A magyar statika verse

Bejelentését, ő gyászkastélyban lakott, herceg volt, és szerette őt a királylány, aki vallomás helyett azt közölte vele, szívesen ennék sárgadinnyét, éppoly természetesnek találja az olvasó, valahányszor a költő átéleti vele: rájött már, hogy oda a gyerekkor biztonsága, ő felnőtt, nincs apja, aki valamikor megmutatta neki, falusi kisfiúnak a várost, elengedték a kezét. Elfogadjuk, hogy egy éjjel, míg az Andrássy úton barangol, megszólítja Gábor arkangyalt az emlékmű oszlopáról, s eljátszik az ábránddal, mi is lenne, ha hirtelen mézes hárfaszóra rózsafényben megnyílnék az ég, onnan aláereszkednék tizenkét angyal, őt körbefognák, később táncolnának vele, kifaggatnák, nem fáradt-e, örül-e annak, hogy meglátogatták, egy kicsit járnák vele a táncot, aztán az egyik angyal kis könyvet mutatna neki, amelyben fel volna jegyezve minden sóhajtása, kiperdült könnycseppje, minden durva szó, amit élete folyamán hallania kellett. Az is természetes, hogy mikor a költő elválik az égiektől és a Városliget felé halad tovább, az indirekt ábrázolás hirtelen direktre fordul, képzelete már nem vertikális, horizontális irányba vezeti: egyszer csak madárdal és szélmozgás nélküli, nyomorúságos fasorok menetével találja magát szembe, szegény rabként közelednek felé a fák szoros rendben, mint foglyok a rabsétán. Az olvasó rábólint, nyilván azon az éjjelen mozogtak a fák, miért ne tették volna, Szép Ernő olyan alkotó volt, akinél nem meglepő, ha felé fordul rabok és angyalok bizalma, az égi lakók még segítenének is neki, szívesen visszaadnák gyerekkori labdáját, amelyet egykor felhajított, de nem kapott vissza, mert a mennyre tapadt.

Ki ne szeretné ezt a költőt, akinek ibolyacsokor volt a szíve és emlékezete raktárában a legsajátságosabb emlékeket őriz, csigát, kiscsirkét, gyászruhás nőt, púpos szabó, gitáros aggastyán figuráját, pongyola pitypang pelyhét, füstöt, aranygyertyát, nadrágokat és hervadt legyezőt, aki hol azt érzi magáról, szakadt húrú hegedű ő, zátonyra futott hajó, hol elvirult virág, még csak a tintája is vonaglik, és nincs más mentsége, mint az égen a felhő, rettegett, elháríthatatlanul közelítő halála utánra meg nincs más terve, mint bekopogni a jóistenhez, kárpótlást kérni tőle az elmaradt Hippodrom-látogatás miatt, és elkérni a valaha meg nem kapott pónilovat és réz messzelátót. Mosolygunk, mosolygunk, aztán egyre komolyabbak leszünk szavai varázsától, ott maradunk boldog áldozataiként. Ez a költő valami közös, eddig fel nem ismert titok részesévé tesz valamennyiünket, méghozzá úgy, hogy egyetlen sora vagy képe nem hat ismeretlennek, csak felfedezésnek: Szép Ernő saját televényébe szívta a csupa váratlan tényezőből álló világot, s úgy sugározza vissza az olvasóra, mintha elemezni nem mert álmaival akarná szembesíteni. Életünk szétszakadt lánc, múltunk különböző helyszínein itt is egy gyöngy, ott is, ha kérjük, ha nem, ő összegyűjti számunkra, s egyszer csak ismét egyetlen egész a mindaddig töredezett darabok özöne, szívünk meg, ha akarjuk, ha nem, együtt dobog a költő sétabottal porba karcolt szívével, előttünk édes keserűjével az ismételhetetlen élet, mindaz, ami odalett, ami valóban volt, vagy lehetett volna, és ami nincs már. Mint költő, önmagán kívül senkihez sem hasonlít ez az alkotó, annyira egyedi, hogy öt szó után ráismerünk akárhány kézirat közül az ő szövegére, bűvöl, mikor szomorú, bűvöl, ha lelkendezik, s úgy tartja valamikor elengedett gyerekujjai között a művészetet, mint egy pillangót, aminek halálfeje van.

