A pőre élet

Lakatos István életműsorozata első kötetéről

Nem szerencsés, ha a költő tanácsot ad a sorsnak, mert olykor megfogadja, s nem bizonyos, hogy a konstruktív javaslatokat vállalja fel. A Moira tudja, micsoda harmóniát csikarhat ki a szenvedés disszonanciája az alkotóból; a Parnasszuson értenek a művészethez. Lakatos, aki szinte legfiatalabbként került már pályája kezdetén is az irodalmi élet ifjú vezetőiként számon tartott Újhold-kör lírikusai közé, nem számolt mestersége mitológiai erejével. Azt még, hogy, amint közölte, az ember menthetetlen, következmény nélkül leírhatta, az ókor sose kételkedett abban, hogy az embereken csak pillanatokra lehet segíteni, ám a fiatalosan hetyke kijelentés, hogy az alkotás nem több, mint kutyáknak játszott hegedűszóló, aligha volt vállalható Apolló fülének: ha elfogadná, félelem és művészet teremtette önmaga létjogosultságát vonná kétségbe. A költő egyébként maga hívta ki maga ellen a szörnyeket, mikor elárulta titkát: Engem nem válthat meg, csak a fájdalom. Hát akkor váltsa meg – határoztak a későbbi műfordító celláját belengő églakók, s Klió, ha pirulva is, kollaborált: két olyan szörnyeteget, egyazon időben, egy történelmi időszakon belül, mint Hitler és Sztálin, nemigen láttak még színpadon. A megváltó fájdalom másfelől is segítette a költőt, megadta neki az üldözések és üldöztetések idején az empátia áldását, veszélyforrását. Mikor Lakatos nevét már jegyezték az irodalmi tőzsdén, az akkori paraméterek között úgy látszott, nemhogy életműve nem lesz, de élete sem. Nem jogállamban élt, egy terror árnyékában, ahol a menekülés útjai közül csak az emigráció és az öngyilkosság határsávjában nem kértek útlevelet. A pokol bugyraiból a költő a börtönt választotta, a rabságban fordított antik művekben szereplő isteni apparátus érdeklődve figyelte, hogyan válaszol a történelem kérdéseire. A költő jól felelt: hogy a valódi fegyház a becstelen élet és a meg nem tagadott meggyőződés az igazi szabadság, leírta nem egy versében.

 

Tulajdonképpen csodagyerek volt, ha vidéki otthonában nem állt is akkora reflektorfényben a szinte első éveitől versben gondolkodó kisfiú, mint a fővárosban élő alkotók eleve irodalmi közegben növekvő sarjai. Családja viszont tudta, mit ér, nevelői is felismerték különleges képességeit, maga a szakma meglepő hamar visszaigazolta: tizenhét évesen már ott mozog a történelmi időszak legszigorúbb bírálói, az Újhold fiataljai között. A jelzős főnév megállapítását büszke címként viselő poeta doctus ritmust, harmóniát szokatlan érzékenységgel, belső hallással érzékelő zenei füllel született, rímképletei, ütemező technikája a legváratlanabb formai bravúrokra képesíti, s ami azonnal feltűnik versépítő megoldásaiban, soraiból, témaköréből nemcsak ízlése alakulása, szellemi képlete, de szellemi életrajza is rekonstruálható. Minden írásában tetten érhető, mikor melyik mesterét követi. Önálló útja akkor kezdődik, amikor saját speciális tematikájára rátalál, s elfelejti, valaha úgy építkezett, ahogy a nagy elődök, aranyjánosul, a nyugatosok módján: lángok és kardhegyek között bolyongott, míg végre szembetalálkozott önmagával. Ahogy nyomon követhető, mikor kinek a bűvöletébe esett, kihallik, mekkora szerepe van a történelemnek abban, hogy hangját cserélje, mert amit epodosban elmond, ott persze nem a pártuszoktól aggódik és tőlük félti Romulus – Árpád – népét, Rákosinak szól a modern „quo-quo scelesti” intelem; a modernizált sermo sem a Via Sacrán bolyongó Horatiust idézi, a magyar Forum lekerül a Darling eszpresszóba – korának az a Rostruma –, nyolc évvel a magyar forradalom kitörése előtt ott bujkál az előrejelzése az egyszer majd elkerülhetetlennek. Egyszer, a második világháború idején, már állt a pokol tornácán, de közeleg az új apokalipszis, nem békélnek a szörnyek, amelyek bicskei, etyeki pokoltüzébe szinte belevakult. A személyes trauma költői fejlődése útján egyetemes mondanivalóvá terebélyesedett, a recenzens meglepődik, mert a költő immár nem udvarias, elhagyta az antik eposz eleganciáját: ha a történelem lealjasodott, hadd olvassa az utókor. Lakatos fiatal keze úgy írt hőskölteményt, mintha Kafka tette volna Trója égése idején; a történelem pörölycsapására szerencsére az alkotás ütésével felelt: rögzítette nemzeti meggyaláztatásunk pillanatait.

