A Danaida

Dániel

„Dániel áll…

árad a felleg, a köd.”

(KÉPES GÉZA)

1925. ápr. 18-án születtem Mecseren. Apám

néhai Csándy Kornél városi levéltáros, anyám

néhai Somos Aranka óvónő.

 

 

Ha eszébe jutott, mi mindenre kellett már felelnie életében, mindig elkedvetlenedett egy kissé.

A negyvenes évek elején sosem ismert felmenői vallását faggatták, a németek bevonulása után azt, hogy gondolkozik az oroszokról. A békekötést követő időszakban arról kellett nyilatkoznia, mi a véleménye a németekről, s igazoló bizottság kérte számon, milyen magatartást tanúsított a háborús években. Később válaszolnia kellett arra, miféle származék, rendelkezik-e ingatlannal, vannak-e rokonai külföldön vagy internáló táborban, volt-e tagja valamiféle tömegszervezetnek a Horthy-korszak alatt. Többször megtudakolták, mint gondolkozik Koreáról, a klerikális reakcióról, a szociáldemokratákról, Mindszenty bíborosról, utánanéztek, milyen határig sajátította el továbbképzési anyagát, s ötvenhat végén számot kellett adnia arról, csakugyan férje és anyósa betegsége hátráltatta-e abban, hogy ugyanakkor megkezdje a munkát, mint a többiek, vagy így értelmezte az általános sztrájk gondolatát. Ügyvédjét az érdekelte, megcsalta-e valamikor Elek, bántotta-e a szó valódi értelmében? Reakciói ritkán voltak élesek, Katalin mindig engedelmesen válaszolt, s Dániel halálának vagy Melinda a válóperükben játszott szerepének elhallgatása kivételével tulajdonképpen őszintén is. Hosszú időbe telt, míg egyszer ráeszmélt, hogy alighanem semmit sem közölt magáról.

Apja-anyja nevét, foglalkozását (Csándy Kornél levéltáros, Somos Aranka óvónő) legalább tíz különféle életrajzba, kérvénybe beleírta, de soha senki sem érdeklődte meg tőle, miféle ember volt Csándy Kornél vagy Somos Aranka, s milyen volt az egyik levéltárosnak, a másik meg óvónőnek. Számtalanszor be kellett számolnia arról is, hogy a ház, ahol megszületett, nem volt családja magántulajdona, hanem szolgálati épület, az anyja óvodája, ám soha senki se kérdezte meg, milyen is volt voltaképpen ez a ház, és nem esett szó sem a krepp-papír lepkeszárnyakról, sem a gombákról. Pedig az első, a legelső, ami eszébe jutott, ha valaki régi otthonát említette, a drótvázra feszített játék szárnyak voltak, meg a sampinyonok erdőillata.

Az Óvoda utcai fronton a kapualjból három irányban vezetett út: szemközt a kapuval az udvarba, balra a lakásuk, jobb felől anyja hivatalos helyiségei felé. A belépő a jobb kézt eső lengőajtón túl vitrin szegélyezte folyosóra jutott, ahol mint valami múzeumban, papírszárnyak, rongybabák, linóleumállatok, fajátékok és labdák ültek a polcokon a szekrénysor üvege mögött, s a padlófertőtlenítő hideg klórszaga egybeolvadt az állandó kakaóillattal: Matild a folyosó legvégén, a konyhában kondérszámra főzte a kakaót meg a tápszert az óvodásoknak. A vitrineket munkaidő után zárva tartották, Katalin többnyire üvegen át nézte a játékszereket, így választott magának lepkeszárnyat is, amely ritkán került rá, mert kevés pillefelszerelés volt a leltárban, s anya nem kivételezett a gyerekével. Az utcára két hosszú foglalkozási terem nézett, ahol törpe asztalok körül törpe székek guggoltak, a falakat meg meseképek díszítették, ómódi, valami jótékony alaptól örökölt, jobbára félelmes illusztrációk: egy sziklára könyöklő farkas, amelynek óriási szabóollóval éppen most vágja fel a hasát az öreg kecske, s rosszkedvű gidácskák fészkelődnek elő a gusztustalan résen át, és egy oltárkép nagyságú Hófehérke, amely olyan halott volt, amilyen halott csak lehet valaki, töksárga, beesett arcú, hegyes orrú, szálkaszerű ujjai imára fonva a koporsóban.

Katalin vécére is az óvodába járt, oda irányították, mihelyt totyogni kezdett, mert ott testalkatához méretezett csepp ülőke várta kis fenekét, s hozzászoktatták az állandó kézmosáshoz. Anyja nem tréfált, ha tisztálkodásról volt szó, emberen-tárgyon üldözte a szennyet. Katalin sokszor elnézte, mikor takarított, mint sújt le egy poros csíkra, hogy csap rá vizes ronggyal egy foltra, micsoda erővel és haraggal. Anyja félelmes volt ilyenkor, nem úgy söpört, mosott vagy mosogatott, mint más, Somos Aranka gyilkolt, megölte a piszkot.

Magánlakásukba lépcső vitt, egymásra merőleges, dupla lépcső. A valódinak kőfokai a lakás küszöbéig emelkedtek, a másik keresztbe szembefordulva ezekkel a kőlépcsőfokokkal, fából készült, és a magas folyosóablakig kapaszkodott.

Voltaképpen nem is lépcső volt, hanem valami masszív átmenet egy stelázsi meg egy emelkedő télikert között. Somos Aranka rengeteg virágot kapott a szülőktől, akik versenyezni próbáltak egymással az óvónő megajándékozásában, azok között az együgyű keretek között, melyeket anyagi lehetőségük és az óvodához legközelebb eső bánatos kis virágkereskedés megengedett. Fikusz, hortenzia, begónia, vízipálma és aszparágusz guggolt a polcokon, a kereskedésben nem volt választék.

Csak kaktuszt nem hozott senki, Katalin miatt, szülővárosában mindenki tudta, hogy a kaktuszos ház lánya sose megy férjhez.

Ez az ablakig futó falépcsőzet volt a kertjük, udvarukon nem voltak gruppok, nem lehettek a kinti torna- és táncgyakorlatok miatt. Ha udvari foglalkozás volt, anya kinn állt a gyerekek formálta kör közepén, álla alatt hegedűje, táncolt, énekelt vagy tornászott, és a gyerekek meg Katalin utánozták a mozdulatait. Katalin sokkal később, mikor már az emlék hozta vissza a képet, riadt meg Somos Arankától, ahogy ott dalolgatott meg hegedült a kör közepén: olyan súlyos és szomorú volt a vidám dallamocskák között, mint a kő.

Ha az ember felment a valódi lépcsőkön, az előszobába léphetett be. Onnan nyíltak a lakóhelyiségek, a férfiszoba, az ebédlő meg a háló, mind egy irányban, ügyetlenül, ahogy a régi építkezés megszabta a sorrendet. A férfiszoba apa birodalma lett volna, ám apa legtöbbször kirohant belőle, mert gyakran jött hozzájuk vendég, s azokat, ahogy a szokás előírta, a férfiszobában illett fogadni, az volt egyúttal a szalon is. A levéltáros, valahányszor megszólalt a kapucsengő, félrehúzta az ebédlőfüggönyt, kilesett, s ha kiderült, hogy megint anyához jött látogató, kimenekült az udvari kapun át a vásártér felé. Ezt se kérdezte meg soha senki Katalintól, milyen volt apa, mikor elfutott az óvodából a levéltárba, félig begombolt köpenyegben, szitkozódva, hogy nem maradhat meg a saját falai között, sem azt, mint nézett utána ő, felkapaszkodva a foghíjas téglakerítésen. Apa tűnő alakja mindig más volt, viharban félelmetes, esőben szánalomra méltó, vásár idején groteszk, mert az óvoda hátsó fala és az udvari kapu előtt nagyvásár idején ott álltak a bódék, és a hűsölő artisták fehérpirosra festett arca ránevetett a szaladó levéltárosra, vagy vattacukrot hömbölygettek mellette, és az erőművész nagyot csattantott a fülébe a kalapáccsal. Katalin, míg kicsi volt, gyakran utánafutott apjának ilyenkor, úgy szánta, hogy mennie kell, nem ülhet otthon békességben: zavarják. Apja többnyire meg is fordult, és megvárta a gyereket, mikor felfigyelt csattogó szandálkái zajára, mert apa Dániel szökéséig nyíltan szerette őt, néha még a karjára is vette, úgy vitte ki a vásári zsibongásból, ne lökjék-hányják a nagy forgalomban. Fél napokat eltöltött mellette a levéltárban, meg se moccanva, mint az egér; apa ráültette végtelen irományhegyekre, s ő a tékák tetejéről, ahonnan nem ért földig a lába, nézte apát, aki keres valamit a papírok között, de nem találja. Katalin négyévesen, hatévesen, kilencévesen is érezte, hogy nem is fogja megtalálni soha, akárhogy keresi.

 

A gombák a jegenyék alatt nőttek a bokrok mélyén.

Tizenkét jegenye állt a két udvarfal mentén, hat a vásártér, hat a szomszéd ház kerítésén túl bókolva a szélben, s alattuk ugyancsak hat-hat fehér bogyótermésű bokor, tövük körül zöldes, nyáron is avarszagú folt, amelyen fel-felütötték fejüket a gombák. Ha felnézett, a gallyak szövedékén át a jegenyefák csúcsát látta, s a faormokra feszített eget, odalenn meg a bokrok alján a gombák szívós és törékeny népe állt, amely valahányszor tálba került, rövid idő múlva újra felbuggyant, mint egy sor tömör buborék. A gomba a konyhában mindig sárgás színűre pirult, mikor metélni kezdték, mintha élőlény volna, s szégyenkeznék a sorsán, hogy erdei leheletből és az örökkévalóság dacából étellé kell válnia egy fazék fenekén, s időbe telik, új esőbe, pár napba, míg utódja megszületik, átfúrja fejét a televényen, és bosszút áll friss születésével az ő veszte miatt.

A hálószobában hárman aludtak, apja-anyja meg ő. Matild szobája a termeknél, az óvoda konyhája mellett nyílt. Dániel a férfiszobában hált, nagyapa, akit Katalin csak hallomásból ismert, a konyhában. A konyhában alapvetően, megjavíthatatlanul rossz volt a csap, folyton bőrözni kellett, mindig apa bőrözte, nem hívtak szerelőt. A levéltáros eleinte utálta az ilyenfajta munkát, panaszkodott, nem hagyják kutatásaiba mélyedni, csak nyugdíjas korában babrált szívesen a csappal, mikor Matild már kereste számára az elfoglaltságot. Ha megjavította, pár napig jó volt, aztán megint csak elkezdett sírni, sírt vagy két hétig, nem nagyon törődtek vele, a vízszámlát a város fizette, senkit sem érdekelt a vízdíj. Csak ha Matild kijelentette, nem bírja hallgatni a csöpögést, mert idegesíti, kezdődött el megint a játék, apa kontármunkája. Katalin sokszor eltűnődött rajta, milyen lehetett nagyapja élete a konyhában, míg hallgatta, mint pottyannak a kiöntőbe a vízcseppek, és nézte, hogy motoznak az égen a jegenyegallyak odakinn.

 

A kamrában mindig hideg volt, mert csikorgó fagyban is tárva tartották az ablakait. A feldolgozott disznó kolbásza, sonkái ott lógtak a mennyezet alá rögzített rudakon, ha befújt a szél, meg-megmoccantak az oldalszalonnák, körbefordult a gömböc. Füstölés szaga meg almaillat keveredett el a lisztesládák leheletével: az óvónő, mint egy malomban, falba épített, felülről nyitható lisztesládákat tartott, és mindig maga sütötte a kenyeret. Somos Aranka úgy gyűjtötte a tennivalókat, mint más a pénzt. Ha eljött az este, és Katalint lefektették, anyja hangja még sokáig behallatszott hozzá az ebédlőből: Somos Aranka felsorolta, mit végzett aznap, hányféle keserves munkát. Katalin mindig azon aludt el, mennyit is kell az ő anyjának dolgoznia, s hogy Matild, a dajka, aki egyben cseléd is lett volna náluk, voltaképpen sokkal kevesebbet tesz-vesz, mint asszonya.

Hogy apa és Matild között mi van, véletlenül tudatosodott benne, s szerencséjére egyik felnőtt se vette észre, mikor felkapaszkodott Matild szobájának piros téglákkal cifrázott ékítményein a dajka alacsony ablakáig, s belesett rajta egy kora vasárnap délután, míg anyja a frissen mosott függönyöket csíptette vissza a karnisrúdra az óriási létra tetejéről, egyedül. Mikor visszaereszkedett a földre, megpróbálta lerajzolni a bokor alatti nedves földre, amit látott, a furcsa mozdulatokat, ám a póz, amelyben apját és Matildot találta, kifogott rajzoló készségén. Katalin kezdetben nem vonzódott Matildhoz, Matild se sokat hederített rá, a dajka, akárcsak Somos Aranka, minden energiáját kiadta az óvodások között, nemigen maradt türelme a mellette élő aprósághoz, Katalin az ellesett jelenet után egy ideig idegenkedett tőle, maga sem tudta, miért. Később, sokkal később kezdett csak gondolkozni rajta, hogy talán Matild sem egyszerűen csak az a szajha, akinek süldő leány korában gondolta, mikor már pontosan értette hajdani, megfejthetetlen élményét. Matild más volt, mint aminek képzelte, Katalin egész életében mindig mindenki más volt, akit csak ismert, mint ahogy hitte, sokkal bonyolultabb személyiség. Nóra halála után még keresni is próbálta a dajkát, aki ott ült a levéltáros holtteste mellett a férfiszobában, míg anyja a konyhában vasalta azokat az ingeket, amelyekről tudta, hogy Csándy Kornél soha többet nem fogja viselni. Ám Matild nem élt már, ő is elveszett, mint annyi minden, mint maga az óvoda is, amely a városrendezés alkalmával bekerült az új műszaki egyetemet a város szívével összekötő sugárút vonalába, s úgy eltűnt mindenestül, lisztesládáival, jegenyéivel és csepegő csapjával együtt, mint a köd.

