt, milyen különös is az öregség. Mikor megjött, a mama friss volt, az arca rózsás, a háta egyenes. Milyen gyorsan változik az öregek arca, hangja, még a testtartása is! A mama most olyan, mintha már elmúlt volna kilencven.

Lengyelek

Fogta a bevásárlókosarat, át akart futni a fűszereshez. A lakást bezárta, és a gyereket kint hagyta a kertben. Míg ment, visszapillantott rá: látta, hogy a kerti csap mellett guggol, és a kavicsokat bámulja a csap körül meggyűlt kis tócsa fenekén. Szerette volna magával vinni – mindig mindenhova szerette volna magával vinni, mióta megszületett –, de nem lehetett: a fűszeres kutyája egész nap kint aludt a kövön a bolt mellett, és a gyermek iszonyodott a kutyáktól. Majd meglesz addig az öt percig, míg átszalad az erdei ösvényen, és bevásárol. Nem akarta a lakásba csukni, pedig nyugodtan megtehette volna: a gyermek nem nyúlt semmihez, gyűlölte a gyufát, a villogó tárgyakat sem szerette, ollót, kést nem akart megfogni, sírt, mikor enni tanították. De nem lett volna jó érzés arra gondolni, hogy bezárta a négy fal közé. Nem mintha történhetnék valami – ugyan mi történnék. Csak hát… Térül-fordul, tíz perc múlva itt van mellette.

A gyermek nem vette észre, hogy kiment, ennek örült. Ha szerencséje lesz, nem is fogja megtudni, hogy odajárt. Emilnek nyilván igaza van, keményebbnek kellene nevelnie, rákényszeríteni a kezét a kutya bundájára, hogy megszokja, megismerje: idegenek között hagyni, vágni előtte az ollóval. Emil jól látja, ő a gyönge. Talán azért nem szereti a sógorát, mert mindig igaza van.

A férje hamarabb meghalt, mintsem a gyermek világra jött volna, egyebe sincs, csak ez a kisfiú. Agyonkényezteti, tudja ő. Majd ha megerősödik, ha idősebb lesz, okosabban szoktatja. Míg iskolába nem kerül, és egyedül az övé, addig minden történjék csak úgy körülötte, ahogy kívánja. Legalább ez az első néhány éve legyen zavartalan, fényes.

Sütött a nap, a fenyőfák törzse szinte párolgott. Sietve lépegetett, egyszer meg is állt, hátrafigyelt, nem sír-e a gyermek, vagy nem szól-e utána. Nem hallott semmit. Játszik. Mire ráeszmél, hogy egyedül hagyta, meg is hozza a lisztet. Kilépni a házból nem mer egyedül, nem kell attól tartania, hogy utánafut. Vásárolni muszáj. Igaz, hogy az országot nem érinti a háború, de az ember semmit sem tud előre. Élelmiszert kell gyűjteni. Legfeljebb feleslegesen óvatos. Boldogtalan lengyelek!

A villanegyed, ahol lakott, a város menti erdő peremén kezdődött: ahogy ritkulni kezdtek a fák, meglátta a villamossíneket. Milyen jó, hogy az ő házuk beljebb fekszik, a műút mentén, ott csak autó jár, elsurrog, nyoma vész. Nem szeretné ezt a csörömpölő villamoszajt, a gyermek az éles hangoktól is fél, felsír, összerezzen. Meglátta a fűszeres boltját, a kutya kint nyújtózott a napon. Lánykorában nagyon szerette a kutyákat, most szinte maga is meglepődött, mennyire csak a gyermek szemével tud látni már: undorodott még csak rá is tekinteni.

A gyermek közben halmot rakott a kavicsokból. Dúdolt a munka mellé, egyhangon dúdolt, időnként fel-felpillantott, elnézte a gesztenyefák rozsdálló levelét. Egy gesztenye melléje koppant, ettől megijedt, felugrott, nem merte felvenni, csak nézte, aztán elindult a kerítés felé, minél távolabb a lehullott valamitől. Hívni akarta az anyját, de aztán mégse tette: a gyermek nem szeretett beszélni, ritkán is szólalt meg, ha tehette, még most, hároméves korában is inkább jelekkel fejezte ki, amit akart. Nem látta az anyját, de az imént etette meg a konyhában: nyilván a konyhában van.

Ekkor állt meg a kocsi.

El akart futni a rácstól, de a tócsa mellett a csapnál, a házhoz vivő úton ott volt az a valami, hát mégsem ment el a kerítéstől, hanem bámulta a kocsit. Ilyet még sose látott. Az autó csupa sár volt, mintha két kocsi állt volna a házuk előtt, s az egyik, a fekete, ott ült volna egy szürke sárkocsi közepében. A gyermek nem tudta elfordítani róla a pillantását, sose látott még ilyen kocsiban kocsit.

Az autó ajtaja megnyílt. Most kiszállnak, bemutogatnak rá, azt kiáltják: „Hogy hívnak, kisfiú?” Ha szólnak hozzá, elszalad. A gyepen fut át, akkor nem látja azt, ami lepottyant.

Nem szólt hozzá senki, pedig az autó hozzájuk jött.

A sofőrülésről egy férfi szállt ki, két nő jött utána, az egyik sárga hajú volt, a másik fehér. A fehér kezében valami ház; a gyermek sose látott kalitkát, nem tudta, mit hoz az öregasszony, de a madaraktól nem félt, hát csak bámulta a rácson át, és nézte a sárga szárnyakat. Fura madár volt, csendesebb az ittenieknél, nem ugrált és nem beszélt, feküdt az oldalán. Az idegenek megálltak a rács túlsó felén, és nézték a gyereket.

A férfi feléje fordult, és most már mondott neki valamit. Érthetetlen hebegés volt, puha, bolond beszéd. Mint mikor anya szól hozzá: Szva-szve-ve nyenyenye. Halkan beszélt, majdnem suttogott. A gyermek nem moccant. Most a sárga fejű is megszólalt, rázta a haját, valamit hadart. Ezt már nem szerette, csak a férfit. A férfi lágyan szólt, a sárga fejű élesen. A férfi lehajolt, összedörzsölte a tenyerét, aztán az arcához emelte, és azt is dörzsölgetni kezdte. Poharat formált az ujjaiból, kortyolt belőle. „Szomjas” – gondolta a gyermek. Életében először érzett bizalmat valaki iránt, aki nem az anyja. Hátrapillantott a kerti csapra, mutatta a szemével, merre van a víz. A férfi követte a pillantását, megfogta az öregasszony karját, és benyitott az ajtón. Mindhárman beléptek.

A gyermek ment utánuk, mintha hívták volna. Felnézett a férfi arcába, nem olvasott ki belőle semmit, mintha nem is arc lett volna a nyaka felett, csak valami játék: két golyószem, fűzfaseprű haj. Haladtában félrerúgta a gesztenyét, ennek nagyon örült a gyermek, mert a valami eltűnt a fűben.

A sárga hajúnál üveg volt, sok üveg. Valamennyit megtöltötte vízzel, aztán mindenki megmosta az arcát meg a kezét a csap alatt, és ivott a tenyeréből. Az öregasszony nehezen hajolt le, nyögött. A sárga hajú körülnézett a kertben, meglátta a rózsákat, odafutott az egyikhez, ráhajolt, elkezdett csorogni a könnye. A férfi rászólt. Megint mintha az anyja beszélne – gondolta a gyermek. Szva-szve-ve nyenyenye. Értette, mit mond, úgy értette, mintha az ő anyanyelvén szólt volna: „Hagyd azt a rózsát, ne sírjál, sietnünk kell!” Az öregasszony, akinek csupa por volt a kalapja, nagy kínnal letérdelt, benyúlt a vasház ajtaján, kiemelte a madarat, megcsókolta, letette a fűre, aztán ránézett a gyerekre. A kisfiú elmosolyodott. „Köszönöm – mondta a szemével, és a kezét is felemelte az idegenek felé –, nagyon köszönöm, öregasszony, hogy nekem adtad. Mindig szerettem a madarakat.”

Mikor kimentek, a férfi megcirógatta a fejét. Emil bácsit gyűlölte, minden idegentől félt, de ezt az érintést eltűrte, jólesett neki. A férfi sóhajtott. Lehajolt hozzá, felkapta, a gyermek pillái rezegtek. Látta, más gyerekekkel hogy csinálják ugyanezt, sosem engedte volna – most szinte beleszédült a jó érzésbe. Az idegen feldobta, aztán elkapta, a gyermek azt hitte, a fejével éri a napot. Mikor megint a földön állt, felnyögött, olyan heves vágy fogta el, hogy még egyszer magasra emeljék, de akkor a férfi már ott volt az autónál. Szva-szve-ve nyenyenye megint. Most megköszönte a vizet. A sárga hajú még egyszer visszarohant, magához tépte a rózsabokrot, melléhez szorította, beleharapott az egyik bimbóba. A gyermek behunyta a szemét. Mire felnézett, érezte a szelet, amit az idegen nő szoknyája vert; a sárga hajú elfutott mellette, az öregasszony fehér arca megvillant, a férfi odaintett neki, a kocsi tovatűnt.

Az anyja, mikor hazafelé sietett, át-átcserélte karján a kosarat. Nehéz volt a kosár, többet vásárolt, mint tervezte. „Nem látott még menekülőt? – kérdezte a fűszeres. – Tele a város velük. Futnak az istenadták.” Még hallani se szerette. Csak már otthon lenne! Valami dalt dünnyögött, cipelte a lisztet meg a cukrot hazafelé.

Messziről meghallotta a gyermek sírását, s akkor rohanni kezdett. A fia a kerti csapnál állt, lábánál – teljesen érthetetlen módon – egy kalitka, a gyepen egy döglött kanári. A gyermek azt nézte, afelé mutogatott, és mindent túlharsogva, soha nem látott, eliszonyodott arccal, üvöltve sírt.

A hírnök

Fájdalmai sose voltak, onnan vette észre, hogy aznap valamivel erősebb, hogy gondolatai nem szakadoztak el, egymásba kapcsolódtak, mint régen. Hetek óta úgy élt párnái és orvosságai között, akár egy vén halász egy különös, szenvedélyes folyó partján, olykor aláeresztette a kezét valami síkos, fényes víznek, csontig apadt ujjai között egyetlen pillanatra megakadt egy gondolat, aztán a gyönge mozdulat nem tudta tartani, elejtette a rezgő, lebegő fogalmakat, azok tovaúsztak, mint a hal, egy másodperc múlva már csak azt tudta, eszébe jutott valami, azt már nem, mi volt az. Most észrevette a virágot az éjjeliszekrényen, megpróbálta megérinteni, ám keze nem engedelmeskedett, hát csak még jobban megnézte, el is mosolyodott, s a súlyos virágfejek láttán az emlékezés egyszeriben visszahozta hajdani, gyerekkori kertjüket, a földszagot, a locsoló permetének parányi neszét, azt az egész réges-régen elsüllyedt világot, amelyben szülei és testvérei éltek, bolthajtásos, minden évben újból vakító fehérre meszelt vastag falak árnyékában. Rózsáik híresek voltak, minden vendéget megajándékoztak belőlük nyílás idején, a kertészolló, amellyel lemetszették, mindig nyikkant egy cseppet, mintha a virág helyett ő panaszkodnék, hogy utat nyit száraival az enyészetnek. Virág, kertillat, enyészet…

Megrezzent a feje, mintha tiltakozni akarna valami ellen. Anyanyelvének egyes szavai egészséges korában is riasztották, voltaképpen azóta, amióta tudatosan használta szókincsét. Képzelőtehetsége élénk volt, az enyészet szót férgesnek érzékelte, és számára szaga is volt a szónak, könnyű, lilás tömjénillata, és hasított is volt valamiképpen, hullámos sziromgerezdekre hasogatott, mint a krizantém. Iszonyúan félt a haláltól.

Komikus, hogy egy szó ilyen rossz hatással lehet rá, elvégre mi köze neki az ilyen búsító fogalmakhoz. Nem először beteg életében. Az orvos megígérte, hogy hamarosan rendbe hozzák, azt a pár hetes kórházi kezelést, ami rá vár, könnyen kibírja. Ha komoly baja volna, csak jelezné valami, elsősorban a férje magatartása, de Kálmán nyugodt. Az orvos arca is derűs volt, mikor kimondta a határozatot, hogy kórházba viteti egy időre. Ha a legcsekélyebb aggodalomra ok volna, másképpen viselkednének, hazahívnák külföldről a fiát. De hát erről nem is esett szó. Ez megnyugtatta.

Hát akkor most várják a mentőket. Még sose vitték hordágyon, buta érzés lesz, Kálmán csomagol, könyvet keres neki a könyvszekrényben. Most egészen tiszta volt a feje, jobban is látott, mint az elmúlt napokban, amikor majdnem mindig álmos volt, s a tárgyak valahogy ködön át jelentkeztek. A férje háttal állt az ágynak, keze ott tétovázott a könyvsorok előtt. Megérezte, hogy nézi, hátrafordult, rámosolygott, aztán kihúzott a könyvek közül egy háromkötetes regényt. Az öregasszony behunyta a szemét, azt érezte, ha valami vékony kötetkét adnának vele, megijedne.

Fura, mennyi volt ma a látogató. Ahogy az orvos elment, egymásnak adták a kilincset. Először Béla jött, a veje, s elundorította, soha még nagy ünnepeken se engedte, hogy megcsókolja, mert mindig borszagú a szája, fuj, iszákos. Szegény Sári, egy ilyen semmirevaló vette el. Mire észrevette, már ott is volt a bajusza a homlokán. Biztosan részeg volt, az ilyen már kora reggel iszik. Aztán a lánya érkezett meg, annak ki volt sírva a szeme, érthető, ilyen férj mellett. S még védi, nem átallja azt mondani egyre, hogy ő azért boldog, hogy szereti ezt a részegest. Szépen. Ha olyan boldog, akkor mért peregtek most is a könnyei? Sose volt sírós, míg otthon élt. Most bezzeg megtanulta. Ennek a Sárinak még a fia se szerez örömet, micsoda sótlan kamasz ez az egyetlen unoka, beállít ebéd után, leül mellé, néz rá, meg se mukkan, játszik az ujjaival. Más fiú locsog, elmondja, mi volt az iskolában, ez csak nyel, olyan, mint az apja, az ádámcsutkája is olyan undok, szögletes, és nem szólna, pedig milyen szívesen hallgatná az iskolai mókákat. Ez a fiú nem volt mindig ilyen buta. Mikor megkérdezte, mit hallgat annyira, mi baja, Sári felelt a gyerek helyett, elfulladt a hangja, úgy iparkodott mentegetni, hogy rosszul felelt szegény. Az meg csak hallgatott, nyelt, anyjától örökölt kék szeme megtelt könnyel. No persze, ha rosszul felelt, bőghet is. Kezével éri a vizsgát, s nem tanul. Felelőtlen, mint az apja.

A zaj megrémítette, alig kapott lélegzetet, úgy nekilódult a szíve. Kálmán leguggolt a könyvszekrény elé, összeszedte a leejtett könyveket. Milyen ügyetlen szegény, milyen tehetetlen. „Drágám – gondolta az öregasszony –, hetek óta velem bajlódik, kiszolgál, fáradtak az ujjai. Nem való neki ez a sok munka, elmúlt már hetven. Sári dolgozik, sose tudta felváltani az ápolásban, milyen kimerült lehet. És hátha beteg ő is, csak nem mondja.” A gondolat, hogy a férje beteg, esetleg komolyan beteg, s hogy egyszer nem lesz, eltüntetik előle a gyűlöletes fogalmak, amelyeket az öregasszony még magában sem akart soha kimondani, úgy elrémítette, hogy nyirkos lett a homloka, a tenyere. A férje akkor már ott volt mellette, melléült, beszélt hozzá. Lassan megnyugodott, érezte ujjaival, hogy Kálmán keze hideg. Akkor nem lázas, csak kimerült. Majd pihen, míg őt a kórházban rendbe hozzák.

Onnan jött rá, hogy elszenderült, hogy költögették. Könnyen, derülten ébredt, teljesen frissnek érezte magát, tudta, azért kell felébrednie, mert megjött érte a kocsi. Nem riasztotta a gondolat, inkább örült, vágyott a gyógyulásra, illedelmesen, hangosan köszönt a két mentőnek. Sári papírokat rakosgatott, a férje hozta a koffert, őt meg a mentők kinyalábolták az ágyból, takaróba göngyölték, és ráfektették a hordágyra. Egyszerre teljesen valószínűtlen lett a szobakép, a földről a plafon valahogy távolabbnak látszott, mint reálisan, a bútorok torzak lettek, óriásiak. Sárinak a szoknyája alá látott, ettől elborzadt, szégyenletes élmény volt, természetellenes.

Vitték. Most megint rendkívül gyöngének érezte magát, majdnem lebegőnek, szinte úgy képzelte, nincs is a hordágyon, csak felette, s valami különös nehézkedés megtartja bebónyált testét a levegőben. A hangok megint sajátságosan élesek és magasak lettek, mint néhányszor betegsége alatt, mintha nem is emberek beszélgetését hallgatná. Fémesek voltak a szavak, és visszhangoztak is.

– Ez hány szoba? – kérdezte az egyik mentő.

– Hány szoba, hány szoba? – mondta utána a visszhang.

– Három – felelte Sári hangja. Az is más volt, mintha énekelt volna. Ő is mondani akarta, hogy három, de nem volt rá idő. A hordágy kicsúszott az előszobáig, s elindult lefelé a lépcsőkön.

– Öt családom van, egy lyukban lakom – mondta a mentő. (Lakom, lakom, lakom – mondta a visszhang.) – Itt hagynám a címemet. (Címemet, címemet, címemet.)

Szemhéja felnyílt, mintha felrántották volna. Sári két kezét a szájára tapasztotta, mintha vissza akarná fogni a szavakat, amelyek ki akarnak törni a torkából. Most a másik mentő is megszólalt, de kurta indulatszavának nem volt visszhangja már, fémes csengése sem, olyan volt, mint a rendes emberi beszéd. „Na” – mondta zavartan és gorombán, és társa, az ötcsaládos, lesütötte a szemét, és rántott egyet a vállán.

Kálmán mindig megérezte, mit szeretne, most is leeresztette a jobbját, s odaengedte az öregasszony ujjainak. Szorítást érzett, szelídebbet, mint mikor egy csecsemő megfog valamit. Az utcai kapu két szárnyát kinyitották, kint már meggyűltek az emberek. Egy nő közel hajolt a hordágyhoz, aztán visszakapta a fejét, és minden érzelem nélkül azt mondta: „Öregasszony. Sír.”

Angyal

Mikor hazaért, csak Nagymama volt otthon, rántást pirított, és sírt.

Ez nem volt se meglepő, se szokatlan. Nagymama mindennap sírt valamiért; az öröm éppúgy elérzékenyítette, mint a vélt vagy valóságos sérelmek, egy eltört pohár vagy odakozmált étel. Még rajta volt a fekete ruhája, csak éppen kötényt kötött elébe: nemrégen jöhetett meg a temetőből. „Tóth nénit siratja” – gondolta Lujzi. Tóth néni a negyediken lakott, és személyesen nem is ismerték, csak köszöntek neki. Egyszer Nagymama felkiabált, mikor a néni a leanderét öntözte, hogy a Tóth néni macskája az ő küszöbük elé jár piszkolni, és el kell pusztítani a háztól. Nagymama a földszintről kiabált fel, a néni meg a negyedik emeletről le, aztán kijött a házmester néni, és akkor csend lett; Nagymama beült a rádió mellé, és sírt. Múlt vasárnap aztán hirtelen meghalt Tóth néni, Nagymama hétfőn sorra járta a lakásokat, pénzt gyűjtött koszorúra, ma meg kiment a házmester nénivel a temetőbe, hogy képviselje a házat.

Anyu még nem érkezett haza, de ezen nem ütődött meg, bizonyára Géza bácsival van, Anyu minden szabad percét Géza bácsival tölti. Nemsokára megesküsznek, akkor majd többet lesz itthon. Géza bácsinak gyönyörű hangja van, kár, hogy nem lett színész, csak könyvelő. Legjobban a vasárnapot várja a héten, mert akkor Géza bácsi az egész napot náluk tölti, és együtt énekel a rádióval. Minden dalnak tudja a szövegét is, még az olyanoknak is, hogy Az asszony ingatag…

Ha Apu élne, nem lenne Géza bácsi, de Apu olyan régen meghalt, hogy ő nem is emlékszik rá, és a fénykép, ami maradt róla, nem mond semmit. Persze, már a fénykép sincs kinn a kredencen, Anyu eltette, mikor Géza bácsi elhozta a gyűrűt.

Rendezni kezdte a holmiját, mindent kirakott a fiókjából. Most aztán igazán elkezdődhetik a vakáció, ez volt az utolsó tennivaló még az évben, ez a ma délutáni hittan-összefoglalás. A régi tankönyveit beadta, ezek itt mind újak, már be is kötötte őket, s belül, a kék papír alsó sarkára, mindegyikbe beleragasztott egy-egy metszett képet. Ez szép volt, ez az összefoglaló. Most, hogy még frissen, egyben látta az anyagot, a világ egyszerre roppantul tág lett, és különös módon benépesedett. Valahol, mindenek felett, túl a sztratoszférán, valami kemény, rugalmas kékségen állt a mennyország, s vastag fellegek takarták el az emberi szemek elől. A felhő pára. De a mennyei felhő nem lehet pára, különben szétfoszolnék, vagy eső formájában visszajutna a földre. Valami más lehet a mennyei felhő, talán szilon. Az borzasztóan erős.

És az angyalok! Lelt egy üres füzetlapot, rajzolni kezdett rá, megpróbált angyalt rajzolni. A plébániatemplomban, az oltárképen áll egy angyal, de az felnőtt, túl komor is, meg olyan, a térde alatt megkötött szandálja van. Gyerekangyalt szeretett volna rajzolni, de nem sikerült. „Egyetlen vonallal!” – ezt mondták mindig rajzórán. „Csak bátran, ügyesen! Ne emeld fel a ceruzát!”

Nem volt megelégedve az angyal hajával. Előbb kurta, sárga fürtöket rajzolt neki, aztán hirtelen eszébe jutottak a négerek, és akkor kifestette az angyalt gyapjas hajúnak és feketének. Az igazságtalanság volna, ha csak fehér angyalok lennének. A fehér gyereknek fehér a védangyala is, a koreainak meg sárga. Az olyan megnyugtató, hogy az embernek őrangyala van és védőszentje. Ki lehet az a Szent Lujza? Vajon szép volt?

Ő, sajnos, nem szép. Mara szép, annak apródfrizurája van, és a múltkor megmérték a combjukat tornaóra előtt spárgával, és kiderült, hogy az ő combja vastagabb, mint a Maráé, és a lába is rövidebb, ez nagyon szomorú. Neki copfja is van, pedig utálja, de Géza bácsi azt mondja, minden rendes kislánynak copfja van, hát neki se szabad levágatni a haját. Jó volna szép lenni, olyan szép, hogy mindenki megcsodálja. De hát nem az. Vajon a jó Isten miért teremt szépet is meg nem szépet meg olyan semmilyent, olyan se csúnya-se szépet? Mikor Ádámot megteremtette, akkor csinálta Évát is, csontból. És mikor fel akarta költeni Ádámot, akkor az orrába lehelt, ez nagyon érdekes. Egész közel kellett hajolnia hozzá, hogy leérjen az orráig, mert Ádám akkor még csak homok volt, és feküdt.

A múltkor valamelyik híradóban egy kisgyereket élesztgettek így. És ha Ádámba beoperálták volna egy kutya szívét? Akkor már volt kutya. Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint. Nem, azért azt mégse lehetett volna, mert nem volt még orvostudomány. Az iskolában azt mondták, nagyon sokáig nem volt szabad boncolni. Még a középkorban sem. A középkor borzasztó régen volt, a negyvennyolcas forradalom előtt. Az úttörők békát boncolnak az őrsi foglalkozáson, de csak a nyolcadikosok. De jó volna felvágni egy békát!

Az óra ütött, felnézett a hangra. Anyu jól odamarad! Ezeket a füzeteket itt nem dobja el, olyan szépek! Elteszi emlékül. Ez a legszebb, ez a földrajzfüzet. A monszunt kékeszölddel jelezte, igazán gyönyörű lett. Legyen mennyezet a vizek közt, mely elválasztja a vizeket a vizektől. Persze hogy a földi felhő nem lehet olyan, mint az égi felhő: a földi felhő pára, lecsapódik, összesűrűsödik, felszáll, az nem bírhatná meg a mennyet, á. Csak az égi.

Nagymama bejött, hagymaszagot hozott magával a konyhából, leült a kályha mellé, és a csuklóját nyomogatta. „Isten mindent lát” – gondolta a gyermek. Most nézi a Nagymamát, amint a csuklóját nyomogatja, Tóth nénit a koporsóban, Géza bácsit, ezt a várost, de ugyanakkor minden külföldi várost is, mert nem szabad az embernek mindig csak a saját hazájára gondolnia, mindenütt vannak emberek, akik tisztességesek, és nem akarják a háborút. Borzasztó, mi mindent kell látnia a jó Istennek! És sose pihen, mindig, mindig csak néz. Régen a parasztok meg a munkások se pihentek, mert nem volt fizetett szabadságuk.

Itt a nyelvtanfüzete, a nyelvtant mindig annyira értette. Pedig ez a mondat nehéz volt, látszik a radírozás nyoma, először rosszul jegyezte alá a mondatrészeket, összetévesztette a jelöletlen birtokosjelzőt az alannyal. Felkönyökölt. Nagymama akkor már némán horgolt, s időnként oda-odapillantott hozzá. Nem szólt rá, Nagymama tudja, hogy ő minden füzetét elteszi; sose mondja, hogy dobjon ki valamit, pedig kevés a hely. Apa cukrász volt, de ő más akarna lenni, nem is szeret semmi édeset, még cukorból is a savanyú ízlik igazán. Agronómus! Ha élmunkás lenne, páholyt kapna a színházban, és kitüntetést! Nagyon hamar férjhez fog menni. Milyen jó volna, ha őt megszeretné egy kínai! A kínaiaknak olyan érdekes a szemük. Minden ember egyenlő, és a bőr színe nem jelent semmit.

Vajon mért mondja Géza bácsi, hogy azért van különbség ember és ember között, nem is kevés. Az iskolában azt mondták, nincs, mert mindenki egyformán születik, és egyformán is hal meg. Géza bácsi azt se szereti, hogy Marával barátkozik, mert Mara cigány. Ez olyan zavaros dolog, mert hiszen Mara nem is tud hegedülni. „Ez a baja ennek az iskolának – mondta Géza bácsi –, hogy a kislány mindenféle gyerekekkel összekerül.” De hiszen minden ember egyenlő! És a Mara apja munkás, be van írva a neve mellé egy kis kockába az osztálykönyvben, itt dolgozik a bútorgyárban, ugyanabban, ahol Géza bácsi, és ahonnan a lemezeket kapták a lombfűrészesek.

Ő egyéb. Lehet, hogy Géza bácsi többet képzel róluk, mint az igazság, pedig nem volt nagy cukrászda az övék. Apa egymaga csinálta a süteményeket, Anyu meg kiszolgált. Egyéb. Akinek önálló ipara van, egyéb. Szent József ács volt. Ha Szent Józsefnek lett volna egy… Erre nem szabad gondolni, ez irtózatos nagy butaság.

Betolta a fiókot, megnézte, megvan-e még az üres keret a konyhában. Megvolt, beletette a szentképet, a vizsgai ajándékát, Nagymama meg felszegezte a falra az ágy fölé, a többi kép közé. Ez nagyon szép nap, és most itt ez az egész hosszú vakáció. Ha Géza bácsi ideköltözik, milyen vidáman fognak élni! Géza bácsi szeret strandra menni, az olyan mókás, mikor a víz alá bukik, és kispricceli a vizet az orrán. Anyu jöhetne már, ma még szinte nem is látta.

Anyu nagyon későn jött, és mikor kirohant elé, félrehárította a kezét, és nem figyelt arra, amit mondott. Sápadt volt Anyu, a szemhéján pici pettyek. Bement a fürdőszobába, sokáig maradt bent, Nagymama kinn totyogott a konyhában, és a tűzhelynek panaszolta, hogy az ő lánya arra se méltatja már, hogy szóba álljon vele, pedig ő egész nap dolgozik, neveli a gyereket, mert ki nevelte fel Lujzikát, ha nem ő, az anyja felől tán még imádkozni sem tudna, az csak fut, ha meg hazajön, mindjárt rákezdi, hogy hozzá ne is beszéljenek, ő annyira fáradt. A gyermek megterített négyre, ahogy szoktak, Géza bácsi több mint egy éve náluk vacsorált. Aztán anyu kijött a fürdőszobából, és levette az asztalról a Géza bácsi terítékjét, és a gyermek meglátta a kezét: nem volt rajta a gyűrű.

Anyu nem szólt semmit, Nagymama pedig, mikor meglátta, hogy eltűnt a negyedik teríték, és az Anyu ujja is üres, kihúzta magát, és abbahagyta a motyogást. Nagymama sose sírt olyankor, ha igazán oka volt rá, és bár egész nap firtatott és érdeklődött, sose kérdezett meg semmit, ami igazán fontos.

Olyan nagy csend volt, hogy csak a kések kocódtak a tányérhoz. Anyu alig evett, de nagyon sok vizet ivott. Lujzi megpróbált beszélni, de nem felelt neki senki, hát abbahagyta. Anyu szeme nagy volt, kerek, és valahogy mintha súlyos is lett volna; nehéz és teli, mint egy vödör, amit csordultig húztak vízzel. Géza bácsi otthagyta Anyut! Nem lesz semmi a házasságból!

Elmosogattak. Lujzi törölgetett, a Nagymama dúdolt. Fura, reszketős hangja volt: „Szívem szívednek örökös rabja lett…”

Senki se törődött vele, elment lefeküdni.

Az este langyos volt, esőt ígérő. Anyu bekiabált a szobába, hogy aludjék, jóccakát, de nem jött be megcsókolni, hanem kiment a gangra, és Lujzi látta az ágyból az ablakon át, hogy leült a szemétládára, átfonja a térdét, és néz maga elé a sötétben. Nagyon különös volt, ahogy ott ült a szemétládán, és láthatólag nem is érezte az erjedő gyümölcshéjak szagát. Aztán Nagymama is kiment, a gyermek hallotta, hogy reccsen valami, felnyiszorog. Nagymama nyilván kivitte a sámlit, és most ketten bámulnak a sötétbe. Ha a jó Isten lenéz, akkor látja őket, amint ott ülnek a szemétládán és a sámlin, mindegyikük mögött a védőszentjük. Nagymama mellett Szent Rozália, mert Nagymama Rózsa, Anyu mögött meg Szent Anna, mert Anyut meg Annának hívják. Géza bácsi! Borzasztó!

– És most mi lesz? – kérdezte Anyu, és olyan furcsán tett, mint egy kutya. „Most mindenfélék lesznek” – felelte gondolatban Lujzi, Anyu ki akarta festetni a lakást, de aztán hirtelen pénz kellett Géza bácsinak, hát a festés elmaradt, és Géza bácsi azt ígérte, majd jövőre ő fog festetni. A házban nevetni fognak rajtuk, eddig is nevettek már, a szomszéd néni egyszer szólt is, minek jár Anyu olyannal, aki annyival fiatalabb nála, nagy harag lett belőle.

– Mi lesz? – kérdezte megint Anyu.

Lujzi felkönyökölt. Anyu akkor már nagyon sírt, Nagymama nem válaszolt semmit. Kinn az eső is rákezdte, de nemigen áznak meg, mert itt, a lakásuk előtt fedett a gang. Ha majd meghalnak, Anyunak nagyon jó dolga lesz, mert igazán sok gond jutott neki a földön, mindnyájukat ő tartja el, és éjjelre különgépelést szokott hazahozni, mert ő meg Géza bácsi nagyon sokba kerültek, jól kellett őket táplálni. És Géza bácsi hányszor itt aludt, hogy is nem sajnálja ezt a jó ágyat; a Nagymama mindig úgy tett, mintha süket volna, mikor Anyu hajnalban kiengedte Géza bácsit, pedig még ő is felébredt az ajtónyitásra, aki mélyen alszik, hát még Nagymama, aki olyan sokat kijár éjjel.

Ha imádkoznék? Ha imádkoznék, hogy Géza bácsi térjen vissza hozzájuk? Ha az ember erősen akarja, nagyon kéri, hittel, akkor meglesz. És akkor visszajön.

De visszajöjjön-e? Eltöprengett. Legjobb volna, ha csak a pénzt hozná vissza, a festéspénzt meg a másikat, amiről Anyu nem is tud, a kabátpénzt, ami Nagymamánál állt, és amiből Anyunak kellett volna kabátot venni, de Géza bácsi elvitte múlt szombaton két hete azzal, hogy kiegészíti az összeget, és ő veszi meg, meglepetésül. Jöjjön vissza? De hátha később megint elmenne. Milyen lenne az élet az ilyen megbízhatatlannal? Egyszerre olyan vak düh fogta el arra a gondolatra, hogy Géza bácsi most vacsorázik valahol, róluk mesél, a Nagymamáról, aki mindig szipog, amikor nem imádkozik, meg az Anyu festett hajáról, meg őróla, aki cigányokkal barátkozik, hogy megmeredt és kihűlt a lába. Megriadt, elkezdett imádkozni.

Az eső kopogott a gang üvegfedelén. Holnap elmegy a templomba, és a pénzért, amit a bizonyítványáért kapott, az egész pénzért gyertyát vesz. Van a kisoltár előtt egy vaskorona, annak a fogacskáit mind körültűzködi gyertyával, és mindegyik gyertya Géza bácsiért égjen, hogy valamilyen módon mégiscsak rendbe jöjjön minden. A jó Isten gyorsabban meghallja, mintha felhívhatná telefonon, vagy sürgönyözne neki, pedig a hang borzasztóan gyorsan terjed. A fény még gyorsabban. Villámlik. Haragszik a jó Isten. Elektromosság van a levegőben.

Most már szakadt az eső. Hallatszott, hogy Anyu hátrább húzza a szemétládát, s most egyszerre határozottan és félreismerhetetlenül felhullámzott az édeskés szemétszag. Nagymama felemelte a sámlit, megint az a nyiszorgás. Bejöttek a lakásba.

Mikor az ajtó kinyílt, és Nagymama, akivel együtt hált, felgyújtotta a villanyt, mindjárt látta, hogy még nem alszik. De nem szólt semmit, most még azt se kérdezte meg, amit máskor mindig, hogy imádkozott-e, csak odament hozzá, és megcsókolta. Az arc, amely felé hajolt, most már nem volt üres: megtelt tanácstalan szomorúsággal, s valami olyan gyámoltalan öregséggel, hogy a gyermek belerándult a tehetetlen szánalomba. De hát segítsenek rajtuk! Az angyal! A jó Isten! Mindenki!

Hajnaltájt arra ébredt, hogy Nagymama számol. Megint nem tud aludni szegény; ilyenkor számolni szokott. Lujzi nem moccant, csak fülelt a sötétben, s mint mindig, ha valami riasztotta, alátapogatott a párnájának, és előhúzta a rózsafüzért. Szavai hevesek voltak, könyörgőek, de az ima szövege mögött nem pihent az agya, arra gondolt, hogy Géza bácsi elvette a pénzüket, és becsapta őket, egész télen danolt és mókázott, és itt evett, de minden csalás volt, amit csinált, és majd ha meghal, bizonyára olajban fog égni a hazug nyelve. Kinn csapkodott még az eső, de már csendesebben. Lassanként megnyugodott, elernyedt, elálmosodott megint. Majd az angyal. Az angyal! Majd az angyal.

Aztán egyszerre újra felriadt, de most nem a számolásra, hanem mintha szóltak volna hozzá, mintha valami hangot hallott volna. A Nagymama horkolt. Úgy érezte, hogy teljesen kialudta magát, s a megoldás, a menekülés, az isteni kegyelem ott lebeg felette, mint a hajnal, amely ráborult a bérházra, mint a fellegek. Hát persze! Reggel nagyon korán felkel, felveszi a fehér blúzát, és elmegy az üzembe. Ott sok ismerőse van, onnan kapták a falemezeket a lombfűrészesek, ő is segített áthozni. Az igazgatóhoz megy, azt is látta akkor, magas és kerek, kopasz feje van. Beengedik, a múltkor is beengedték. Bemegy az igazgatóhoz, és feljelenti Géza bácsit.

Valami

Újabban azon kapta rajta magát, hogy nem szereti már a nyarat.

Elbámult, amikor tudatosult benne ez az ellenkezés, mert mindig a nyár volt a legkedvesebb időszaka, amióta csak élt. A tavaszt sosem érezte elég egyenletesnek, az ősz már fiatal fejjel is búsította, az elmúlást juttatta eszébe, télen meg nehézkesebb volt a munkába menetel, a háztartás vezetése is. Ám mostanában, hogy elhagyta a hetvenet, s Olgához költözött, egyre újabb változásokat tapasztalt önmaga belsejében-külsejében, s egyre több minden elképesztette.

Néha felemelte a kezét, zavartan, majdnem szégyenkezve nézegette bőrét, a keze fején átkéklő ereket, megvastagodott ujjait: hát hova tűnt az izmok rugalmassága, s miért nem engedelmeskedik a szorgalmas kar, amely annyiszor emelkedett s ereszkedett alá a gép mellett, nyúlt a szalagon elébe érkező dobozba, emelte ki a szabóolló alól kikerült ruharészeket, s illesztette a varrógép tűje alá? Ha nem volt semmi dolga, s csak üldögélt az ablaknál, el-eltűnődött változó testén-lelkén, ropogtatta az ujjait. Az is idegen volt, az a csepp reccsenés, mellyel a meszesedő csontok feleltek a hirtelen mozdulatnak.

Arcára már régen nem figyelt, évtizedek óta tudomásul vette, hogy az egységes, hosszúkás, szép ábrázat, melyet halott férje annyira szeretett valamikor, külön érzékelhető, apró részekre bomlott: homlokra, orcára, orra, kis tokára, két furcsa módon megkisebbedett szemre, s a szőke, engedetlen sörénnyel se kellett már kínlódnia, a vékony, ősz varkocsot könnyen feltűzhette valami suta kontyba. Az öregedés külső jelei nem riasztották, ám erejének apadása, a légszomj, a rendetlen szívverés annál inkább. Hogy minden igazi munkára alkalmatlan már, elbúsította, mert az öregasszony világéletében szeretett dolgozni. A gyöngülés folyamatának elviseléséhez János kellett volna, de János tizenöt éve nem élt már.

János valamikor irgalmas kézzel segítette át a válságos éveken. Mikor először hívta fel férje figyelmét pár ősz hajszálára, első igazi ráncaira, János leszaladt sörért, és azt mondta a vastag hab felett, ezt annak az örömére isszák, hogy nem kell ezentúl mindig azon törnie a fejét, ki szereti el a feleségét a távollétében. Addig mókázott vele, s itatta a csípős, jéghideg itallal, míg abba nem hagyta a pityergést, s köhögni nem kezdett a nevetéstől; férje kék szeme csupa részvét volt és csupa szeretet. Mikor az izmok megereszkedtek a szája körül, és bővülni kezdett a nyakán a bőr, János azt sóhajtotta, igazán ideje volt már ennek, ne csak ő vénüljön, s szégyenkezzék, hogy előbb-utóbb bizony műfogra szorul. János úgy vezette át a hervadás sikamlós esztendein, mintha az apja lett volna, nem is a férje, s házaséletük negyven esztendejének emléke még halála után tizenöt évvel is megríkató élmény maradt. Az öregasszony nem volt művelt, különösebben okos sem, szókincse csak a legszükségesebb fogalmak nevét tartalmazta, kislánykorában, mikor még templomba járt, nemigen értette a szentbeszédek szövegeit sem, mert otthonában csak munkáról és nincstelenségről hallott, s iskoláztatása négy kurta esztendeje alatt senki sem ismertette meg vele az elvont főneveket, nem kapcsolt hát János tovatűnt alakjához olyan szavakat, hogy humanitás, etikai erő, de ha eszébe jutott, mintha valami szelíd nap sütött volna ki rá: még gondolni is jó volt az elköltözöttre.

