Jog és kötelesség

Tisztelt Asszonyom!

 

Sajnálom, hogy felbosszantottam, gondolhatja, hogy nem állt szándékomban, annál kevésbé, mert hiszen nem ismerjük egymást, s még a nem ismerésen belül is van különbség, Önről én csak e két sűrűn teleírt lapból álló levele alapján alkothattam véleményt, Önnek életművem olvasása után határozottabb körvonalak állnak rendelkezésére portré készítésére, mint nekem Önről. Hogy a nyilvánosság előtt válaszolok Önnek, elvi oka van, mert az a valóban sajnálatos tény, hogy Ön, írása szerint, egy életre csalódott bennem, jellememben, ízlésemben egy nemrég adott nyilatkozatom eredményeként csak kettőnk ügye volna, illetve az Öné, mert a kiábrándulás ki-ki privát szférájába tartozik. Engem az ok nyugtalanított, ami miatt elvesztettem bizalmát, mert az érinti a közügyeket, nem hogy Ön szerint én egy szomorú lelki nyomorék vagyok, akiről utólag nehéz megérteni, hogyan tudott időnként harmonikus műveket létrehozni, Ön engem csak sajnálni tud, s alig hiszi, hogy ezentúl születő vagy megjelenő írásaimat kézbe vegye. Joga van hozzá, Asszonyom, eddig sem álltam Ön mellett golyószóróval irányítva olvasmányait, rólam kialakított képéhez is joga van, mert a kölcsönös toleranciától kerek a világ. Dehogy szorul elnézésre amiatt, hogy lelki nyomoréknak nevezett, először is aláírt magánlevélben tette, de ha kiáll a Mátyás-templom elé, és ott közli minden arra járóval, én abban sem akadályoznám, elég baj származott már abból, hogy ebben az országban vagy körüljártuk álszocialista barokk korunkban a mondanivalót, vagy eltagadtuk, esetleg meghamisítottuk. Szavamra, inkább büszke lettem, olyan kedvesen minősített. Lelki nyomorék, ebben van valami emberi, ez legalább betegség, amiről feltehetőleg nem tehetek, ami – Freud és Jung szerint – részint genetikám, részint valamikori környezetem bűnei eredménye, van tehát a megállapításában nyoma annak, hogy bár nem kedvel már, sőt kellemetlen emlékké váltam, valahol észrevette, hogy baj van velem, s ez, Asszonyom, ilyen világban, ahol kezünk-lábunk patkolt, és kétségbeesetten keressük a jobb szénácskát, jobb istállócskát, ahol elraktározzuk nagy gonddal, ami a mienk, és görbén nézünk a másik lovacskára, akinek másfél szál szénával több jutott, nem akármi. Lelki nyomorék, emiatt legfeljebb nem keresik az Ön barátai az alkalmat, hogy találkozzanak velem vagy írásaimmal, ez ártatlan meghatározás. Lett volna osztályidegen, Asszonyom, azokban az időkben, mikor az ég zengett, vagy az egzisztencializmus magyar apja, mint a boldogtalan Szobotka, dobták volna ki olyan kegyetlen természetességgel az állásából, ahogy a férjemet annak idején a Rádióból, engem meg a Művelődésügyi Minisztériumból, tiltották volna meg munkássága külföldi visszhangjának magyarországi közlését, adtak volna Önnel kapcsolatban olyan utasítást, hogy ameddig egyáltalán lehetséges, hallgassák agyon, s ha már nem lehet, legalább rontsák emberi, művészi hitelét a megfizetett kritikusok, nem volna zavarban, helyénvaló-e az értékelését ilyen nyersen közölni. Ugyan már! Ettől még nem válom üldözött vaddá sem én, sem a családom, nem tiltják be a színdarabomat, mint tették, jelentenek fel azzal, hogy rágalmazom a magyar ifjúságot, amely szerintem (Mózes I.22.) nem kíván meghalni a kommunista eszményekért.

 

