A háború igazi vége

No persze, a háború.

Vajon meddig fog tartani, míg a én generációm kidolgozza magából az élményét? Szombathelyen, a moziban, a kitűnő jugoszláv film előadásán pár gyerek nagyokat rikkantott izgalmában, mikor a koncentrációs tábor őrtornyának reflektorfénye végigsepert a foglyok során, az egészen öregek meg elbóbiskoltak, olyan is volt, aki morogva elment szünet előtt, s a Moképet szidta, „nézzék, akik akarják…” A gyerekek csiviteltek, nevetgéltek szünetben, azok számára játék volt, amit láttak, fel se fogták, érdeklődésük tárgyilagos volt, és csak a filmnek szólt. Ám a korunkbeliek végigülték az előadást, nem szóltak, csak előrekönyököltek a majdnem üres nézőtér valamelyik üres székére, s felettük a kertmozi viharígérő, alacsony egével szomjasan szívták egyik cigarettát a másik után. A mi generációnk minden háborúsfilm-élménye kettős, egyszerre objektív és szubjektív.

Nem lehet értelmes fejjel, a kora ifjúság legfogékonyabb éveiben úgy átélni egy világháborút, hogy ne maradjon utána generációs sérülés.

Soha ilyen ellentétet tartalom és kötés között! Zöldsávos, szürke vászonba burkolták a könyvet, tetején három együgyű virág. Szirmai felől szerelmes olvasmány is lehetne, de persze nem az; mire befejezem, úgy érzem, mintha jól összevertek volna, vagy átestem volna valami súlyos betegségen. Engem a valóság sohasem visel meg annyira, mint az ábrázolása.

Tizenöt novellát tartalmaz a háromszáztizenöt lapos könyv, a tizenöt író közül néhányan már megkapták a választ az élők nagy kérdésére.

Többször kellene elolvasnom a kötetet, hogy a kiváló novellákat rangsorolni tudjam, így attól félek, teljesen személyes és nem irodalmi oka van, hogy Jerzy Zawieyski írása foglalkoztat a legjobban: A háború igazi vége. Uramisten, hát hiszen én is így hiszem, hogy a háború nem végződik be a békekötés ünnepi és történelmi pillanatában – nem ilyen egyszerű ez. Régen rájöttem, hogy a háború tovább él, mint önmaga, még a békében is ott él egy darabig, a holtak közel vannak, s az élők emlékezete nehezen gyógyul. Mindenki életének egy teljesen szubjektív pillanatában külön és önmagának kell, hogy befejezze a háborút. Nem egyszerre történik ez mindenkivel, és nem is egyforma könnyűséggel. A háború kitöréséig magam is gyerek voltam, évei alatt kellett átértékelnem a belém nevelt fogalmakat, tudomásul vennem, hogy a kaput bármikor rám törhetik, nincs zár, amely igazán csukható, födél, amelyen – legalábbis a mi földszintes házaink között – nem üt át a bomba. Egész életem más menetet kapott a háború következtében, még alig-alig megkezdődött, békés, vidéki és polgári pályám megszakadt; mások szenvedéseihez mérten szégyenletesen jelentéktelen ostromélményeim elegendők voltak ahhoz, hogy éveken át sikoltozva riadjak fel álmomból, s magamról tudom, hány évbe telt, míg 1945 után számomra is bevégződött a háború, és túljutottam azon a krízisen, hogy ha magam nem is öltem, de tömeggyilkosok és tömeggyilkosságok kortársa voltam. Az iszony nehezebben múlik el, mint objektív okai.

Zawieyskinek már az életrajza is meghatott.

