Fáklya, csengő, csillag

Főhajtás Berde Máriának
ŐSZELŐ
A rózsák évszaka lejárt…
Meghajtva halavány fejed
Csak állsz, csak nézed a határt.
Egy gally se ép, egy lomb se dús,
Már tüske nő bimbó helyett,
Már csendben föld felé alél
És halavány minden levél,
Mint hervadt arcon gyenge hús.
S te állsz, te nézed a határt:
Hová indulj? Mi lesz veled?
– Számlálj el éveid felett.
Hajtsd tükörhöz halvány fejed…
A rózsák évszaka lejárt.

 

TALIZMÁN
Gyermekkoromban, vízkeresztkor
Utunk volt át a Kőközön.
Az utakat fehérbe ölte
Félmétermélynyi hóözön.
Fölénk feketültek nagy erdők,
Sziklák lihegtek, odvasok,
Éjfél felé vonyítni kezdtek
A Bikaszöktetőn az ordasok.
Bátyám csengőt nyomott kezünkbe,
Maga fáklyát lobogtatott.
– Mint garaboncás villámkocsikája,
A szánunk úgy roboghatott,
Bévül a füst, a cingilingi
Vetette rőt varázskörön,
S szívünkben égre vihorászva
Kinyílt viharszilaj öröm.
– Lásd, máma épp húsz éve annak…
Új Kőközöm van, új telem.
Bátyámat „elnyelé a birgej”,*
Rokonszív egy se ver velem.
S a zuzba fúló szurdokokban
Oly rendítetlen ballagok,
Kicsin tanultam, mit kell vinni:
Egy csengőt, meg egy csillagot.
Emlékeddel, aranyfiam te,
Lábam elébe fényt vetek,
Rólad gyöngyöző énekekkel
Magam körébe csengetek,
Tündérkörömben táncba lépek
Ordító ordas éjszakán,
S fittyet hány ráméhes csikasznak
Piros vérem, fehér bokám.

 

ANANKÉ

– Sándor emlékének –

Hatévesen már prédikált,
– Anyánk köténye a palást –
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tizenkét éviben regényt írt,
Beszélőgépet komponált,
Volt aztán képíró, vegyész,
Tudós, ki új nyelvet csinált…
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt, s játszta jómaga,
Saját nótáit muzsikálta,
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártír Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út…
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált –
Hittük: a bíborlobogóval
Várja az életbarrikád…
– Én csak bubáztam, néha sírtam –
S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett,
Ölemből a bubát kiverte,
S szememből a lánykönnyeket.
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe
A pirosszárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta:
– „Előre, leg-előre, hé!”
Kajánul és kacagva mondta,
– „Neked vihart, csengő csatát,
Mely glóriáz és összevérez…
Neki csak egy fehér cseresznyefát,
Fejfául elcsuklott fejéhez.”

 

FEHÉR ÉNEK
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Hadd táncolunk, hadd nyargalunk,
Megérkezett fehér nyarunk.
Fehér szél küld fehér zenét,
Fehér rügy nyitja halk szemét,
Fehér felhők szitája reng,
Fehér csillaghullás kereng,
S a fehér milliónyi szikra:
Ég öléből cikázó ikra.
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Fehér teremtés magva hull,
A földön pázsittá mohul,
A lenge fákat íme nézd:
Nem állják még a magvetést,
Mint szűz először-asszonyok
Rázzák és rejtenék magok,
És ájult csittulásba vesznek
És hófehér teherbe esnek.
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Ha héthatárba kaptatok,
Fehér fűből kapsz abrakot,
Fehér csillaggal teliszőtt
Fehér bársonyból terítőt.
Körülcsókol fehér vihar
Fehér nyarunk virágival,
S ha fürdet fehér permeteg,
Fehér pillét ha kergetek,
Fehérszín gyöngyöt pergetek:
Megejt a fehér fergeteg –
Egy pille ajkamhoz tapad,
Egy gyöngyszem fürtöm közt akad,
Egy bimbó újjam közt szakad –
Lelkem fehér kehelyre nyillad,
Belécsókol fehérke csillag,
S foganva fehér terhemet,
Szülők fehérszép gyermeket –
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
S ha más utunkon felkacag,
Hogy fehér lelkünk álma csak,
Fehéren sóvár áltatás,
Fehér tüzekbe vágtatás,
Szüzen-fehér megáldatás.
Szüzen-fehérlő csókcsata,
Szüz-fehér csókok magzata –
Piros nyárból csak egy mosoly
S fehér légvárunk szétoszol,
És mind a fehér nyár-csoda
S fehér üdvösségünk oda…
Fehér lovam, mi így vagyunk,
A tél nyarunk, az éj napunk,
S az álom kenyerünk –
Fehér lovam, jerünk!