 

Lírai szókincse párhuzamosan változik az epikaival, a parázsló indulatok tragikus objektivitássá szelídülnek, tektonikus mozgásrendszere más lesz, a rezgések e korszakban nem a szülés teremtő rángását, de az agónia görcseit közvetítik: Lakatos magánéletének csolnakán nemcsak ő maga, a fasizmus hánykolódik. Az Auschwitzig üldözött és örökre siratott lány figuráját tárgyilagossá merevedett részvéte kitörölhetetlenül olvasói emlékezetébe vési. Lakatos nem saját vesztesége miatt sír, hanem a megsértett humánumért. Már nem rezegnek sorai között az üres lárvák, a gólya elszállt, elvitte csőrében a nyarat, ösztövér vén nyulai csüggedten rágják a száraz fakérget, körötte egy megőrült világ díszletei. Hol vannak már Lakatos terzinái, a kínjai között is vállalt édes élet, a veszély, mint Prométheusz keselyűje egy közösség felett köröz, ugyan ki tudja jobban nála, hogy mentené egy nemzedék immár pőre életét. Szembe kell nézni a halálnál sokkal irgalmatlanabb élettel, az etika posztulációja mégsem változhatik: kínozzatok hát vitézül, hagyom, még nálatok a hatalom, akkor se mond mást és nem tesz, csak ami megegyezik hitével.

 

Még ötvenhat sehol, amikor Lakatos belesikolt a kilátástalannak érzékelt éjszakába, amely termeszként emésztette: nézd, hazánkat kifosztják, jaj édes Magyarország. Van, aki a szenvedéstől egyre hangosabbá válik, Lakatos elcsendesül. Irreális képei hirtelen kigyúlnak a realitás díszletei között, s úgy világítják meg líráját, epikáját, ahogy nagy eső után a szűrt napfényben olykor felfénylik egy-egy bokor, egy szál virág. Csillognak a széttört realitás cserepei, mostanra tanulja meg igazán, amikről azt hitte pályája kezdetén, hogy mindig tudta, Babits törvényét: a dinamika erejét olykor megsokszorozza a statika. A költő tudomásul vette mindazt, amivel számolnia kellett, lírája és epikus versei boltozata megszilárdult, elvisel bármi terhelést. Soraiban Anna Mártával, Márta számtalan más figurával azonosul, nincs már a költő számára külön nő profil, csak profil. Saját élete fogytán mások életét gyászolja meg, a vörös tüzek elhamvadtak a réten, a csóvahajigáló rókákat elnyelte a tél, akit átölel, már régen nem ember, akkor sem, ha az, hanem a halál felé ballagó emberiség, holdfényesen, könnyektől vizesen. Lakatos záró verseiben már kerek a világ, nincs annál szomorúbb, nincs nála gyönyörűbb, örök csak a művészet, halhatatlan csak a művész, halandó csak a halál.