Harmincéves korában jelentkezett első regényével, s kizárólag vallásos problémák érdekelték. Misztikus volt, természetfölötti kérdések izgatták, 1956-ban aztán, nem is olyan fiatalon, 54 éves korában kiadott egy novelláskötetet, amelyben már nyoma sem volt semmiféle szimbolizmusnak, absztrakciónak vagy misztikának, s az emberek egymással való kapcsolata, a valóságos élettel vívott küzdelem került a középpontba. Ettől a változástól persze még rossz író is lehetne, olyan, aki valami vagy valaki kedvéért kibújt a bőréből, s olyan írói attitűdbe kényszerítette magát, amely nem illik rá, mint egy túl bő vagy túl szűk ruha. Csakhogy nem: kiváló tehetség. Rendkívül szeretném ismerni régi műveit – ugyan miket írt ez misztikus-vallásos korában, ezzel az atmoszférateremtő erővel. Nyilván félelmes dolgokat. És mi mindent tud ez az emberekről, uramisten, és milyen egyszerűen fejezi ki magát, pontosan úgy, ahogy én elképzelem a jó prózaírót, olyan stílus nélküli stílussal, olyan borzasztóan egyszerűen, mintha valami szigorú professzor addig gyötörte volna, míg rá nem szokott, hogy lehetőleg mellőzze a hasonlatokat, s ha csak teheti, ne gyengítse eredetileg is kifejező igéit határozóval, főneveit meg jelzővel. Külseje, érdekes módon, hasonlít a Kakukkéhoz, pedig teljesen más írói alkat, mint Tersánszky.

Kelletlenül vállalom, hogy leírjam valami tartalmát, mert effajta kísérlet csak makogás, sértés az íróra. Tanár koromban összeszorítottam az ujjaimat idegességemben, hogy végig bírjam hallgatni a jeles tanulók sima és nagyképű fecsegését vagy a gyengék kétségbeesett mondatszörnyeit irodalomórai felelés közben. (Nem volna szabad visszakérdezni a versek tartalmát vagy akár a regényekét, meghal az irodalmi mű alsó fokú elemzés közben. De akkor mit csináljunk? Hogy minősítsünk? Rémes és megoldhatatlan!) Zawieyski novellájában sem az a lényeg, ami elmondható belőle – nem, mintha nem volna izgalmas története –, hanem ami az olvasóban az olvasottak nyomán ébred.

A cselekmény hőse egy mérnök, aki – családja véleménye szerint – némán és hibbant aggyal kerül haza hadifogságból. Felesége egyformán retteg a vele töltött éjszakáktól s azoktól a nappaloktól, melyeken idegenek számára is érzékelhetően nyilvánul meg férje őrültsége: a férfi ilyenkor különös táncba kezd, forog, ugrál, kering, aztán összeesik. Az asszony nem tudja, hogy férje voltaképpen se nem néma, se nem bolond, csak mivel senkinek sincs türelme megvárni, míg botló nyelvével végigdadog egy mondatot, inkább hallgat. Ha bárki a családjából igazán komolyan venné, és megpróbálna segíteni neki, el tudná motyogni nyomorult történetét, de kinek volna erre ideje, türelme? Józia, a házvezetőnő örül, hogy gazdája magatehetetlen, s elvetélt anyai ösztöneit kiélheti az ápolásban, felesége meg réges-rég mást szeret, holtnak is hitte őt, s váratlan visszatérte csak megzavarta az életét: most már hogy menjen hozzá barátjához? Pedig érdemes volna végighallgatnia, mi történt a férjével.

A mérnök túl akarta élni a háborút, túl akarta élni mindenáron, mert visszavágyott a munkájához és a feleségéhez. A hadifogságban is igyekezett megőrizni erejét, kedélyét, koncerteket, színielőadásokat rendezett fogolytársainak. A háború már vége felé járt, mikor új német parancsnok került a táborukba. Kurt Winter, akit a keleti frontról vezényeltek oda, s aki tudta, számukra a háború elveszett, hát kétségbeesését és félelmét állandó ivással, orgiákkal próbálta csillapítani. A mérnök tudott németül, franciául, ez lett a végzete. Winter bevonta őt mulatozásaiba, ő volt a tolmács, ha a Gestapo-tisztek francia nőket hozattak át maguknak a szomszédos női táborból. Nem volt jó ivó, hát táncolni kényszerítették, hogy szórakoztassa a németeket, tánca saját kétségbeesett találmánya volt, valami irtózatos pantomim. Winter maga is csiszolt a „koreográfiáján”, utóbb már meztelenül táncoltatta őt, s hogy szaporábban járja, ostorral ütötte a lábát. Egy éjszaka, mikor már nem bírt táncolni tovább, Winter a fejét ütötte meg ostora gombjával, s addig verte meztelen foglyát, míg össze nem rogyott, akkor kidobta a második emeleti ablakon. Mikor aztán a szövetséges csapatok felszabadították a fogolytábort, a mérnököt halálos betegen találták meg, s azonnal gyógyításához fogtak.

