Vale

 

 

 

 

Egy írótársam halálára

Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kéziratait nem mutogatta, mikor fiatal volt, megjelent néhány novellája abban a vidéki városban, ahol élt, eltette – emlékül – az újságlapokat, Benedek Elek levelével együtt, amely meséskönyvét megdicsérte, azt a meséskönyvet, amely persze sose került kiadásra, mert mikor ő fiatal volt, nagyon messze volt még egy vidéken élő vidékinek Budapest, rejtelmesek, áttekinthetetlenek a kiadóvállalatokhoz vivő utak. Segítségre lett volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.

Csak úgy nekiindulni a fővárosnak, megpróbálkozni a maga erejéből, ugyan hogy is mert volna az árva gyerek, akinek akaratát hároméves korától kezdve módszeres, szívós munkával porlasztotta a család, amely szülei helyett felnevelte, a „Kémeryek” családja, melynek relációit, történetét az ő emlékezéseiből ismertem meg. Ellopott gyermekkora jóvátételeképpen, elsősorban neki írtam meg a Disznótor-t, hogy feltámaszthassam benne kislány-alakját Veronka figurájában, s új életre keltsem számára a lapokon azokat az embereket is, akiket én már nem ismertem, a házat, ahol élt, amelyet, mire én megszülettem, már lebontottak, ahol picikorában a Sántával ijesztgették, s minden este magára hagyták, magasra rögzítve előle a csengőhúzót a falon, hogy ne tudjon megzavarni senkit, ha magányában, csodálatos képzelőtehetségével mindenféle rémalakkal népesítve be a sötét szobát, segítséget akarna hívni a megrángatott csengővel. Ott tanították meg, szívós nevelőmunkával, hogy nem lehetnek, hát ne is legyenek vágyai, ott járatta a nagyanyja, aki nem tűrte, hogy bármi is kihasználatlanul maradjon a házában, osztálytársak derűjére zöld vadászruhában iskolába, abban a jelmezben, amelyet egy iskolai ünnepélyre csináltak neki jó, tartós anyagból, amelyet kár lett volna eldobni, hát el kellett hordania, amíg csak tartott. Felnőttkorában sose törődött azzal, mit visel, s hogy amit visel, mint áll rajta, a vadászjelmez egy életre leszoktatta arról, hogy tükörbe nézzen. Mikor, öregkorában, gyermekének megvolt a lehetősége rá, hogy kárpótolja örömtelen éveiért, riadtan kellett átélnie, nem kívánkozik semmi olyanra, ami boltban, pénzért megvehető, új ruhák, tárgyak inkább zavarba hozzák. „Diogenész vagyok, elég nekem egy hordó” – mondogatta. Tulajdonképpen, igazán, holtáig is csak annak tudott örülni, ami árvagyerek-korában megörvendeztette: a kertnek, a napfénynek, macskáknak, madaraknak, fák rezgő lombjának, egy szem olcsó cukornak és a könyveknek.

Író volt, olyan tündökletes, kreatív fantáziával, amilyen keveseknek jutott. Ha valaki mellé áll, picikorában megtört önbizalmát erősíti, másképpen alakul az élete, mint ahogy alakult. Így igazi műveit meg sem írta, egy regény maradt utána csupán, egy kötet mese kéziratban, pár novella, kis színdarabok. Amit nem írt meg, azt elmesélte. Gyermeke évekig hitte azt, hogy a meséskönyveket csak az illusztrációk miatt árusítják a könyvesboltokban, mert a mesék otthon, a szülői házban születnek, úgy, hogy az anya odaül a gyereke mellé, és minden könyv nélkül, csak úgy, a fejéből mond-mond csodálatosnál csodálatosabb történeteket. „Kitaláltam valamit!”, ébredt néha ragyogó szemmel, s már mondta is, vígan kortyolva kávéját, s szavai nyomán tüstént megtelt a szobája képzelete különös lényeivel, mondatai szinte tapintható figurákat formáltak.

Úgy tudott magyarul, ahogy senki azok közül, akiket én ismerek. Szókincse szokatlanul bő volt, ízes, tájszavakban gazdag, iskolás korában – ezt gyakran és büszkén emlegette – minden osztálytársánál jobban tudta és értette a magyar nyelvtant. Gyakran kérte meg tanár gyermekét, tegyen fel neki nyelvtani kérdéseket, elemeztessen vele bonyolult mondatokat, félórákat eljátszott ezzel még nyolcvanéves korában is, halálos biztonsággal oldva meg a legkomplikáltabb nyelvtani problémákat. Mert kiskorában megszokta, hogy a hosszú, félelmes estéken magát kell önmagának elaltatnia, rászokott arra, hogy saját magának is meséljen, haláláig azon aludt el, hogy verseket mondott magában, hosszú balladákat, eposzrészleteket, vagy bonyolult, többkötetes regényének tartalmát. Összetörni egyetlenegyszer láttam nem könnyű életében, mikor a szemorvos megállapította: hályog kezd képződni a szemén, akkor sírt is. A könyveket siratta, az olvasás és a világ élményét, amelyet annyira szeretett figyelni, mikor már gyenge volt a járásra, lakása folyosójának üvegfala mögül, ahol kint tartottak számára egy széket. (Puszta lénye, állandó érdeklődése, a mások gondjában-bajában való részvétel folytonos igénye különös módon úgy összetartotta egy háromemeletes villaház életét, hogy temetésén tanácstalan lakók sírtak a koporsója mellett, és senki se vette el az üvegfal mögül örökre elárvult székét.) Családja ekkor egy másik szemorvoshoz vitte el, s megkérte a doktort, mondja azt neki, hogy az első orvos tévedett, csak az öregkor szokott kopása az, amit romló szemével érzékel. Elhitte, boldog volt, s a hályog, mintha megszégyellte volna magát ennyi olvasási vágy, ennyi forró érdeklődés előtt, lassan fejlődött, s nem parancsolta ki kezéből a könyvet haláláig.

Ha megszólalt, minden pillantást magára vonzott. Pestre költözve, itt élve se felejtette el szülőföldje tájszólását, szép, kifejező szavait: idegenek hallgatták elbűvölten. Ha – épebb korában, mikor még kijárt a házból – vásárolni ment, a pénztáros, a kiszolgáló, ismeretlen vásárlók a boltban szinte felujjongtak két mondata után, kérlelték, ne menjen ki az üzletből, maradjon ott, beszélgessen velük. Megnyilvánulásai lépten-nyomon elárulták benne a művészt, olyan világban élt, amelyben minden mozgott, érzett, gondolkozott, nem volt számára se távolság, sem élettelen tárgy. Ha nem adott elég kávét, megpirongatta a kávéfőzőjét, ha különösen szépen csillogott, megsimogatta az ablakát. Mikor a nyáron, hosszú nyaralásból visszatérve, gyermeke nagybetegen, kórházban találta, így közölte, mi történt vele, senkiéhez sem hasonlító, mindent képekben érzékeltető kifejezési módján: „Én már zuhantam az űrben, de egy szirten fennakadt a szoknyám. Nem tudom, meddig tart meg. Gyönge az anyag.”

Még néhány hónapig tartotta. Bátrabb haldokló nem volt nála, türelmesebb beteg sem. Veronkát – ugyan ki tudja közülünk, akik regényeket írunk, miért éppen ezzel vagy azzal a tulajdonsággal gazdagítjuk egy figuránkat – köhögősnek ábrázoltam, azt írtam róla egy helyütt: „Ha elköhintette magát, kiszaladt, bevette magát a fürdőszobába, ott köhögött, még a lámpát se gyújtotta fel, ott fulladozott magában a sötétben.” Hányszor hallottam fuldokolva köhögni, lámpát se gyújtott, azt remélte, ha a fény el nem árulja, talán nem is tudja meg senki, hogy köhög, hányszor rohantam be hozzá éjjel, kopogó szívvel, magam is majdnem rosszul léve az aggodalomtól, s ültem mellé, hogy ne legyen egyedül, kettesben a betegséggel, mint Veronka volt, s gyújtottam meg lámpáját, mintha a fénytől várnék segítséget. Csodálkozva nézett rám, nem sejtette, hogy iszonyú mesterségemre gondolok ilyenkor, amelyben olyan gyakran előfordul, hogy az író, szándéka ellenére, megír egy darabka jövendőt.

„Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.” Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: „Gyuri”, aztán ezt susogta: „Petőfi, Arany János”. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.

Temetésének részleteire nem emlékszem azon túl, mennyire nem illett végtelen egyszerűségéhez a gyász pompája, s hogy az irgalmatlan, mínusz tizenöt fokos januárban madársereg kísérte a koporsóját, amely aztán sírja körül megült az ágakon. Erre akkor, gyógyszerektől bódultan is felfigyeltem, hiszen annyira szerette a madarakat.

Nevét nem ismerik, kritika sose dicsérte, életműve nincs, mert nem lehetett, csak én tudom, hogy egy írótársam ment el mellőlem, akinek tündökletes fantáziájában a csillagok is úgy beszéltek, mint az emberek.

Az édesanyám volt.

 

 

 

Úgy hívták, hogy Lili

Milyen volt barnasága

én ne tudnám? Eleget lestem a járókelők közt, ha az egyetemi oktatás órarendje szabadon hagyott egy kurta időszakaszt arra, hogy a harmincas évek Debrecenének belvárosában csatangoljak, hátha sikerül meglátnom a színésznőt, aki akkor még nem festette máglyavörösre óriási haját, hagyta, fegyelmezetlen, fekete fürtjeit tépje, cibálja a pusztai szél. Ám Neményi Lili éppoly ritkán volt látható, mint amilyen kevésszer engedett lyukasórát számunkra az akkori egyetemi képzés, így aztán jókora időt kellett várnom, míg végre találkozhattam vele, akkor is sajátságos helyszínen, a Széchenyi utca végén, az őszi nagyvásáron. Hűvös nap volt, csípett, a színésznő zöld ruháját debreceni kendő takarta, az a bizonyos hajdúsági örök fekete, ami mindig arra használható, amire éppen szükségeltetik, lehet előrehúzni, megkötni bogra az ember derekán, fejet-kontyot elborítani vele, lekuporodni rá, lefedni asztalt vagy ágyat, sőt kerülhet bele kétségbeesetten rikoltozó pólyás, akit mint egy cső kukoricát, belecsavartak nagy gondosan, ha a tanyavilágból valaki orvosra, kórházra szorult, a bánatos-haragos kis arc körül mint egy keleti fejedelem fejdíszének csüngői lebegtek a kendő rojtjai.

Mikor észrevettem, ezt az örökké élő divatdarabot viselte a színésznő, kicsit másképpen, mint ahogy az előírás megszabta volna, hátraeresztette a hosszabb részét, s ahogy a szél alá-alá fújt, meg-megemelkedett rajta, mint egy köpenyeg. Kosár is volt Neményi Lilinél, alig nagyobb, mint a kislányok karikosara, el nem tudtam képzelni, mit akarhat venni, a soron, ahol ácsorgott, s ahol én mögéje kerültem, gyerekek bámészkodtak és nem volt semmi felnőttet csábító vásárolnivaló, csak árpacukor meg mézesbáb és a klasszikus iskolásbolondító tárgyak, bugylibicska, similabda, törökméz. Nem vett semmit, csak ment sátortól sátorig, nem keltett figyelmet, akik körötte voltak, nem látszottak színházlátogatóknak. Eleinte én se vettem észre, ki bolyong a vásáros nép között, de aztán felsírt egy csecsemő, és egyszerre álltunk meg és néztünk a hang irányába. Én otthon voltam, a szülőföldemen, engem nem kellett tanítani a hajdúsági etikettre, tudtam magamtól, nehogy megszólítsam a szótlan fiatal anyát, mert a mi illemszabályaink szerint nekem idegennek semmi közöm az ő gyereke sírásához, ám a színésznő nem volt debreceni, csak művész, tehát minden élőlény bánatára érzékeny, így megsértette az illemet, odalépett az ismeretlenhez, megemelte egy cseppet az asszony fekete nagykendőjét, amely ezúttal pólyaként szerepelt, és megkérdezte, mi lehet a feneketlen bánat kútforrása. Neményi szeme szokatlanul nagy volt, játék közben szöveg se kellett neki, mindent el tudott mondani ezzel a beszédes szempárral, akkor csak a pilláit rezgette meg a váratlanul arcába fúvó, számára akkor merőben érthetetlen szenvedély, az anya tiltakozása érintés és érdeklődés ellen. Később, sokkal később, mikor már barátok voltunk, én említettem meg neki ezt az epizódot, hogy utólag legalább megértessem vele, mi történt akkor a debreceni nagyvásáron, amelyen nyilván senki se vonta kétségbe jóindulatát, csak a komor fiatal nő, akinek az akkori szegénység idején a saját nyomorúságán kívül nemigen volt semmije, kínja, baja szuverén birtoklásához az ősi pusztai törvények értelmében ragaszkodott. Neményi emlékezett rá, hogy meglepődött a visszautasításon, arra is, hogy nem próbálkozott tovább, rámosolygott a fiatal nőre és továbbsodródott a vásári nép között. „Nem tudtam én köztetek eligazodni – mondta. – Nálatok semmit se lehetett kiszámítani.”