 

HOLDVERS

– Bitay Margitnak –

Most nézd, a hold – (a hold is asszony)
Uszályával földet seper;
Oly jótevő a holdlepel.
Alatta minden úgy megépül,
A naptűz marcangolta kert
Már fölliheg, fejet emelt.
Vedd a kendőd, (a hold is asszony)
Menjünk a kertbe, karba kar,
Ő jó, ő minket is takar.
A violák kétszer fehérek,
És minden rózsa fölnevet,
Vérző sebek nélkül szeret.
A sajgó, napharapta szájak
Illatbeszédbe kezdenek,
Titkok titkokhoz rezgenek.
Csókolók szent dühét beszélik,
Csókoltak kínját, üdveit…
S a hold oly csóktalan, szelíd.
Üljünk a hold alá ma ketten,
Két csókoltnak küldött szegény,
Titkoskodjunk hold szőnyegén.
Szóljunk szelíd asszonybeszédet,
A hím nap azt nem érti meg,
S nem értik napforró hímek.
Szőjünk szelíd asszonybeszédet,
Hímezzünk szenvedésmesét.
Kinek nem sorsa: semmiség.
Sírjunk szelíd asszonybeszédet,
Mely szóra hűlt könnyhullatás, –
Holdfurcsa asszonymulatás.
S a hold, szegény, (a hold is asszony)
Nem fitymál törpe titkokat:
Megkönnyez és megsimogat.

 

Mikor 1996 tavaszán a Petőfi Irodalmi Múzeum megrendezte a Nők az irodalomban címmel jelzett kiállítását és felkért, tartsam meg a megnyitóbeszédet, nem akartam vállalni, s mikor mégis rászántam magam, az vezetett, mint egy nagy ügy érdekében lehetőséget kapott kutatót, a remény, most valóban illetékesek, részben érintettek előtt mondhatom el, ami esszékötetembe ugyan belekerült, de nyilván nem bizonyult elég hatásosnak ahhoz, hogy intézkedést eredményezzen. Elmondtam hát a nyitóbeszédet s benne a lényeget: álljanak már végre neki Gyulai Pál kritikus-működése reális értékelésének, mert nincs örök érvényű esztétikai ítélet, csak a rögeszmék időtlenek, s ilyen rögeszme Gyulai nem egy vélekedése, akár a nőkről, akár nemzeti klasszikusokról. A tévedhetetlen nem értette meg Vörösmartyt, isten tudja, mi miatt olyan szende-szemérmes lelkivilága mint a labdát dobta vissza a szerelem tépőfogú kitörési kísérleteit a Vajda-életműben, s Jókai is megkapta a magáét, a múlt század egyedül igazi elbeszélő alkotója, mindent elkövetett, hogy ha már nem tudja az alkotástól visszatartani, legalább a munka eredményezte visszhang édes örömét rontsa meg. Irodalmi végrendeletem egyik pontja a Gyulai-kérdés revíziója, bízom az utódokban, hogy nem ijednek meg a nemes kliséktől, a hagyományos hiedelmektől, hogy a mester tévedhetetlen. Gyulai sok mindent tudott, felfedezett, elsőnek mondott ki, és legalább annyiszor félrefogott, ideje már esztétikai justizmordjait is kiértékelni, annál is inkább, mert élete utolsó szakaszán már maga is érezte, ideje lejárt, csak engedménnyel biztosíthatja fennmaradását, rémülten odaplántálta hát magát Adyék mellé, hátha a fiatal sasok röpülése őt is tovább segíti. Józan esztéta, aki valóban ismeri a Gyulai életművét, nem hiheti el róla, hogy szívből szerethette a huszadik század líráját megváltoztató, új hangfekvését kijelölő, új dalokkal Dévénynél betörő zsenit, de hát öreg lett, elgyávult, s annyira még értelmes, hogy felfogja, hová cövekelje rozzant csolnakát, kinek diadalmas vitorlása közelébe. Ady maga egy „elmúlt ízlésirányzat érdemes múmiájának nevezte,” nyilván a nagyon tehetséges fiatalok önzetlenségével még szánta is. Nagy kár, hogy az idő végül is kiemelte az irodalmi mezőny közepéről, megérdemelte volna, hogy a huszadik században csudamód még tovább éljen s lássa a tabuk szétporlását. De őrangyala pontosan időzítette a sorsát alakító eseményeket, akárcsak Mikszáth, ő is kimaradt a szabadságharcból, meg is látszik a szent nemzeti napok szemtanúi vallomásai felett kétkedő tanakodásán, gyanús lobogás ez, túlzás e majdnem erotikus honszerelem. Ő csak tudja, részint el se ment a csatába, részint ha igen, külföldre. De persze a fantaszta Jókai zeng fals áriát, az udvariatlan Vörösmarty lesz depressziós, a túlzó Bajza őrül meg.

