Mielőtt Jókai megszületett

Kerek egy évvel a Jókai születése előtt, 1824. február 18-án, egy művészi pályájának legkezdetén álló fiatal férfi a következő levelet intézi a magyar irodalmi élet szervezőjéhez, irányítójához: Kazinczy Ferenchez.

 

„Tekintetes Úr!

Kovacsóczyhoz írt levelének engem érdeklő sorai bizonyossá tesznek arról, hogy eddig nyomtatásban kijött versezetimet figyelemre méltatta. Én azok iránt, akik a Haza nyelvében fáradoztak, egyébiránt is különös tisztelettel vagyok, annál inkább a Tekintetes Úrhoz, minthogy azon Jelesek közt találom, kik a mostani kornak utat nyitottak a szabadabb menetelre. Hogy pedig mutatványaimról javallólag ítélt, nagy örömemül s ösztönömül vagyon: mert helyes ízléséről meg lévén győződve, tudni fogom, mit kelljen azokról tartanom, kik megjelent darabjaimat ócsárolni fogják. Tessék levelemet fogadni annak bizonyságául, mennyire becsülöm kétszeri érdeklődéseit, s jeléül annak a vonzalomnak, mellyel vagyok

tisztelője:

 

Vörösmarty Mihál”

 

*

 

Fogantatása idején – május 14. és 19. között – Guzmics Izidor a műfordítás követelményeit próbálja összegezni ugyancsak egy, a széphalmi mesternek írott levélben, s biztos felismeréssel kívánja a formai, tárgyi, tartalmi hűség mellé a művészi megjelenítő erőt is, az eredetivel azonos stílus visszaadását. Az elmélkedésre az adott okot, hogy barátja kóstolót küldött neki Cicero-fordításából, s a bencés pap örül, hogy a nagy római szónok magyarul is eldörgi ezentúl a Catilina elleni vádbeszédet. Néhány megoldást különösen sikeresnek érez, csak az a rút ige ne férkőzött volna a szép fordítás szövegébe: packázni. Kazinczy levelezésének kései olvasója elmosolyodik, ahogy a virgonc kifejező szó szinte kiugrik a szövegből: milyen telitalálat az „eludet” fordítására: packázni, a római szenátussal. A mester, akit barátja a nem elég irodalminak, méltóságteljesnek érzékelt szóra figyelmeztet, most bizony a saját orvosságából kap egy kanállal: annak idején ő maga oktatott finomultabb, emelkedettebb szóhasználatra holmi plebejus ízlésű tiszántúli poétát, aki úgy tudott magyarul, ahogy nemhogy előtte, de utána is kevesen. Csokonainak hívták az illetőt, nemigen lehetett megértetni vele, hogy a lepke szó légiesebb, esztétikusabb, mint a közönséges pillangó. A kor, amelynek nagy gyűrődései már jelzik a közelgő forradalom vulkánkitörését, ilyen naiv köszörűkövön is feni fegyverét – az egész országot forradalomra aktivizálni tudó magyar nyelvet – mint packázni és pillangó.

 

*

 

Május huszonharmadikán viszont Döme Károly kanonok levele érkezik meg Széphalomra, s közli Kazinczyval, hogy a fordítása kiadását nem támogathatja a tőle kért kétezer forinttal, mert neki kétszáz sincs, káptalanja tagjai közül pedig nemigen akad olyan, aki a „magyar tárgyban” tenni akarna valamit, mert azok vagy tótok, vagy németek. Pénz helyett viszont egy kis verset mellékel Kazinczy úrnak, hogy mégse menjen olyan üresen a levélpapír. Az alispán úr neve napjára írta Döme kanonok, s most megajándékozza vele a széphalmi mestert:

 

Dicső napod feltűntében
eltűnésed hasztalan,
érdemeid nagy fényében
neved lappanghatatlan.

 

E küldemény, ha eljutna Guzmics Izidorhoz, nem hozná zavarba: ebben aztán egyetlen meggondolásra késztető kifejező szó sincs, úgy rossz, ahogy azt Döme megírta. Persze, Guzmics most nem sokat törődnék vele, az most a bakonybéli apát elhunytán mereng, hogy is telhetett el szegénynek az élete úgy, hogy csak egyetlenegy művet hozott létre, s abban is kárhozatra menőnek ítélte a keresztség nélkül megholt gyerekeket.