Igen, valamire rátapintott, alkati tartózkodásunkra, sündisznóállásunk maradék szögleteire, akkor, e beszélgetés alatt derült ki az is, hogy amint a nagyvásáron nem számolt a pusztai nép reakcióival, úgy nem gondolta végig, hol és milyen előzmények után aratott diadalt és lett a város fiatal szíveinek kedvence. Neményi számára természetes volt a siker, gyerek fut úgy valami korhadt bürün a szakadék felett és kapkod pillangó után, ahogy ő kilépett Debrecen az idén éppen százhuszonöt éve épített színháza színpadára: jól játszott, természetes, hogy taps fogadja, végtére felkészült, lelkét-testét beledobta a játékba, miért ne nyilvánulna a lelkesedés a nézőtéren. Ha tudja ő vagy zseniális férje mindazt, amit én Neményinek ezen a csendes és ráérős délutánon elmeséltem, talán megrezzenőbb kézzel írják alá a várossal a szerződést és tárgyalnak illetékes hatóságokkal. Ám sem Horváth Árpád, a debreceni színházi élet egyik fontos korszakjelzője, a Basahalma köré Európát varázsló rendező, sem a valóban csak az igazán nagyok mértékével minősíthető Neményi nem sejtette, hová vezette őket a szakma szeretete és pályáik kiszámíthatatlan törvénye. „Nem tudtam, milyenek vagytok – mondta Neményi inkább a teáscsészéjének, mint nekem, babonás szemét lesütötte, mint aki emlékezni is riadt. – Honnan tudtam volna?”

Valóban, honnan tudta volna? Debrecen színházi életét hősi és bágyadt, bánatos és diadalmas szezonszakaszok jellemezték, ha némileg több pénzzel és jobb társulattal rendelkezett az igazgató, még jól is zárhatta az esztendőt, de történhetett az ellenkezője is, s akkor összeborult minden, kereshetett más színházi vezetőséget, uraimék meg a városi kulturális ügyosztályon törhették a fejüket, ki legyen az új vakmerő, aki kezébe leteszik a cívisszínház sorsát. Mert, ha volt valaha színház, amely a cívisek, a városi polgári elszántságból született, az bizony a Csokonai nevét viselő épület volt: a százhuszonöt évvel ezelőtt megvalósult egykori elvi döntés: „álljon nyelvünk fejlesztésére, hazafias érzéseink növelésére, a város kulturális színvonalának emelésére kőszínház” a cívisek műve, a szponzorok, akik kiegészítették a város felajánlotta, nem elegendő összeget, mind Debrecen polgárai voltak, ki vásznas, ki malmos, ki patikus, ki tanító, ki patrícius kalmár, esténként otthon muzsikáló, gyermekeit külföldön neveltető, majd juniorfőnökként a debreceni pult mellé állító kereskedő.

Amit a század harmincas évei második felében a színház élére került művészpárnak a városról tudniok kellett volna, azt nem mondta meg nekik senki, nem beszéltek várostörténésszel, és eszükbe sem jutott utánanézni, ugyan vajon a debreceni közönség miért aktivizálható nehezebben más városok lakóinál, tudomásul vették, mint valami lokális adottságot. Neményi Lili sose hallotta azt a nevet: Méliusz, csak nézett rám, mikor végre felfogta, miféle talajon állt élete pár tündöklő – keserves évének munkaterülete. Mikor férje átvette a színházat, azt hitték, annyi lesz a feladatuk, hogy a közönség ízlését európaibbra csiszolják: kiváló társulattal és felújított műszaki berendezéssel, megszépített nézőtérrel kívánatosabbá tegyék az épület látogatását, senki nem beszélt nekik a város hajdani ősi törvényeiről, sem arról, milyen előzmények emlékét kell lebírniok, ha meg akarják nyerni a várost maguknak.

Debrecen a harmincas évek második felében még pregnánsan kálvinista központnak számított, a magyar protestantizmus fellegvára volt, amelynek utcáin valaha az áldott emlékű Méliusz lépkedett, a püspök, aki révén a város egésze elfogadta a reformált vallás hittételeit. Méliusz mindenfajta színi produkcióhoz hasonlatos cselekvést átokkal tiltott ki a törvényhatóság területéről, és eszközei nem voltak szelídek, Debrecen, a mini-Genf lekushadt a szigorú rendelkezés alatt, s nagyjából abban az időszakban, amikor egy Shakespeare nevű illető elkezdi munkásságát, a város még a hangicsáló undok kobozt vagy a nyenyerét sem tűri meg, nemhogy Isten képmására teremtett ember mórikálja magát, orrából pántlikát húzzon ki vagy hányja a cigánykereket, a nyirettyű boldogtalan tulajdonosa meg úgy hegedüljön, hogy hitvány muzsikája után zeneeszközét a hátán verik szét, ha rajtakapják, hogy zenével fertőzteti a kommunitást. Nem, a protestáns város nem tűrt semmit, ami megvetésre méltó komolytalan játszadozással veszélyeztetné a lakók mennybéli üdvösségét, s míg a világon szerte karneválmenetek vonulnak, moralitásokat, misztériumjátékokat, sőt valódi színdarabokat is játszanak, a magyar Genf egyházi törvényei szerint mindezt ördögi kísértésnek minősíti, mely kerülendő, még a templomi éneket is csak módjával kell az Úr dicsőítésére fordítani, mert a többszólamúság is lehet a bűn eszköze, majd két évszázadig várni kell, míg nagytiszteletű Maróthy György úr előkerül külföldi egyetemi tanulmányai végeztével és sikerül meggyőznie az egyházat immár a felvilágosodás századfordulója után, hogy Isten nagyságát nem csorbítja a tiszteletére zengett többszólamú éneklés.

Ebben a városban hogyan lehetett volna természetes élmény a színművészet? Itt nem voltak előzmények, még diákszínjátszási előzmények sem, mint a római katolikus területeken, ahol legalább a szent történeteket szabad volt eljátszani. Debrecen színházi élményhez Csokonai koráig egyáltalán nem jutott, még 1798-ban is csak az erdélyi Wesselényi Miklós jóvoltából, aki megosztotta saját, akkor már működő kolozsvári színtársulatát és juttatott belőle a Hajdúságnak. Neményi Lili és Horváth Árpád abba a városba érkeznek nagy terveikkel és valóban európai igényeikkel, ahol a színészet fájának nem volt gyökere, még a huszadik században is csak szórványos liánok lengtek a lassan eszmélni kezdő közösség szellemi dzsungelében. Hogy sejtené Horváth Árpád, hogy nemcsak anyagi természetű problémákkal kell viaskodnia, hanem egy olyan közönséggel, amelynek részint nincs színházlátogató rutinja, részint ízlését is elrontották a kétségbeesett vállalkozók, akik, ha nem akartak elvérezni a produkcióikkal és idő előtt becsukni a színházat, kellett, hogy alkalmazkodjanak ahhoz az igényhez, amelynek se módja, se lehetősége nem volt arra, hogy pallérozódjék, hogy komoly, súlyos mondanivalóhoz edződjék a füle. Debrecen nevetni szeretett vagy lelkesedni, olcsó pátoszt kívánt, vagy szép mesét, olyan darabot, ami egy kis időre elfelejteti elsődleges gondjait. Száma sincs igazgatónak hajója fenekellett meg a város közönyén, amiről a Hajdúság szíve még csak nem is tehetett, olyan területen, ahol a mimus eleve csaló, haramia, temetőárkába szánja a törvény, sőt bűbájosságért még hóhér kezére is adhatja, félve lépjen direktor is, színész is, mert hosszú időbe telik az, míg Debrecen címerállata, a főnix valóban égbe törhetett, illetőleg mire a város vezetői hajlandóak észrevenni, hogy a város címerállata felfelé iparkodik és ilyenkor nem lövöldözni kell rá, mint a vízimadárra a kilenclyukú híd környékén, hanem fészket készíteni számára, ahol fiait felneveli. Aki Debrecenben dudás akart lenni, annak valóban állt is a pokol.

Hát ebbe a városba jött a művész házaspár, ennek a városnak színpadán nyitotta rá varázsos szemét a színésznő egy az elébe adott probléma megoldását nemigen igénylő közönségre, itt ért el dübörgő sikert és itt nyerte meg magának az értetleneknél is nehezebben meggyőzhető legigényesebb réteget, az ifjúságot. Az egyetem minden karáról ott ültek a fiatalok esténként Horváth Árpád színházában és nézték az akkor létesített forgószínpadon a meghökkentő stílusú új rendezést, a nagy világot idáig repítő, különös darabokat, egy szeletnyi, a pusztára költözött Európát. „Tudom, hogy sikerem volt” – mondta Neményi Lili. Persze hogy tudta, hiszen falkában követték a fiatalok, s ameddig bírták anyagi erejükkel segíteni és kiegészíteni a város hozzájárulását, zsúfolt házak előtt játszott a színház. Olyasmit nem mondtak el neki, hogy még az én egyetemista éveim alatt is tilos volt táncos teát rendeznünk az akkor Tisza Istvánról, most Kossuthról elnevezett egyetem épületében, a rektor szerint erkölcs, illem és tudomány ellen lett volna bármi táncos mulatság, mind a négy egyetemi kar tiltakozott a kérés teljesítése ellen. Debrecen, mentalitásában, az ország leg New England-ian puritánabb területeihez tartozott akkor is, mikor a püspök korábban még indokolható szigorúsága mögött réges-rég más, praktikus érdekek és célkitűzések rejtőztek. „De hát miért tiltották a színjátékot nálatok olyan sokáig – kérdezte a színésznő, aki minden felekezet vallását tartotta és mindegyikben felismerte az egyetlenegy Istent, a mindenben azonost –, hát hiszen a játék is, a játékos is Istent dicséri… Isten nélkül semmi sincs, még egy szál virág sem. Ezt nem tudta az a nagyon szigorú?” Hallgattam, nem felelhettem neki Méliusz püspök nevében. Most más az egyház, most minden más, már akkor is más volt, mikor ők Horváth Árpáddal odakerültek. Mint a bodeni tó lovasa, csak utólag rezzenhetett össze a gondolatra, miféle előzmények és beidegzések után aratta osztatlan, szépséges győzelmét.