 

1853-ban az alkotó nőkről összeállított badarságsorozata alattomos volt, mint az aknamező, szinte 1945-ig, a második világháború végéig, az Újhold nemzedék fellépéséig befolyásolta a közvéleményt. Gyulai abszurd optikája miatt lámpalázas sokáig Kaffka Margit, az őt követő nőírónemzedékben csak az udvariasan inkább amatőr történésznek stilizált Gulácsy és a mindmáig tisztességes elemzést nem kapott Erdős Renée nem érzi boldogtalan plusznak a tényt, hogy áldott az asszonyok között és valami többlettel indul el az életben. Gyulai Törökvilág Magyarországon értékelése úgy öröklődött a köztudatban is, hogy a nő szerepét horizontálisan az ágyban, vertikálisan a konyhában, diagonálisan a bölcső fölé hajolva rögzítette, s ha egy nőíró nehezebben talált magára és lelte meg azt a mondanivalót, amely speciális témája lehet, az az oka, hogy míg a férfiíró politikai hitvallását, világszemléletét, igényeit, társadalom elleni kifogásait, nemi vágyát, éhségét, indulatait legfeljebb a kritika fanyalgása súlyával terhelten, vagy egy parlamenti interpelláció tudomásulvételével nyilváníthatta ki, a nő köré varázskupolát borított Gyulai ítélete: aki asszony – hát még ha leány –, annak sem esze, se komolyabb képessége, az nem lehet elhivatott, az írjon mesét, fordítson Andersent, rögzítse szép szelíden a világban a minden rút támadása ellenére mégis fellelhető bájt és derűt, vagy méla bánatot. Gyulai egy ponton, az alkotók szerepkörének kijelölésében Hitlerhez hasonlított, Hitler biedermeier nemzetiszocialista vágyálma csak akkor szélesedett a hazát a fegyverrel védő nő-katona sziluettjéig, amikor már nyugodtan megtehette, mert serege megmaradt vitézei tizenkét-tizenhárom éves, eszelősen kapálódzó gyerekek voltak.

Ha valaki nem illett bele Gyulai öntőmintájába, a kritikus addig nyirbálta, míg összezsugorodott, vagy maga hasított le egy darabot fölöslegesnek ítélt önmagából. A nagy elemző nem ismert irgalmat, az induló magyar nőírók bús csatamezején robbantak az irodalmi, esetleg társadalmi aknák, az alkotó belezöldülhetett a dorgáló megszégyenítésbe, a semmibevételbe vagy a lelkifurdalásba, hisz az esztéta leszögezte, művészetének ára önmaga jellemének bemocskolása, jaj annak, aki az író asszonyok átkával született, mert tragikus véget ér. Karinthy észrevette, hogy még Kaffka is riadtan differenciál a putriban, de nem írta meg, miért teszi, holott Margita jelezte, mibe kerül neki a nőietlen foglalkozás, az a természetes gesztus, ami a férfi vetkőzését, minden író akaratlan, de elkerülhetetlen exhibicionizmusát jelenti. Ha megindul ellene a hajsza, ő nemcsak üldözött vad lesz, de a száma nincs irodalmi Garaynék áldozata, méghozzá minden ok nélkül, mert ő aztán nem cserélte fel nevét senki nevével, mint Petőfiné, egyszerűen csak úgy lépett élete sakktábláján, ahogy a törökök nem helyeselték volna. (Szendrey Júlia egyébként egyike irodalmi besorolásaink tévedésének, sógora, Gyulai, okosabb volt, semmint hitelét azzal kockáztassa, hogy valami helyrehozhatatlan jót vagy rosszat írjon róla, megoldása meglepően elmés, nem a meglévő vagy hiányzó esztétikai kritériumokat fejtegeti, inkább rajzot hevenyész egy gyenge nőről, aki mint a mese hősnői, feleségül ment a Himalájához, és sokáig nem merte megmondani, voltaképpen szédül a magasban.)