Így, férje tovatűntével az öregasszonynak senkije sem maradt, aki elfeledtette volna vele az öregedés súlyosabbik megpróbáltatását, a testi erőtlenedést és a világ jelenségeire nem egyforma tárgyilagossággal válaszoló idegrendszert. Három gyereke régen szárnyra kelt, ki-ki a maga otthonába, még Olga is külön lakást szerzett magának, aki pedig nem ment férjhez. Nem lehetett panasza rájuk, rendszeresen meglátogatták, s fiaikat-lányaikat is arra nevelték, hetente legalább egyszer fussanak fel hozzá. Ám látogatóinak, akár gyerekei, akár unokái keresték föl, legfeljebb arra jutott idejük, hogy a maguk gondját-baját vagy örömét elhíreszteljék neki; hogy az öregasszony hogy érzi magát, miképpen is él, mindig csak akkor került szóba már, mikor a vendégek már a kabátjukat keresték, kalapjukat igazgatták a tükör előtt. Nem volt szíve rájuk zúdítani a maga problémáit, hogy szabálytalan a pulzusa, s a lába sem a régi már, vagy hogy rosszul alszik, s éjjel, érthetetlen módon, idegesítik az udvaron kopogó léptek. „Hogy van, mama? Hogy van, nagymamám?” – kérdezte a látogató a tükörbe nézve, s megsimította a haját. Ilyenkor csak azt lehet felelnie az embernek, hogy jól. „Persze, ebben az édes magányban!” – mondta egyszer Jancsi. A magány nem volt édes az öregasszony számára, de úgy gondolta, nem lehet változtatni rajta, hát megpróbált beletörődni. Ha állatkedvelő lett volna, szerzett volna kutyát vagy macskát, ám arra tanították gyerekkorában, hogy nekik sem elegendő az étel, nemhogy négylábúakat tömjenek vele, s nem érzett különösebb vonzalmat az állatok iránt. Elfogadta hát létformának az egyedüllétet, s mikor aztán kiderült, mégiscsak változtatni fognak az életén, nekipirult meglepetésében, s szemérmesen örült neki. Öröme, hogy valamelyik gyereke magához veszi, elfeledtette vele az okot, hogy körzeti orvosa felhívta Jancsit a szerkesztőségben, s közölte vele: gondoskodjanak a számára valami lakótársról, mert a mama szíve, sajnos, annyira gyenge, hogy tanácsos, ha valaki állandóan a közelében tartózkodik, ha más nem, egy társbérlő.

Az öregasszony lakása a Józsefváros közepén volt, egy iszonyúan régi, földszintes ház udvara leghátulján, melyben nyaranta sűrű és mézes volt a leanderillat, és galambok búgtak a falombok között. A lakásnak volt ugyan előszobája, de fürdőszobája nem, s a hat virágágy szépsége nem kárpótolt azért, hogy húsz métert kellett gázolni a kavicsos ösvényen a közös illemhelyig. Társbérlőről szó sem lehetett ebben a lakásban, amelyet most, felnőtt fejjel csodálkozva és nevetgélve nézegettek az öregasszony gyerekei, hogy is lakhattak benne valamikor annyian.

Hát ha a mama beteges, és nem lehet egyedül egymaga, akkor valamelyiküknek magához kell vennie – döntöttek a testvérek. Pillanatnyi elborulásuk nem a ténynek szólt, hanem az öregasszony fizikai állapotának, mert a mama sose volt beteg, s hogy a szíve nem jó, most hallották először. Jancsi értesítette két húgát, s az orvos telefonja utáni délutánon már ott is voltak anyjuknál. Csaknem percnyi pontossággal érkeztek, ami pedig nem volt kis szó, mert a három gyerek a város három távoli pontján élt, jókora darab utat kellett megtenniük, és sem Ilon nem volt taxizó típus, sem Olga, ha Jancsit az újságírópálya rá is szoktatta arra, hogy kocsit hívjon, ha siet vagy messzi útja van.

Boldogan sürgött köröttük, nézte a számára sosem vénülő, kedves arcokat, s el-elfutotta a könny a szemét: milyen jók is az ő gyerekei. Jancsi már kopaszodott, nagyon szerette a kopaszságát, mely részint a kisbaba Jancsi tar fejére, részint János utolsó arcára emlékeztette. Ilon vad szőkesége, gyönyörű fekete szeme most, hogy már ő is kezével érte az ötvenet, megszelídült, az öregasszonynak jobban is tetszett így, nem érezte már olyan kihívónak, veszedelmesnek, mint Ilon kislánykorában, amikor falkában jártak utána a férfiak, míg hazalépegetett mellette a gyárból. Olga karcsú volt, hosszú lábú, keskeny arcú, Olga őhozzá hasonlított, a férjtelenség cseppet férfiassá tette lényét, modorát. Az öregasszony Olgát szerette a legjobban, az volt a legkisebbik gyereke, a legvéznább mind között, s vele kellett a legtöbbet kínlódnia valamikor, mert beteges volt, rossz étvágyú, hisztérikus, majdnem minden éjszakán felbőgött valamiért. Olga tanári diplomájára, iskolai sikereire büszkébb volt, mint arra, hogy Jancsit kiemelték a munkahelyéről, s tíz éve újságíró már; Jancsi szorgalmas volt, erős, tehetséges, Jancsitól nem lepte meg semmi, mint ahogy nem csodálkozott azon sem, hogy Ilont tizenhét éves korában férjhez vitték. Ilon hétszépség volt, mint valami mesebeli királylány. Ám Olgával rengeteget bajlódott, évekig rettegett mellette, hogy talán fel sem nő, és Olga kisgyereknek lusta volt, csak később jött meg az esze. Néha már majd lefordult a székről, mikor hazajött a gyárból, hagyta a mosást, foltozást éjfél utánra, s melléült, hogy jól-rosszul ellenőrizze a leckéjét. Mit értett ő azokból a tankönyvekből, alig valamit. Ám Olga nem tudta ezt, csak figyelő szemét látta, s lázongva, dühösen elvégezte, ami feladata volt – utóbb aztán hozzáédesedett a tanuláshoz, s megmaradt a könyv mellett pesztrálás nélkül is. Olgával sokat tűrt, de nemhiába, a lány kiválóan dolgozott a munkahelyén, talán azért nem akadt férje idáig, mert kicsit túlságosan is belekeményedett az egyetemi esztendőkbe, hideg, éles és kemény lett, mint a pengevas.

Ültek az asztalnál, ugyanolyan sorrendben, mint ahogy gyermekségük idején, az ötödik szék üres volt, azazhogy csak a gyerekek számára az, az öregasszony úgy érezte, János is ott könyököl, szívja a pipáját, s csöndesen mulat Jancsi széles gesztusain, Ilon világos rózsaszínre festett száján, s odacsap Olga fenekére: „Mi az istennek vagy ilyen méltóságos, te lány?” Kicsit félt attól, ami következni fog, hogy lányai talán elérzékenyednek Jancsi hírétől, attól is – bár ettől kevésbé –: talán kelletlenül fogadják, hogy ezentúl másképpen is gondoskodniuk kell róla. (Anyagilag eddig is támogatta mind a három, a pénzt Ilon gyűjtötte be, s Kisilont, a legnagyobbik unokát szalasztotta hozzá minden hónap hetedikén a három százassal.) Aztán megnyugodott, mert fia s lányai úgy tárgyaltak betegségéről s gyámoltalan voltáról, mintha idegenről beszélnének. Az öregasszony keze megállt a kávéval Olga csészéje felett, aztán megszégyellte magát, mert túlcsordította a kopott porcelán peremén. Hát mit van azon fennakadni, hogy ennyire tárgyilagosak? Örüljön, hogy eszük van, hogy józanok. Jobb volna, ha sírnának?

Jancsi még egyszer ismertette a körzeti orvos telefonjának tartalmát, a lányok hozzászóltak, indítványoztak, vitatkoztak, a délután olyan volt, mint egy hosszabb röpgyűlés. Az öregasszony összefonta a kezét, s nem evett a kalácsból, amelyet Olga kedvéért sütött – Olga imádta a mazsolás kalácsot. Lakását átadják az ingatlankezelőségnek, hallotta a döntést, társbérlő szóba sem jöhet, valamelyikükhöz kell költöznie. Ilonhoz nem mehet, ott nem férne, de Feri nem is vállalná – az öregasszony pillája megrezzent, soha nem képzelte, hogy veje nem szereti –, Jancsi nem viheti el, ő maga is inkább elköltöznék hazulról, mert Irén, a felesége, elviselhetetlen az örök rádiózásával, és Irén különben is előre megmondta, hogy ő se veszi soha magukhoz az anyját, de a másét se hozzák neki oda – régen megbeszélték ezt már, mikor még összeházasodtak. Az öregasszony az ölébe nézett, elformátlanodott ujjaira. Jancsi húsz esztendővel ezelőtt nősült, Irén akkor olyan volt, mint egy aranygyertya, karcsú, fénylő, világító, karonfogva állítottak be egy vacsora után, s az asztalra koppantották eléjük jegygyűrűs kezüket. „Ugyan miről beszélgettek ezen a boldogító estén?” – töprengett akkor, még találgatták is Jánossal. Hát erről. Hogy ha rákerülne a sor, egyik se veszi oda a másik apját-anyját. Azt hitte, csókról, szerelemről. Milyen buta is egy magafajta öregasszony.

Olgánál fog élni. Olga egyedül lakik, két szobában, Olga az egyetlen, aki szóba jöhet, s ezentúl Olga kapja a száz forintokat, ha szükség van rá, akár többet is. Szorongva nézett fel, kedves, megkisebbedett szeme riadt és reménykedő volt, mint egy csirkéé, amelyet meglóbálnak eladás előtt, felfúkálják együgyű tollait – de aztán mérhetetlen megkönnyebbüléssel látta, hogy Olga nem ellenzi a tervet. Jancsi az óráját nézte, menni készült, Ilon feltornyozta új frizuráját. „Hát akkor így – mondta Olga, s felállt –, neked sincs férjed, nekem sincs, majd megleszünk együtt valahogy.” Meg is csókolta, jószagú volt Olga, levendulaszagú, ápolt. „Neked sincs férjed” – mondogatta magában, mikor behúzta gyerekei után az ajtót, s rosszulesett a mondat, pedig Olga nem szánta sértésnek, csak magyarázatnak. Ám azt szerette volna, ha Jánost a gyerekei is úgy gyászolják és siratják még ma is, mint ő… – persze, bolondság. Először, legelőször jutott eszébe, s gondolata félénk volt, mindjárt tova is röppent: talán jó is, hogy János ment el előbb, s nem ő, János, aki olyan büszke volt, mit szólt volna, ha az ő füle hallatára mondanák, nem kell sem a vejének, sem a menyének. Elmosta a csészéket, lassan, kicsit sajnálkozva: Olgához takarítónő jár, most majd nem lesz mivel babrálnia, pedig a háztartási apró-cseprő gondokat akkor is szívesen vállalta, mikor még ott volt mellette a gyár meg a három gyerek és János örökké olajos ingei.

A mosogatást nem kellett nélkülöznie, a gömbölyű, fakult mintás csészéket, tányérkákat ezentúl is ő buktatta alá a mosogatóvízbe. Mikor befejezték a költözködést, s kicsit megmelegedett lánya lakásában, a lány elküldte a bejárónőt. Az öregasszony boldog volt, hogy ismét feladatai akadtak, ha kisebb is lett a munkaköre, mint hajdanán; az orvos nem tiltotta el a könnyű háztartási munkától, s szépen rendben tartotta Olga lakását, elpepecselt a főzéssel. Élvezet volt összekeresgélnie emlékeiben hajdani háztartásuk kedvenc ételeit, időnként meghívni Jancsit vagy Ilont is valami különösen jónak ígérkező fogásra. (Ferit meg Irént soha többé nem hívta!) Minden hónap 23-án, mikor a nyugdíja megérkezett, odatette Olga asztalára a pénzt – valaha János elébe tette le, szombatonként, amikor a gyárban fizettek, János jobban tudott beosztani, mint ő –, Olga visszatolt neki a százasokból egyet, a többit betette a fiókjába, s esténkét kiadott neki egy összeget a másnapi bevásárlásokra. Az öregasszony nem járt szórakozni, ruhát, cipőt sem igen koptatott, meggyűjtötte a százasait, névnapi, születésnapi meg karácsonyi ajándékra a gyerekeknek meg unokáknak. Olga csendes, kicsit szigorú lakótárs volt, de hát sose volt játékos, mint Ilon, vagy hangos, mókázó, mint Jancsi, az öregasszony olyannak szerette, amilyenné nőtt. Néha elmélázott, látva széles vállát, izmos karjait, ahogy ott járt-kelt körülötte: hogy megerősödött, milyen ép testű és szellemű, bátor ember vált belőle, pedig micsoda idegbajos, reszketős kisgyerek volt.

Olga télen ritkán ment el hazulról este, nem szerette a hideget. Inkább rakott még egy soron kívüli tüzet vacsora után, ha nagyon dudált a szél, gesztenyét sütött, összekuporodott a nagyszékben, olvasott az állólámpa alatt, az öregasszony meg öltögetett mellette: konyhatörlőket csinált minden avult lepedőből, törülközőből. Nemigen beszélgettek, még a zene sem szólt, Olga falta a könyvét, s recsegett ujjai alatt a gesztenyehéj. Néha megszólalt a telefon, a testvérek jelentkeztek, vagy Olga valamelyik barátja, ismerőse. Telente valóban jól megvoltak kettesben.

Ám amikor eljött a nyár, Olga esténként ki-kimaradozott, víkendre rendszeresen elment hazulról, valamelyik turistaházba vagy a Balaton mellé, a hét egyéb napján a Szigetre, nyári vendéglőbe. Az öregasszony minden este egyedül maradt, szombatonként, vasárnaponként éjszaka is, nappal is. „Meleg van, nem szeretem a várost” – mondta Olga, ha félénken kísérgette a szobákon át, s próbálta szavak nélkül észrevétetni vele, mennyire szeretné, ha nem menne el, ha most is ott olvasgatna mellette a fotelban, közben valahol bent érezte, hogy önző, nem volna szabad ilyesmit kívánnia, mikor ez a lány tíz hónapon át annyit dolgozik – hát hiszen megérdemel egy kis kikapcsolódást. Az aggodalom, mely mindig elfogta, valahányszor Olga a kardigánját kereste, és elmenni készülődött, egyszer annyira kiült az arcára, hogy a lány visszafordult a küszöbön, és megkérdezte: „Miért vagy te olyan szerencsétlen, ha elmegyek valahová?” „Félek egyedül – mondta azonnal, őszintén és egyszerűen. – Mindenfélétől félek. Öreg vagyok már, Olga.” A lány csak nézett rá, elképedve, aztán megfogta a kezét, az ajtóhoz vezette, kinyitotta előtte, s megmutatta, amit az öregasszony amúgy is jól ismert, a modern bérház folyosóját, amelyről itt is, ott is ajtók nyíltak, s azt mondta, bármi történnék, itt akárkihez becsengethet, telefonjuk is van, telefonálhat is, de hát semmi oka sincs félni, nincsenek itt haramiák, ugyan mi történhetik vele, ha magára csukja az ajtót. Az öregasszony motyogott valamit, zavartan bámult a parkettre. „Az a valami nem haramia – gondolta, s nézte a fényesre kefélt lécecskéket. – Nem tudom a nevét, mert vén vagyok, és nem ismerek minden fogalmat. De van, és én félek tőle.”

Különben minden évszak békésen telt Olga mellett, csak a nyarak lettek egyre súlyosabbak. Ahogy az évek múltak, a vakító ég s a halhátú, síkos nyári folyóvíz olyan lett az öregasszony számára, mint egy szörny. A nyár az ismeretlen idegen segítőtársa volt, akivel Olga ilyenkor egyedül hagyta esténként.

Egy augusztusi estén ott könyökölt az ablakban, figyelte az embertömeget az utcán. Levegőtlen, súlyos, forró szombat volt. Olga csomagolta a turistadobozát. Délután, mikor megbeszélte, hogy kimegy valami sátorba, szokatlanul fényes volt a hangja a telefonnál – mintha férfi hívta volna, s nem úgy, mint egy barátot: mint egy nőt. Persze, lehet, hogy tévedett, de valahogy úgy érezte.

A lány nyitva hagyta a hallajtót, ott csomagolt, az asztal tetején, s közben dúdolt, arcán kerek foltok piroslottak. Lehet, a hőségtől. Most rendkívül hasonlított gyerekkori, kanyarós önmagához, amikor a szokottnál is nyugtalanabb volt, rémálmai voltak, s virrasztani kellett mellette egész éjszaka, mert visított, hogy beszél hozzá a seprű.

Olga lezárta a hátizsákot, viharkabátját kereste a szekrényben.

Az öregasszony felfigyelt, és megriadt, mert a pulzusa jelzett. Az utolsó hónapokban egyre gyakrabban jelzett már: ugrott egyet az érverése, játékosan megkettőződött, aztán, mintha elszégyellte volna magát, hogy játszik vele, meglassúdott, kihagyott egy ütemet. „Üzen – gondolta az öregasszony. – Talán az éjjel jön. Nem lehet tudni.”

Úgy érezte, ma nem tud egyedül maradni; Olga csak elképedt, mikor meglátta, hogy ott áll előtte, összefonja a kezét, s a szeme csupa könny.

– Ne menj el! – kérte az öregasszony. – Ne hagyj magamra! Csak ma ne!

Sose mondta ki így, ilyen félreérthetetlenül. Olga rábámult, aztán elnevette magát. Folyton nevetve kifutott a kamrába, mert kinn felejtette a körözöttel telekent dobozát. Még egyszer kinyitotta a hátizsákját, s rázta a fejét.

– Nem szégyelled magad, ilyen nagy lány létedre… – mondta neki, mintha az iskolában volna.

Az öregasszony pulzusa megint jelzett.

A lány felgyújtotta a villanyt minden szobában, megfogta a kezét, s lassan, mint valami ideges gyereket, végigvezette a helyiségeken. Az öregasszony régimódi ágya előtt le is hajolt vele, hogy megmutassa: nincs mitől rettegnie, nem bújt alá rabló. Türelmesen, nevető szemmel sétált vele, de volt mosolya mögött valami csepp ingerültség is – mint aki számlálja a perceket, meddig kell még lopnia az időt ezzel az értelmetlen járkálással. Mikorra végigmentek minden helyiségen, átvitte a telefont az öregasszony ágya mellé, s azt mondta, akassza rá az ajtóra a biztonsági láncot is, ha ő elmegy. Hétfő reggelnél hamarabb nem jön haza, s ha megjön, majd csenget. Addig ne nyisson ki senkinek. Így csak nem fog félni?

Megcsókolta, kapta a hátizsákot, elment. A lépcsőházból még hallatszott, hogy dúdol, de csak egy pillanatig, aztán elharapta a dalt. Tanítványai is laktak abban a házban, Olga vigyázott a tekintélyére.

Az öregasszony leereszkedett a kisasztal mellé, megtámasztotta homlokát a kezével. Emlékei között ott futott Olga bőgve egy ártatlan, elhízott fehér kutya elől, s ő lecsapta a félig kivert húst, ölbe kapta a kislányt, eltakarta arcát a kendőbe, hogy ne lássa azt a szelíd vén jószágot, mely nem vicsorgott, csak mosolygott rá, fogatlan ínyével. Látta önmagát is, hogy ugrik Olga sikoltozására az ágyból, míg férje villanyt gyújt, hogy fut a sarokba, s mutogat János munkaruhájára: „Nem ördög, Olgi, csak apa nadrágja!” – s Olga szemében megáll a könny, azt susogja: „De azért mégis…” Mellette aludt el, párnájára hajtva a fejét, onnan rázta fel János, amikor hajnalban kelnie kellett, reggelit csinálni, útra készíteni a gyerekeket, rohanni a gyárba.

A meleg nem szűnt, a szomszédból áthallott a rádió. Az öregasszony lehunyta a szemét, és fülelt… A valami ott járkált az utcában. Még nem volt bent, csak a ház körül járt, de az öregasszony tudta, hogy kívülről is le tudja emelni a biztonsági láncot, és tőle nem véd meg telefon. A valami csak Olgától félt volna, de Olga elment, hátizsákot vitt, táskarádiót és körözöttet.

Ropogtatta az ujjait, fájt a válla. Már nem volt benne bizonyos, nagyon fél-e a valamitől, vagy voltaképpen nem is bánja, ha jön.

Csé

Mióta az iskolában dolgozott, soha nem beszélt még vele így az igazgató. Mikor végre kiengedte az irodájából, ő azonnal kilépett a testületi szoba előtt húzódó teraszra, kiteregette a párkányon a litografált Utasítások lapjait, hogy belülről úgy lássék, olvas, nem bírja megvárni, míg hazamehet, azonnal tudni kívánja, milyen módon kell módosítani a tantervet ezerkilencszáznegyvenöt áprilisában. A haragos könny elfutotta a szemét, ha akarta volna, se látja a betűket.

Katust sose szerette, most azt érezte, egyenesen gyűlöli. Harmadszor rendelték le miatta, harmadszor hozták most a tudomására, hogy nem jól végzi a munkáját. Az igazgató szenvedélyesen szerette a csinos táblaképeket, több színű tintával készített ügyes kis kimutatásokat, szemléltető rajzocskákat, és sose tudott jelesnek elfogadni egy dolgozatot, ha nem volt kifogástalan a külső alakja. Most is azt hiszi, ezen múlik az élet, Katus torz cs betűin. „Ne mondja azt, kérem, hogy középiskolai tanárnak készült, és hogy nem ismeri a hivatalos betűformákat. Tanulja meg az ábécé írását, ennél sokkal különb dolgokat elsajátíthatott az egyetemen. Cé-es. A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel. Igazán nem mondhatja, hogy boszorkányság.”

Nem boszorkányság, dehogy az. Csak éppen nem akarja csinálni, nem érdekli. Felmegy a központba, megmondja, nem marad tovább ebben az elemiben, ahol cs betűk körül forog a világ, madarak meg fák napját ünneplik, és hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet gyönyörű. Nem erre vállalkozott, mikor megkezdte a tanulmányait. Ismereteket közölni értelmes, nagyocska lányoknak-fiúknak, ahhoz volna kedve. De Katus cs betűivel bajlódni – nem. Egyszer már járt a központban, akkor rábeszélték, hogy csak maradjon; még egyszer nem hagyja lerázni magát mindenféle csillapító érvekkel, hogy itt van rá igazán szükség, hogy a helybeli gimnázium nevelőinek létszáma teljes, itt viszont sok férfi kolléga hiányzik, akadozik a tanítás; van, aki meghalt, van, aki még nem került elő a fogságból. Maradjon, nem adhatnak neki más beosztást.

Sok férfi kolléga hiányzik. Neki mondják ezt?

Állt, lehunyt szemmel, odaengedte arcát a tavaszi szélnek. Különben is beszélni akart vele ismét, mondta az előbb az igazgató, nekik olyan rosszulesik, hogy annyira meglátszik minden kelletlen szaván, mozdulatán, hogy nem szeret közöttük lenni. Mért nem szeret, nem rossz emberek ők. Csak állt előtte, hallgatott, bámulta a szőnyeg mintázatát. Mit kellett volna válaszolnia? Hogy ő is tudja, nem rossz emberek, csak éppen Kovácsnénak két szép gyereke van, és itthon a férje, Takács Marika menyasszony, a tornatanár veszi el, aki kiböjtölte a nagyanyja tanyáján az utolsó hónapokat, itthon a férje Szilágyinénak is. „Mért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?” – kérdezte Kovácsné, az igazgatóhelyettes a múltkor. Neki éppúgy nem válaszolt, mint az igazgatónak. Beszéljen nekik talán Sándorról? Kiáltsa bele az iskolai hangszóróba, hogy pusztult el a fronton, hogy tűnt el az élők közül, mint a füst a kéményről? Ki tud erről beszélni?

Katus cs betűi, azok körül forog a világ. „A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel, így ni. Így mutassa meg majd kartársnő Katusnak is, és írasson vele a táblára cs betűs szavakat, hadd tanulja meg végképp. Olyan fogalmakat keressen, amilyenek a gyereket érdeklik. Tartsa itt mindjárt ma, tanítás után, Simon Ildi egy házban lakik Katussal, küldjön vele egy cédulát, ne aggódjék az anyja, hol marad a kislány, maguk meg gyakoroljanak szépen egy kis félórát.”

Az igazgató problémái!

Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy a zöldségesboltba káposztát válogatni, Katus cs betűinél érdekesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia egy falka gyereknek, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű.

Szünetben megírta a cédulát Katus anyjának, felszaladt az emeletre, beszélt a Simon gyerekkel és Katussal is. Katus csak nézett rá mozdulatlan pillantású, szürke szemével. „Buta – gondolta a tanárnő. – Indolens. Utálok vele foglalkozni. Milyen értelmetlen minden, milyen felesleges.” Volt még egy órája, a fiúosztályban, úgy ment be a gyerekek közé, mint egy vértanú. Nyelvtant tanított aznap, tudta, hogy rosszul csinálja, s állandóan érezte az osztály unalmát és ellenállását. Az igazgató benézett egyszer, a fiúk felpattantak, amikor meglátták az ajtórésben, s mindnek mosolyogni kezdett a szeme, pedig az igazgató nem is szólt semmit, csak éppen rájuk nézett. „Szeretik – gondolta a tanárnő. – Engem nem szeretnek. Nem maradok itt, nem érdekel az iskola. Nincs senkim, még csak a szüleim sem élnek, még rokonaim sincsenek semerre. Senkim sincs, aki tudná, mit vesztettem, aki ugyanarra gondolna, amire én. Idegenek között kell élnem.”

Ha nincsenek Katus rút cs betűi, tizenkettőkor hazamehetett volna, így meg kellett várnia, míg a gyerek is végez. A szabadórás asszonyok ott beszélgettek körötte, ételrecepteket cseréltek, megtanították egymást, mi készíthető a kukoricalisztből. Ő elővette a munkafüzetét, dolgozni kezdett, gyűjtötte a cs betűvel kezdődő szavakat.

Kovácsné, az igazgatóhelyettes a válla fölé hajolt. Kovácsné mindig mindent tudott, ami az iskolában történik, most is csak ennyit kérdezett: „Katus?” Mint az igazgató, ő is írt mintának egy óriási cs betűt, s azt javasolta, mindjárt értelmeztesse is a gyerekkel a leírt szót, akkor egyben szókincsfejlesztési gyakorlatot is végezhet.

„Csacsi” – írta a tanárnő, s elbámult saját keserűségén. Ugyan hogy férhet meg ennyi reménytelenség egy ilyen játékos fogalom mellett, amin Katus nyilván mosolyogni fog? „Csibe, cseresznye, cserebogár, csikó.” Örülhet az igazgató, csupa olyan szót talált, ami a gyerek fogalmi körébe tartozik, ami kellemes asszociációval jár. „Csemege. Csóka. Csipi-csóka.”

Kipottyant a könnye, elmázolta. „Meg vagy fázva” – sajnálkozott Kovácsné, s aszpirint kínált neki. Megrázta a fejét, hogy nem kér, gyakorolta tovább a cs betűt, és gyűjtötte a szavakat. Megtalálta a császár szót, a családot meg ezt: csinnadratta. Egy iskolában örök a csinnadratta, itt mindig minden ajtó mögött mozgolódnak, beszélnek, és folyton szól a csengő. Csengő, ez is cs betűs szó. Felírta a füzetébe.

Katus az első padban várta. Kihívta a táblához, s megmutatta neki, amire az igazgató és Kovácsné tanították. Rút cs betűt rajzolt, reszketett a keze, Katus engedelmesen másolgatta a torz vonalakat, arcán most sem látszott indulat. „Tied a világ, Katus – gondolta a tanárnő –, itt maradok miattad ebédidőben, és játszogatunk. Csibe, cserfa, csacsogás.”

– Csacsi! – diktálta. – Csengős csacsi.

Most vihogni fog – várta. Ám a gyerek komoly maradt, majdnem rosszkedvű. Csikó. Csóka. Csermely. Semmi vidámság a figyelő arcon, csak a csúnya betűk szaporodtak a táblán, a gyerek teljes közönnyel dolgozott. Csemege. Katus azt írta: csemeg.

– Csemege! – mondta emeltebb hangon a tanárnő. – E a végén. Mit nézel? Nem tudod, mi a csemege?

Nem várt választ a kérdésre, ugyanúgy tette fel, ahogy néha azt kérdezte valamelyik gyerektől: „Nem tudsz beszélni?” vagy: „Hát néma vagy?” Ám Katus felelt. Azt mondta, nem tudja, mi a csemege.

Egymásra néztek. A tanárnő emlékeiben vérnarancsok gurultak, rőtszemű datolyák, desszert, rumos meggy, csokoládé. Katus emlékei között semmi. A csúnya cs betűk ott fehérlettek a táblán, a gyerek hozzápótolt egy e betűt a csemeg szóhoz. A tanárnő végiggondolta a szöveget: csacsi, csikó, csóka, csermely, és hirtelen rájött, hogy a vidékükön nincs is patak, és arra is, hogy a lovakat réges-régen mind behívták, és az erdőbe nem lehet járni madárlesre, mert a fák között még ott az aknazár. Nézték egymást, Katus pillái nem rezegtek.

– Írj magadtól cs betűs szavakat – mondta a tanárnő. – Tudsz?

Katus azt mondta, tud.

– És ha kérdezem, melyik mit jelent, meg tudod majd mondani a jelentésüket?

Katus bólongatott, és írni kezdett. Már sokkal szebb betűket írt, mint a tanárnő, majdnem olyan elegánsakat, mint az igazgató. Felírta: csajka.

„Mért nem csibe? – kérdezte magában a tanárnő. – Mért nem cseresznye, cserebogár, csillag? Mért csajka, uramisten? Miért?”

– Amiből a katonák esznek – értelmezte a szót hangosan, tagoltan a gyermek és megigazította az a betűt, hogy kerekebb legyen. Aztán mellé írta: csata.

„Ne! – mondta a tanárnő gondolata. – Katus, irgalmazz! Ne értelmezd!”

– Csata – mondta tagoltan Katus –, ahol a katonák meghalnak. Csizma. Amiben mennek. Csont.

Megakadt, mert a kréta hegye letörött a táblán, ahogy roppant igyekezetében rosszul tartotta. „Sándor – mondta a tanárnő gondolata –, Sándor! A csajka, amiből ettél, a csizma, ami a lábadon volt, a csata, ahol meghaltál. Csont.”

– Csönd – mondta Katus elgondolkozva, felírta, megakadt, mert ezt a szót valahogy nem tudta értelmezni. A tanárnő ránézett, életében először nézett rá úgy igazán, hogy lássa is, és Sándor halála óta legelőször érezte, hogy mégis van hát valakihez köze a világon, és azt is érezte, hogy talán mégsem megy el az iskolából.

Részvétlátogatók

A Légiforgalmi autóbusza a szálloda elől indult, elkísérte odáig a gyerekeit. Györgyi ismét elsírta magát, mikor beszállt, behúzódott a sarokba, eltakarta száját a zsebkendőjével. „Hogy lefogyott – gondolta az özvegy –, gyerekkorában is ilyen volt, ha bántotta valami; két nap alatt szinte eltűnt az arca. Most már negyedik napja folyton sír. Györgyi tanácstalan, ha valami bánat éri, jelentéktelen sérelmek is kihúzzák alóla a talajt, nemhogy családi gyász, igazi tragédia.” Felnézett a templom órájára: csak menne már az az autóbusz! Egy óra múlva Pesten lesz, otthon majd megnyugszik, lecsendesül. Hétfőn, mikor belépett hozzá, s ahogy ránézett, azonnal előbuggyantak a könnyei, legszívesebben szájába vette volna Györgyit, mint kutya a kölykét, s futott volna el vele abból a szomorú házból. De hát nem lehetett.

Károly is az órát nézte, összehasonlította a maga karórájával. Károly nem szomorú, csak ideges, szeretne már Pesten lenni. Valahányszor rápillantott ezekben a napokban, mindig valami szemrehányást olvasott le az arcáról. „Folyton csináltok nekem valamit – mondta a Károly szeme –, hol pénzt kértek, hol betegek vagytok; télen sírtok, hogy rossz a szén, hideg a lakás, most meg meghaltok, mikor az intézetben minden a feje tetején. Hogy fogom én behozni ezt a négy nap kiesést? Mivel?” Kerülte a fia pillantását, szégyellte magát. A férje, ha még élne, most bocsánatot kérne Károlytól, hogy megzavarta a legnagyobb munka idején – az állattal is oly udvarias volt mindig, nemhogy emberekkel. Ha a macska felverte éjjel, és ki kellett engednie, annak is csak ennyit mondott: „Kérem, kérem!”, s vitte ki a jéghideg előszobán át. Hogy restelkednék, ha tudná, hogy meghalt, és Károlynak ott kellett hagynia az intézetet a temetés miatt!

Mikor a kocsi elindult, utánuk integetett. Györgyi elkapta a zsebkendőt a szája elől, visszaintegetett, kerek szeme szinte megszűkült, összedagadt ezekben a napokban. Károly is felemelte a jobbját, de tüstént le is kapta megint, s rászólt a húgára. „Most szidja – gondolta az özvegy –, szidja, mint kicsi korukban, hogy ne cirkuszoljon idegenek előtt.”

Elindult hazafelé. Hat óra volt, a kisváros utcái megnépesedtek. Sokan köszöntek neki, sőt megütközött tekintetekkel is találkozott; délelőtt temette a férjét, furcsállották, hogy délután a városban kószál. Letért az egyik mellékutcába, ahol nem jártak olyan sokan. Mikor hazaérve kinyitotta a kaput, a macska elébe futott az udvar hátuljából, de nem fente magát a lábához, csak mereven az arcába pillantott. Elkapta róla a szemét, zavarta az állat tekintete.

A klinika hétfői telefonja után tanár unokaöccse futott át hozzá, délben bekopogtak a szomszédok, estére megérkeztek a gyerekei, aztán áradtak a részvételők. Mióta a férje meghalt, most volt először egyedül. Nem érzett semmit valami homályos elképedésen és azon kívül, hogy hihetetlenül fáradt.

Károly módszeresen felmérte, felleltározta a lakást, átvizsgálta a fiókokat, kis csomagokat köttetett vele régi írásokból, levelekből, Györgyit, mihelyt megérkezett, ágyba kellett dugni, mert ájuldozott, s Irén kivételével, aki csak táviratot küldött Szegedről, összecsődült a család is. Régen nem találkozott rokonok akadtak egymásra nála, volt óra, hogy tízen-tizenketten is itt ültek körötte. Hordta a cigarettát, töltögetett, vezette a társalgást Károly helyett, aki komoran adta fel és segítette le a kabátokat: sugárzott belőle a szemrehányás. Mintha zsúrt adott volna hirtelen, hogy őt bosszantsa! Etelka megkérdezte, nem fog-e félni egyedül, ettől azonnal megrémült, mert eddig még sose jutott eszébe, hogy ebben a házban félni is lehet.

Ma éjjel majd eldől, fél-e hát valóban.

Ránézett a locsolóra. Nem értett a kerthez, a virágokat a férje ápolta, de tudta, hogy ez az öntözés ideje, s ügyetlenül, mintha valami parancsnak engedne, végigjárt az ágyások között. Csend volt, tökéletes csend, csak a víz hersegése hallatszott, ahogy átcsorgott a leveleken. Máskor ebben az órában rádió szól, most mintha megnémult volna az utca. Mikor megfordult a locsolóval, megint meglátta a macskát: ott ült a körtefa mellett, és le nem vette róla a szemét. Elviselhetetlen volt a tekintete.

Bement. Bent már villanyt kellett gyújtania. A fény azonnal Károlyt idézte: ott voltak az ebédlőasztalon az érkezési sorrendben összerakott részvéttáviratok s az előkészített levélpapír. „Ossza be magának, édesanyám, naponta három-négyre válaszoljon!” Györgyit most könnyebben elviselte, mint a fiát, Györgyi passzív volt, azt csak ki kellett szolgálni, de Károly kezében állandóan csattogott a láthatatlan ostor, s ő futott a különféle tennivalók közt, mint valami cirkuszi ló.

Itt jobban érezte magát, mint az udvaron. Ha nincs tele annyi belenevelt előítélettel, ki merte volna mondani magában, hogy nyugodtabb, mióta elmentek a gyerekei, s kettesben maradhatott a halottal, aki ezek között a falak között sokkal valóságosabb volt, mint délelőtt a ravatalozóban vagy akár a sír mélyén. A pohárszék üveges részén átlátszott komikus pohara – a halott csak nagy pohárból szeretett inni –, s a zöldes, otromba fröccsöspohár valahogy élő volt, nem tárgyszerű; majdnem személy.

Ma este már nem főz semmit. Eleget kotyvasztott ezekben a napokban. Károly azt mondta, ilyenkor jól kell táplálkozni, mert nehéz időszak vár mindenkire, s ő hajnalban kelt, futott a piacra, mert, persze, Károlynak igaza volt. Györgyi ott dobálta magát az ágyban, ő meg törte a fejét, mit tudna mégis beleimádkozni ezekben a keserves órákban. Most szemérmes örömmel gondolta el, hogy ki se néz a konyhába, lefekszik azonnal. Mintha az elmúlt időszak kimerültsége most, ma tört volna ki rajta, alig tudta felemelni a kezét.

Óriási élmény volt, hogy végre szomorú lehet.

Délelőtt a temetésen merev és nyugodt volt, még a vállát is megfeszítette, keményebben járt, mint máskülönben, mert félt Károlytól, és féltette Györgyit. Féltés és félelem közt nemigen maradt ideje arra, hogy önmagával vagy a bánatával foglalkozzék. Megfázott – állapította meg –, a torkát is érzi, a bokája megdagadt a sok rohanástól. Ha teljesen elengedné magát, még szédelegne is; ismeri ezt a különös könnyűséget a fejében, mintha az agya nem is tartoznék szervesen a koponyájához. Persze, azért most sem engedheti el magát. Ha rosszul lenne, nem volna, aki segítsen. Egyedül van, teljesen egyedül.

Csengettek. Úgy látszik, nincs vége a táviratözönnek. Ismerős jön, kétszer húzta meg a csengőt, Mucsi lesz, a postás, eleget járt ide ezekben a napokban. Átsietett a kerten. Közben bealkonyult, vastag, csillagtalan ég borult a város fölé, mintha vihar készülődnék.

A kapuban Irén állt, feketében. Tömött szatyor volt a karján, s így, ezzel a szatyros karral, megölelte és megcsókolta.

Eszébe se jutott, hogy Irén lejöhet hozzá, hogy vonatra száll a kedvéért – most végre elsírta magát erre a váratlan gyöngédségre. Testvére a régi házat jelentette, ahol felnőttek, a gyermekkor biztonságát, féktelen nevetését, a félelemnélküliséget, az erőt. Szorította Irén kövér vállát, és zokogott, az azonos vér közelsége végre feloldotta a némaságot. Iréntől nem félt, mint a fiától, őt nem kellett kímélnie, mint Györgyit – Irén két évvel volt idősebb nála, támasz és védelem.

A kaput Irén csukta be helyette – még ez is jólesett, hogy nem kényszerül ilyen apró és mégis megerőltető tevékenységre. Nénje nem sokat beszélt, a gyászjelentéseket, a gondosan kikészített levélpapírt lesöpörte az asztalról, s hogy nem kéklett a terítőn Károly listája, mindjárt természetesebbnek érződött az este. Irén kiment mosdani, a fürdőszobából kiabálta ki, hogy nem tudott hamarabb jönni, mert vizsgáztatott, muszáj volt befejeznie az érettségit. De most már itt van, itt is marad mellette, míg egy kicsit rendbe hozza. Az özvegy ernyedten hallgatta, Irénnek olyan volt a hangja, mint régen meghalt anyjuké.

A szatyorban Irén hálóingjén kívül ott volt egy szépen megtisztított csirke. Hirtelen belefacsarodott a gyomra, annyira érezte az éhséget. Irén alágyújtott a gáznak, felkészítette a vacsorát. Az özvegy csak nézte, hogy bomlik ki keze nyomán az ágynemű, hogy veri fel, rakja magasra a párnákat. „Nem ismertem igazán – gondolta –, sose szorultam még rá, nem tudtam, milyen, ha baj van. Testvérem. Irén testvérem!” „Ágyba!” – szólt rá a nénje, s ő boldogan lefeküdt. Irén, mintha tudta volna, mire van szüksége leginkább, kinyitogatta valamennyi ajtót, úgyhogy behallatszott az ágyig konyhai szöszmötölése, még az is, hogy a fürdőben ügyködik valamit. Persze. Még szombaton beáztatta a tarkát, aztán már nem került rá sor, hogy kimossa, ott ázik a ruha azóta is. Irén mos, hallik, hogy csattog ki a víz a bojlerből. Legalább nem lazulnak szét a rostok az állásban.

Nem tudta, hogy elaludt, csak akkor jött rá, mikor Irén felébresztette a vacsorával. Ágyba kapta az ételt – ünnepi érzés volt! –, nyelte a csirkét, és közben beszélt. Senki se hallgatta meg idáig, milyen volt ez az utolsó fél év. Györgyinek nem merte mondani, Károly meg azonnal leintette, mihelyt magyarázni próbálta: ne izgassa magát ezzel, most már úgyis mindegy.