Ilyen tehetetlen szomorúsággal, ilyen szégyen nélküli, nyíltan, mint őt, senkit se háborított fel, hogy az élet véges, s milyen gyönyörűen abszurd az is, amivel indokolja, tulajdonképpen miért olyan nehéz egyszer majd kiszállnia a létből, amelyből egyébként soha nem az jutott, amire várt. Az elmúlás ténye nem azt juttatja eszébe, hogy a létezés folytonossága megszakad és más közegbe kerülünk, miközben testünk felbomlik és emlékeinket elomló koponyánkkal együtt magába szívja a föld, hanem hogy nem vihetjük magunkkal mindazt, amit fontosnak éreztünk, a kellékeket, valamikori mivoltunk tanúit. Angyalszavú bárányt, izgalmas ételízeket, a hajnalok homályát, az álomról álmodott álmot, a színeket, a levélpergést, fehér fejű pojácát, répát, a kukorica selymét, a húsvéti tyúktojást, jégvirágot, az aranyba pingált képeket, a tüllt, a csokrot, a legyezőt, az eszméletlen bájú játék babákat. Hogyan lehetne üdvösséges a túlvilág szánkó, bál, csikó, csókoló száj és taliga nélkül? Szegény halott ő, szegény halott mi, szegény halott minden halott, önmaga, vagy a körülmények ledöfött áldozata, az elvesztett földi világ nélkül. Szép Ernőről halálos ellensége sem mondhatná, hogy részvéte ne volna egyetemes, szól az minden kisemmizettnek, kiszolgáltatottnak, vagy olyannak, akin átfutott a robogó élet kereke. (Külön tanulmányt érdemel optikája, mellyel az első világháború tragédiáját követi nyomon. Bizony belepirulunk Imádság-ába, melyben a csillagokhoz esdekel, könyörüljenek édes hazáján, s 1917-ben kiadott Emlék című kötetének legdöbbenetesebb darabjai épp a háború eseményeit kísérik. Kelléktára egyszerre szűkül és tágul, csak csodálatra méltó képlátása marad a régi, a Dunakorzó környékét helyszínben felváltják a lövészárkok, anélkül hogy akár célzás is esnék rájuk, eltűnik a szívtelen úr, aki karcsú, mint a pecsétviasz, helyette bakák vánszorognak valahol Galíciában.) A nem képzelt, a naponta ténylegesen jelen lévő halál szemébe bámulóké minden érdeklődése, voltaképpen nem illik megrendülnünk azon, hogy a fecske árnyékát számon tartó, a híd mindkét végén önmagát találó, a szivárvány színeiből rózsareményt, violagyászt, hervadt levélszínű lemondást, kék honvágyat, bíbor fájdalmat és jégszínű reménytelenséget kielemző költő olyan verset is ír, amelyben összes stilisztikai fegyverét eldobja, egyszerű, mint egy népdal, s megalkotja a koldusszegény paraszt portréja mellé a speciálisan magyar statika költeményét úgy, hogy a három versszakos költeményben felbukkanó figura anyagi hátterének tisztázására, élete és foglalkozásának minősítésére háromszor szűkít meg három főnevet jelzővel, s egyetlen hasonlatot enged meg magának.

Magyarságában, szociális érzékenységében ritka remekmű ez az ősi nyolcasban rögzített falusi nyomor, az elkoldusodott halász figurája megfesthetően plasztikus, körötte a csend akkora, hogy szinte kiált. Dohányra már nem telik, üres pipát szorít ajkai között, úgy figyel a hálóra, amellyel meglopná a Tiszát: ha nincs dohány, legalább hal legyen, de a háló hiába merül alá, üres marad, a mozdulat súlyos, mint az ólom, halálos a hallgatás, akár a reménytelen pillanatok. Ez a vers a szünetelés és szüneteltetés költeménye; a háló víz alatt, de nem történik semmi, a tájat csak ráfestette a természet a magyar térképre, moccanatlan a háttér kútjával, kazaljával; a léttel való reménytelen viaskodásnak az univerzum is cinkosa, az ábrázoláson statikus a nap, az a felhő is, hisz nem moccan, nem leng tovább, a Tisza-parti némaságot még csak egy átszálló madár se lazítja fel, sőt mintha a víz is beledermedt volna a hasztalan iparkodásba, nincs hullám sem, önmaga felszíne ráfagyott a Tiszára. Csend van, reménytelen némaság, a festett képen csak kút, fa és kazal, üres háló, meg nem töltött pipa, a remény és a várakozás ígérete hiányzik a festményről. Valami történt a tömény statika pillanatában: minden megállt. Isten elbóbiskolt a világ felett, a természet befejezte funkcióit.

Ebben a versben a horizontális folyton metszi a vertikálist. A vízszintes parton a függőleges maga a halász, a kút, a kazal, a fa, s negatívan vertikális a horizontálisan merev, mozdulatlanná vált folyó vizébe alámerülő háló. A képnek szintjei vannak, folyómély, víz, part, a folyó feletti megüresedett, merev légkör, s azon is túl Isten otthona, ahonnan most nem pillant irgalmas irgalom a halászemberre. A festmény rámája a hallgatás, alámerültében a háló se csobban. A pipafüst csak a képzeletben irizál, a látványnak mégis akkora súlya van, hogy alávonja önmagában a szinteket. Szép sohase titkolta, mennyire szereti a falut, csak ritkán közelített abból a szögből a vidékhez, ahogy ebben a versben tette: védtelenül, részvétében póz nélkül kiszolgáltatottan. Ez a szinte néma vers joggal rögzülhet úgy irodalmunkban, mint Csörgheő Csuliék hallgatása: a magyar statika ábrázolásának egyik csodája ez a költemény.