Házuknak óriási, dupla padlása volt és hosszú, mély pincéje. Állatot az óvodai szabályzat értelmében nem volt szabad tartaniuk, disznóikat idegenek hizlalták, és feldolgozva szállították kamrájukba, mikor beállt a fagy. Az egyetlen, amit a városi egészségügy és anya tisztaságszeretete megtűrt az állatvilágból, a galambdúc volt. Sokkal magasabbra építették, mint más házakban, mintha anya azt képzelte volna, ha olyan szokatlanul fenn élnek a madarak, nem piszkolhatnak a gyerekek fejére. Persze így is előfordult valami baleset, anya undorodó szájjal cipelte a kárvallottat a vízcsap alá, s a merénylet napján bizonyos volt, hogy délben vagy este galamblevest esznek. A galambért Matildot küldték fel, mert Dániel nem vállalta a hóhérkodást, Katalinról nem is beszélve, aki elbújt a pincébe, ha gyilkosságra került a sor. Eleinte megpróbált nem enni az állatból, amely számára még nyomorult leveske formájában is valami hussanás maradt, fehérség, enyelgő puha hang. Akkor anya néhányszor irgalmatlanul megverte. Később tiltakozás nélkül megette a galambot, mint ahogy mindent megevett teljes életében, az óvodában nem volt szokás válogatni. Dániel se válogathatott, akinek pedig sokkal fényesebb szeletkéje jutott a gyerekkornak, mint a húgának, ott hamar megtanulták, hogy a dúcban nem madár él, hanem étel, amely semmivel se jelentősebb vagy siratni valóbb, mint a meghámozott krumpli.

 

Továbbképzésen, főleg az ötvenes évek legelején, gyakran szóba került szülővárosa, Mecser.

Katalin elfelelte róla az adatokat, melyeket a brosúra közölt, elmondta, mennyi lakóház épült ezen a vidéki helyen, milyen új gyárak létesültek, milyen műegyetem, hogy villamosították környékét, s mint épült ki tanyavilágának iskola- és egészségház-hálózata is. Nem kérdezték, hát nem említette, hogy neki több köze van ehhez a vidékhez, mint másnak. Míg a villamosításról felelt, ott libegtek emlékei között a gázláng pilléi az Óvoda utcán, ahol élt, mert arrafelé gáz világított gyerekkorában, s az estét a lámpagyújtogató hozta magával egy hosszú boton, mellyel megpiszkálta a lámpaüvegbe rejtett kis harisnyát, s mozdulatától hirtelen felizzott a fény.

A Nóra eltűnése utáni nyáron Anyuci esdeklésére, aki pontosan érzékelte, mint változott meg az otthonuk hőmérséklete, Elek rászánta magát egy Ibusz-utazásra, hogy megismerkedjék Katalin kislánykora színhelyével. Akkor sorra mutogatta a látnivalókat férjének, csupa olyat, amit addig ő maga sem ismert, a tág utcákat, a tudományos intézeteket, a szépen berendezett, gondosan válogatott anyagú múzeumot meg a műegyetemet. Álomban jár az ember olyan ingoványos talajon, mint ahogy ő mozgott a fényreklámok, a gyárak, a haladás e megifjult városában, s átélte, hogy ami volt, eltűnt, új épült helyette, szebb, praktikusabb, időszerűbb, mint az a homályos, szegényes település, ahol gyermekéveit töltötte. Hiába nézett meg tárgyilagos jó érzéssel minden új épületet, riasztotta a régiek hiánya, mert nem a fejlődést érzékelte, csak a változást, amely azonos a múló idővel, s mely behörpöli őt is egyszer emlékestül, mindenestül, mint ahogy behörpölt kővályút, gázlámpát, lámpagyújtogatót, köves utakat egymás után. Akkor ott, Elek oldalán lépegetve a kiszélesített, megifjított utakon, mindent odaadott volna, amit még a jövő tartogatott számára, ha még egyszer végigfuthat az eltűnt Óvoda utcán, a gázlámpák között úgy, hogy a gyalogjárót piros, egyenlőtlen téglák borítják, és húsvét is van, gyerekkori húsvét, a katonák elsütik puskáikat a feltámadás tiszteletére, az utcákon bíbor templomi zászlókat hoznak lassú menetben, egyik felükön bárányos, a másikon molnárkék köpenyeges, gesztenyeszín szakállú szelíd Jézus, és a processzió gyertyái mögött koldusok alázatos serege ballag, rongyba burkolt mezítlábasok, pedig Katalin iszonyodott a kolduló emberek országától, a villanytalan vidéktől, templomi zászlókhoz sem volt köze, mert kálvinista hitben nevelték fel, s az egész feltámadási körmenet nem az ő vallásának emléke volt, csak a gyerekkoré, amely méghozzá se felhőtlen, se tündérszép, se zavartalan nem volt semmiképp.

 

Ottjártukban kimentek a temetőbe is.

Házukat, ha akarja, se tudta volna megmutatni Eleknek, hát csak az új sugárúton sétáltak végig, s magának mondta fel magában, itt vagy ott mi állt valamikor. A sugárutat kétoldalt zsenge platánok szegélyezték, az út végén ott magaslott az új műegyetem, nehéz volt elképzelni, hogy erre valaha utcák futottak, apró házak eregették a füstöt, s itt kanyargott az Óvoda utca is. Nyoma se maradt, még csak a vásártér helyén is ligetecske virult. Az egyetlen, ami elé oda tudta vezetni Eleket, az illedelmes és viszonylag változatlan három sírkő volt, de azok előtt is átélte, milyen reménytelen bármibe is belevonnia férjét, ami örökre elsüllyedt örökségéhez tartozik, és még ha Eleknek igazán igénye volna is rá, hogy meghallgassa, csak hebegni tudna, mert az emlékek átadhatatlanok.

Elek megnézte apja sírját, anyja sírját, hajlandó volt elgyalogolni a távolabb pihenő nagyapához is, látott három rideg, tisztességes rendben tartott végső nyugvóhelyet, amelyek közül egy sem emlékeztetett az Ifjúság szobrára, a nevek és dátumok pedig nem mondtak neki semmit. Ám Katalin tudta, hogy nagyapa sírjában ott porlad a tiltakozás, apáéban a csalódás és a reménytelenség, anya sírjában meg a kétségbeesés és a nem békülő gyűlölet, és emlékezett az albumra is, mely megőrizte nagyapa arcát, vidám szemét, szépen formált ujjait a kicsit frivol, ezüstfejű bot tetején, anyja szigorú, keskeny száját, nehezen hajló derekát, mozdulatait, amelyek oly kevéssé illettek a tánchoz, látta apja eleven arcát is, azt a római arcot, amelyet isten tudja melyik ősétől örökölt, óriási boltozatos koponyáját, hórihorgas, hajlott termetét. Elek szenvedett az unalomtól, nézte a fantáziátlan szalviacsíkot a sírok mentén, megpróbálta kitalálni, mi is az, amit lát. Elek csak az elegáns virágokat ismerte.

Visszafelé a vonat megállás nélkül futott Pestig. Az országjárók egy része énekelt, Elek, bár többször elmondta, hogy le se tudja hunyni a szemét, ha vonaton ül, pár perccel az indulás után elaludt. Katalin a régi patika nevén törte a fejét, s elmosolyodott, mikor sikerült rájönnie; Az áldott balzsamhoz, így hívták Grósz bácsi patikáját. Mecser neon ostorlámpái még látszottak. Akár valami dupla gömbben, a régi város ott volt új önmaga közepén, s mint a Walkürt a tűz gyűrűje, gázlángocskák együgyű koszorúja sövényezte körül Katalin emlékeiben.

Bátyám, Csándy Dániel szigorló orvos…

 

 

Dánielről gyakran beszéltették, csak sosem azt akarták tudni, amit Katalin fontosnak érzett.

Mindig öröm fogta el, ha meghallotta testvére nevét, s ha olyan kérdéseket kap, melyek bátyjával való viszonyának lényegére vagy a benne élő Dánielre vonatkoznak, szegényes szókincse bizonyára kibővül, megfényesedik. Ám Elek volt az egyetlen, aki jól tudta kérdezni, s ő is csak ismeretségük első idejében, míg rá nem eszmélt, milyen sokat jelentett Katalin számára Dániel, akkor aztán megsértődött, ritkán hozta szóba azontúl. Elek Melinda megjelenéséig olyan volt, mint egy gondos háziasszony, naponta kiszellőztette, leporolta élete történetét, neki voltak halottai, fájdalmas vagy boldogító momentumok a múltjában, Elek állandóan emlékezett, s Anyuci fő tevékenysége évekig ki is merült abban, hogy segítsen neki emlékezni. Egyazon házban három ember nem beszélhetett a múltjáról, annál kevésbé, mert Elek nem érezte természetesnek azt a hangot, ahogy Katalin a bátyját dicsérte. Mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy férjét elkedvetleníti rajongásával, Katalin elhallgatott.

Míg szerette férjét, megviselték Elek emlékfélórái, sírva zárkózott be a fürdőszobába egy-egy Micóról szóló beszámoló után. Mikor nem érzett szerelmet többé, már tudta úgy hallgatni Anyucit vagy akár Eleket, hogy stoppolt, gombot varrt fel vagy beszegett valamit közben. Tulajdonképpen nem is igen értette, miről van szó, nem fájt, nem izgatta, akármiről beszéltek. Ilyen órákban Katalin is visszafelé lépegetett a maga életében azon a szabad úton, amelyen még nem Elekkel járt együtt, s megpróbálta kiegészíteni emlékeiben mindazt, aminek akkor, kicsi korában, még nem volt tudatos tanúja.

Mondatok tértek vissza ilyenkor, melyeket anyja oly gyakran elismételt, az óvónő furcsa filozófiájának összegezése, mellyel már akkor is hatni akart lánya világképének kialakítására, mikor az még a legegyszerűbb fogalmakat sem ismerte, s gondolatai nem szálltak túl az étkezés vagy a babakocsi körén. „Udvariasságból szültelek – mondta Somos Aranka –, ha rajtam áll, sosem élsz. Az élet szenvedés.” Ő guggolt az örökös tócsa előtt, mely a téli hónapok kivételével mindig meggyűlt az udvari locsolócsap körül, s kavargatta a vizet. Anya nemcsak neki, Matildnak és minden vendégnek is elmondta fogantatása okát, Somos Aranka kiváló uzsonnákat adott félszeg, túl hangos vagy túl gyerekes szaktársai számára, s míg fölszelte a kalácsot és csordította a kakaót, elpanaszolta, milyen gyötrelem férfival hálni, milyen utálatos dolog voltaképpen, s bizony, ha nem érzi kötelességének, hogy engedjen második férje sürgetésének, aki gyermekre vágyott, sose szülte volna a kislányt, aki csak bajra nő. Anya beszélt, közben kifújta Katalin orrát, tiszta kötényt adott rá, s míg végtelen türelemmel elsimította vékony lábán a fehér harisnya ráncait, elmagyarázta, milyen felesleges bármire is vágynia, az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije. Katalin gyerekkora felett úgy suhogtak anya mondatai, mint a fekete madarak, szerencsére nem volt annyira eszes, hogy hisztérikussá váljék próféciáitól, de valami állandó rossz érzést azért keltett benne mindaz, amit hallott, s később, bátortalan akciói, passzivitásának boncolgatása közben nemegyszer jutott eszébe: talán harcosabb egyéniség vált volna belőle, ha nem hallja örökké, hogy minden mindegy, és az utak végén úgyis csak katasztrófa várja az embert.

Annak is sokkal később jött el az ideje, hogy rájöjjön, Somos Aranka filozófiája közönséges halandókra, főleg önmagára, Matildra, halott és élő férjére és Katalinra vonatkozott: Dániel nem esett a gonosz végzet hatalma alá. Anya voltaképpen nem hitte, hogy az élet meg ne hunyászkodjék Dániel előtt, aki olyan ügyes a tanulásban, a sportban egyaránt, s ha mosdáshoz készül, tökéletesen formált test tűnik elő trikója alól. Miután a fiú eltűnt a házból, s igazán oka lett elemlegetni az emberi sorsok céltalanságát, nem beszélt többet se szomorúságról, se végzetről, vendégeket se hívott, kiköltözött aludni Dániel üresen maradt ágyába, csak rettenetes munkaszenvedélye maradt épen, olykor még éjjel is járt-kelt némán, kezében valami tárggyal, szerszámmal, kosárral a szobákon át vagy az udvaron.

Katalin imádta Eleket, mikor a felesége lett, s az óvónő emléke őrizte meg attól, hogy hamarabb el ne játssza az életüket, mint ahogy úgy is megtörtént.

Kislány korában átélte, mint fullaszthat az irgalmatlan szeretet, tudta, fegyelmezettebben kell viselkednie, ha azt akarja, hogy Elek jól érezze magát mellette, mint teste-lelke indulatai diktálják. Anyjától éveken át félt, felvisított, ha arra riadt fel éjjel, hogy feléje hajlik, és apját hívta, mert anya volt, aki beadta az orvosságot, dezinficiálta felsebzett térdét, és rákényszerítette mindarra, amit a felnőttek világába való beilleszkedés a kisgyerek életében jelent, a gyöngédségnek még csak a látszata nélkül. Anyja volt az is, aki minden apró reményét előre elhervasztotta közléseivel: ne áltassa magát, úgyse sikerül, amit tervez. Még az évente megismétlődő ünnepi alkalmakkor átnyújtott virágot is hajszálra ugyanazzal a kommentárral vette át minden esztendőben: „Mért költesz gazra, úgyis elhervad.” Felnőtt volt már, s anya régen a temetőben, mikor – Klicsné halála után – elkezdte sajnálni kárba ment rajongása, szomorú szenvedélye miatt, s végre felfogta, hogy anya nem egyszerűen nem szerette őt, mint a levéltárost, akiről lépten-nyomon tapasztalnia kellett, hogy a fegyelmezés ürügyével durva és kegyetlen Dánielhez, hanem féltékeny volt rá, mint egy nő a másikra, mert Dániel, ha nem is mélyen, ha nem is igazán, de kedvelte húgát.