Nem lett volna mindegy, most érezte csak, mennyire nem. A szók szinte magukkal mosták belőle az iszonyatot, a tehetetlen kétségbeesést, valami tompa szomorúság maradt az éles fájdalom helyén. Fél évvel ezelőtt mondta meg az orvos, hogy az ura menthetetlen, fél évig élt, nevetett, végezte napi teendőit a nagybeteg mellett úgy, hogy az észre ne vegye, mi vár rá; – annyira szeretett élni, és annyira félt a haláltól. Nem volt egy nyugodt éjjele sem, folyton a szomszéd ágyra figyelt, nem hallatszik-e valami nesz, nem jelentkeznek-e a fájdalmak, melyek elárulják a betegnek, mi készülődik. Károly a hír vétele után leutazott hozzájuk, reggel jött, este már fordult is vissza, alig pár órát lehettek együtt. A kamarában vette ki zsebéből a fájdalomcsillapítót, amely erősebb volt, mint amit az orvos felírt – ha esetleg szükség lenne rá…

„Imádkozzunk – suttogta ő –, hátha mégse csak pár kurta hét… hátha élhetne még…” „Mit imádkozzunk? – kérdezte Károly ingerülten, s a porokat betette egy zöldmázas csuporba a stelázsi tetején. – Szerencsére olyan rossz a szíve, hogy nem húzza sokáig, szegény. Minek tartaná itt anyám a szenvedésre?” Károlynak mindig igaza volt, akkor is, de ő kisomfordált mellőle a kamarából, és kinyitotta meg elcsukta a konyhacsapot. Nem bírt ránézni a fiára.

Vasárnap aztán befejeződött minden. A beteg úgy halt meg, hogy nem tudta, mi baja van, és nem szenvedett semmit; magának kívánna ilyen elmúlást; orvosi csoda volt. A porokhoz hozzá se kellett nyúlnia.

Irén ott ült az ágya melletti kisasztalnál, mártogatta a csirkezsírt, s közbeszólás nélkül hallgatta. Mikor látta, hogy a húga tányérja kiürül, elvette előle, vizet hozott neki, aztán megigazította még egyszer a párnáját, és megveregette a kezét. Nem szólt egy szót sem, ez külön jólesett most: az özvegy szerette a férjét, házasságuk legendás hírű volt a családban, irigyelték érte.

Sírdogált és feküdt a sötétben. Úgy érezte, gyerekkora óta nem volt már ilyen biztonságban. Kinn csorgott a csap, nénje mosogatott, behallatszott, ahogy a kések, villák kocódnak. Györgyi azóta otthon van, talán már alszik is, Károly bizonyosan nem haza ment, hanem az intézetbe. Sóhajtott, meg volt elégedve magával. Vigyázott Györgyikére ezekben a napokban, sőt az elmúlt negyedévben is. Csak Károly tudta, mi vár rájuk, a lány nem. Most aztán őrá vigyáz valaki: Irén eljött.

Megint aludt egy sort, s arra rezzent fel, hogy a férje ágya lenyomódik mellette. Felnézett. Sötét volt, Irén nem gyújtott villanyt, úgy feküdt mellé. Oldalra tapogatott, megtalálta Irén nagy, húsos kezét, belekapaszkodott. Irén itt van.

Hallgattak. Kinn eleredt az eső. Meleg eső esett, csak suhogása volt, éle semmi.

– Margit ott volt a temetésen? – kérdezte Irén. Fáradt lehet ő is a hosszú úttól, mert forgolódik, ásít.

Persze hogy ott volt. Csokrot hozott, piros ciniacsokrot. Mért ne lett volna? Margit a legrégibb barátnője, ismeri, mióta az eszét tudja.

– Sírt?

Sírt Sós Margit? Megpróbált visszaemlékezni, de nem tudott; nem figyelt rá. Magára figyelt, hogy el ne gyöngüljön, fel ne bosszantsa Károlyt, meg ne riassza Györgyit. Bizonyosan sírt. Margit gyakran járt ide, ők is sűrűn meglátogatták, a férje mindig azt mondta, okos, mulatságos nő. És szép is volt. Fiatalnak igazán szép volt.

– Te nem tudtad? – kérdezte Irén.

Felemelte a fejét a párna biztonságából, és a sötétben odapillantott a másik ágyba. Próbálta megérteni, mit akar a testvére, azzal a figyelemmel hallgatta, amivel Károlyt szokta kísérni, Károly érthetetlen mondatait, zavarba ejtő mozdulatát.

– Szerették egymást – mondta Irén, aztán elengedte, egy csöppet el is taszította az ujjait, mint valaha gyerekkorukban. Jel volt, ősrégi jel a múltból: „Most aztán aludjál!” – Tudta az egész família.

Az özvegy hátradőlt. Kinn egyre jobban suhogott a zápor, és most a macska is megszólalt. Ázik a macska, panaszkodik, hogy nem eresztik be. Lelépett az ágyról, megkereste a papucsát, kiment. Az állat besurrant az ajtórésen, rázta a lábát, leült, aztán megint ráemelte a szemét. Az özvegy visszament a hálószobába, a macska a nyomában. Gyomra feszes volt, kemény, mintha minden harapásnyi hús, amit lenyelt, külön-külön helyezkednék el benne. Irén már aludt. Szenvedéllyel, gyorsan hányta-vetette magát álmában, a paplant is lelökte, mint gyerekkorukban annyiszor. Az özvegy felemelte a takarót, visszaegyengette rá, aztán az ablakhoz ment, és a párkányra könyökölt. A macska odafente magát a bokájához. Nem vette észre, nézte a kertet. Nem látott semmit, zuhogott az eső.

A zsidó kutya

A kutya árulta el nekik, hogy elkéstek.

Még be se fordultak a zsákutcába, amelynek legvégén, szemben az utca bejáratával, lezárva és összekötve a köz két párhuzamos épületsorát, az orvos háza állt, már hallották a vonítást. Idevalósiak voltak mind a ketten, első emlékeik a gyermekkorból szinte kivétel nélkül állatokhoz kapcsolódtak, csikókhoz, tehenekhez, házőrző ebekhez. Ismerték ezt a hangot, ezt a nyújtott, semmi máshoz nem hasonlítható jelzését a halálnak. Megtorpantak, egymásra néztek, Szirma káromkodott, aztán futni kezdtek az orvos háza felé.

A kapu, mint mindig, nyitva állt. Mikor a kutya észrevette őket, elmozdult a verandaajtótól, amely előtt nyítt, feléjük rohant a kerten át, s hogy elérte a belépőket, újra elkezdte a panaszkodást, de most másképpen, mélyebben. Megint értették, mit akar közölni; most azt üvölti, lehet, hogy tévedett az imént, amikor azt érezte, odabenn mindennek vége, talán lehet még segíteni azokon, akik a házban annyira hallgatnak, ők emberek, okosak, hatalmasak, nyissanak ajtót, mentsék meg őket. Antal megveregette a kuvasz fejét, az nyöszörgött, elhúzódott, mint akinek fáj már a gyöngédség is.

A lakásajtó zárva volt, ahogy először nekiveselkedtek, érezték, hogy nem lehet egykönnyen betörni. A kutya ott állt mellettük, gerincén felborzolódott a szőr, mereven feltartott nyakkal figyelt. Pillogás nélküli sárga tekintetét, amely azt leste, mikor tudnak már behatolni, unszoló vinnyogás kísérte. Antal is, Szirma is ismerte ezt a házat és ezt a kutyát, tudták, hogy rendelési időben láncon kell tartani, mert nem enged belépni senkit, aki idegen. Most szinte beszélt, azt mondta, hatoljanak be, gyorsan, gyorsan. Szirma nem babrált sokáig, belelőtt a zárba, aztán leverte a kilincset, a kutya elugrott mellőlük a dörrenésre, az udvar végéig futott, ott nyítt tovább. Szirma úgy dolgozott a puskatussal, mintha elevent ütne. A bitang istenit a vénembernek, ha megpucoltak előlük; tegnap kellett volna értük jönniük, még az éjjel. Két zsidójuk van, azokkal se tudnak elszámolni.

Az öreg csakugyan kijátszotta őket, halott volt. A rendelőjében találtak rá, az íróasztalára borulva; olyan volt, mintha önmaga betege volna, aki hirtelen rosszul lett, s előrebukott fejjel várja, hogy egy orvos megrázza, azt mondja neki, csak átmeneti gyengeség, lélegezzen mélyeket, el fog múlni. Az öregasszony a hálóban volt, ágyban feküdt, hálóingben, éjszakára vetkőzve, a szeme csukva, mintha csak aludnék, mellette a paplanon, ahogy kiejtette a kezéből, valami könyv. Vén szajha, micsoda arany élete volt; mikor már nem volt szabad cselédet tartaniuk, a férje maga segített neki mosni, takarítani, az pucolta a csirkét férfi létére, tojtatta haláláig. Antal úgy tudta, mintha itt lett volna, milyen volt ebben a házban a tegnapi este. Ezek megvacsoráztak, a banya lefeküdt, elkezdett olvasni, aztán valaki hitvány a faluból felzörgette az embert, mintha a hasa fájna, és receptért jött volna, elárulta nekik, amit valamelyik gyalázatos fecsegőtől hallott, hogy ma viszik el őket, a vénember meg bejött, azt mondta a vénasszonynak, ad neki valami port vagy mit, hogy erősebb legyen másnapra vagy szebb, vagy jobban nőjön a haja, a vénasszony lenyelte, még meg is köszönte, aztán felfordult, világos ez, különben hogy volna ágyban, és mért volna mellette könyv. Az ember nem kezd el olvasni, mikor éppen megöli magát.

Nem volt tennivalójuk, nem várta őket sem ellenkezés, sem ellenállás, az sem, amire a legjobban készültek, hogy sírni fognak a zsidók, könyörögni, a vénasszony rosszul lesz, az öreg letérdepel elibük, imára kulcsolja a kezét, ők meg játszanak egy kicsit, szórakoznak. Most mit kezdjenek két hullával? Szirma olyan dühös volt, hogy alig tudta kivenni a konyakot a kredencből. Ha nem is érintkezett velük, eleget tudott az orvosékról, régen készült már erre a találkozásra. Évek óta sejtette, hogy kémek, az asszony is az volt, kém. Bemenni minden házba, emelgetni a fazekak tetejét, firtatni, mit ettek reggelire, kinél mi lesz a vacsora, megjegyzéseket tenni, hogy mindig krumpli van meg tészta, sose spenót – milyen ügyes volt, mikor a közellátás ellen lázított. Ugyan mi a fenének érdekelhette az oroszokat vagy kiket, akiknek kémkedett, hogy mekkorák az ablakok, mert azokat is egyre csak méregette, centivel, Ica sírt dühében, hogy így megszégyenítette, és kihuzigálta a szalmát is; mindenütt kihuzigálta, ahol az ablaklyukban szalmát lelt. Akkor, gyerekkorában, még nem fogta fel ennek a jelentőségét, most igen. Függöny nincsen; ha szalma sincs az ablakban, lehet vígan jelezni a fénnyel. Akárkinek. Még repülőnek is.

Most meglátta az orvos hegedűjét, és eszébe jutott a tanító, aki elég vén volt már, mikor elvitette innen, a határán a sorkötelezettségnek, de akit azért sikerült eltávolítani a faluból. Az volt itt a bűntárs, az járt a vénember kezére. Az orvos csak füttyentett, az meg nem átallt engedni neki, a nyavalyás. „Kihívom a gyerekekhez a városi bátyámat, az fogorvos.” „Hívjad, lelkem, megköszönjük.” Hát nem a nyakukra hoztak egy pecért, aki a szájukba nézett, hát nem kirángatta az a bitang a zápfogát? Ma is híja. És nem be kellett jönniük mindig ide, ha szegbe léptek, kaszába, a tanító az orvos zsoldjában volt, zavarta őket tüstént a rendelőbe, kínoztatta, pucoltatta a nyomorult lábukat, az orvos meg vágott, kötözött, nagy gyönyörűséggel, jó is volt rajtuk ártatlanokon gyakorlatozni. Mintha meg nem gyógyult volna mindenki magától is, ha meg nem, akkor rossz volt a vére, az olyan meg minek éljen, azért nem kár. „Nincsen nektek semmitek ebben az iskolában. Nekem már nem kell a bogárgyűjteményem, sem az ásványok, nektek adom. A szertárnak.” „Be jól teszed, nagyon megköszönjük. Szirma majd átszalad érte, erős fiú.” „Csináljunk olvasókört. Zenekört. Akarod, hogy hegedüljek a gyerekeknek március tizenötödikén? Tudok szép honvéddalokat. Vagy vigyem át a gramofont?” „Te csak ne cipelj semmit, lelkem. Majd Szirma érte megy, elhozza a gramofont, a hegedűdet. Szirma erős fiú. Bár az esze volna akkora, mint az ereje.”

Felkapta a hegedűt, nekicsapta a falnak. A fája betörött, a húrja nem szakadt el, ettől, különös módon, olyan indulatba jött, hogy szinte beleszédült. Antal csak nézte, hogy marcangolja szét azt a pár hitvány hegedűhúrt, és nem tudta, hogy Szirmának most ezek az orvos ujjai, amelyek honvédnótákat játszanak, és ezek jelképezik az iskolai ünnepélyeken áradó zenét is, egyáltalán minden zeneszót. A muzsika valamiképpen mindig felháborította Szirmát, olyan érzéseket keltett benne, amelyeknek nem tudott nevet adni, de amelyek megalázták, és ocsmány szavakra ingerelték.

Papírt az íróasztalon találtak, Antal megírta a jegyzőkönyvet. Házkutatást is tartottak, de valahogy nem igazi lendülettel; az orvos és a felesége elevenen kellett volna ehhez a hecchez, így nem volt igazán érdekes beletúrni a vénasszony szekrényébe, széthajigálni a bugyikat, vagy kiszórni az orvos steril műszereit, nem volt rá reakció, ellenállás. Antal a leadót kereste, de nem volt, másik rádiót se találtak, ezen nagyon csodálkozott, mert ők úgy gondolták, biztosan van az orvoséknak több rádiójuk is, nem csak az az egy, amit látszatból beszolgáltattak, amikor be kellett adni a zsidó készülékeket. Ha pénzük volt vagy ékszerük, eláshatták, mert a lakásban, az orvosnál és a fiókokban alig volt pénz, és ékszert se leltek többet, mint amit a vénasszony magán viselt. Nyilván a kertben van minden. Most nincs idejük felásni.

Megitták a konyakot, szedelőzködtek. Szirma úgy képzelte, ha majd elviszik ezeket itt, utolsó mozdulata az lesz a lakásban, hogy benyúl a vitrinbe, kiemel valami különleges tárgyat, nézegeti, mintha tetszenék neki, s megvárja, míg felajánlják, vigye el, és pislognak rá, reménykedve, mert hátha ez lesz a szabadulás ára. Nem lehetett játszani, nem volt partner, az ellenállás hiánya feszültté tette, mint egy megkezdett és félbeszakított ölelés.

Mikor kiléptek, Szirma hunyorgott, mintha hirtelen fény érte volna a szemét, erősebb sugárzás, mint amit a látás elbír. A kutya hangja felverte a környéket, a ház eleje, a köz nem volt már üres. Asszonyok, aggastyánok és gyermekek nézték az orvos házát, fiatal férfi, Szirmán és Antalon kívül már nem volt a faluban. A köz néma volt, nem beszélt senki.

– Oszoljunk! – mondta Antal a verandalépcsőről. – Nincs csoportosulás.

A kutya nyítt. Az emberek nem moccantak.

– Nem láttak még döglött zsidót? – kérdezte Szirma. – Meg lehet nézni.

Azok kinn csak álltak. Valaki köhögött, mélyről, fulladozva. „Hinnye – gondolta Antal elcsodálkozva –, most aztán nincsen orvos a faluban.”

– Mozgás, nem hallják?

Álltak, mint a süketek. Szirma lekapta a puskáját, akkor a tömeg nekilódult. Mintha valami láthatatlan inga végére lett volna függesztve, mindenki ellendült a közből. „Sokat ittam” – gondolta Antal, aki sose bírta jól az italt, s megtámaszkodott a verandaajtóban. A kutya nyítt.

Szirma oldalra nézett, habozott. Pattintott a kutyának, az nem odament, hanem odakúszott hozzá, hason, mintha elvesztette volna mind a négy lábát, és lázas, száraz orrát belefúrta Szirma tenyerébe. Szirma valami meghatározhatatlant érzett, valami újat, diadalmasat.

– Mi a fene lesz ezzel? – kérdezte Antal.

Szirma nem válaszolt.

– Ki éteti? Nagy állat ez, sokat eszik.

A kutya reszketett.

Szirma döntött. Olyan jónak és hatalmasnak érezte magát, mint egy isten. Megfogta a kutya nyakörvét, rábogozott egy spárgát. Antal elismeréssel nézte, egy kis irigységgel is. Szép kuvasz ez, fiatal, erős, lám, Szirma megtartja. Neki bezzeg mindig csak olyan vacak kutyája volt. Ez fajkutya.

Elindultak, azazhogy csak Antal, mert a kutya nem mozdult, Szirma hiába húzta. Gerincén megint felborzolódott a szőr, elszakította a spárgát, visszafutott a verandaajtóig, és újra üvöltött. Bemenni nem mert, csak a küszöbig, égnek tartotta az orrát és sírt. Szirma utánaszaladt, Antal bámulva nézte. Szirma sose ment senki után, lány után sem, és sose becézett senkit, most megpróbált szót érteni az állattal. Meg is simogatta. A kutya lesunyta a fejét.

Szíjat kerestek, azt erősítették a kutya örvére, hogy ne tudja eltépni. Az állat most már morgott, megmutatta a fogát.

– Megmar! – mondta Antal. – Hagyd békén!

Szirma összeharapta a száját, ráhúzott a kutyára. Az felvonított, s olyan erővel rántotta meg a szíjat, hogy kisiklott a vége a Szirma kezéből. Ugyanoda rohant, ahová az imént, a küszöbhöz, befelé fordította a fejét.

– Nem kellesz te ennek – mondta Antal. – Zsidó kutya ez. Hallod? Zsidó kutya.

Szirma elveresedett. Nem egyszerre, lassan, mintha cseppenként szállt volna fejébe a vér. Elindult a veranda felé. A kuvasz nehezen halt meg, mert fiatal volt, egészséges, és Szirma ügyetlenül bánt a puskával, többször rá kellett lőnie. Nem nézett vissza, mikor végre kilépett a kapun, katonásan ment, majdnem kielégülten. A köz olyan üres volt, mintha nem is laknék benne ember. Antal megállt a sarkon, kihányta a konyakot. Míg a falnak dőlt, éppen a háznak látott. A lépcső piros volt, a zsidó kutya fehér, a verandaajtó zöld.

Csibi

Anyus reggel halt meg, valamivel kilenc előtt.

A pincér felhívta a Kisflaskót, Rozika vette fel a kagylót: gyöngéd volt és tárgyilagos: „Neki már jó – mondta Rozika –, te meg ne izgasd magad semmivel. A hét elején viszonylag mindig csendes, majd megleszünk valahogy. Ha megint be tudsz jönni, hívj fel újra!”

„Neki már jó” – mondogatta magában a pincér, míg visszalépegetett a lakásába az utcai telefontól. Mikor apját elvesztette, még pici gyerek volt, a gyász élménye valahogy elkerülte, most ötvenévesen ért el hozzá, mintha életének az a különös törvényszerűsége volna, hogy mindabból, ami más embernek kijut, későbben vegye ki a részét. Más ember úgy húszéves kora körül már családot alapít, ő meg öt éve vette el Manyát, addig csak járkált a nőkkel, bolondozott, pedig Anyus…

Nem, erre nem volt jó gondolni, Anyus régi arcára, kerek, piros képére, ahogy behozza az ételt, és azt mondja: „Széjjelverlek, ha latorkodol! Házasodj meg, az annak a rendje!” Latorkodol… Anyus ilyen szavakat tudott, s öblösen nevetett, míg kimondta, mintha maga is méltányolná ízes beszédét. Hol van már az a kövér, üde arc, a fakanálforgató izmos kéz? Madártest békélt el örökre az ágyon, egy Csibinél is kisebb súlyú csontváz.

A lakás ma szokatlanul idegen volt, s valahogy természetellenesen csöndes.

A pincér nem szokta kivenni a szabad napjait, mert a felesége nem dolgozott – Manya nem volt munkára való. Szabad napjait kisegítéssel és helyettesítéssel töltötte: a ház fenntartásához sok pénz kellett, Anyus már régóta betegeskedett, s idén Csibi is betöltötte a tizennégyet. Nem volt egyszerű az ő keresményéből három embert eltartani. Feszengve, idegenkedve nézett körül: máskor ilyenkor már munkába lohol, ha meg véletlenül nyár van, s elérkezik a szabadság ideje, vidékre utazik Gyula kocsiján. Manya nem bírja a pesti nyarat, fullad a városban. Milyen különösen fojtott ma a lakás levegője, milyen súlyos a csend! A halál nem könnyű élmény ilyen közelről.

„Most mit csináljak?” – tűnődött a pincér. Anyust majd elviszik, a halálesetet már bejelentette a körzeti orvos, aki hajnaltól fogva itt volt velük, ám egyelőre még itt fekszik a kis szobában. Manya még ágyban van, hajnalban nem engedte felkelni, Manya idegei nem bírják az ilyen iszonyatot, hagyta pihenni. Hozzá nézzen be előbb vagy Anyushoz? – habozott. Talán Anyushoz. El kellene búcsúznia tőle, bár ilyen pillanatokban nemigen jut az ember eszébe semmi. Mindenki hónapok óta tudta már, hogy Anyus gyógyíthatatlan, halála senkit sem ért meglepetésképpen. De azért szokás elköszönni az elköltözőtől.

Benyitott a másik szobába. Anyust valaki letakarta egy lepedővel, és Csibi csomagolt. Anyus szekrénye tárva-nyitva, komódfiókja is kihúzva mind, Csibi a padlón térdelt.

Mint az utolsó hónapokban annyiszor, megint elfogta a heves, lüktető ellenszenv mostohalánya láttán. Csibi felállt, leporolta flanelpantallója térdét. Könnytelen, közömbös arcát feléfordította, karján ott volt Anyusnak egy régimódi kombinéja.

– Összerakom, ami majd kell a temetésre – mondta Csibi.

Szerette volna megütni. Sírni, azt nem. Nincs ennek szíve, ennek a praktikus kislánynak. Milyen ügyesen letakarta Anyust, most pedig a szekrényeket tanulmányozza és pakol. Csak úgy forrt benne a méreg, reszketni kezdett a lába. Jaj, de utálja ezt a gyereket! Ha nem szerette volna Manyát annyira, nem tűrte volna, hogy ez a lány a házába kerüljön. De ki foszthatta meg Manyát a gyerekétől? Elég baj érte azt már, szegényt, elég csapás, hogy az első férje olyan rútul elhagyta, s ott maradt a kislánnyal egyedül. Ő nem akart rossz lenni hozzá, ő aztán nem. Pedig Csibi vállalása nem volt közönséges áldozat, mert a pincér általában nem szerette a fiatalokat. A fiatalok az ő szemében a söntésben ácsorgó sihederek voltak, akik lepattantak egy robogóról, mocskos szavakat használtak, s akiket olykor ki kellett tuszkolni, mert részegen gajdoltak vagy molesztálták a vendégeket. A pincér csak a sportújságot vásárolta rendszeresen, nemigen olvasott olyan fiatalokról, akik mocsarat csapolnak le, tengerit törnek vagy utánaugranak egy bajba jutott kisgyereknek a megáradt folyóba. Éjjel, ha munka végeztével hazament, látott olykor ilyen Csibi korú lányokat is csavarogni a körúton, a Kisflaskóba sem osztották be a pincérutánpótlás díszét-virágát, a pincér hát elintézte magában a kérdést: a mai ifjúság irtózatos.

Elfordult a kislánytól, lehúzta a lepedőt anyja arcáról. Anyus úgy eltorzult már az utolsó hetekben, hogy nem is volt különösebb változás az eleven és holt vonások között. Könnyben úszó szemmel csókolta meg a homlokát.

Érezte, hogy Csibi nézi.

A gyerek nem sírt, csak figyelte őket hideg szemmel. Anyust Csibi ápolta, Csibi is aludt vele – ő nem volt otthon szinte soha, Manya meg annyira szerette Anyust, hogy nem volt ereje egy pohár vizet se bevinni neki. „Nem bírom, Karcsikám – sírt Manya –, nem bírom látni azt a jó arcát, hogy annyira lefogyott. Ne bízd rám! Megszakad a szívem!” „Szegény életem” – gondolta megrendülten a pincér, s úgy érezte, Manya igazi nő, gyönge, félénk és ideges. Csibi viszont vasból volt: takarított, főzött és ápolt. Bánta is Csibi Anyust, ő bezzeg nem szánta beadni az orvosságait, az injekciózását is mindig végignézte. Mai fiatal, mit várhat tőle. A pincér úgy gondolta, mikor ő kicsi volt, a nap is szelídebben sütött, s angyalszelíd gyerekek sétálgattak az utcákon, jó modorú, tisztelettudó lányok és fiúk. A pincérnek nem volt jó az emlékezőtehetsége.

– Holnap menj be az iskolába! – mondta Csibi. – A továbbtanulás miatt.

A pincér felemelkedett Anyus mellől, a lepedőt gondosan visszahajtotta rá, mintha félne, Anyus tovaszállt lelkét elérik a szavak, s a holt felháborodik, hogy halála után néhány órával ilyesmiről beszélnek.

– Most úgyse dolgozol egypár napig. Eriggy be az iskolába, és intézd el! Dohányipari technikumba akarok menni.

Nézett rá elképedve. Dohányipari technikum? Mi köze a dohányiparhoz ennek a kölyöknek?

– Az csak Zegercsen van – mondta Csibi. – Megéri neked, hogy nem fogsz látni.

Tárgyilagosan mondta, öregesen. Betolta a fiókot, s benyúlt az éjjeliszekrénybe, elővette Anyus jobbik fekete cipőjét. Nem találta elég fényesnek, a cipőtisztító ládácskát is kiemelte, s gondosan, lassan fényesíteni kezdte a cipőt. Ült a földön, pantallója, piros pulóverje felett kötény, kurta fekete haja felállt a feje tetején, mint a taréj. Épp csak hogy nem fütyült. „Szörnyeteg – gondolta a pincér –, uramisten, micsoda szörnyeteg!” Számolgatni kezdett, bírják-e anyagilag azt a vidéki technikumot. Bírják. Inkább nyári szabadságra se megy, csak ez a gyerek kinn legyen a házból. Morgott valamit, Csibi oda se figyelt, ült Anyus mellett az ágyelőszőnyegen, rá-rálehelt a cipőre. A pincér, mintha menekülne, bement a feleségéhez.

– Felhívtad Gyulát? – suttogta Manya.

Ágyban feküdt, válla, keble elővillant a homályból. A pincér egész reggel érezte, hogy valamiről elfeledkezett, elkezdett mentegetőzni. Gyula – nem is tudja, hanyadfokon – valami rokonféléje Manyának, sofőr, gyakran felszaladt hozzájuk, mulattatni egy kicsit az asszonyt, kedves sárgaszőke, vidám. Persze, hiszen Gyula voltaképpen a családhoz tartozik! Milyen figyelmetlen is ő! Leereszkedett Manya mellé. Mint mindig, most is meglepte, milyen szép, s mint mindig, most is eltűnődött rajta, mért hagyta ott a férje, és mért volt az a rút huzavona a gyerek körül is, hajszál híján az apjának ítélte a bíróság. Bár ítélte volna!

A pincér kevés iskolát végzett, napi szókincse többnyire szakmai elemeket tartalmazott, pályája rendkívüli udvariasságra és személytelen mondatok használatára nevelte: „Ízlik, kérem? Igazán örülök! Egy perc türelmet! Kérem, örömmel!” Annak a meghatározásában, ami legbelül benne élt, járatlanabb volt. Mindig vágyott megmondani Manyának, mennyire szereti, hogy így szereti, ahogy van, ilyen gyengének, ilyen semmi komoly munkára nem valónak, aki összetörik a problémák súlya alatt. És hogy ő sosem értette Anyust, mért nem kedvelte az asszonyt, s házasságuk öt esztendeje alatt mért nem tudott soha felmelegedni iránta? Mért Csibit szerette, azt a szörnyet, aki most cipőt pucol a holtteste mellett, és összerakja a ruháit egyetlen könny nélkül? Hogy mondja meg, mennyire sajnálja, hogy Anyus voltaképpen sose méltányolta igazán Manyát, aki pedig úgy vonzódott hozzá, kezet is csókolt neki, amit a kölyök sose tenne, virágot hozott anyák napjára, és sose akarta megsérteni azzal, hogy átvegye tőle a háztartás vezetését, hanem mindig azt mondta: „Édesanyánk jobban tud mindent, dehogyis szorítom én háttérbe édesanyánkat”… Csibi bezzeg nem törődött ilyen finomságokkal. Ha meglátta, hogy Anyus takarít, kikapta kezéből a seprűt. A főzést is Csibi ragadta el Anyustól, de vacak ételeket kotyvasztott – Manya nem bírt étellel bajlódni, rosszul lett a gőztől. Anyus betegségét is hogy fogadta! Ott volt, mikor a körzeti orvos megmondta, mi várható; Manya sírt, vizet kellett neki hozni, az meg csak nézte a szőnyeget egy darabig, azt se mondta: kukk, csak a végén szólalt meg, azt suttogta: „Majd én ápolom.” Persze hogy ápolta, az ilyennek ez is mulatság, játék. Beadta a porokat, ült a lábánál, a leckéjét is ott írta mellette. Menjen a fenébe, akárhogy is kisikeríti a tandíját.

– Gyula – suttogta Manya. – Gyula is sírni fog.

Persze. Gyula is sírni fog. Milyen jók ezek az emberek! A pincér szíve tele volt hálával. Anyus, szegény, elment, de ő azért nem maradt egyedül: itt van Manya, és itt van Gyula jóízű nevetésével, Gyula segít neki, elviszi ide-oda Manyát, a Vidám Parkba, a Ságvári-ligetbe, ő nem ér rá, pedig Manyának kell a levegő. Jó fiú Gyula.

Az asszony szája nedves volt, arca illatos. A pincér elfelejtette Anyust és az iménti keserű bosszúságot, amit a gyermek iránt érzett. Lehajtotta fejét felesége párnájára. Most nem ölelni vágyott, csak aludni. Fájt a szíve, és fáradt volt, tulajdonképpen egyre fáradtabb. Még a végén egyszer igaza lesz Rozikának, hogy ha sose pihen, felfordul…

A másik szobában elkészült a cipő, és fénylett, mint a bogár.

„Aludjál – mondta Csibi magában Anyusnak. – Aludjál, édes életem.” Csibi kamasz volt, mozdulatai nyersek, mosolya is nyers, csak ígérete valami későbbi, igazi mosolygásnak. Szenvedélyesen vágyott becéző szavakra, de Anyuson kívül sose becézte senki. „Csillagom. Gyönyörűm. Kész a cipőd. Fájt a halál?”

Koffert keresett, berakta Anyus temetési ruháit. Biztonságban mozgott a halott mellett, mert szerette, s mert arra tanították az iskolában, hogy ne ijesszék a természetes dolgok. Még beszélgetett is vele gondolatban. Elmondta, hogy hamarosan megszabadul hazulról, és hogy idáig is csak az ő kedvéért bírta ki itt, mert ugyan ki ápolta volna, ha ő nincs. Manya soha életében nem vett a kezébe egy seprűt. „Picikém – mondogatta magában szeretettel és utoljára a hetvenéves halottnak. – Aludjál, picikém! Anyu Karcsi bácsit is tönkreteszi majd, mint az első apámat. Jobb azt nem látni. Aztán ne félj, ha temetnek, mert odaát nincs semmi.”

Kakasszó

A háznak csak két ablaka nyílt az utcára, az első szobáé. A konyha és a második szoba az udvarra nézett, ott most kezdett rügyezni az orgonasövény. A keskeny földcsíkon két csonka eperfa vállának támasztva állt a poroló, a virágágyakban még nem mozdult semmi; az ibolya elnyílott, a többi tavaszi virágra kevés nap járta. Az illemhelyet a tömzsi bodzafa próbálta takargatni, leszegte fejét, mintha szégyellné, hogy ott kell maradnia a bódé előtt, nem mehet másfelé. Az esővizes hordóba bele-belepottyant egy kövér csepp: esett az éjjel, nemrég hagyta abba, de meleg eső volt, jókor jött, estig, ha kisüt a nap, ujjnyit nőnek majd a levelek. Az ajtó zárva volt, az udvari ablakok is, csak az utca felé nyitottak egy kis rést a levegőnek. Szürkült, a szomszédban megszólalt egy kakas, de csak egyet kukorított, abbahagyta, mintha valaki rákiabált volna: hallgasson, vasárnap van, nem kell ébreszteni.

Az ágyból éppen a nyári konyhára lehetett látni. Hogy virradt, kezdett kirajzolódni kis faoromzata. Sándor építette a nyári konyhát, még az első évben, s a kémény mellé valami díszt is szerkesztett, fából, hogyha már ajtaja nincs, legalább legyen szép. De jó kis konyha az, szellős, a légy meg nem szereti, kékre meszelték a belsejét, élvezet benne főzni.

„Mi az ott, vécé?” – kérdezte Piros, mikor először belépett a kapun és odapillantott, Sanyi meg elveresedett, mert ők ugyan nem hordták az istent a szájukban minden órán, de azért azt, ami nem az emberek szeme elé való, mégse építették volna az udvar közepére, méghozzá ajtó nélkül, világ szégyenére. Felkönyökölt. Lám, az öreg milyen keveset is alszik! Míg fiatal az ember, ahogy leteszi a fejét, már szunnyad, ha pedig megöregszik, elszundít ugyan hamar, de fel is ébred, aztán csak néz, töpreng, mintha úgy rendezte volna a természet, hogy mikorra már nagy darab idő van a háta mögött, legyen módja végiggondolni. Jutka forog, az imént nyögött is, valami zuppant, tán a bohóc, amivel hál, azt lökte ki. Nyugtalan álma van, pedig az csak gyermek. Még alhatik, ma mindenki alhatik, azok is odaáltal az utca felé. Vasárnap van.

Lassanként a szoba is világosodott, nem csak odakinn. Jutka arca még nem látszott, de fekete haja már elvált a párna fehérjétől. „Szűken leszünk itt, mama” – mondta Piros, mikor először körülnézett, még a fejét is megcsóválta, ő meg csak hallgatott, arra gondolt, hogy mikor Sándor élt, és a gyerekek is mind megvoltak, heten laktak ebben a házban, mégse kellett egymásba botolni. Ő, Sándor meg Sanyi háltak az utcaiban, a négy lány meg idebenn, kettő-kettő egy ágyban, ölelték egymást még álmukban is, be jó testvérek voltak. Mind szőke, kék szemű, minden gyerek, mint ő volt fiatalnak, tán azért nem állhatta Pirost, mielőtt még egyet szólt volna, mert barna, aztán a szeme akár a parázs.

Heten voltak, mégis elfértek, most meg négyen sem. Pirosnak kombinált szekrénye van, elfoglalja az egész falat, az ő régi sifonját mindjárt kitelepítette, aztán mekkora a tükre is, a fotelei, minden olyan ormótlan, mintha elefánt laknék a szobájában, nem ember. Ami bútora neki volt, mind ide zsúfolódott be, de nem is bánja, ezt az egyet nem bánja, legalább maga körül látja a holmiját, azok benn úgyse becsülnék meg, Sanyi is rekamíron szeret már hálni, nem ágyban. Még a Jutka rácsos ágyát is ide tették, itt szuszog mellette éjszaka. Jutka. Ha ő magukra nem zárná az ajtót, hideg vízben mosná le az anyja minden este, hogyisne, hogy elvigye a betegség ezt is, mint az ő négy lányát, pedig azokat sosem engedte hidegben mosdani, aztán éjjel is csak melegítették egymást, ahogy összeölelkeztek. Tán meghalni is azért haltak meg kettenként-kettenként, ahogy háltak, merthogy annyira szerették egymást. Még hogy lemosni hidegben, aztán jön a tüszkölés meg az orvos. Orvos. Mit tud az orvos? A vén Krámer csak tátogott, mikor Mancihoz kihívta, azt mondta: „Mi az istent csináljak én már?” – tőle kérdezte, tán ő tanulta ki a mesterségét? Buta. Nem is gyógyította meg egyik gyerekét sem. Nem ér semmit az orvos, halál ellen nincsen patika. Sándornak is ígérték, ígérték, hogy összeforr a medencéje, össze ám, a koporsóban. Az új kórház óriási tömbje most bontakozott a hajnali fényben. Sose tud úgy ránézni, hogy eszébe ne jusson az állványzat, ahonnan Sándor lezuhant.

Az első sugár a virágosládát érte, megült a palánták tetején. Őrá sem mondhatnak semmit, szépen fogadta Pirost, egy rossz szava se volt hozzá. Sanyinak ugyan megmondta, ha várt harmincnégy esztendős koráig, minek éppen özvegyasszonyt vesz el, de Pirosnak igazán csak a kedvét kereste, a saját fiával meg tán csak beszélhet az ember. Ott volt az a sok lány, egyik rendesebb, mint a másik, ott volt Irma, hányszor át nem futott napjában, be nem kiáltott: van jó mosószappan a közértben, hozzon; tejért is elment, ismeri, mióta keresztelték, de nem, Sanyinak Piros kellett, a vén Piros, aki harminc is elmúlt már, a lánya maholnap anyányi, tizedikbe fordult.

Na, ő nem szólt. Még pogácsát is sütött, mikor Piros jött, nem akarta a Sanyi kedvét rontani. „Itt szeret ám a virág – kedveskedett Pirosnak –, majd ültethetel te is, lányom.” Piros csak vonogatta a vállát, rá se nézett a petúniás ládára, azt mondta, csinálja csak a mama, mint eddig. Benne nem volt hiba, odaadta a nagyobbik szobát, kihurcolkodott, a gyermeket is vállalta, a villanyszámlás Rácz gyerekét, na, szakasztott az apja, aki harmadéve halt meg, szegény. Ez az egyetlen jó, ami Pirossal jött, mert ugyan szelíd kis gyermek. Van neki esze, tudja ő, hogy azok ott most kerültek össze, jobb, ha a gyermek ideáltal van, mit leselkedjék a felnőttek között.

Az öreg pap, ha meg nem halt volna, vagy szabad volna kibeszélnie, amit a rácson át hall, megmondhatná, gyónt-e valaha olyat, hogy rosszat kíván akárki embertársának. Bizony, soha, pedig Geréné hányszor megvágta, meg az ángya is, Kata, a rőfös nyelvével, még vissza se perelt, rájuk hagyta. Nagyot lélegzett, feje alá gyűrte a párnát. No, a fiatal pap már tudja, annak megmondta múlt szombaton, hogy gyűlöli Pirost.

Oldalra nézett, mintha a gyermek megérezhetné álmában azt, amit gondolt. Ez is hogy csetlik-botlik itt, szegény, nem leli helyét, ha megjön az iskolából, nekilát a leckének, mikor elkészül, csak ődöng, az anyja estig a szövetkezetben, Sanyi se jön meg hamarább a vállalattól, van, hogy alszik is már, mire azok megérkeznek. Ha ő nem beszél hozzá, hallgathatna egész álló nap, ez még csak az árva, az istenadta. Pedig be ügyes, jól áll a kezében a fakanál, jön mögötte, mint a csirke, aztán beszélgetni is lehet vele, mert okos ám. Na, szorul majd, ha itt lesz a másik, pedig itt lesz őszre, az anyja eddig se sokat törődött vele, Sanyi is csak a szájával szereti, odasóz neki, mikor nem látja Piros. Hogy annak is mit vétett, a maflának, mikor olyan jó kis gyermek.

Látni már nem lát olyan jól, mint azelőtt, de a füle olyan, mint a kutyáé. Piros hiába susogott, értette ő jól a konyhából, mit beszél. Még hogy szűk ez a lakás, rossz helyen van, meg fürdőszoba sincsen, ha itt lesz a kisgyerek, hogy szorongjanak itt. Sanyi ráhagyta, nem ellenkezett. Sanyi. Itt született, ebben a szobában, ebben az ágyban, de kövér kis fiú volt, az álla meg gödrös. Hogy megörültek neki a négy lány után. Idehozta őket az ura, innet vitték el, mikor meghalt. Elcserélni? Eladni? Minek?

