Sztélé

Szerettelek én téged, Ágnes?

De nehezet kérdezek magamtól, még jó, hogy mint annyi mindenre, erre a kérdésre is ott a válasz a verseskötetedben: a szeretet bonyolult. Ha azt nyomozná valaki, barátnők voltunk-e, habozás nélkül ráfelelném: nem. Profi írók voltunk mind a ketten, bármit, ami a szakmában a férfiaktól megkülönböztetett volna bennünket, úgy hajítottuk el, mint a labdát, amelyet tévesen irányítottak, emlékeink redőzetében kedves, szelíd, unalmas, madárkákról, holdsugaras patakpartról, gyermekmosolyokról daloló, önmaguk alkotni is tudó képességétől szédülten bolyongó távoli elődök kísértetcsapata zörgette kecses és bizonytalan csontjait. Ismertünk mi olyan kapcsolatot: barátnő, neked Panna volt a társad, nekem Agancsos, a nélkülözhetetlen, ezerszer áldott civilek. De mi csak barátok lehettünk, Ágnes, a mi boltjainkban nem magunk verte csipke fehérlett a kirakatban, nem forgalmaztunk mi semmi női dolgot, boltjaink cégérén sem fecskék szálltak ibolyás rét felett, a te cégéreden valami iszonyú madár guggolt felbírhatatlan köveken, az enyémen meg Trója égett és Aeneas menekült. Amit irántad éreztem, az visszhangosabb volt annál a tektonikus mozgásokat kísérő zengésnél, amire egy női barátság képes, tartalmasabb volt, súlyosabb, tömörebb, tulajdonképpen a felelősségtudat színezte vállalását jelentette valaminek, amit mindketten mindennél fontosabbnak tartottunk. Része voltál az életemnek, az maradsz a jövőben is, ha csak szerettelek volna, mint a barátnők szoktak, előbb-utóbb szép, szomorú emlékké nemesednél, de a veterán emlékezőtechnikája nem azonos a polgárokéval. Mi együtt katonáskodtunk, nem csak barátom, bajtársam voltál abban a tárgyilagos cinizmussal halálra ítélt csapatban, ahová tartoztunk, szőke sörényedet ott fújta a szél az annyiszor reménytelennek tűnő, de soha fel nem adott küzdelemben, ami a magyar irodalom tisztességéért folyt. Hogy lehetett volna barátnő két gascogne-i legény?

Legutolsó találkozásainkig megtartottuk a szertartást, mint a névjegycserélő államférfiak, egymás sorait idéztük köszönésül. Jó fülünk volt mindkettőnknek, költő-fülünk, ismertük egymás műveit, sose tévesztettük el az idézeteket. A boldogságos vállra hullva a sok kövér pünkösdi rózsa – közöltem veled, te visszaigazoltad, mert már dobtad is felém saját versemből a hattyút, akinek vízbe gördült a koronája. Ha bosszantani akartalak, azt mondtam, kisujj, kisujj, ha húsevő növény lehetne…, dühösen jött rá a felelet, azonnal hagyjam abba, mert gyűlölöd az exhibiciót, ez magánügy, mondjam a közügyet, az általánost, annál is inkább, mert szemtelenül hazudtam a Sohasem-ben, hogyhogy nem akartam a szerelmet, mikor úgy beleőrültem Szobotkába, hogy elfelejtettem miatta választ adni a ionicus a minore-ügyben. Nem fogtál ki rajtam, tudtam, amit kérdeztél, mondtam, idéztem is – micsoda ifjúság volt az az irtózatos és gyönyörű időszak, ritka diadalaink perceiben összekapaszkodva ölelgettük egymást, miközben gladiátori iskolánknak híre járt, divat és rang volt hozzánk bekerülni, pedig nem viseltünk se plasztront, se sisakot. Vívni tanulni hozzánk jártak a fiatalok, sziszegtek, mikor felfogták, nem léphetnek porondra, míg úgy nem ismerik saját izomzatukat és a kar technikáját, ahogy az igazi nagy elődök. Csúszkáltunk a magunk és Magyarország történelme vérével bekevert porondon, Ágnes, és te voltál a vívó, akiről mindjárt mindannyian tudtuk, hogy egyszer beletartozik majd a nemzeti irodalomtörténetbe, talán a világéba is. Ha céloztam rá, nemzeti klasszikus leszel, dühöngtél, azt hiszem, az örökkévalóság vizei se mosták ki belőled az indulatot, indignálódva kérdezted, akkor szerintem kicsoda Babits. „Egy nálad öregebb klasszikus” – feleltem, azt hittem dühödben megszúrsz a pecsenye-nyárssal, míg konyhádban a vacsorára vártunk, hátad mögött a te Emerenced, Bors néni hollóárnyával. Hogy szerettelek-e? Kérdezd meg a Don mellől visszatérteket, akik együtt éltek át mindent, milyen a katonák kapcsolódása. Van-e a világnak szorosabb köteléke, mint egy csapatban vívni Sztálin, Rákosi, és hosszú ideig még Kádár ellen? Erősebb kapocs, hogy mi átéltük Hitlert is, mielőtt személyes iszonyatunk elborított?