Ha akkor, picikorában, nem felel testvére ölelésére még forróbb öleléssel, ha nem visít fel boldogan, amikor meglátja: „Danicám!”, talán könnyebbé tette volna apja-anyja életét, de hát hogy tudott volna rájönni csepp fejével, hogy Dániel már kamaszként is mulatságosnak találta, ha a levéltáros belesápad tehetetlenségébe, mikor látja, mint repes a fiú felé az ő gyereke, vagy hogy Somos Aranka, aki agyonkínozta Dánielt szeretetével, mániákus aggodalmaival, és lépten-nyomon megszégyenítette osztálytársai előtt, mert utána ment a futballpályára, bekiabált a drótkerítésen, vigyázzon, lábát ne törje, meg ne rúgják, vagy a templomkapuban várta, sóvár szájjal, jön-e már, reszket indulatában, hogy a fiú Katalinban több örömet talál, mint benne, az anyjában. A lány későbben világosan látta, mi volt a szerepe Dániel életében, s azt is, hogy gyerekkorában, anélkül hogy tudott volna erről, részese volt valami számára akkor még felfoghatatlan komédiának, s csak amikor visszanézett a tovatűnt ház és a kivágott jegenyék felé, vette észre, hogy éveken át olyan színdarabban ágált, amelynek többi szereplője sose felelt végszavaira, tőle függetlenül játszott valami titokzatos súgólyuk előtt, s ő hiába akart részt venni a produkcióban, társai nem vették észre jelzéseit, sőt a közönség se rá figyelt, pedig a színpadon volt ő is mindvégig, csak arra a másik háromra.

Bátyja éppen tíz évvel volt idősebb nála.

Mikor Katalin nagyobbacska lett, gyakran hallotta tőle, milyen mulatságosnak találta, amikor először meglátta anyja mellett. Anyjuk, mesélte Dániel, úgy feküdt a gyermekágyban, mint egy kimerült, rosszkedvű tigris, Katalin meg piros volt, pocsék, és csecsemőkorában egy kicsit hasonlított az apjához. Bátyja azt állította, a levéltáros sírt, mikor meglátta a lányát, és sokáig meghatottan fújta az orrát egy anya mosta, mészfehér zsebkendőbe. Dániel jó volt a húgához, azon a semmit se jelentő, felszínes módon, ahogy érzelmi kapcsolatait vállalni tudta, szívesen ringatta, még etetni is hajlandó volt, vagy frissen pelenkázni, ha bőgött. Sokat játszott a gyerekkel, csókolta, kacagtatta, az meg elragadtatásában repesett, táncolt az ölében, így aztán tovatűnt alakja leginkább úgy rögzült meg Katalin emlékei között, hogy Dániel jelentette házukban a nevetést. Imádta a testvérét, semmit se változtatott érzelmein, amikor ráébredt, hogy Dániel jóindulata elég komplex érzések és szándékok eredménye, vagy hogy a fiú nem olyan hűséges, mint ő maga. Kicsi korában még nem fogta fel ezt, először, legelőször Dániel távozása éjszakáján kezdett gyanakodni erre, részint, mert úgy el tudott menni, ahogy elment, részint, hogy nem vitte magával a hegedűjét. Asszonyfejjel persze már arra is rájőtt, hogy Dániel valószínűleg nem is szerette a zenét.

Egyszer, egy ebéd előtt, véletlenül felemelte anyjuk hegedűjét, álla alá illesztette, utánozva a mozdulatot, amelyet annyiszor látott. Akkor hozták be a levest, Somos Aranka még nem ült asztalhoz, előbb át akarta hangolni a hangszert. A levéltáros kitépte a fiú kezéből, azt ordította, ő is színházi muzsikus akar-e lenni, mint az apja, s azt ígérte, ha még egyszer meglátja a kezében, a fején veri szét. Az óvónő rendet teremtett, maga is kételkedve nézett a hegedűre, mert Eriknek többnyire nem volt állása kurta életében, ám amikor meglátta Dániel szemében a dac és riadalom kettős csillogását, s érezte, hogy férje ezzel az erőszakos mozdulattal megsértette a fiút, kijelentette, a gyerek nyilván muzikális, zenére fogja taníttatni. Dániel attól fogva hetenként kétszer zeneórára járt, vígan cincogott tanulóhegedűjén.

Az első növendékhangversenyre, amelyen szerepelt, Somos Aranka és Katalin ment el csupán, Katalinnak ez volt az első kilépése a világba, addig csak templomba vitték. Ott ült a felnőttek közt a koncertteremben, arasznyi új szoknyájában, időnként boldogan harangozott a lábával – anyja ilyenkor rávert a térdére –, s valahogy ez az est is megrögzült emlékei között, a sok fény, saját, új, piros ruhája, amelyhez gyönyörű lakkcipő tartozott, s a pódiumon egyszer csak feltűnő Dániel, akinek már akkor is tapsoltak, mikor még fel sem emelte a vonóját, Dániel, hosszúnadrágban, habfehér, fodros ingben, aztán a hangok, egy gyerekdarab incselkedő hangjai, valami dal, amelyet sok-sok év múltán még egyszer meghallott és megismert a rádióban.

Valami idegen állomásról szállt a hang, és minden benne volt valamiképpen, piros ruha, piros szalagok, fodros ing, a csillár, az est, amikor minden mintha hullámzott vagy emelkedett volna körötte, mert életében először nem önfeledten, hanem tudatosan boldog volt. Aztán Anyuci elcsavarta a rádiót, azt mondta, mi jut eszébe, Micóka halála évfordulója van, és Katalin tudta, hogy a dallam, amely egyszer, egyetlenegyszer még visszatért és ráfénylett a gyerekkor ragyogásával, most elmegy oda, ahonnan minden fényesség sugárzik, ami széppé és könnyűvé teszi az életet, elmegy, mint Dániel elment valaha, akiből egyéb se maradt volna emléknek, csak ez a dallam, ha ideje és módja lett volna rá, hogy megvárja a címét, és megvegye valami kottán, gramofonlemezen. Anyuci azt mondta, nemsokára megjön Elek, mire hazaér, jó volna feldíszíteni Micóka sírját, ő maga olyan gyönge és beteg a szomorúságtól, amiért ezt a gyásznapot ismét meg kellett élnie, hogy elképzelni se tud akkora vállalkozást a maga számára, mint egy villamosút a Farkasrétre. Menjen Katalin egyedül. Neki nem fáj úgy, akármilyen részvéttel van is iránta és Elek iránt, és hát fiatal, nem érezheti azt a furcsa szorítást a szíve körül, ami miatt ő nemsokára le is fekszik.

Katalin összekapkodta a holmiját, Anyuci visszavonult. Mielőtt lefutott volna a lépcsőn, még egyszer benézett anyósa szobájába, Anyuci rózsásan, kitűnően konzervált időtlensége biztonságában pihent az ágyban, jól feltámasztva csinos világoskék vánkosokkal, kezében könyv. Hideg volt, szokatlanul hideg téli nap, Katalinnak a temetőben szinte elhaltak az ujjai, melyekről le kellett húznia a kesztyűt, hogy úgy feldíszíthesse Micó sírját, ahogy Elek szereti.

 

 

Nem, a kérdezőket nem érdekelték a dallamok, gyermekjátékok vagy hegedű: az idegeneket a negyvenes és az ötvenes években egyaránt az izgatta, hova lett Dániel, s Katalin válasza, melyet Somos Aranka halála előtt teljes meggyőződésből, utána meg Matild utasítására rettegésből adott, annyira nem volt kielégítő, hogy mindig kínos csend maradt utána. 1939 kora nyarán ismeretlen helyre távozott? Hogyhogy távozott? Miféle ismeretlen helyre? Nem tudja? Azóta nem írt? Nem is jelentkezett? Nem adott életjelt soha többé? Különös. Dániel gyanús testvér volt, kellemetlen testvér, volt egy időszak, amikor eltűnése nyomasztó teherként nehezedett Katalinra, s a domina bajtársak kutató pillantását csakúgy felé vonta, mint az ötvenes évek elejének személyzeti előadójáét; nem illett bele egy képbe sem, melynek a kérdőlapok rubrikáiból kellett volna kialakulnia. Elek, ha olykor mégis tudomásul vett valamit, ami nem a saját személyére vonatkozott, olyan napokon, amikor Nóra eltűnése tájt Katalint ismét berendelték valahová, és kérdezni kezdték Dánielről, tett valami megjegyzést sosem ismert sógorára. Ha rosszkedve volt, azt mondta, mi a csudának születik ilyen ember, aki csak bajt hoz a famíliára, ha jó, akkor még mosolygott is, könyvcímeket sorolt fel olyan szerzőktől, akiket Katalin könyvtáros létére sem ismert, mert nem volt magyar kiadása műveiknek, s azon mélázott, milyen jó volna, ha Dániel egyszer csak jelentkeznék, s megküldené neki ezeket a regényeket. Mindkét gondolat egyformán abszurd volt, Katalin csak hallgatott ilyenkor. Hogy Dániel meg se született volna, éppúgy sértette, mint ha Elek azt kívánná, ne legyen tavasz vagy hóesés, Dániel meg, aki könyvet vagy bármifajta ajándékot küld valakinek, torz gondolat volt, fájdalmas is, hiszen Dániel réges-régen meghalt, csak éppen nem merte elmondani senkinek.

Dániel 1939 kora nyarán ismeretlen helyre távozott, ezt így kellett megfogalmazni, ennyi volt közölhető káderessel, személyzeti osztállyal, még Elekkel is. Bárkivel. Mit mondhatott volna mást? „Kis Sándor távozása után a város szájára kerültem, Kadarcs Júlia unokatestvére kilencszer tartott ellenőrzést az óvodában, aminek következtében…” Ugyan! Vagy hogy „Dániel bátyám elment hazulról, mert apám valami különös áttételes módon meg akarta ölni”?

Katalin későn ért, anyja önállótlanságra szoktatta szigorával, de azért akadt, amit viszonylag korán megsejtett a valóságból, csak éppen nem tudta meghatározni se magának, se másnak; olyan volt, mint a rövidlátó, aki a kontúrokból következteti, hogy madár ül a fán, ám mire kiveszi a fiókból a szemüvegét, és visszalép az erkélyre, hogy alaposan megnézze, mifajta szárnyas lényecske került az ablaka alá, a madár tovahussan. Mindig tudta, hogy Dániel emlékezteti őt valakire, nem külsejével, azt igazán könnyű volt azonosítania bárkinek, aki csak egyszer is látta Csándy Erik fényképét; a fiú apjától örökölte sörényét, kék szemét, még arca gödröcskéit is. Ám Dániel másképp is hasonlított valakire, mégpedig alapvető, nem felvett tulajdonságaival, mert volt egy igazi Dániel és volt egy, akinek néha megjátszotta magát, mihelyt észrevette, mi irritálja legjobban a mostohaapját. A levéltáros már réges-régen sírjában feküdt, mikor Katalin egyszer csak ölébe engedte Anyuci kombinéját, amelyen megerősítette a vállpántokat, zavarában és riadalmában, mert apjára akart gondolni, fel szerette volna idézni tovatűnt alakját, s akárhogy iparkodott, mindig Dániel jutott eszébe. „Apa szorgalmas volt” – akarta mondani az emlék. „Dániel szorgalmas volt” – ezt mondta az emlék helyette. „Apa ambiciózus” – próbálkozott a hang. „Dániel ambiciózus” – hallotta. „Apa megbízható.” „Dániel megbízható.” „Apa végtelen türelmű.” „Dániel végtelen türelmű.” „Apa szereti a gyerekeket.” „Dániel is.” Uramisten! Dániel csaknem huszonnégy évig élt együtt apával, és a levéltáros sose vette észre, mi van gödröcskéi, szemtelen mosolya mögött, hogy a fiú csak megjátssza olykor a Tücsköt, mert érzi, így bőszítheti fel a legjobban, de nem Tücsök, sosem is volt az, nincs is hajlama a Tücsökséghez. Dániel ideáljai polgári ideálok voltak, a bohémkodás, a szenvedélyek vad megnyilvánulása éppúgy degusztálták, mint apát, a pénzt, amit anyjuktól kapott, beosztotta, adóssága sose volt. Apa nem vette észre, hogy egyetlen hasonmása élt a családban, és az nem Katalin volt, hanem Dániel.

Ha észreveszi, vajon akkor is meg akarja ölni?

Meg.

Katalin büszke lett, mikor így válaszolt magának, mert őérte aztán nemigen dúltak fenyegető érzelmi ütközetek. Dániel hivatalból Tücsök volt apa szemében, ahogy egy fantáziátlan régi káderesnek mindenki osztályellenség, olyan is, aki mentalitása folytán nem az, pusztán származása alapján, és apa nem tudta elviselni, hogy a fiú elfordította tőle az egyetlent, akit igazán magáénak érzett: a lányát. Apát megzavarta Dániel külseje, a tudat, kinek a fia, pedig Dániellel eleinte, Katalin születése előtt, nem volt baj.

Anya számtalanszor elpanaszolta Matildnak és a többi óvónőnek, hogy a fiú kezdetben mintaszerűen viselkedett, s Katalin elhitte, mert így is volt logikus: Dániel nem ismert más apát apán kívül, s mikor fel is fogta már, hogy apa nem egészen az apja, csak a nagybátyja, akkor sem érezhetett mást iránta, mint amit általában a kisfiúk szoktak az apjuk iránt, főleg olyan otthonokban, ahol az anya idegesítő módon elárasztja őket szeretetével. Nyilván Csándy Kornél rontott el mindent, aki előlegezte a bizalmatlanságot, a levéltáros mozdulhatott rosszul, s erre a rossz mozdulatra kezdte magát Dániel időnként másnak stilizálni, mint amilyen eredetileg volt, hogy a meg nem érdemelt szúrásra szúrással felelhessen. Katalin sose felejtette el, mint törlődött le a derű apja arcáról, ha őt az ölében tartotta, Dániel meg hirtelen megszólalt a másik szobában, s csak annyit mondott: „Kati!” Kapálni, tombolni kezdett apja térdén, a levéltáros majdnem levágta a földre, mikor meg kellett értenie, hogy ismét enged Dániel hívásának, s megint csak hozzá iparkodik.

Apa nem volt színes jelenség, leleményes se, eleinte megpróbált tiltakozni, parancsolni; mikor kudarcot vallott, még játékra is rákényszerítette magát, hogy Katalint szórakoztassa, ám Dániel ügyesebb játékokat tudott, mint ő. Ami kevés szépirodalmi emléke maradt, mind elsuttogta a lányának, ha este altatni próbálta, elmesélte a trójai háborút, a Copperfield Dávid elejét, a Toldit, pár bibliai történetet. Katalin csak addig hallgatta érdeklődéssel, míg Dániel egyszer rá nem kezdte Andersent, akkor aztán egyre azt követelte, apja menjen ki, jöjjön a testvére mesélni. Ha csak anya azt nem kiáltotta be, Dánielnek tanulnia kell, hagyja békén, jött is a fiú, Csándy Kornél meg, mint valami szomorú holló, felrebbent Katalin ágya mellől, s odaengedte Erik gyerekét, aki nem rosszul megjegyzett epikával traktálta a húgát, hanem állatokról és angyalokról mesélt neki.