Az Újhold-nemzedék feltűntéig szinte Gulácsy Irén az egyetlen Kaffka Margiton kívül, aki megúszta a vállalt hallalit, ő is azért, mert védte nyilvánvaló képességei mellett szerencsés származása, műveltsége, élete kezdetének hősies, tragikus szakasza, egy nem akármilyen baráti kör, egy Corvin koszorú. Sírjunk vagy nevessünk? Gulácsy művein találhatott volna kivetnivalót a mester, csakhogy nem illett volna elszámoltatni amiatt, hogy ábrázolásában történelmünk egészen az, vagy majdnem hérosz alakjaiból magasztos szenteket varázsolt, kálvinista írótársa, a szintén tehetséges Szentmihályiné egyébként ugyanebbe a hibába esett, csak az ő puritán hősei reálisabb talajon, a munka talaján járták tiszteletre méltó életük rögös útját. Gulácsy regényeiből sosem hiányzott a misztika, Szentmihályiné minden művében ott az ó bibliák rezedaillattal keveredő illata. Gyulainak a túlvilágon sok elszámolnivalója lesz, hogy eleve kedvezőtlenül ítélt valamiről, amit nem a tudós, de a férfi érzett társadalmi kinövésnek, visszásságnak, s hogy olyan későn merték a nőalkotók részint vállalni, részint önmaguk cenzúrázása nélkül szabadjára engedni képességeiket, az általa elindított, szégyenletes hitelrontás az oka. Hogy Arany osztotta véleményét, az irodalomtörténet megfejtett, de nem sűrűn emlegetett tényei közé tartozott, a levél, amelyből kiderült, tintát sem érdemelnek a bús csiripelők, nem tűr bírálatot, csak olyan méltatlan, Arany szellemi nagyságához nem illő állítás, mint Wolf kisasszony rendreutasítása, ugyan mi jut eszébe egy jó családból való, még eddig férjhez nem ment ifjú hölgynek, hogy lány létére férfi iránt érzett indulatot ecsetel. Itt föld alatti a bunker, ne igen szálljunk belé, az utak többfelől nyílnak, az elemek is sokfélék, hogy Arany ismeri a szerelem testörvényét, arra az elégetett verseken kívül jobb bizonyíték nem kell, mint a Toldi szerelme Piroska–Örzse epizódja, a vágyban felparázsló lánytestek szinte párolognak a kívánkozástól, Isten áldása az a paraszthajszál, amely megmenti a sorsokat a pillanat veszélyétől, amely az okot tudó, de indokoltságát neveltetésük miatt nem sejtő hajadonokat a végső percben mégiscsak meggátolja, hogy a bajnok és a király iránt érzett szerelemnek éppen egymás személyében legyenek ártatlan áldozatai. A bunker mély, ott rejlik a mélyén a két ellentétes irányú vágy, Arany Juliska színésznő szeretne lenni, az apja belekábul a rémületbe, még csak az kellene, mikor ő már megtervezte a békés, keleten lombos fák alatt meghúzódó vidéki hajlékot, ahol öregségét protokoll nélkül leélheti, majd éppen emancipáljuk a nőket, Wolf kisasszony is csak vigyázzon magára, Gyulainak igaza van. Ha még a világbíró műveltségű Arany se gondolja végig, hogy attól, hogy valami aznap még nincs, másnap lehet, s elfelejti, hogy volt egyszer Nagyszalontán egy jegyző, aki marhapasszusokat állított ki, s egyszer csak az ország szeme fénye lett, nem csodálkozhatunk rajta, ha szakmai reális segítség nélkül, szél ellenében oda és annyira jutott a múlt századbeli nőírók próbálkozása, amennyit a társadalmi előítéletek és a kollegiális eligazítás teljes hiánya eredményezett – az eligazítás egyébként furcsa módon Berzsenyi korában még megvolt. A tizenkilencedik század vége szüli majd Kaffka Margitot és azt az alkotót, akiről mindjárt beszélni fogok, de a század korábbi éveiben nem volt szerencse alkotni tudó nőként világra jönni. A nyers valóság talajára neveltetésük miatt nem léphettek, a mesterséget iskolában nem tanulhatták, mint a poétika klasszisban a férfinak született növendékek, aki meg szegény apja révén tubarózsaillatú és kőkeblű társaságbeli hölgyek közt lejátszódott szalonregényeket írt, napjainkban volna az úgynevezett nő-irodalom idegenből fordított termékei közt időszerű: Beniczkyné Bajza Lenke apja tekintélyének védelmében ápolt olvasók kezébe adandó édes-keserű szerelmeket ábrázoló társadalmi-irodalmi félreértéseit Bajza nemes személyére való tekintettel illetlenség lett volna Gyulai jóindulatú ejnye-ejnyé-jénél zordabb kritikával illetni. Nem is tették, csak e tanulmány írója mereng el rajta, milyen jó vállalkozás volna most újra kiadni Beniczkyné grófnőkkel és kölcsönkért párizsi kellékekkel ékesített magyar antirapszódiáit. Meddő játék számon kérni az igazán tehetségesek jelentkezésének elmaradását, a valódi adottságokkal rendelkező olvasott lapokat, láthatta a bírálatok hangjából és a társadalom körkörös ellenállásából, mi várhat rá, inkább maga vetélte el vagy pusztította el gondolat-embrióit.