Kórházról kórházra vándorolt, ahol a jóakaratú ápolónők, orvosok mindig megértették a makogását, állandó némasága csak otthon kezdődött, mikor hazatérése után észrevette, hogy feleségét halálra idegesíti, ha torz hangján megszólal. Időszaki táncait még mindig Kurt Winter irányította, a régen halott Kurt Winter. A háború – látszólag – bevégződött, de csak látszólag, mert nem intéződött el semmi: a mérnök élete megoldatlan maradt, a feleségéé is, az asszony szeretője hasonlóképpen passzivitásra kényszerült. És persze Kurt Winter is élt még valahol, akinek nem volna szabad meglennie, nem igazság, hogy az emlékezet és az idegrendszer megőrizte, nem igazság, hogy hathat, sugalmazhat és parancsolhat, mint egykor.

Mi történjék? Nincs itt megoldás, csak ha a német tiszt igazán elpusztul, s azt másképpen nem lehet megölni, csak a mérnökkel magával együtt, hiszen fikció, halott, csak emlékekben él, csak egy torz betegség megnyilvánulásaiban. Minek megvárni, míg az asszony elválik tőle, összeházasodik szeretőjével, s őt Józiával vidékre küldi – minek válóperre, költözködésre kényszeríteni valakit, akit úgy szeretünk? Annyit kapott tőle, olyan jó asszony; ami történt, nem az ő hibája, nem is a szeretőjéé – Kurt Winter itt a felelős, annak kell lakolnia. A mérnök még egyszer végiglépdel az épülő Varsón, megbámulja a munkásokat, akik felrakják a falakat az elpusztult utak mentén, nézi szomjasan, irigyen az épeket, akik dolgozhatnak (építészmérnök!), s egy pillanatig sem őrizve haragot vagy vádat szívében a hűtlen asszony iránt, tökéletesen megértve annak testi-lelki reakcióit, öngyilkos lesz. A háborút be kell fejezni valamiképpen, és semmi sem drága ár, ha Kurt Winter – aki már réges-régen csak az ő beteg idegrendszerében, nyomorult testében él – nem lesz többé.

Halála nem lep meg senkit, felesége viselkedése annál inkább. Mert persze a háború az asszony számára is most ér véget: most lesz definitíven özvegy, aminek akkor kellett volna lennie, amikor a többi asszony azzá vált. Most végre, utólag, megért valamit, amit előbb kellett volna megértenie; észrevehetően öregedni kezd, barátjával szakít, koszorút fűz a karjára, gyászruhát ölt – a háború végre befejeződött, a holtaknak gyász jár. A szerető is kimozdulhat végre passzivitásából, megházasodik – az ő külön háborúja is véget ér.

Mikor – a novella legvégén – átlépdel feleségével az őszi parkon, döbbenten látja hajdani kedvesét Józia társaságában, épp a temetőből lépeget hazafelé a nedves avaron át, mély gyászt visel, és arcáról tovatűnt az ifjúság. Özvegy, mint mások. A háborúnak vége van.

Mit van ezen magyaráznom vagy hozzáfűznöm akármit is? Olyan reménytelen vállalkozás volna, hiszen minden, amit írok, a dolog természetéből kifolyólag már az én kifejezési formám és nem az íróé, akit annyira nagyra becsülök. Hogy írjam meg azt a keserves gyönyörűséget, amit minden sora jelent, ötleteit, esze járása félelmes szuggesztivitását? Számomra az a novella legfelejthetetlenebb része, amikor Józia kárálva, önfeledten becézgeti a mérnököt, s a férfit, aki ilyen élményekkel terhes, és aki egyszerre önmaga és Kurt Winter, folyton így szólítja: „Pici babám! Picuri!” Gyerekkoromban éltem át hasonlót, imádtam a forró fürdővizet, a kopasztót, mert fájt, s amikor beleraktak, libabőrös lett a testem, és annyira melegem volt, hogy vacogtam és fáztam.