Mire Katalin végre felfogta, milyen kiszolgáltatottan, milyen ártatlanul szerette őt az apja, nem volt kinek megköszönnie az élményt, hogy mégis volt hát valakije életében, akinek ő jelentette a mindenséget, és nem vitt visszafelé út sem, megkeresni és megkérlelni a szigorú árnyékot, aki akkor is szerette őt, amikor rajtakapta a hűtlenségen, és látszólag elfordult tőle, szerette nyilván utolsó percéig, míg a pincében el nem homályosult szeme előtt a drótszál lengette lámpafény.

Hát persze hogy ölni tudott volna miatta.

Ahogy az évek teltek, Katalin egyre nyíltabban bátyjához pártolt, kezdte átvenni Dániel modorát, kifejezésformáit. Apa lassanként leszokott róla, hogy magával hívja, úgyse ment vele, unta a levéltárost, Csándy egyedül dübörgött ki az óvodából, s vitte magával megszégyenülésének és magányának terhét. Matild, aki legvilágosabban látta valamennyiüket maga körül, egy este, mikor összetalálkoztak az udvaron, s hallotta, hogy csapódik be a kapu a levéltáros után, és látta, mint kergetőzik a két testvér önfeledten nevetve, mintha Dániel nem cselédkönyves orvos volna, és Katalin nem konfirmáció előtt álló lány, azt morogta, baj lesz ebből. Matild seperni kezdett, anya lefutott a lakásból, mikor észrevette, nem bírta látni, ha más tesz-vesz, kikapta a dajka kezéből a nyírfaseprűt, ő dolgozott tovább. Matild a lócáról nézte a kergetőzőket, hümmögött. Szavai valahogy visszhangot vertek Katalinban, s attól fogva, valahányszor kedve kerekedett körbeforogni testvérével a frissen sepert udvaron, mindig eszébe jutott, hátha Matild tud valamit, amit ő nem, s valahonnan csakugyan támadás éri őket. Törte a fejét, honnan jöhet a rossz, hová sújthat, és miért? Ugyan miért?

Dániel kitűnően tanult.

Apa folyton várta, hall-e róla valami rosszat, nem hallott. Katalin elemista évei alatt meg-megjelentek a nénikék, kérték, legyen a kislány figyelmesebb, mindig csak kibámul az ablakon, nem törekszik eléggé. Serdülőkorában fogalma se volt még, milyen pályát válasszon, Dániel tizennégy évesen pontosan tudta már, hogy orvosnak készül. Apa, ha teheti, bizonyára megakadályozza, hogy beiratkozzék az egyetemre, pusztán azért, hogy ne éppen ennek a Tücsöknek jusson osztályrészül, hogy az legyen, ami szeretne, ha már apa maga nem lehetett nagy archeológus, kiváló ember, és persze valami bizonytalan zavarból is, mert valahogy nem volt szabályos Dániel kívánsága. Mért orvos akar lenni, mikor nagyapja semmi sem volt, tekergő, apja meg muzsikus, azazhogy az sem. A levéltáros Dániel minden vágyával ellenkezett volna, pusztán csak azért, hogy ellenkezhessék, ám nagyobb örömmel, ha reálisabb okai vannak erre, ha Dániel bejelenti, nagyvásárkor megcsodálta a mutatványosbódékat, bohóc szeretne lenni, kötéltáncos. Ez beleillett volna a képbe, a medikusság nem, s ha mégis orvosnak kívánkozik, valami mocskos indok bujkálhat elhatározása mögött, nyilván nőgyógyásznak készül, tiltott műtétekre, vagy sarlatán lesz, úgyis van tehetsége hozzá. Persze nem tudta megakadályozni, mert Dániel tandíját egész iskoláztatása idején az óvónő fizette, rendszeresen kifejtve véleményét arról a családapáról, aki csak egyik gyerekével törődik, a másikkal nem, amitől apa külön fuldokolni kezdett, mert ha érzelmi tekintetben csak kellemetlen élményeket nyújtott is a mostohafiának, fizetése minden fillérét hazaadta, Somos Aranka gazdálkodott mindkettejük keresetével, s ő döntött úgy, hogy Dániel költséges ruházkodását, neveltetését a maga fizetéséből fedezi.

Dániel pontosan kollokvált, a megszabott időpontokban szigorlatozott, mindig kiváló eredménnyel, egyetemista évei alatt sose járt haza részegen, pedig apa mindig felvette ódivatú házikabátját, ha a fiú későn jött haza, s megpróbálta kilesni egy-egy kifogásolható pillanatát, hátha kurjongat, hányik, így szokták a fiatalok. Dániel köszönt, kikefélte a ruháját, józan volt, ha borszagú is valami mulatság után, s úgy mosolygott apára, mintha elhinné neki, aggódó szeretet vagy férfiszolidaritás hozza ki mindig elébe, ha hajnaltájt érkezik.

Anya se nézte nyugtalanság nélkül Dániel egyetemi életét, csak neki teljesen mások voltak az okai. Úgy találta, a fiú keveset van otthon, ha mégis, könyvek, jegyzetek fölé hajlik, cédulázik, nyelveket magol. Dániel többször, türelmesen elmagyarázta, mért gyűjti az anyagot valami tudományos dolgozathoz, s miről szól új munkája, anya sopánkodott, a levéltáros meg gúnyos megjegyzéseket tett, s időnként megérdeklődte, megtörtént-e már az a zseniális felfedezés, amellyel Dániel megváltja az egészségügyet. Dicséret, aggodalom, irónia egyaránt lepergett Dánielről, aki harmadéves korára megnyert valami egyetemi pályázatot, a levéltáros rosszkedvűen forgatta a döntés eredményéről szóló hivatalos értesítést, amelyet Dániel a díjkiosztás után hazahozott. Nem mondta ki, de ott ült csúnya arcán a gyanú: ez a fiú mégiscsak csaló, ez azzal bosszantja a környezetét, hogy dolgozik, aztán ha elérte, amit akart, elengedi magát, s megvalósítja titokzatos, nemtelen céljait.

Katalin egyszer megkérdezte Dánieltől, miért tanul olyan rengeteget. Nem ok nélkül: az iskolában dolgozatot kellett írnia a hivatásról, s nem jutott eszébe semmi. Dániel olyan mániákusan akart orvos lenni, olyan szenvedéllyel tett meg mindent ennek az érdekében, hogy Katalin méltán hihette: ő csak tud felelni erre a kérdésre. Valami olyan választ várt, amiről már el is kezdett írni a füzetébe, hogy az orvos meg szeretné váltani az embereket szenvedéseiktől; az iskolában gyakran hallott ilyen magasztos és tartalmatlan mondatokat. Dániel egy szót sem szólt sem az emberiségről, sem a szenvedésről, azt mondta, szabad akar lenni, aztán mint aki maga is megriadt a valóság ilyen nyers közlésétől, rámosolygott a húgára örömtelen mosolyával.

Katalin visszasomfordált az asztalához, megírta, amit magyar órai emlékei diktáltak, a nemes célkitűzést meg az önfeláldozás kényszerét, kelletlenül, szokott fogalmazási lámpalázán is túlmutató idegességgel. Míg írt, azon tűnődött, szeretne-e ő is szabad lenni, s ha igen, mit kezdene a szabadsággal. A gyermek Katalin számára különös módon csupa negatívumot jelentett a szabadság: akkor nem kellene iskolába járni, tanulni, kézimunkázni, főzni, csak lődöröghetne az utcán, nézhetné a holdat, a napot, a lengő méheket a dinnyék felett. Persze Dániel mondata nem csengett el nyomtalanul, mint annyi más, amit későbbi élete folyamán hallott: Katalin utóbb rájött, vannak kijelentések, amelyek valamiképpen megrögzülnek a levegőben, s egyszer, egy váratlan pillanatban előkerülnek, megszólalnak maguktól megint, s akkor már van értelmük, mert valami titokzatos közegben kivárták az időt, míg a szellem megérett a befogadásukra.

…1939 kora nyarán ismeretlen helyre távozott.

 

 

Nála hosszú ideig tartott az eszmélés folyamata, mert igazi érdeklődéssel eleinte mindig csak jelentéktelen dolgokra figyelt, Tücsök-dolgokra, és ha Somos Aranka rá nem kényszerítette, nem is igen töprengett el semmi nehezen megoldható problémán.

A politikát oly komikusnak találta, hogy folyton nevethetnékje volt, amikor látta az embereket megtorlódni az újságos stand körül vagy a villamoson belemélyedni a vezércikkbe, őt a Színházi Élet-en meg a rádióújságon kívül nem érdekelte semmi, a napilapokból is csak az apróhirdetéseket meg a házassági jelentéseket olvasta el, vasárnaponként olykor átlapozta az újságok képes mellékleteit. Hallomásból persze mindenkit ismert, tudta, hogy él Hitler, Mussolini, Sztálin nevét is említették előtte, látta a windsori hercegi pár képét, s a mellékletekben hazája államférfiait. A kormányzóról a minden Miklós-napi ünnepi beszédben végighallgatott életrajzán kívül többször közölték, hogy kálvinista, meg hogy tengerész, még tetszett is neki, csak a száját nem szerette, többször elképzelte, milyen lehet csókolni ilyen furcsa szabású ajkakkal. Mikor apja először hozta szóba a feszült világpolitikai helyzetet és azt, hogy a háború a levegőben lóg, inkább az óvónőn mérte le, hogy amiről most hall, riasztó, rettenetes. Nem értette, miért, ő azt tanulta az iskolában, hogy tragikus sorsú nemzete életében időnként háborúk vannak, hol tatár dúlja fel az országot, hol török, hol a Habsburgok járma alatt nyögünk, néha ki-kitör valami háború, ilyenkor sokan meghalnak, de ez a halál voltaképpen teljesen rendjén való valami, hiszen Petőfi is ezt kívánta magának, és a kisdobosok meg a piros sapkás honvédek minden ifjúsági regény szerint rendkívül boldogok voltak, hogy eleshettek 1848–49-ben.

Anyja reakciója meglepte.

Somos Aranka letette a kanalat, apára meredt. Az ilyen boldogtalan, sóvárgó arc mindig valahogy Dániellel volt összefüggésben; Katalin törte a fejét, hogy Hitler követelése valami gyarmatokkal vagy mikkel kapcsolatban ugyan milyen befolyással lehet testvére életére, aztán apa megmagyarázta. Apa élvezettel, színesen ecsetelte, hogy fog lángba borulni a világ, előbb vagy utóbb Magyarország is, mint hívják be sorba a fiatalokat, hogy fognak temetetlen holtak heverni szerteszét. Anya csak nézte, aztán felállt, befejezte az evést. Vasárnapi ebéd volt, ilyenkor valamennyien együtt ültek az asztalnál; apa bajuszát önfeledt mosoly emelgette. Dániel jó étvággyal evett tovább, hallgatta, milyen kiváló alkalom lesz rendezni a haza rendezetlen európai helyzetét, ha a háború csakugyan kitörne. Másodszorra is vett a rántott húsból. „Bizony-bizony – mondta apa –, csak iparkodj a tanulmányaiddal, édes fiam. Mire megkapod a diplomádat, alighanem mehetsz a frontra.” Matild elszedte a tányérokat, Katalin elfogta a pillantását; Matild ajka megmoccant, mintha mondani akarna valamit, aztán mégse szólt, kivitte a mosatlant. Nem beszéltek tovább a háborúról.

Katalin akkor lett tizennégy éves, tele volt mindenféle nyugtalanító gondolattal, testét-lelkét megviselte a serdülés. Mindaz, amiről társaival az iskolában suttogott, ami érdeklődési körét kitöltötte, férfiak, nemzés, kötendő házasság, az a még személyhez nem kötődő, de már követelő szerelmi igény, amely átalakuló szervezetében jelentkezett, oly fontos volt a számára, hogy időbe telt, míg érzékelni tudta: otthona jellege megváltozott. Apa bőbeszédű lett, majdnem vidám, s ami soha nem volt, mióta Katalin élt, feltűnően, elragadóan nyájas Dánielhez. Gyakran megemlékezett a fiú boldogult apjáról, Erikről is, akit isten időnek előtte magához szólított, s aki haláláért csak egyetlen gondolat adhat vigaszt, hogy a hazáért áldozta fel életét. Anya viszont, aki férjével nem is igen beszélt, s ha mégis, hegyesen, mintha minden szavában kis szög volna, amely ha kimondják, a nyelvébe szalad, elkezdett törődni a levéltárossal. A legjobb falatokat mindaddig Dániel kapta, Katalin nem emlékezett rá, hogy ez valamikor is másképp lett volna: ha Matild behozott egy tálat, anya elsőnek kiemelte villájával, ami a legízletesebb, mintha magának igényelné, otthagyta érintetlenül a tányérján, aztán mikor már mindenkinek osztott, mozdulatlan arccal, de a vonásain lebegő örökös kelletlenség mögül mindig elővillanó boldog szenvedéllyel hirtelen tányért cserélt Dániellel. Anya most egy ideig férjével cserélt tányért, ettől mindenki úgy elképedt, hogy a legelső alkalommal, amikor így történt, megálltak az evőeszközök a patyolattiszta abrosz felett. Apa arca fényleni kezdett, Dániel elpirult. Anya lágyan nézett apára, majdnem szerelmesen. Ha hirtelen karmuk, patájuk nő vagy a levegőbe szállnak előle, Katalin akkor se lepődhetett volna meg jobban. Nézte őket, nem értett semmit.