 

*

 

Ahogy írtam, sűrűn idéztünk egymástól. Mennyire szerettem azt az epikus versedet, amelyben – akkor számomra legelőször – felbukkan wagneri Leitmotivod, a ló dobrokolása, mert megjelenik a majdnem misztikába hajló, Aeneas alvilági élményei közé illő antiidill részletben egy Szultán nevű pej csikó. Nemcsak a húsevő növényekkel tudtalak felbosszantani, azzal is, hogy odasóhajtottam neked: „a fiatalság olyan gyönge rajta, mint gyönge száron ritka rózsa-fajta”. „A végét légy szíves, Magdolna – szóltál rám minden alkalommal egyformán –, ne szemtelenkedj. A magánügyem magánügyem. A végét idézd, mert az mindnyájunkra vonatkozik és az már így közügy.” Egyébként igaza volt minden szavával, megtarthattuk a Csodálkozol-lal kezdődő versszak zárósorait nemzedékünk általa megfogalmazott sírfeliratának.

 

Katonaszagú zubbonyod ledobtad. Ne gyújts világot. Nézd inkább a holdat, érembe metszi fiatal fejed. S az ezüst érem felirata: ifjú, a Dráva mellett, negyvennégy nyarán. Három hónapos házas. Vékonyarcú. Borbély keze rég nem járt a haján. S a fiatalság olyan gyönge rajta, mint gyönge száron ritka rózsa-fajta – katona. Méláz. Tájon, szón, hazán. Csodálkozol: ilyen kis pillanat, e régi pénzt, ha kiásod a földből, hogy megmaradt, ezernyi év alatt, miközben már az iszonyat csörömpölt. Kár volna mégis meg nem fényesítni, nekünk, hiába, mégis ez jutott ki az ifjúságból és a szerelemből.

 

*

 

Most én is kiemelek három érmét közös múltunk földjéből, Castel-Jaloux, valóban kár volna meg nem fényesíteni, mert előbb-utóbb elmegyek én is, és elmegy minden tanú, aki még azt tudta rólad, amit csak a csapattagok, és nincs olyan irodalomtörténész, aki valaha tudná következtetni azt a civil idegrezgésedet, amit mi élő közeledben regisztrálhattunk. Ott állsz majd a tankönyvekben, mint katona, oroszlánsörényed fölött a triumfátor koszorúja, hogy megtetted, azt esetleg kielemezheti a soraidból, mégsem tudja rekonstruálni a módot, ahogy egy mozdulattal megbénítottad magad körül a tolakodó világot és bezártad magad a magány falai közé. A lét dupla, kettőbe vált diófalait egyetlen bonthatatlan zárkává szorítottad magad köré, és csak a gascogne-iak látták a mozdulatot. Gőgösebb voltál, mint a királyok, járt neked a ritka boldogság perceiben vagy a kín agóniájában az uralkodók gyötrelemre, gyönyörre rángó izommal felelő arcát eltakaró udvari patyolat.