Az ember megszüli a gyermeket, felneveli, aztán idegen lesz belőle, még a szeme is idegen, a hangja vagy a foga, ahogy nevet. Eleinte még félt attól, hogy sokan lesznek ketten asszonyok ehhez az egy konyhához, hát nem, mert Piros ugyan nem használja. Délben ki-ki ott eszik, ahol dolgozik, csak a gyermek ebédel vele, este meg készételt hoz vagy hideget, konzervet, egy perc alatt odacsapja, gyúrni nem látta még soha, Sanyi meg tűri, az megeszi a szemetet is, pedig nem arra nevelte. Egyszer megszánta őket, ünnepen, hogy örökké boltból falnak, nekiállt, főzött valami jót, megették, meg is köszönték, aztán mikor felálltak, Piros azt mondta neki: „Máskor ne fáradjon, mama, nagy munka ez, aztán nincsen semmi értelme.” Nincsen semmi értelme! Hát minek van értelme? Ez a Piros tán nem tanult főzni soha.

„A városba!” – mondta Piros. Valahová beljebb, vagy ha nem, egészen ki, valamelyik új lakótelepre, ahol modern lakások vannak, mozi, park. Akkor kifordult az udvarra, végiglépkedett a kis úton, csak úgy, kendő nélkül, pedig még hideg volt, a levél sem ütközött, fújt a szél, metszette a bőrét. Minden bokor ismerős volt, minden tégla a falban, hátul a veteményesben szinte névről ismeri az évelőket. A kerítést ő meszeli át minden évben, és a kút vize olyan jóízű, hogy még álmodik is vele olykor. Elmenni? Hova menni? A kórház is itt van közel, most éri a nap, piroslik a teteje, mintha rézből volna. Sándor sose látta készen, pedig de szerette, sose szeretett úgy építkezést, mint ezt odaát. Menjenek el ők, ha akarnak. Ő ugyan nem. Ha Sanyit ráviszi a lélek, csak menjen. Más fiatal még örül, ha valaki öreg lakik a házában, segít, megcsinálja ezt-azt. Pirosnak semmi sem kell. A gyereket itt hagyhatnák, a Rácz gyerekét, lesz már nekik másik. Dehogyis maradna az itt, megy az anyja után. A lányok halottak. Sándor is. Piros nem főz. Sanyi tarka kockás ingben jár, a fehérek, amelyeket ő varrt neki, ott avasodnak a sifonban, azt mondja, a tarkát nem fogja úgy a por. Sanyi mindig az asszonynak ad igazat. Nem is olyanok ezek, mint az igazi házasok, nincsen háztartásuk, hogy is lennének azok, Piros mindent készen vesz, még a palacsintatésztát is, reggel felsepri a szobát, aztán fut, ha valami tanácsot adna neki, csak mosolyog, a fejét rázza, azt mondja, ahogy ő csinálja, egyszerűbb. Hát akkor csak menjenek.

A fény elérte az ágy lábát, s az öregasszony lehunyta a szemét. Szinte beleszédül az érzésbe, hogy senkinek sincs szüksége rá, s a ház, amely látta fiatalnak, és ismeri szokásait és halottait, lassan elgurul előle, mintha egy alma esett volna ki a kötényéből.

 

A derengésben már kibontakozott a szoba sötétjéből a jonatánok gömbölyű hasa a kombinált szekrény tetején. „Megint behurcolta a gyümölcsöt” – gondolta Piros. Ahogy tegnap belépett, azonnal sejtette, hogy ismét észre kell vennie valamit, az anyósa az ajtóban várta, vihogott és hunyorgatott. „Másnak már nincsen, fiam, csak nekünk, ez már az utója; meglátod, milyen jó szaga lesz. Ugyi, hogy jó pince ez a mienk? Most majd rájárhattok!” Mosolygott rá és bólogatott, ő meg azt érezte, mindjárt kirohan, és hányik az idegességtől. Vajon mire állt fel, míg így feldíszítette a szekrény tetejét? A fotelre, aztán ha berogy a rugó, hívhatják a kárpitost. Alig pusztult ki a körte a szobából már meg itt az alma, szagolhatják, mert jaj, ha kitenné, mindjárt ő lenne a rossz, akinek semmivel sem lehet kedvezni.

Sanyi hátán lecsúszott a paplan, megigazította. Alma. Innen fellátni a hegyre, a kémények felett, túl a műúton, látszik is a gyümölcsös. „Megy már a kis gazdasszony?” – kérdezte Terus, s vékony karocskáit befűzte a puttony szíjába. „Gyorsan, gyorsan!” Ő meg futott a lankán fölfelé, Terus integetett, odafenn almát válogattak, külön rakták a hibátlant, külön a másodosztályút; ők mindig a hullottat ették otthon, amit a fa alól szedtek össze. Mire visszaért, az apja rendszerint már kinn állt a műhely előtt, feje fölött összekocogtak a szélben a réztányérkák. „Megjött a kis gazdasszony!” – sivította Terus, lekapta róla a puttonyt, s kopp-kopp, gurultak kifelé az almák. Az apja felkapott egyet, belekóstolt, aztán szétsimította tömött, fekete bajuszát. Visszanézett a hegyre. „Jó termés lesz!” – mondta, aztán hajlongott, köszönt, mert bejött Sipos, a tanító hajat vágatni, rázta elébe a törülközőt. „Hogy van a kis gazdasszony?” – sikítozott Terus, akkorára már fenn voltak az almák a szekrény tetején, két sorban egymás mögött, kinn a konyhában meg villogott a sok edény, Terus dalolt. Apa vágta a tanító haját, közben fel-felmutatott a hegyre, Sipos úr csak a szeme sarkából követte a keze irányát, mert nem tudta elmozdítani a fejét. „Egy élet munkája, uram!” – ezt mondta apa, s ezt olyan furcsa volt hallani, mert a kertet örökölték, nagyapa hagyta rájuk, s az ő élete munkája volt benne, nem az apáé. De az apja szeretett néha furcsákat mondani. Apa este fuvolázott is, zárás után, ilyenkor Terus megállt a konyhaajtóban, félrehúzta a függönyt és leselkedett.

Apa halálos ágyán is a kertről beszélt valamit, az üzlet nem érdekelte, csak a gyümölcsös. Terus sírt, nem képmutatásból, hanem igazán, kövér arcán csorgott a könny, szorította az apa kezét, apa meg átnézett rajta is, mint mindenkin, Krámer doktoron, a papon, rajta, a gyerekén is, csak a kertet nézte, valami gálicsról vitatkozott nagyapával, aki már húsz éve halott volt. Terus akkor már három éve felesége volt a papának, jó felesége, százszor jobb, mint a mama. Hol lehet a mama? Megvan még? Utoljára a kertben látta, felnyúlt a fára, letépett egy barackot. „Azt a fát eladtuk” – mondta apa. Vasárnap volt, fújt a szél. A mama letépett még egy barackot, szájába tömte, megfordult a sarkán, hogy meglendült a szoknyája, mint egy harang, nem is válaszolt, csak legyintett. Mikor apa elkergette, Terus éppen a kacsáknak adott enni, a köténye tele volt kukoricával, s mikor látta, hogy a mama szalad, a papa kezében meg ott a legnagyobb borotva, elengedte a kötényét, és a kukorica lecsorgott a kőre. Aztán vendég jött hajat nyíratni, és mindenki megmerevedett, mintha fából volna, neki nem volt zsebkendője, megeredt az orra, csak nézte a kaput, amin át a mama kiszaladt, Terus meg a keze fejével vissza-visszasimogatta a haját az arcából, és minduntalan azt motyogta: „Teremtő szentséges istenem! Teremtő szentséges istenem!” Este Terus már bent hált a mama ágyában, mikor feküdtek, ő még ébren volt; apa ott állt ingben-gatyában a szobában, Terus meg jött befelé, oldozta le a kötényét, és megint azt suttogta: „Teremtő szentséges istenem!”

Alma. Almaleves. Almalekvár. Almáspite. „Hol van a kis gazdasszony?” Terus arca egyre jobban fénylett, és a papa tulajdonképpen boldog volt. „Iskola?” – mondta a papa, és nevetett, kidűtötte a hasát. „Mi az istennek neked az az iskola?” Kivette kezéből a könyvet, mókásan felhajította, hogy hármat bucskázott a levegőben, mielőtt visszahullt volna. „Majd ha én már nem bírom a munkát, szerzek ide egy legényt, aztán tiétek lesz a műhely, ha elvesz, te meg verheted neki a habot, ha borotvál.” „Nem – mondta Terus, és nevetett –, a műhelybe, hogyisne! Ő a kis gazdasszony!” Kinn katonák vonultak, apa szuszogott, azt mondta, az is jó, ha az ember nem fiatal, mást visznek el katonának. Bíró tanárnő átjött hozzájuk, mikor negyedik polgáriba járt, azt mondta, kár, kár, apa még le sem ültette, Terus meg mosolygott, kacarászott: „Ő majd főz, kérem, takarít, ellátja a kertet, az való neki, kérem.” Az apa feje alatt, mikor meghalt, egy almát találtak, egy nagy sárga almát.

Mikor az esküvőjük után belépett ebbe a házba, az öregasszony keresztet rajzolt a kenyérre, megszegte, s elébe tartott egy szeletet. Szép foszlós belű kenyér volt, nagyszemű köménymag feketéllett a belében. „Sanyi így szereti – mondta az öregasszony –, kóstold meg, mert ilyennek kell lennie. Te sütöd, vagy én süssem ezentúl is?” „Süsse a mama” – felelte azonnal, letört egy falásnyit a kenyérből, de alig bírta lenyelni. Fénylett a köménymag, mint Terus hold alakú, sötét szeme. Alig pitymallott még, mikor reggelenként felrázta. „Alszik a kis gazdasszony? Be kell dagasztani!” Kinn még sötét volt, a papa két évig fel nem vetett ágyában másik oldalára fordult Gyula bácsi, a Terus új férje.

„Hol az isten szentségében vannak már megint az újságok?” – kérdezte Gyula bácsi, mikor megjött az első vendég a műhelybe, s ő a tyúkot kopasztotta, Terus meg valamit kavart. „Megint bevitted, Piros? Tán neked járatom, mi?” Dugták előle a lapokat, még a nádrámájú hírlapokat is, sose volt szabad hozzányúlnia, még este sem. Ó, mennyit ettek! Folyton ettek! „De jó szag jön a konyha felől!” – dicsérték a vendégek, Gyula bácsi meg felfútta magát, s azt mondta: „A lányom, kérem.” Ő állt a spórnál, marta szemét a gőz, és motyogott magában, volt a polgárista magyar könyvében egy vers, azt mondogatta: Egyszerű kis kézimunka, néhány apró tubarózsa, olyan üde ragyogó rajz, mintha tegnap készült volna. „Hadd azokat az újságokat – intette Terus –, ne ingerelt apádat. Adjál a disznónak enni, aztán töltsd meg azt a csirkét estére!” A padló sárga volt, azt is vele súroltatták fel, főtt a csirke, a töltelékét is összegyúrta már, az ajtót nyitva hagyta, hogy hamarabb száradjon a deszka. Zuhogott be a napsugár. Aztán a fényt elfogta a villanyszámlás Rácz fekete alakja, Terus kereste a pénzt, ő meg, ahogy térdepelt a vedrei között, huzigálta a szoknyáját, mert kilátszott a combja.

„Van magának könyve?” – kérdezte, mikor Rácz először kísérte haza, és Terus meg Gyula bácsi a frissen kifőzött törülközők és borbélyszakállkák alatt beszélgettek, amelyek úgy lebegtek a két fa közé feszített kötélen, mint a fellegek. „Van” – mondta Rácz, a sovány Rácz, a göthös Rácz. „Hogyne volna!” Mikor hazament vele, kilenc könyvet lelt a lomjai közt, mind gyilkosságról szólt, vers meg nem volt közte egy sem. Mikor leporolta őket, s kikészített egyet, Rácz benyitott a konyhába, és nézte, mint valami csodabornyút. „Mi lesz ebédre?” – kérdezte, s vele meghimbálódott a konyha, mintha kinn lenne a ligetben, ahol egyszer a papával járt, s vinné a hajóhinta fel és alá. „Hol van a kis gazdasszony? Hol van a kis gazdasszony?” Sose szerette Ráczot, csak azért hagyta rá, mert el akart kerülni hazulról, el Terustól, aki zsírral pocsol, keni a bukták tetejét, fújja a tüzet, és el Gyula bácsitól, aki eldugja az újságokat. Egyszerű kis kézimunka, néhány apró tubarózsa. „Rétest kívántam, Anyukám!” – mondta Rácz, kifűzte a cipőjét, s beletette visszeres lábát a lavórba. Hazug. Holtában se pihenjen. Hazug! Pitét akart az, tejfeles lángost, nem őt. Kilenc könyve volt, és azt hazudta: háromszáz.

„Csak jókat főzni, fiatalasszony!” – figyelmeztette Krámer doktor. „Beteg a tüdeje a férjének, nagy tisztaság legyen mindenütt. A gyermeknek külön főzzön, vigyázzon, ha mosogat!” „Mit csinál a kis gazdasszony?” – sihegett be beteglátogatni Terus valami új recepttel. „Ráczné, magának aranyból van a keze!” – mondta a szomszédasszony, ha belekóstolt valami ételébe. Mikor Ráczot temették, aztán eresztették lefelé a koporsót, az jutott eszébe, jó, hogy a túlvilágon nem eszik az ember, megugráltatná az angyalokat. Milyen volt ez az ember? Nem tudta. Ma sem tudja. El akarja felejteni. Belefújt a nyakába, megcsókolta, aztán mikor felé fordította volna a száját, azt mondta neki: „Süssél már valami jót, Anyukám!” A temetés után csak a gyereknek főzött, ő tojáson élt meg kávén. Ha van feltámadás, meg ne lássa Ráczot soha többé odatúl. Kilenc könyve volt, és csak ételre adott pénzt, soha másra.

Alma. Volt az udvaron, ahol Ráczcal lakott, egy almafa, de belement a hernyó. Terus hozott valami ragacsos szert, azzal kenegette a derekát, kár volt, mert később aztán kitörte a vihar. Micsoda vihar volt, az ajtót is kiszedte a tokjából, mert nem volt betámasztva, úgy maradt nyitva. Jutka félt, ordított, annyira csapkodott a villám. „Verd vissza a sarkába! – mondta volna Terus, ha el nem viszi akkorára a cukorbaj –, jó gazdasszony mindenhez ért!” De mivel? Kinn álldogált a kapu előtt, nézte, tapogatta, azt se tudta, hogy fogjon neki, szerszáma se volt, se ereje. Aztán valaki megállt mögötte, nem látta, ki, emelt egyet az ajtón, és már bent is volt a tokjában megint.

Az asszony oldalra nyúlt, megtapogatta a Sanyi haját. Ezt vette észre először rajta, ezt a rengeteg szőke haját, ahogy állt ott az ajtaja előtt, meszesen, fáradtan, munkából jövet. Kerek képe volt, rengeteg nevető foga. „No, mit ád, hogy helyre pofoztam?” – kérdezte Sanyi, ő meg csak nézett rá morcosan, de nem sokáig, mert elmosolyodott ő is. Jutka elősomfordált az udvar végéből. „Hinnye, de fekete vagy!” – mondta Sanyi, s ő akkor elkomorodott megint, mert ahogy ránézett Jutkára, látta, hogy csakugyan fekete, olyan fekete, mint az apja volt.

Ez a kisgyerek, ez majd szőke lesz, kerek képű, Sanyi-arcú. Sanyi szeretett moziba járni. Sanyi szerette a vendéglőt. Sanyi egészséges volt, és akkorákat nevetett, hogy a harmadik házig elhallatszott. Mikor először jött érte az üzletbe, mert akkor már bent dolgozott a szövetkezetben, hogy is éltek volna meg máskülönben Jutkával, ő azt ajánlotta, menjenek haza, főz valami vacsorát. Sanyi csak ránézett, megcsóválta a fejét. „Nem volt még elég?” – kérdezte, és akkor hirtelen érezni kezdte, hogy fáradt, hiába van magas cipőben, csak tudja a lába, hogy egész nap szaladgált, Sanyi meg karon fogta, bementek a vendéglőbe. Soha életében nem ízlett úgy étel, mint ott és akkor.

A mama olyan, mintha csak álmodta volna. A papát látja még néha, ha lehunyja a szemét, a papa kövér, piros, diót tör, a papa folyton eszik. Terus is csak olyan, mint az álom, hiába mosolyog rá, nem jó álom ő. „Hol van a kis gazdasszony?” – mondja Terus, és kanalak és szakajtók futnak a nyomába ennek az álombeli Terusnak, mint a csirkék. Gyula bácsi is olyan már, mint a káprázat, még hallja olykor a hangját: „Alászolgája, jó napot kívánok, hol a színházi lap, Piros, megint eldugtad, Piros?” A legiszonyúbb álom Rácz, az eres lábával és kilenc könyvével, azzal, hogy köhög, és hazudik, mindig izzadt, és enni kér. Odaadná a fél életét, ha nem lett volna Rácz, ha sose látta volna, ha nem megy hozzá kilenc könyvért és azért a reménységért, hogy sose mondják neki többet: „Hol van a kis gazdasszony?”

A szövetkezetben jó, jól is keres, ha elfárad, az jut eszébe, Sanyihoz jön haza, és akkor minden megvilágosodik, mintha kisütne a nap. Sanyi érte jön, vagy itt könyököl az ablakban, úgy lesi, mozijegyet tesz elébe, befalja az ételt, akármit tesz elé, a szeget is megenné, és mindig hoz neki valamit, valami olcsó könyvet, Aranyembert, a Beszterce ostromát. „Olvass, buta!” – mondja neki, de a „buta” olyan az ő szájából, mintha azt mondaná: „Szívem.”

Elmenni innen. A konyhában úgy állnak az anyósa serpenyői, kanalai, mint a katonák. Fülel a sok tál, a szakajtók, az öregasszony mindig úgy szegi a kenyeret, mintha azt akarná mondani: „A pék szemetet süt, csak a házikenyér az igazi.” A kombinált szekrény tetejére lécet akart körbeveretni Sanyival, hogy legyen hova felraknia a könyveit, le ne potyogjanak, ha kinyitja a szekrényajtót. Elmenni innen. Elmenni! Rászorította kezét a szemére, hogy visszafogja a könnyeit. Hogy menjen el, mikor minden álma között a legiszonyatosabb Jutka, ez a szerencsétlen Jutka, akit vállalnia kell örökre, és akit sose lát úgy, mint egy gyereket, hiába vágja le a haját a legszebb kislányfrizurákba, ha ránéz, mindjárt Ráczot látja, és hallja, hogy Rácz azt mondja valahonnan a Jutka háta mögül: „Adjál valamit enni, Anyukám!” Hová fusson, ahol nem éri el Jutka, aki nem is Jutka, hanem Rácz, Rácz, aki a síron túl sem engedi el, mert eladta neki magát kilenc könyvért.

 

„Ébren van – gondolta Sanyi –, azt hiszi, én még alszom, és most gondolkozik.” Hányszor felriadt már így hajnal tájban, maga se tudta, mitől, mintha a gondolatoknak hangjuk lenne, s felnyílna tőlük a szem, mint az óracsörömpölésre. Mit gondolhat ez az asszony, ilyenkor, mikor így fekszik, mit gondol, mit lát, min töri a fejét?

Soha ilyen némát, mint Piros: akkor beszél, ha kérdik, nevetni se tud, mintha fájna a szája, csak mosolyog. Mintha valóban egy testük volna, mindig felébred, mikor az asszony, s akkor alszik el megint, ha Piros is, ha az megfordul, s odaveti hátának a hátát, összesimul a gerincük. Mikor meghallja, hogy szuszog, azt érzi, elmúlt valami veszedelem, nem kell virrasztania többet, alhatik megint. Egy cseppet oldalabbra fordította a fejét. Piros megrezzent, ránézett, aztán megint csak ki az ablakon; látta pillái résén, hogy a hegy felé bámul. Mi lehetett azon a hegyen? Tán arra járt, mikor még lány volt, Ráczcal, ilyenkor tavasszal, tán szaladt a hegyoldalon kéz a kézben vele – tán akkor még nevetni is tudott. Mert a nevetést, azt odahagyta valahol, azt igencsak elvitte magával Rácz odatúlra. Most felkelthette valami zaj, talán az, hogy a kakas kukorított az imént, aztán csak bámul és emlékezik. Van ott a hegyen egy csomó fa, a múltkor arra járt, ott dolgozott, építették a Gyümölcskivitelinek a hűtőházat. Nincs arra épület más, csak fa meg fa, tán arra szaladgált, visongott valamikor. Szép is lehet ott, mikor virágzanak a fák. Almafa van arra meg barack.

Szegény anyja, de szánja, mégis elmennek innen, nem a fürdőszoba miatt, ha nagyon akarja, odahúz még egy szobát a ház végire, vagy kettémetszi a konyhát. Majd kitalálja ő, az épület, ha egy kicsit elgondolkozik, mindjárt felnő a szeme előtt, akkor már csak anyag kell, aztán felhúzza akár ő maga. Házat, azt ki tud találni, de gondolatot nem. Míg az apja élt, s ő meg gyerek volt, egyre azt mutogatta, mit fel nem rak ő kőből, fából, az öreg meg csak bólogatott, szerette a kezét. Ha Isten csakugyan hat nap alatt teremtette a világot, jól érezhette magát utána. Mikor az ember megáll ott, ahol eredetileg nem volt semmi, aztán a munkája nyomán egyszer csak torony emelkedik vagy emeletes ház, ordítani tudna örömében, tán még táncolni is. Tudta az Isten, mért dolgozik, mit is kezdett volna azzal a semmivel, amiben élt. Elébb fényt teremtett, hogy lásson, aztán földet, vizet… Hát így van ő is valahogy. Épületet, azt csak kitalál, de hogy Piros min töri a fejét…

Ráczon. Mi máson törné? Jó sora volt világéletében, nem volt annak bánata, az anyját igaz, alig ismerte, de a mostohája áldott jó asszony volt, híre volt Terusnak Óbudán. Soha egy ujjal nem nyúlt az hozzá, ha a sajátja, akkor se bánhatott volna vele különben. Az apjáról, az öreg Kovácsról se mond a hír semmit, békés ember volt, nagyokat evett-ivott, a gyerekét meg szerette. Még a Terus férjével is jól járt Piros, milyen szépen kiházasította, mikor odaadták annak a Rácznak. Jolán egyszer azt mondta, Piros tán még jobban akarta a házasságot, mint a villanyszámlás, hát akkor nagyon szerethette. Pedig a mama azt mondja Ráczról, sovány, göthös ember volt, nem valami szemrevaló, de ki lát a másik lelkébe, ki tudhatja, kit miért szeretnek. Igen jó lehetett hozzá, hogy úgy elkomolyodott a halála után. Néha csak ül, összefonja a kezét a könyv felett, ránéz, sóhajt egyet, aztán olvas tovább. Tán Ráczcal olvasgattak így együtt este, aztán most csak azt érzi, nincs a régi ura semerre.

Nem, nem a fürdőszobán múlik: a kerületen. Óbudán. Ha elmennek másfelé, nem lesz a szeme előtt ez a hegyoldal, aztán neki se kell ennie magát, mire gondol ugyan már megint, mit lát ott a fák között, ami csak neki mond valamit, mi tépi, micsoda emlék. Itt minden sarokhoz tapadhat valami. Amott a templom, ott esküdhettek Ráczcal, aki a kistemetőben van eltemetve; hogy is feledje el, mikor itt mindenki ráköszön; a villanyszámlást ismerték minden lakásban. Nem, ő elviszi innen, az a szegény öregasszony itt marad magára, de mit csináljon, neki csak ez az egy élete van, az anyja jószerivel már befejezte a magáét, ő meg most kezdte, most kezdték Pirossal, aztán így nem lesz jó semmiképpen. Nem azért, mert az egyik asszony így akarná, a másik meg úgy, Piros nem házsártos, nem szól az egy rossz szót sem, még azt se fogadja el, hogy a mama helyébe vigyen valamit, csendes az. Rácz miatt megy ő el innen. Tán ha beszélne Piros róla, ha csak egyszer is kimondaná a nevét, más lenne. De így? „Milyen volt a te urad?” – kérdezte tőle, mentek lefelé a hajógyár felé, jól elsétáltak, hogy ne találkozzanak ismerősökkel. Még tavaly volt, épp nyílt az orgona, Piros egy ágat tartott, annak a végét rágta, aztán a virág felett rápillantott, és nem felelt. Úgy mondta a szeme, hogy: „Ehhez ne nyúljál, Sanyi, ez fáj, ehhez sose nyúljál, míg élünk, nem tudom én megmondani, milyen volt az uram.”

Lám, ott a lakatos, Csákó, mennyit járt az asszony után, levelet is írt neki, a szomszédot is átküldte, hogy puhítsa Pirost, arra nem haragszik. Azért csak szót vált vele, ha ráér, megkérdezi, mit csinálsz, hogy vagy, még jól is esik látnia; na, te marha, gondolja magában, kellett volna Piros, ugye, azért mégis hozzám jött. A rendőr is járt utána, annak iskolája is több volt, mint neki, kutyával járt, azzal szédítette volna, mert Piros szerette a kutyákat, aztán ha együtt sétáltak, a rendőr mindenféle kunsztokat mutattatott a kutyájával. Neki meg az jutott eszébe, hogy no, ez a Cseh Jóska is ugrana ám átal karikán, ha Piros akarná, nem csak a kutyáját abriktolná. Nem kellett Pirosnak, hát arra se haragszik, se a közértesre, aki mindig végignyomkodta a kenyeret, hogy a legszebbet adhassa az asszonynak. Nem fontos neki. Rácz a fontos.

Vannak az építkezésnél, akik ismerték, de csak nem kérdezősködik róla, ha rossz ember lett volna, eljárt volna a híre, Óbudán mindennek híre megy. Nem volt rossz ember, különben az asszony nem búsulna annyira utána, nem váltaná a színét, ha valami véletlenül a régi életére emlékezteti. Múltkor is, mennek együtt haza, hát a térnél véletlenül arra indult el, a Szőlő utca felé, amerre Piros Ráczcal lakott. Nem megfogja a karját, aztán húzza visszafelé, ellenkező irányban? Még mindig nem bírja látni a régi lakását, ahol olyan boldog volt.

Ha elmennének, talán könnyebben felejtene. Ha merné, megkérné, hagyja itt az öregasszonynál Jutkát, így az se maradna magára, a gyermeknek is csak jó lenne, felnőhetne itt, ő is itt nőtt fel, jó tágas udvar ez. De hát hogy mondja meg neki? Piros, ha ránéz, azt hiheti, megvan még egy eleven darab az urából; a mama azt mondja, szakasztott az apja a kislány. Hát erre nem gondolt, mikor Pirost elvette, hogy Jutka itt ül majd köztük mindig, s azt fogja érezni, hogy olyan, mintha Rácz ülne itten, az a Rácz, akit nem is ismert, mintha az is itt laknék velük, ennék az asztaluknál. Nem meri megmondani Pirosnak, hogy hagyja itt a gyermeket, mert Piros nem hagyná, aztán csak elszakadna köztük valami, pedig azért nyel annyit, hogy sose szakadjon el. Mert szereti Pirost, napról napra jobban szereti, gyors, hosszú ujjait, okos szemét, ritka mosolygását. Pirossal jó élni, Pirosról tudja az ember, hogy ha valami nagy baj történnék, nem sírna, nem sopánkodna, hanem nekiállna segíteni.

Ha nem szeretné annyira, nem is törődnék Ráczcal, de így nincs nap, hogy ne jutna az eszébe. „Milyen szőke vagy!” – mondta Piros, beledugta ujját a hajába, és rátekert egy gyűrűt, aztán gondosan lekaparta azt a csepp maltert, ami ráfröccsent. Ő meg arra gondolt, hogy persze, ő szőke, amaz meg fekete volt, ő tömzsi, alacsony, aztán barna a képe még télen is, a szeme meg kék, az meg fehér volt, magas, az isten szentelje meg, hogy az is minek született a világra.

A mérnök azt mondta, ha határidő előtt elkészülnek, azt kérhet, amit akar. Nem kér lehetetlent, az ő vállalatuk tizennyolc új lakást kap Kőbányán. Kőbánya jó messzire van innen, de inkább odamegy, ha megkapja az egyik lakást. Csak Jutkát hagyhatná itt, hogy ne furkálná a lélek az öregasszony miatt, és főleg hogy ne kelljen mindig látnia. De mit szólna ehhez Piros? Hogy mondja meg neki? Megint elkomorodnék, a gyűrűjét forgatná, ő meg mehetne kifelé, mint az őszön, mikor azt találta kérdezni halottak napján, hogy kimegy-e temetőbe, mert ha igen, vigye ki a mamát is, az ilyenkor világítani szokott. Akkor hallgatott egy darabig, azt mondta, nem megy, nem szokott temetőbe járni, ő meg kiment a fásszínbe, és bevágott mérgében vagy két mázsa fát, úgy el volt keseredve, mert milyen boldogtalanság is az, hogy valakit így szeressenek holtában. Lám, Piros még a keresztjére se bír ránézni a holt urának, hogy élt negyvenkét évet. Bár ne élt volna egyet sem!

Ő mindig azt hitte, hogy az ő anyja tud szeretni. Semmi az öreg szeretete a Piroséhoz képest. Az ő anyja kijár a temetőbe, koszorút visz, sírdogál, rendre elmond mindent, ami valaha történt, hogy ismerkedett meg az apjával, mit ettek az esküvői vacsorán, még a koszorúját is próbálgatja, s milyen becsben tartja az első ajándékát, a tükröt, amelynek rózsaszegélye van. Piros csak ül, hallgat, még az emlékeit se mondja el; ő ugyan utálná hallgatni, de azért örülne neki. Amiről az ember beszél, az halványodik, fakul. Még emléket sem őrzött meg az első uráról, olyan eleven lehet benne a képe, ő csak nézte, mikor összeházasodtak és ideköltöztek, hogy nem hozott el magával semmit a régi lakásából, ami a Ráczé, még a jegygyűrűjét sem, ki tudja, mit csinált vele. Költözés előtti nap ő lelt egy csomagot a stelázsi alján, könyvek voltak benne, detektívregények, össze voltak kötve spárgával. Az emberéi lehettek, mert az volt rájuk írva, hogy Rácz Ferenc. Már rakta volna a ládába, de Piros kikapta a kezéből, neki az asztalnak, az asztalon ott volt a kenyérvágó kés, felmetszette a spárgát, aztán egymás után hajigálta be a könyveket a spórba. Úgy buzgott tőlük a leves, hogy félre kellett húzni. Egy darabig hallgatott, aztán egyszer csak odaszaladt hozzá, a nyakába borult: mire felemelte a fejét, csorgott a szeméből a könny. Hát ennyire szerette, még a könyveit sem bírta elkeverni az övéivel. Igaz, hogy ő nem is olvas detektívregényt, ő más milyet szeret.

Kinn lassan élénkülni kezdett az utca. Megint átlesett az asszonyra. Piros pillája nedves volt. Hát akkor szól a mérnöknek, és ledolgozza a húst a tíz ujjáról, de hat héttel előbb meglesz az építkezés, és ők elmennek Kőbányára. Mire elintéződik, jószerivel itt lesz a gyerek, tán akkor messzibb kerül Rácz, és messzibb kerül Jutka. Még talán akkor vissza is lehetne adni Jutkát a mamának.

Mi az istennek rakja teli a mama ezzel az erős szagú almával a szobát? Nincs is itt már levegő, csak csupa almaszag. Piros megfordult, odafészkelődött hozzá. Egyszerre megint rátört az álom, ahogy megérezte Piros hátának ismerős melegét. Vajon Ráczcal is így aludt? Az isten szentelje meg, hát nem tud szabadulni tőle! Hát hárman alusznak ebben az ágyban, nem ketten?

Mondta a mama, ne vegyen el özvegyasszonyt, de ha nem kellett neki más, csak Piros.

 

A bohóc kiesett az ágyból; most maga volt megint. Ettől megijedt. A bohóc mindig vele hált, ha le akarták fektetni, előbb a bohócnak ágyaztak meg. „Szegény Móric álmos!” – mondta Apu. Móric mindig megvolt, mióta emlékezni tud. Mindent eljátszott vele, amit az ablakból látott, a bohóc egyszer menyasszony is volt, pedig fiú, fátyollal, koszorúval. Egyszer eltemette Móricot, betette egy cipősdobozba, nagy keresztet rajzolt a kartonra, körbevitte, énekelt, aztán kivitte az udvarra, akart neki sírt ásni, de szomszéd néni azt mondta, ez ronda játék, ekkor megszégyellte magát, és bent temette el. Bedugta a dobozt mélyen az Apu ágya alá, és az ágy lábára rajzolt egy keresztet. Aztán Apu meghalt. Talán mégse kellett volna eltemetni Móricot.

Testvére lesz. Hallotta tegnap. Sanyi bácsi mamája csak annyit mondott: „Na!”, aztán kiment az udvarra, hozott egy kötény szilánkot, Sanyi bácsi úgy fütyült, hogy azt hitte, kiszakad a torka. Anyu hallgatott. Anyu boldog. Se Sanyi bácsi, se a mamája nem tudja, Anyu milyen boldog. Anyu a múltkor egyedül volt itthon, Sanyi bácsi gyűlésre ment, a mamája templomba, és akkor Anyu táncolt a szobában a tükör előtt, aztán eltakarta az arcát a kezével, és azt mondta: „Jaj! Jaj!” De nem bánatból, örömből. Az iskolában mindenkinek van testvére, most neki is lesz. De másképpen fogják hívni. Ő Rácz Judit, az meg Kereső Sándor lesz, vagy Kereső Piroska. Azért az más.

És el is költöznek innen, milyen kár. A régi lakásukban nem volt ilyen szép udvaruk, itt veteményeskert is van, és a Sanyi bácsi mamája azt mondta, lesz az idén eper. A nyári konyhában mindenfélét lehet játszani, olyan, mint a színház, nincs, csak háromfelől fala, az ember akár énekelhet is, mint a színpadon. Nagy kár, hogy elmennek. Akkor neki megint a napköziben kell ennie, pedig a néni olyan jókat főz.

Nem mer lehajolni Móricért, mert hátha megint ébren van a Sanyi bácsi mamája, és észreveszi. Pedig míg nincs mellette, nem fog visszaaludni, Móric vigyáz rá, és vele szokott beszélgetni. Anyu nem tudja, hogy mióta Apu meghalt, Móric lett Apu. Egy kicsit hasonlít is hozzá, csak Apa fehérebb volt. Sanyi bácsi olyan, mint a medve.

Sanyi bácsi mostanában sose hoz semmit. Míg nem vette el Anyut, moziba is vitte, sőt, egyszer cirkuszba, aztán vett neki pattogatott kukoricát. Azt nem is szereti, de megette, hogy Sanyi bácsi lássa: megbecsüli. „Ez lesz az új apukád?” – kérdezte Nagy Kati, mikor egyszer ráköszönt Sanyi bácsira az utcán, az meg lehajolt hozzá, megcsókolta, pénzt adott fagylaltra. Nem tudta, mit mondjon, mert „Apuka” az Apu volt, és az nem Sanyi bácsi most, hanem Móric. „Ilyenkor eleinte kedvesek – mondta Nagy Kati. – Eleinte az enyém is kedves volt, csak azután vert. Ilyenkor a legjobb, mikor még nem vette el anyukát. De ha nekik maguknak lesz új gyerekük – hajaj!” Nagy Kati bólongatott, ő meg hitte is – nem is. Most már hiszi. Ősszel tán verni fogják már őt is, mert náluk is lesz új gyerek.

Amikor Aput eltemették, Anyu összecsomagolta az Apu holmiját, jött Icus néni, az Apu húga, kapott egyet-mást, aztán Anyu elvitte a holmikat a Bizományiba. Este, mikor feküdni készültek, megállt az Apu bevetett ágya előtt, és csak nézte. „Mit nézel?” – kérdezte tőle, de akkor Anyu elfordult. Vajon Anyu mért nem szerette Aput sohasem?

Most szomjas. Ha nem ébredt volna fel, nem lenne az, de ha az ember felébred, mindjárt ki kell mennie vagy inni. Kimenni nem jó, messzire kellene, át az udvaron, hideg is van. A víz, az közelebb van, a konyhában, de ha felkél, észreveszi a néni. A Sanyi bácsi mamája rengeteg mesét tud, múlt este is elmondta, hogy jár a Nagylábú Fejetlen minden decemberben a hóban, háromszor megkerüli a templomot, aztán ha megjön az ünnep, eltűnik. Mondta volna tovább is, de nem tudta, mert Anyu azt mondta, ne mesélje tele a fejét mindenfélével, hát a néni kiment a konyhából, ide jött be, itt motozott, morgott magában, ő meg egész vacsora közben azon törte a fejét, milyen lehet az a Nagylábú Fejetlen, meg miért is nem szabad beszélni róla. Nagylábú Fejetlen. De akkor hogy lát, ha nincs feje?

Apunak is nagy lába volt, még a koporsóban is látszott. Nem félt tőle, hogy is félt volna, csak nem értette, hogy halt meg. Hogy csinálta? Egyik nap még tudott beszélni, a másikon már nem. A néni novemberben kiment a temetőbe, Anyu nem. A néni vitt virágot Apunak is, aztán előbb elmentek a néni férjéhez világítani, aztán Apuhoz. Apunak sokkal kisebb lett a sírja, mint volt, mikor eltemették. A néni megtanította imádkozni is, szép hosszú imádságra tanította; olyan jól mulattak. Vett a néni sült tököt, azt megették útközben, aztán hazajöttek. Anyu fel se nézett, olvasott, Sanyi bácsi meg hasogatta a fát, alig köszönt. Előbb Anyunak akarta elmondani, milyen volt a temetőben, de az felállt, meg se hallgatta, akkor gondolta, Sanyi bácsit békíti meg vele, de alighogy elkezdte, Sanyi bácsi ráordított, hogy ne fecsegjen, hát akkor megint nem maradt más, csak a néni. Este korán feküdtek, Anyu bejött, hogy szellőztettek-e már, sose szabad úgy lefeküdni, hogy előzőleg ne nyissanak még egypár percre ablakot – náluk, a régi házban úgy is volt –, de a néni azt mondta: „Ebben a szobában, lányom, már csak úgy alszom, ahogy szeretek” – erre Anyu sarkon fordult. Pedig szellőztetni kell, azt az iskolában is mondták, de hát a néni nem szeret.

Vajon nem lehetne valahogy elintézni, hogy ő ne költözzék Sanyi bácsiékkal? A néni bizonyosan itt marad, annak ez a háza, itt él réges-régen. Ha a néninél… Sanyi bácsi úgy néz rá, mint a vasvilla, de ezt még elviselné, mert Nagy Katira is úgy néz az új apja; még azt se bánja, hogy testvére lesz, mit csináljon, mindenütt vannak testvérek. De Anyu annyira nem szereti őt, még látni se. Míg nem volt Sanyi bácsi, csak-csak, bár addig is inkább Apu törődött vele, esténként még dalolt is neki, ha jókedve volt, meg hozott haza üres blokkokat az Elektromos Művektől, egyszer meg a lábát is megmutatta, mikor úgy fájt a hasa, micsoda szép kemény erek voltak azon, kidagadtak, mint a makaróni, kéken.

Anyu csak Sanyi bácsit szereti meg talán majd az új gyereket. Az éjjel vihar volt, éppen vacsorakor kezdődött, Anyu meg Sanyi bácsi bent ettek a szobájukban, ő meg a néni a konyhában. Anyu mirelitszeletet sütött ki, neki meg borjúpaprikást csinált a néni, csak úgy állt rajta a tejfel, finom volt. Koromsötét lett, ki se lehetett látni az udvarra, a bokrok meg hajladoztak. „Hú de sötét van!” – mondta a néni, kilesett a konyhaablakon. „Tán nem fizettek számlát odafenn, oszt Apád kikapcsolta a villanyt?” Elkezdtek nevetni, neki meg a szeme telefutott könnyel, mert arra gondolt, csak nem járkál Apu még mindig villanyszámlával, odafenn is, meg hogy miket mond a néni, milyen kedves, mennyiszer emlegeti Aput, pedig nem is nagyon ismerte, de akkor baj lett, mert Anyu éppen akkor hozta ki a tálat a szobájukból, és meghallotta, mit beszélnek, megállt a küszöbön, és csak nézte a nénit. A Sanyi bácsi mamája meg visszanézett rá, és megismételte: „Tán kikapcsolta a villanyt odafenn szegény boldogult urad?” Anya egy szót se szólt, letette a tálat, bement, a kilincs meg csattant, a néni össze is rezzent a zajtól. Akkor odament hozzá, megfogta a kötényét, mert szerette a nénit, felnézett rá, és látta, hogy sír, mázolja a könnyeit. Nagyot villámlott, a villám fényében vastag fehér fellegek látszottak egy pillanatra, olyasmi fellegek, mint a madártej tetején a hab. Jól becsukták az ablakot, mert csapkodott az eső, és lefeküdtek. „Láttad a házakat odafenn?” – kérdezte nagy sokára a Sanyi bácsi mamája, és ő mondta, hogy „igen”, mert csakugyan talán nem is fellegek voltak azok, hanem inkább házak, nagy fehér házak, tán istállók, a múltkor látott olyan istállókat a Híradóban. „Látod – mondta a néni –, épít ám az öreg is odaátal!” És akkor elaludtak mind a ketten, és megint azt érezte, hogy nagyon szereti a nénit.

