A Biblia képernyőn: tisztelet az üdvtörténetnek

Az osztrák színpad számára Mária Terézia korában eligazító könyvet írattak, a szerzőkre, színészekre, minden színházi emberre egyaránt vonatkozó utasítások és tilalmak a jó erkölcsöt, de még inkább az anyaszentegyház védelmét szolgálták. A királynő világosan körvonalazta, mi álljon abban a könyvben, amelynek utasításait a mi kezdeti színházi gyakorlatunk is követni tartozott, bizonyos témák felségsértésnek minősültek, bizonyos közelítési mód szintén. Az egyház nem lehetett ábrázolás tárgya, színpadi deszkán nem jelenhetett meg őrangyal, még a gondolat is istenkáromlásnak számított, hogy valaki Krisztust vagy a Szentcsaládot nézők elé állítsa, papi személyt sem alakíthatott senki, nem jöhetett be színész reverendában, stólával vagy oltáriszentséggel, esküvő csak polgári formában volt megköthető, jegyző készített róla okmányt. A szerelmesek illedelmes távolságban élték testük-lelkük lángolását, a szülőkön kívül sem érintést, se csókot nem tűrt az előírás. Ausztria színházi kultúrája hamar felvirágzott, Károly, Mária Terézia apja, akár a zenekedvelő I. József elődje a trónon, szerette a művészeteket. A királyi család kurta operákkal, dallal, tánccal, kis színdarabokkal szórakozott a rezidencián, Mária Terézia sűrűn szerepelt, kecses volt, tehetséges és ügyes. Amit a jó erkölcs és a hit védelme korlátozott, szerencsére kipótolhatta a mitológia, a császár-amatőrök tudták a mértéket, meddig mehetnek el jelmezük lengeségében, beszédességükben az általuk ábrázolt antik istenek, Antoinette, vesztére, francia királynőként elfelejtette. Amit az anyja annyiszor lelkére kötött, nem volt képes vállalni, anya és leánya, ki-ki a maga módján, ki irgalmat nem ismerő hitbeli türelmetlenségével, ki erkölcsi lazaságával egyformán kétségbe ejtették II. Józsefet, a felvilágosodás tragikus figuráját, aki húgától is, anyjától is különbözött, s makacsul hitte, a monarchia lehet szabadelvű és erkölcsösen puritán. Anya, fiú és húg, ha hozzájutottak, úgy veszekedtek egymással, hogy zengett a Burg, vagy Párizsban Antoinette magánlakosztálya. A rexregina még a tizennyolcadik század utolsó negyedében habozás nélkül máglyára küldött makacs protestánsokat a Morvamezőn, ami a felvilágosodás idején már igazán kínos feltűnést keltett Európa-szerte, de azért ne tagadjuk meg Mária Teréziától a színházra vonatkozó rendelkezés tiszta szándékát, amellyel ki akarta védeni, hogy Krisztus élettörténetét profanizálják, s a hitélet kellékei meg a cirkuszi trapéz valahol azonos kategóriába kerüljenek.

 

Az üdvtörténet drámaformában történő feldolgozása kényes problémát vet fel, a film vagy színdarab szerzője egyazon pillanatban ad is, el is vesz, az ábrázolt történeten mindenképpen formál, akaratlanul, vagy szándékosan torzít, átszereli a hangsúlyokat, s ahol látványnak nem elegendő az, amit a szentírás ránk hagyott, beleszövi saját leleményét. Ha kategorizálni akarnók a bibliai tárgyú filmeket, amelyeket a televízió vetít, bármilyen furcsa is, úgy kellene iktatnunk: action, s többnyire az is. Gyilkolássorozat nemes cél érdekében, vadállat-küzdelmek, antik rodeó, izomemberek, nehézfiúk felvonulása, látványos, de nem szamurájerkölcs ihlette vívójelenetek, antik díszletek között keleti prostitúció. Minden action-elem megvan: ártatlanokat üldöznek, sőt a feltámadt indulatok esetleg szinkronba hozhatók az esti világhíradó eseményeivel, ha a forgatókönyv saját indítékát követi. Krisztus történetében ott az apartheid, a Ku-Klux-Klan, egy nagyhatalom expanziós politikája, amely elnyeléssel fenyeget egy kis nemzetet, Krisztus isteni programja nemes békemozgalom, nemzetközi csúcstalálkozók célja és remélt eredménye.

