Randevú valakivel

Disraeli Sybil-je óta rettegek az államférfiak irodalmi ambíciójától. Maurice Schumann Párizsból nemrég megkapott könyvétől is tartottam, eldugtam a könyvbölcső fenekére, minél később jusson a kezembe. Mikor már nem halaszthattam tovább, hogy nekilássak, úgy kezdtem el olvasni, mint akinek a fogát húzzák. Azt hittem, ennyivel megúszom, egy foghúzás kellemetlenségének érzésével. Nem sejtettem, hogy a Randevú valakivel – ez Schumann regényének a címe – megnyúz, összemetél, s mikor az utolsó lapjára érek, ismerve immár minden rejtelmes részletét írója irtózatos látomásának, szépen elölről kezdem az egészet, s lúdbőrösen kívánkozom rá, hogy megismételjem az élményt, hadd fájjon, hadd fájhasson újra.

 

*

 

Aki ezeket a sorokat olvassa, méltán hiheti, valami szokatlan szenvedélyű és hangszerelésű szerelmi történet a Randevú valakivel, egy férfi meg egy nő számvetése egymással. Pedig ez a könyv az internálótáborok világáról, a fasizmus bűneiről írt regények egyik legmegrázóbbja, igazolója annak, mennyire az író tehetségén, pszichológiai érzékén, meseszövő-képességén, szerkesztési invencióján múlik, hogy ennyi évvel a tömeggyilkosságok után még mindig újat mondva lehessen ábrázolni a század szégyenét. Hőse, aki Schumann írásában a randevúra indul, a gázkamrák mellett szolgálatot teljesítő SS-katona, s a valaki, aki a címben jelzett találkán várja, a Charlottenbergbe érkezett utolsó transzport egyik halottja, az első olyan áldozat, akit a hős nemcsak nézett, de látott is – észrevett.

Addig a napig arc nélküli tömegek vonultak el a katona előtt a halálba, gondolkozás, bűntudat, lelkifurdalás nélkül vette tudomásul pusztulásukat, ám Rosen doktorra (hol van még az öregember halála percétől az a pillanat, mikor megtudjuk nevét, nemzetiségét, lakáscímét!) kivételesen odafigyel. Levelet kapott az anyjától, felzaklatták hazulról jött hírek, s először, mióta a kivégzéseket végrehajtja, massza helyett egy embert lát, olyat, aki méghozzá tudja, fürdés ürügyével hová vezetik, embert, aki annyit mond, nem is neki, csak úgy maga elé: „Mint egy szegény kutyát…”, aztán eltűnik a gázkamrában, meghal, és örökségül hagyja az SS-katonára élete lezáró mondatát és végső perceit. A pillanat, amelyben az arc és egyéniség nélküli tömegből kiválik egy ember, egy egyén, akinek ő lett a gyilkosa, elég súlyos ahhoz, hogy megbontsa a katona háborús élményektől amúgy is agyonterhelt lelki egyensúlyát: a gyilkos, aki most érti meg, hogy az, rémületére, majd később torz örömére lassan azonosulni kezd, végül bűntudata és érzései egyre növekvő zűrzavarában végképp egynek érzi magát áldozatával. Mikor a név nélkül, csak egy csoport tagjaként a megsemmisítőtáborba érkezett öregember nyomába ered, hogy kiderítse, kit ölt meg hát, voltaképpen már önmagát is keresi, s egyben önmaga másik, kivetített lényét, a kivégzőt, aki rajta is végrehajtja azt, amit ő is végrehajtott az öregen. A katonát az anvers-i randevún a valamennyi áldozatát egyszerre képviselő Rosen doktor emlékképén kívül a pusztulás is várja; kitérhetne előle, ám nem teszi, elébe megy, várja, kívánja, kiköveteli, hogy Júlia, a regény torló igazságát képviselő, különös művészi erővel megrajzolt tébolyodott figurája megölje.

 

*

 

A könyv nem is egészen 13 ívnyi terjedelme szokatlan ökonómiát mutat, Schumann úgy szerkeszt, mint a komponisták. Nincs egy olyan látszólag jelentéktelen motívuma, amelynek tíz vagy százötven lappal később meg ne jelennék az ellenpontja, a magyarázata, a kezdetben még szimbolikusnak érzékelt szerkesztési elemek is szilárd realitással tartják a könyv művészi mondanivalójának fájdalmas boltozatát. Mindez, ami a hős tudatában megvolt valamikor, a hősnek önmaga áldozatává való áthasonulása átmeneti idején szétpereg, ám a teljes gondolati tartalom lapokkal vagy ívekkel később ismét összeáll, az olvasó újra megtalál mindent, csak máshol, másképpen és másféle viszonylatban, mint eredetileg.

A haláltáborban időnként muzsikáltak, ez a zene a történet legvégén mint egy kíntornás nyekergése hangzik fel újra s lesz kísérőzenéje és előkészítője a hős halálának. Rosen doktor utolsó szavaiban egy nyomorult kutyához hasonlítja pusztulásba űzött önmagát és társait, s mikor Anvers-ben, az orvos végre megtalált lakásában a katona a szobába lép, egy üres kutyakosárral találja szemben magát: Rosen hiába bízta rá özvegy élete magányának enyhítőjét a házmesternére, az végzett a kutyával. Az Őrült felirattal járkáló deportáltak egyetlen ellenpont-figurába tömörülnek, őket mint Júliát találja meg újra az olvasó. Júlia külön szólama tragikusan kezdődik, tragikussá mélyül, és félelmessé szélesül.

A könyv minden elérzékenyedés nélküli, szikár, senki bűnöst vagy közömböst nem kímélő, megrázó alkotás. Írója külön erénye, hogy kitűnő szerkesztése biztos fonalán újabb és újabb mélységekbe tudja vezetni a Randevú valakivel hősének önkéntes kísérőjét, az olvasót, holtak, voltak, régmúlt, félmúlt és jelen fényében-homályában, ahol a némák is beszélnek, és amelyben egy, az utókor számára majdnem hihetetlennek tűnő infernónak mindig csak egyetlen pontjára-szeletkéjére hull a konstrukció fénycsóvája. Az utolsó lapokon aztán felzeng a teljes orkeszter és minden részletében fényben áll a nagy festmény, hogy minden nyomukba lépő nemzedéket örökre elriasszon, Lót-emlékeinktől. Nem az irodalmon fog múlni, ha utódaink nem tanulnak rajtunk és tőlünk: az írók nagy része elmondta, mi történt. Schumann is.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]