Az éjjel rosszat álmodott, Sanyi bácsi fát vágott, aztán kergette, Anyu csak nézte, nem szólt, hagyta, hogy fusson utána, és akkor úgy félt, hogy felriadt. Még sötét volt, csak a kakas szólt, és Móricot is lesodorta. Most már dereng, látszik a kórház is. A néni ébren lehet, mert nem szuszog. Oldalra nézett, és látta, hogy a néni ül az ágyban, és Móricra bámul a padlón.

Visszacsukta a szemét, megmerevedett, de késő volt.

– Vedd fel hát! – mondta a Sanyi bácsi mamája. – Nem tudsz aludni máskülönben.

Ó, ez jó, most itt van megint, lefektette. Milyen szép épület az a nagy kórház, ott vizsgálták Apát, ott is feküdt, a Cementgyár utca felé néztek a kórterem ablakai. Kinn megint megszólalt a kakas, de most már nem hagyta abba, hosszan, elégedetten kukorékolt. A gyermek kifigyelt. Mintha neszt hallott volna a konyha felől, de nem. Csak a kakas. Felült.

– Én itt maradnék – mondta. – Ha költözünk, én itt maradnék a nénivel.

Most már sugárzott az ég. A kakas még mindig szólt.

A néni megint sír, mint este.

Mért sír a néni? Magához ölelte Móricot, úgy leskelődött az ágy rácsain a Sanyi bácsi mamája felé. Az öregasszony varkocsa kibomlott, fonni kezdte az ősz szálakat. A kórházat nézte ő is, amely a hajnali, hideg fényben még közelibbnek látszott, mint a valóságban. – „Onnét esett le Öregapád – mondta. – Most már aludjál!”

Domb utca

Míg a Domb utcába nem költöztek, gyümölcsfákat és virágoskertet csak akkor látott, ha nyaralni vitték.

Hosszú ideig nem tudta komolyan venni új lakóhelyét; számára a körút volt a megszokott világ, annak a zajai, fényei, szaga az ismerős. A Domb utcán minden évszaknak más volt az illata, és a föld és a növényzet is folyton változott. Eleinte úgy élt az új lakásban, mintha csak vendégségbe jött volna, mindent esetlegesnek, múlónak érzett, nem valószínűbbnek vagy állandóbbnak, mint a kempingsátort, amelyben apja szabadságideje alatt hol itt, hol ott tanyát vertek. Ha az otthonnal együtt az iskolája is megváltozik, talán természetesebben beleilleszkedett volna az új környezetbe, de az intézet, amelybe elsős korában beíratták, olyan patinás, sok jelentős embert felnevelt intézmény volt, hogy a szülei nem akarták kivenni. Reggel, mikor az apját munkába vitte a kocsi, ő is beült, átment Pestre, ott lerakták az iskola előtt, s így még különösebb és széttépettebb volt a világ, mert az iskola a folyó túlsó partján volt, a lakás meg Budán. Kétfelé élt, mint egy felnőtt, és kétféle életét sehogy se tudta összebékíteni.

A régi otthonban, a körúton, rengeteg barátja volt, a bérház minden emeletén laktak iskolatársai, a szomszéd épületekben, a sarkon túl is. Ha elkészült a leckéjével, lemehetett a közeli térre játszani, anyja szívesen leengedte, mert fentről mindig ellenőrizni tudta, mit csinál, a térre nyíltak a konyhájuk ablakai. A Domb utcán egyetlen maga korú se lakott, csak öregek és még öregebbek. „Isteni hely! – mondta az apja, mikor először kiállt az erkélyre és körbenézelődött. – Hihetetlen, hogy ilyen még van. Se gyerek, se csecsemő!”

Eleinte kísérték.

Ha délelőtt volt iskolában, az anyja ment érte, ha délután, az apja, pár hét múlva önállóan közlekedett, a Domb utca és az iskola között elég jó volt az összeköttetés, bár át kellett szállnia az autóbuszon. Feleslegesen a városban maradni, együtt lenni a fiúkkal nem lehetett, ahhoz túlságosan messze lakott. Kertész és Galla meg-meglátogatták eleinte, aztán elmaradtak, mikor nyolcéves lett, s első születésnapját ünnepelte az új lakásban, a meghívottak fele nem jött el, mert a szülők nem engedték el a fiúkat olyan távol az otthonuktól. Aki mégis beállított, nem jól mulatott, szakadt az eső, hiába dörzsölgették a talpukat, behordták a sarat; a Domb utca nem volt aszfaltozva. Az ünnepelt anyja idegesen nézett a vendégekre, nem szólt, de úgyis érezte mindenki, mit gondol, míg a parkettet szemléli, s hirtelen feltöröl egy talpnyomot az előszobában. Híres nagy tisztaság volt náluk mindig. A fiúk nem jöttek többet, még Kertész sem, akit a legjobban szeretett. Messze volt a Domb utca.

Ha ráért, egymaga poroszkált a villa előtt. A párhuzamos utcákban már laktak gyerekek, de a párhuzamos utcákban nem volt szabad játszania, csak a maguk villája előtt azon a területen, amelyet az erkélyről belátott az anyja. A leckékkel gyorsan elkészült, sok szabad ideje volt, unatkozott. Úgy találták, nincs kihasználva a napja, a harmadik villában angolul tanított egy nő, hetenként kétszer hozzá járatták. Haladt, okos gyerek volt.

Ha nem lett volna okos, nem veszi észre, milyen viszonylagosan szeretik. Nem volt szentimentális, nem is túlozta el a dolgokat; tudta, hogy szeretik, de csak úgy, akkor és addig, amíg nyugton van, és nem zavar senkit. Üljön békén! – mindig ezt hallotta otthon, az apja későn járt haza, legtöbbször munkát is hozott magával, az anyja igényes háztartást vezetett, egyedül, a szülők csendre vágytak, és nyugalmat akartak maguk körül. Hogy meg legyenek elégedve vele, nem volt szabad fennakadást okoznia semmiben, s úgy kellett viselkednie, hogy ne zavarja meg senki munkáját vagy pihenését. Engedelmeskedett, csendben volt. Jól tanult, de otthon, elvből, sose dicsérték, az apja úgy gondolta, a dicsérgetés elrontja, aztán egy idő múlva már nem lesz olyan kezelhető, s görbén nézett a fiú tanítójára, aki meglátogatta a gyermeket új lakóhelyén, s fesztelenül, szeretettel magasztalta jó magaviseletét, szorgalmát. Mikor elment, úgy nyilatkozott a nevelőről, hogy primitív és kisigényű, a fiú némán állt az ablakban, nézett a tanító után tanácstalanul. Az egyetlen volt, aki igazán törődött vele, akinek a szemében számított. Kettémetszette az életét, hogy Pesten ő valaki, Budán meg senki.

Társaságra vágyott, akárkivel beérte volna. Odaszegődött az utcájukbeli férfiakhoz, nőkhöz, lépkedett mellettük némán. Ha megkérdezték, mit akar, nem válaszolt, csak nézett, várta, hogy valaki megérti, magával hívja, esetleg mutat neki valamit, valami érdekest, mert otthon kibírhatatlanul unalmas volt, vagy megbízza valamivel, akármivel. Vásárolt vagy segített volna bárkinek, otthon sosem adtak neki munkát, az anyja szenvedélyes háziasszony volt, csak ő tudott a maga kedve szerint vásárolni, és sose volt megelégedve, csak a saját munkájával. Nem hívták be, és nem is kértek tőle semmit, a Domb utca büszke volt rá, hogy itt a lakók mind gyermektelenek, s nem tudtak a kisfiú fejével gondolkozni – nem vették észre, hogy ajánlkozik.

Az egyetlen menedék a könyv volt. Olvasni mindig engedték, az olvasással se piszok nem fenyegette a házat, sem zaj. A bátor hősöket szerette, a ravaszokat, a feltűnőket, mindenkit, aki kitűnt, akit méltányoltak, ünnepeltek. Olvasott, s azt képzelte, sétál a Domb utcán, ezüstsisakja van, rajta toll, hosszú, tűzpiros. Szeretett volna legalább az iskolai karneválra valami jelmezt, de akkor éppen valami új német lakkal kenték fel a padlót náluk, az anyja nem ért rá jelmezt fabrikálni, felajánlotta, hozat valamit a kölcsönzőből. Nem fogadta el, a tanító megmondta nekik, csak otthon készített maskarában mehetnek az ünnepélyre, jelmezt kölcsönözni nem szabad. Fehér inget húzott, az ünnepi nadrágját, vettek neki egy kis fekete félálarcot a trafikban, de álarcosan is mindenki tudta róla, hogy ő az.

A galambot a tavaszi szünetben találta az utcán.

Először, messzebbről, még nem tudta, mi, csak észrevette, hogy valami fehér, ami nem tartozik az utca képéhez. Mikor közelebb ért, látta, hogy galamb, nem vad, valami szép fajta, ott feküdt a porban, és halott volt. Nem félt tőle, inkább érdekelte, nem is sajnálta, nem vonzódott különösképpen az állatokhoz, a halál fogalmát nem értette, csak tudta, miben áll, így az elmúlást nem érezte tragikusnak. Hozzányúlt, előbb egy ujjal, megpiszkálta a tollazatát, aztán felemelte, és meglóbálta a lábánál fogva. Könnyű volt.

Mikor megütötték, nem értette, ki bántotta, és miért. Az ütés nem volt nagy, csak meglepő, s az öregasszony, aki mögötte állt, és lihegett, ugyanaz a nagyon öreg asszony a szomszéd villából, akit szintén kísérgetett egy ideig, éppolyan eredménytelenül, mint mást. Az öregasszony ütötte meg, piros volt a képe. Felemelkedett a guggolásból, nem félelem volt az arcán, csak csodálkozás.

– Gyalázatos! – mondta az öregasszony. – Megvagy, gyalázatos! Hol a csúzlid?

Megmutatta két üres tenyerét. Az öregasszony fél kézzel a karját szorította, hogy el ne futhasson, a másikkal gyorsan, szakszerűen kiforgatta a zsebeit, és alátapogatott az ingének. Zsebkendő volt nála, más semmi.

– Eldugtad! – mondta az öregasszony, és hirtelen sírva fakadt. – Gyilkos!

Nem tudott szólni, csak nézett rá, s próbálta megérteni, mi történik. Az anyja megjelent az erkélyen, megkérdezte, kivel beszélget, az öregasszony akkor elengedte a karját, az erkély alá sietett, és azt kiabálta, minden öröme a madarai, ebben a hónapban már a kilencedik galambját tünteti el valaki. Most rajtakapta, ki csúzlizza le az ártatlanokat. Ez a Káin.

Az anyja lejött. Vele már tudott beszélni, s míg magyarázkodott, az öregasszony szüntelenül kiáltozott, azt kiabálta, rafinált. Csak egy rafinált tud ilyet kitalálni, ilyen hazugságot, hogy a madarat lelte. Anyja és az öregasszony összevesztek, most az anyja ragadta meg a karját, az tartotta olyan szorosan, mint az imént az idegen, és a feje felett vitatkoztak és ordítottak. A Domb utcán fejek jelentek meg, a szemközti villa ablakából két asszony is kihajolt, a postás megállt mellettük, figyelte a jelenetet. Az öregasszony végre otthagyta őket, de a villája kapujából visszakiabált, hogy még egy eltűnt madár, és szól a rendőrnek. Most már tudja, kitől kell számon kérni.

Olyan nyilvánvalóan ártatlan volt, hogy meg se szidták; sajnálta apja is, anyja is. Csúzlija sose volt; borzasztóak ezek az állatkedvelő vénasszonyok. Ki kell kerülni a nénit, tanácsolták, ha látja, és amit a rendőrről mondott, az puszta fenyegetés, nem kell komolyan venni. Jól is néznénk ki, ha minden eltűnt vagy döglött galambért előszednének valakit. Az se biztos, hogy valaki lecsúzlizta az öregasszony kedvenceit, egy madár is meghalhat betegségben.

Valami megváltozott körülötte.

Mintha elvarázsolták volna, most naponta többször is találkozott az öregasszonnyal. Mikor először összeakadt vele, a reflex, nevelésének vastörvénye kikényszerítette a szájából az üdvözlő szavakat, mert ha rá is ütött, ha átkozta is, de már ismerték egymást, találkoztak. Az öregasszony felháborodott, megállította a járókelőket, és elsüvöltötte nekik, hogy a madárgyilkos köszön neki. Volt pofája köszönni! Attól fogva nem merte üdvözölni, ehelyett az öregasszony szólt rá mindig; gúnyos udvariassággal regisztrálta, hogy ráismert. Lassanként köszönt neki a postás is, megállította, megkérdezte, hány madár a napi adagja, meg hogy teljesítette-e már a normáját, nevetett rá, megveregette a fejét, s egyszer csak felfigyelt rá, hogy amerre megy, fütyülni kezdenek a kiskutyáknak, és hívni kezdik a macskát. A gyermek észrevette, hogy a felnőttek tartanak tőle. Az utca végén, a közértben egy éjjel valaki betörte a kirakatablakot, az anyja dühösen jött haza a vásárlásból, azt hitte, a gyermek nem hallja, mikor a férjének elbeszélte, hogy a közértes célozgatott rá, talán a fiú járt arra zárás után. Meg van ez az utca bolondulva egészen!

Zavarba ejtő érzés volt, nem az, amire voltaképpen vágyott, hogy szeressék, elismerjék, de ez is adott valamit. Most már nem voltak céltalanok a séták és unalmasak a délutánok, elég volt megállni egy ház előtt, és mereven nézni egy ablakot, történt valami, ha más nem, leeresztették a redőnyt, mintha félnének, hogy megdobja az üveget vagy bemászik. Pest és Buda olyan messze voltak egymástól, mintha nem hidak kötnék össze a két városfelet. Pesten folyt az élet szelíd vize tovább, írták a tárgyat egy t-vel, a múlt időt hol eggyel, hol kettővel, rongyot gyűjtöttek, fenyőfaünnepre gyakoroltak dalokat, ő jutalompontokat kapott, és jó magaviselete elismeréséül az ingére egy papírcsillagot. A Domb utcán elsuhantak előtte a lakók, megszaporázták a lépteiket, ha egyszerre értek ki vele a kapun. A gyermek ilyenkor mosolygott, mosolya szelíd és ártatlan mosoly volt, mert szelíden és ártatlanul örült a tekintélyének. A felnőttek úgy látták, vigyorog.

Mikor az Árok utcán lakó légpuskás kamaszt elcsípték az öregasszony kertjében, karján a kosárral, amelyben a galambtetemeket vitte, mikor kiderült, hogy a kamasz szülei levest főznek a galambokból, és a fiú szállítja nekik haza a levesbe valót, az öregasszony felment a gyermekhez és megkövette. Cukrot vitt neki, és mert becsületes és bátor öregasszony volt, nem restellt bocsánatot kérni a kisfiútól. A gyermek holtsápadt volt, merev ujjai, amelyeket az öregasszony szorított, jegesek. Ez olyan nagy esemény volt, hogy még a szülők közönyén is átütött, a gyermek fagylaltot kapott soron kívül, és este elvitték a moziba. A kisfiú nem értett semmit a filmből, nem érdekelte a szerelem, hátradőlt, lehunyta a szemét. Kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Senki se figyelt rá, kezébe nyomtak egy perecet.

A Domb utca mindkét oldalán csak nyolc ház van, s mindenki tud mindenkiről mindent. A postás nem kérdezte meg többé a gyermektől, hány madár a normája, és a villák lakói nem féltették többé az állataikat meg az ablaküveget. Az öregasszony, az egyetlen, aki messziről integetett neki, ha meglátta, és gyakran beinvitálta magához, és meg is csókolta melegen, szeretettel, mintha rokona volna, nagyanyja, meghalt karácsonykor, fiatal hozzátartozók örökölték a lakását, egyetemista házaspár, azok már nem ismerték a madarak históriáját. A Domb utca is elfelejtette, ha a gyermek köszönt valakinek, az fogadta, s elnézett felette, nem volt rajta mit csodálni, szőke, kék szemű, jelentéktelen kisfiú volt. Az anyja takarított, az apja dolgozott. Az idegenek nem féltek tőle már.

Mikor az első madarat megölte, rosszul lett az undortól, reszketett. A másodiknál is reszketett, a harmadiknál megszokta. Rengeteg madarat elpusztított, s teljesen hiába, mert csak az öregasszonynak voltak fontosak a galambok, más nem tartotta őket számon, észre se vették elmúlásukat a Domb utcában. Akkor abbahagyta, megértette, hogy reménytelen. Nagyobb állatot, kutyát, macskát már nem bírt volna kiirtani. Angolra járt, az iskola jól ment, a tanítója nagyon szerette, Pest Pest volt és Buda Buda, és a hidak pillére ködből.

Nenő

Mikor megkapta az állást, s lement megnézni a patikaházat, amely ezentúl az otthona lesz, azonnal tudta, hogy ide el kell hoznia Nenőt.

A falu nagy volt, lényegesen nagyobb, mint az a Körös-parti község, amelyben született, a ház, a gyógyszertár teljesen új, a falak természetellenesen fehérek, az officina ablakain dupla, villogó műanyag háló. Maga a település se hasonlított hajdani lakóhelyéhez; a bányatelep közelsége elevenné, városiassá tette. A gyógyszerész alföldi volt, elbűvölte a hegyi táj, a lankán fel s alá futó házsorok. A falu olyannak látszott, ahol az emberek törődnek az egészségükkel, a körzeti rendelő mellett három szakorvos névtábláját is látta, míg végigsétált a főutcán. No, itt nem fog unatkozni. A lakás nagyobb volt, mint várta, kert, udvar is tartozott hozzá, valami veteményesnek való rész is – ezzel nemigen boldogul maga. Majd Nenő.

István bátyja megölelgette, mikor másnap este hazaérkezett, s közölte, hová, s milyen állást kapott, csak akkor borult el, mikor kiderült: pakolhatják Nenőt, Balázs magával viszi. Nenő rég meghalt anyjuk nagynénje volt, vénlány, sorba lakta már az összes rokonokat, gyerekeket pesztrált, beteget ápolt, s úgy adták házról házra a családban, mint egy könyvet. A gyógyszerész a legfiatalabb volt a testvérek között, István bátyja nős volt, Aranka nénje már férjnél, mikor világra jött; ha nem Balázs kéri, István a világért el nem engedte volna Nenőt, aki az utolsó időben már kiválóan beletanult a baromfitenyésztésbe. Elkedvetlenedett, ha végiggondolta, hogy nélkülöznie kell a munkáját. Annát, a nagyobbik lányát egyáltalán nem érdekelték a csirkék, Kati meg kijelentette, hogy utolsó év, amikor még csinálja, megy vissza a városba, folytatja a gimnáziumot; nagy bolondság volt, hogy engedte tavalyelőtt kimaradni. Olyan szemrehányóan nézett Istvánra, mintha ő nem tanult volna annak idején, s ő átkozta volna minden levelében a gimnáziumot. Nenő nagyon fog hiányozni, de hát majd csak lesz valahogy. Hogy ennek a Nenőnek milyen jó dolga van! Ahányfelé a família, annyi részét ismeri meg az országnak.

Nenő korpát kevert, mikor közölték vele, hogy lakóhelyet változtat, fel se pillantott a garabolyról, hosszú fehér ujjai elbújtak a síkos korpában. Balázs kicsit nyugtalan volt, míg elnézte, nemigen tudott semmit Nenőről, azonkívül, hogy ahová beteszi a lábát, ott rend van és tisztaság. Remélhetőleg nem vásárolt be vele. Nemigen, mert István nagyon szívja a fogát.

„Nincs valami mániája?” – kérdezte vacsora után, mikor a lányok már elviháncoltak aludni, a sógornője horgolt, Nenő meg visszavonult lefeküdni. Piri felnézett rá a cérna felett, elnevette magát. Mániája! Nenő Terivel is megfért. Ez minden érvnél nyomósabb volt. Balázs megnyugodott. Teri gyerekkorától fogva idegbajos volt, gyanakvó, rosszindulatú – állandó téma a családban. Ha Terit Nenő ápolta haláláig, akkor eleven szent. Voltaképpen boldog lehet – gondolkozott hangosan Piri –, most végképp otthonra talál, Nenő még sose lakott legényembernél. Hogy hány éves? István olyan hangosan nevetett, hogy a kutya felriadt a rongyszőnyegen. Soha senki a családban nem tudta kiszámítani Nenő életkorát. Ezer.

(Két éve lakott már vele, mikor a személyazonossági igazolványokat kiállították, s ott a túlfűtött, fehér szobában, ahová elkísérte Nenőt, Balázs ráemlékezett erre az otthoni nevetgélésre. Nenő hetvenkilenc volt, mereven, fiatalosan figyelt mellette.)

A lakás a patikaházban két szobából állt, a konyhából még egy csepp harmadik helyiség is nyitott, melynek rács volt egyetlen, az udvar felé néző ablakán. Valamivel kisebb volt a kamránál, de villogóan világos, háromszor három méteres kocka. Ezt szánta Nenőnek, s előre rettegett, mivel fogja majd telezsúfolni. Nenő hozzá ezúttal bútorostul költözött, nem bőröndökkel, mint általában; bútorostul és végleg. Elhűlt, mikor a szekér felszedte az állomáson Nenő ingóságait: egy ágy érkezett, egy szekrény, egy asztalka meg egy szék, s két gondosan leszögezett faládikó. A bútorok – emlékezett a gyógyszerész – István házában is, Arankáéknál, de még az ő anyjánál is voltaképpen mind a Nenő bútorai voltak. Persze, nem lehetett elmozdítani őket, évek folyamán annyira eggyé váltak az otthonokkal, Anna lakott közöttük, Kati, Piri, Aranka két fia. Valami rossz érzés fogta el, rágyújtott, kedvetlen lett, aztán elfelejtette, segített kiszedni a szögeket a ládákból. Este, a kitűnő vacsora után, elnevette magát a sötét verandán. Az ember csupa konvenció, ő is titokban papagájt várt Nenővel, fekete kandúrt, akváriumot, rengeteg szobanövényt. S lám, a vénasszony nem hozott semmi feleslegeset, nem volt még csak egy cserép muskátlija sem. Alig egy héttel azután, hogy beköltözött, simán, zajtalanul, kialakult a háztartás rendje. Nenő úgy dolgozott, mint egy gép, amellett láthatatlanul, csak a keze nyoma volt ott mindenen, nem tartott igényt se hálás szavakra, se társaságra.

Balázs azon a bizonyos napon, a személyazonossági kiállításának napján határozta el, hogy elveszi Klárát.

A lány előttük lépett be a hivatalba, előttük került az asztalhoz is, s mikor ők beléptek, egy picit visszafordította a fejét az ajtónyitásra. Megint megdöbbent szokatlan vágású szemén, mint mikor egy ráérős este először ment be a könyvtárba, s kért tőle valami olvasnivalót. Vajon hogy érzi magát ebben a faluban, tűnődött, míg hóna alatt a könyvekkel, hazafelé ballagott, s később, mikor a bányatelep kultúrrendezvényein összetalálkoztak, kikérdezte magáról, „lekáderezte”. Klára egyáltalán nem hasonlított azokhoz a kétségbeesett fiatal nőkhöz, akik az új irodalom tanúsága szerint rosszul érzik magukat falun, s vágyódnak a főváros után, pedig pesti volt, Pesten végezte a könyvtárszakot. Szülei nem éltek, huszonnégy éves volt, éppen két évvel fiatalabb nála, s irigylésre méltóan mentes minden problémától: a munkáját szerette, a faluban népszerű volt, rengeteg barát meg udvarló vette körül. Megszokhatatlanul szépnek érezte a vidéket; huszonhárom, bérházban töltött esztendő után – mint mondta – végre teleszívta magát friss levegővel.

Sajnálta, hogy Klára nem utánuk érkezett, akkor megvárhatta volna, így hagynia kellett, hogy elköszönjön, elsiessen. Azt hitte, Nenő meg se látja a lányt, ám amikor elkészültek, és visszafelé lépegettek a főutcán, hirtelen megszólalt, azt mondta: „Szép lány!” Rábámult, mintha valami trágárságot hallott volna az öregasszonytól. Nenő olyannak látszott, akinek madonnaszépségek tetszhetnek, lomha pillantású, vadrózsaarcú szüzek – Klára vörös volt, barna szemű, szeplős, elrajzolt arca izgalmas, majdnem frivol. Érthetetlen módon zavarba jött Nenő megjegyzésétől, észrevette a sarkon a KISZ-táncestély plakátját, s arra gondolt, vajon ott lesz-e a lány.

Szerelmük nem lassan bontakozott ki: minden átmenet nélkül, majdnem brutálisan jelentkezett, mint valami betegség. Se gondolkozni, se időt húzni nem tudtak az érzés felismerése után, esküvőjük estéjén összevesztek az idegességtől, hogy még egy napot várniuk kell, míg megkezdhetik a közös életet. A négy orvos házaspár, amely a gyógyszerésszel is, a könyvtárossal is külön-külön barátságot tartott, fejét csóválta a hirtelen esküvő hallatára, s a legöregebb orvosné megjósolta: nem lesz rajta áldás. Csak így kézen ragadni egymást, mint két eszelős, és elkezdeni futni, előre? Mi lesz ebből?

Kitűnő házasság lett, szenvedélyes kívánáson és egyforma ízlés és igény alapkövein épült kapcsolat. A gyógyszerészt érdekelte a könyvtár, a könyvtárost a falu egészségvédelme – egyforma szenvedéllyel szeretkeztek és beszélgettek. Klára, míg nem ismerte, idegenkedett Nenőtől, zavarta, hogy idegen is lesz a házban, nem mintha valami ambíciózus háziasszony lett volna – lánykollégiumban nőtt fel –, de úgy érezte, két asszony sok egy konyhára. A gyógyszerész napokig készülődött, hogy megmondja Nenőnek, az első hely a házban a feleségét illeti, de valahogy sose állt rá a szája a mondatra, gondolta, majd kialakul valahogy. Ki is alakult azonnal, ahogy Klára átlépte a küszöböt, s lehajolt, hogy megcsókolja a válláig sem érő, nagy iparkodással magasra emelt, hideg homlokot. Nenő előrenyújtotta a kezét, s fehér, mély rovátkájú tenyerében ott fénylett a kamara alumíniumkulcsa. Olyan volt, mint valami primitív szertartás, megható és együgyű, Klárát örökre megnyerte vele. Rászorította Nenő vékony ujjait a kulcsra. „Ne hülyéskedj – mondta neki, s a szó nem hangzott sértésnek, inkább valami gyöngédséget fejezett ki –, én nem is tudok főzni. Ezentúl is te intézel itt mindent.” Nenő arca változatlan maradt, a kulcsot eltüntette köténye zsebében, sarkig tárta az ajtót.

Odabenn ünnepre terített asztal várta őket, az abroszon, szív alakban, menyasszonyvirág-díszítés, s a tortán, mely ott büszkélkedett a tálaló vállán, cukorbaba pár: menyasszony és vőlegény. Klára mosolygott, egy kicsit meg is volt hatva. Asztalhoz ültek, a damaszt – a bizonytalan eredetű damaszt, amely Nenőé volt, esetleg a gyógyszerész anyjáé, de mint ilyen is, eredetileg a Nenőé – megroppant, mikor ölükbe hajtották a friss asztalkendőket. A gyógyszerész minden áhítat nélkül leemelte a torta cukorfiguráit és befalta. Egyáltalán nem volt megindult, tudta, hogy az új asszony hazahozatalakor valami ilyen következik. Nenő minden szokást tiszteletben tartott, jóformán ez volt az egyetlen, mindenki által ismert tulajdonsága.

Nenő minden karácsonykor fát vett, feldíszítette, diót aranyozott akkor is, mikor a legszebb üvegdíszeket árulták már, Mikuláskor fényesre dörzsölte mindenki cipőjét, és kirakta az ablakpárkányra. Egyszer, még kisgyerek korában, Arankáéknál, rajtakapta, hogy András estéjén gombócot főz. Ő azt hitte, vacsorára lesz a gombóc, s elborult, mert ki nem állhatta a krumplis tésztát, de Aranka csak legyintett, s megsúgta, mi a jelentősége az András napi gombócnak. Az előszobába rohant ki röhögni, olyan különös és nevetséges volt Nenő gőzbe hajló arca, ahogy ott leselkedett a kondér felett, s nézte, melyik gombóc bukkan fel leghamarabb. Nenő már akkor is hatvan felé járt, s olyan volt, mint egy meszelő. Balázs fél lábon táncolt az előszobában, s azt találgatta, ki szerepelhet a Nenő cédulakészletén, a postás-e, a sírásó, a csősz vagy a sintér. Nenő mint valami fekete papnő figyelte a vizet, ő visszasompolygott mögé, leste, mit csinál. A gombócokat, ahogy egymás után felbukkantak, kiemelte szűrőkanállal egy tálra. Balázst fojtogatta a vihogás, fájt a gyomra, hogy nem röhöghet kedvére, míg Nenő kinyitja a gombócait. Meglepődött, mert Nenő rá se nézett többé a tálra, ahogy az utolsó gombóc is felmerült, sőt: kiborította a szemétbe mind a hatot. Nem restellte kihalászni őket, mielőtt a kutya rátalált volna, s szétboncolta valamennyit. Mindben volt valami cédula, de egyiken sem állott név.

Nenő a szilveszteri ólomöntést sem engedte el soha, akkor sem, ha vendégek várták náluk az új esztendőt. Első évben a fogorvos volt a vendégük, szenvedélyes materialista, aki minden betegével vitába fogott, hogy meggyőzze a maga nézőpontja helyességéről. A gyógyszerész nagyot nyelt, mikor Nenő éjfél előtt pár perccel ünnepi feketében megjelent egy lavórral meg egy kapukulccsal, s sarkig nyitotta a kályha ajtaját, hogy be tudják rajta dugni a parázs fölé a cinkanalat, és az isten tudja, honnan lemetélt ólompitykéket. A vendégekből kitört a nevetés, leghangosabban a fogorvos nevetett; elsőnek guggolt a tűzhöz, s zúdította a megreszkető fémet a kapukulcson át a lavórba. Az ólom szétfutott, valami sapkát mutatott, tollas sapkát. „Népszokás” – nevetett a fogorvos, s mindenki megkönnyebbült, odaguggoltak a tűzhöz. Nenő akkor már nem volt a szobában.

Úgy érezték, csodálatosan jó házasnak lenni.

Mintha ketten tettek volna ki egy embert, egyikük a falu testével, másik szellemével foglalkozott, s este, mikor munka után találkoztak, szenvedélyesen ölelték egymást, de ugyanolyan szenvedéllyel közölték azt is, kinek mi sikerült aznap, hogy lehet megoldani a szőlővidék gyógyszerellátását, vagy milyen módon kapatható olvasásra az is, aki soha életében nem forgatott könyvet. Nenő figyelmes volt, szorgalmas, csendes, úgy érezték, kiváló lakótárs, sosem érezték zavarónak, mindig csak segítségnek, s a maguk módján méltányolták is tevékenységét. Nenő időnként bonbont kapott, Klára kardigánt vett neki, és nekiadta a sötétebbik pongyoláját. Nenő sose kívánkozott társaságba, s láthatólag arra se tartott igényt, hogy beszélgessenek vele. Néha el is nevetgéltek rajta, ugyan mit csinálhat kis szobájában, mikor már elvégzett minden munkát és visszavonult. Egyszer el is határozták, hogy váratlanul benyitnak hozzá, aztán valahogy elmaradt. Mindig volt valami fontos megbeszélnivalójuk, és vagy vendég jött hozzájuk, vagy ők voltak hivatalosak valamerre, Nenő pedig sose jelentkezett. Klára különösen a mosását szerette, illatos, fényesre keményített fehérneműit s azt a gondot és ügyességet, ahogy megtanulta a mosógép meg a műanyag holmik kezelését, s a nejlon fehérneműk felhője mindig külön lebegett a frissen mosott ruhák tetején. Nenő kincs volt, elismeréssel beszéltek róla egymás között vagy idegeneknek.

Tamás megszületése fokozta Nenő fontosságát.

Eleinte féltek, mit fog szólni a sivító, nyugtalan gyerekhez, ám Nenő láthatólag születése percétől szerette Tamást. A gyógyszerész valahányszor meglátta a Nenő karján repeső kisfiút, azt gondolta, hogy az öreg élete végre betelt, s jólesett a tudat, hogy ezt nekik köszönheti. Klára boldog és probléma nélküli anya volt, értelmesen szerette a fiát, minden vasárnap maga vitte sétálni, Nenő sose ment velük, csak utánuk nézett a kapuból.

A gyerek ötödik születésnapján vették észre, hogy Nenő körül megváltozott valami. Tamás kevés beszédű volt, nyugodt, szókincse felnőttes, anyja-apja értelmesen beszélt vele mindig, s láthatólag Nenő se gügyögött neki. Ezen a napon, mikor – ahogy a szokás megszabta – asztalra került a fényes torta, tetején öt rózsaszínű gyertyácskával, Tamás nem nyúlt felé, hanem Nenőre nézett, s azt kérdezte: „Most nem fáj?” Nenő nem felelt, szelt a tortából, s mire a gyógyszerész ráeszmélt, mit kérdezett a fia, már nem volt a szobában. Klárára bámult, aki belesápadt a ki nem mondott aggodalomba. Nenő esetleges betegsége elképzelhetetlen bonyodalmat jelentett volna, csaknem megoldhatatlan helyzetet. „Van valami bajod?” – kérdezte riadtan a gyógyszerész, mikor Nenő visszatért a feketével – vénasszonytól szokatlan módon jó és erős kávét főzött –, és polivitaplexre gondolt, mindenféle, öregeknek való erősítő szerekre. Nenő megigazította a széket Tamás alatt, és megrázta a fejét. A gyerek akkor már a tortáját ette, szeme csupa figyelem volt és elégedettség.

Aznap este szokatlanul későn jöttek haza a moziból. Összefogózva siettek a váratlanul beköszöntött hidegben: október eleje volt, ám a hónap telet játszott, a csillagok zöldek voltak, fényük merev, a levegő szinte eltört. Fagyott. Arról beszélgettek, hogy kocsit kellene venni, akkor időnként eljuthatnának más tájakra is, az autóban az a jó, hogy az ember nincs kötve szállodához, menetrendhez, mire vacsoraidő van, visszafordulhat, a maga ágyában hál. Egy kutya inalt előttük, Klára leguggolt hozzá: szerette az állatokat. Éhesek voltak. Balázs disznótoros vacsoráról ábrándozott, pedig még nem volt itt a vágások ideje.

A patikaház a főtér első mellékutcája sarkán állt, és a lakás minden szobájában égett a villany. Klára nevetett, nem értette, minek ez a nagy fény. Talán vendég jött, valami jeles vendég? Persze, akkor sem indokolja semmi, hogy a hálóban is világos legyen, és messzire ragyogjon az előszoba.

Mikor beléptek, mindjárt meglátták a kisszéket, Tamás kisszékét az előszoba villanykapcsolója alatt. Tamás csak onnan érte fel a kapcsolót, nyilván ő rendezett ekkora kivilágítást. A kisasztalon üres petróleumoskanna: Nenő a boltba készült. A nappali üres volt, a hálóban se volt senki, csak az égő csillár. A fény most nem a biztonságot jelentette, félelmes volt, érthetetlen. A házasok egymásra néztek, az asszony a gyereket hívta, Balázs Nenőt. Egyik sem felelt. A kamrában, a konyhában is égett a villany, Nenő szobájának ajtaja tárva. Tamás a kályha előtt ült, a szőnyegen, nézegette a képeskönyvét. Nenő az ágyon feküdt, ruhástul, háttal nekik, be volt takarva a kendőjével. Nem látszott az arca.

Tamás felnézett.

– Fázott – mondta azzal a különös, hideg tárgyilagossággal, ahogy beszélni szokott, s ami annyira nem hasonlított Nenő nyekegésére, aki pedig beszélni tanította. – Betakartam.

Valami rossz volt a szobában, majdnem tapintható, érzékelhető rossz.

A gyógyszerész az ágyhoz lépett, s lélegzete hirtelen hangossá vált, mintha köhögne. Klára megfogta az ajtófélfát. Senki se szólt semmit. A gyógyszerész háta, vállának hirtelen vonala mutatta, mi történt.

– Fázott – közölte megint a kisfiú, és felállt. – Meg azt mondta, sötét van. Meggyújtatta a villanyt, de akkor se látott, pedig meggyújtottam neki valamennyit.

Odament az ágyhoz, oda akart hajolni Nenőhöz. Az apja elrántotta kezét, mintha félne, hogy a gyerek késbe nyúl.

– Tedd rá a paplant is – kérte Tamás, és gyönyörű, okos szemével felnézett az apjára. – Úgy fázik, hogy nem is felel.

Klára, amit régóta nem tett már, karjába kapta a gyereket, és kirohant vele a szobából. Balázs csak állt, nézte a makulátlan ágyterítőt, amely alig-alig horpadt be Nenő kis testének súlya alatt.

Őszintén megsiratták. Klára pár napig nem ment be a könyvtárba. Tamás nem értette, hova lett Nenő, ellenségesen figyelte a felnőtteket, mintha elloptak volna tőle valamit. A magyarázat, hogy az öregasszony elutazott, és nem jön vissza egyhamar, kevés volt és hihetetlen, az, hogy elment, angyal lett belőle, még elfogadhatatlanabb, mert Tamásnak soha senki nem beszélt angyalokról. Mikor Klára félénken és röstelkedve megpróbálkozott ezzel a vigasszal is, a gyerek értetlenül nézett rá, s az asszony megszégyellte magát, mert rájött, hogy Nenő engedelmeskedett nekik, mikor megkérték, ne zavarja meg a gyereket a maga régi hiedelmeivel, s ne nevelje másképpen, mint ahogy valamikor majd az iskola fogja. Klára ebben a percben szerette volna, ha Tamás szigorú szeme elkönnyesül, s a naiv hiedelem ad számára valami magyarázatot, ám a fiú nem tudta, mi az angyal, s csak ideges és csalódott lett az új fogalomtól.

Balázs maga rendezgetett Nenő szobájában, meglepően szegényes ruhatár bukkant elő a nyitott szekrényajtó mögül, kínosan tiszta, agyonkefélt fekete ruhák, régimódi cipők.

Levelet nem talált a halott után, emlékkönyvet, gyöngyöt, vackokat, préselt virágot sem, semmit, ami Nenő személyes életére vonatkozott volna. Két könyve volt az öregasszonynak, egy régimódi szakácskönyv meg egy gyerekkori imádságos, ez olyan tiszta és érintetlen, a szentképekre ragadt finom hártyapapírral, hogy szinte megszólalt, s elmondta, Nenő még csak imádkozni is méltatlannak érezte magát, sosem érintette örökké tevékenykedő kezével a jó szagú és színes szenteket.

Nenő asztalfiókjában végre volt valami személyes. Három síri mécs, és egy cédula: „Majd világítsatok!”

Szívszorító üzenet volt, jobban visszahozta Nenőt, szokásaival, naiv konvencióival, ünneptartó igényével, mint a korallszarvacska, mely évekig lógott Tamás nyakában, a patkó a küszöbön, a szilveszteri, zubogó ólom vagy a Mikulásra kifényesített cipők. „Majd világítsatok!” – üzente Nenő aggodalmasan, s a gyógyszerész nagyot nyelt, megcsóválta a fejét, Tamás, aki ott állt mögötte, meg-megrebbenő szemmel figyelte a három mécsest.

Nenő elvesztésének objektív része súlyosabb volt.