 

*

 

Egy hónappal Jókai fogantatása után meghal Kazinczy egyik öccse, Diénes, és örök szegénységben fúlódó bátyjára hagyja a nagyváradi házát. Az olvasó megkönnyebbül, mert most talán kikerül valahonnan az a kétezer forint, ami helyett Döme kanonok az imént idézett műalkotást küldte. Ám az örökséggel Diénes balkézről maradt özvegyét kell kielégíteni, meg az elhunyt hitelezőit, húsz forint vagyon sincs rajta, nemhogy kétezer. Még jó, hogy nincs sok idő búslakodni: Ráday segítséget vár a Játékszín ügyében, s azon kell elmélkedni, ki fogalmazza meg a beadványt, amely, ha sikerrel jár, biztosíthat a Német Színházban a magyaroknak két előadást hetente, amíg már „mimagunknak is nem lesz hozzánk illő színházunk”.

 

*

 

Két hónappal a fogantatása után végre Debrecenben van Ferenczy mester Csokonairól készített szobra; a debreceniek persze rossz helyre állítják, a költőnek még holta után se könnyű megkapni azt a megvilágítást, ami megilleti, amellett a portré nem hasonlít a poétához, s a szobor orrát feketére kente fél cimpáján valami kulimász. Ez a kisebbik baj. Döbrentei levele nagyobb vihart kavar Széphalmon. Ha Guzmics vulgárisnak érezte a packázni szót, Döbrentei elveti Kazinczy nyelvújítási koncepcióját. „Sokáig vártam, hová fordítja a nyelvet újonnan megkezdett neológiád, mit fognak szülni deákos, franciás, németes kifejezéseid. Vélekedésem szerint mindenik jobban és nyelvünk eredeti fordulásának ártóbban szétterjed, mint magad is óhajtottad. Nem kell-e pedig tekintetbe venni, hogy nekünk, nyomorultul elmaradottaknak, a nemzetek sorában alig állóknak félig hideg, félig elkülföldiesedett publikumot kell visszanyernünk, s elérhetjük-e ezt olyan munkákkal, amilyeneket ez a mostani nyelvzavarás szül. Hagyja helybe, akinek tetszik, én nem tudom.”

Három hónappal a fogantatása után Kazinczy felfigyel valamire: az erdélyi katolikus püspök úgy prédikál Udvarhelyen, hogy még az unitárius vagy a kálvinista hallgatói is elragadtatással figyelik. E kor szinte megpattan a feszültségek metszőpontjain: sose kellene ennél szilárdabban csak magyarnak lenni, s a valláskülönbségek szomorú eredménnyel veszélyeztetik a nemzeti egységet. Pedig „be szép az igazat szeretni, mert igaz, akár a pápa, akár Kálvin mondja, akár Luther, akár a Goszpodi momiluj embere, akár Blandrata”. A katolikus püspök úgy tudott szólni, hogy aki meghallgatta, nem felekezeti hovatartozását érzékelte, hanem magyar mivoltát.

 

*

 

Fogantatása után négy hónappal a széphalmi mester úgy érzi, gonosz varázslat áldozata, nemcsak sógora lelketlensége, nemcsak a sors gyötri, maga is csak kínozza saját magát. Ott se talál vigasztalást, erőt, ahol találna – mentegetőzik Kis Jánosnál, amiért olyan sokáig hallgatott, de aztán mégis összeszedi magát valamiképpen, s éjféli óraütésre édes álmot kíván és hosszú levelet ír Gyulay Karolinának. Szórakoztatja Lolottot, mintha nem várná szívszakadva, hogy dől el a pere, mulattatja élményeivel, elmeséli neki, előző nap hegyet mászott, felment a sárosi várhegyre, ahol Rákóczit elfogták, leírja, milyen a búcsú Eperjesen, hány ezer ostyát sütöttek, mekkora tömeg tolongott a Kálvárián. Leír egy családi anekdotát, ahogy közli, s amit meglát, hosszú időre megszabja majd nemcsak a pár hónap múlva világra jövő Jókai Mór, de az egész magyar széppróza útját. I. Ferenc római császárrá választása alkalmából a felesége nagyapja együtt ment Bécsbe gratulálni Gusztinyi kanonokkal; a kanonok először járt Bécsben. Mikor megérkeztek, nem mozdult el az ablakból, s társa kérdésére: ugyan, mit csodál annyira, azt felelte, azt nem győzi nézni, mint tudott az Úristen ennyi németet teremteni.