Később is Dánielnek kellett megmagyaráznia, mi történik körötte. Hetekig csak azt látta, hogy anya kér valamit apától, hol némán, hol nézéssel, hol bezárkózva vele az óvónői szobába, hogy a gyerekek meg ne hallják, s apa ragyogó arccal, szinte megfiatalodva, állandóan megtagadja a kérését. Egyszer az érvelését is kihallotta a hivatali helyiség zöld ajtaján át: nem lehet, mondta apa, teljesen képtelenség, még csak követni se tudja anya eszejárását, hogy gondolhatott ilyenre. Csak nem ennyire hazafiatlan? Talán úgy képzeli, hogy ő sorra járja a városi urakat, vagy megpróbál protekciót szerezni a hadügyben, megvesztegeti az orvosokat Dániel érdekében? Ha diplomát kap, ne vonuljon be? Hogyan, miképpen? Csak nem fognak alkalmatlannak nyilvánítani egy teljesen egészséges embert? A haza védelme, ha majd esetleg rákerül a sor, szent kötelesség. Apa dúdolva jött fel az óvodából ez után a beszélgetés után, kezét rosszul szabott zakója zsebébe mélyesztette, és egy indulót fütyörészett. Katalin még mindig nem értette, micsoda harc folyik a szülei között, míg Dániel meg nem mondta neki egy délután, hogy apának édes mindegy, változnak-e a trianoni határok valaha, nem németbarát ő, semmiféle barát, s azért lett hirtelen ekkora hazafi, azért várja a kitörő háborút, mert azt reméli, az végre elintézi személyes ügyét a mostohafiával. Ha Magyarország véletlenül csakugyan belekerül az eseményekbe, igazán csak egy kis szerencse kell, és el is éri a célját, kórházakra is esett már bomba a harctereken. Dániel olyan higgadtan közölte, hogy apa világháborút kíván, csak hogy ő eltűnjék a föld alá, mintha arról beszélne, este későbben jön haza, elhúzódnak a gyakorlatok.

Katalin attól fogva nyíltan lázadt a levéltáros ellen. Érzelmi megnyilvánulásait nem tűrte, elhúzódott, ha meg akarta csókolni, simogatása elől kitépte magát a karjából. Kérdéseire vagy nem, vagy valami éles, szemtelen hangon válaszolt. Még az óvónő is megsokallta olykor Katalin pimaszságát, szájon vágta, néha meg is verte, s azt mondta a levéltárosnak, a kislány serdül, ilyenkor vadak a gyerekek.

Apa különös, külföldi híreket leső, patrióta mohóságát két családtag viselte el reagálás nélkül: Matild és Dániel. Katalin persze tudta már akkor, hogy Matild, ha nem is szól, folyton gondolkozik és figyel, s épp kettőjük magatartása nyugtatta meg. Ha Matild rá se hederít semmire, Dániel meg nyugodt, nyilván mindaz, ami úgy feldúlta őket azon a vasárnapi ebéden, inkább apa gonoszkodása, mint a valóság. Ha igazán háború készülődnék, vagy Dániel valóban irtóznék a katonáskodás gondolatától, amit Katalin nem egészen tudott megérteni, mert lány volt, akkor csak nem tanulna olyan kimondhatatlan szorgalommal, és nem gyűjtené dobozaiban olyan szorgalmasan a céduláit? Bevonulási haladéka a diplomakiosztás napján véget ér, Katalin úgy gondolta, ha ő volna Dániel helyében, s csakugyan veszélyeztetné valami jövendő életét vagy pályáját, ő bizony nem tanulná ki a lelkét éjszakákon át. De Dániel láthatólag nem félt, nem is hitt a háborúban, ha a levéltáros közölte, mit hallott a külföldi rádiókban, legyintett, azt mondta, mese az, ő nem gondolja, hogy ilyen komoly a helyzet. Hogy amint végez, be kell vonulnia, egyáltalán nem bántotta, vigasztalta anyját, ne féltse, jó helye lesz neki ott, s meglátja, milyen csinosan fest majd katonaruhában. A levéltáros arcáról le lehetett olvasni a csalódást: a Tücsök nem jött indulatba, tovább magolt és cédulázott, nem vette komolyan, hogy valami készül Európában, s láthatólag hajlandó volt megkezdeni katonai szolgálatát is.

1939 tavaszán Katalin kinn lődörgött a jegenyék alatt, a levéltáros a városházán volt, immár hosszú-hosszú idő óta mindig egyedül, mert semmi rábeszéléssel nem tudta többet rábírni a lányát, hogy elkísérje. Somos Aranka a konyhában vasalt, Matild a szobájában matatott valamit, amikor Dániel hazajött. Ketten voltak az udvaron, Somos Aranka nem hagyta abba a munkát, a zárt ablaküvegen át intett feléjük, hogy észrevette, itthon a fiú.

– Össze tudnál készíteni nekem egy kofferra való holmit, Kati? – kérdezte Dániel.

A kislány azt mondta, hogyne, és csodálkozott. Dániel néha – nagyon ritkán – elutazott, meghívta valamelyik vidéki évfolyamtársa, vagy kirándult, csakhogy ilyenkor mindig az óvónő csomagolt neki, nem is hagyta volna másra a Dániel holmijával való babrálást.

Tüstént indulni akart, hogy hozzákezdjen, rettentően büszke volt, hogy testvére őt kérte meg, nem az anyjukat, büszkébb, mint amilyen kényelmes általában. Dániel elállta a konyhába vivő utat, s azt mondta, nem most, majd szól, mikor, az is lehet, hogy éjjel kell csomagolnia, amikor mindenki alszik, vagy előre kilopni a bőröndöt, és eldugni valahol, senki se tud a tervezett utazásról, nem is szabad beszélni róla senkinek. Elképedve nézett rá, Somos Aranka minden Dánielnek jövő levelet elolvasott, és mindig kiforgatta a zsebeit. Hogy lehet Dánielnek titka ebben a házban, ahol anyjuk él? És hova megy egyáltalán?

Dániel nem felelt, még egyszer figyelmeztette, senkinek sem szabad megmondania, hogy útra készül, csak legyen készen rá, hogy amikor majd szól, összeszedje a holmiját – Dániel fehérneműi Somos Aranka szekrényében álltak, abban a szobában, ahol Katalin és a házaspár aludt, mintha az óvónőnek külön gyönyörűsége telnék abban, hogy fia ingei ott feküsznek az ő illedelmes kombinéi mellett –, aztán felszaladt az udvarból felvezető konyhalépcsőn, és Katalin látta, hogy megcsókolja anyjukat. Csak bámult. Sose tapasztalta, hogy a fiú valami különösen szerelmes természetű volna, Dániel nem beszélt lányokról, utcán sem igen látta, hogy gyakran kísérgetné ugyanazt a valakit, ha volt nemi élete, olyan nyom nélkül bonyolította le, hogy se Somos Aranka féltékenysége, se a levéltáros kommentárjai ne kísérhessék. „Megszökik egy nővel – töprengett Katalin, aki a titkos utazásokat nem tudta másképp elképzelni –, megszökik, megnősül? Nyilván.” Annyira szerette a bátyját, hogy azonnal kedvelte az ismeretlent is, aki miatt Dániel el akar menni hazulról, eltökélte, hogy jó barátnője lesz az idegen lánynak, s utánozni fogja a modorát, szokásait. Egyetlen aggodalma csak az volt, mit szól majd anya, mert apa boldog lesz, ha Dániel kinn van a házból, de hogy aztán az óvónő… Napok teltek el, folyton várta a jelt a bátyjától, ám Dániel nem szólt többet a titokról, a céduláit rendezte. „Viszi a munkáját is – gondolta a kislány. – Anya úgysem engedné meg, hogy megnősüljön. Muszáj szökni. Ki lehet az a lány?”

Jó héttel később, mikor hazaért az iskolából, nyitva talált minden ajtót.

Ez olyan szokatlan jelenség volt, hogy megfelhőzött tőle: a kapunak az óvodások és azok szülei miatt állandóan nyitva kellett lennie, a lakást viszont folyton zárva tartották. A lépcsőházi kert mellett tárt ajtó fogadta, és nyitva volt odabenn is minden, a konyha, a férfiszoba, az ebédlő, még csak a háló felé is, mintha valami véres karddal száguldó hírnök befutkosta volna az összes helyiségeket. Mindenki otthon volt, Dániel kivételével, aki három óra tájt járt haza az egyetemről, s mint valami őrült opera szereplői, apja, anyja és Matild egyszerre kántáltak, harsogott az előszoba. Somos Aranka nyújtottan, csúful sírt, Csándy Kornél hahotázott, Matild meg, mint valami gramofon, egyre azt mondta: „Mi van abban, miért nem hagyja, mi van abban, hát aztán.” Anyja sose beszélt meg vele semmit, csak utasításokat adott a számára, apjától eltávolodott, Matild rideg volt hozzá, most, amikor belépett, mégis mind a három hozzáfordult, és neki kezdett el magyarázni. Katalin megriadt. Időbe telt, míg a sírásból, a nevetésből, a kiabálásból megértette, hogy Dániel útlevelet kért, meg is kapta, s a rendőrkapitány, apa régi ismerőse, apának küldte át a levéltárba, hogy juttassa el a fiúhoz; elintézte soron kívül. „A tudós úr – hahotázott apa –, a nagyszerű férfi, mindjárt lejár a halasztása, meg akar lógni, nem akar katona lenni, ki akarja külföldre menteni azt a remek koponyáját.” „Engem – zokogta az óvónő –, itt tudna hagyni engem, el tudna szökni tőlem, tőlem, aki az életemet tettem rá.” „Na – mondta Matild –, bizony csak jobb lesz neki itthon, ha esetleg jön a háború, aztán halomra lövik, jobb lesz az, mint ha hagyják megpucolni.” „Mit jár a pofád, mondd?” – kiáltotta apa, aztán megrettenve nézett a lányára, soha Katalin nem hallott ilyen beszédet otthon. A kislány levágta az iskolatáskáját, kirohant a házból, végigfutott a vásártéren a Rozgonyi úton, a villamosmegálló felé, ahonnan Dánielt várhatta.

Ott sírt a megállóban, zsebkendő se volt nála, kézitáska se, Dániel itt látta meg fekete egyenköpenyében, fekete harisnyájában, mint egy gyászolót. Katalin elzokogta, mi történt az útlevéllel. Dániel reakciója majdnem hogy semmi sem volt; míg ment mellette, inkább zavar látszott az arcán, megfeszített gondolkozás, semmint megrendülés. Katalin egyre lassabb léptekkel közeledett hazafelé, rettegett a jelenet folytatásától, amelyből kimenekült, Dániel meg kihúzta magát, ahogy beléptek, mintha valami láthatatlan személyiség azt vezényelte volna a fülébe: „Vigyázz!” Bent abszolút nyugalom volt, természetellenes csönd, a levéltáros kezében újság, az óvónő kisírt szemmel, de szokott pontos mozdulataival rakosgatott az asztalon. Senki se szólt semmit, s ez gyilkosabb hatású volt, mint az ordítozás. Köménymagos leves volt ebédre, pörkölt, pogácsa. Turkáltak az ételben, Matild nem volt látható.

Délután Dániel visszament az egyetemre, Katalin úgy tett, mintha a leckéjét írná, a levéltáros eldübörgött a levéltárba, Somos Aranka nekiállt a nagymosásnak. A csönd olyan súlyos volt a ház fölött, hogy Katalin azt hitte, beszakad a tető. Mikor vacsora után végre kitört anyából a sírás, s már volt ereje, hogy szemrehányással, kérdéssel és váddal halmozza el a fiát, Dániel nyugodtan és szenvedély nélkül felelgetett neki. Katalin valósággal megkönnyebbült. A levéltáros úgy tett, mint aki oda se hallgat, a fiú meg azt mondta, bejelentette volna ő, hogy szeretne kiszagolni pár napra külföldre, annyit tanult, dolgozott mostanában, de mit terhelje vele apukát, hogy az útlevele után járjon. Igazán nem érti, miért ez a drámai fogadtatás, eddig sose szóltak bele, mire költi a megtakarított pénzét. A magyarázat annyira szimpla volt, hogy Somos Aranka szemében megállt a könny, Csándy Kornél meg letette a könyvét, s ezúttal ő is teljes nyugalommal azt mondta, az útlevelet magánál tartja, majd ha ő és Aranka jónak látják, hogy elutazzék, odaadják neki. A lakás légköre sima, merev és törékeny lett, mint egy darab üveg, minden szó mást jelentett, és mindenki tudta is, hogy mást jelent. „Tartsa magánál, apuka – mondta Dániel barátságosan –, egy évig érvényes.” A levéltáros visszapillantott a könyvébe, Somos Aranka kifújta az orrát, Dániel pedig keresett valami zenét a rádión.

 

Katalin egy jó hónappal később lopta el Dániel útlevelét, és készítette útra a bátyját.

Akkor már tudta, hogy nem szerelmesek útját egyengeti, Dániel csakugyan a készülő háború elől menekül, el akar jutni valami semlegesnek ígérkező országba, meg akarja menteni magát, tudását és céduláit. A kislány három hétig kutatta át bátyja kérésére a lakás minden elképzelhető zugát, hogy nyomára leljen az útlevelének – hasztalanul. Dániel arca a kutatás hetei alatt valahogy megváltozott, Katalin azt érezte, hirtelen ősöreg lett, sokkal idősebb, mint a levéltáros, akit megfiatalított a malícia, csillogó szemmel járt-kelt, és időnként megkérdezte Dánieltől, nem kívánna-e elutazni valahová, olyan szép lágy az idő. Somos Aranka még mindig duzzogott, iszonyúan állt neki a sértett negédes arckifejezés, amellyel érzékeltette, nem ezt a titkolózást érdemelte a gyerekétől, Katalin pedig hiába motozott. Az útlevél nem volt sehol, hogy a levéltáros hova tette, Somos Aranka se tudta, mert Dániel kérésére, legalább mutassa meg élete első útlevelét, ha már érthetetlen módon nem hagyja egy kicsit kiszellőztetni a fejét az utolsó szigorlatok előtt, azt felelte, nem tudja, hol van, apjuk tette el, ő részéről látni sem akarja, nem kellemes emlék.

„Szedd ki apádból, hol tartja” – mondta egy délben Dániel. Katalin rémülten nézett rá, nem Dániel kérése riasztotta, hanem a feladat nagysága, oly távol volt már apjától, hogy egyszerűbb dolgokról sem igen beszélgettek. „Apád azt lesi, mikor keveredem el valami fronton, anyánk oly buta, hogy maga mellett akar tartani akkor is, ha megdöglöm, te vagy az egyetlen, aki segíteni tudsz. Segíts, Kati! Akkor is segíts, ha te se tudod felfogni, miért. Ne bámulj! Az életemről van szó. Nem érted?”

Nem értette, de segített neki, mint ahogy pici korában minden édességet, amit az apjától kapott, kettéosztott, s eldugta a felét Dánielnek, ahogy kifeszítette kis napernyőjét az uszodában, ha úgy gondolta, hogy a fiúnak árnyékra van szüksége. Majdnem reménytelenül nehéz volt a feladata, Katalin, anélkül, hogy tudta volna, úgy kezdett viselkedni, mint az utcai nők.