Klára nem értett a háztartáshoz, és Tamással se tudott mit elkezdeni, az éhes, nyűgös, mocskos térdű kisfiút nem ismerte, csak a tisztára fürdetett, jóllakott, okosan felelgető gyereket, aki időnként elszavalta Nenő ódivatú köszöntőit. Az első napokban azt figyelte, mit csinál a gyerek, aki halálos biztonsággal járta újra egymaga Nenő szokásos útjait, és diktálta, öntudatlanul, a házirendet: mosdatás, reggeli, befűtés, bevásárlás, előkészület az ebédre, séta, ebéd, alvás, uzsonna, fürdés, vacsora. Mikor napközibe adta, az óvónő borúsan nézett rájuk, félt az egyke gyerektől, aki minden átmenet nélkül, egy kényeztető vénasszony szoknyája mellől került hozzá. Ám Tamás nem sírt, nem volt barátságtalan, nem is félt, megbámulta a többieket, eleinte a lányokhoz csapódott, aztán mikor valami olyat játszottak, amit ő is tudott, boldogan bekapcsolódott a játékba, akkor már a fiúk oldalán. Amikor ebédre került a sor, végképp megtört a jég, mert elkezdte rángatni az óvónő szoknyáját, s jelentkezett, hogy szeretne teríteni. Gyönyörűen dolgozott, gyorsan, mintaszerűen, ami apró munka akadt, azonnal részt akart venni benne. Tamás dolgos volt, módszeres, türelmes. Klára csak bámult, mikor délután érte ment a gyerekért, s az óvónő himnusszal fogadta. Tamás észre se vette, mikor belépett, valaki nála kisebb fiúcskát öltöztetett, figyelmesen, szeretettel.

Vagy egy hétig kereste Nenőt, aztán nem beszélt róla többet, s a gyógyszerész boldog volt: elfelejtette. Ő maga is kezdte lassanként felejteni Nenőt, akire Klára emlékezett a legtovább, mert csak kapkodta a fejét a hirtelen rázúduló munka sűrűjében, pedig akkor már volt bejárónőjük, lassú, derék lány, sokba kerülő, hatalmas étvágyú. Most jöttek rá, hogy Nenő soha nem került semmibe. Így, utólag, teljesen érthetetlen volt, hogy sose jelentett számukra külön kiadást.

A szabad délutánoknak, estéknek vége lett, vagy felváltva maradtak otthon a gyerekkel, vagy mind a ketten. Megpróbálták, hogy odavegyenek valakit Nenő szobájába, aki Tamásra vigyáz, és ellátja a házat, de nem tudtak megegyezni senkivel. Aki megnézte Nenő szobáját, azt mondta rá: börtön, nem lakóhely. A gyógyszerész ingerülten nézett ki a szobácska rácsain át, az ól felé. „Nem szoba” – mondták az érdeklődők, s ez különösen ingerelte. Hogyhogy nem szoba? Nenő nyolc évig élt benne. Sándor a tanácstól azt hitte, a lakásrendelet miatt ideges, megvigasztalta, ne izguljon azért a lyukért, azt ugyan ki nem igényli senki.

Október utolján megbeszélték, hogy kimennek világítani Nenőnek. Nem örültek a gondolatnak, de úgy érezték, ha ez volt a kívánsága, illik teljesíteniük. Klára egyre olvadtabb hálával emlegette az öregasszonyt, akit az emlék sokkal önzetlenebbnek és tapintatosabbnak tüntetett fel, mint saját anyját, hisz Nenő sose adott neki tanácsot, és sose szólt bele semmibe. Tamás ott játszott körülöttük, míg beszéltek, s Nenő nevére felpillantott. A gyógyszerész oly keveset volt a fiával, hogy nem mindig értette arca változásait. Tamás már látta a temetőt, és láthatólag egész jól megvolt Nenő nélkül, Balázs úgy érezte, most meg lehet már mondani neki, hogy Nenő a temetőbe költözött, és november elsején meglátogatják, gyertyát gyújtanak neki. Nem bánta meg, hogy szólt, Tamás közönyösen hallgatta, nem is felelt, mint akinek teljesen mindegy temető, Nenő, kivilágítás.

A temetőlátogatást két nappal halottak estéje előtt, vasárnap délutánra tervezték. Az ebéd ízetlen volt, mint minden, amit Nenő halála óta ettek, a lány nem jött ilyenkor, szombaton főzött meg, s másnapra valahogy megpállottak az ételek. A vihar váratlanul tört ki, két fogás között, szokatlan lágyulás előzte meg, tavaszi, puha légáramlat, mintha a tenger üzent volna valahonnan messziről. Délben aztán hirtelen megfordult a szél, nagyot csattant, elsötétült az ég. Olyan vihar támadt, amilyenre nem emlékezett senki. Villanyt kellett gyújtani, a sötétben alig fehérlettek a tálak. Klára a gyerekre pillantott, nem fél-e, de az csak ült, nézett ki az esőbe, érdeklődés nélkül, komolyan. Ám a villámra megriadt, megrándult a teste, leejtette a kanalat. A csattanásra kialudt a villany.

– Lecsapott – mondta a gyógyszerész. – Oda a világítás. Kellemetlen.

Ha Nenő él, már futott volna ki a konyhába a petróleumlámpáért, s folytathatják az ebédet. Klára fel sem állt, minek. A petróleumoskanna, amelyet Nenő halála délutánján az előszobában találtak, változatlanul üres volt, senki se vette tele, elfelejtették. Az eső verte az ablakot, a levegő vastag volt, fekete, a szoba csupa árnyék. Egyikük sem evett, figyelték a dörgést.

– Gyertya kéne – mondta a gyógyszerész. – Minden kihűl. És olyan buta így ülni, sötétben.

– Nincsen – felelte az asszony. – Majd kijavítják a vezetéket.

– Nenőnek van gyertyája – mondta a kisfiú.

Rábámultak. Csak sejtették az arcát a homályon át.

– Nenő ad gyertyát – szólt a gyerek, és lecsúszott a székről.

– Tamás!

Klára átkapott az asztalon, de a kisfiú már eltűnt. Természetesen, félelem nélkül siklott a sötétben, mint az egér. Az ajtókat nyitva hagyta maga után, hallatszott fürge lépte, ahogy kifut az előszobába, a konyha kőpadlóján szalad, aztán benyit Nenő üres szobája ajtaján. A felnőttek hallgattak. A gyógyszerész azt gondolta, ma nincs ember, aki végig tudna menni az agyagos temetőárkon, a domb tetejéig, és azt is gondolta, cifra, csavaros gyertyákat is lehet kapni a vegyesboltban, holnapra pótolhatják Nenő örökségét. „Nem jó, ha a gyerek nem eszi végig az ebédet – gondolta Klára. – Egészségtelen. Esetleg fél is. Muszáj a fény. Muszáj.” De a gondolata mögött volt egy másik gondolat is, amely nem formálódott szavakká, s amitől le kellett hunynia a szemét, mint amikor gyerekkorában ellopta az unokatestvére kagylóját, s éjjel előhúzta a matrac alól, füléhez illesztette, és félt tőle, mert tolvaj lett miatta, és a kagyló zúgott.

Tamás megjött, a három mécsest az asztalra koppantotta. Sercent a gyufa, a fényben végre látszott a szeme, elégedett, okos, ártatlan szeme. Három csepp lángocska hajladozott a tálak között, görbe hátú, tisztességtudó, szerény. Nem sokkal volt több a semminél, de azért meg lehetett ebédelni mellette. A két felnőtt hamar letette a villát, egyik sem érzett éhséget már, csak a gyermek evett derűsen, jó étvággyal, mint szokott, amikor még Nenő etette. Kinn csurgott az eső, az alázatos lángocskák megnyúltak, ahogy a kanócuk megnyúlt.

Szent Róza ünnepe

Mentek persze ebből a kikötőből igazi hajók is a szigetre. A fiút, akit voltaképpen folyton idegesített minden, amit nyaralás közben látott, az igazi hajók is irritálták, igazi utasaikkal, akik a hajóétteremben vacsoráztak, nem papírból, mint ők a parton, s kutyáikat és autóikat is magukkal vitték, mintha nem üdülni, hanem meghalni indulnának, valami tágas, különös sziklasírba, ahol körül kell venni múmiájukat mindazzal, ami életükben fontos vagy kedves volt. Ha zene szűrődött le a hajóról, mert az igazi utasoknak zene is járt, a lány elnyílt szájjal, elragadtatva hallgatta, a fiú ilyenkor megrántotta a karját, s kifele indult vele a kikötőből. A lány mindig követte, de folyton hátrafordult, és bámulta a hajót. Ha férfit nézett meg így, sose haragudott meg rá. Ezért igen.

A motoros, amely a szigetre vitte őket, semmiben sem hasonlított az igazi hajókhoz, olyan volt, mint egy enorm, baldachinos csónak. Frissítőt és valami lángosfélét persze itt is lehetett kapni, ha nem volt is a csepp fedélzeten külön étterem; a többi kiránduló mind vásárolt, és ott ropogtatta mellettük a pirosra sült, gömbölyű tésztát. Ők elhessegették a tálcát, amelyet elibük is odatartottak. A lány a disszidenst szidta, akit nem találtak a városban, s aki miatt nem tudták feltölteni a készleteiket, mulatott rajta, mekkorákat nyelnek, a fiú nem, azt felháborította, hogy itt a tengernél mindig éhesek, keservesebben, mint életükben bármikor, és nincs pénzük soron kívüli ennivalóra. Most bármit megevett volna, pedig utálta az idegen nép szokatlan fűszerezésű, síkos ételeit. A lány rebbenéstelen pillantással bámult egy fiatal férfit, aki dinnyét evett, parányi, félhold alakú szeletkéket. Kinézte a szájából. Az ismeretlen végre észbe kapott, megkínálta, a lány egyszerre két szeletet vett, az egyiket a fiúnak nyújtotta. Illatos, rózsaszín belű dinnye volt, a fiatal férfi nézte, hogyan kapják be, milyen mohón, aztán elmosolyodott, s az egész papírtálcát odatette elibük a maradék dinnyével, ő meg rágyújtott. „A pofájába kellene vágni – gondolta a fiú –, vagy a tengerbe. Csakhogy szomjas is vagyok, és iszonyúan kívánom.”

Mióta elindultak, folyton azt teszi, amit utál. Soha ilyen távol nem érezte magától ezt a lányt, mint amióta egy percet se tölt nélküle, rendszeresen együtt hál vele, nem csak alkalomszerűen. Ő másképp tervezte ezt a nyarat, a maguk házában, a folyónál, amelyről már télen tudni lehetett, hogy augusztusban üresen áll majd, a szülei Hévízre mennek, reumakezelésre, a nővéréék meg az országot járják a gyerekekkel, viszik a sátrukat autón. Azt gondolta, lemegy a Dunához a lánnyal, s ott maradnak kettesben; anyja sóhajtott, mikor bejelentette neki, de nem vitatkozott, megszokta már, hogy a fiú nem kér tanácsot, nem fogad el bírálatot, és nem érdekli az ellenkezés, azt is, hogy a lány, aki valószínűleg a menye lesz, olyan biztonsággal jár-kél a házukban vagy a fiú szobájában, mint egy kicsit már unatkozni kezdő feleség. Hát akkor menjenek le a folyóhoz, legalább nem lesz gazda nélkül a ház.

A lány elnevette magát, mikor előállt az ötlettel, ez tüstént felbosszantotta, mindig felháborította, ha kinevetik, most különben is dicséretet várt, hogy ilyen nagyszerű nyaralási lehetőséget szerzett. Kiderült, hogy a lánynak más terve van, külföldre akar utazni, nyugatra, hívta a fiút, tartson vele, adják be együtt az útlevélkérelmet. Eleinte nem akarta, aztán ráállt, aláfirkálta a nevét a kérvénynek, amelyet a lány írt meg helyette, biztos volt benne, hogy úgyse lesz az egészből semmi, mért kapnának éppen ők és éppen most útlevelet meg valutát, mikor annyi kérelmezőt elutasítanak. De nem fog ártani a lánynak, ha csalódik, úgyis mindig az van, amit akar, legalább hálásabb lesz a dunai házért, ha a nyugati út kútba esik. Mikor kiderült, hogy mind a ketten megkapták az ígérvényt, zavarba jött, elkedvetlenedett, úgy érezte, mintha becsapták volna. Egyetlen pillanatig sem számolt azzal komolyan, hogy esetleg elutaznak, pénze se volt rá, ám mikor a család megtudta, hogy mehetnek, esze nélkül adakozott mindenki, az öregeknek volt valami könnyes háború előtti emlékük arról a mesevilágról, ahová indulnak.

Mire észbe kapott, kint voltak a szülők mesevilágában.

Pokolian érezte magát a pattogó, idegen mondatok zuhogásában, amelyekből egy szót sem értett, s amelyek azért is megzavarták, mert az ő fülének minden egyformán csengett; mintha állandóan lázas vagy enyhén részeg volna, úgy köszönt itt mindenki, úgy kínált egy újságot. A lány viszont folytonos elragadtatásban élt, valami rejtelmes ösztönnel megértette az idegenek pantomimját, s önmagát is mindig meg tudta értetni; amit akart, eljátszotta, eltáncolta, elgrimaszolta, s az idegenek visszanevettek rá, visszagrimaszoltak, pattintgattak neki az ujjaikkal, néha csókokat dobáltak felé. A lánynak minden érdekes is volt, a paplantalan, torz vánkosú ágyak, az örökké surrogó ventilátor, az undok, pici rákok, amiket stanicliból faltak a járókelők, mint otthon a pattogatott kukoricát, de a döglött hal is vagy a romok, amelyeket áhítattal illett nézni, s amelyek a fiút untatták és lehangolták.

Pénzük tulajdonképpen már úgy tíz nappal az érkezésük után elfogyott, beosztani otthon se tudtak, spórolni sose tanult egyik sem, ha nem lett volna meg az előre megváltott körutazási jegyük, már régen haza kényszerültek volna, de így csak mentek-mentek, egyik városból a másikba, ameddig a címekből tartott; a lánynál lista volt, hol él olyan régi ismerős vagy ismerősök ismerőse, akitől pénzt lehet kérni, azzal az ígérettel, hogy hazaérve majd valakinek megadják. „Adó – mondta a lány és nevetett –, luxusadó, amiért kilógtak. Fizetni fognak, hogy elmenjünk a nyakukról, vagy legalábbis meghívnak ebédre.” Teli szájjal nevetett rajta, hogy elkomorulnak majd az arcok, ha beállítanak pénzt kérni, semmit se talált benne, a fiú szégyellt vele menni, néha, ha nagyon utálkozott, nem is ment el, vagy ha mégis, egy szót se szólt, ez a lány boltja volt, ha akart volna, se tud részt venni a produkcióban, nem volt játékos természet, mint a lány, akinek ez a kunyerálás nemcsak hogy nem esett nehezére, hanem talán legszebb része volt a nyaralásának, többet ért a levegőtlen képtáraknál, különös tereken ácsorgó szobroknál, épületeknél, magánál az először látott tengernél is. Majdnem mindig beütött az üzlet, ha nem is olyan fényesen, mint a lány hitte, de annyit mindenütt kaptak, hogy tovább vergődhettek, ezen az utolsó állomáson, ahonnan holnap végre hazaindulnak, történt meg legelőször, hogy nem találták a városban, akit kerestek, a lánynál levő címen nem lakott semmiféle volt honfitárs. Megszakadtak a szálak, még egy napra futja, ez a rongy sziget van hátra még, amit szintén látni kell, mert napok óta hirdetik a plakátok országszerte Szent Róza ünnepét, és ez a lány is Róza, ilyen hülyén hívják, aztán mehetnek haza, hál’ istennek. Tulajdonképpen nem is érti, hogy jutottak végig ezen az országon, ilyen kevés pénzzel, ennyire délre. Nagy teljesítmény volt.

A gitáros fiú most ért oda hozzájuk. Pillantása felmérte őket, nem állt meg mellettük, továbbment az öregasszony felé. „Micsoda szimata van – gondolta a fiú –, mint a rókának. Csak ránk néz, és tudja, hogy tőlünk nem várható semmi.” Ebben a percben gyűlölte ezt a lányt, szerette volna, ha megalázzák vagy megverik előtte, s elképzelte, hogy ő csak áll, nézi és nevet. Otthon, ha egy ilyen kölyök mellésomfordál, s hazudik valamit, elővesz egy forintot, odadobja neki. Menjen moziba a nyavalyás, ő is került elégszer iskolát.

Mikor beszálltak, a gitáros fiú úgy lépett a motorosra, mint egy kiránduló. Jegyet váltott, elhelyezkedett, nézte a vizet, nem pillantott senkire, a gitárját betette az ülés alá. Aztán ahogy távolodni kezdtek a parttól, egyszer csak előkerült a hangszere, pengetni kezdte, mintha csak magát szórakoztatná, az utasok felfigyeltek, rámosolyogtak, a fiú meg siklott, mint valami kis pók a maga szőtte fonálon a mosolyok felé, mindig ahhoz, akitől pénzt remélt és kapott is. Mindenki adott neki, csak ők nem, igaz, hogy nekik nem is próbált muzsikálni. A lány azonnal megtanulta a dalt, együtt cincogta a gitárszóval, a fiú nézte a profilját a ponyva alatt, a ponyva kék volt, a lány arca is kék lett tőle, mintha nem a tenger felett volna, hanem a hullámok alatt, onnan leskelődnék a muzsika felé, szelíd volt ez az arc, megható, gyöngéd. A fiú arra gondolt, hogy négy nappal ezelőtt, az utolsó városban, ahol megtalálták azt, akit kerestek, egy ruhakereskedőt, azt hazudta, nagyon rosszul élnek odahaza, nincs egyáltalán téli ruhájuk, a kereskedő felesége riadtan leakasztott egy ruhát a vállfáról, és a kezébe nyomta, még neki is keresett egy villámzáras zekét. Iszonyú volt, mert a lány még sírt is, hogy hitelesebbé tegye az ajándékozók előtt a nyomorukat, a szállodában meg negyvenfokos hőségben felvette a téli ruhát, hosszan forgott benne a tükör előtt, neki is odakínálta a zekét, de ő elfordult, s akkor az ő zekéjét is magára vette, ott állt a dupla téli ruhában a tükör előtt és énekelt.

Ha hazamennek, kirúgja ezt a lányt.

A sziget most tűnt fel, fekete volt, s valahogy egészen más, mint amilyennek a kikötőváros prospektusai után elképzelték, fenyegető és voltaképpen rideg. Két óriási sziklából állt, amely kimeredt a vízből, s amelynek nemcsak lapos aljára, de minden kiugró szirtjére építettek valamit, templomot, szállodát, villákat. Minél közelebb úsztak hozzá, annál kevésbé értette, miféle erő rakhatta fel itt az épületeket, vagy mi tartja őket egyensúlyban, hogy le nem sodorja a vihar a számtalan házat egyenesen a tengerbe.

Ahogy partra léptek, gyerekek rohamozták meg őket, visítva, tülekedve kínálták lapos kosaraikból a rózsát. A házak már várták az ünnepet, az ablakokon, erkélyeken rózsagirland piroslott, a templomajtó ívét is rózsa övezte, a kikötőben és felette a szűk főtéren fullasztó volt az illat, majdnem köhögtető. A motoros másfél óra hosszat tartózkodik a szigeten, kilencven percük van rá, hogy megnézzék a látnivalókat. Az utasok egy része leült a templomlépcsőre, hogy várja a processziót, amely még el sem indult a legmagasabb csúcsról, ahol a felső templom áll, a többiek nekivágtak a szigetnek, hogy lássanak belőle valamit, ha már idejöttek. A gitáros fiú beszaladt egy bárba, látták, hogy valamit magyaráz, és leadja a gitárját.

A lány is útnak indult.

Tudta, hová megy, azt is, miért, sose tudott megülni, ha valahová megérkeztek, indult azonnal szaglászni. Most megy körbe-körbe, nézeget, olvasgatja a cégtáblák feliratát, és keresi, nem talál-e magyar nevet. A csúcsról, a luxusszállodákból, most kezdtek aláereszkedni az alsó templomba az óriási amerikai autók, amelyek szinte eltorlaszolták a kikötőt, mikor leértek. A lány felfedezhetett valami honfitársat, mert benyitott egy boltba, a fiú pedig megint meglátta a gitáros gyereket.

A sziklaút, amelyen a járművek közlekedtek, balról lejtett, félkörben begörbült, úgy ért le a főtérre. A gyermek ott állt a félkör könyökében és várt. Mikor észrevette az első amerikai kocsit, felé futott az úton, s közvetlen a kerekek előtt elzuhant, a kocsi fékezett, az asszonyok sikoltoztak, a fiú gyomra hirtelen felémelyedett az izgalomtól. Tüstént kiderült, hogy feleslegesen aggódott, a gyerek talpra pattant, még csak a térdét se verte le, az amerikai megkönnyebbülten kihajolt a kocsiablakon, pénzt adott a kölyöknek, aztán továbbhajtott, a gitáros meg előhúzott az inge alól egy zacskót, és gondosan belecsorgatta az aprópénzt.

Mire másodszor, harmadszor megismételte a mutatványát, már a lány is ott figyelt. Rosszkedvű volt, a név, amelyet magyarnak hitt, mégsem volt az, vagy eltagadták. Elismeréssel nézte a kisfiút, aki körül a nézők két pártra szakadtak. A rendőr és az asszonyok szidták, cibálták, magyaráztak neki, a férfiak meg heccelték, buzdították, s volt egy pillanat – éppen egy ezüstszürke kocsi úszott lefelé a hegyről –, amikor a rendőr is olyan önfeledten figyelt, mintha sportversenyen volna. Az amerikai értetlenül nézett körbe, mert a tömeg, amely már tudta, mi következik, zúgott, mint az arénában, s az amerikai a zúgásra figyelt, az arckifejezésekből próbálta megállapítani, mi lehet itt, mi ez a nyugtalanság, így aztán majdnemhogy nem sikerült a mutatvány, mert a nagy figyelésben későbben fékezett, mint a többi. A gyerek most igazán megütötte magát, vérzett az arca, a keze, a lába, ezzel aztán vége is lett a színjátéknak, a rendőr mozdulatai világosan mutatták, hogy ez a kenyérkereseti lehetőség befejeződött. Az asszonyok a gyerek arcát törölgették, a férfiak úgy ordítottak rá, mintha nem ők biztatták volna legjobban az imént, a gyermek, miután megmosdatták a szökőkútnál, érte somfordált a gitárjáért, s attól fogva csak állt, nézegetett, mint egy igazi turista.

– Micsoda srác! – mondta a lány. – Hiszen ez zseni!

Ránézett, aztán mindjárt elkapta a pillantását. Dühös volt magára, mért esik annyira rosszul neki ez az elismerés. Hát nem mindegy, mit gondol ez a lány? Nem számít már, éppen csak hogy még együtt vannak, aztán mihelyt hazaérnek, leteszi. Hozzá sosincs egy jó szava, őt sose méltányolja semmiért. Se vizsgáért, se munkáért. Megszokhatta már. A télen, heccből, bevágta a lány öregei fáját, meglepetésnek. Mikor megmutatta a hólyagos tenyerét, a lány annyit mondott rá: „Úgy kell.” Ez volt a „köszönöm”.

Távolról már hallatszott Szent Róza himnusza, nyújtott, súlyos zene volt, mintha mézet csorgattak volna alá a hegy tetejéről. Este lehet itt az igazi cécó, mikor a kivilágítás van, a püspök is átjön a városból, és mindkét templom neonnal beszőtt homlokzata kiragyog a tenger felé. Ők már akkor régen a kikötőben lesznek vagy egy hotelban. Ágyban.

Nézték a processziót, amely végre feltűnt a sziklaúton. Mindenki feketében volt, csak a gyermekek fehérben, nyolc férfi vitte valami rudas alapzaton a szent szobrát, gyerekek virágszirmokat hintettek elibük aranyozott kosárból, s asszonyok zárták le a menetet, amelyet pap vezetett baldachin alatt, fátylas asszonyok, merev kezűek, mint a mozaikfigurák, baljukban egyetlen szál fehér rózsa, jobbjukban égő gyertyaszál. A tömeg letérdepelt, az amerikaiak nem. A lány is letérdelt, visszafordította a fejét, leste, látja-e a fiú, és hogy tetszik neki térdepelve. A lány református volt, ő volt a katolikus kettőjük között, ő, aki állt. A lány keresztet is vetett, ájtatosan és ügyetlenül, és nevetett a szemével. A processzió betért a templomba.

Oda már nem volt kedve utánuk menni, a szabad téren sem volt levegő, hát akkor milyen lehet odabenn. Az ének egyre hangzott, most már nem volt egyértelműen rózsaillat, elnyomta a tömjén. A lacikonyhások serpenyőiben sercegett az olaj, az árusok rózsalevélbe göngyölték az apró halakat, úgy sütötték meg. Rá se bírt nézni, paprikásan is utálta a halat, nemhogy rózsával, elindult a sziklába vájt úton a főtérről a kikötővel szemközti irányba. A lány követte engedelmesen. Szigettel kapcsolatos emlékeik mind a Dunához kötődtek, most egy teljesen kihalt sziklaösvényen lépegettek ketten, amelyet az ünnep tiszteletére aranyporos homokkal szórtak fel. Kétoldalt aludtak a házak, a lakók a főtéren lesték a processziót vagy a templomba zsúfolódtak, a fiú csak sejtette, hogy minden fal fehér, mert valami liláspiros futónövény minden felületet beszövött. Csend volt, sehol egy lélek, a sziget túlsó végén öböl, türkizzöld, villogó, távolabb a nyílt tenger ibolyakék, s az öblön túl mintha pálcákat vertek volna a fenekére, hórihorgas, síp formájú, fekete szirtek meredtek ki a vízből. A lány megállt egy mellvéd mögött, kidőlt, előrelógott a haja. Mögöttük három babérfa állt szorosan egymás mellett, a levelek fénylettek, mint a bőrpajzsok.

– Én itt akarom tölteni az éjszakát – mondta a lány.

A fiú nézte a vizet, nem is válaszolt. Minden prospektusban benne állt, hogy a sziget ennek az országnak a legdrágább pontja, itt még egy kávét sem lehet meginni annyiért, mint a szárazföldön.

– Itt akarok élni huszonnégy órát – folytatta a lány. – Csak huszonnégyet.

A fiú legyintett, már rágyújtani se volt kedve. Unta.

– Elmegyek szállást keresni.

Jó, tessék, nagykorú. Csak aztán egy óra múlva visszatérjen, különben itt hagyja, s akkor baj lesz: nála a pénz, a lányra nem lehet egy fillért se bízni, elköltené vagy elvesztené. A visszafelé hajójegy is nála van, az ingkabátjában, de ha szeret sétálni kánikulában, senki se tartja vissza, csak induláskor a parton legyen megint. Amennyiben kivenne valami lakást, vegye tudomásul, hogy egyedül lesz benne, és ő fizeti, ő, és nem a fiú. Szerezzen rá pénzt, ha itt akarja megülni Szent Róza ünnepét, van itt elég férfi, mind fekete, a lány meg szőke, úgyis mindig megnézik. Ő mindenesetre visszamegy a motorossal.

A lány nem felelt, tűnődve kapirgálta a sziklát, aztán csakugyan elindult. Milyen buta, hiszen tudja, hogy reménytelen, amennyi pénzük nekik még van, annyiért magánházban se kapnak egy zugot, nemhogy szállodai szobát. Most nagyon kicsinek látszott és törékenynek, és nehéz volt elképzelni róla, hogy csaló, mindenkit megfej, és akkorákat hazudik, hogy az ügyfeleit megindítsa, hogy az ember rosszul lesz tőle. Onnan, ahol állt, a hátsó szigetről, jól látta, ahogy egy idő múlva feltűnt a kapaszkodón, és belépett, majd kijött mindhárom szálloda ajtaján. Pici, fehér pont volt, szinte világított odafentről, hátulról kapta a sugarakat, ahogy a nap lassan alászállt a tengerben. „Szent Róza ünnepe – gondolta a fiú –, a marha istenit. Kellett neki mászkálni, mintha nem tudta volna előre.” A fene egye meg, hogy ez a sziget annyira drága, és azt a bitangot is, akit tegnap nem leltek a helyén; ha már végigfosztogatták az országot, legalább az utolsó napra kaptak volna egy kis erősítést. Ez a lány úgy szereti a virágot, hogy még egy hervadt ibolyacsokortól is meghatódik, kinn lakik valamelyik elővárosban, disznóól van az ablaka alatt, virágot meg nem tűr meg az anyja az udvarukon, kell a föld a paszulynak, a káposztának. Persze hogy itt szeretett volna maradni.

Na, ideje indulni, mire a főtéren összetalálkoznak, lassanként be is szállhatnak a hajóba. Holnap indulás haza, két nap alatt csak visszaérnek, s akkor olyan pörköltet fog zabálni az első vendéglőben, és olyan söröket iszik, és olyan pogácsát süttet az anyjával, hogy… Mikor mindketten a főtérre értek, nem tudtak egymáshoz férni, mert a lány a hegyi út alján állt, a kanyarodó könyökében, amelyen az amerikai autók közlekedtek, ő meg a tér túlsó felén, a sziklaösvény csillogó porában, amely a hátsó szigethez, a ceruzaszirtekhez vitt. Integettek egymásnak, azt várta, a lány szomorú lesz, legalábbis kedvetlen, de a lány mosolygott, és vígan lóbálta feléje szalmatáskáját. Csak nem vett ki valami szobát ez a szélhámos, aztán holnap becsukják őket, mert nem bírják kifizetni? Mert van valami ötlete, ismeri az arcát.

A tömeg vaskosan, szinte ellenségesen állt közöttük, mintha tudatosan el akarná választani őket egymástól. Egypár utas, akiknek a képére emlékezett, elindult a motoros felé, a gitáros fiú is ment, vitte a gitárját. Még mindig nem tudott moccanni, tudta, most már várnia kell, míg az embermassza valahogy fellazul, míg az amerikaiak elviszik az útból azokat a baromi kocsikat. Most indulnak vissza szállodáikba.

A lány most már nem nézett rá, s nem is integetett. Ismerte minden arckifejezését, tudta, valamin erősen töri a fejét, vizsgán szokott ilyen lenni, mikor tudja már, mit kell felelnie, és nagyon szépen akarja megfogalmazni, hogy mindenki el legyen tőle ragadtatva. Állt a kanyarodóban, a sziklaút alján, aztán, mikor a harmadik amerikai autó is előrelendült, ahogy a kisfiútól látta az imént, nekitáncolt a kocsinak. A szürke autó volt, ami elébe ledobta magát, az úgy vágta félre, mint a rongyot.

Később, sokkal később, mikor már tudott beszélni erről, a fiú azt mondta, hogy a tömeg, amely a legkisebb rendellenességre felvisít és tombol, egyetlen hangot nem adott ki akkor, csak a fékező autó kerekeinek küzdelme hallatszott, s hogy a lány sem szólt, úgy halt meg, némán, és mikor ő odaért hozzá és mellétérdelt, egy karcolás se látszott az arcán, keze puhán, kifordult, gömbölyű tenyérrel feküdt, ahogy a friss halál oldalra csapta, és pénzt kért halva is, ilyen trükkösen, ilyen nyomorultul, pénzt, saját bátorsága és ügyessége jutalmául, mint a gitáros fiútól tanulta, hogy ott maradhasson a szigeten egyetlen éjszakára Szent Róza ünnepén.

Alvók futása

A vendég

Az út, amely alig tartott tovább ötnegyed óránál, még reálisan kurta idejénél is kurtábbnak érződött; a löncshöz hozzá se bírt nyúlni, csak a bort kortyolta csillapíthatatlan szomorúsággal. Mikor a táblán megjelent a felirat, amely arra kérte a repülőgép utasait, hagyják abba a dohányzást, és kapcsolják be biztonsági öveiket, alig tudta megrögzíteni az övét, úgy reszketett a keze.

Anna sírását még őrizte az idegrendszere. Még csak nem is célzott rá otthon, miért szánta rá magát egyszer csak erre az útra, méghozzá úgy, hogy nem hozza magával sem őt, sem a gyerekeket, de ismerte Annát, tudta, mint annyi mindent, ezt is kitalálta róla már, sejti, mit tervez, sőt lehet, hamarabb tisztában volt vele, mint ő, a férje, legfeljebb nem beszélt róla, ahogy egy elkerülhetetlen, várható tragikus eseményről egy idő múltán már nem is tárgyalnak az érintettek, hanem várják, hogy bekövetkezzék, s végre elkezdhessenek gyógyulni és feledni.

Mikor először jött rá mellette az a leginkább légszomjhoz hasonlító állapot, amelyet az emigránsok mind ismertek a maguk válságaiból, ami arra bírta, hogy cége érdeklődésére: volna-e kedve egy időre elhagyni Rómát, és hamburgi részlegükben folytatni a munkát, azonnal igennel feleljen, Anna még örült is. Úgy képzelte, a klíma nyomasztja otthon, Hamburgot talán jobban elviseli majd. Róma éghajlata sok idegenre hat rosszul, nemcsak bágyaszt, ideges feszültséget, depressziót is okozhat a hajdani mocsarak helyén keletkezett város, ahonnan nincs mindig alkalmuk kimenekülni a tengerhez. Hamburgban valóban jól érezte magát eleinte, friss lett megint, érdeklődő, majdnem vidám, csak ott meg sokat esett az eső, egy idő múlva a folytonos nedvesség deprimálta, panaszkodott, reumás lesz itt. Nem is szeretett kimozdulni az otthonukból, amelyet, bárhol laktak, Rómában, az olasz vidéken vagy külföldön, mindenütt egyformán kellett berendeznie Annának, az ő madaras-virágos szőtteseivel, csergéivel, mázos csuprokkal, tányérokkal, egy könyvtárnyi magyar könyvvel, és asztalán mindig ott kellett állnia a magnetofonnak, amelyet Anna számtalanszor elindított napjában, hallgatta a rábeszélt szöveget, a primitív magyar nyelvleckéket, amelyek napi anyagát ő mondta szalagra, hogy a gyerekek és az asszony megszokják a hazai beszédet, megtanulják, hogy kell kiejteni a szavakat, a neveket, s hibátlanul meg tudják majd szólítani az otthoniakat, ha találkoznak. A lemezjátszónak az ágy mellett volt a helye, Annát a különös dallamok a gyarmati népek zenéjére emlékeztették, s mindig meglepte, ha lefordította neki, mit dalol az énekes, milyen alapjában véve követhetetlen mondatokat, mintha egy-egy dal nem is volna más, csak értelem nélküli bájoló szöveg, s valaki a szenvedély vagy a keserűség olyan fokán nótáznék, ahol az indulat már elemeire robbantotta az összefüggéseket.

Nagyobbik lányuk Rómában született, a kicsi már Hamburgban, óvodába Stockholmba kerültek, mert egy idő múlva ott dolgozott már. Éppoly szívesen elhagyta Hamburgot is, ahogy Rómát, úgy érezte, ha még egyszer meg kell látnia Lessinget szobortalapzatán, ordítani fog, vagy bever egy kirakatot a Gänsemarkton. Ilyesmiről nem lehetett beszélni sem idegorvosnak, sem Annának, ez olyan őrültség volt, amit önmagában kellett elintéznie. Lessing éppúgy Pápa tanár úr volt, ahogy Róma, Pápa tanár úr, akit amíg elébe járt, folyton kinevetett, akinek egyszer égő gyufásdobozt dugott a kabátzsebébe, akit utált, mert Róma hajdani királyainak felsorolásával kínozta, s ő valakit mindig kifelejtett közülük, ilyenkor irgalmatlanul becsukta őt, és dupla adag memoritert rótt rá büntetésül. A tanáriban, ahová annyiszor lezavarta, hozzon fel neki valamit, mert olyan feledékeny volt, mint egy vicclapbeli professzor, a Pápa tanár úr helye mögötti falrészen Lessing képe lógott. Tóth Miska megesküdött, ha leérettségiznek, egy éjjel beszökik az iskolába, és leragasztja azt a parókás barmot egy pucér nő képével, hadd éljen már Pápa tanár úr is némi szexuális életet.

Stockholm eleinte elbűvölte. Májusban költöztek át, kivételesen fényes hetekkel fogadta őket Svédország. Anna boldogan rakosgatott, az új lakásban újra csak felépítette kettőjük külön világát, a lemezjátszós, szőtteses, magyar könyves otthont, s hogy őt magát is emlékeztesse valami Itáliára és a maga szülői házára, odatette Bartók képe mellé a saját háziistenkéjét, az egyetlen darab kék kőből faragott, síró Szűzanyát. Anna sokáig hitte Stockholmban, hogy végre minden rendbe jön, pedig ő aztán nehezen bírta a skandináv telet, amelyet másnak képelt a magazinok képei után, villogó fehérnek, s megdöbbentette, mennyi benne a fekete, a hó villogását is lebíró sötét. Az ég olyan alacsony volt, mintha meglazultak volna az eresztékei, úgy érezte, csak egy perc, s aláhanyatlik, nem kemény zuhanással, mint a kövek, a lelőtt madarak, hanem a kelmék irgalmatlan, súlytalan erejével és rugalmasságával, hogy elfojtsa a lélegzetüket. Ám Pápa tanár úr ide is utánuk ment. A vendég megint csak nem mondta ki a nevét Anna előtt, a többi emigránsnak sem említette, akikkel pedig gyakran találkozott, mikor asszonyok nélkül, csak maguk emlékezgettek erre-arra, s idézték az elhagyott hazát melles kötényben a tűzhely mellett, kezükben magyar szakácskönyv, előttük bugyborgó lábasok, sikerül-e az idegen föld nyersanyagaival idebűvölni valami régi ízt. Pápa tanár úr mindig a heilbronni békéről magyarázott Stockholmban, mint azon az órán, mikor a gimnáziumban kimondta Oxenstierna nevét, és Tóth Miska felnyerített, ő meg vele röhögött, mert ellenállhatatlan volt, hogy egy államférfit úgy hívjanak valahogy, hogy Ökörhomloki. Pápa tanár úr előbb Tóth Miskának, aztán neki adott egy indulat nélküli, óriási pofont.

Mindennap elment Oxenstierna szobra előtt, ha el akart jutni cége laboratóriumába, bárhonnan próbálta is megközelíteni, valamelyik oldalról mindenképpen érintenie vagy legalább látnia kellett a palotát. Ha elfordította a fejét, nem segített, Oxenstierna ilyenkor belül látszott a gondolatai között, és szobor volt, de önmaga is, meg Pápa tanár úr meg Tóth Miska. Egy idő múlva úgy találta, elviselhetetlen a svéd klíma, megfojtják a téli fekete hónapok. Anna hallgatta a magnetofont, a gyerekek az olaszba magyar, német és svéd szavakat kevertek, beceneveik aszerint változtak, mikor, hol és kikkel érintkeztek. Anna szülei egyszer se jöttek el meglátogatni őket, Anna nem is forszírozta. A csalódás, mely apját-anyját olyan irtózatos jelenetre ingerelte, mikor bejelentette, mégis hozzámegy az ismeretlen magyarhoz, ha a gyerekek születésével át is hangolódott valami kedvetlen belenyugvássá, nem hozott végleges kibékülést. Mikor a férfi egyszer csak Japánt javasolta, mint várható következő állomáshelyet, Anna úgy kitört, hogy férje megszégyellte magát. Egyebet se kapott ettől az asszonytól, csak jóságot és örömet, hát mivel fizet érte? Megőrjítik a gyerekeket ezzel az örökös bolyongással – panaszolta Anna –, hogy neveli fel őket, hogy teremtsen végleges otthont, ha a lakás mindig változik. Magát marasztalta el szegény, ő nem lehet elég a férjének, nem elég szép, nem elég művelt, nem elég izgalmas. Nézte lehajtott fejét az összetartozás, a tehetetlen szeretet szánalmával, mert szerette Annát, és hogyisne lett volna elég neki. Másról volt szó, valami egyszerűbbről és veszedelmesebbről. Bárcsak nő tenné ilyen nyugtalanná, mennyivel jobb volna ennek az asszonynak, küzdhetne az ébredő új szerelem ellen, vagy megvárhatná, míg az a másik eltűnik az életükből. De hogy győzze le az emlékeit, a régi házat, ahol felnőtt, a testvéreit, a barátját, azokat a tanúkat, akik nyakában, mint a romantikus mesékben, ott a félpénz, melynek ikre az ő nyakában lóg egy láthatatlan láncon, egyetlen ismertetőjele és igazolásaként. „Most kezd el majd félni miattunk” – gondolta akkor, és nem tévedett, Anna akkor kezdett eljárni konzultálni más emigránsok feleségeihez, akik úgy beszéltek egymással a férjeiket pusztító honvágyról, mint az ápolónők éjjeli ügyelet idején a súlyos betegek különszobái folyosóján. Megtette a kedvéért, nem ment Japánba, visszatértek Rómába. Pápa tanár úr a Capitoliumon nézett rájuk, a farkasketrecből, farkas volt Pápa tanár úr, a szeme sárga, reménytelen. A vendég úgy képzelte, nikotinos bajusza van, és csak jár és jár, mert képtelen csengetésig békén megülni a katedrán.