 

*

 

Fogantatása után öt hónappal Guzmics egy derék magyar tag első szentmiséjéről számol be, a primicián ő, Guzmics, tartja az egyházi beszédet. Az ifjú papot úgy hívják: Czuczor Gergely, huszonöt év múlva nem a monstranciát emeli, hanem börtönben ül: lírai munkássága Petőfi versei mellett a legforradalmibb izzású.

 

*

 

Fogantatása után hat hónappal a szobrász Ferenczy öccse beszámol művész bátyjával való találkozásáról, aki Csetnek vidékén ugyanolyan szép márványt talált, mint a carrarai. Épp csak dolgozni nem tud még, mert a három-, négymázsás márványdarabokat „Pestre, hazánk központjába vinni a nem eléggé alkalmatos utak és még kevésbé erős hidak akadályozzák. Nem lészen talán gyanús az én számból, ha azt óhajtom: bárcsak a dicső nemzet – értem a nagyokat – a testvérem bajait és gondjait közüggyé tenné.”

 

*

 

Fogantatása után hét hónappal Cserey Miklós még mindig nem hiszi, hogy összehívják az 1825-ös országgyűlést. „Nem hiszem, hogy megengedjék. Ha remélni lehetne, hogy az ország boldogítására csak egy arasznyi előlépés is lehetne, óhajtani kellene, de mikor a nemzeteket a lopó hideg leli, magokmagokat szokták elfojtani, ha egybegyűlnek. Nem mások rontották eddig is a magyart, hanem ő magamagát. Mikor a testiség és a ragyogás fő kévánataivá lettek az elméknek, akkor heába leng a bokor az összeomlott vár falairól.”

 

*

 

Fogantatása után nyolc hónappal Döbrentei megint csak megszólal: „Te most elhallgattál utolsó levelemre. Ne tedd. Különbözni fogunk nyelvünk tökéletesítése módjaiban, de régi hív összecsatlódásunkon annak nem szabad, nem szükséges láncot pattantani. Hagyjuk mindegyiket a maga írói karakterében. Üss, csak szólani hagyj, mondom én is, adjon mindenki osztán magáért számot a jövendőnek.”

 

*

 

Február 18-án, mikor a világra jön, Kazinczy közli Döbrenteivel, hogy Ellinger elkezdte nyomtatni az új folyóiratot, a Felsőmagyarországi Minervá-t. „Eluntam a mi sok praeceptorainkat, s látom, jobb nem gondolni vélek, s tenni, amit én jónak látok. Néhány esztendő előtt megmondám a Tudományos Gyűjteményben, hogy a folyam az egész, de az az ere, amely az én telkemen fut keresztül, az enyém.”

 

*

 