Ám, ha nem akar nevetségessé válni, vigyázzon egy kicsit a Mahler értékelésével, akit sírkukacnak nevezett, s akiről adott nyilatkozatom miatt engem kizárt örökre a szívéből. Engem kizárhat, ismétlem, de higgye el, annál szigorúbb kritikus, mint a nagyvilág, nincs, az alkotó, aki nemzetközi kincs lett, az nemzetközi kincs, legfeljebb valakinek nincs hozzá affinitása, mást hall a szavából, mint amit az mond, s félreérti. Ilyenkor bizonyos, hogy az illető személyisége a gát, neki ugyanaz az igazsága vagy nem igazsága, vagy másképp érzékeli és másképpen szeretné hallani. Én például az angol lírát jobban szeretem a franciánál, az Erzsébet kori drámák vonzanak, nem Corneille. Gondolja, hogy ettől bárki értéke módosult? Az én portrémat jelzi mindez, nem az ő súlyukat vagy súlytalanságukat, attól, hogy én a flamand képeket szeretem, és elragadtat a spanyol barokk, nem lettek az olasz festők se mázolók, ha a két előbbi nemzet piktor-fiai mögött állnak a szeretetemben. Sose felejtse el, aki minősít, egyben önmaga képét is felvázolja, saját igénye, ízlése, érdeklődése, érzékenysége irányát, s ha olykor nem tud átlépni a művészet ilyen vagy olyan varázskörén, nem az alkotó tehet róla, igénye tiltakozik valami ellen, amit nem tilthat meg neki senki, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy mert nem a saját konyhája fűszereivel dolgozott, egy szakács az egész vendéglő által boldogan fogyasztott ételre azt mondja, kotyvalék. Ön másképpen érzékeli a világot, tehát másképpen kívánja zenei megfogalmazását, ezért nevezi Mahlert sírkukacnak, aki csak azt közvetíthette Önnek is, amit ő érzékelt és kihallott az univerzumból: saját szomorúságát és a kollektív felelősség felismerését. Az elsőt joga volt művészi formában kifejezni, a második kötelessége.

 

Hát hogyan élt ez az alkotó, aki vándorolt, mint Armer Wandergesselle a világtörténelemben, és más akusztikával hallott, mint mások, illetőleg olyannal, amilyennel nagy kortársai közül csak páran, akik hadat üzentek a tabunak a művészet és tudomány minden területén. Meg merjem kérdezni, hogyan áll Ön a bécsi vagy müncheni szecesszióval, a Jugendstillel, Loos, Thonet vonalaival, Freud felismerései jelentőségével? Lehet, hogy taszítja Klimt is, a szerelem virágos-arany palástja, a kihívó lilák, vad zöldek, az ibolyaszín? Ha azt hiszi, Mahler felismerései függetlenek a kortársak új ösvényt vágó bátor lépéseitől, téved. Ebben a korban valahogy különös erővel kapcsolódik egymáshoz minden, ami új, és minden, ami régi. Mahlerhez például az imént említetteken kívül Lehár Ferenc, ne háborodjék fel, mert nem gúnyolódom, s mindjárt megmagyarázom, miért nem. Egyelőre a sírkukacnál tartunk, hogy arra kértem, ne ítélkezzék egy világ ellenében, illetve hangsúlyozza: az Ön értékelése ez, nyilván másé más, és Ön azt is tudomásul veszi, bár nem osztja a véleményt.

 

Ennyi emberi szolidaritást bárki megérdemel, hát még ez a zeneszerző, aki szívesen választott volna magának más otthont, mint ami jutott, ahol a dúlt falak között mindig könnyezett az anya, s ugyan minek örült volna, mikor eltemette ezen az egyen, a muzsikuson kívül, mind a hat gyerekét. Hat elvesztett kisgyerek, hat testvér, akit mind szeretett, egy apa, aki tartja magát valahogy, de állandó kettős iszonyat tanúja, mert sorra pusztulnak élete folytatói, s még csak számon se kérheti a feleségétől örök depresszióját, mert a könnyekhez egy hat gyermekét vesztett anyának igazán joga van. Vagy válassza ki a sorsdöntő évet a Mahler életéből, amelyben fejére szakad a világ: az orvos megmondja, őt minden percben elviheti a szívbaj, egyetlen kislánya meghal, Alma, az imádott feleség megcsalja, s kiderül, a bécsi operaházból mennie kell az igazgatói székből, mert későn jutott eszébe, hogy más hitágazat keretébe lépjen a saját felekezetéből. Mit írhatott volna mást a zenében, mondja? Csak azt, amit valamennyi alkotó: saját személyes bánatát és a kozmikus kiszolgáltatottság keserűségét, ábrázolta azt az egyetlen világot, ami neki jutott, amelyet ismert, vagy ha úgy tetszik, azzal együtt, hogy felismerte, az iszonyat kozmikus méretű, internacionális és kivédhetetlen. Kollégája, Lehár, szintén felfedezte a saját igazságát, derűjét, adakozni vágyát, füttyös gondolatait, az édes, léha, mulatságos Monarchiát, mert a sas feje mindenképpen kettős volt, Asszonyom, Mahler iszonyú szomorúsága is ott volt az osztrák-magyar-szláv-román-szlovén-horvát összetételű területen, Lehár Friderikája is, és ki-ki úgy fogalmazta meg, amit élt, ahogy élte. Mahler előre látta az összeomlást, a kikerülhetetlen Menschendämmerungot, Lehár meg, furcsa tejtestvére, Luxemburg grófját és Glavari Hannát, és mindkettő látomása igaz volt. Mahler azt sikoltotta, jaj, istenem, meghalunk, végünk, jön az atombomba, a vegetáció elpusztul, oda a föld, minden összeomlik, már közeleg Hitler, egyetlen földi életünkben halál felé viszi lépteinket a bizonytalanná vált országút, mind szegény vándorok vagyunk, mindünk végcélja az örök nyugalom, de addig milyen nyugtalanok leszünk, és megírja a Lili Marlene előképének az ő katonavallomását. Nála a vitéz, mint a homburgi herceg, a legkevésbé se vágyódik elesni a Mahler halála után kitört első világháborúban, és nem ígérhet más nászágyat a menyasszonyának, mint a temetőt. Míg Mahler katonája sír, és halott gyerekek suhantak át a vonalrendszerén, Lehár részvéttel, szeretettel karjára vette a közönséget, és az anyaöl édes rengésével csitítgatta a hallgatóit, majd lesz jobb világ is, a baj csak a második felvonásig tart, Vilja varázsa megtörik, megcsalt, kedves bolondok kifizetik a bájos, léha grófok-bárók-hercegek könnyelműen csinált adósságait, aztán lányka-ó-lánykám, éneklik a tiroli havasoktól a Góbi sivatagig, kiderül az ég. Ne higgye, hogy most pimaszkodom, a maga módján Lehárnak is igaza volt, mondtam az imént, a kétfejű sas spirituálisan is kettős, egy monarchia két lakója alkata szerint szűrte ki, mit tolmácsol neki az időszak, amelyben él, és higgye el, Lehár irigylésre méltó derűje is aranyvaluta – a maga módján, de aranyvaluta az is, ha az ember megtalálja a művészetben azt az alkotót, aki elsírja mellette, ami elsírására neki se lehetősége, se ereje, se bátorsága nem volt.