Mikor ez a beszélgetés folyt közöttünk, rég pesti lakosok voltunk mindketten. A vásári találkozás után egyébként évekig nem kerültem hozzá testközelbe, váratlan helyen találkoztunk össze, az én hivatali szobámban, az akkor vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak hívott művelődésügy államtitkári előszobájában, ahol éppen bejelentettem. Bemutatkoztam neki, utánabámultam, mikor belépett Simon Lászlóhoz, még jobban, mikor kijött tőle, mert akkor sírt. Ez volt az az óra, amikor megtudta, hogy az Operaházhoz került, s annyira megörült, hogy elsírta magát. Barátságunk lassan megszilárdult, mindketten jelentettünk a másiknak valamit, én neki legizgalmasabb, legzajosabb sikerű szezonjait, ő nekem a nagy színpadi személyiséget, akitől legalább annyit tanultam későbbi pályám gazdagítására, mintha végighallgattam volna a színiakadémia elméleti előadásait. Tudta, hogy fiatal lányként elbűvölt, s folyton azt faggatta, miért, mivel; Istenem, mert a legritkább művészi kategóriába tartozott, időtlen volt és mindig időszerű, minden stílus ösztönös ismerője, koron felüli, olyan egyszerű és eszköztelen a legnagyobb jelenetekben, mint az élet vagy a halál, ártatlan és életveszélyes, ahogy éppen akarta s valami olyan dinamikus erőt sugárzott, ha úgy hozta a szerepe, hogy szinte elfeledtette a nézővel a partnereit. Szegény Szucsongok A mosoly országá-ban, milyen kellemesen daloltak fegyelmezett szívükről a darab első felvonásában, s mikor a végén Lisaként otthagyta őket, a nézőtér a fejét kapkodta, mit szerethetett a bágyadt nagyköveteken akármikor is ez a tünemény. De tudott olyan is lenni, olyan rebbenő, félénk, mint egy madár, abszolút színésznő volt, ami azt jelentette, hogy a tárgyak is átváltoztak, ha ő viselte. Mikor Mimiként láttam, éreztem, reszket a hidegtől cipője buta kis szalagja is, a keze hideg, talán nyirkos, és vacognak a hajszálai, mikor meg éppen átadta magát a csak halálba békélő szerelemnek, érdekes módon meghalt díszlet, színpad, mi is, közönség, egy kicsit. Láttam Butterflynak is, s volt szerencsés alkalmam, hogy látogassam a Metropolitant meg a Scalat, nyilván volt hangabb hang az övénél, de soha olyan színészi alakítás, mint az ő Pillangója. Miért rajongtunk érte? – ezt kérdezte folyton. Látta volna magát, nem kérdezi.

Mikor megváltoztatta a hajszínét, kicsit megváltozott, mintha önmagát ezentúl egy oktávval mélyebben énekelné el a világnak, csak a sötétet szelídítette világosabbá arca körül. Az öregség is félt tőle, békén hagyta – ellenállhatatlan volt. Talán a halál is azért nem merte megközelíteni olyan sokáig, mert sanzont énekelt neki, és sanzont csak egészen nagy színésznőnek szabad dalolnia, mert a műfaj életveszélyes, a sanzon a ballada húga, benne az élet, a halál, minden. Egyetlen kendő segítségével rendezte sanzonestjeit, letette, felvette, letette, felvette, s a könnyű kelmével lengett vele, utána a közönség szíve, érzésvilága is. Mikor a rádió közölte, meghalt, nagyon csendes lettem, és azt akartam mondani magamban, úgy hívták, hogy Lili, ahogy Mimiként a Bohémélet-ben ő maga énekelte az ismert mondatot, de megakadt a gondolatom. Úgy hívták, amit éppen játszott, úgy hívták, ahogy akarta. Ott, ahol már nincsenek indulatok, az Andromedán túl, nyilván meggyőzte Méliusz püspököt is arról, hogy nem lehet olyan Isten felettünk, aki szentséges szívének nem öröm a valódi művészet, ami nem is született volna se igényként, se kivitelében, ha nem az ég küldi bele a csillagok üzenetét.

 

 

 

Sztélé

Nemes Nagy Ágnesnak

Szerettelek én téged, Ágnes?

De nehezet kérdezek magamtól, még jó, hogy mint annyi mindenre, erre a kérdésre is ott a válasz a verseskötetedben: a szeretet bonyolult. Ha azt nyomozná valaki, barátnők voltunk-e, habozás nélkül ráfelelném: nem. Profi írók voltunk mind a ketten, bármit, ami a szakmában a férfiaktól megkülönböztetett volna bennünket, úgy hajítottuk el, mint a labdát, amelyet tévesen irányítottak, emlékeink redőzetében kedves, szelíd, unalmas, madárkákról, holdsugaras patakpartról, gyermekmosolyokról daloló, önmaguk alkotni is tudó képességétől szédülten bolyongó távoli elődök kísértetcsapata zörgette kecses és bizonytalan csontjait. Ismertünk mi olyan kapcsolatot: barátnő, neked Panna volt a társad, nekem Agancsos, a nélkülözhetetlen, ezerszer áldott civilek. De mi csak barátok lehettünk, Ágnes, a mi boltjainkban nem magunk verte csipke fehérlett a kirakatban, nem forgalmaztunk mi semmi női dolgot, boltjaink cégérén sem fecskék szálltak ibolyás rét felett, a te cégéreden valami iszonyú madár guggolt felbírhatatlan köveken, az enyémen meg Trója égett és Aeneas menekült. Amit irántad éreztem, az visszhangosabb volt annál a tektonikus mozgásokat kísérő zengésnél, amire egy női barátság képes, tartalmasabb volt, súlyosabb, tömörebb, tulajdonképpen a felelősségtudat színezte vállalását jelentette valaminek, amit mindketten mindennél fontosabbnak tartottunk. Része voltál az életemnek, az maradsz a jövőben is, ha csak szerettelek volna, mint a barátnők szoktak, előbb-utóbb szép, szomorú emlékké nemesednél, de a veterán emlékezőtechnikája nem azonos a polgárokéval. Mi együtt katonáskodtunk, nem csak barátom, bajtársam voltál abban a tárgyilagos cinizmussal halálra ítélt csapatban, ahová tartoztunk, szőke sörényedet ott fújta a szél az annyiszor reménytelennek tűnő, de soha fel nem adott küzdelemben, ami a magyar irodalom tisztességéért folyt. Hogy lehetett volna barátnő két gascogne-i legény?

Legutolsó találkozásainkig megtartottuk a szertartást, mint a névjegycserélő államférfiak, egymás sorait idéztük köszönésül. Jó fülünk volt mindkettőnknek, költő-fülünk, ismertük egymás műveit, sose tévesztettük el az idézeteket. A boldogságos vállra hullva a sok kövér pünkösdi rózsa – közöltem veled, te visszaigazoltad, mert már dobtad is felém saját versemből a hattyút, akinek vízbe gördült a koronája. Ha bosszantani akartalak, azt mondtam, kisujj, kisujj, ha húsevő növény lehetne…, dühösen jött rá a felelet, azonnal hagyjam abba, mert gyűlölöd az exhibiciót, ez magánügy, mondjam a közügyet, az általánost, annál is inkább, mert szemtelenül hazudtam a Sohasem-ben, hogyhogy nem akartam a szerelmet, mikor úgy beleőrültem Szobotkába, hogy elfelejtettem miatta választ adni a ionicus a minore-ügyben. Nem fogtál ki rajtam, tudtam, amit kérdeztél, mondtam, idéztem is – micsoda ifjúság volt az az irtózatos és gyönyörű időszak, ritka diadalaink perceiben összekapaszkodva ölelgettük egymást, miközben gladiátori iskolánknak híre járt, divat és rang volt hozzánk bekerülni, pedig nem viseltünk se plasztront, se sisakot. Vívni tanulni hozzánk jártak a fiatalok, sziszegtek, mikor felfogták, nem léphetnek porondra, míg úgy nem ismerik saját izomzatukat és a kar technikáját, ahogy az igazi nagy elődök. Csúszkáltunk a magunk és Magyarország történelme vérével bekevert porondon, Ágnes, és te voltál a vívó, akiről mindjárt mindannyian tudtuk, hogy egyszer beletartozik majd a nemzeti irodalomtörténetbe, talán a világéba is. Ha céloztam rá, nemzeti klasszikus leszel, dühöngtél, azt hiszem, az örökkévalóság vizei se mosták ki belőled az indulatot, indignálódva kérdezted, akkor szerintem kicsoda Babits. „Egy nálad öregebb klasszikus” – feleltem, azt hittem dühödben megszúrsz a pecsenye-nyárssal, míg konyhádban a vacsorára vártunk, hátad mögött a te Emerenced, Bors néni hollóárnyával. Hogy szerettelek-e? Kérdezd meg a Don mellől visszatérteket, akik együtt éltek át mindent, milyen a katonák kapcsolódása. Van-e a világnak szorosabb köteléke, mint egy csapatban vívni Sztálin, Rákosi, és hosszú ideig még Kádár ellen? Erősebb kapocs, hogy mi átéltük Hitlert is, mielőtt személyes iszonyatunk elborított?

 

*

 

Ahogy írtam, sűrűn idéztünk egymástól. Mennyire szerettem azt az epikus versedet, amelyben – akkor számomra legelőször – felbukkan wagneri Leitmotivod, a ló dobrokolása, mert megjelenik a majdnem misztikába hajló, Aeneas alvilági élményei közé illő antiidill részletben egy Szultán nevű pej csikó. Nemcsak a húsevő növényekkel tudtalak felbosszantani, azzal is, hogy odasóhajtottam neked: „a fiatalság olyan gyönge rajta, mint gyönge száron ritka rózsa-fajta”. „A végét légy szíves, Magdolna – szóltál rám minden alkalommal egyformán –, ne szemtelenkedj. A magánügyem magánügyem. A végét idézd, mert az mindnyájunkra vonatkozik és az már így közügy.” Egyébként igaza volt minden szavával, megtarthattuk a Csodálkozol-lal kezdődő versszak zárósorait nemzedékünk általa megfogalmazott sírfeliratának.

 

Katonaszagú zubbonyod ledobtad.
Ne gyújts világot. Nézd inkább a holdat,
érembe metszi fiatal fejed.
S az ezüst érem felirata: ifjú,
a Dráva mellett, negyvennégy nyarán.
Három hónapos házas. Vékonyarcú.
Borbély keze rég nem járt a haján.
S a fiatalság olyan gyönge rajta,
mint gyönge száron ritka rózsa-fajta –
katona. Méláz. Tájon, szón, hazán.
Csodálkozol: ilyen kis pillanat,
e régi pénzt, ha kiásod a földből,
hogy megmaradt, ezernyi év alatt,
miközben már az iszonyat csörömpölt.
Kár volna mégis meg nem fényesítni,
nekünk, hiába, mégis ez jutott ki
az ifjúságból és a szerelemből.

 

*

 

Most én is kiemelek három érmét közös múltunk földjéből, Castel-Jaloux, valóban kár volna meg nem fényesíteni, mert előbb-utóbb elmegyek én is, és elmegy minden tanú, aki még azt tudta rólad, amit csak a csapattagok, és nincs olyan irodalomtörténész, aki valaha tudná következtetni azt a civil idegrezgésedet, amit mi élő közeledben regisztrálhattunk. Ott állsz majd a tankönyvekben, mint katona, oroszlánsörényed fölött a triumfátor koszorúja, hogy megtetted, azt esetleg kielemezheti a soraidból, mégsem tudja rekonstruálni a módot, ahogy egy mozdulattal megbénítottad magad körül a tolakodó világot és bezártad magad a magány falai közé. A lét dupla, kettőbe vált diófalait egyetlen bonthatatlan zárkává szorítottad magad köré, és csak a gascogne-iak látták a mozdulatot. Gőgösebb voltál, mint a királyok, járt neked a ritka boldogság perceiben vagy a kín agóniájában az uralkodók gyötrelemre, gyönyörre rángó izommal felelő arcát eltakaró udvari patyolat.