Mikor először ragyogott rá az apjára, a levéltáros nagyot nézett, nem értette, nemigen kapott őtőle mosolyt az utóbbi években. A kislány elkezdett fecsegni neki, hozzátörleszkedett, bevonta naiv keretek közt zajló iskolai életébe; Csándy Kornél nem akart hinni a fülének. Soha a levéltáros ilyen boldog nem volt, mint ezekben a napokban, esténként még imádkozott is, zavartan összekeresgélve gyerekkora szövegeit, hogy megköszönje a szigorú istennek, aki, ő tudja, miért, de a serdülés zavaros útvesztőjében visszavezette hozzá a lányát. Katalin rendszeresen sétálni járt vele, s elsuttogta neki titkait. „Megy a szerelmespár” – mondta Somos Aranka, mikor meglátta karonfogva eltűnni őket, ha együtt elindultak: templomba, fűszereshez, akárhova. Katalin kellette magát, mint a prostituált, és megint elkezdett bejárni a levéltárba. Mikor hívás és kérés nélkül először beállított, apja belepirult a meglepetésbe. Oly rég nem volt már erre; a helyiség hirtelen kicsinek, dohosnak érződött, játékból, komédiázva rátelepedett a tékák tetejére, most már földig ért a lába, kényelmesen ült a halmazokon, mint valami széken.

Még mindig nem tudta, hogy kérdezze meg apjától, ami rá van bízva, illetőleg hogy fog rá feleletet kapni, ha fog. Mással kezdte, könnyebbel, elkezdett cukorért nyafogni, azért a bizonyos gyerekkori cukorért, ami mindig itt várta, ha bejött. Nem volt cukor, a levéltáros szégyellősen ígérte meg, hogy mire legközelebb jön, majd beszerzi. Katalin nevetett, körbeszimatolt, indult a fiók nagyságú, polc mögé rejtett faliszekrény felé, ott állt a cukra valamikor, az előtt hadonászott mindig pici korában. A levéltáros elállta az útját, nem engedte meg, hogy kinyissa a szekrénykét.

Akkor még azt hitte, véletlen, de mikor következő alkalommal a cukor nem ott várt rá, hanem az íróasztal fiókjából kellett kivennie, már tudta, hogy ott valahol, a legértékesebb irományok alján, a faliszekrényben van az útlevél, s onnan is lopta el végre, mikor apját vízért zargatta ki, nyafogva, panaszkodva, hogy sötét a folyosó, ő fél kimenni. Elég könnyen megtalálta, alig hogy alányúlt a pergameneknek. A levéltáros csordultig töltötte a poharat, ügyetlenül adta át, kiloccsant egy kis víz Katalin ruhájára. A kislány alig tudott nyelni az idegességtől. Ahogy ivott, tüstént haza akart menni, apja bámult, micsoda szeszélyes teremtés lett belőle, de ebbe is beleegyezett, csak lépkedhessen vele karonfogva a főutcán, s a járókelők utánuk forduljanak, és ezt mondják: „Hogy szereti ezt a Csándyt a lánya, igazán megható, mennyire ragaszkodik az apjához.”

Katalin sose tudta meg, mennyire közel állt apa ebben a boldog pillanatban ahhoz, hogy legyőzze féltékenységét, és maga adja oda Dánielnek az útlevelet: menjen, ahová akar, mentse az életét. Apa ezen a napon majdnem legyűrte gonosz indulatát és szenvedélyeit, mert hiszen akkor, abban az órában úgy érezte, nem kell a fiúnak rosszat kívánnia, Katalin mégiscsak szereti őt, ha egy időre el is pártolt tőle, de hát nyilván az anyjának volt igaza, ilyenkor, ha serdülnek, változnak a lányok. Mégiscsak őt szereti igazán, hetek óta úgy jár mögötte megint, mint a kiskutya, a fiúnak nem sikerült elfordítania tőle.

 

Összecsomagolni nem volt nehéz, a ház aznap hamar pihenni tért, s Dániel csak egy váltás ruhát akart vinni, valami fehérneműt meg a céduláit.

Megvárta, míg apja-anyja elalszik, aztán kilopta a szekrényből, amit a fiú kért; mikor becsomagolta a kis holmit, betette a kofferbe a hegedűt is. „Hülye – suttogta Dániel minden indulat nélkül, és visszakoppantotta a hangszert az asztalra. – Csak nem képzeled, hogy végighurcolom Európán? Nem akarok én emlékezni semmire.”

„Hová?” – kérdezte az udvaron, mikor kiosontak a konyhán át, s Dániel azt felelte, először oda, valahová, ahová nem kell vízum, s onnan majd meglátja, merre. Megcsókolta a lányt, kiment az udvari kapun át a vásártér felé a kis kofferrel, amiben a berakottakon kívül benne volt minden aranytárgy, amit valaha életében kapott, órája, cigarettatárcája, szipkája, még Katalin gyűrűje, nyaklánca is. Holdtölte volt, Katalin felhágott a foghíjas kerítésre, úgy nézett utána. Dániel nem tekintett vissza, sütött felette a hold, Matild ablaka sötét volt, a mutatványostéren nem járt senki, a kockakövek kopogtak.

Dániel nem hagyott búcsúlevelet és nem üzent semmit, még csak nem is írt, soha többet nem kaptak tőle egy sort sem. Anya másnap a rendőrségre rohant, a mentőkhöz, apa munkába, mint máskor. Katalin később gyakran álmodta azt, hogy diák még, ott ül a padban, és tudja, haza kell mennie, anyja késsel várja, és apa azzal fogadja, hogy belenézett a faliszekrénybe. A tanárok számokról beszéltek, mindenféle emberekről, akik valaha éltek, meg rajzolni is kellett, egy virágvázát, virágos ággal. Délben, mire hazaért, a levéltáros ült a hintaszékben, nem olvasott, nem is szólt semmit, csak ránézett, aztán elfordította róla a tekintetét. Katalin tudta, hogy mindent tud, hogy anyának is megmondta, mi történt, hogy most vesztette el az apját mindörökre, és azt is, valami titokzatos módon bűnt követett el, nem azért, mert megszökni segítette Dánielt, hanem mert azt hazudta testével, csókjaival és szemével az apjának, hogy imádja őt, hogy a szeretet űzi be a levéltárba, és hozzábújt, leselkedő szemmel másra gondolva, mint a szajhák. Somos Aranka tíz körömmel ugrott a torkának, a levéltáros némán, minden csillapító vagy engesztelő szó nélkül tépte ki Matild segítségével az üvöltő, reszkető gyereket irgalmatlan kezéből. Az óvónőt Kéri bácsi fektette le; Katalin két napig Matildnál hált.

Anyja nem támadt neki többször, csak attól fogva, ha elkerülhette, nemigen szólt hozzá. Apja igen, még csak szemrehányást se tett neki, amiért meglopta, csak úgy, mint egy idegenhez, akit bevert a vihar a kapualjuk alá, s az emberi együttélés törvénye azt kívánja, ossza meg vele a fedél biztonságát. Matild volt az egyetlen, aki úgy beszélt vele, mint egy emberrel, de egy kicsit azért úgy is, mint aki tudja: a becézés vagy a zsörtölődés kora lejárt, ez itt a házban nem egy tizennégy éves süldő lány, hanem valami iszonyúra kiválasztott lény.

Elemi- és középiskolába Mecseren…

 

 

Iskoláztatásáról ritkán esett szó. Abban a kezdeti időben, amikor Elek még az ő élményeire is kíváncsi volt, beszélgettek néha az intézetről vagy az egyetemről, ahol Katalin képzése folyt; Simkó ambiciózus tanár volt, szerette kipuhatolni, hol vannak a hézagok Katalin műveltségében, gyakorlati dolgokat kérdezett, olyasmit, tanultak-e például Bartók muzsikájáról, vagy milyen határig ismerték az élő irodalmat. A káderesek viszont sosem érdeklődtek arról, hol s milyen emberek irányítása mellett nőtt fel, csak bólintottak, ha átfutották az életrajzát: szóval felekezeti iskolába járt. Katalin nem mondta, hogy nem is járhatott volna máshová, az ő szülővárosában csak felekezeti leánygimnázium volt, így aztán azt gondolták róla: hívő, anélkül, hogy bárki is ellenőrizte volna, jár-e templomba, megtartja-e vallása törvényeit, s van-e hajlama egyáltalán a hitélethez. Katalin gyerekkorától hitetlen volt, csak hát ez nem érdekelt senkit. Felekezeti iskolába járt elemista korától érettségiig, ez a tény eldöntötte helyette a vallásosság kérdését.

Az az intézet, amely egyetlen káderezés idején sem került szóba, szülővárosa főutcáján állt, közel a templomhoz. Hatalmas, modern épület volt, egy több mint száz éve működő naiv leánytanoda korszerű utóda, amelyet óriási állami szubvencióval és sok protestáns közéleti nagyság adakozásából építtetett az egyház, nyugati, főleg holland létesítmények mintájára. Katalin iskolájában látott először radiátort, oktatófilmet, dísztermet, amely szabályos színpadban végződött, emelkedő padsorú auditóriumokat, zeneszobát, gazdag gramofonlemez-gyűjteménnyel, s a rajzszertár falain világhírű művek reprodukcióit.

Elemista évei emlékeiből nem sokat őrzött meg, leginkább a vécére vonulás szégyenletességét, ahogy a tanítónő – a „nénike” – szabályos időközönként szükségre hajtotta az osztályt úgy, amint Matild tette az óvodásokkal. A mosdó előterében meleg víz folyt, ám a szünet sosem volt elegendő hosszú arra, hogy kezet is mossanak, kampó sem volt a falban, hogy ott tarthassák a törülközőket, ahogy anyánál megszokta. Katalin, ha visszagondolt erre, utálkozott, mert ahogy a vécén végeztek, tüstént elő kellett venni uzsonnatáskájukat, s már ehettek is.

Büntetéseik emléke is végig elkísérte életében, a kiosztott körmösök, tenyeresek. Ami legjobban megriasztotta, az az évente változó nénikék indulattalan arckifejezése volt. Ha csak egyszer látta volna valamelyiküket szívből, igazán dühösnek, ha csak egyszer érezte volna, hogy a felfedezett bűnök megtorlása őszinte felháborodáson alapszik! Ám a tanítónők arca szelíd volt, s éppolyan üres, mint a letörölt tábla; elvből, nevelési szándékkal büntettek. Katalin érezte, egyik pedagógust sem érinti komolyan, hogy valaki felüvöltött óra kezdetén, mert társa beleszúrt egy gombostűvel, vagy nem sajnálja igazán a letört kilincset, az osztály közepén szétkent cserebogarat.

Néha büntetésből térdelniük kellett, ez volt a legborzasztóbb, alulról felfelé nézni a sorok közt sétáló, tulajdonképpen jóindulatú, ostoba arcba, s érezni, hogy zsibbad, szúr a térdecskéje, félni, ha nem kapnak engedélyt a felállásra, talán addig maradnak ebben a megszégyenítő pózban, amíg fel nem borulnak a fáradtságtól. A térdeplés azért volt olyan különlegesen megalázó, mert vallásleckéiken és a vasárnapi iskolák gyötrelmes unalmú magyarázatai közben elég hamar megértették velük, vallásuk nem kíván térdeplést, Istennek nem telik öröme külsőségekben. Ám ha rosszak voltak, ha zajongtak, megtépték egymás haját, vagy nem adták ki a bűnöst, aki csúnya szót vésett kis bicskájával a padba, térdelniük kellett valamennyiüknek, s Katalin törhette a fejét, hogy amit Isten nem kíván, mért kíván meg ember.

Olvasni viszonylag gyorsan megtanult, írni nehezebben, a leckéket unta, ha tehette, kibámult az ablakon, s hagyta, duruzsoljanak körötte, amit akarnak. Gyakran megbüntették külön is, a nénikéket irritálta, hogy akármikor szóltak rá, nem tudja, miről van szó, nem tudja folytatni a verset vagy az olvasást. Apa végtelen türelme kellett hozzá, hogy viszonylag tisztességes eredménnyel letegye vizsgáit, s az az elnézés: városi ember gyereke, az apja, ha nem is valami különlegesség, de levéltáros.

A kollektív büntetés lehetőségét, azt a tényt, hogy summásan toroljanak meg valami egyéni gaztettet, gyerekkorában megszokta már. Az ötvenes évek legelején voltaképpen teljesen természetesnek érezte a gyanút, ami személyét származása és Dániel miatt kísérte. Kellemetlen volt, de ismerős érzés, mint ahogy ismerős volt számtalan olyan túlkapása a személyi kultusz időszakának, ami Nórát feldúlta, kétségbeejtette: a hamis önkritika, a színpadi hang, a mimikri vagy a színlelés.

Még csak a félelem is ismerős érzés volt.

Szünetben levezették őket az udvarra, szerencsére csak hosszú szünetben, mert máskor nem volt idejük felöltözni, ha zordabbra fordult az idő. Nevelőjük megállt az iskola borostyán beszőtte, érthetetlenül visszataszító falánál, és elengedte őket: játsszanak. Ők leginkább rohanni szerettek, testük kívánta a mozgást. Ám az udvar nemcsak az övék volt, hanem a többi tagozaté is, polgáristáké, gimnazistáké, tanítónőképzősöké, s a gimnazistalányok, akik úgy különböztek a szelíd s valami rejtelmes módon máris üres arcú képzősöktől, mintha nem volnának azok is, ezek is tizennégy és tizennyolc év közötti, egyenruhás fruskák, vadak voltak, s kedvenc szórakozásuk a befogósdi volt. Öten-hatan kézen fogva egymást, rárontottak valamelyik véznább elemistára, kört formáltak körötte, ha az áldozat ki akart bújni, leguggoltak körötte, nem engedték, ha át próbálta törni izmos karjukat, kezére csaptak, s addig néztek rá villogó, nevető szemükkel, míg a befogott rab el nem bőgte magát, nem „vallott”, akkor aztán megfogták, és kilódították a sorból. A befogósdi tilos volt, de a gimnazisták éppúgy nem engedelmeskedtek a szabályoknak, mint ahogy az egész látszólag hibátlanul működő, puritán organizmus mögött valami anarchia bujkált, amely tüstént jelentkezett, ahogy valamelyik nevelő hátat fordított.