A gyermek, aki 1825. február 18-án megszületett, meglátta fényében a Magyar Játékszint, amelynek megvalósulásáért annyi betűt leírtak fáradhatatlan kezek, nyomorult gyertyafénynél. Megérte Vörösmarty Mihály tündöklő pályája emelkedését, látta, hogy az irodalom kocsiját mint röpítették az eposzok paripái hexameter ütemű patadobogása után a magyar Alföld kócos, széltől vemhes lovai a diadalmas forradalomba. Látott egy monoki ügyvédet királyokkal packázni, s megdönteni egy trónt, látta teljes ragyogásában az első nagy műfordító generáció munkája eredményét: a Shakespeare-fordításokat, látta, hogy az ország legnagyobb költője pártul fogja, helyére teszi Csokonait, látta „nyomorultul elmaradott, a nemzetek sorában alig álló” nemzetét világ csodájaként, s neki, bizony csak neki köszönhető, hogy „félig hideg, félig elkülföldiesedett publikumunkat” megnyertük a regényolvasásnak. Mint képviselő, maga adta programba a bármifajta – faji, vallási, nemzetiségi – megkülönböztetés elleni harcot, mint szépíró, a gondot, betegséget, bánatot elfeledtető, varázsos művekben hányszor fel nem idézi majd Gusztinyi kanonok késő utódai figuráit, akik meglepően hosszú ideig és teljesen indokoltan tűnődhettek el azon, hogyan is tudott az Úristen annyi németet teremteni. Czuczorral egy célért harcolt, az ország járhatatlan útjait tapasztalásból ismerte egész nemzedékével együtt, de megélte, mint köti össze nemcsak a szemközti partokat, de a múltat is a jelennel és a jövendővel Széchenyi lánchídja. Már a világon van, mikor összehívják végre azt a Cserey nem hitte országgyűlést – a bokor nem lengett heába az összeomlott vár falairól, indultak a Zalán párducos daliái, visszaperelni Magyarországot Magyarországnak, és ha a születése esztendejében Dessewffy még úgy akar Kazinczytól könyvet vásárolni, hogy terményt kínál érte, nem lévén pénze, egy fiatal, hajdani katonatiszt is felfigyel az ország reménytelen anyagi képletére, aki azon az 1825-ös országgyűlésen amúgy is közfigyelmet keltett ajánlatával: létesítsenek Tudományos Akadémiát. (Szép tapasztalású férfi volt ez a tiszt, olasz, francia, anglus földön is járt, több tartományokban, s kellemetes, szép magyar ember, aki házánál a pozsonyi Promenáda mellett bárki pipázhatik, diskurálhat, újságot olvashat, vagy kész vacsorához ülhet, magyar módon mulatva.) Felfigyel az ország elképesztő gazdasági helyzetére, s öt esztendővel később közzé is teszi elgondolását, hogy lehetne változtatni rajta: megjelenteti a Hitel-t. Ha Döbrentei szava szerint mindenki maga ad számot a jövendőnek, Jókai, legnagyobb íróink egyike, éppoly emelt fővel állhat az életművét ünneplő utókor előtt, mint az irodalom fenyérén a legkétségbeejtőbb viharban is az életbe és a munkába kapaszkodó, optimista Lear, irodalmunk és nemzeti életerőnk egyik csodája: Kazinczy Ferenc. Élő, a világon immár egyre jobban ismert irodalmunk folyama elképzelhetetlen volna munkásságuk és életművük erei nélkül.

 

*

 

„E napokban érkezett meg Bars vármegyének a nádor hercegsége hivatalos levele következésében az adó beszedés módja felől tett felírása, amelyből világos, hogy… a férfiak kalodába szoríttattak, a szoptatós anyák, csecsemőiktől külön választva pincékbe, ólakba zárattak: míg azok a kaloda szorítás, ezek a mejjekbe szorult tej miatt szenvedett fájdalmaktól és a kisdedeik éhes sikoltásoktól gyötrettetvén mindenféle ajánlásokra kötelezték magokat, s ennek következésében házi bútoraikat, marháikat elvesztegetni, saját termesztési beli vagy a soványabb helyeken készpénzen télre beszerzett gabonáikat elprédálni kényszeríttettek. A főispán gazdasági tisztjeivel, cselédivel vitte végbe az exekuciót. Bécsben erről mint kicsiségről beszélnek.”

 

Nemegyszer olvasni Jókai ábrándos kék szeméről, amelynek olyan majdnem már megmosolyognivalóan túlzó látása volt. Aki munkásságát fel próbálja mérni, gondoljon arra, hogy a jobbágyság hivatalosan születése után 23 évvel szűnik meg, hogy a parasztokat télen vízzel locsolja, ólba csukja az államkincstár, hogy kigyötörje tőlük az adót, hogy gyermekkorában szinte cserekereskedelem folyik sok helyütt, hogy egy jókora teher alatt elsüllyednek a hajóink, ha ugyan rábocsátkozhatnak a szabályozatlan folyókra, s a híd – ha itt-ott van – kockázatos út, ha nagy rajta a súly, leszakad. Jókai kék szeme abszurd gaztettek és a kivívott szabadság felejthetetlen eseménysorozata mellett látta, hogy szunnyadó, szendergő óriás népe felemelkedik, és helyet vív ki magának a művelt és csodálni való nemzetek között. Olyan látványnak volt tanúja, amelyet nem tud utolérni semmiféle legendás képzelet.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]