 

Az utolsó négy-öt esztendőben nem egy váratlan irodalmi szenzációval lett gazdagabb a magyar próza; mikor Lakatos összegyűjtötte, egybeszerkesztette és kiegészítette életrajzát, a Farsang-ot, elmosolyodtak a föld forgását ironikus közönnyel szemlélő istenek. Lakatos remeklése olyan vallomás, hogy olvasója nehezen tudná elfelejteni. Ebben a könyvben valami olyan sikerült, ami csak a kivételes kegyelemben részesülő életrajzíróknak szokott, akik kezét angyalok vezetik, s váratlan bábák álltak az alkotás szülőágya mellett. Sajátságos névsor ez, Szent Ágostonnal kezdődik, de benne van Schönberg éppúgy, mint Chagall és Dante is benne van és angyalok és Hieronymus Bosch és Rousseau és persze Goethe és Cserei Mihály és maga Lakatos. Ha valaki, az alkotó ismeri a világirodalmat, műve megformálásában rangos személy segített, maga Tacitus, s miután megtanulta, hogy harag és szenvedély nélkül ábrázolt állapotában sistergővé válik a ketrecbe zárt indulat és farkasok vicsorognak a pórázon vezetett minősítés mögül, Lakatos ártatlannak látszó mondatai mögött nemcsak Klió pirul, gépfegyver csattog, de maga a könyvbe parancsolt eleven élet enged meg olykor egy-egy visszafojthatatlan fényként felvillanó mosolyt. Lakatos nemcsak a nagy prózaírók közé emelkedett a Farsang-gal, de valamiképpen iskolát is csinált, csak tudják tanítványai egykor utánozni látszólag ártatlan, szabadon hagyott mondatlogikáját, a költőként élt, átéletett és tanult mondatlüktetést, a gondolati rímek pántját, s azt az elbűvölő optikát, ahogy ártatlannak álcázott kísérleti asztalán elvégzi derült viviszekcióját. A boncasztalon egy család, egy földrajzi közösség, egy ország, egy világ, az ég, a pokol és egy kisfiú, aki szemünk láttára nő művésszé, horizontja peremén a katonai és civil frontok áldozatai, és az olvasó igazán nem érti, hogy tud olyan jól mulatni olvasás közben, amikor az egész olyan kétségbeejtően szomorú. A szem, amely a mikroszkóppal dolgozik, objektív, a szike, amely az asztalon operál, megbízható, saját organizmusába vígan belevág az életrajz írója, mintha nem a maga vérét csorgatná, míg megírja az Ember Komédiáját. Ahogy kedvelt kutyái, gondolatok füvében hempereg, s így, hátára fordulva, bámulja a körötte zajlott, zajló és zajlani fogó csodálatos, ismételhetetlen, elbűvölő, átkozott, gyönyörű és mocskos életet.

Könyvének nyitása egyenesen összehasonlításra ingerel, bár a párhuzam elég meglepő: a recenzensnek Tormai Cecile híres műve, A régi ház jut az eszébe, s mindjárt el is neveti magát, mert hát hogyne nevetne azon, hogy A régi ház éppen úgy kezdődik, ahogy Lakatos életrajza. Tormai Cecile ősszülei német fakitermelők, a nagy folyón érkeznek szálfákkal Keletre, Magyarországra, Lakatos ősanyja is német földről megy pántos szekéren árut szállítva Hollandiába, folyó helyett a vizet a tenger képviseli, a holland víziváros figurái közt itt Rembrandt fiktív alakja. Az olvasó meglepetésére kiderül, a Megváltó többek között hollandul is tudott, különben hogy hívhatná fel Lakatos ősanyja figyelmét arra, hogy egy kötélverő famíliának árujával mégiscsak a török dúlta Magyarországon volna több lehetősége, mintsem a tengernél. Ideérkezve azután gazdagodik a család a legváratlanabb etnikai és foglalkozásbeli elemekkel. Micsoda képtár van a brandenburgi ősanya galériájában, az Árpáddal jött vaskalapáló leszármazottjai osztrák és angol atyafiakkal rokonosodnak, a kötélverő iparosok mellett tudósok, kanonokok, mézesbábosok, pékek, suszterek, ácsok, mérnökök. És micsoda baráti kör kocog Daimler úr gépkocsija mögött, jóval az Újhold fiataljainak feltűnése előtt felbukkan Vajda János, a költő, a család jóembere, Ginával, mellette egy eb- és majomtenyésztő természetbarát, ott van Vas József, a miniszter is Biller Irénnel, és persze Lakatos szűkebb famíliája, a bicskei bankház vezetője, az apa, aki mögött pékműhely füstölög, még távolabb suszterek szurkoscérnája kunkorul, a kertből mézillat árad. Személyes baráti köre is változatos, az Anyaszentegyház Szeráfikumában a hit paraméterei között olyan kevés eredménnyel hívőnek nevelt Lakatosnak sem a felvilágosító adatokkal nem fukarkodó iparossegédet, sem az Ágota néni történetét közlő Ádámot nem lehet soha elfelejteni. A Madách londoni színét megszégyenítő gazdagságú, változatos emberanyagnak, persze nemcsak a könyv, a költő és a prózaíró nagyra növekedése érdekében mindenképpen szerephez kellett jutni Lakatos élete színpadán. Ahány figura, annyifélét adott az alkotónak, vagy annyiféle módon fosztotta ki. Az adás és elvevés kettős élménye nélkül nincs nemes irodalom.