 

Az elhagyott haza oldotta fel súlyos depresszióját. A hazulról jött levelek közül egyben végre valami olyan állt, ami felrázta: Edit testvére bejelentette az érkezését. Hogy otthon más a légkör, mint amiből eljött, sok apró jel igazolta, Kerimának rendszeresen küldött pénzt, anélkül hogy valaki is azt hitte volna az öregasszonyról, külföldi ügynök, csomagjai rendben megérkeztek, levelei közül egy sem veszett el, még a divatlapok sem, amelyeket Anna Csininek járatott. Edit a férjével érkezett, s vendégül látásuk és az az igény, hogy megmutassa nekik, mire vitte, felpezsdítette, visszaadta régi jókedvét. Editék felejthetetlen heteket töltöttek náluk, és ajándékokkal megrakodva távoztak. Következő évben Gábor bátyja jött ki hozzájuk, az is a feleségével, a boldog hetek megismétlődtek. Anna kivirult a sok elismeréstől, amelyet főzési- és nyelvtudománya kapott, mert Anna már elsajátította a magyar konyhaművészet nem egy fogását, és törte is a nyelvet, megható-mulatságosan. Az utolsó években nem volt olyan időszak, amelyben ne lett volna hazai látogatójuk, csaknem állandóan lakott náluk szállóvendég, Anna nem bánta, sőt. Úgy érezte, ha valaki onnan messziről jön hozzájuk, férje légszomja enyhül, rövidebb-hosszabb időre el is múlik, mintha az a tény, hogy bármikor bárki megérkezhetik a régi hazából, valami áttétes módon bekapcsolná a férjét az elhagyott ország életébe, amelynek folyóiratait, lapjait járatta, s hírszolgálatába is bele-belehallgatott.

 

Hogy min és miért omlott össze megint minden, nem tudta megmondani az orvosának.

Sem oka, sem előzménye nem volt, egyszer csak bekövetkezett. Ült a szobájában, előtte a részlege előző napi vizsgálati eredménye, és hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Ott akar élni megint a régi házban, magyarul akar beszélni mindenkivel és állandóan, azt akarja, hogy a két gyerek otthoni iskolába járjon, és osztályzatot adjanak nekik a Toldiból. De legfőképpen vissza akarja kapni a családját, azt az igazit, amibe tartozik, azokat, akik átkozták, fenyegették, siratták, mikor megtudták, hogy elhagyja őket, akikkel együtt nőtt fel, és együtt akar meghalni, és akik mindazt tudják róla, amit senki, amit maga Anna sem.

Úgy megrémült a felismeréstől, hogy nem mert volánhoz ülni, ott hagyta a kocsiját a parkolóhelyen, hazagyalogolt. Anna nem várta még, otthon se volt, a két kislányt sétáltatta, ő mászkált fel s alá a lakásban, bejárta, mint egy tűzszerész a helyiségeket, mintha a terepet szemlélné, amelyet fel akar robbantani. Tűnődött, szóljon-e Annának már most, hogy másnap felmegy a követségre, megkérdezi, mik a feltételei a repatriálásnak, vagy csak később mondja el. Estére higgadtabb lett, úgy határozott, vár még a bejelentéssel. Mielőtt még beszélne Annával, hazamegy, méghozzá egyedül, hogy ne befolyásolja senki, s megtárgyalja a testvéreivel, főleg Miskával, hogy bonyolítsák le a visszatérését. Mire végre közölte vele, hová készül, Anna nem próbálta meg se lebeszélni, se visszatartani, nem igyekezett meggyőzni arról, hogy értelmetlen vagy még tán veszedelmes is odautaznia, csak reménytelenül, tehetetlenül elkezdett sírni.

 

Így hagyta el őket egykor, tizennégy évvel ezelőtt, így álltak egymás mellett, és néztek utána, éppen így, egy síkban elhelyezkedve, mint az ikonfigurák, a kihalt utca derengésében. Nem integettek, csak bámultak utána, ahogy távolodott, ő meg időnként visszanézett rájuk, s azon tűnődött, ugyan találkozik-e velük még az életben. Ott álltak mind a régi otthon kapujában, Edit, Edit férje, Géza, Gábor, Csini, a Gábor felesége és Kerima, ő meg amikor már eljutott az utca közepéig, s visszatekintve látta, hogy még mindig ott vannak és nézik őt, elkezdett rohanni, hogy véget vessen már annak a múlni nem akaró percnek, ne nyiszálja, messe már végre el, ami ehhez a házhoz és ezekhez az emberekhez köti. Rohant, csodálkozott, milyen gyorsan halad, a teli hátizsákot meg sem érzi. Az éjszaka úgy érezte magát, mint akit megmérgeztek. Milyen kegyetlenek voltak hozzá, milyen gyilkosok! Gábor, ahogy azt az avas Tompát idézte, Tompa locsogását valami kivándorlóról, Edit, aki kitűnően zongorázott, csak mindig méltóságán alulinak érezte, ha parasztnótát játszik, s aki most fél kézzel valami népdalt billegetett, Elindultam szép hazámból… – s vissza-visszapillantott rá, fáj-e, míg hallja. Nem fájt. Röhögött Editen, majd’ megfúlt, úgy röhögött. Ne játsszanak itt vele, láthatják, hogy se fenyegetés, se kérés nem használ, részéről olaj, és ha a többiek itt maradnak, az az ő dolguk, neki elég volt, ő nem akar itt élni. Kerima, míg szónokolt, egyre csak kötött, ahogy minden válságos percben, zokogva kötött, de Kerima behunyt szemmel, sírva és holtan is tud kötni, fő, hogy végre abbahagyta már a „hogy bírom el nélküled az öregség sok szenvedését” szöveget. Mintha bizony a jelenlétével garantálni tudná, hogy Kerima nem lesz reumás vagy nem kap rákot. Hülyeség. Örüljön, hogy eggyel kevesebbet kell ellátnia, van dolga úgyis elég. Edit férje, Géza, szimplán csak félt, azt számítgatta, mi az istent csinálnak, ha előszedik majd őket amiatt, hogy elmegy. Csini, Gábor felesége a terhes asszonyok totális közönyével hallgatott, Csininek mindegy volt, leég-e körötte a város, megy-e a sógora, marad, ide-oda rakta a babakelengyéjét, és elgondolkozva a hasát szemlélte. Az volt az érzése, Csini nem tudja, mikor, ki és miért lövöldözik az utcán, hogy mi volt mindennek az előzménye, mi lehet a következménye, s hogy akik lenn a Vérmezőn ágyúk mellett hasalnak, magyar vagy orosz katonák. Induláskor azért valamennyien lekísérték a kapuig, Géza ment előre, s lesett ki, jár-e valaki az utcán, vagy látható-e a házmester, mert okosabb lesz majd úgy tenni, nem is tudtak a távozásáról, akkor talán mégsem hoz rájuk veszedelmet. Tóth Miska a Mária téren várt rá, ott volt a gyülekező, mihelyt kibukkant a homályból, összeszorult a szíve, mert tüstént észrevette, Tóth Miskán nincs hátizsák, nincs a kezében se semmi, és megérezte, hogy barátja meggondolta magát, nem jön el. Valóban csak búcsúzni akart. Ingerült faggatására csak makogott valamit, hogy mást határozott. Nem tudja, miért, fogalma sincs, de úgy érzi, nem tud elmenni. Pedig már össze is pakolt, aztán megint csak ki. Nincs rá racionális magyarázat. „Lehet, hogy gyáva vagyok – mondta Tóth Miska. – Mit tudom én?”

 

Ott voltak a lelátón, integettek. Kerimán a nyári hőség ellen olasz vászonkalap volt, Edit is azt a kosztümöt viselte, amit Annával ők választottak neki. Géza korán őszült haját zilálta a szél, Csini a legkisebb gyerekével karján, annak csepp kezével integetett felé. Gézánál játék volt, a kisgyerek trombitája, üdvözlésképpen a szájához emelte, belefújt. Nem hallotta a hangot, túl nagy volt a zaj a kifutópályán. Miska vonásait nem tudta jól kivenni, mert valamivel hátrább állt, mint a többi, inkább csak érezte, soványabb lett, mint volt karácsonykor.

Mikor lelépett a gépről, s elindult a vámhoz, az első pillanatokban azt képzelte, nem fog sikerülni eljutnia odáig, nem bírja el a lába az izgalomtól. Megint felpillantott, most már Kerima is megmoccant, mutatta unszoló mozdulatával, hogy siessen. Összeszedte magát, beszívta a levegőt. Repülőtérszag volt, mint a világ bármely légi kikötőjében, groteszk volt az érzés, hogy itt más a levegő, mások a távolból a nyári szélben rezgő fagallyak.

Ha nincs a Csini legkisebb gyereke, elromlott volna a viszontlátás, a másfél éves kisfiúnak köszönhette, hogy a találkozás nem fúlt utóbb szégyellnivaló érzelmi kitörésbe. Mikor átölelte a sógornőjét, a kisfiú lekapta az orráról a szemüvegét, felnevetett, és földhöz csapta. Csini azt se tudta, hogy kérjen bocsánatot, Gábor szentségelt, ő megnyugtatta a szörnyülködőket, sosem utazik tartalék szemüveg nélkül, s már vette is elő a belső zsebéből a másik pápaszemét, rá se nézett a törött üvegűre. Utóbb mindenki úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy nem volt szerencsés gesztus a gesztus – elmaradás, volt abban valami hencegés, azt akarta érzékeltetni külföldön élő testvérük, mit számít neki egy szemüveg, tíz szemüveg, még lehajolnia sem érdemes érte. Gábor ment leghátul, felemelte, zsebre vágta a törött jószágot. Hogyne, majd éppen otthagy egy ilyen kitűnő olasz pápaszemet, aminek csak az üvegét kell rendbe hozatni. Nem kérdezték tőle az okát, magától meg nem jutott eszébe, hogy megmagyarázza, így aztán a várakozók közül senki se tudta, hogy ezzel a le nem hajlással, fel nem vevéssel érkezett meg közéjük láthatatlanul Anna is, az idegen föld szokásával és babonájával, amelyet testvérük is megtanult, és megtartott már: balszerencse utána nyúlni annak, ami az érkezés pillanatában leesik, megreped vagy széttörik, azt hagyni kell sorsára, áldozatául valami ismeretlen hatalomnak, akit nem szabad ingerelni, ha egyszer a magáénak kívánta.

Kinn két kocsi várt rájuk, az Editéké és a Gáboréké. Csini, a kisgyerek, Kerima és Gábor az egyikkel mentek, ő Tóth Miskával a másikba szállt, amit Géza vezetett. Csomagjai nem fértek el egy csomagtartóban, azt elosztották a két autó között. Kerima kivételével mindegyikükkel találkozott már az utolsó években, még Miska is volt nála már kétszer, a legnagyobb élményt hát az öregasszony közelsége jelentette, aki most, ennyire vénen, még jobban hasonlított rég elvesztett anyjukhoz, mint fiatalabb korában. A kezébe kapaszkodott, míg a kocsik futottak a centrum felé. Mindenki egyszerre beszélt, kérdezősködött, felelgetett nekik, s közben a várost figyelte, amelyről, most érezte csak, csupa felületes információt kapott megfogalmazott vagy fel se tett kérdéseire. Budapest akkorát változott, hogy érzékeltetése nyilván meghaladta rokonai, még a hajdani legjobb fogalmazó Tóth Miska szókincsét is. „Látod? – kérdezte hol Edit, hol Géza –, na, mit szólsz hozzá?” Hümmögött, fogta Kerima csontos kezét, aki nem faggatta, de nem is engedte el az ujjait, mint valamikor kisfiúkorában, ha megsejtette, nem érzi magát teljes biztonságban valahol. Nézte a várost, már az Anna szemével nézte, ugyan hogy fog neki tetszeni. Családja várható reakciója nem nyugtalanította, rokonai mind szerették Annát. Amitől hirtelen megrettent, naivabb dolog volt, elemibb. Hol a garancia, hogy Anna el tudja viselni, hogy ezentúl itt kell élnie? Hol? Anna legalább annyira olasz, amennyire ő magyar. Lehet ezt? Szabad ezt? Rómából könnyebbnek látszott, kevésbé bonyolultnak. Nem számolt azzal, hogy a kerék így csak fordul egyet, de nem áll meg, mert ha van honvágy, amely úgy pusztít, mint a betegség, és végigkergeti a világon azt, aki megkapja, akkor erőt vehet Annán is. Most hogy fognak élni? Anna fogja feltenni a maga lemezeit a lemezjátszóra, és hallgatni a maga népe dalait, és Annánál lesz állandó hotel olaszok számára, hogy néha olyasmiről is beszélni tudjon, ami az ő kizárólagos múltjához tartozik, és valamelyik kedves nővér veszi át majd Pápa tanár úr szerepét? Edit szerencsére kérdezett tőle valamit, valami valutával kapcsolatos dolgot, ez arra kényszerítette, hogy számoljon, s a konkrét kívánalom lazított aggodalmán. Azzal nyugtatta magát, nem az első harc lesz, amit Annának vívnia és megnyernie kell miatta. Egyszer már legyőzte egész családját, mikor anyósa dallamos átkaitól és fenyegetéseitől zengett a ház, Anna meg csak állt, olyan némán, hogy apja és anyja is elnémultak rémületükben, nem fordult elő az őnáluk, hogy kitörésre nem kitörés, hanem a holtak némasága a válasz.

 

Úgy osztoztak meg rajta, hogy Editéknél lakott, de Gáboréknál étkezett, akiknél Kerima is élt; Gáboréknak nagyobb szükségük volt Kerimára, mint a gyermektelen Editnek. De az első ebédet Edit adta, együtt maradtak valamennyien, a két férfi se ment vissza a munkahelyére, szabadnapot vettek ki, hogy fogadhassák, üdvözölhessék. Ahogy a bőröndöket lerakták a hallban, Csini azonnal jelentkezett, segít kicsomagolni. Odaadta a kulcsokat, hadd szórakozzanak, tudta, az ajándékait keresik, külön szerette bennük, hogy olyan gyerekesen tudnak örülni.

Egyedül maradt a régi szobában, ahol valamikor az ágya állt, ahol a szüleivel együtt éltek egykor, amit elhagyott. Kilépett az erkélyre, körbepillantott. Észrevette, hogy a szomszéd ház udvaráról figyeli valaki, és azt is, hogy lentről is nézik, a kis bérház éppen szabadban tartózkodó lakói érdeklődve szemlélgetik. Nem zavarta, nézelődött ő is, bámulta az eget, a lombokat, az utcát, amelyre kilátott, elragadtatott és tehetetlen szomorúsággal, hogy számára ez az egyetlen valóságos pontja a földnek, minden más csak átmeneti, s rögzíthetetlen, mint az álom.

A hallban nagyot nevetett valaki, Kerima meg azt mondta: „Ejnye, fiam!” Most lelhették meg a Priapusz sípot, amit Miskának hozott, vajon mulat-e a kedvesen obszcén elefántcsonton. Mindig élvezte az ilyesmit.

Visszament a többiekhez. Miskát nem lelte a hallban, a szalonban ült, ott cigarettázott, nem hallotta meg a léptét, behunyt szemmel fújta a füstöt. A vendég elé állt és nézte. Mikor Miska elkezdett célozgatni a leveleiben, hogy a házassága nem sikerült úgy, ahogy képzelte, mikor megírta, otthagyta őt az asszony, mikor a válópere befejeződött, olyan volt a levelei tónusa, hogy aggódott érte, s azokban az években volt is oka rá. Ám tavaly télen, hogy Miska egyszer csak megjelent Rómában, már látszott, elrendezte magában a dolgokat, derűs volt, bölcs, mindenbe okosan belenyugvó. Most már meg tudta fogalmazni magának, mi rajta a változás. Mintha szobrász kapta volna a kezébe még egyszer azt az anyagot, amiből a természet Tóth Miskát gyúrta, s az újraformáláskor valamit kifelejtett volna belőle, megváltozott egészében, nem olyan végleges volt, mint amilyennek eredeti alakjában érezte. Most megtalálta a szót: átmeneti volt Tóth Miska, a széken is úgy ült, mint a tranzit utasok. Miska megérezte, hogy nézi, felrázta magát, elmosolyodott. Edit bekiáltott neki, ne kínozza már őket, ossza ki, kinek mit hozott, Miska is követte a hallba, teljes volt az elragadtatás, az ebéd is ünnepi. Az asztalfőn Kerima ült, a vendég nézett egyikükről másikukra, míg kanalazták a levest, tűnődött, miért volt róluk olyan sokáig hamis képe. Miért hitte az egyikről, hogy gyáva, a másikról, hogy opportunista, hogy önző, a harmadikról, hogy kényelmes és bamba vagy hogy vadmagyarságuk a műveletlenségükön alapul, hisz fogalmuk sincs, milyen a világ. Miért gondolta évekig még a legjobb barátjáról is, hogy naiv, ha azt hiszi, lehet a világnak ezen a pontján megöregedni, amire hol innen, hol onnan, de valaki mindig rátenyerel. Riasztó, mi lett volna, ha ki nem békül velük, ha nem jön Edit váratlan levele, hogy Gábornak bizonyos gyógyszerre van szüksége, nem tudna-e küldeni, és nem írt volna aztán Csini is; a középső gyerek hátegyenesítő fűzője miatt, és nem jelezte volna Géza óvatos fogalmazása, hogy Kerima csak vegetál csepp nyugdíjából, s nem vette volna át lelkendező örömmel az öregasszony támogatását. Komikus, hogy megélte: nekik volt igazuk, mikor vissza akarták tartani, és lebeszélték a kockázatos vállalkozásról, komikus, hogy kiderült, mégse tud elszakadni sem a földtől, ahol született, sem őtőlük. Hát persze hogy átkok és könnyek közt engedték útjára, mikor jobban ismerték és szerették mindenkinél. Az ember azzal érvel, ami ilyenkor az eszébe jut, olykor nem is nagyon szellemes érvekkel.

Gábor pohárköszöntőt mondott, Annát is éltette. Miska örömtelenül kortyolt egyet, aztán azt mondta, hagyja pihenni, különben se mer tovább maradni, mert betegszabadságon van, és ha kijön az SZTK-ellenőr, baj lesz, ha nem leli otthon. Ígérte, este még telefonál, hogy megtudja, mi a holnapi program.

Mint annyi súlyosat, rosszat, megint Kerima mondta el neki, mi van Miskával. A vendég a parkettet nézte, most már bizonyos volt benne, hogy újak a lécek. Sokkal könnyebb volt a parkettet vizsgálni, mint felelni Kerimának vagy feldolgozni magában, amit megtudott. „Nem akartuk megírni – magyarázta Edit –, egy sokkot akartunk, egy véglegeset. Nem sejtettük, hogy hazajössz, s kiderül.” „Tudja?” – kérdezte végre. „Ó, hogyne – felelte Kerima meglepően fiatalos csengésű hangján. – Miska nem hülye. Kérsz még kávét?”

Nem kért. Valami félresikerült, elromlott, nem lehetett rajta segíteni. Elkomorultak valamennyien. Csiniék nemsokára haza is mentek, vitték Kerimát, de a vendéget se nyűgözte le a régi otthon már annyira, mint belépésekor, hiába akarták lefektetni. Mit pihenjen ki, azt a nem is másfél órát, míg a gépen ült? Azt mondta, elmegy körülnézni, Edit el akarta kísérni, de tiltakozott, ne gyámkodjanak rajta, nem felejtette el Pest helyrajzát. Akkor csak azt kötötték a lelkére, vigyázzon a zebrán. Csak legyintett. Géza utána kiáltott az erkélyről, ha estig elmaradna, vacsorázni Csiniékhez menjen, ott esznek mind.

Eleinte csak lődörgött, meg-megállt egy kirakatnál. Az érzés majdnem kisgyerekkori volt, a karácsonyesték feszültségét idézte, Kerima gyakran elismételte neki, hogy ő tulajdonképpen mindig félt a karácsonyestéktől, a sok csomag, doboz olyan boldog zavarba hozta, hogy míg Edit és Gábor lecsaptak az ajándékokra, ő csak állt, nem tudta eldönteni, mihez nyúljon, s izgalmában sírva fakadt. Tudata most se szelektált, rajtakapta magát, hiába néz, nem rögzülnek meg benne a látottak, ahogy elfordul, már nem tudná megmondani, mit bámult meg az imént. Hónapokkal később, ha visszagondolt erre a délutánra, az itt-ott észleltek váratlan párosodásban merültek fel emlékezetében. Nemcsak az emlékek sorrendje, de szinkronja is hamis volt, a Lánchíd pilléroszlopain az Állatkert oroszlánjai bőgtek, a Városmajorban a görkorcsolyapályát övező padokról egy szociális otthon vénei kiáltozták, hogy „gyorsabban”, meg hogy „feljebb”, a Nagyvárad téri stand pattogatójának faszénen izzó rostélyán a Váci utcai ékszerbolt drágakövei bomlottak szirmos kukoricává. Csak sodródott a többi emberrel, szívta a levegőt, ami után olyan heves vágyat érzett odakinn, s közben el próbálta képzelni Miska elvesztését. Úgy érezte, ha eddig nem döntött volna még, amit ma megtudott, mindenképpen lehúzná a serpenyőt. Miska világéletében több volt számára a legjobb barátnál, több a testvérnél is, Miska ő maga volt, a másik énje, jobban vágyott utána ezekben az esztendőkben, mint bárki más után a családból. Milyen szerencse, hogy itt lesz most mellette ő is, s nem marad egyedül ezen a végső útszakaszon.

Haladt a tömeggel. Ez is csak későbben került helyére a tudatában otthon, milyen rengetegen jártak az utcákon, s mekkorát tévedett ő, mikor azt hitte, ha egyszer visszatér, végre elengedheti magát, nem kell senkinek sem utána fordulnia, aki hirtelen megszólal, mint ha valamelyik római utcán magyar szót hallott, nem kell a gyanú, az öröm, a kelletlenség érzelmi zűrzavarában megbámulnia, s eltöprengenie, ki lehet ez, honnan jött, meddig marad. Mert itt is fel-felkapta a fejét, míg haladt, az élmény olyan volt, mint egy fénykép negatívja, most olasz turisták affrikátáira rezzent össze, akik valamelyik szálloda előtt ácsorogtak, azokat nézte meg figyelmesen, azokról próbálta kitalálni, honnan vetődtek ide, miért jöttek, meddig maradnak itt.

Ezen a sétán olyan volt, mintha négyen rónák a várost, ő meg ő meg ő meg ő. Az egyik ballagó ő Miskára gondolt, és sírt, a másik Annára és a gyerekekre, az beszélt magában, magyarázott az asszonynak és a kislányoknak, mint egy idegenvezető, a harmadik ő hahotázott, itta a zajt, a benzinszagot, az itthon ismerős zajait-fényeit, és elengedte magát végre, ám a negyedik ő feszült volt, mindhárom másik formáját kívülről nézte, és egy volt az olasz turisták közül. Egy idő múlva valamennyi ő egybeolvadt, beszívta őket az első, a szomorú, akkor elindult a Miska lakása felé.

Miska, mióta elvált, új helyen élt, otthona olyan definitíven egyszemélyes volt, mintha valaki már életében beköltözött volna a kriptájába. „Legelsőnek csak tudja meg ő – gondolta a vendég –, talán könnyebb lesz neki minden.”

Miska sokára nyitott ki a csengetésre, elbámult, mikor megismerte, hisz nemrég váltak el. Fáradtnak látszott, de azért végigcsinálta a rutinhülyéskedéseket, azt mondta, amit ilyenkor mindig, ha soron kívül találkoztak, azzal itatta, amivel végeszakadhatatlan beszélgetéseiket mindig locsolták, nagyon erős teát főzött neki. Miska sose volt rendes, lakása összevisszasága vidám és otthonos volt, kifejező. Most külön riasztotta a barátját övező személytelen rend. Látogatókat vár az ember úgy, ahogy Miska a saját pusztulását.

Nem azonnal, nem így, nem is ilyen rendszertelenül akarta elmondani neki, mit határozott, de már az első negyedórában kibökte. Azt érezte, ha nem válthatja is meg attól, ami rávár, legalább megörvendezteti. Miska szeme meg se rebbent, míg végighallgatta. Utóbb, sokkal később, már tudta, azt várta ő, hogy Miska különös tartózkodása feloldódik végre, hogy a nyakába borul, motyog valamit, talán el is bőgi magát, elpanaszolja rettegését, s ő hazudhatik neki valami megnyugtatót, amiről Miska is tudja, hogy nyilván lehetetlen, mégis jólesik. Ám Miska még csak meg se lepődött túlságosan, ha egyáltalán, arról érdeklődött, hogy fogja bírni Anna a nagy változást, és figyelmeztette, gondolja meg, mert ha mégsem ütne ki jól, nem lehet majd visszacsinálni.

Azt hitte, sorsdöntő bejelentésére ugyancsak sorsdöntő bejelentés lesz a válasz, megláthatja még egyszer a régi Miska arcát, a Pápa tanár úr óráján némán segítségért rimánkodó hajdani tekintetet, s mindjárt utána az oldódó pánikot a szemében, mihelyt felfogja, hogy a bajban mellette van ő is. Ám Miska hallgatott magáról, láthatólag nem tartott igényt se részvétre, se bizalmaskodásra; egyméternyire ha ültek egymástól, de a vendég azt érezte, akkora már köztük a távolság, hogy a hangja, a kiáltása sem érné el talán a másikat. Mikor végre felfogta, hogy Miskának mindegy már, ki kíséri ki a temetőbe, az is, egyáltalán lesz-e kísérete, hogy Miska, ha ugyan akar valamit, maximum csendet kíván, mikor megértette, hogy közönye, reakciói elmaradása nem neki szólnak már, a barátnak, hanem egy egészséges idegennek, aki tud, és éppen most kíván is változtatni az életén, s itt ülve és teázva messzebb van tőle már, mint mikor évekig, még mindketten egészségesen, csak leveleztek, mert a haldokló a haldoklóhoz tartozik, és az egészségesek szférája más, amazokét nem metsző, nem is érintő, elköszönt. Azt érezte, azonnal el kell tűnnie ebből a lakásból, nem arról faggatni Miskát, hol helyezkedjék el vajon, ha visszatér, s milyenek a kilátásai. Miska most még udvarias idegen, egy óra múlva talán már fáradt és kelletlen idegen lesz. Barátja nem marasztalta, nem is integetett utána, azonnal kulcsra zárta az ajtaját.

Sokáig járkált, míg valahogy lehiggadt, el is késett a vacsoráról, Kerima úgy összeszidta, mint egy gyereket. Boldog volt, hogy az öregasszony azon a régi hangon kiáltott rá, Kerima mindig idegeskedett, ha elkéstek az étkezésről, felbosszantotta, ha valaki nem tisztelte a táplálkozás óráit. A legkisebb gyerek, a szemüvegpusztító is Kerimának szólította, ezen is mosolyognia kellett, lám, hogy rajta maradt ez az ő gyerekajka adta név Kerimán; hármuk közül csak neki volt keresztanyja. Miskáról nem esett szó, a testvérek saját magukról beszéltek, bejelentették, hogy legközelebb megint Csini és Gábor mennek ki hozzá a kicsivel, utánuk, ha elkészül itthon a festéssel, nagytakarítással, Kerima lesz a soros, Editék késő őszre hagyják a szabadságukat, ők viszont az egész novembert töltik velük. Sanyiról is szó esett, az unokatestvérükről, hogy az mikorra is jelezte, hogy indul, meg a Sanyi hivatalfőnökéről, akinek viszont pénz kellene. Tűnődtek, itt adjon-e lírát neki, vagy majd Rómában, ha jelentkezik. Hagyta, hadd beszéljenek, olyan lelkesek voltak, olyan jókedvűek. Kerima megfeddte az ismeretlen banktisztviselőt, aki miatt az összeg, amit Rómából utalnak neki havonta, mindig késve érkezik, Géza kérdezősködött, melyek most odakinn a legpraktikusabb elhelyezkedési lehetőségek, s találgatta, ott van-e már Katika Annánál. Ők – érthető okokból – nem tudtak előre hírt adni erről, és a kislány már úton volt azzal az IBUSZ-társasággal, amelyet aztán otthagy, mikor az ő érkezését bejelentő távirat megjött, nem számítottak rá, hogy nem lesz Rómában, mire Katika befut. Remélhetőleg így is feltalálja magát, és Anna is ügyes lesz, szól annak a rokonának, aki az idegenek megtelepedési ügyével foglalkozó hivatalban dolgozik.

Hálás volt, hogy locsognak, olyan fél füllel hallgatta őket, ahogy otthon a kislányait, ha körötte csiripelnek, behurcolják a játékaikat, vagy azt kérik, vigye el őket soron kívül a tavakhoz vagy a tengerhez. Hol lesz ő már augusztusban, karácsonykor, késő ősszel? Most szerette volna, ha eszébe jut az a régi vers, amivel Géza úgy felbosszantotta akkor, valami madár volt abban, azt szavalta a sógora, ocsmány szót mondott neki, hová menjen a madaraival meg az idézeteivel. Nem tért vissza a vers, pedig a nyelvén voltak a szavak.

Sokáig fenn maradtak, Kerima bírta az éjszakázást. Mikor Géza felbontott egy soron kívüli pezsgőt a hazatérés örömére, már-már felállt, kezében a pohár, hogy bejelentse, mit határozott, hadd legyen még túláradóbb az öröm, de akkor éppen csengettek, Csini barátai jöttek át a szomszédból, hogy üdvözöljék, előttük nem akart beszélni. Csini barátai megkérdezték, lemennek-e a Balatonhoz, Gábor bólongatott, mind leutaznak víkendre. Persze Boglár nem Sirmione, de tán egy kis időre azt is ki lehet bírni. „Jó – gondolta a vendég –, ott csak magunk leszünk, ott majd megmondom nekik. Tartozom ezzel a bejelentéssel, főleg Gábornak.” Gábor beszélt legtovább a lelkére, a végén már ordított rá, azt kérdezte, nem fél-e, hogy ha itt hagyja őket, megfordulnak a szüleik a sírjukban. Meddig kísértette ez a kép, amelyet akkor éppolyan zsarolónak érzett, mint Géza madarait, a sírjukból utána néző apa és anya kísértetképe, évekbe telt, míg kiérezte Gábor szavaiból a tehetetlen reszketést őmiatta, akit nem akartak elveszíteni. Anna távol volt tőle ezen az estén, pedig gyakran szóba került, de ha említette is, valahogy úgy, mint egy szimbólumot, amely összefoglalja kinti élete reális irrealitását.

Addig is, míg mindent megtárgyalhat velük, szeretett volna legalább tapogatózni, de ehhez se jutott hozzá. Miska úgy tett, mintha nem is említette volna neki, amit elmondott, a többiek, ahogy egyedül maradtak vele, tüstént a saját problémáikat kezdték magyarázni. Edit sebzetten vallotta meg, Géza valami ostoba nőügybe keveredett az irodában, újabb és újabb érveket keresett annak az igazolására, ő mennyire ártatlan abban, hogy idáig jutottak, s milyen gátlás nélküli kis szörnyeteg szemelte ki magának az ő férjét. Csini, amilyen bájos volt, olyan lenyűgözően buta, ha beszélt is, egyre csak magukról, nem is érdekelte az égvilágon semmi a szűk családján, a gyerekein kívül, Kerima már fél lábbal kinn volt az életből, amellett az is tele a maga bajával, mondanivalóival. Az öregasszonyt elérte az öregek sorsa, dolgozott Csiniékre, velük élt, de kiszorult az életükből, még a gyerekek is csak pofákat vágtak és legyintgettek, ha elkezdett magyarázni valamit, Kerima hát azt leste, mikor maradhatnak kettesben, s mikor beszélhet ő neki. Maradt volna a bátyja meg a sógora, de a két fáradt, ideges férfira mégse akart rátörni, mikor estefelé végre találkozott velük. Várta hát a víkendet, mikor talán nyugton lehetnek mind, s főleg magukban, mert a látogatók özönlése is egyre tartott. Megpróbált megtudni egyet-mást a sok ismerőstől, anélkül hogy közölte volna, mi rejlik az érdeklődése mögött, de akikkel találkozott, nem szerettek az itthoni helyzettel foglalkozni, ők rontottak rá a kérdéseikkel, praktikus tanácsokat és szívességeket kértek tőle, egymásnak adták a kilincset, vagy neki kellett elfogadnia új meg új meghívást. Már fuldoklott a programok áradatában, egyszer ki is tört, sosincs az övéivel zavartalanul egyedül. „Nem értelek – mondta egy kicsit megsértődve Edit –, csak azok jönnek ide, és azok hívnak meg, akik Rómában nálad jártak, vagy akik most készülnek majd meglátogatni. Innen hazulról, valuta nélkül, nehéz nekünk valamit rekompenzálni, hát akikkel összejössz, így viszonozzák, amit tőletek kaptak, illetőleg így teszik lehetővé, hogy nyugodt lélekkel elfogadhassák tőled majd Rómában, amit nyújtani tudsz. Népszerűbb vagy, mint egy táncdalénekes, igazán nem tudom, miért irritál, ha összehozunk valakivel.” „Nem tudok veletek beszélni” – védekezett. „Dehogynem – mondta Csini, és ugráltatta a térdén a kisgyereket –, hiszen egyebet se csinálsz, mint folyton csak beszélsz.” Rámosolygott szeretettel, megint nem fogta fel, hogy amit mondott, az valahogy sértő. A vendég elkezdte figyelni magát, csakugyan sokat beszél-e, s riadtan érzékelte: igen. Szinte mindig valami múltbeli eseményt elevenített fel, akárcsak Kerima, aki ha tehette, szintén mindig a régi dolgokat idézte, s akit napjában többször fel is kértek arra, hogy szíveskedjék mellőzni az emlékfélórákat. A vendéget nem figyelmeztette senki sem idáig. Megkérte övéit, szóljanak rá is ezentúl, ne csak Kerimára, való igaz, sokat fecseg, s még többet emlékezik. „Dehogy szólunk – nevetett Edit, s okos pillantása kínosabb élmény volt, mint Csini ostoba mosolya –, hát hiszen hányszor hallunk téged egy esztendőben. De Kerima örök, itt marad haláláig. Na, öltözz szépen, megyünk az operettszínházba.”

 

Végül is a tónál mondta meg nekik. Csiniék két kisebbik gyereke már ágyban volt, a nagy elment egy barátjához televíziót nézni, kimenőt kapott éjfélig. A táj is segítette abban, hogy minden előzetes fogalmazgatás nélkül egyszer csak kibökje, az öröktől, talán egyedül ismerős hazai táj, a jegenyék közt motozó balatoni szél, a vízszag, a kert, amely a testvérek közös telken fekvő két házát övezte. Kinn ültek valamennyien, csak Csini volt az épületben, a gyerekeket altatta, mint valami szertartás résztvevői, guggoltak a betonaljú szalonnasütő gödör körül, kezükben nyárs. Most olyan közel érezte magát az övéihez, mintha egy volna velük testben is.

Először azt hitték, tréfál, nagyot nevettek. Géza a combját csapkodta, azt mondta, ilyen jót régen nem hallott. „Gyere, fiam – unszolta Edit –, gyere csak minél hamarabb, akkor naponta süthetsz szalonnát. De hozz egypár babért, meg mirtuszt is ide, olyan fád ez a Boglár délszaki növények nélkül.” „Ötletnek remek – ismerte el Gábor –, pont ez hiányoznék, mikor a kis Gábort már második éve taníttatom olaszra, és ha valamikor egyetemre megy, éppen miattad lesz olasz szakos.” Kerima hallgatott, csak a fejét csóválta rosszallóan, mint akinek nem tetszik, hogy ilyesmivel tréfálkoznak, hogy még mindig nem nőttek ki abból, hogy egymást bolondítsák. Csini a nagy nevetésre lépett ki a házból, megállt mögöttük, alakja belerajzolódott a kék nyári homályba. „Mit röhögtök?” – érdeklődött szelíden, Csini szájából minden durva szó szelíden hangzott. „Repatriál a sógorod – magyarázta Géza. – Gyerekestül hazaköltözik, hogy te is értsd. Ismét a mienk lesz, itt fog élni.” „Frászt – mondta Csini derülten –, akkor ki küldi Kerimának a pénzt. Ha innen belülről ad, nem ér annyit. És hol nyaralunk, és hol szállunk meg? És ki intézi a gyógyszereket?” „Jaj ez a Csini – csóválta a fejét Géza –, rettenetes, milyen hiszékeny ez a Csini. Hogy lehet mindig beugrani? Persze te is megkomolyodhattál volna – fordult a vendéghez –, mit marháskodol?” „Én – kiáltotta –, megőrültetek? Hát nem értitek, hogy haza akarok jönni?”

Csend lett, csak a tücskök zenéltek, s valami közeli üdülő. Kerima leeresztette a nyársát, rámeredt a parázs fölött. Edit meg a homlokát tapogatta, mintha hirtelen rosszullét fogta volna el. „Na, eriggy a fenébe a hülyéskedéseddel – mondta most már rosszkedvűen Gábor –, elég volt a viccből, igazán nem tudom, mi ütött beléd. A lelkünket kitesszük, hogy jól érezd magad, s te ilyen durva tréfákkal jössz, isten tudja, miért. Ne dúld fel itt a kedélyeket, van nekünk bajunk úgyis éppen elég, nélküled is.” A vendég Gézára nézett, aki sértődötten viszonozta a pillantását. „Hagyd ezt, kérlek – mondta –, hidd el, még mókázásnak sem ízléses. A senkiföldjén határőr, géppuskával, a határon meg Rákóczi-induló, lemezről. Örülj, hogy kinn vagy innen. Az hiszed, Pestről csak úgy ki lehet sétálni, mikor merre parancsolsz, egy évre hamburgi részlegünkhöz, kettőre Stockholmba? És egyáltalán, mi vagy te? Szobrász, festő, közéleti személyiség, színész, akit csinnadrattával fogadnak? Vegyész vagy, amilyen itthon tizenkettő van egy tucatban, még jobb is nálad, jó, ha megélsz, és ami pénzt hazahoznál, rámegy a lakásodra. Azt se tudom, kellesz-e itthon, és nem néznek-e majd diverzánsnak.” „Jó is volna – sóhajtott Edit –, ha még te se volnál odakinn, s nem tudnánk, hogy van egy pont, ahol mindnyájan elengedhetjük magunkat. Nem szeretem, ha gúnyt űzöl ilyen komoly dolgokból.”

A perc megállt, megkereste önmaga megfelelőjét a múltban. „Nahát – mondta Csini, és beleharapott egy barackba –, hogy ti mit nem tudtok összefecsegni! Már megijedtem. Ez olyan gyalázatos egy család, a tiétek, másoknak öt-hat rokona is kinn él, nekünk meg csak te egyedül.”

Kerima dobott a tűzre, amely hirtelen nagyot lobbant, az arcok olyanok lettek, mint a réz, és olyanok is, mint a gyertya. „Na, daloljunk – javasolta Gábor –, taníts valami olasz dalt, ha kimegyünk, meglepem vele Annát.”

 

Mikor felszállt a gépre, míg ügyetlenül a lépcsőkorlátba kapaszkodott matyóbabákkal és ajándékcsomagokkal agyonszatyrozott jobbjával, egy pillanatra még látta őket. Megint ott álltak, egy síkban, mint az ikon képei, Géza, Gábor, Csini, Kerima, Edit és Miska, Csini karján a szemüvegtörő kisfiú. Fiumicinóban nemcsak Anna várt rá a gyerekekkel, hanem először, mióta a családjukba került, apósa és anyósa is, mintha egyikük se lett volna bizonyos benne, visszatér-e, s ha igen, milyen szándékkal és hírrel, és nem akarták volna ebben a válságban egyedül hagyni Annát. Az asszony ült a volánhoz, azzal érvelt, ő bizonyára fáradt, nem tiltakozott, valóban fáradt volt. Hátradőlt, elengedte magát, hallgatta, hogy csivognak a kislányai. Nagyobb szánalommal meredt Anna tarkójára, mint amivel Tóth Miskát figyelte, megpróbálta kitalálni, kibírja-e Anna ezt a terhelést is, hogy nem elhagyták vagy nem elszakították innen, hanem visszatértek hozzá, örökre. Pápa tanár úr ezúttal Ostia Anticában fogadta őket, egy romív tetején ült, és lógázta a lábát. Igazán különös volt, hogy ezt teszi, mert ötvenhatban ott feküdt három kisfiú mellett a Rákóczi téren, és Charon meg lehetett elégedve vele, mert a szatyrából kikandikáló káposztafej körül annyi aprópénz volt szétszóródva, hogy elég lehetett az egész Rákóczi térnek obulusnak.