Három érmét ígértem, az első, amelyet kiemelek a múlt televényéből, egy márványasztal kerek lapja, rajta csésze, félig üresen, mögötte meg a lány. A lány nagyon fiatal, ott ül a Centrál kávéházban egyedül, a kávéházon kívül is egymaga bandukol az ismeretlen, háború feldúlta Pesten: vidéki, ebben a városban se rokona, sem ismerőse. Az élet, amelybe fogott, szintén új még, egy felekezeti gimnáziumból került a frissen újjáalakult minisztérium művészeti osztályára, valahol büszke is, mert meggyőződése, az ő nemzedéke hivatott arra, hogy felépítse a valódi demokratikus Magyarországot. Hozott magával vidékről vagy egy fél kiló verset, azokat nézi nyugtalanul. Sokat remél a várt találkozótól: egy fiatal házaspár invitálta a kávéházba, a költeményektől kérdezi, meggyőzik-e azokat, akik ide hívták, hogy volt értelme az ismerkedésnek. A házaspár egyik tagját, a férfit ismeri a minisztériumból, annak máris híre van, bírálata fémjelez, a feleséget nem látta még, a vidéki lány lámpalázas. Tudja, ezek a fiatalok valami újat akarnak és szerveznek az irodalmi életben, amely most újra kezdődik, s együttlétük nem társadalmi aktus lesz, de valamifajta sorozás, ha úgy döntenek róla, hogy megütötte a mértéket. Aztán megnyílik az üvegajtó, beárad rajta a délutáni nap, belépnek, akikre várt, elsőnek persze a feleség. Olyan, mint egy fiatal oroszlán – gondolja a vidéki lány –, szőke sörénye van és a szeme zöldessárga, a költőnő nemcsak szép, de pórusai mögül szellem és tehetség világít, az arcán nincs mosoly, inkább komoly az a szép arc, figyel, mérlegel, szigorú és tárgyilagos az első mondat, amelyet a vidéki lány hall: „Szóval te vagy.” A nagyvadak fürkésző tekintete bejárja az asztalnál ülő arcát: szervusz, mondja Nemes Nagy Ágnes Szabó Magdának, szervusz, felel neki a várakozó, a férjnek meg úgy köszön: jó napot, Balázs, sok hónap eltelik, míg összetegeződnek, a vidéki lány még nagyon vidéki. Ez az érem szinte tüzel a délutáni nap fényében, kora ősz van, de nyári meleg, minden izzik, az oroszlánsörény, a szemek, az üvegajtó, az asztal sárgás márványköre, a fellobbanó, azonnali rokonszenv. A vidéki utólag teszi helyére magában a pillanatok emlékképeit, utólag ért meg mindent, mikor felfogja, mit jelentett élete alakulásában ez a találkozás, s mint szabta meg további lépteit az azonos műveltség, világfelfogás, életérzés és esztétikai igényesség. Már nem volt egyedül, már tartozott valahová, a Centrál később törzshelye lesz a gascogne-iaknak, az ifjú oroszlán és a fekete fiú köré feláll a gárda, amely nem akármilyen politikai körülmények között hadakozik. A találkozás perce, anélkül hogy bármelyikük is tudta volna, a nyelv szinte minden elvont főnevét ígéri, minden gyönyörűt és minden rútat, igazságot és árulást, becsületet és becstelenséget, igényt, mértéket, halálveszélyt, megdicsőülést és megaláztatást. Legenda alakul köréjük, nem barátaik, ellenségeik formálják, nem lehet letagadni: a gascogne-iak másképpen vívnak, mint mások a páston, abban a körben valóban ismerni kell a kard titkait és meghátrálni sem szokás, kétfelé sem lehet játszani. Nagy tisztesség bekerülni a gascogne-i vívók közé, a tény már minősít, aki hozzájuk áll, attól nemcsak a szakma abszolút ismeretét követelik meg, de a helytállást is a legkényesebb asszók idején – egykor majd egyetemen tanítják vívó módszerét valamennyinek. Ha akkor ott, a Centrál sárgás márványasztalánál elibük áll és rájuk kiált a jövendő, az ifjú oroszlán borzadva emelné a kezét, és felsírna, mint Mózes teszi abban a de Vigny-versben, amelyet egyszer majd ő fog lefordítani, s amelyben sorsát és feladatát riadtan hárítaná Isten kiválasztottja, mert keserves és nehéz annak, akit az Úr magának közvetítőül választott. Ki látta akkor még az eljövendő Ehnaton-maszkot, vagy a nagy köveket, a kemény köveket, vagy a nem irgalmazó madarat, aki súlya nélkül összeomlik a gyönge test? A lovak közül még csak Ábris ismerős és a Szultán nevű pej csikó, tüzel a nap a Centrálban, mindenki reménykedik és mosolyog, holott mossa már a titokzatos szódás a nagy muraközi ló oldalát, amelyet egyszer diadalszekérbe fognak neki az almával kínált angyalok.

A második érme is kerek, mint a Centrál márványasztala, de hófehér, nagy brómtabletta rezeg ügyetlen tenyeremben, ahogy felé tartom. Civil beszélgetéseink legcivilebbjét tördeljük, kínban mindketten, Castel-Jaloux félig a pamlagon, rőt karikából úszik rám sárga tekintete. Követ vagyok egy szituációban, bizonytalan ujjaim közt a baráti szeretet suta ollója, ismerem e halálos játék főszereplőit, iszony nekem Anankét imitálni. Most is beleborzongok az emlékbe, mert a kapitány egyszerűen nem akar szóba állni velem, mert amit érez és átél, szemmel láthatólag megoszthatatlan gyötrelme, s nem vállalja sem baráti tanácsomat, sem rokonszenvemet, amit velem üzentek, arra egyszerűen legyint. Az egyetlen, amit elfogad, egy pohár víz és hogy nyissak ki neki egy orvosságos tubust, (kérte? Utasított.) a brómot kivehettem neki. Tudtam, hogy szenved, de hasztalan kísérleteztem bármivel, mindent elhárított, a kín, amely szinte megmérgezte, könny nélküli, tárgyilagos és vállalt szenvedés volt, csak az övé, s ha még másé is, az enyém semmiképpen. Úgy élte élete magánkatasztrófáját, hogy ha közvetítettem volna kettőnk találkozását akkor, azon a napon, úgy kellett volna kamerába beszélnem, mint az igazán stílusos kommentátoroknak, akik tudják, a valódi katasztrófákat felesleges cifrázni: Budapest elesett, a háborút elvesztettük, az oroszok visszatértek november negyedikén. Lefojtott indulatának csak a szikráit érzem, de pörkölődik a bőröm, érzem, tulajdonképpen engem is bűnösnek tart pusztán amiatt, hogy mertem vállalkozni a követségre, menjek előle, nem kellek én sem, ez nem irodalom, ez az ő magánügye, és nem óhajt közvetítőt valamihez, ami már nincs is. Álltam, magam is megalázottan, mint egy fullajtár, de éreztem, ez nem sértődés vagy sértődöttség ideje, én mellékszereplő vagyok a tragédiában, nem az én érzésem a fontos. Nem akartam én idejönni hozzá, csak a bilaterális kötöttség a főszereplőkhöz mégis kötelezővé tette, hogy vállaljak valamit, amiről eleve tudtam, nem fog sikerülni, csak az én kezem kerül az olló szárai közé, s még ha nem is ömlik vér, fájni fog minden ujjam. A nagy üldözöttség masszív fellege épp elvonulóban volt felőlünk, kezdtünk már szabadabban lélegezni, de a morális terror enyhülése nem jelentette azt, hogy ha bármelyikünk is térdre bukik a maga porondján, ne induljon mentőosztag, Gascogne akkorra már valahogy Camelottá nemesedett, el kellett jönnöm hozzá akkor is, ha számolnom kellett azzal, nem szimplán udvariatlan, de durva lesz keserűségében, esetleg be se enged, mikor csengetek, ahogy a nehéz időkben minden hivatalos kísértésnek ellenállt, nem várhattam mást magánkataklizmája, földrengése idején. Indultam, hogy megyek, már nem voltak sem érveim, se szavaim, nem marasztalt, sőt már arra se futotta senki erejéből, hogy annyit mondjon a másiknak: szervusz. Már majdnem bezáródott mögöttem az ajtó, mikor a hátam megérezte, hogy visszafogja, akkor hátranéztem. Oroszlánszeme a legvégső pillanatra megszelídült, egyetlen ujjával megbökte a vállamat, és azt mondta, akkor már váratlan szelíden: „Ne haragudj, Magdolna!” Haragudni, amikor valami úgy összeomlott, hogy még a szilánkok, a por is majdnem halálos sebet ejt? Mint reménye vesztett parlamenter kocogtam haza a Vérmezőn, soha ilyen hosszú nem volt a lakásaink közt vezető ötpercnyi út. Ez az érme csupa seb és karcolás, pedig csak egy brómpirula a tenyeremen.

Most aztán egyedül lesz, gondoltam, míg elmaradtak mögöttem élete kulisszái, a cukrászda, a kovácsműhely hajdani háza, egészen egyedül. És akkor mellettem és mögöttem és felettem elmosolyodott Gábor angyal, és azt mondta nekem, dehogy marad egyedül, és feldobrokoltak kedves lovai, mindenkori őrei és segítsége, és bár nem volt éppen szezonjuk, felizzottak örök érvénnyel a bodza foszforos tenyerei. „Ehnaton hosszú nyakú felesége nem értette meg a nap himnuszát – mondta Gábor, az angyal –, ne törődj ezzel már, Magdolna. Elfelejtetted, hogy egyszer azt írta, aki verset tud írni, igazi nagy verset, az egy személyben Kőműves Kelemen és Kőműves Kelemenné? Hagyd Déva várát, a tiedet más erők rontják össze, csak várd ki szépen, Magdolna.”

 

*

 

Az utolsó érme alakú, kerek feketeség már olyan, mint a bakacsin, és kivételesen dupla is, mert két telefonkagyló, egyik az ő kezében, a másik az enyémben, ő hívott fel, elolvasta a Pillanat-ot. A halál már érzékelhetően közel volt az ágyához, ő is tudta, tudtam én is, de azért felhívott, mert ezt is megkívánta Gascogne-Camelot törvénye, a visszaigazolást. „Hát akkor ezt megcsináltad, Magdolna – hallom a koromsötétben, én az ágyam tetején, ő az ágyában –, akkor ez kész.” Olyan a hangja, mintha álmos volna, fátyol zizeg a membránon. „Majd megtárgyaljuk bővebben” – hallom, és nyelek egyet, és tudom, hogy soha többé nem tárgyalunk meg semmit, és ezt ő ugyanúgy tudja, ahogy én. „Képzeld, nevettem a Pastorale-on.” Szorítom a kagylót, hogy fáj a kezemnek, megpróbálom faggatni, miért éppen a Pastorale-t érezte olyannak, hogy nevetnie kellett, de akkor megláttam Gábort, az angyalt, aki most már az én szobámban állt, és a hangját is hallottam, azt mondta, hiú bolond vagyok, ez nem az irodalmi elemzés és dicséret órája, hanem a megdicsőülés kezdetéé, hagyjam az indulót pihenni. „Majd akkor egyszer, Magdolna” – hallatszik a kagylóból. Ki tudtam mondani: „Hát persze.” Szeretnék jó éjszakát kívánni neki, mert viszonylag késő van, de nem merek, tudom, hogy még így is, a halál sátorában milyen érzékeny az a csodálatos szófejtő füle, és esetleg áttételesen érzékel, és hallja, amit Hamlet: „Jó éjt, királyfi”. Aztán a másik oldal elhallgat, ketten maradtunk, én és az üresen zúgó kagyló. Valaha egyetlen tányér voltunk a politika iszonyú tengerén, és míg mesebeli szörnyekkel vívtunk az irodalom tisztasága érdekében, tettünk is valamit – ő bizonyosan. Vele akkora darab törik le a tányérból, hogy belerendültünk valamennyien. Csak néztem, néztem a sötétben, az angyal régen elhagyott, az angyal csak neki járt, de a lovak maradtak. Ott dobrokolt emlékeim és visszafoghatatlan könnyeim körül a pányvát nem ismerő, örökké élő, szent ifjúság.

 

*

 

Most elolvastam, amit írtam, és még világosabban értem, mit akartál mondani azzal, hogy a szeretet bonyolult. Ha így tudtam beszélni rólad, alighanem jobban szerettelek, mint magam hittem volna. Ne csodálkozz majd, ha triumfátori szekeredet egy muraközi meg a Pegazus röpíti s a fejed fölött tartott koszorú Gábriel kezében van, azon se lepődj meg, ha az angyalok hivatalos nyelvén nem az előírt szöveget mondja, így kell tennie, mert csak abban a formában igaz, amit a füledbe súg, ha változtat rajta egy cseppet. Nélküled most már nem volna teljes a magyar és azt hiszem, a világirodalom sem. Memento te immortalem esse! Aludd ki, ami fájt, Castel-Jaloux.