 

Ha még csak ennyi volna a gondunk, de az üdvtörténet a képernyőn vagy a vásznon bonyolultabb ügy, Krisztus kereszthalált hal igazságtalanul, lelketlen, fanatikus elemek juttatják odáig, bár ezek csak eszközök, testi pusztulása benne van Isten tervében, megváltásunk zálogaként. Hamis vád, koncepciós per – bólint különösebb megrendülés nélkül a századunkban gyakran ismétlődő kegyetlen politikai játékok ismertnek vélt látványára a hit nélkül nevelődött néző, viszont nemigen döbben meg a feltámadás tényén, a reszuszcitáció orvosi jelenségét régtől ismeri, a tudomány nagy eredménye, hogy bizonyos eszközökkel bizonyos típusú halál beállta után a halott újra éleszthető. Ami a vallásos közegben felnőttek számára szent titok, a képernyő előtt ülők nagyobb hányadában action, a lombikbébi létrejötte a nem hitben felneveltek számára lehúzza a szűztől született égi gyermek misztérium-lebegését a tárgyilagos anyaföld orvosi asztalára, s maga Isten gyermeke is földi, elérhető közelségbe kerül az esti híradóban olykor megmutatott, maga istenségét személyesen hirdető dalai lámával. Minden bonyolult vagy szent párával borított titok riasztóan hétköznapivá igézhető, ha az ábrázolás és ábrázoló így akarja, a sátán a sátánkultusz ismertetése óta majdnem emberi, itt él köztünk, kultuszának kereskedései vannak, alig különbözik Drakulától, s minden csodás elem torz tükörmása fel-felvillan az ábrázolások folyamán, a kígyó, a nagy szimbólum a rémfilmekben a szereplők ajkán néz ki és kúszik elő, a megszállott szerencsétlen körül nem biblikus hit, de tárgyilagos üzletszerűség: ha éjfélkor thriller, akkor legyen az, szállnak nem az angyalok, de a mágneses térben szabadságukat visszanyert tárgyak a buta történetekben vagy a levegőben.

 

A napjaink lehangoló igazságain felnevelt nemzedék szemében Krisztus története ismerős politikai képlet, csak az áldozatot a párt fondorlatai helyett papok és a szélsőségesek fondorkodása semmisíti meg; hogy az egyháznak mindig szerepe volt minden politikai fordulat árnyalásában, azt a ma élő fiatalok a nagyszülőktől megtanulták. Júdás, tettével, réges-rég típussá vált, hát még ha a rendező az átdolgozásban a nézőre kacsint s jelzi, figyeljenek, az akció alighanem megbeszélés eredménye, a frakcióvezető bátorítást kért és kapott legjobb társától, aztán az arab-félszigeti sztori valahogy félresikerül, de ahogy már lenni szokott, új vezér alatt összeáll megint, s újra bevetésre indul a szervezet. Magdolnával, sajnos, nem tudnak a feldolgozások mit kezdeni, fogalmuk sincs az ókori kelet jogrendjéről, társadalmi tilalmairól, hogyan foghatnák föl, hogy abban a korban és világban, amely nem tekinti jogi személynek a nőt, a gyermeket, a rabszolgát, mit üzen, hogy Krisztus asszony előtt jelzi feltámadását. Minden forgatókönyvíró téved, mikor Magdolnában a jó útra tért prostituáltat vetítteti ki, a magdalai nő nem megszelídült, megváltozott sexszimbólum, aminek a Szupersztár-ban a varázsos tehetségű ifjú színésznő játszotta, Magdolna több, más, ő a szembefordulás a társadalom előítéletével, jogi megszorításával, az Úr feltámadt személye egy nő elé lép a hajnali fényben, nő elé, aki méghozzá a törvény szerint nibdál, elkerülendő, megvetett, hiszen örömlány volt, akit ha a vallásos ember meglát, eltakarja látványa elől a fejét.