Ház ajtó nélkül

A férfi mindjárt az első helyen megmaradt volna, valami olyan okból, amit szégyellt megemlíteni: a kontyos, nevető szemű, izmos asszony, aki körülvezette őket a lakásban, s azt mondta, mielőtt mást raknának be hozzá, maga akarja eldönteni, ki éljen mellette, hát meghirdette a harmadik szobáját, egy, még gyerekkorában elvesztett rokonára emlékeztette, ki úgy maradt meg az emlékei közt, hogy ha őt meglátta, mindig adott neki valami ajándékot, vagy ölébe ültette, szorosan magához ölelte, úgy becézte, s mert félénk kisfiú volt, a közelségében mindig rendkívüli megnyugvást érzett. A lakbér reális volt, a hely fekvése is megfelelő, s bár úgy beszélték meg, nem adnak határozott választ, míg nincs összehasonlítási alapjuk, mégis azt érezte, míg lefelé baktattak az ápolt lépcsőházban, nem érdemes tovább keresgélni, itt kiköthetnek. Mikor azt mondta, forduljanak vissza, kössék le ezt az albérletet azonnal, Márta azzal a félmosollyal rázta a fejét, amellyel olyankor nézett rá, ha nem tudta követni villámgyors kapcsolásait, s ami mindig zavarba hozta egy kicsit. „Te nem vagy normális – mondta az asszony. – Hisz ez egészséges, ezer évig fog élni.”

Rábámult, elképedt. Fél év múlva itt a gyerekük, a lehető legsürgősebben el kell helyezkedniük végleges, vagy legalábbis majdnem végleges lakásban, míg a terhesség nem látszik meg az asszonyon, s már az is idegesítő gondolat, hogy eleve hazugsággal fognak beköltözni valahová, ahol a gyereksírás nyilván nem lesz kívánatos. Ez a kövér, izmos asszony olyannak látszott, mint aki talán nem is haragszik majd rájuk a gyerek miatt, és nyilván okosabb együtt élni, közös mellékhelyiségeket használni olyan valakivel, aki kicsattan az egészségtől. „Ennek nincs ránk szüksége – magyarázta Márta –, ez megvan nélkülünk. Nekem olyan főbérlő kell, aki nem ennyire ép. Egy kis rozoga vénségről álmodom, aki nem él már soká, és nekünk hagyja a lakást.” „Jézus!” – tört ki belőle. „Jézus!” – mondta utána az asszony, olyan hangon, ami nem az eget idézte, szelíd imákat. „Mit akarsz a Jézustól? Az egér a te bajod, nem a Jézus. Megint az egér.”

 

(Mikor összeházasodtak, és elmentek két hétre egy hegyi faluba, hogy végre zavartalanul kettesben lehessenek, a parasztház szobájában egér volt. Az asszony undorodott tőle, öleléseiket megzavarta az osonása. Ő nem félt tőle, ezt is gyerekkori emlék okozhatta, amely valahol mélyen rögzült a tudatában, otthon, a sublóton látott egyszer egeret, a hátulsó lábain ült, és mint valami mókus, orrát dörzsölgette csepp karmaival. „Hagyd – kérte az asszonyt –, ne figyelj rá, hagyd!” Márta pongyolát kapott, felverte a háziakat, egérfogót követelt. Addig ő nem tudta adni magát azon az éjszakán, mihelyt az egérfogót felállították, a férfi nem érzett izgalmat vagy vágyat többé. Az apró neszekre figyelt, azokat leste, nem tudta elengedni magát. Márta nem is leplezte, milyen csalódott, mikor némán befordult, és eloltotta a villanyt. Majdnem aludt már ő is, mikor hirtelen éber lett megint, s bár nem hallott voltaképpen semmit, érezte, hogy az a valami megtörtént. Kilépett az ágyból, a sarokba lopakodott mezítláb, vitte a zseblámpáját. Ott volt az egér a fogóban, amelybe csak lefelé, egy szűk kis kráteren vitt út, onnan vissza már nem, ott küszködött a zseblámpa fényében, két deka nyomorúság és halálfélelem. Az udvaron nyitotta ki a fogót, nem is látta, merre iszkolt ki belőle az egér. Mire visszatért, a lámpa égett, Márta ült az ágyban, cigarettázott – ő megtorpant a küszöbön zavartan, rajtakapottan. „Te marha – mondta Márta és letette a cigarettáját –, azt hiszem, azért szeretlek ennyire, mert ilyen világméretű marha vagy.” A megkönnyebbülés, hogy az állat szabad, hogy nem kell az éjszakát egy halottal vagy egy halálraítélt fogollyal töltenie, az öröm, hogy Márta nevet, nem haragszik, nem is csúfolja ki, különös tűzzel hevítette az ölelésüket.)

 

Álltak az utcán, nézték egymást, hallgattak. „Ne bámulj így rám!” – mondta valamivel csendesebben az asszony. Olyankor szólt ezen a hangon hozzá, ha rá akarta venni valamire, ne cirkuszoljon, mit számít az a keserű korty, az a kis szúrás, mégiscsak rémes, hogy egy férfi így rettegjen egy rossz ízű orvosságtól, egy injekciótól. „Mit bámulsz? Egyszer mindenkinek meg kell halnia, neked is, nekem is. Tudsz lakást szerezni? Nem tudsz. Annyira se vittük, mint egy vacak madár, egy vakondok vagy a kedvelt egered. Hol neveljem fel a kölykömet? Te tíz évig is eljársz a Tanácshoz, és csak búsan nézed, ha elküldenek. Ha már ezt a megoldást választottuk, úgy menjünk bele, hogy mindenkinek hasznára legyen. Nekünk is, az öregnek is, aki beteges, és már kevés van neki hátra, mert én aztán tudok ápolni, tudhatod, és ápolom is tisztességesen. Ha egyszer nem lesz már, kiigényeljük az egész lakását, akkorra már itt lesz a gyerek, nyilván sikerül. Légy szíves, ne nézz úgy rám, mintha bántani akarnám, akárki is lesz. Mi van abban, ha a jövőre gondolok? Valakinek kell a jövőre gondolnia.”

Megint csak sokféleségét érezte, mint annyiszor, mióta csak ismerte. Mártának megvolt az a képessége, hogy egy másodperc alatt felkeltse benne a kétséget saját józan esze, akár saját etikája iránt, de ez csak az egyik Márta volt, a praktikus. Volt egy másik is, a bajtárs. Ez a Márta megint csak a gyerekkort idézte, egy arc nélküli felnőttet, aki ott áll a vártán, mindig segítésre készen, és egy pillanat alatt szépen kibontja az összekuszálódott, reménytelen szálakat. Ez a Márta olyan is volt, mint egy nagy koronájú fa, ha támasz kellett, nekivetette a hátát az ember, máskor meg egyszerűen elterült előtte, hagyta, hadd hűsítse a lombja, táplálják gyümölcsei. Bármilyen brutálisan fogalmazta is, volt abban, amit Márta mondott, valami tagadhatatlanul megoldást ígérő: ha egy makkegészséges lakásába költöznek, ott öregedhetnek meg mellette maguk is. Ha viszont egy beteges vénség lesz a lakótársuk, a természet, ha tragikusan is, de megoldja a kérdést; akár ott vannak, akár nem, az öregnek mennie kell, kiürülnek a helyiségek. Persze azért…

Lépegettek tovább. Márta a címlistát nézte, tűnődött, melyik lakást hogy lehetne a legegyszerűbben megközelíteni. A férfi gondolata megint elkalandozott. Most azon töprengett, mi lenne, ha a gyerekük nem jönne a világra, vagy ha egy idő múlva, már maga is felnőve, eltűnnék előlük, otthagyná őket örökre, eltelnék negyven év, nekik megvolna a szép lakásuk, aztán egyszer csak nem bírnák már se fenntartani, se ellátni, s akkor megjelennék egy fiatal pár, jól megnézné őket, és latolgatná, érdemes-e társulni velük, elég hamar kipusztulnak-e a lakásból. „Egér” – mondta Márta figyelmeztetően. Rá se nézett, de megérezte, mit gondol. Később, ha emlékezni mert Nóra halálára, mindig szégyellős büszkeséggel emlegette, hogy, ami alig-alig esett meg köztük, ellentmondott, s kijelentette, ő nem keres tovább. Neki megfelel az imént látott asszony, ha Mártának nem, keressen tovább egyedül. Az asszony nem bánta, örült. Jókedvűen utána integetett a férjének, mikor az autóbuszra szállt, hogy hazamenjen nélküle az elviselhetetlen otthonba, ahol Márta szülei, öccsei és húgai éltek velük együtt, s ahol minden reggel olyan meglepetéssel és pimaszul méregették a rokonai, mintha nem tudnák megfejteni, hogy is került ide ez az alak, méghozzá köntösben, pizsamában.

 

Márta ideális lakást talált, és ideális háziasszonyt.

Mikor a férfi felment bemutatkozni, valósággal megriadt tőle, az özvegy, aki nem sokkal előbb temette el a férjét, s akinek minduntalan könnybe lábadt a szeme, míg panaszolta, milyen elviselhetetlen a némaság, az üres lakás, elképesztően, irreálisan öregnek látszott, olyan vénnek, mintha több volna már százévesnél is. Húsa nem volt, csak csontja, a szobában is bottal járt, félve csúsztatta talpát a szőnyegen. Hogy becsengettek hozzá, éppen a lázát mérte, de szemüveggel se tudta leolvasni, mit mutat a hőmérő, a férfi nézte meg helyette, nem volt még harmincöt sem. Úgy szánta, hogy alig tudott hozzá szólni, olyan gyöngének látszott, aki talán már a tavaszt sem éri meg. „Jó leszek hozzá” – határozta el, és komolyan így gondolta. Legközelebb már az ügyvéddel együtt keresték fel, maga az öregasszony kívánta ezt, azt mondta, nemigen jár ki. Meggyógyult ugyan a combnyaktörésből, de elvesztette a mozgási biztonságát. Korrekt szerződést kötöttek, rögzítették, hogy oszlanak meg a helyiségek, a lakás fenntartási költségei, az öregasszony kötelezte magát, hogy ha csak valami olyan okot nem adnak rá, ami a hatóság előtt is indokolttá teszi, nem bontja fel a megállapodást, nem mond fel nekik. Ők is kötelezték magukat, hogy alkalmazkodnak azokhoz a kívánságokhoz, amelyeket a főbérlő csak köznyelven tudott megfogalmazni, hát végül is az ügyvéd rögzített jogászi szókincsű pontokba. Az öregasszony pontjai közt nem szerepelt, hogy lakói csak gyermektelenek lehetnek. Márta átadta a pénzt, az öregasszony vaksin utána akarta számolni, de olyan merevek és ügyetlenek voltak az ujjai a csúztól, hogy még ebben is nekik kellett segíteniük. Azt mondta, síremléket akar csináltatni a pénzből, méltó síremléket az ő jó férjének, de mindjárt duplát is, hogy egyben a magáéra se legyen gond később, nincs őneki senkije. Az ügyvéd elment, az öregasszony megkérte Mártát, töltsön egy kis italt az áldomáshoz. Márta már otthonosan mozgott, poharakat és üveget hozott a kredencből, a férfi azt hitte, valami édes löttyöt kap, de tokajival kínálták, az öregasszony éppen csak megérintette a poharát, nem ivott. Úgy tudta, mintha megmondta volna neki, hogy a férjét itatta ezzel a borral az utolsó napokban, ilyet szoktak rendelni az elgyöngült betegnek az orvosok. Mikor hazafelé mentek, hogy közöljék otthon is, végül hát mégiscsak megszabadulnak egymástól, valósággal végigtáncolták a nem rövid utat. Most már nem kellett azt mondania Mártának: „Egér!” A férfi az élet végére jutott, alig élő, boldogtalan teremtést ismert meg, akinek nem volt mit keresnie már az egészségesek és dolgozni tudók között. Márta arcát szokatlanul lággyá, csillogóvá tette a boldogság, még ott, a körúton meg kellett csókolnia. Hunyt szemmel tűrte, mintha otthon volnának az ágyban. Most az a Márta volt, akit idáig csak egyszer látott még, a kiszámíthatatlan, akiről mindenki azt képzelte, dühöngeni fog, hogy teherbe esett, és esze ágában se lesz megszülni a gyereket, de aki egyszerűen kisétált a fülsiketítő lármából, amely bejelentése után támadt a konyhában, azt mondta, maga akar lenni, jó óra múlva került elő újra, visszament anyjához, aki változatlanul a tűzhely előtt darált a nyomorult életről és a piszok férfiakról, akiket mind ki kellene herélni. Egy csokor kókadt virágot nyomorgatott, azt mondta, jobban örülne kislánynak, mint egy fiúnak.

 

Az öregasszonnyal kevés dolguk akadt, közlésüket a gyerekről higgadtan fogadta, még mondott is valami olyasmit, hogy mindig szerette a kisgyerekeket. A saját rokonságukkal való együttéléshez mérten a főbérlő alig érzékelhető jelenléte üdülés volt, valósággal pihentető. Annyira el voltak telve az örömükkel, a tágas szobával, mely az otthoni zsúfoltsághoz képest nemcsak a függetlenséget, a szabadságot, de már-már a luxust is jelentette, hogy nem sokat hederítettek rá, az sem igen mutatkozott előttük. Egypárszor megkérte őket, hívjanak neki taxit, kísérjék le a lépcsőn, segítsék beszállni, mert megy a kőfaragóhoz vagy a temetőbe, de általában csak gubbasztott meg motozott a szobájában szótlanul. Márta vásárolt neki, érintkezésük nagyjából annyiban állt, hogy elszámoltak egymással, bevitték neki az újságját, amit csak járatott, de el sem olvasott, vagy nagy ritkán beengedtek hozzá egy látogatót. A férfi vidéken volt, vándorgyűlésen, mikor Nóra jelentkezett, a gyerek három héttel hamarabb jött, mint várták. Mire hazaérkezett, Márta már túl volt a szülésen. Annyira örültek annak, hogy itt a kislány, hogy csak később kezdtek el gondolkozni azon, amit Márta a viszontlátás pillanatában épp csak megemlített a férjének: végül is hogy került ki ő a kórházba, ki vitte ki? Az anyja? Dehogy az anyja, a főbérlő.

– Kicsoda?

Figyelmük a terhesség utolsó szakaszában kizárólag Mártára irányult, senki se foglalkozott az öregasszonnyal. A házaspár zavartan nézett egymásra, mert emlékeik és a tények nem egyeztek. A mi főbérlőnk alig él – ezt mondták az emlékek. Nem megy vásárolni, a járás is nehezére esik, bottal csoszog, azzal is alig. Sápadt, sovány, étvágytalan, sírós. Most taxiért megy, elkíséri Mártát, meglátogatja a szülészeten, befőttet visz neki, s mikor hazatér, a kislány örömére friss vacsorával várja őket. Mi történt ezzel az öregasszonnyal? Elkezdték figyelni.

Eltelt egy kis idő, mire világos lett a képlet. A főbérlő legyűrte magában a szomorúságot, s valahogy talpra állt. Mihelyt beletörődött a férje nélküli létformába, ismét elkezdte megtölteni a kamarát, amely majdnem üresen várta a beköltözőket, süteményt sütött, rendszeresen főzött magának, sőt igényt tartott a dajkálásra is. Meghízott, jobb kedvű lett, Nórát annyira szerette, hogy mindig a gyerekkel akart lenni, kérte, bízzák csak őrá, ő majd ellátja, vigyáz rá. Amint megépíttette a kettős síremléket, letéve immár utolsó gondját is, minden tévés napon megjelent az albérlőinél a képernyő előtt, egész közelről figyelte az adást, és időnként elragadtatva felnevetett. A kiürített spájzpolcok nagy részét visszakérte, nyáron szorgalmasan befőzött, s ha valaha azt képzelték, nincs neki már sok hátra, ahogy az idő múlt, ki kellett mondaniuk, hogy az öregasszonynak semmi baja az életkorával járó tüneteken kívül.

Igazán nyomasztó a feledékenysége volt. Olykor elfelejtkezett arról, hogy nem az övé az egész lakás, a fiataloknak kulcsra kellett zárniuk az ajtajukat, hogy legintimebb pillanataikban, akár éjszaka is, rájuk ne nyisson, mert a nap bármely szakaszában felbukkanhatott előttük, zavartan mosolyogva, s elnézést kérve, mikor felismerte őket. Ha egyszer elcsoszogott, semmi biztosíték nem volt arra, hogy egy félóra múlva nem jelentkezik újra, ugyanolyan szelíd csodálkozással. Magányigényük tekintetében alig voltak jobb helyzetben, mint a szülőknél, annyi volt a különbség, hogy otthon folyton ordított valaki, el viszont itt sem engedhették magukat, mert az öregasszony a kilincsen motozott vagy motozhatott bármikor, esetleg felkeltette őket éjszaka, hogy rosszat álmodott Nóráról, azonnal nézzék meg, nem nyelt-e le valamit, nem fuldoklik-e, vagy hívta a férfit, kísérje a szobájába, ahol valami titokzatos neszt hallott. Egyszer azzal lepte meg őket, hogy valami vándorárustól vett egy kulcsbetétet, amivel tömíteni lehetett a kulcslyukat, s így megakadályozni az esetleges betörő behatolását. Miután betette, nem tudta kivenni többé, és a hazatérő Mártának lakatost kellett hívnia, hogy bejuthasson a lakásba, ahol az éhes Nóra fülsiketítően sírt. Bár a gyereket igazán szerette, nem lehetett rábízni azt sem, mert váratlanul elbóbiskolt, nem ügyelt rá, ha ráunt, egyszerűen visszavitte a szülők üres szobájába, otthagyta őrizet nélkül, olykor olyan ételt adott neki, amit még nem lett volna szabad ennie, sőt egyszer a fülét is megégette, mert valami ősvilági kolmizóvassal felfodorította a fürtjeit. Márta akkor mutatta meg neki először azt az arcát, amelytől a férje félt, az öregasszony nádszálegyenesen hallgatta végig, hogy tiltja ki őt egyszer s mindenkorra a lakrészükből, hogy közli vele, nem szabad bejárnia televíziót nézni sem, a gyermekhez pedig tilos nyúlnia. Kibotorkált, arcán se megbántottság nem látszott, se harag, inkább valami meglepődést tükröztek a vonásai, s mintha nem is szóltak volna neki semmit, félóra múlva újra megjelent, hozott egy tál tejbegrízt a gyereknek. Márta akkor erélyesen kitessékelte, s kulcsra zárta az ajtajukat. Nem tudtak vacsorázni, mert az öregasszony vissza-visszatért, mint aki nem érti, mi bajuk van vele, először csendesen, aztán hevesen kopogott, kiáltozott a kulcsra zárt ajtón át, engedjék be, s mikor nem kapott választ, lebotorkált a házmesterhez, kérte, jöjjön fel álkulccsal, nézze meg, mi történt odabenn, szegény fiatalok vagy öngyilkosok lettek, vagy valaki behatolt hozzájuk kívülről és megölte őket – nem felelnek. A házmester ököllel verte a közös ajtót, a férfi nyitott ki neki, Márta benn maradt, ölében Nórával, és idegességében zokogni kezdett.

Felment a körzeti orvoshoz, aki csodálkozott a bejelentésén. Azt mondta, több mint tíz éve kezeli az öregasszonyt, némi tüdőtáguláson kívül nem találta semmi baját, s ha mutatja is a kezdődő hanyatlás jeleit, korántsem olyan mértékig, hogy bárkire bármilyen tekintetben veszedelmes volna. Egyébként neki is elmesélte, mennyire ragaszkodik hozzájuk, hogy szereti a gyereküket, s igazán örülhetnének, hogy egy idegen ennyire megkedvelte őket. Reménytelen beszélgetés volt, Márta nem tudta megértetni magát, s érezte, az orvos nem nekik drukkol, hanem a főbérlőnek. Hasztalan járt a kerületi lakáshivatalban is, ott a lakásügyi előadó nézett rá furcsán, aki azt közölte: jól ismeri az öregasszonyt, nemrégen járt itt náluk, csak még nem készítették el a végzést. Ő nem különösebben érzelgős, de alig tudta meghatottság nélkül végighallgatni azt a vénséget, aki azért jött, hogy felajánlja és önként átírassa kis személyzeti szobáját a fiatalokra, ahol eddig a feleslegessé vált bútorait tárolta. Azt mondta, az albérlőknek kisbabájuk van, több hely illeti meg őket. Márta ismét sírt az utcán, hazatérve az öregasszonyt a hallban találta, mosolygott rá, s kérte, hadd vihesse át Nórát. Az asszony odamondott neki egy ocsmány szót, a főbérlő figyelmesen nézett rá, mintha valami teljesen mást hallott volna, s váratlanul magasra emelte a jobbját. Márta látta, egy korallszarvacska lóg a kisujján, szemmel verés ellen védő amulett. „Akasszuk a nyakába!” – ragyogta a főbérlő. Márta berohant a szobájába, ott fuldokolt, el se bírta mondani a férjének, mi történt, az nem értette, mi baja megint. Az öregasszony Márta után osont, a férfi felállt, mikor meglátta, hogy belép. Nem ismerte a babonákat, csak bámulta az ujját, amire a főbérlő hamiskásan nevetve hirtelen ráakasztott egy érthetetlen tárgyat, és eltipegett, vissza a maga lakásába, ő meg ott maradt a szoba közepén, és nézte a síró Márta mellett, mint fityeg az ujján valami piros.

 

Nóra szerette az öregasszonyt, ez még feszültebbé tette a helyzetet.

Szobája, ahová csecsemőkorában annyiszor bevitte, ahová mihelyt totyogni tudott, maga kéredzkedett be, az izgalmak háza volt titokzatos rendeltetésű tárgyaival. Az öregasszony gyakran beszélt magában, más társaság híján a gyermekkel közölte emlékeit és gondolatait. Szavainak semmi értelme nem volt, ám otthona, személye, különös ajándékai és rejtelmes szövegei maguk voltak a tömény mesevilág. Mikor Márta észrevette, hogy a kislány valóban ragaszkodik a főbérlőhöz, megtiltotta, hogy érintkezzék vele. A gyermek csak ránézett, mikor a tilalmat meghallotta, ugyanolyan szeme volt, mint az anyjának: derű volt a tekintetében és ellenállás. Nóra ötéves lett abban az évben, s bár anyja, aki épp rá való tekintettel otthagyta kötött foglalkozását, otthoni munkát vállalt, s teljesen az ő nevelésének élt, befolyásolhatatlan, kész karakter, akárcsak maga Márta. Ordított, mikor az anyja verni kezdte, nem sírt, csak ordított, sőt visszasalapált. A jelenetnek csak egy tanúja akadt, s ez nem az apja volt. A férfi rég azt játszotta már, halaszthatatlan tennivalói szinte estig a munkahelyén tartják, Márta tematikája, amely szinte kizárólagosan az otthon és a pusztíthatatlan főbérlő körül forgott, végleg szétmarta már, mint a sav, a sokféle képet, és nem hagyott meg, csak egyetlenegyet, de ez nem azé a lányé volt, akit valaha szeretett, hanem egy monomániásé, akiről azt képzelte, akkor is mindig csak a vénasszonyról beszélne, ha valami véletlen hozzásegítené, hogy övék legyen végre egészen a lakás. Most se volt otthon, a nő, akivel járni kezdett, szívesen nevető fiatal lány volt, úgy eltelve a saját élete örömével, s annyira híjával egy bizalmas barátnak a sok ellenséges nő között, akik mindegyikétől elszeretett már valakit ártatlanul és viháncoló bűntudatnélküliséggel, ahogy a kölyökkutya rág, hogy idáig még azt se vette észre: ez a férfi komolyan szerelmes belé.

A főbérlő hallotta meg a gyerek ordítását. Elkezdte a számára mindig zárt ajtót döngetni, s bekiabált, ha nem hagyja békén a gyereket, rendőrért küldi a házmestert, ne gyilkolja azt a kislányt. Márta akkor kirohant, és megütötte az öregasszonyt, felzokogva a tehetetlen haragtól, hogy ilyen helyzetbe kényszerül, s egyszerre gyűlölte a főbérlőt, a férjét, az életét, Nórát, aki csak bosszantja, alig szerez örömet. Ha a főbérlő lemegy akárcsak a házmesterhez, ha elmondja, Nórát akarta megvédeni, ő meg ráütött, nincs isten, aki megmentse a kellemetlenségtől. „Dögölnél meg – kívánta hevesebben, mint bármikor az ölelést –, bár megdöglenél!” Az öregasszony megtapogatta a vállát, ahol az ütés érte, nem szólt semmit, bement a szobájába. Mikor a férfi este hazatért, elcsodálkozott, milyen szokatlanul csendes a ház: Márta sunyi volt, a főbérlő néma, Nóra sajátságosan megvető. Nórától tudta meg végül is, mi történt, nem kockáztatott meg újabb jelenetet, nem tett szemrehányást Mártának, egyedül szégyenkezett be az öregasszonyhoz bocsánatot kérni. Az alig engedte be, most már ő is gyakran kulcsra zárta az ajtaját. Mikor mégis kinyitott neki, indulattalan arccal hallgatta végig, mintha nem is értené, mit beszél. A férfi már régen csodálkozott, miért nem jelenti valahol, hogyan él velük, pontosabban Mártával, most végre rájött. A főbérlő nem mondta, hogy nem haragszik, nem mondta, hogy minden rendben, felejtsék el, ami történt, a főbérlő ennyit mondott: „Szeretem Nórát.” Ahogy az öregasszonyt sem védte meg soha, ha Márta átkozni kezdte, most a főbérlőt se kérte meg, próbálja megérteni a feleségét, aki születése óta mindig másokkal közösködik egy lakásban. Kevésbé rossz lelkiismerettel tette, mint amikor Mártát nem akarta ingerelni. A parasztházra gondolt, elmenne-e vele oda a lány, s ha igen, mit csinálna, mikor rákezdi az egér. Bizonyosan morzsát szórna vagy fütyülne neki, úgyis mindig fütyül az.

A macskát hozó vénembert Márta engedte be, mert a nekik szóló csengőjellel jelentkezett. Az öregasszony újabban a konyha helyett a szobájában kotyvasztott magának rezsón, és a házmesternével vásároltatott, viszont egyre többen jártak hozzá, fantasztikus külsejű öregek. Honnan bukkantak elő, méghozzá ilyen tömegesen, nem lehetett tudni, mintha valami különös közeg tárta volna ki előttük a kapuját, csak jöttek-jöttek. Az asszony ennek az aggastyánnak is kinyitott már, s nemegyszer kijelentette, ha megint kibolondítja, becsapja az orra előtt az ajtót. Most meg akarta tenni, de a vén váratlan gyorsasággal benn termett. Stanicli volt a kezében, a stanicliból egy macska nézett ki, egy fekete-fehér foltos kölyökmacska. Márta kilesett, mikor a férfi távozott, viszi-e az állatot, nem vitte. Férjét elfúló izgalommal várta: az öregasszonyhoz macskát hoztak, azt ő nem tűri, menjen a kerületi orvoshoz, jelentse, a macska ragályt terjeszt, a macska undorító. Nem tudta rábeszélni, a férfi azt dünnyögte, ilyesmire nincs törvény, különben is csak várja meg, jelent-e valami változást az életükben a macska jelenléte. Nem érdekelte sem a főbérlő, sem az állat, se Márta, csak a lány. A macska maradt, s rossz sora volt, ha véletlenül a hallba vagy a konyhába surrant, Márta seprűvel húzott rá, de emiatt megint csak Nórával gyűlt meg a baja, aki számára a főbérlő helyett már meg a macska lett mindannak a szimbóluma, ami izgalmas, tiltott, vonzó. Márta, aki már időtlen idők óta nem állt szóba az öregasszonnyal, most elfogta, mikor az vécére ment, felszólította, távolítsa el az állatot, mielőtt további intézkedéseket tenne. Az öregasszony nem is válaszolt. Mostanában megint rosszabbul járt, ügyetlenebbül.

 

Az asszony hazament az öccseihez, megkérdezte, mivel pusztíthatná el a főbérlő macskáját.

Kérdését izgalom követte, mindenki rettegett attól, hogy valamikor is visszatérjenek, pedig minden erőszakos cselekedet ennek a veszélyét rejtette magában. A családtagok egyszerre kezdték el magasztalni Mártának az ismeretlen öregasszonyt, közölték, a macska kedves, ártalmatlan jószág, éppen öccsei nyilatkoztak így, akik nem egy környékbeli állatot eltettek láb alól. A férfi is vele volt, aki mióta mást szeretett, időnként tüntetően családiasan viselkedett, de nem vett részt a vitában, unta. Ha szülei közül bármelyik ráfigyel Nórára, mint ahogy újabban egyik se tette, mert apja a lánnyal volt elfoglalva, és Márta a főbérlővel, láthatta volna, hogy míg ott ült előttük a szőnyegen, és kockával játszott, megrémült, mert megértette, amiről szó volt, pedig éppen rá való tekintettel elég áttétesen fogalmazták. Nóra se halottat, se dögöt nem látott még életében, de a gyermekek titokzatos felfogókészségével megérezte, hogy veszedelem fenyegeti a tarka macskát, akit mindenkinél jobban szeretett. Anyja méreg helyett iskolás, kegyes tanácsokat kapott, kioktatták az együttélés szabályairól, erre felcsattant, családja ingerült lett, szidni kezdte, megint összecsatáztak. A férfi nem bírta sokáig, hazudott valamit, hogy kiszabadulhasson a hangzavarból. Márta és a gyerek nélküle mentek haza, az asszony Nórának panaszkodott keserű sorsára, a gyermek részvétlenül hallgatta, mert a macskát szánta, nem az anyját.

 

Másnap a főbérlőnél ismét vendég járt, aki maga engedte ki magát, de rosszul csapta be az ajtót, az nyitva maradt utána. A macska kiszökött a lakásból, lefutott a földszintre, elrejtőzött a kukák mögé. Az öregasszony réges-rég nem volt benn már náluk, Márta csak elképedt, mikor egyszer csak ott állt előtte, s megkérdezte, hová tüntették el szegény ártatlan macskáját. Az asszonynak rég nem volt ilyen vidám napja, a fejét rázta, kezével mutatta, nála nincs, rákiáltott Nórára, aki már futni akart, hogy segítsen megkeresni az állatot, maradjon a fenekén. Az öregasszony bejárt minden helyiséget, kinézett a lépcsőházba is, hívta az állatot, az nem jelentkezett, Márta boldogan figyelte, hogy istenkedik neki, hiába. Egyszer csak csoszogást hallott, ajtócsapódást: kinézett. Az öregasszony lefelé botorkált a lépcsőházban, s bár mániája volt, hogy mindig bugyolálta magát, ezúttal sál és kendő nélkül. Sokára jött vissza, de megtalálta a macskát, magához szorította, úgy hozta be. Másnap csak a köhögése hallatszott ki az előszobába, aztán az orvos csöngetett, tőle tudták meg, az öregasszony lázas, összefázott.

A férfi ásítozott, úgy hallgatta aznap vacsora után Márta beszámolóját. Nézte az újságot, amelyben diplomaták meg repülőgépek elrablásáról volt szó, meg arról, hányan haltak meg különböző harctereken, de a hírek éppúgy nem érdekelték, mint az öregasszony macskája. A lány megígérte, kirándul vele egyszer, azon tűnődött, hová menjenek egy vasárnapon, s mit mondjon Mártának, miért lesz tőlük távol egy egész hosszú ünnepnapon. Azzal nyugtatta magát, az asszonyt úgysem érdekli más, csak az, ami a lakással és a főbérlővel kapcsolatos. Most is azt magyarázta, közelebb vannak a megoldáshoz, mint képzelné. Nem megmérgezni kell azt a macskát, hanem magukhoz édesgetni, hogy bármikor megfoghassák, aztán – lehetőleg rossz időben – le kell szaladni vele a kapuhoz, és kihajítani az utcára. Nóra csak játsszék vele kedvére, legalább mindig előjön a hangjára. Az öregasszony most nyilván felgyógyul a meghűlésből, de sok hasonló terhelést nem fog már bírni a szervezete, amilyen eszelős és amennyire szereti azt a dögöt, bizonyos, hogy mindig utána megy majd, s végre csak megszabadulnak már tőle, vagy úgy összefázik, hogy abból ki nem lábol, vagy amilyen ügyetlen, míg kinn ténfereg, elüti valami. A férfi oldalra pillantott, alszik-e a lánya. Nóra aludt. Márta tovább magyarázott, milyen szép békében fognak élni, milyen nagyszerűen, ha egyszer sikerül eltüntetni innen az öregasszonyt. A férfi azt gondolta, soha, és elbámult rajta, hogy már nem is fáj kimondania magában, hogy soha, sehol és semmiképpen ezzel az asszonnyal. Tudta, a lány nem menne hozzá, ha kérné, nem elég fiatal ő, nem is keres annyit, amennyi ennek a lánynak az igénye, nyilván Mártával él majd ezentúl is, de békében és nagyszerűen, ahogy ígéri? Azt felelte, nyilván tréfál, mikor ilyeneket beszél, gondolja csak meg, mit mondott, és ha mégse tréfálna, akkor igazán riasztó a fantáziája, legyenek normálisabb ötletei. Az asszony Nóra jobbik mackóján öltögetett, a férfi elnézte lehajtott fejét, s eltűnődött, mennyire másnak képzelt akár egy őrültet, akár egy gyilkost.

 

Azon a délutánon azt hitte, sose jut el a lányhoz. A köd úgy déltájt kezdett el szitálni, munkaidő leteltére aláereszkedett, és mindenestül benyelte a várost. Nem fehér köd volt, lágy és vattaszerű, súlyos piszkossárga, majdnem tömör és síkos, mint a mustár. A lány hazudott valamit ebédtájt, hazakéredzkedett, mikor elbúcsúzott tőle, még egyszer elmagyarázta, hol találja azt a csepp budai utcát, amely olyan kurta, hogy nem is érteni, miért tartják egyáltalán számon. Istenkísértés volt járműre szállni, bár a villamosok, az autóbuszok teljes fényt árasztva úsztak az úttesten. Az utolsó útszakaszt gyalog és úgy tette meg a lány otthonáig, ahogy álmában tapogatózik az ember, volt abban valami valószínűtlen, hogy úgy lép, hogy nem tudja, hová, és úgy ütközik neki valakinek vagy valaminek, hogy az ütközés pillanatáig nem is észleli. Nyirkos volt a homloka, mikor becsengetett a lányhoz. Mártát még a munkahelyéről felhívta, jelezte, aznap a szokottnál is későbben keveredik haza, Márta víg volt, szokatlanul harsány, biztatta, maradjon el csak nyugodtan, és okosan közlekedjék, inkább jöjjön akármilyen soká, csak ne kockáztasson semmit, elképesztő idő van. Nem sietett haza, a lány rumos kávéval kínálta. Azt hitte, magyarázkodnia kell neki, vagy legalábbis eleinte úgy tesznek mindketten, mintha nem tudnák, mi következik, aztán mikor a lány még ott, az asztalnál, a teljes lámpafényben szeretettel rámosolygott és vetkőzni kezdett, jött rá szégyenkezve, hogy hiába csak harmincöt éves és voltaképpen nem számítható egészen vénnek, ez a lány a tizennyolc évével annyira más generáció, hogy akár a lánya is lehetne, mint Nóra.

 

Otthon Márta húst vert a konyhában, és énekelt. Nem volt hangja, utálta is a zenét, az izgalom bírta dalra, meg-megbicsaklott a hangja, elfúlt. A konyhaablakon át nem látszott semmi, az utcai lámpák sem, akár a tenger fenekére süllyedt volna a ház. Nóra a szobájukban volt, beszaladt hozzá, a gyermek rajzolt kis asztala mellett. Az asszony kezében tányér volt, rajta egy darab nyers hús. Letette a rajz mellé. Az ajtót az imént nyitva hagyta egy tenyérnyire, s bár a gyerek ábráit nézegette, kifigyelt.

– Fázom – mondta Nóra. – Csukd be az ajtót.

Rázta a fejét, hogy nem. Elővette a gyerek kardigánját, ráadta, azt suttogta, legyen csendben.

– Mért legyek csendben? – kérdezte Nóra. – Nem hall senki.

– Tudni akarom, a néni mikor megy vécére. Nem volt kinn egész délután. Ne fecsegj örökké!

A gyermek rá nézett gyanakodva. Ez a nézés is megmaradt emlékei között arról a délutánról, akár a köd, akár a dal.

– Rajzolj szépen tovább!

Nóra léggömböt rajzolt, de nem teljes figyelemmel, mert most már kifelé hallgatózott ő is. Jobb füle volt, mint az anyjának, előbb hallotta meg, mint Márta, mikor moccan az ajtó. Márta várt egy kicsit, aztán levette a húst a tányérról, és odanyújtotta a gyereknek.

– Maradt egy kis hús, meg kellene etetni a cicát. Hívd ki szépen, míg a néni benn van a vécén.

Nóra azt mondta: nem. Mostanában gyakran megtagadta az engedelmességet, s ilyenkor nem volt mit kezdeni vele, nemje éppoly fellebbezhetetlen volt, mint az anyjáé. „Átok ez a gyerek – gondolta az asszony –, istenem, milyen átok! Mindent magamnak kell csinálnom örökké. Nem segít soha senki.”

Kiosont a hallba, benyitott az öregasszony szobájába. A macska eleinte habozott, mert sokszor megverte kölyökkorában, de aztán mégis követte, mikor csalni kezdte a hússzag. Felkapta, kiszaladt vele a lakásból. Míg futott lefelé a lépcsőn, nem találkozott senkivel, kinn az utcán már jártak körötte, neki is ütődött valakinek, de a ködtől nem látott senkit, és ő maga se látszott. Elment a harmadik házig, megkereste súlyos kilincsét, bedobta a macskát az előtérbe, s rácsukta a nagy vasajtót. Mikor visszatért, Nórát ott találta a hallban. A gyermek némán várt, és nézte őt.

– Befelé – mondta neki, s az izgalomtól elrekedt a hangja. – Menj be azonnal, és játssz. Tessék rajzolni. Én kisütöm a húst. Menj szépen.

Futott a konyhába, meg se várta, eltűnik-e a gyermek, mert a vécében meghúzták az öblítőt, és nem akart találkozni a főbérlővel. Kisütötte az első adagot. A második három szeletet dobta a serpenyőbe, mikor meghallotta, hogy az öregasszony hívja a macskát. Megint énekelni kezdett, önfeledten és hamisan. Kinn nyílt és csukódott az előszobaajtó, a zsír felcsapott, mert nem beletette, beleejtette a soron következő három szeletet. Indul! Ki van zárva, hogy idegen házban keresse a macskáját, ilyesmi nem is jut majd eszébe. Az utcán fogja hívogatni, esetleg az úttesten. Kisütötte az utolsó adagot, aztán meghámozta a főtt krumplit, soha életében nem vágott még krumplit ilyen figyelmesen és szabályosan karikára.

Valaki megint motozott odakint, nyilván Nóra. Kiáltott neki, jöjjön be a konyhába, a gyermek szerette a héjában főtt krumplit, sót tett rá, úgy marta ki. Persze hiába hívta, tudhatta volna előre, hogy nem jön. Mindegy, a perc bírhatatlan volt egyedül, túl feszült, túl éles. Van már egy negyedórája is, hogy hallotta az ajtót csukódni, hogy a vénasszony lement.

Jó, kiviszi a krumplit. Kilépett, kezében a tányér, de ott maradt a konyhaküszöbön. A főbérlő akkor jött ki a szobájából, s indult a folyosóajtó felé. Kabát volt rajta, torkán-fején gyapjúsál. Csak nézte. Hogy csinálta ezt, hogy nem hallotta visszatérni, csak kimenni?

Még véletlenül se szóltak egymáshoz időtlen idők óta. Most mégis kitört belőle a kérdés, mit akar itt, mit csinál?

– Megyek le – mondta az öregasszony indulat nélkül. – Megint nincs meg a macskám. Megint kiengedték.

– Hogyhogy megy? – nem tudta, hogy a feszültségtől eltorzult a hangja –, hogyhogy megy, mikor már lement egyszer?

– Én? – kérdezte a főbérlő. – Én? Én idáig öltözködtem. Nem akarok még egyszer megfázni, az orvos megmondta, vigyázzak. Vén vagyok már.

Elrohant mellette, át a hallon, bár tudta, nem talál odabenn senkit. A szoba valóban üres volt, olyan üres, mintha sose lakott volna benne senki. Nóra kis asztalán házat mutatott az utolsó rajz, de a háznak nem volt sem ablaka, sem ajtaja.