 

 

 

Mi az, öreg, elmentél?

Hiába tetted, nem gilt az ügy, nem kértél engedélyt a kapitánytól, elismerem, hogy nem kérhettél, lévén a kapitány már odaát, egyébként is tudni való volt, hogy valamelyikünk előbb-utóbb csak követi, mert arkangyal ide, arkangyal oda, szokatlan lehet neki a csütörtöki társaság nélkül. Lehet, ő küldte el érted a lovat, mert neki is ló volt a totemállata, mint neked, az megszagolt és rád lehelt azon a délutánon, és már indultál is. Nagy illetlenség volt, már ami bennünket illet, most már valóban furcsán érezzük magunkat, ha összehoznak a tennivalók, némi gyanakvással figyeljük egymást mi, Újhold-maradékok, ki lesz a következő a fordított díszmenetben, s még inkább az nyugtalanít, ki lesz a legutolsó, aki a bezárt kriptán megfordítja a címert és eltöri a kardot, amellyel egy tucat fiatal annak idején kivédte Rákosit és a kísértéseket. Ki lesz az utolsó, Iván? Mert ti aztán elintéztétek, ment minden mindenestül, a lélek az égbe, a test a földbe, akkora hézagot hagytatok ünnepeinkben és hétköznapjainkban, hogy fiatalon se tudnók átívelni. Hogy nem érdemes a követési sorrendet nyomozni, mert a forgatókönyv kész? Ettől még lehetek kíváncsi.

Milyen volt mándyságod? – taglalják az Okosok. Ez nagy szám lehet számodra odafenn, míg hallod és olvasod a lenti visszhangot arra a muzsikára, amelyet csak te tudtál énekelni – mintha valaha is képletbe sűríthető lettél volna, tanítható „módszeres egység”, mindig tudtad, beléd izzad a boldogtalan oktató, aki téged meg akar értetni valakivel, aki azonnal magától meg nem ért. Rögzíthetetlen voltál mindig, Öreg, mint a pára, amellett, ha nem fordítva közelednek hozzád, mármint a halálod és nem a születésed irányából, Oszkár hallja, de nem mondja, marad a kérdés, mint egy árva madzag, amelyet kinn felejtettek egy porolón. Szegény epigonjaid mit kísérleteznek majd, s milyen hiába, senki se tudja utánad csinálni a magas C-t, s a Pegazus sem hajlandó a Újhold kedvéért állandó álcázásra, neked még megtette, hogy kedvedért szürkére fesse magát, gebét alakított, legalább ezt az egyedül megfoghatót tudja majd közölni rólad az iskolában a boldogtalan nevelő, hogy megteremtetted Csutakot a szürke ló legendájával. Hogy téged az ügyben az érdekelt, hogy a sintér, bármilyen és bármikor élő és változatos eszközökkel manipuláló sintér hoppon maradjon, úgyse fogja megérteni, s ugyan megtanítja-e, megsejti-e az igazságot, hogy Csutak és ló egyetlen személy, te magad, akit rendkívüli tehetségeden kívül csak a mitológia védelmezett, mástól, mint az istenektől és Castalia kristályvizétől aligha várhattál segítséget, amire ha végképp meg akarom zavarni az esztétákat, tulajdonképpen nem is tartottál igényt. Van a megvetésnek olyan foka, mikor az áldozat megvalósítja Kafka reális irrealitását, s átalakul a természetrajzból ismert rovarrá, amely ha felfogja, nincs esélye a győzelemre, az ellenfél lebírhatatlan és nemtelenül aljas, nem is vállalja a tusát, szárnyait, lábait ízlésesen elrendezi, hátára fekszik, lezárja a szemét és többet a végítélet harsonájának zengéséig meg nem mozdul, ülhet felette tort a piruló nyertes, mert hát minek örüljön a gyilkos, mikor nemhogy harcra, rezzenésre se méltatták, koldus győzelem az ilyen, voltaképpen nem is diadal.

 

Tudtam, hogy menni készülsz, azóta tudtam, hogy nem vállaltad már a játékot, évtizedes játékunkat, az atalázást. Álltunk az Akadémián, Arany bútorai között, aznap először láttuk egymást, tehát köszönés helyett atalázni kellett volna, de nem a szokott szóval kezdted, azt mondtad, szervusz, én meg rád bámultam. Neked azt kellett volna kérdezned tőlem: – Tormay Cecile, ugyebár? –, és nekem ráfelelnem, amit a játékszabály rendelt: – Nem, Atala. – Az én Atalámra annak kellett volna következnie, hogy te visszakérdezel: – Mitala? –, én meg újra azt mondom: – Atala –, s a játék zárul, te zárod, megcsóválod a fejedet, és majdnem komoran azt mondod: – Ki hitte volna. – Többet már nem találkoztam veled, itt hagytál a szervusszal, ami egyikünket se jogosít fel semmire, de nem is ment meg semmitől; egyszer könyvet írok még rólatok, halottakról, ki adta nektek a jogot, hogy darabonként semmisítsetek meg, ki-ki magával visz belőlem a sírjába egy darabot. Mi ez az irgalmatlan hadgyakorlat az élők ellen, akik éppúgy nem tehetnek arról, hogy szerencsétlenségükre itt maradtak, mint Babits elátkozott füve, aki átka-áldása azonos az újra való születéssel. De te nem vagy fű, hogy nősz újra, Mándy? Attól, hogy nemzeti klasszikus lettél, tőlem soha többé nem kérdezi senki, én vagyok-e ugyebár, Tormay Cecile. Fonetikusan ejtetted a keresztnevet, ez a játékhoz tartozott, azt mondtad, kiejtve az utolsó vokálist, és nem francia c-vel: – Cecile.

Most aztán egyedül nézhetem a közös fotót, amiről olyan gyakran beszéltünk, mikor felismertük: mindkettőnk alkotásainak kulcsszava a család, ha egészen másról van szó, akkor is. A fotó egyik oldalán az én világom, a másikon a tied, az enyémen arany villogásban fut gyerekmagam a szirteket átívelő pallón, az egyik oldalon apja, a másikon anyja áll, kitárt karral, körötte boldogító napsütésben lepkék, s Trója közepén ott áll a Nagytemplom Debrecenben, a te fotódat, ami a filmszelet másik lapja, hibásan hívták elő, csupa feketeség meg árnyék, vagy megcsúszott a keze annak, aki babrált a képpel, vagy csak félig végezte el a munkát, aztán öngyilkos lett az ódivatú fotóműhely fixálómedencéjében. Annyi mindenesetre látszik, hogy köd gomolyog, anyád-apád egyazon pillanatban előre- és hátralép, persze csak kontúrjaiban, párafigurák, lengenek is, bár lecövekelte őket a halott fotós, ha minősíteni kellene a felvételt, a zsűri azt mondaná, olyan, mint a bágyadt csap csepegése. Hogy mitől lett a te oldaladon a ki se vehető kép szemcsés, szintén titok, de lehet, hogy tudták, a tiéd lesz, és eleve reszelősre csinálták a részedet. Jaj, Öreg, hogy kerültek ezek a révünkön mégis össze, az én esténként engem rózsás paplannal takargató, Iliász-t mesélő apám tündér feleségével meg a te csak az állandó helyváltoztatásban rögzíthető háttérfiguráid, a csupán az instabilitásban stabil füst-pára-szülők.

Vittük a láthatatlan púpot, te a magad témateremtő poklát, én a magam témateremtő mennyországát, az elvesztett Mi kis városunk-at keresve, te a magad mikrovilága születéseddel azonnal bekövetkezett atomrobbanása kellékei közt zavartan szedegetted össze a bizonytalanság díszletébe illő hajdani tárgyakat, széklábat, csorba korsót, szakadt fél makkalsót, egy létrát, aki gyalogol, nekem elindítja az életemet annak idején Al Jolson a hangosfilmmel, neked lezárja ugyanazt, s tágra nyitja a nosztalgia kapuját, mert amikor még néma volt az a vászon…

Akkor mi volt, Iván? Akkor se volt semmi. És nekem se nyílt ki semmi Al Jolsonnal és a Sonny Boyjal. Csak hitted és hittem. Aztán lett mindkettőnknek és mindkettőnkből az, aki, és az, ami. Az egyetemi órán, amelyen bennünket tanítottak, és a kedves fiatal oktató, mindünk barátja, elővezetett bennünket, zavartan néztünk egymásra, aztán a hallgatókra. Nem a nyilvánosság miatt voltunk zavarban, ahhoz már túl sokszor álltunk kamera előtt, csak akkor ott ültek velünk szemben az utódok, akik éppolyan érdeklődő közönnyel szemléltek bennünket, mint mi annak idején Basch Lóránt teáin az akkori aggokat, latolgattuk, meddig élhetnek még, és részvéttel csóváltuk a fejünket: milyen süketek szegények, milyen részvétre méltó a hanyatlás, azt nemcsak nem szabad, de nem is illik megvárni.

A kapitány se várta meg, te is elvitted a magad csomagját úgy, hogy hiányodba szisszent bele Magyarország, nem a riadt részvétbe: már nem vagy az, aki, szép, furcsa tollazatod megkopott. Úgy mentél át a nagy hídon, amilyen voltál, kis batyukban az összeszedett, atombomba felrobbantotta főváros és nagyvilág, a másik meg egy bágyadt visszaintés madaraknak, kutyáknak, lovaknak. Még az embereknek is. Olyan tehetséges voltál, mint a csillag az égen, olyan természetes ragyogás vette körül kozmikus mivoltodat, amit nem tud kikezdeni idő, te győzted le a halált, nem fordítva, lebonthatnak itt mindent, ha te akarod, örökre áll Budapest. Keresd meg odaát Gaskell asszonyt, és mondd meg neki, ha egyáltalán valakihez hasonlítottál, akkor hozzá, ő tudott a semmiből univerzumot konstruálni a Cranford-ban. Most már nem érdemes hazudnod, hogy mert kimaradtál az iskolából, nem is vagy igazán művelt. Vigyázz, lassan lehámlik minden védőréteged, ez a halhatatlanság előnye-hátránya, szabad és védtelen vagy az öröklétben. Te nem voltál művelt? Olvasott? Legalább most ne tagadd le. Azért nincs szégyenedre.

Mondtam az imént: csak epigonjaid lehetnek, te soha többé nem lehetsz, egyedi voltál, mint a magány, a lázadás, a megalázottság és a művész halhatatlansága, amelyek csak látszatra kollektív bérlők. Te voltál Mándy.

 

 

 

Adalék az Ottlikiászhoz: Ludány

Egyszer majd összegyűjti és egybeszerkeszti valaki azokat a nagy epikai elemeket, amelyek Ottlik életéről már nyilvánosság elé kerültek, s egy tragikumra-komikumra egyaránt érzékeny fülű modern Homérosz létrehozza az Ottlikiászt, amelyen mindaddig nevetni lehet, amíg az ember azt nem érzi, hogy a fellobbanó indulattól fulladnia kell. Ottlik születésétől fogva hősköltemény-figura volt, életrajzát zömükben kaján istenek írták, személyének csodája, hogy ellenszélben is meg tudta csúfolni a Végzet vastörvényét, s már akkor sikerült legendakört alakítania maga körül, mikor a marxizmus kezdettől látáshibás optikájában még a legreálisabb tényeket és adatokat is szemérmetlenül cáfolták.