Éles a hang, keserű, de indokolt. A férfi érték, a nő is érték, de a helyén, melyet a természet kijelölt. Az elemző elmereng, látja maga körül a férfiakat, amint a természet kijelölte terepen mozognak, kőbaltával agyonverik egymást, csatároznak a bölénnyel, nyers húst esznek és mint a comicban, lábánál fogva huzigálják barlangjuk odvába a nőstényt, aki ahhoz képest, hogy értéke alig mérhető, bámulatosan sok mindenhez ért, s aki aztán ahogy a történelem nekilendül, még csak véletlenségből se lesz soha a helyén, ott, ahol, s ahogy és aminek Isten teremtette, a férfi mellett, annak másképpen formált, de tőle izomzata erején kívül semmiben nem különböző társa. Lesz hol rabszolga, hol istennő, leköpik, istenítik, városokat gyújtanak fel érte, oltárra állítják. A történelem baklövéseit egyébként még emberi szörnyetegek is modulálják, jön Sztálin, és kitalálja, hogy a nő ereje a titánoké, csak emelgessen akármit bátran, menjen a csatába, jön Hitler, a bírói pályán kívül ő is mindenre alkalmasnak találja az asszonyt, ne vegyen el életet az, aki életadásra született, legfeljebb, ha igen kényszerítő a hadihelyzet. Nálunk csak Rákosi kellett, hogy a hajdani nagyságos asszonyokat és az elvtársnőket a szent dilettantizmus jegyében közös nevezőre hozza, csasztuskát bárki írhatott, az demokratikusan szabad volt.

Annyi alaptévedést kivédtünk már, annyi kérdést feltettünk egymásnak s olykor, ha nem is választ, de figyelmeztetést kaptunk, hogy ami nem intéződött el egyetlen rendszerváltás után sem, próbáljuk kézbe venni. Azt már tudjuk, hogy ki viszi át a szerelmet, pontosabban, hogy ha meg akarja menteni, valakinek, talán éppen nekünk, meg kell kísérelnünk átvinni azt. Most én kérdezem meg, ki kezd perújrafelvételt az erdélyi íróasszony, az 1949-ben elvesztett Berde Mária érdekében?

 