 

Schönberg is a Monarchiába tartozik, látta Ön valaha a sírját? Egy felfordított kocka egyetlen élén áll az emlékkő, nem sértem meg azzal, hogy megkérdezzem, érti-e a parabolát? Mindenki csak azt és csak úgy tudja kifejezni a világból, amit a tudata kiszűrt. Attól, hogy felismerte a mögöttünk kullogó és előttünk utat mutató halált, még nem sírkukac Mahler, többek közt azért sem, mert a nagy szimfóniákban valahol mindig ott rejtőzködik, enyeleg egy csepp Berceuse – nem kérem, hogy felfigyeljen rá, csak azt, ha már felháborítottam lelkesedésemmel, rossz véleményével csak engem sújtson, ne az alkotót, aki zseni volt, szegény. És imádkozzék, hogy sose szoruljon rá Mahler muzsikájára, hogy mindig meg tudja vigasztalni Danilo gróf és a csakugyan bűvös-édes dallamok, amelyekre szűrt kék világításban a szép primadonnák táncolnak. Csak attól félek, lehetetlent kívánok, mert előbb-utóbb mindenki ráismer Mahler tizennégy angyala közül az utolsó kettőre, és kétségbeesetten kérdezi az utat, merre juthat el eltávozott szerettei után, vagy egyáltalán ki a labirintusból, ahonnan a magánélet vagy a politika ravasz csapdái miatt nem tud kiszabadulni. Akkor majd nem háborítja fel a kottafejbe zárt szomorúság, hanem vigasztalja, és utánanyúl Mahler Veronika-kendőjének.

 

Míg ez elkövetkezik, csak ellenem irányuljon az indulata, akitől szeretném, ha nem kívánná el, hogy megtagadja ízlését, hitét, erre akkor se voltam képes, mikor életem alakulása, esetleg maga az élet függött tőle, nagyon is reális veszedelmek. A próféták nem örömből próféták, asszonyom, Mahler is szeretett volna legalább harmonikus, kiegyensúlyozott világban élni, tisztességes partnerekkel vívni, pártatlan zsűri előtt, nem hívta sem az atombombát, sem Hitlert, sem a kiszámítható, ezúttal nem az egyházatyák, de a tudósok felvázolta világpusztulás rémének gondolatát, békésen szeretett volna elhunyni népes családja körében. Nem sikerült, neki az jutott, ami, de megfogalmazta minden szánandó, a létben vándorló nyomorult számára a szenvedést, meg hogy a halál ugyan kikerülhetetlen, de az égben ott van és megadatik minden, ami a földön nem volt, vagy elveszett. Isten segítse Önt, hogy minél később értse meg Mahler üzenetét. Szívesen köszönti, személyes véleménynyilvánítását nem osztó, de minden körülmények között tiszteletben tartó lelki nyomorékja.