Szabályos módszerrel persze nem lehet, soha nem is lehetett őt megközelíteni, tudta ezt az egykori gödöllői lakáshivatali tisztviselőtől kezdve félmúltunk minden funkcionáriusa. A gödöllői epizódnak nem voltam tanúja, arról csak hallottam, sokáig és sokszor volt téma Ottlik kitörése akkori lakóhelye színterén valami lakásügyben, melynek kapcsán egy ingerült válaszai mérséklését kívánó tisztviselőt azzal a váddal kényszerített némaságra, hogy mindazok után, amit elraboltak tőle, most már láthatólag az idegességére is igényt tart az állam, holott neki az a kenyérkereső munkaeszköze, az idegesség. A lakásügyet két pillanat alatt elintézték, csak kint legyen a hivatalból. Mondom, ezt csak hallottam, de Ludány neve körünkben először történt kiejtésekor ott voltam, a ténynek írásbeli rögzítése is van, mihelyt halálom után publikussá válik Szobotka lírai hagyatéka – napjaink verses naplószerű megörökítését az írói pályáját ugyancsak költőként kezdett Szobotka végezte, aki gyerekkorában és később, fiatal évei Karácsony Sándor fémjelezte korszakában számtalan verset írt, sőt még akkor is költeménybe parancsolta a prózájából kilúgozott személyes indulatokat, mikor már engem megismert. Ottlik és Szobotka egyébként versek révén ismerkedtek meg, Cs. Szabó közvetítésével, hármuk között esett először szó arról, esetleg antológiát lehetne szerkeszteni az angol barokk költészet lefordítandó termékeiből, Szobotka hozzá is fogott, több vers elkészült a remélt antológiából, aztán abbamaradt, utóbb derült ki, az anyag már más költő szerződés lekötötte munkája. Nem akármilyen olvasmány Szobotka majd egyszer előkerülő verses naplója, benne nemcsak közös múltunk, de a kor a mi életünk körét érintő szinte minden figurája szerepel.

A véletlen úgy hozta, hogy azonos mentalitású, egyformán víz alá nyomott, elvileg halálra ítélt, jog nélküli polgárrá alázott baráti írónemzedék pár tagja földrajzi tekintetben is közel élt egymáshoz, nemcsak eszmevilágában. Ottlik, aki gyakran cserélt lakást, leghosszabb ideig egy utcában lakott velünk, ha a Krisztina-templom felől tájoljuk be az Attila utcát, ő az alagúttól számítva balra, mi jobbra éltünk, szemben a Déli vasúttal. Lakásunk ablakából Lengyel Balázsék otthonára lehetett látni, tőlük viszont a Városmajor utcai Basch Lóránt-féle ház volt egy kődobásnyira, ott Mészölyék éltek. 56-ban mindenesetre valamennyien ott álltunk együtt a lövedékek zajában a Kékgolyó utca sarkán, és egyikünk se tudta, ránk személy szerint mit hoz a jövő, hogy az országra akkor és később, ha a helyzet tisztul, végképp nem sejtettük. De a vihart egyformán érzékeltük, egyformán értékeltük is, nagyjából egyformán éltük át, az órák nem voltak unalmasak, Ágnesék otthonába belőttek, náluk hiányzott a fal, Szobotka merő véletlenből menekült meg a haláltól, a forradalom kitörése délutánján – akkor az Eötvös Egyetemen dolgozott – a Bem-szoborhoz vonult a diákjaival, a mellette lépkedő dékánt golyó találta, meg is halt szegény. Nekem a fejem bőréig leégett a hajam, mikor a gépfegyvertűz elérte az ablakpárkányunkat, a konyhában főztem, gyertya mellett, ijedtemben a lángba hajoltam. Ám akkor és ott a Kékgolyó utca sarkán csak a forradalom kegyelmi állapotát értékeltük, a nagyszerűségét, bármilyen tüzes is volt a lehelete, a remélt szabadság lélegzett vele, a végre valódi felszabadulás. Ami aztán november 4-én következett, mindünk sorsát immár harmadszorra döntötte el.

Az a nemzedék, amelynek a tagjai voltunk, először a második világháború végén határozott úgy, hogy megpróbálja az országból végre valódi demokráciát formálni igyekvő célkitűzéseket a maga művészi eszközeivel is segíteni. Második döntésünk az én visszavett és helyettem a párt célkitűzésének megfelelő írónak adott Baumgarten-díjam napjára esett, a gesztus, amellyel Révai miniszter foganatosítani kezdte a szovjet földről importált művészeti káté tézisét, olyan volt, mint a gong: kezdődik az előadás; kinek-kinek el kellett határoznia, hogyan dolgozza fel magára nézve azt, ami történt. A baráti kör válasza egyértelmű volt, ha nincs szabadság, mert az ügy persze messze túlmutatott az én személyemen, akkor ne legyen irodalom se. Elhallgattunk a nyilvánosság számára, fiókjainkban ott lappangott ki-ki publikálástól visszatartott lírai vagy prózai alkotása, a párt meg átvette a művészeti élet irányítását, soha annyi épülő hidat, traktort, foghíjas veteránt, lelkes országépítőt, önkéntes határőrt, jóságos szovjet katonát nem termelt még irodalmi időszak. Harmadjára 56-ban, a forradalom leverése után került sor ismét csak közös állásfoglalásra, amikor érzékelni kezdtük, a vértanúk nem haltak meg hiába, ritkul, vagy legalábbis ritkulni kezd a terror alatt szinte tapinthatatlanul sűrű levegő, a baráti kör úgy érezte, ha tisztességes paraméterek között mozoghat, elindul újra, ahogy elindult valamikor 45-ben. 1959-ben szinte azonos időpontban jelent meg Ottlik Iskola a határon-ja és az én első regényem, a Freskó.

 

1945 és 48 között kezdetben tele voltunk jogos reménnyel, 48 után elkezdtünk gyanakodni. Hogy nem ok nélkül, az nyilvánvaló, egyre érzékelhetőbben rányomta a bélyegét hétköznapjainkra és bevont ünnepeinkre a terror. 56-ig se lehetett aggodalom nélkül járni éjszaka az utcákon, bár ebben az időszakban inkább a hajnalok voltak kockázatosak, a váratlan látogatók virradat előtt szerettek érkezni, 56 után hosszú időbe került, míg valahogy megszilárdult a rend és legalább illúziója volt a biztonságosabb járás-kelésnek. Ha este találkoztunk, nemegyszer előfordult, hogy együtt maradtunk éjszakára, vagy legalábbis megvártuk a fényt. A gyakorlat valahogy úgy alakította, hogy mi Szobotkával legtöbbet Ottlikéknál bukkantunk fel, nekünk egyetlen szobából állt az otthonunk, Ottlikék lakása legáttekinthetetlenebb periódusuk idején is mindig úgy hatott, mintha nagyobb volna önmagánál, ez Ottlikné, Gyöngyi számos csodáinak egyike volt. Gyöngyi igazán megérdemelné, hogy az írófeleségek panteonjában különleges fülkéje legyen. Feledhetetlen alakját minden kávéillat visszasodorja az emlékezetembe, ő főzte a világ legillatosabb feketéjét öt szem babból, és ő tudta egyedül elkészíteni a csodálatos pötifurt, azt a süteményt, amelyet csak a dzsentrivilág lányai ismertek, s melynek családi változatait ősanyáink haldoklásuk idején lányaik fülébe súgva árulták el. Gyöngyi pár deka lisztből és valami titokzatos egyébből ezeregyéjszakai finomságot teremtett. Gyöngyi kávéja, pötifurja, a szobában lengő enyhe vaníliaillat, amely a keserű mandula leheletével keveredett, egyszerre idézte akkori számunkra a halált és a keservében is kívánt életet, mint ahogy minden rántott hús előkészítésének sercegése Ágnes szép fiatal arcát sodorja vissza felém az időben, náluk vagyunk, aki írónak számít a fiatalok közül, mind ott van Balázsék konyhájában, Ágnes szőke sörénye lobog, senki se tudja, hogyan tudott Balázs húst szerezni, de van, Ágnes pecsenyét süt, kikapdossuk a kezéből.

Együttléteinkhez a titkos felolvasások és a játékok úgy hozzátartoztak, mint a levegő. Ahogy mondtam, mi Ottlikékhoz jártunk a legtöbbet, ahogy átléptük a küszöbüket, ki-ki felvette a magunk adományozta titkos nevét. Ottlik ugyan állandóan tagadta, hogy bárkit is megmentett volna a II. világháborúban, de emberszabadítási akciói sorozata annyira köztudomású volt, hogy csak legyintettünk. Nevet is olyat kapott, ami számtalan megmentett, elrejtett barátjára utalt, ő volt Pimpernelly Nelly, a Vörös Pimpernel közeli rokona. Gyöngyi, aki olyan volt, mint egy szecessziós festmény figurája, klimti szépség, a dzsentriasszony prototípusa, lett a játékban Csinom Palkó, Szobotka, a tartózkodó modora és visszafogott magatartása miatt Lordnak csúfolt hajdani angol szakos egyetemi hallgató Göre Gábor, én meg Szent Lajos hídja. (Híd a világhírű regény hídja miatt, amely az én életemben Debrecent kötötte össze Budapesttel.)

Játékaink változatosak voltak, az együttlétek forgatókönyve mindig azonos, kávéztunk, olykor bor is volt, pötifur mindig. Ludány estéjén valami nyugtalanság rezgett a biedermeier bútorok között, ahogy Szobotka naplója megőrizte, az után a játékos este után következett, amelyen én bemutattam a Sztálin bajusza című költeményemet és ismertettem a munkaversenyben győztes szocialista kisnyúl kitüntetésének napját a Parlamentben. Előzőleg csupa harmonikus és végig nevetéssel kísért magánkultúrműsoraink és politikai beszámolóink voltak, Gyöngyi nemcsak pötifurt tudott csinálni, de az Isten őrizte azt a kül- vagy belpolitikai szituációt vagy személyiséget, akit a mi hivatalos rádiókommentátorunk, Csinom ismertetett.

November volt, apám-anyám hónapja, korai tél. Aznap Csinom Palkó lett volna soros, hogy szórakoztasson, de Gyöngyi azzal nyitott ajtót, elnézést kér, nincs a helyzet magaslatán, vagy ne játsszunk, vagy valaki vegye át tőle a külügyi kommentárt. Nem néztünk egymásra Szobotkával, de mindketten tudtuk, történhetett valami náluk, vagy köztük. Ha akarják, megmondják, de hallgattak. Csinom nyúzott volt, Ottlik szinte harapott. Voltunk olyan jóban, hogy Szobotka meg is kérdezte, nem volna-e helyes, ha elhalasztanók a mai találkozást, ne menjünk haza?

– Nem mentek sehova – mondta Ottlik. A szeme olyan volt, mint a lázas betegé. – Ma forradalmi törvényszéket alakítunk, és halálra ítéljük Ludányt.

A konstrukciós perek, a tömeges gyilkosságok, maga a forradalom tenger áldozatával még olyan közel voltak, hogy megborzadtunk az ötletétől, ritkán élt át egy generáció ennyi kivégzést, mint amennyinek mi tanúi voltunk. Azonnal tiltakoztam, Szobotka ingerülten legyintett.

– Na – nógatott Ottlik – Göre lesz a bíró, Csinom képviseli a vádat, Szent Lajos elítél és kivégeztet.

– Köszönöm – mondtam. – Milyen udvarias. Miért kellene Magát kivégezni? (Haláláig nem tegeződtünk, több barátunkkal is jóval később változtattunk a magázáson.)

– Mert tehetségtelen vagyok, életemben egy jó sort le nem írtam, nem is fogok. Amellett a neuraszténiám elviselhetetlen. Én tulajdonképpen gyilkos vagyok.

– Most ismét kételkedünk magunkban – mondta Csinom Palkó szárazon. – Ne menjetek haza, majd elmúlik. Játsszunk hajtogatóst, akkor legalább nevetünk.

A hajtogatós olyan játék volt, amely verset eredményezett, valaki papíron elindított egy sort, akinek a behajtott cédulát továbbadta, a sornak csak az utolsó szavát ismerhette, azt kellett folytatnia, arra keresett rímet, az egybeolvasott értelmetlenség aztán sajátságos eredményt hozott, Ottlik nem vállalta.

– Én nem hajtogatok, én nem akarok gondolkodni, csináljatok törvényszéket, ítéljetek el, úgyse érek én semmit, és akkor végre csend lesz és béke.