 

Az ókori nagybirodalomról, Rómáról is többet illenék tudni, mint amit egy-egy filmre vitt epizód közöl, az alkotások többnyire hiányos tudással, az olcsó megvalósítás lehetőségének igézetében klasszika-filológiai és teológiai ismeretek nélkül készülnek, se valódi erényeit, se valódi bűneit nem tükrözik Rómának. Az olcsó műanyag szakállas, parókás apostolok nem keltenek illúziót, a császárok agg szörnyek vagy frivol mosolyú playboyok, a császárnék fotómodellek vagy kirakati bábuk. Már jeleztük, a hangsúlyt oda csúsztatják az alkotók, ahová szándékuk szánja, így tolódik lassanként Júdás személyes tévedése és tragédiája a Megváltó megváltás-előkészítő tevékenysége elé és a Szupersztár zseniális színes bőrű Júdása hozzá is ad az instrukcióhoz, hisztériája, nyugtalansága, pezsgő vére elvonzza a néző érdeklődését a fontos, de mégiscsak mellékszereplő felé, a Szupersztár azt tette, mint amit az új feldolgozások az Othelló-val, már réges-rég nem érdekel senkit a mór és története, az új főszereplő Jágó, a pályáján érvényesülni nem tudó, kicsit féktelen, de ambiciózus és tehetséges fiatal.

A kérdés azért nehéz, mert minden felsorolt negatívum mellett, ha meghamisítva, megcsonkítva vagy megfejelve, de valami mégiscsak megmarad a vallásos nevelésben nem részesült nézőben, még némi zavart megrendülést is eredményez olykor. Nem nélkülözhetjük akkor sem, ha nem azt és úgy adja, ami méltó volna egy világméretű tragédia megértéséhez. Külföldön már elcsitult a nagy érdeklődés, nálunk, érthető okból, most emelkedik. Az action jelentőségét egyébként a húszas évek Hollywoodja felismerte annak idején, Krisztus kínhalála kasszasikert eredményezett a némafilmeknél. Születtek a nagy alkotások, a Királyok királya, a még Ramon Novarro alakította néma, fehér-fekete Ben Hur, persze a húszas évek morálja még tartotta a játékszabályokat, nem jutott eszébe senkinek színész arcán szalagra vinni Krisztus sose látott vonásait, volt film, amely kezét villantotta fel, volt, amelyik az árnyékát, figurája olykor felfehérlett, mondta a Hegyi Beszédet vagy megáldott valakit. Megoldás máig sincs, nyilván nem is lehet. A hitetlennek nincs ilyen jellegű belső képe a Megváltóról, a hívőé meg annyira személyes ügye, hogy nem lehet egyetlen ábrázatba rögzíteni.

 

Hol lehet a megállás a biblia filmanyagként való kezelésében? Egyáltalán legyen-e, lehet-e? A szentírásnál izgalmasabb történet nincs a világon, Sámson, ha akarom, önmaga, ha másképp kívánnám, gondolatsor Auschwitz után, Dávid király személyével ki-ki azt üzen a vásznon, ami a saját asszociációja, micsoda történet az uralkodóé, aki megkívánja főtisztje feleségét, s a férjet az asszony bírása érdekében olyan katonai bevetésre küldi, ahonnan nem lehet visszatérni. Bővizű forrás minden, Szent Ferenc ábrázolása és a Máté evangéliuma után már nagyobb reménnyel várhatjuk, nyúl-e valaki például az ősegyház történetéhez, követi-e valaki Szent Ágoston lélegzetelállító testi-lelki útját az ismételhetetlen, örök-egy létben, vagy felépítik-e a csodálatos doctoressa, avilai Szent Teréz köré a megfelelő nem annyira tájbeli, de eszmebeli díszleteket. Az action nemesítésre vár.