Mégis ott kellett volna, azon a kongresszuson választ kérnem a jelenlevőktől, ki ismeri, mit ismer tőle, ugyan akadt volna-e, aki azt feleli, igenis tudjuk, Kackón született, régi értelmiségi székely családból, édesapja teológiai professzor volt Nagyenyeden, fivére pár évesen szinte csodagyermek, nővére, Amál, a festőművész, a Székelyföld néprajzának egyik legrangosabb kutatója, s ő maga, Berde Mária a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori diplomát nyert tanárkisasszony nemcsak minden jelentős erdélyi irodalmi vállalkozás részese, folyóiratok munkatársa vagy szerkesztője, de az a prózaíró, akit Nyugaték vártak, az alkotó, aki – sajátságos, de csak a prózában – nem fél a tabutól, nem ismer se faji, se vallásbeli előítéletet, s békét sugárzó türelme milyen fontos ott, ahol ő él, Kolozsvárt. Tudják, mi az értéke, Schöpflin, a rettegett Schöpflin a harmincas évek végén megkapott Baumgarten-díj elnyerése után ezt írja róla: „Mondatai úgy csöngenek, mint ötvös kalapácsa az ellenálló fémen. A platina keménységével csillognak. Szoros fegyelmet tart mondanivalójában pontosan azon az alaprajzon, amelyet mint jó építész előre kitervelt.” Berde regényeiben ott a valóság, az igazi, hamisítatlan valóság, a korabeli Erdély sajátos helyzete, de a társadalom sajátos helyzete miatt felvetett problémák is, fegyelmezett prózája elhitető, ábrázolóereje kivételes képességre mutat. Ha tüzet ábrázol, áttörlünk verejtékes arcunkon, az írás pörköl, füst száll, fulladunk és kormos lesz a homlokunk is. És a versei? Ki ismeri? Ki propagálja? Ki kéri számon?

 

Mikor ez az alkotó a Baumgarten-díjat megkapja, éppen kitör a háború, az Újhold-nemzedék egyetemi tanulmányait végzi, mire a tüdővész legyőzi a Haláltánc, a Tüzes kemence és a Hajnal emberei regények szerzőjét, az Újhold éppen útszélre kerül, friss vállalkozását egy nem akármilyen esztendős működés után Rákosi trónra lépése megszünteti. Az új, háború után induló irodalmi élet szellemi halálra ítélt fiataljai saját életük fennmaradásáért küszködnek, akkor a vízen magát a magyar irodalom becsületét kellett átvinni, Újholdék némán és félreállítva is ezen fáradoznak, s ha lett volna az éhezés és elnyomottság idején a megalázott írók életében annyi pihenésszünet, hogy Berde férfias regényei mellé a lírikus költőnővel is foglalkozzanak, nem lettek volna fenntartás nélküli hívei. Ki csodálhatja? Ezek az Újhold fiatalok pincéből, hadifogságból, romok közül kapaszkodtak a kurta fényre, a mesterség tökéletes ismerete még a legmaximalistább Újhold-korszakban se volt számukra elegendő, minden állítással szemben az volt az igazság, hogy a vézna folyóirat egyetlen napra nem zárkózott el a politikától, persze nem a kommunista vagy munkáspártok zászlóját lobogtatta, hanem Babitsét. Szigorú társaság volt, majdnem rideg, de ha Berde akkor vitára bocsátja verseit, a fiatalok azt mondják neki, ahogy ír, túl szép, kellene a verseibe valami göröngy, valami nem simára csiszolt, egy kis formai, gondolati disszonancia, filozófiáját meg, ha részvéttel figyelik is, nem értik, miért érzi úgy, neki kellett volna meghalnia, és nem az értékesebb, mert férfinak született öccsének. Elfogadhatatlan optika, és egyáltalán mit akar a divatjamúlt női rekvizitumokkal, hogy a hold asszony, verssoraiban ruhakelmék suhognak, mit kell azon keseregni, hogy ő nőnek született, tehát se nyugta, se békéje nem lehet soha, és mint alkotó is mindig csak felemás marad?

1945 után Gyulai értékítélete nemcsak nevetséges volt, de elenyészett. Ha akkor elemzem Berde líráját, magam is csak annyit írok róla, nagyon tehetséges, és fel kellene már rázni valamiképpen ebből az állandósult lelkifurdalásból, amit szavai üzennek, hát végtére is mit vár az élettől, miféle sorsot, lehet valakinek nagyobb adománya, mint amit kapott, minek sír ijedtében, hogy tud verset írni, annak örüljön, ami hibája, hogy túl szép verseket ír, és érthetetlen is, mert feje fölött a gyógyíthatatlan betegség árnyával és magával az erdélyi problémával lett volna oka arra, hogy elfelejtse a kelméket, illatokat, a nálunk már rég félreállított kelléktárat. Aki úgy tud írni, ha akar, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta örökül a regényíró mesemondó képességét, és bocsásson meg Szapphónak is, elsősorban pedig önmagának, mert igazán önmagával van vitája, nem a világgal. Erdélyi volt, mint a nők esküdt ellensége, Gyulai, nagyon művelt, még az is elképzelhető, hogy teológiai professzor édesapja könyvtárában ott volt a klasszikusok között a Gyulai-tanulmánykötet, s Berde is megkapta annak idején az eligazítást, vissza a háromsíkú világba, éljen vertikálisan, diagonálisan, horizontálisan, ne menjen Münchenbe tanulni, Svájcba gyógyulni, ne folytasson életveszélyes írói mesterséget, már az is vétek, hogy bölcsészdoktor lett.