A mikrovilággal van baj – gondoltam –, valami történt a házasok közt. Nem néztem Szobotkára, nyilván ugyanígy észrevette. De bármi volt, értelmetlen, hogy Cipi ilyen élesen reagáljon rá, mint a törvényszéki játék, azt csak tudja, hogy Gyöngyi szereti, hogy mennyire szereti, azt nyilván csak Bim méri fel, Gyöngyi barátnője, aki míg Csinom élt, hűségesen végigkísérte minden úton. De persze tudta az egész baráti kör, hogy döntően soha, semmi miatt nem fog változni kettejük egymáshoz való viszonya, legfeljebb Csinom klimti arcán lesz egy árnyalattal sűrűbb az árnyék. Végre leültünk, Ottlik csendesedett, mikor megint megszólalt, már majdnem a megszokott volt a hangja.

– Nekem két lényem van – mondta –, elég volna egy. Önmagam ikre vagyok, de minek nekem iker. Legjobb volna, ha mégis felállna az a törvényszék.

– Nem hagyja abba? – kérdezte Göre Csinomtól. Csinom osztotta a pötifurhoz a tányért. Fegyelmezett volt, látszott rajta, erejébe kerül.

– Ki kell várni. Tegnap megint jelentkezett Ludány, ilyenkor egy darabig azt üldözi.

A név számomra azért volt abszurd, mert nekem volt Debrecenben ilyen nevű ismerősöm, azazhogy nem nekem, a Régimódi történet Gizellájának. Én csak hallottam arról, hogy kalábert és pókert Gizella mindig valami Ludánnyal játszott, mikor végre sikerült férjhez mennie az én anyám első férjéhez. Hogy kerül az Ottlik életébe ez a sosem említett valaki? Vagy kitalálta? Csak nem alkotott Pimpernelly Nelly egy új mitológiai figurát?

– Legalább Ludányt végezzétek ki – kérte Pimpernelly, de ezt már Gyöngyinek mondta, félreérthetetlenül neki –, akkor Csinom férjhez mehet újra, és talán azt kapja, amit megérdemel.

Csinom felállt, és kiment a konyhába. Göre is felállt, ritkán láttam Szobotkát ilyen indulatosnak.

– Hagyd abba, légy szíves! Legalább velünk ne akard elhitetni, hogy ha bármi van, örömből szervezed az életedbe a nehézségeket, és fél lábon táncolsz amiatt, ha nem tudod megkímélni Gyöngyit mit tudom én mitől. Neked nem Ludánnyal, vagy kivel van bajod, hanem azzal, ami itt folyik. Nem játszunk kivégzősdit, elmegyünk haza.

Csinom akkor lépett vissza a szobába, kezében a pötifur, a vanília illata most nem illett a hangulathoz.

– Nem mennek sehova – mondta Csinom. – Hagyják Cipit szublimálni, ez az egyetlen módszer arra, hogy Ludányt távozásra bírjuk. Bár felőlem maradhat, én megszoktam, ismerem Ludányt.

Szép szeme mélyén ott volt a ki nem mondott mondatok sora, mit szokott, szokhatott meg. Szegény Birkás Bandi akkor még bőven élt, ő mondta egyszer még a Központi Antikváriumban, rettenetes és gyönyörű ifjúságunk egyik színterén, hogy nem lehet senkinek se könnyű egy fürdőszobába járni a Himalájával.

A híres kávé párolgott, Csinom betöltötte, ez kicsit lazított a feszültségen, jobb kedvünk lett. Ottlik egyszer csak elnevette magát, ritkán nevetett, valami kettős volt a nevetésében, a száján egy csecsemő és egy aggastyán mosolya, egyazon izommozdulattal, egyazon időben. Megint visszatért Ludányra.

– Azt nem értitek, hogy én Ludány vagyok, de nem használhatom mentségül azt, hogy most ez a szörnyeteg élet is Ludány.

Csinom ránézett, szinte hallható volt a gondolata: Nekem csinálhatsz, amit akarsz, együtt leszünk holtomig. Minek ezt örökké visszaigazoltatni?

– Ha minden Ludány – mondta hidegen Göre –, akkor te, mint Ludány, csak a tünete vagy, és mint ilyen, ártatlan, mert politikailag nem vagy Ludány és magánilag a Ludányság Csinomra tartozik.

– Felőlem a mennyezeten sétálhat vagy ordítozhatik, engem nem zavar – fordult felé Gyöngyi –, csak Cipi dúlt miatta, pedig nincs oka. Szent Lajos, Ti írók vagytok, miért nem segítetek neki, szublimáljátok azt a nyomorult Ludányt, akkor csend lesz. Majd Göre meg Szent Lajos összeszedi magát és megírja az ikredet, és attól Ludány elgyengül, te meg erős leszel. Csináljátok már!

– Bánomisén – mondta Ottlik. – Mibe akarjátok szublimálni, ódába?

Göre döntött, nem én.

– Hát ha Ludány Ludány, akkor nem ódába való, hanem limerickbe. Azt te tudod a legjobban. Öld meg te Ludányt egy limerickkel.

– Sose javasoljatok neki semmit – mondta Csinom –, akkor csak azért se csinálja. Próbáljátok neki megtiltani.

– Én őrült vagyok, nem hülye – mondta Ottlik –, ne sértegess.

A limericket végül is ketten csináltuk meg Szobotkával. Az enyém nem sikerült, a limerickhez szárazabb humor kellett, mint az enyém, a Szobotkáét fogadtuk el, akkor már mindenki tudott nevetni, pedig a limerick voltaképpen gonosz kis vers, ha nagyon jól sikerül, van valami báj a komiszságában. Az alkotást én mutattam be.

– Vers Ottlik Ludányról – mondtam szavaló hangon –, írta Göre és Szent Lajos, utóbbi csak megpróbálta, de belebukott. Beküldve a Népszabadság első számú gyilkosának. Cím: Irodalmi rovat.

– Hear, hear! – mondta Ottlik. Én felolvastam:

 

Az én nevem voltaképp Ludány
és folyton itt őrjöngök Budán.
Már régen meghaltam,
de táncolok holtan,
és van három csikkszemű kutyám.

 

– Mije van? – kiáltotta a felharsanó nevetésben Csinom –, csikkszemű kutyája?

Szobotka szelíden mosolygott.

– Variáció egy, variáció kettő, ismerteti Szent Lajos.

 

Az én nevem nem Ludány, Ottlik.
A ruhámon itt lik meg ott lik.
Aki romokon dudál
és sűrűn szublimál,
s úgy kotlik, hogy sose botlik.

 

– Ez a Göre zseni – mondta Csinom. Ludány válaszolt neki:

– Azért nem viszi semmire. Pedig én Ludány vagyok, csak nem akarjátok elfogadni, ha szublimáljátok, akkor is Ludány. És a csikkszemű kutyát is kérem, mind a két variációt.

– Adjátok neki, mind a két variációt – javasolta Csinom. – Gyere, Szent Lajos, nézzük meg a pogácsát.

A konyhában nem kérdeztem én semmit. Ha Ludány, legyen az, megírta az Iskolá-t, tehetsége viharában napok és holdak kavarognak és zeng az ég. Hát nem mindegy? A konyhát betöltötte a friss pogácsa lehelete, Gyöngyi óvatosan rakta porcelántálcára, némán kapkodta ki a tepsiből. Hirtelen rájöttem, hogy talán mégsem egészen mindegy. Én csak a barátja vagyok Ludánynak, nem a felesége.

 

 

 

A csekei monológ

Most kezdődhetett meg.

Csalódást okozott, hogy nem vállaltam személyesen, az lett volna igazi csemege. Utána a kávéházban az utó-zomotoron megállapították volna, jó ízlésű ember nem vállalkozik ilyenre, aki egyszer ledöfött valakit, csak a bécsi operában áll oda a tetemhez elsiratni. Ismerem őket, bár ne ismerném olyan jól. Elborzaszt, mennyire nem szeretem az írókat, mert nélkülük nincs irodalom, és irodalom nélkül nincs se haza, se ország.

Helmeczi érzelmes lesz, nyilván reszkető kézzel lapoz majd és játszik a hangjával. Ha azt mondhatom el a gyászbeszédben, amit legnagyobb megbecsülésük jeléül úgy kínáltak fel, mint egy szál Borgiarózsát, kimondatlan véleményük mérgével átitatva, hadd szívjam be az illatát, s akkor esetleg mindjárt kettőt temethetnek, Júliát Niklán, Romeót Csekén, szóval ha elmondhatom a teljes igazságot a részletekkel együtt, talán még vállalom is. Hozzám már olyan közel az elmúlás, mintha a halál itt ülne velem szemben, és nézné Cseke világvárosi forgalmát ebben a se nem nyár már, se nem ősz még napsütésben. Neki is mindegy már, a szerencsétlennek, de ezt legalább megértené, a Kotzebue-ügyet, mindünk magatartásának magyarázatát a későbbiekben, a látogatása után. Amit most hallhat, ha hallja, túl irodalmi, elvont, mint minden, ami a momentán célon kívül a jövőnek, az utókornak is készült. Egyébként új műfajt alkottam: epitáfium és apológia. Epilógia. Apotáfium. Áfium.

Milyen szerencsétlen hivatás, költőnek lenni! Levantin mesterség, országgal-világgal ismertetni Lollink barna szemöldökét, melankóliánkat, esetleg a lány sorsát, akit megejtettünk, vagy öngyilkossági terveinket, ez utóbbitól még világhírű is lehet az ember, ha külföldi. Iszonyodom az exhibicionizmus minden fajtájától, s attól is, aki a testi-lelki vetkőződést el nem kerüli. Én sose láttam nőt egészen meztelenül, nem is törekedtem erre, mint az a másik, az a pirulást nem ismerő, aki a lány ölét nyaldosó habokról sem átallt írni. Hogy lenéztem mindig a jellegzetes kollégiumi durvaságot, a cőtus trágár fintorait. Violaszín pecsét, tudom én, mire célzott, fújta az egész város gyerekkoromban a nászdalt a violaszín kötényről meg az aranyhalról. Obszcén fantázia. Gyereknek lenni abban a…

Nem erre akarok gondolni. Nem tudom, mire akarok gondolni. Tudom, mire akarok gondolni. Arra, amire nem akarok.

Vajon hol tart, melyik soromnál? Természettől fogva teátrális, ezt sose szerettem, ő annál inkább. Ha illenék, rózsából füzért tenne a fejére, cipruságat lengetne, s dalolgatna: gyász, gyász, gyász. Helmeczi ilyen, a bánattól fulladozni fog, nem érti, minél merevebb és fagyosabb, mint szónok, annál forróbb lesz a közönsége. Az én szövegemet olvassa, nem lehet oka lámpalázra. Egyszer egy télen megcsókoltattak velem Debrecenben egy templomkilincset, ott maradt az ajkam bőre a vason a fagyban. Diáktréfa. Mint a kitömött nyúl a kontraszkriba asztalán. Csokonai úr ötletei.

Megint ítélek.

Ha majd az én temetésem lesz, kilesek a szemfedél alól a fél szememmel és megállapítom, rosszul rendezték, nem esztétikus, a szónok pedig gyenge. A fél szememmel lesek ki, kettővel lehetetlen, mert nincs, csak egyetlen szemem. Neked persze kettő volt, akkora óriási két barna szemed, mint a dió. Ha megírhatnám rólunk az igazságot, és azzal kellene a pódiumra lépnem, azt hiszed, vonakodnám? Mikor megjelent a bírálat, ne hidd, hogy komolyan sajnáltak vagy szörnyülködtek, titokban mindenki el volt ragadtatva, te nem tudod, hogy az író, ha másról van szó, nem saját magáról, milyen kaján olvasó. Boldogok voltak, hogy egy tisztességes őrült hetekig dolgozott egy tanulmányon, hogy előbbre vigye az irodalom ügyét, annyit fogtak fel az egészből, hogy végre beléd mart valaki, s az én recenzióm óta egy bálvánnyal kevesebb. Ha sziréndal helyett most fricskát kapott az orrára, hát vége az országos hozsannázásnak. Pénze van, birtoka van, szép családja van, közönsége van, hát mije legyen még? Általános hitele is? Legalább üssék meg. Az írók egy percig se hitték, hogy akkora tehetség vagy, amilyen, azt csak én tudtam, aki támadtalak – hiszen ezért támadtalak meg. Fiatal voltam, hát szigorúan beszéltem, talán irgalom nélkül. Csakhogy az irodalom nem lelencház, nem ispotály.