Az elemisták csak eleinte mentek panaszra a nénikékhez, hogy a nagyok „befogták őket”, később soha többé. A denunciálót az utcán várták meg a gimnazisták, ott verték össze, valamelyik kapu alatt. Katalin iszonyodott lemenni az udvarra, olyan gyakran áldozata lett a vihogó nagylányoknak, oly gyakran kellett sírva könyörögnie a szabadságért. Ám, ha csak ítéletidő nem volt, az egészségügyi szünetet megtartatták velük; a diakonisszák úgy surrantak el mellettük az internátus felé, mint a szürke főkötős varjak, a gimnazisták illedelmesen köszöntötték őket, egyik-másik odarohant valamelyik testvérhez, megölelte, aztán a háta mögött összevihogott a barátnőjével, s már képezték is az iszonyú láncot, és indultak valamelyik kiszemelt áldozat felé. A képzősök mindig párosával sétálgattak, és csak távolról szemlélték az eseményeket, nem segítettek a kicsiknek, de nem is árulták be a nagyokat: nem foglaltak állást, a tanítónők szerelmes regényeket olvastak, s csak akkor tekintettek fel, ha valaki túl hangosan bőgött, ilyenkor leporolták a ruháját, megigazították a szalagját, s rámosolyogtak. Mosolyuk mögött nem volt szeretet vagy megértés, mint ahogy haragjuk mögött sem volt soha düh vagy felindulás. Katalin olykor még álmodott is a befogósdiról, de ha anyja felrázta vagy apja átvette magához a nagyágyba, még felébredve sem mert róla beszélni senkinek, túl nagy szenvedés volt, túl veszedelmes titok.

Mikor aztán gimnazista lett ő maga is, minden csodálkozás és gondolkozás nélkül átkerült a befogók oldalára. Ez hagyomány volt, saját fejlődő testük erejének igazolása, tradíció: míg elemibe jártak, őket kergették, növekedve meg ők kergettek másokat, ugyanolyan csillogó szemmel, ugyanolyan könyörtelenül, külön élvezve azt, hogy valamelyik régről ismert tanítónő, erősen megöregedve, változatlanul ott áll a borostyánnál, változatlanul nem vesz vagy nem akar észrevenni semmit, ami a nagyszünetben folyik, és változatlanul belemélyed valami szerelmes regénybe. Ha a nyúl valaha átvethetné magát a fején, mint a népmese csodahőse, s egyik pillanatról a másikra vadásszá változhatnék, érezné azt a megmagyarázhatatlan izgalmat, amit Katalin érzett, mikor először fogta el a maga áldozatát; a diadal erőt adott és felvidámította az embert, Katalin első volt a befogók között, ez nagyobb tekintélyt szerzett számára, mintha jó tanuló lett volna. A gimnáziumban már nem sokat számított, hogy az apja levéltáros. Ahhoz, hogy indolenciáját, nem tanulását, szorgalma hiányát elnézzék, nagyobb rangú tisztviselő lánya kellett volna hogy legyen, ha már nem lelkész, nem tanár vagy fenntartótestületi tag gyereke.

Katalin kiskorától fogva megszokta és természetesnek érezte a hierarchiát, ami ellen Nóra annyiszor fellázadt.

A származás, minden siker és előrejutás megszabója, kislánykorában is többnyire eldöntötte a dolgokat, iskolájában bársonyhangon beszéltek a kiváltságosak gyerekeivel, és Juhász Etelkát, a nyomdász lányát kiutasították amiatt, amit elfogadtak és tudomásul vettek báró Ercsy Alice-től vagy Csikos vidéki lelkipásztor lányától. Katalin megértette, hogy tudása nem nyereség intézetében, nem tudása viszont senkit sem háborít fel, a gimnáziumban már nem terelték csordában vécére őket, nem gondoskodtak szünetjeik megszervezéséről, sőt az altisztek hálásak voltak, ha olykor nem mentek le az udvarra, legalább nem hordták fel a port, a sarat. Nevelőik a tanítóéknál is imponálóbb közönnyel nézték a tündöklők tündöklését vagy a süllyedők süllyedését, nem érdekelte őket sem a siker, sem a bukás. Mikor Elek kidolgozta óraterveit, s késő estig törte a fejét megfelelő példákon, amelyekkel közelebb hozhatná osztályához azt a nyelvi tényt, amelyről másnap magyarázni akart, Katalin néha csak megcsóválta a fejét: mikor ő iskolába járt, senki nem akart megtanítani senkit semmire. Nevelői közölték az anyagot, következő alkalommal visszakérdezték, és úgy minősítették, ahogy akarták. Katalin nem emlékezett rá, hogy valaha is megtudakolták volna valakitől, aki nem tudott felelni, nincs-e az otthonában valami baj, vagy nem fáj-e valamije? Még az iskolaorvosuk is, akinek diakonissza volt az állandó kísérője, olyan felületesen vizsgálta meg őket, mintha undorodnék érintkezésbe kerülni a friss testekkel, ha néha valami ruhát mégis meg kellett oldaniuk, a diakonissza messze nézett, ne lásson illetlent. Gimnazista évei alatt sohasem érezte, hogy személye lényeges volna bárki számára is, iskolája olyan volt, mintha teljesen függetlenné vált volna saját eredeti célkitűzésétől: mintha az anyagot minden nevelő önmaga szórakoztatására mondaná el a katedrán, aztán rábízná, felnőttnek tekintve az egyébként iszonyú szigorral kézben tartott, moziba sem igen engedett növendékekre, ki-ki döntse el, mennyit óhajt profitálni abból, amit hallott. Ha sokat, nincs akadálya, végighallgatja, ha keveset, meginti, megrója, megbuktatja, az is mindegy. „Nem lényeges, hogy mindenki tovább tanuljon. Hadd hulljon a férgese!” – mondta az igazgató.

Katalin emlékezete annyit őrzött meg a vasárnapi iskolából, hogy a teremben hideg van, a néni, aki tartja, folyton a fogát mutogatja, olyan, mint a túlcukrozott sütemény, időnként pedig felcsattanó, éles hangon kis dalokat énekel, amelyek teljesen érthetetlenek. Katalin egyébként vallása legegyszerűbb tételeit se tudta felfogni, soha, mert a felnőttek beszéd közben a hitélet szabályos, teológiai frazeológiáját használták, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megpróbáltak volna közel kerülni a gyermeki értelemhez, így aztán a zsoltároknak legtöbb sora megfejthetetlen titok maradt számára mindörökre. Az elavult szavakon csak bámult, engedelmesen dalolgatta, mint ült ő a babiloni vizek mellett, de Babilon meg Mózes meg a citerák valahogy összekeveredtek gondolatában szülővárosa zsidónegyede látnivalóival, amerre az ortodoxok éltek, apró könyvkereskedések, parókakészítő műhelyek, rituális fürdőházak között, ahol Katalin járt is olykor, és bársonytekintetű, nagykalapos kisfiúk meg elefántcsontbőrű kislányok néztek rá az ablakokból. Sokáig várta is Jézust e városnegyed felől, gondolta, ha egyszer erre jár, nyilván valahol ott fog megszállni, de mikor megemlítette, a nénike megbüntette, és felhívatta apát. A nyelvújítás előtti magyarság kifejező, azóta elhalványodott értelmű szókincsével fordított biblia szövegét nem mindig bírta követni az értelme, egy idő múlva aztán rászokott, ne is törje rajta a fejét, tanulja meg ilyen értelmetlenül, mert így kap osztályzatot.

Elemista korában agyongügyögték meg hallelujázták a hitéletét, gimnazista éveiben, mikor a nénikék helyett iskolájuk papja vette át lelke irányítását, a habcsók-vallásoktatás nyomán kialakult, jókedvű és háromfejű isten valahogy egysíkúbb lett, merevebb, s teljesen függetlenné vált Jézustól vagy a szeretettől. A pap istene humortalan isten volt, semmit meg nem értő, a gimnázium rá hivatkozva járatta növendékeit állandóan fekete harisnyában, klottköpenyben, s ugyancsak az ő haragjától félve végeztetett velük a diakonissza testnevelő vádliközépig érő rakott nadrágban illedelmes testgyakorlatokat, amelyek mindig megmaradtak a tisztesség határain belül, mert ugyanaz a különös isten, aki számon tartotta a harisnyákat, kitiltott a lányok nyakából minden hitvány kis ékességet, eltépette a filmszínésznők képeit, és ellenőrizte, nem kacagnak-e hangosan bűnbánati héten, a tornaórákkal is foglalkozott, és nem tűrte, hogy földön fetrengve talajgyakorlatot végezzenek, csak karikákat adogathattak egymásnak, fehér, a század legeleje fürdőruhadivatját idéző idétlen tornaruhájukban, vagy nemzetiszínű, paszullyal töltött zsákocskákat hajigálhattak egymásnak, esetleg buzogányt lengethettek, míg a diakonissza vezényelt csettentőjével.

Mikor konfirmáltak, papjuk megáldotta őket, s valamennyiüket egy-egy bibliai idézettel engedte el az úrasztalától, Katalin úgy meg volt illetődve, hogy azonnal elfelejtette a maga kegyes mondását. Az iskolába visszatérve, elbúcsúztak a lelkésztől, az megfogadtatta mindnyájukkal, sose mennek más vallásúhoz feleségül. Megígérték, nem könnyen, Katalin és osztálya tizennégy éves korában bárkihez feleségül ment volna, ha kéri, s az érthetetlen szent szövegek közben a lányok befelé figyeltek, önmagukba, tanulmányozták azt a sóvár erőt, mely pólyásokra gondoltatta őket, férfiak meztelen testére, ölelésre, amiről mind beszéltek, de amit voltaképpen sose tudtak elképzelni, hiába találták egynéhányszor felrajzolva az aktust az illemhely falára. De azért megígérték, mert még ilyen torz és negatív formában is jólesett végiggondolni esküvőjüket, mindazt, ami utána következik, a szeretkezést, s voltaképpen mindegyik mosolygott egy cseppet, belül, önmaga esküjén, és tudta, nem bizonyos, hogy meg fogja tartani. Katalin maga is úgy érezte, ha valaki megkérné, ő bizony azonnal hozzámenne, elengedné magát a karjában, ezt olyan hevesen és szenvedéllyel elképzelte már akkor, ott, vallásóra közben, hogy reszketni kezdett a szája. Papjuk beszélt, az osztály hófehér, ízléstelen konfirmációs egyenruhájában nézte a pap testét, amely már teljesen alkalmatlan volt az ölelésre, de azért nézte, és azon gondolkozott, ami egyedül volt természetes a számára.

Mindkét Csándy gyerek szívesen barátkozott volna; anya nem tűrte, hogy az óvodába kapassák osztálytársaikat. Dánielt több okból nem engedte fiúkkal barátkozni, féltékeny volt minden gyerekre, akivel esetleg megoszthatta titkait, részint meg aggódott, a pajtások rosszra csábítják a fiát, fára mászik javaslatukra, vagy verekedni kezd. Dániel osztálytársai röhögtek az óvónőn, és csúfolták miatta a fiút. Katalinnak sem volt szabad elmászkálni hazulról, nem mintha anya nem tudta volna nélkülözni, csak nevelési elvei nem engedték: a kislány tanuljon vagy dolgozzék. Idegenek meg ne jöjjenek ide, ragályt hoznak, bepiszkolják a parkettet, ha Katalin társaságra vágyik, itt vannak a kicsik, ha ezeket unja, ott a bátyja. Katalin vagy nála tíz évvel fiatalabb gyerekekkel vagy tíz évvel idősebb bátyjával cserélhette ki gondolatait; az óvodásokat utálta, s méghozzá sose volt szabad bántania őket, otthon nem játszhatott befogósdit. Dániel viszont fiú volt, Katalin érezte, hogy azok a dolgok, amelyek leginkább izgatják, nem Dániel fülének valók, így aztán az iskolában élte ki magánéletét, ahol lényegesen népszerűbb volt, mint eminens bátyja, ki anyja miatt mindvégig valahogy egy cseppet komikus figura maradt. A közepes Katalinnak rengeteg barátnője volt, mindenki szívesen beszélgetett vele, a kislány készséggel kért vagy adott tanácsot, minden lelkifurdalás nélkül leírta más leckéjét, ha a magáé nem volt készen, de ugyanolyan természetesen közkinccsé tette azt a megoldhatatlan számtanpéldát is, amelyet senki se tudott megcsinálni az osztályban, s neki azért volt meg, mert Dániel megoldotta helyette. Szerették.

A tanárai nem sokat törődtek vele. Katalin nem számított, nem volt semmi különleges tulajdonsága, egyetlen dologgal tűnt ki, személyének kínos, soha nem változó tisztaságával. Nem volt párja az osztályban naponta friss köpenyének, cipője fényének, a gyér alkalommal, amikor a szemhéjlehúzáson túl is megvizsgálták őket, külön figyelmet keltett fehérneműje, ápolt testének friss illata.

Dániel szökésekor egész családjuk helyzete megváltozott.

Katalin nem gondolt erre előre, bár ha véletlenül eszébe is jut, se tesz másképp, mint ahogy cselekedett: Dániel mindenkinél fontosabb volt a számára. Ha valaki azt mondja neki, hogy szülei állása veszélybe kerül emiatt, hogy apja pozícióját úgy megrendíti ez az esemény, mintha dinamit robbant volna a levéltár alatt, el sem hiszi, mert osztálytársaival filmszínészekről suttogtak, nem pedig politikáról. Ám amikor kiderült, hogy a Csándy fiú kiszökött az országból, éppen mikor be kellett volna vonulnia, a figyelem, életében először, Katalinra irányult. Most – első ízben – azon túl is megnézték a tanárai, ahogy naponta rápillantottak, s valahol belül megfogalmazták jellemzését: ápolt, közepes képességű, lanyha szorgalmú, engedelmes lány. Úgy találták, nem rokonszenves. Emlékezni kezdtek rá, hogy hazafias ünnepélyeken sosem jelentkezik szereplésre, nem lépett be cserkésznek sem, passzív, s írásbeli dolgozata, amelynek címe Levél egy megszállott területen lakó ismeretlen kislánynak, komikusan hatott, olyan volt, mint egy paródia. Persze lehet, mindez csak véletlen, a fogalmazási készség hiánya.