 

Persze nyilván nem Gyulai keltette fel benne a kételyt, ezzel együtt született, s líránk vadonatúj imponáló vaskorában ámultan nézzük, mire volt képes ez a holdsugár anyaggal és véres mocsokkal egyaránt dolgozni tudó alkotó. Még egyszer legyen Újhold, csak egy napra szerkesztőségi ülés, hogy utólag megkérlelhessük az akkor alig ismert, általunk meg se tárgyalt Berde Máriát. Az erdélyi írók mind tudnak valami mást a természetről, hegyekről, ködről, állatokról, mindnek varázsos szókincse van, Berde a negyvenes években nem eléggé méltatott szerepét irodalmunkban ma kell újra felfedeznünk és reálisan értékelnünk. Ez az asszony anélkül, hogy tudná, Gyulai utolsó áldozata, szívtépő a vers, amelyben kétségbeesetten mint valami kórt diagnosztizálja magán különleges képességeit, és belesikoltja a nyilvánosság fülébe, félkeblű amazon vagyok, egyszerre érzek nőül, de férfimódra is, kétnemű vagyok, azaz egyetlen nemű sem, talán szörnyeteg, mi ez a zavar, ki hozta rám tehetségem iszonyú áldását-átkát? Ma már tudom, mekkora költő volt, mikor saját halottaimat az ő soraival is gyászolom, ma már tudom, mit tudott kifejezni szavakkal, mikor holdverte pázsiton a nagy szecesszió estélyi ruhájában a zuhogó éjjeli világításban átsétál, hosszú kendőjét maga után vonja a porba, s finom torkából feltörnek az elsődleges látomást, az erdélyi zsánerképet és vad tél harapását egyszerre rögzítő szavak, mindez holdfényben, miközben villog Klimt kékje, vöröse, aranya:

 

A szolgáló a fát cipelve szimatol mint az állat,
lelopja, mit se félve, a végső rózsaszálat,
szomjas kakasra fortyan: nyughass!, tudom, mi újság,
a föld, a fa, madár, könny be titkosak, be furcsák.
Rongy ködmön túl a rácson, félláb apóka koldul,
pislant az égre zordan s a szolgálóra mordul:
no, ha tudod, mi újság, fordítsd felém a lépted,
a párna fenn ma elhasad, hajíts ki egy jó butykosat,
legyen csak annyi vétked.

 

Gyulai és kiszabott korlátai! Csinálja Berde után valaki a fehér ló fehér örömét, aki fehér csillagos mezőn fehér füvön szalad, fehér pillék közt hófehér viharban. Adjon utasítást, mit tegyen, ha ránk tör a félelem. Igazán Vinnavár gonosz bája, hogy fél évszázaddal a halála után kell tisztelettel fejet hajtanunk neki, akiről legalább most mondjuk ki, mekkora alkotó volt, időálló, nekünk fontos, ma is jelentős és példamutató, hogy nem volt igaza, mikor Báthory Erzsébetként saját tehetségét börtönben akarta tartani és megszégyenült saját adottságai felfedezésekor. Hát bűn volt Isten adománya, a tehetség, saját kezűleg nyír bele a Pegazus szárnyaiba, az istenért, miért? Nagy költő volt, mondjuk ki már végre, ha egyszer elmulasztottuk dicsérni, amiatt, hogy mert lírájában vakmerően, hangsúlyozottan nő is lenni, amitől az Újhold nemzedéke nemcsak tartózkodott, de visszariadt. Mert válság csaknem mindig van, mostani, minden területen érvényesülő válságos állapotunkban tanuljuk meg egyszerű stratégiáját, mivel, hogyan menekülhetünk. Például úgy is, hogy fejet hajtunk előtte: Szikrázó tehetség volt.

Áll most az öröklétben, vacogva nézi fékezhetetlen alkotóképessége rögzített eredményét, életműve köteteit. Értessük meg nemcsak vele, magunkkal is utólag, mit tudott, ki volt, hogy tehetsége nem vétek volt, nem átok, kínos tévedés, esztétikai hendikep, de Erdélynek és minden magyaroknak adott adomány.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]