Három érmét ígértem, az első, amelyet kiemelek a múlt televényéből, egy márványasztal kerek lapja, rajta csésze, félig üresen, mögötte meg a lány. A lány nagyon fiatal, ott ül a Centrál kávéházban egyedül, a kávéházon kívül is egymaga bandukol az ismeretlen, háború feldúlta Pesten: vidéki, ebben a városban se rokona, sem ismerőse. Az élet, amelybe fogott, szintén új még, egy felekezeti gimnáziumból került a frissen újjáalakult minisztérium művészeti osztályára, valahol büszke is, mert meggyőződése, az ő nemzedéke hivatott arra, hogy felépítse a valódi demokratikus Magyarországot. Hozott magával vidékről vagy egy fél kiló verset, azokat nézi nyugtalanul. Sokat remél a várt találkozótól: egy fiatal házaspár invitálta a kávéházba, a költeményektől kérdezi, meggyőzik-e azokat, akik ide hívták, hogy volt értelme az ismerkedésnek. A házaspár egyik tagját, a férfit ismeri a minisztériumból, annak máris híre van, bírálata fémjelez, a feleséget nem látta még, a vidéki lány lámpalázas. Tudja, ezek a fiatalok valami újat akarnak és szerveznek az irodalmi életben, amely most újra kezdődik, s együttlétük nem társadalmi aktus lesz, de valamifajta sorozás, ha úgy döntenek róla, hogy megütötte a mértéket. Aztán megnyílik az üvegajtó, beárad rajta a délutáni nap, belépnek, akikre várt, elsőnek persze a feleség. Olyan, mint egy fiatal oroszlán – gondolja a vidéki lány –, szőke sörénye van és a szeme zöldessárga, a költőnő nemcsak szép, de pórusai mögül szellem és tehetség világít, az arcán nincs mosoly, inkább komoly az a szép arc, figyel, mérlegel, szigorú és tárgyilagos az első mondat, amelyet a vidéki lány hall: „Szóval te vagy.” A nagyvadak fürkésző tekintete bejárja az asztalnál ülő arcát: szervusz, mondja Nemes Nagy Ágnes Szabó Magdának, szervusz, felel neki a várakozó, a férjnek meg úgy köszön: jó napot, Balázs, sok hónap eltelik, míg összetegeződnek, a vidéki lány még nagyon vidéki. Ez az érem szinte tüzel a délutáni nap fényében, kora ősz van, de nyári meleg, minden izzik, az oroszlánsörény, a szemek, az üvegajtó, az asztal sárgás márványköre, a fellobbanó, azonnali rokonszenv. A vidéki utólag teszi helyére magában a pillanatok emlékképeit, utólag ért meg mindent, mikor felfogja, mit jelentett élete alakulásában ez a találkozás, s mint szabta meg további lépteit az azonos műveltség, világfelfogás, életérzés és esztétikai igényesség. Már nem volt egyedül, már tartozott valahová, a Centrál később törzshelye lesz a gascogne-iaknak, az ifjú oroszlán és a fekete fiú köré feláll a gárda, amely nem akármilyen politikai körülmények között hadakozik. A találkozás perce, anélkül hogy bármelyikük is tudta volna, a nyelv szinte minden elvont főnevét ígéri, minden gyönyörűt és minden rútat, igazságot és árulást, becsületet és becstelenséget, igényt, mértéket, halálveszélyt, megdicsőülést és megaláztatást. Legenda alakul köréjük, nem barátaik, ellenségeik formálják, nem lehet letagadni: a gascogne-iak másképpen vívnak, mint mások a páston, abban a körben valóban ismerni kell a kard titkait és meghátrálni sem szokás, kétfelé sem lehet játszani. Nagy tisztesség bekerülni a gascogne-i vívók közé, a tény már minősít, aki hozzájuk áll, attól nemcsak a szakma abszolút ismeretét követelik meg, de a helytállást is a legkényesebb asszók idején – egykor majd egyetemen tanítják vívó módszerét valamennyinek. Ha akkor ott, a Centrál sárgás márványasztalánál elibük áll és rájuk kiált a jövendő, az ifjú oroszlán borzadva emelné a kezét, és felsírna, mint Mózes teszi abban a de Vigny-versben, amelyet egyszer majd ő fog lefordítani, s amelyben sorsát és feladatát riadtan hárítaná Isten kiválasztottja, mert keserves és nehéz annak, akit az Úr magának közvetítőül választott. Ki látta akkor még az eljövendő Ehnaton-maszkot, vagy a nagy köveket, a kemény köveket, vagy a nem irgalmazó madarat, aki súlya nélkül összeomlik a gyönge test? A lovak közül még csak Ábris ismerős és a Szultán nevű pej csikó, tüzel a nap a Centrálban, mindenki reménykedik és mosolyog, holott mossa már a titokzatos szódás a nagy muraközi ló oldalát, amelyet egyszer diadalszekérbe fognak neki az almával kínált angyalok.