 

Ahogy műfordításaira ráfigyel művének olvasója, úgy lepődik meg a kötet portréfejezetein. A festés szavakkal történik, de micsoda Szabó Lőrinc néz vissza ránk Lakatos ábrázolásából, Berda József szalonnájának még a szagát is érezzük, s a lány, aki Lakatos érzelmi életén és a világtörténelmen egyazon talppal lépett át, nemcsak Lakatos magánmitológiájának figurája, valamennyiünk tulajdona lesz. Van a Lakatos fordította Aeneis-ban egy volscus katonahajadon, Camilla, akiről azt írja Vergilius, úgy fut át a búzavetésen, hogy talpa alatt nem hajlik meg a kalász. Lakatos szerelme, aki egyben minden további szerelem, s aki jogfosztottságában minden emberi méltóságában a történelem, vagy az értelmetlen, túl korai halál által kergetett, meggyalázott ember szimbóluma, úgy lépdel át az olvasó gondolatain, mint egy anti-Camilla. Kora sincs, mégis él, az olvasó haláláig.

 

A Farsang címadó fejezete e műben kulminációs pont. Ebben a sajátságos gazdagságú, váratlan irodalmi meglepetésben a recenzens sose hitte volna, hogy számára ezentúl a Bolkonszkij herceg fémjelezte háborús ábrázolás egyik paraméterére a Lakatos Ádám barátja közvetítette eseménysorozat révén megismert Ágota néni paramétere felel. Ágota története kapcsán angyalok és ördögök tanácstalanul néznek egymásra, az angyal zavartan elfordul, de az ördög se fölényes, patáját rágja tanácstalanul. Már Cica néni is felejthetetlen, már Gunda néni is az, aki az élet legváratlanabb pillanataiban, ha kérdezik, ha nem kérdezik, egyszer csak megszólal, s mikor éppen valaki meghal, szelíden azt mondja, vágok egy kis husikát. Már a keresztapa halálának körülményei is azok, vagy miközben közéleti nagyságok között a háromesztendős Lakatost a megterített asztalon vendégtől vendégig taszigálják tálak és tányérok között az abroszon, hát még Ágota néni. Az olvasó már a névnél elkezd asszociálni, a név szelíd és rózsaillatú, Kiss József versét idézi, abban szerepel egy a vőlegényéhez sírig hű, a Tisza ellen pert indító vénkisasszony. Lakatos Ágotája a németek és oroszok közt hányódó, hol elvesztett, hol visszafoglalt Bicske és Etyek színhelyeken mozog, miközben a kirabolt ház elé rakott zongorán Ádám, a barát, órákon át az oroszoknak klasszikus zenét zongorázik, az unokahúgok után az oroszok az aggszüzet is megerőszakolják, az akció órákig tart, nem csoda, ha Ágota néhány hét múlva halott. A vénkisasszony annak idején elkészített végrendelete az eseményeknek megfelelően megváltozik és kiegészül, temetésének forgatókönyve van, mely a frontok cserélődése miatt megvalósíthatatlan. A falusiak igazán végrehajtanák Ágota utolsó kívánságát, ki tehet róla, ha lehetetlen, mert a temetési menetet gépek lövik, bombázzák, a lovak összerogynak, a koporsó az árokba gurul. Mire a repülők elmennek, az oroszok éppen szembemasíroznak a gyászmenettel, a gyülekezet csak úgy tud menekülni, hogy Ágota néni unokahúgai elhitetik az oroszokkal, a felvonult falusi gyászolók fogadóbizottság. Az oroszok boldogan átveszik a laza erkölcsű hölgyek által átnyújtott szalagos koszorúkat a feliratokkal: „Nyugodj békében”, „Örökre emlékezünk rád”, s ha az olvasó azt hiszi, vége a történetnek, téved, a recenzens azért érezte azt, hogy az angyal egyre zavartabb, és az ördög már a farka bojtját tépdesi. Miután a kisasszonyt a háborús események miatt nem lehet kriptában eltemetni, elhantolják hát egy kertbe, de szegény Ágotának ott sincs nyugovása, mert az oroszok az ősi recept szerint értékeket keresnek, és porhanyóssá locsolják a földet. Nem kis meglepetésükre az akkorra már kissé használt Ágota teste bukkan elő ezüst- és értéktárgyak helyett. A rémregény folytatódik: Ágota tetemét mindig új helyre temetik, de mindenhonnan újra kilocsolják, végül egy élelmes tehetős rájön, ezüstneműje és egyéb tartós értéke számára rendkívüli védelem Ágota immár közismert teteme, de ésszerűbben kell elhantolni, fedél alá. Átveszi hát a romantikus utóéletet élő halottat, s értékei fölé temeti egy fészerben. Amire nem gondol, olyan természetes: egy orosz meglesi, a leselkedőt egy másik orosz lesi meg, aki az Ágota immár elviselhetetlen állapotba került teteme mellett a feltételezett kincs miatt megöli a társát, s a mészáros famíliának immár nem a vénlány, egy katona holttestével kell elszámolnia. Hogyan tehetné? A karonülő gyerek kivételével az orosz tiszt a négytagú család minden tagját agyonlöveti. Ezek után mi volna ebben a könyvben, ami még meg tudná lepni az embert? Borgia Lukrécia esküvője, Lakatos előadásában, aki gyerekfüle a szajha szót szukának érzékeli, és nemigen érti, hogy miért ne mászkálhatnának meztelen kutyák a földön, és miért ne szedegetnének bonbont a szőnyegről egy orgián, amiről azt képzeli, olyan, mint egy díszvacsora?

 

Lakatos egyik szerelme úgy rögzül Lakatos gondolatai között, ahogy utoljára egy gyerekelőadáson látta, ahol az gólyát alakított. Áll az emléklány, gyönyörű, és gólyacsőre van, arcán egy másik emléklány kormos napszemüvege, valahol a színpad peremén Sztálin kivégzett fia, akiről az oroszok beszélgetnek, a kamasz Lakatos először hallja Berija nevét és Gunda néni csak úgy magának érdeklődik, helyes-e, ha töltene egy kis borocskát. Tárgyak, munkaeszközök, hullák, zongorák, locsolók, szellemek körberepülnek, csörgeti az ördög a golyókat, és bár nem kérdezi, hogy hol a piros, Lakatos tudja. Mikor mindezek történtek Ágota néni hullájával, már közeledett a piros, akkor a golyó éppen zöld volt, Ligeti Miklós, a vándor könyvárus cédulát dob ki a marhavagonból, visznek a halálba, Lakatos olvassa; írás a porban, emberpor a levegőben? Gunda néni néz, csak úgy magának megint bejelenti: „vágok egy kis husikát”. Csipkés szegélyű szentképek szállnak, Lakatos megfogja őket, egyszerre préseli le a bűbájt az iszonyattal, koronaként mellé biggyeszti saját fogsága alapdokumentumát, a kihallgatási jegyzőkönyvet, s aztán lezárja ezt az elbűvölő rémlátomást, amit létrehozott, egy nagy költő váratlan képével, a mindenséget tartja fején a bozótban egy kis menyét kérdőjellé merevedő teste. Elkészült az Ember Komédiája. Köszönjük meg Lakatosnak.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]