Persze nem is lőtér.

Senki se vádol. Mit magyarázkodom?

Azt hiszem, kevés prózaibb környezet van, mint Cseke, meg ezek a bútorok itt, az utca, amelyen a szeptemberi, szűrt fényben ökrös szekerek ballagnak, soha ilyen korán nem törtünk még Csekén kukoricát. Tömény realitás ez: szekér, tengeri, ökrök. Irreális csak én magam vagyok, reggel óta a legképtelenebb képzetek tolulnak elém. Látlak például itt és most, holott februárban haltál meg, és az ország másik, legtávolabbi zugában, és ha véletlenül arra járok akkor, eszembe se jut belépni a házadba, hogy utoljára még lássalak, hát akkor mit keres itt a tudatomban most ez a kép. Látlak halottan, a ravatalon, körötted sírnak, magyar ruhában fekszel, ezt csak gondolom, mert ez illik hozzád is, ehhez az órához is, és nincs szemfedeled, hanem szalámival vagy letakarva, lábadtól a félig nyílt szemedig szalámival. Abszurd ez a látomás, gusztustalan és dekomponált, kétszáz év múlva egy újra felfedezett Schiller valamelyik rossz ízlésű epigonja talál majd ki ilyet a színpadon, egy szalámis halottat, a fején babérkoszorú.

Babér.

Mikor találkoztunk, azt gondoltam, ha nem volna a konyhátokon a csülkös bableveshez hozzávaló, te megfőzetnéd az étel kedvéért a babérkoszorúdat.

Ó, Krisztus, Krisztusom.

Ha még megvolna, s eljutna hozzá a hír, sírna az Öreg. Hát ettől megkímélte a sors. Öt éve halott, azaz Isten tudja, mennyivel előbb az volt már, a kettő nem esik mindig egy időre, a valóság és a tényleges halál. Kikopott ő már az életből hamarább, akár keshedt frakkja, arcára, mint az enyves légyfogóra, rátapadt a kétségbeesett mosolygás. Ha el nem viszi a kolera, elvitték volna Kisfaludyék, mindenki elpusztul, aki fél a fiataloktól. A fiatalokkal vagy együtt tud élni az irodalmár, elfogadja és megérti őket, vagy okosabb, ha végez velük, mint Goethe azzal a mértéket és formát nem ismerő Kleisttel; akkor bölcsebb, ha eliminál. Aki megijed tőlük, esetleg utánozni próbálja őket, annak vége, aki kegyes akar hozzájuk lenni, annak is, mert azt felfalják, kegyet nem fogadnak el, csak egyenlőségjelet. Az öreg megijedt és megalázkodott, ebben elvérzett. Olyan agya volt, tele annyi tudással, mint az alexandriai nagykönyvtár, de nem volt jó emberismerő. Az a félig tisztelgő, félig patronáló meghajlás, míg ifjú ellenfelét kézfogással köszöntötte, fájdalmas volt és restellnivaló. Jobban becsülték volna, ha szemükbe mondja, semmiben sem ért velük egyet, és ki nem állhatja őket. Akkor ellenség lett volna, de tekintély, s majdnem bizonyos, hogy befogadják. Furcsák a fiatalok. Az Öreg elegáns volt velük, udvarias. Tévedett.

Vannak helyrehozhatatlan tévedések.

Te, mikor meghallottam, hogy nem vagy többé, felnevettem. A hírhozó jól megnézett, ritkán szoktam én nevetni. De olyan gyöngyöző, kemény, hetyke kis hangon szólt hozzám, olyan pattogó, jól tagolt, friss és hangzatos fonetikai egységekben, hogy úgy hatott, mint a száncsengő. Csak nevetni lehetett azon, hogy eltűntél előlem, egy negyedszázada várok tőled normális választ, olyat, amivel tudok mit kezdeni, ami nem az a zagyva kardlapozás, amit az ellenkritikáidban meg a tanulmányaidban produkáltál. Én hivatásos esztéta vagyok, te zseni, túl tételen, elméleten, elveken, mit ártottad magad a halandók mesterségébe, én se mentem el Niklára tavaszi szántáskor. Nem vitatkozni akartam én veled, hanem segíteni neked is, az irodalomnak is, az irodalom kibírta, te nem, de attól még felelhettél volna józanul és én is megmondhattam volna nyilvánosság előtt vagy ha akartad volna, írásban, hogy ekkora támadás már rangadó, és én tiszteletből és serkentésből kisebbítettelek. Ez a válasz, amit most februárban küldtél, a halálhíred, világos volt, pátoszmentes, érthető, el is tehetem emlékül. Most nem szidtál, nem akartál felaprítani, nem tiltakoztál, nem oktattál ki, nem hadakoztál, nem írtál nagy tanulmányokat, hanem lezártad az ügyet, lefeküdtél, elnémultál, és én a némaságoddal nem tudok mit elkezdeni. Övön aluli ütés volt, Dániel, halálra nincs más válasz, csak másik halál. Igazán csak az vigasztal, hogy jottányit sem érdekel, hogy most már én következem. Egyébként télen kellett volna csinálnod, úgy lett volna stílusos, télen láttalak először és utoljára.

Két napig várattál bennünket, topogtunk, áztunk a hídnál, lestük prémes kalapodat, kurta lábadat, tömzsi testedet a kéknél is kékebb nadrágban. Azt hiszem, azzal kezdődött az ingerültségem, hogy mikor végre megtaláltunk, nem ott, nem akkor, nem olyan körülmények között, mint elterveztük, azt éreztem, bár ne leltünk volna rád. Mást vártunk valamennyien, egy férfit, akit antik istenek lengenek körül és maga a nemes középszer, a derű, a kiegyensúlyozottság, egy árkádiai pásztor, köntöse ráncai közt tilinkó. Te meg csak faltál, és mikor el akartunk vinni Virághoz, mert őt mindenkinek illik meglátogatnia, csak rázogattad a lábadat, hogy bántja a pesti kövezet, és Biharival akartál találkozni mindenképpen – hát miféle ember az, akinek a cigányzene a szenvedélye? Engem ki lehet űzni vele a világból. Taszított az ízlésed, a modorod, egész este csak bosszantottál, azt állítottad, az a silány Kotzebue nagy író, és belekötöttél mindenkibe. Szegény Miskát majd szél érte, mert nem csókoltad vissza, mikor üdvözölt, megsértetted Szemerét is, mert elmondta nekünk, hogy este a szállodában elaludtál a folyóiratukon. És nem átallottál beleharapni az Öregbe is, aki pedig hogy verte neked a dobot, mikor a színre léptél, azzal vádoltad, irtja a dunántúli szavakat, mintha bizony a debrecenieket gyűjtené, keres a tájszavak helyett nemes hangzású újakat, még mindig természetesebb foglalkozás, mint ha valakinek állandóan az evésen jár az esze, perecet és kolbászt követel és kritizál mindent, ami más, jó ízlésű embernek kedves. Mi csak bámultunk. Hát honnan áradt belőled annyi csoda sor és gondolat, mikor olyan primitív vagy, hogy alig találtunk témát az asztalnál? A színházban meg lehetett tébolyodni melletted, neked a színjáték se tetszett, ott is csak Biharit reklamáltad, Biharit és Kotzebue-t, fenntartom a véleményemet ma is. Kotzebue bűnrossz író, senki, kontár, irodalmi iparos. Szemere méltán védte Schillert, az legalább alkotó, bár igazán jó darabot ő se tud írni, ahhoz csak a franciák értenek. Akkor, ha teheted, a bicskádat is belém vágtad volna, mert nem kellett neked sem a német, sem a francia drámaírói iskola, csak Kotzebue. És hogy olvastál fel verset! Bár ne kértünk volna. Hogy ejtetted ki azt a szót: harmónia! Még volt merszed az én szavalásomat kritizálni, csak nem képzeled, hogy Szemere nem mondta vissza másnap, azt állítottad a lírámról, hogy homályos és lágytüzű. Az én költészetem! Hát a tied milyen? Hisz nem ismertél se mértéket, sem arányt, álltál egy kupolában, ott ágáltál össze nem tartozó fogalmakból mondatokat, s mi nézhettük kinyaklott fejjel, kancsin, hogy szállnak azok a dagályos szavak. Ha tudom, milyen vagy, dehogy viszek neked verseket megmutatni, mit értettél belőlük, semmit, az is kínos volt, hogy nem akartál a kollégákkal összejönni, Pali majd elsírta magát, mikor kiderült, hogy téged voltaképpen nem is érdekel az irodalom, te csak írni szeretsz, de se vitatkozni róla, se elemezni nem.

El akarod adni az ökröket – közölted, amikor kiléptünk a német színházból. Abgangnak remek volt, el is némultunk mind. Akkor megszöktél, megkerested bálványodat, Biharit, azzal mulattál egész éjjel. Megbotránkozott az egész írói kör, Miska nem is akart többé látni, helyetted is szégyelltük magunkat. Nekünk az életünk volt az, amit nem vállaltál, amit untál, hát hogy lett volna egy közös gondolatunk ekkora közöny és ilyen felületes műveltség láttán. Nem szerettelek. Persze hogy nem szerettelek. NEM SZERETTELEK! Mit szerettem volna rajtad, önmagad cáfolatát? Csak megzavartál minket. Vártunk egy látomást, egy csudát a Dunántúlról, a Parnasszus fiát, ehelyett azt mondtad a folyóiratunkra: fityfene.

Persze, igazad volt. Nem a folyóirat értékében, hanem általában. Aki akkora költő, mint te vagy, az érezheti az irodalomelméletet fűrészpornak, és unhatja a vitákat is. Az azzal engeszteli a maga szakmája adta halálos veszedelmet ráhozó iszonyatot Scylla és Charybdis között, amivel akarja, tudja, amivel lehet. Az én mértékem más, nem Bihari, nem Kotzebue, és más a Scyllám és Charybdisem is, de ismerem a szakma ránk hozta veszedelmet. Nekem nem fűrészpor az irodalom elmélete. Ha egyáltalán volt valami élethez hasonló létem, hát akkor ez volt az életem.

Körülbelül most rehabilitálnak, halhatatlan halott, akinek porteste fölött zeng az engesztelő ének, az én énekem, most ért Helmeczi az Akadémián az utolsó részhez. Míg Téged égbe visz, az én pozíciómat is megerősíti, milyen jellemes irodalmár lehetek én, hogy ilyen nyíltan kimondom, ártottam neked, tévedtem, s azzal, hogy elnémítottalak, ártottam az országnak is. Így, szemre, mindenki azt hiszi, megint csak én győztem, hiszen magam tettem kritikusi tollamat ravatalod elé. Csak én tudom, meg te, aki örökkévaló lettél és halhatatlan a magyar lírában, hogy kezdettől fogva tied volt a hatalom és dicsőség, akkor is, amikor más nem látta meg, mikor földi szemeddel te se vetted észre. Most már ott vagy az örökkévalók között, szép sávos abrosszal asztalt terítettél, kolbásszal kínálod a többi üdvözültet, és most már tudod, hogy csak a te életed volt igazán élet, mert két szemed volt, számtalan dajnát megöleltél, jókedvedben átugrottad az asztalt, szép voltál, férfias, erős, szerettek, volt családod, és furcsa módon, holott utáltál minden elméletet, éppúgy az irodalomba pusztultál bele te is, ahogy én fogok.

Körülbelül most lett vége. Most felállnak, és némán rád gondol mindenki. Rád és rám. Két percig. Iszonyú hosszú idő.

A harmónia szót görögösen kell ejteni, Dániel. Így: hármonijja.

Te! Szinte felfoghatatlan, mennyire nem számít annak, akinek halála lesz az irodalom, hogy az illető szerette-e valamikor, vagy nem szerette Kotzebue-t.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]