A második érme is kerek, mint a Centrál márványasztala, de hófehér, nagy brómtabletta rezeg ügyetlen tenyeremben, ahogy felé tartom. Civil beszélgetéseink legcivilebbjét tördeljük, kínban mindketten, Castel-Jaloux félig a pamlagon, rőt karikából úszik rám sárga tekintete. Követ vagyok egy szituációban, bizonytalan ujjaim közt a baráti szeretet suta ollója, ismerem e halálos játék főszereplőit, iszony nekem Anankét imitálni. Most is beleborzongok az emlékbe, mert a kapitány egyszerűen nem akar szóba állni velem, mert amit érez és átél, szemmel láthatólag megoszthatatlan gyötrelme, s nem vállalja sem baráti tanácsomat, sem rokonszenvemet, amit velem üzentek, arra egyszerűen legyint. Az egyetlen, amit elfogad, egy pohár víz és hogy nyissak ki neki egy orvosságos tubust, (kérte? Utasított.) a brómot kivehettem neki. Tudtam, hogy szenved, de hasztalan kísérleteztem bármivel, mindent elhárított, a kín, amely szinte megmérgezte, könny nélküli, tárgyilagos és vállalt szenvedés volt, csak az övé, s ha még másé is, az enyém semmiképpen. Úgy élte élete magánkatasztrófáját, hogy ha közvetítettem volna kettőnk találkozását akkor, azon a napon, úgy kellett volna kamerába beszélnem, mint az igazán stílusos kommentátoroknak, akik tudják, a valódi katasztrófákat felesleges cifrázni: Budapest elesett, a háborút elvesztettük, az oroszok visszatértek november negyedikén. Lefojtott indulatának csak a szikráit érzem, de pörkölődik a bőröm, érzem, tulajdonképpen engem is bűnösnek tart pusztán amiatt, hogy mertem vállalkozni a követségre, menjek előle, nem kellek én sem, ez nem irodalom, ez az ő magánügye, és nem óhajt közvetítőt valamihez, ami már nincs is. Álltam, magam is megalázottan, mint egy fullajtár, de éreztem, ez nem sértődés vagy sértődöttség ideje, én mellékszereplő vagyok a tragédiában, nem az én érzésem a fontos. Nem akartam én idejönni hozzá, csak a bilaterális kötöttség a főszereplőkhöz mégis kötelezővé tette, hogy vállaljak valamit, amiről eleve tudtam, nem fog sikerülni, csak az én kezem kerül az olló szárai közé, s még ha nem is ömlik vér, fájni fog minden ujjam. A nagy üldözöttség masszív fellege épp elvonulóban volt felőlünk, kezdtünk már szabadabban lélegezni, de a morális terror enyhülése nem jelentette azt, hogy ha bármelyikünk is térdre bukik a maga porondján, ne induljon mentőosztag, Gascogne akkorra már valahogy Camelottá nemesedett, el kellett jönnöm hozzá akkor is, ha számolnom kellett azzal, nem szimplán udvariatlan, de durva lesz keserűségében, esetleg be se enged, mikor csengetek, ahogy a nehéz időkben minden hivatalos kísértésnek ellenállt, nem várhattam mást magánkataklizmája, földrengése idején. Indultam, hogy megyek, már nem voltak sem érveim, se szavaim, nem marasztalt, sőt már arra se futotta senki erejéből, hogy annyit mondjon a másiknak: szervusz. Már majdnem bezáródott mögöttem az ajtó, mikor a hátam megérezte, hogy visszafogja, akkor hátranéztem. Oroszlánszeme a legvégső pillanatra megszelídült, egyetlen ujjával megbökte a vállamat, és azt mondta, akkor már váratlan szelíden: „Ne haragudj, Magdolna!” Haragudni, amikor valami úgy összeomlott, hogy még a szilánkok, a por is majdnem halálos sebet ejt? Mint reménye vesztett parlamenter kocogtam haza a Vérmezőn, soha ilyen hosszú nem volt a lakásaink közt vezető ötpercnyi út. Ez az érme csupa seb és karcolás, pedig csak egy brómpirula a tenyeremen.

Most aztán egyedül lesz, gondoltam, míg elmaradtak mögöttem élete kulisszái, a cukrászda, a kovácsműhely hajdani háza, egészen egyedül. És akkor mellettem és mögöttem és felettem elmosolyodott Gábor angyal, és azt mondta nekem, dehogy marad egyedül, és feldobrokoltak kedves lovai, mindenkori őrei és segítsége, és bár nem volt éppen szezonjuk, felizzottak örök érvénnyel a bodza foszforos tenyerei. „Ehnaton hosszú nyakú felesége nem értette meg a nap himnuszát – mondta Gábor, az angyal –, ne törődj ezzel már, Magdolna. Elfelejtetted, hogy egyszer azt írta, aki verset tud írni, igazi nagy verset, az egy személyben Kőműves Kelemen és Kőműves Kelemenné? Hagyd Déva várát, a tiedet más erők rontják össze, csak várd ki szépen, Magdolna.”

 

*

 

Az utolsó érme alakú, kerek feketeség már olyan, mint a bakacsin, és kivételesen dupla is, mert két telefonkagyló, egyik az ő kezében, a másik az enyémben, ő hívott fel, elolvasta a Pillanat-ot. A halál már érzékelhetően közel volt az ágyához, ő is tudta, tudtam én is, de azért felhívott, mert ezt is megkívánta Gascogne-Camelot törvénye, a visszaigazolást. „Hát akkor ezt megcsináltad, Magdolna – hallom a koromsötétben, én az ágyam tetején, ő az ágyában –, akkor ez kész.” Olyan a hangja, mintha álmos volna, fátyol zizeg a membránon. „Majd megtárgyaljuk bővebben” – hallom, és nyelek egyet, és tudom, hogy soha többé nem tárgyalunk meg semmit, és ezt ő ugyanúgy tudja, ahogy én. „Képzeld, nevettem a Pastorale-on.” Szorítom a kagylót, hogy fáj a kezemnek, megpróbálom faggatni, miért éppen a Pastorale-t érezte olyannak, hogy nevetnie kellett, de akkor megláttam Gábort, az angyalt, aki most már az én szobámban állt, és a hangját is hallottam, azt mondta, hiú bolond vagyok, ez nem az irodalmi elemzés és dicséret órája, hanem a megdicsőülés kezdetéé, hagyjam az indulót pihenni. „Majd akkor egyszer, Magdolna” – hallatszik a kagylóból. Ki tudtam mondani: „Hát persze.” Szeretnék jó éjszakát kívánni neki, mert viszonylag késő van, de nem merek, tudom, hogy még így is, a halál sátorában milyen érzékeny az a csodálatos szófejtő füle, és esetleg áttételesen érzékel, és hallja, amit Hamlet: „Jó éjt, királyfi”. Aztán a másik oldal elhallgat, ketten maradtunk, én és az üresen zúgó kagyló. Valaha egyetlen tányér voltunk a politika iszonyú tengerén, és míg mesebeli szörnyekkel vívtunk az irodalom tisztasága érdekében, tettünk is valamit – ő bizonyosan. Vele akkora darab törik le a tányérból, hogy belerendültünk valamennyien. Csak néztem, néztem a sötétben, az angyal régen elhagyott, az angyal csak neki járt, de a lovak maradtak. Ott dobrokolt emlékeim és visszafoghatatlan könnyeim körül a pányvát nem ismerő, örökké élő, szent ifjúság.

 

*

 

Most elolvastam, amit írtam, és még világosabban értem, mit akartál mondani azzal, hogy a szeretet bonyolult. Ha így tudtam beszélni rólad, alighanem jobban szerettelek, mint magam hittem volna. Ne csodálkozz majd, ha triumfátori szekeredet egy muraközi meg a Pegazus röpíti s a fejed fölött tartott koszorú Gábriel kezében van, azon se lepődj meg, ha az angyalok hivatalos nyelvén nem az előírt szöveget mondja, így kell tennie, mert csak abban a formában igaz, amit a füledbe súg, ha változtat rajta egy cseppet. Nélküled most már nem volna teljes a magyar és azt hiszem, a világirodalom sem. Memento te immortalem esse! Aludd ki, ami fájt, Castel-Jaloux.