Megnézték figyelmesen, nem bántották, csak ezúttal hosszabban elidőzött arcán a tekintetük, mintha azt kutatnák, nem hagyott-e rajta valami felismerhető, külső jelet bátyja hazafiatlansága. „Fordulj istenhez!” – ajánlotta neki Berta testvér, az internátus gondnoka, aki gyakran megfordult az osztályokban is, és úgy gondolta, a keresztyéni alázat és irgalom maximumát tanúsítja, mikor külön kezd foglalkozni ezzel a teljesen jelentéktelen lánnyal, aki láthatólag élete válaszútjára jutott, és akinek lelkéért most fogja megindítani a Gonosz a hadait. Katalin fordult volna, csak azt nem tudta, hol keresse, és azt nem tudta, kicsoda hát Isten. Sem a nénikék, sem a lelkész nem magyarázta meg neki, Katalin annyit hallott bosszújáról, büntetéséről, s annyiszor közölték vele, mennyire számon tartja és elítéli a gyarlóságokat, hogy valahogy elfeledte megjegyezni azt a tételt, amelyet a lelkész szintén közölt ugyan, de olyan kevés meggyőződéssel, olyan kis hangsúllyal mindama borzalom mellett, amellyel az Úr nevében az osztályokat fenyegette, hogy Isten, fia által, elmosta a világ bűneit, s ebbe, ha Dániel távozása bűn, az ő bűne is beleesik. Megtanulta konfirmációjakor az eleve elrendelés dogmáját, s meg se kísérelte, hogy harcra készítse a lelkét, élete irányvonala láthatólag máris azt mutatta, nem tartozik a kiválasztottak közé. Ugyan mi tenné éppen őt kedvessé Isten szemében? Annyira nem fekete, hogy elveszett báránynak számítana, akiért érdemes bebarangolnia a hegyeket is a jó pásztornak, annyira nem fehér, hogy erénye csillogása figyelmet kelthetne. Katalin végleg elrúgta hát magát a hit partjától, és megkezdte önálló életét isten nélkül, akit egyébként sosem volt alkalma megismernie, csak méltatlan szolgáival találkozott helyette.

…a Református Lánynevelő Intézetbe jártam.

 

 

A gimnázium négy felső osztályának elvégzése több problémát jelentett, mint a gyerekkor.

Amit Katalin később, továbbképzésében minden különösebb magyarázat nélkül, tüstént megértett az ideológiából, az alépítmény és felépítmény egymáshoz való viszonya volt: felsős korában más alépítményen kellett élnie és mozognia, mint annak előtte, ingatag, ellenséges alépítményen. Reakciói ennek megfelelően alakultak, akkor nemigen elemezte, ezt vagy azt miért teszi, később rájött, hogy úgy élt és cselekedett, ahogy társadalmi, gazdasági és egyéni lehetőségei előírták.

Hogy kitört a világháború, ebből nemigen fogott fel semmit, érdekelni is csak annyiban érdekelte, hogy gyakran eszébe jutott, ez volt az, ami elől Dániel kimenekült. A moziban, ha a híradó a háború sújtotta országok képét mutatta, minden emocionális válasz nélkül, érdeklődve nézte a füstölgő romokat, katonatemetéseket, a mozit sosem fogadta el valóságnak. A híradó után mindig játékfilm következett, s annyiszor látta a Színházi Élet-ben, hogy csinálják a jelenetet: a rendező valami magas székről dirigál, a földön sínek vannak, a szerelők belenéznek a lencsébe, nem vette komolyan, ha olykor hullát látott a képen, azt is megnézte figyelmesen, s csodálkozott, hogy a felnőttek idegesen fészkelődnek mellette. A háború még akkor sem vált teljesen valóságossá a számára, mikor végre hazája is csatlakozott a németekhez, bár lelkes volt, kicsit részeg azon a napon, hősökre gondolt, ugyanakkor áldozathozatalra is, elképzelte, mi lehetne az ő szerepe a megváltozott körülmények között, de nemigen jutott az eszébe semmi, azon túl, hogy időnként megpróbálta felkötni a kendőjét ápolónői fityulának, s úgy találta, izgalmas lesz az arca a szokatlan, lebegő valamitől.

Otthoni életét átalakította testvére távozása.

A családtagok, ki-ki Dániel iránti érzelmei szerint feleltek az eseményekre. Apja csendesebb lett, mint amilyennek valamikor is ismerte, s most már, hogy Dániel túl volt a határokon, mintha valami varázslat tört volna meg: Katalin ismét vonzódni kezdett hozzá, kereste közelségét, félénken és bűntudatosan megpróbált kedveskedni neki. A levéltáros sosem utasította el, de azért úgy igazán mégsem felelt közeledésére, akár holtat költögetett volna. Anyja most volt még csak állandó munkalázban, hetente lerángatta a függönyt, felszedte a szőnyeget, mindent kimosott, kivasalt újra; az első időben rá se tudott nézni Katalinra utálatában. Magyarország hadba lépéséig nem múlt el nap, hogy fel ne kapta volna reménykedve a fejét a postás csengetésére: talán végre levél jött a fiútól, megtudja, hova ment, hol él, mikor várhatja vissza. Sose jött semmi hír. Nyomoztatni, ahogy szeretett volna, nem mert a fiú után, férje tájékoztatta, mi vár a katonaszökevény Dánielre itthon, ha előkerül. A levéltáros, nagy könyörgésre, megpróbált felvilágosítást szerezni valami hajdani egyetemi társától, aki a Külügyben dolgozott, de mint közölte, még csak választ sem kapott tőle a levélre, az óvónőnek várnia kellett a háború befejezéséig. Akkor aztán hetente ostromolta esengő levelekkel a Nemzetközi Vöröskeresztet, keressék meg elveszett fiát.

Katalin iránti gyűlölete sokat szelídült, mihelyt a veszedelem Magyarországot is elérte; utóbb valami mogorva bajtársiasság kezdett kifejlődni benne lánya iránt. Esztendőkig nem tudott megbocsátani neki, ha tehette, nem is szólt hozzá, a magyar hadüzenet után lassan felengedett. Katalin, valahányszor hazafelé tartott, s meglátta az ablakban könyöklő Somos Arankát, mindig le tudta olvasni a széles csúnya arcról, mi járhat az asszony fejében: most Dániel hűtlensége fáj, hogy senkinek sem írt, mióta elment. Ha a túlsó oldalon elsétált Pirityi, az órás, anyja arca megenyhült. Katalin tudta, hogy a Pirityi fiút behívták, már el is esett valahol szegény, mindjárt az elsők között. Minél többen haltak meg a városbeli ismerősök gyerekei közül, annál enyhébb és barátkozóbb lett az óvónő, Katalin csodálkozva figyelte, s nemigen tudott mit elkezdeni a hirtelen felé forduló anyai rokonszenvvel: későn jött. Még valami halvány rossz érzés is ébredt benne: ne csókolja meg, ne faggassa, mit szeretne enni, és ne kezdje el már meg őt is kiszolgálni, mint valaha Dániellel tette, ezzel megbont valami kialakult rendet, nem tud ő mit kezdeni a rajongással, csak megzavarja. Ám Somos Aranka utolsó éveiben teljes érzelmi érdeklődésével lánya felé fordult, persze torz módon, mint ahogy minden torzul sikeredett egész életében; úgy kezdett el beszélni a nagyocska Katalinnal, mintha az kisbaba volna, édességet sütött neki, s aggodalom gyötörte, valahányszor elment hazulról, hova megy, mért maradt olyan sokáig. Ha Katalin a megszokottnál valamivel későbben tudott csak hazajutni az uszodából, mert a kabinos ebédelt, vagy nem fért fel azonnal a villamosra, anyja a kapu előtt várta türelmetlen sóvárgásában, s Katalin először értetlenül, aztán idegesen élte át: irritálja ez a kései rajongás, amire pici korában lett volna szüksége. Anyja sálakat, kesztyűt kötött neki, kényszerítette, hogy cipőjébe akkor is jégzoknit húzzon, mikor senki se hordott hasonlót a városban, s ha vetkőzni készült és lefeküdt, bejött hozzá elköszönni, vagy begyűrte talpa alatt a paplant. A gyerekkor, anyja totális közönyével nem volt könnyű, de ez a Dánieltől elörökölt, félig eszelős szeretet, ez az egyensúlya billent anyai rajongás még jobban nyomasztotta.

Akire igazán szüksége lett volna, az az apja volt.

Katalin annyira reménykedett, hogy egyszer szóba kerülhet köztük, ami történt, elmondhatja, amit tett, miért tette, s megmagyarázhatja neki, maga is tudja, mikor és miben vétett, és hogy azért ő ismét szereti az apját, forrón, igazán, mint valaha kicsi korában, ha volt is egy időszak, amikor eltávolodott tőle, és kívánja, szomjasan, szenvedélyesen a levéltáros szeretetét – ez az egyetlen, amit igazán kíván, ám Csándy Kornél nem kérdezett és nem is akart hallani semmit. Ha Katalin hozzátörleszkedett, nem fejtette le a karját, hagyta, csókolja meg, ha akarja, sose feledkezett meg születésnapjáról, névnapjáról, felköszöntötte, megajándékozta, még beszélt is vele felületes, lényegtelen dolgokról, ám Katalin soha többet nem látta az ágya fölé hajolni, soha többé nem hallotta tőle, kísérje el sétálni, s mikor összeszedve bátorságát, egyszer megkérdezte tőle az okát, apja minden indulat nélkül azt felelte, már nagylány, nevetséges volna, ha örökké magával akarná hurcolni. Nem volt igaz, Katalin tudta, hogy apa elmetélte a kettőjüket születésétől fogva mindig olyan erősen tartó szálakat, nem akar tudni róla, nem kíván osztozni az életében sem, öröméből-bánatából egyaránt kivonja magát, s megalkotta filozófiáját is: úgy élte le az életét, hogy nem volt senkije, még akiről azt hitte, hogy az övé, az se hozzá tartozott, hanem Dánielhez, az is kijátszotta, meglopta, s bátran indult neki hórihorgas alakjával, görnyedt vállával, bagolyszemüvegével az öregségnek, feleség és gyerek nélkül, Matild türelmes oldalán.

Otthon rossz volt az élet.

Erről se kérdezték soha se hivatalosan, se a magánéletben, valahogy mindenki azt érezte, mivel apja-anyja élt, iskoláztatta, felnevelte, mért ne lett volna harmonikus élete. Elek, akinek a szülei még pici korában meghaltak, s egy rokon házaspárnál nőtt fel, sokszor el is irigyelte feleségétől hajdani éveit, milyen jó dolga lehetett Katalinnak, neki bezzeg, míg Anyuciékat meg nem ismerte, nem volt igazi családi tűzhelye. A családi tűzhely, ez a misztikus fogalom gyakran szerepelt beszélgetéseikben. Katalin, amíg szerette a férjét, tapintatból nem beszélt neki arról, milyen keveset vesztett volna, ha például az ő családi tűzhelyük mellett születik, később meg, mikor már semmi sem kapcsolta férjéhez, nem tartotta érdemesnek magyarázkodni. Elek ártatlan, öntudatlan irigységét, amellyel még a múltra vonatkoztatva se tudta elviselni, ha valakinek olyan üveggolyója volt hároméves korában, amelybe bele volt forrasztva a Jézus Krisztus jászola, oly komikusnak találta, hogy mikor már reálisan értékelte Eleket, gyakran elképzelte, mi volna, ha most, harmincvalahány évesen, mindent megkapna, aminek a hiányáért annyit nyafogott, volna huszonöt Jézusos üveggolyója, azzal gurigáznék a szőnyegen szintén most pótolt játék vonatok és szekrény nagyságú habos torták között, és apja is tíz volna Eleknek, mert az se volt, anyja meg tizenkettő. Anyuci abból élt, hogy glorifikálta a családot, mint elsődleges közösséget, Elek meg babusgatta szülőtlen gyerekkora emlékét, ismerősei inkább jelenükről beszéltették, múltját csak hivatalos személyek boncolták, s egész más szempontok szerint. Ugyan kinek mondta volna el, ha lett volna is bátorsága egyszer kimondani, hogy igazán az árva gyerekeket irigyelte egész életében?

Mikor a gimnázium felső tagozatába került, Dániel elveszett, és apja visszahúzódott tőle, eleinte csak kínos volt az otthoni élet. Bátyja távozása után lassanként még az óvónők is kikoptak tőlük, volt valami nem jó, nem normális az otthonukban: rendes házból nem tűnnek el felnőtt fiúk csak úgy. Kezdetben csupán suttogtak róluk, minden következmény nélkül, ám mire Katalin hatodik gimnazista lett, és Magyarország belépett a háborúba, a megmerevedett, nehéz légkörű ház fordult egyet a sarkán: nyugdíjazták az apját. Nem volt még itt az ideje, a városban úgy beszéltek Csándy Kornél nyugdíjaztatásáról, mint valami különleges szégyenről. Apa utódjának két esztendő szívós munkájával végre sikerült elérnie, hogy a városi tanács minden tagja megértette, milyen mentalitás hathat a levéltáros házában, ha nem tudta igaz hazaszeretetre tanítani a fiát, és a válságos időkben, ki tudja, miképpen, kicsempészte az országból. Mások fiai most majd meghalnak, rettenetes veszedelmekbe, fogságba kerülnek, a Csándy fiú meg tovatűnt, senki se sejti, hová, még az is lehet, kém volt. A pletyka megindult, s mert a város mértéktartóan volt irgalmatlan, Dániel távozására csak az apja állása ment rá, anyjáé nem.

Az óvónő a helyén maradt, csupán Csándy Kornélnak kellett elmennie a levéltárból, s ez olyan csapás volt, amit a levéltáros sose fogalmazott meg, csak éppen nem tudott elviselni. Hogy nem mehet be többé a városházára, nem loholhat ki az udvari kapun, ha menekülni akar, ha csendre vágyik, s abban az illúzióban kíván élni pár óráig, hogy van valami értelme az életének, alkot vagy legalább keres valamit, s mindez Dániel és Katalin miatt, sokáig annyira érthetetlen volt a számára, hogy reflexei nemegyszer útnak indították, csak a kapunál torpant meg, somfordált vissza. Anyja, ha szabadjára engedi természetét, minden más esetben iszonyú patáliát csapott volna, mert Somos Aranka meg volt győződve róla, hogy néhány kivétellel, mint például Erik és Dániel, a férfiaknak az a kötelességük, hogy inuk szakadtáig dolgozzanak, és ellássák családjukat, most nem szólt semmit. Az óvónő tudta: ami történt, azt Dániel, Katalin, sőt ő maga hozta a levéltáros fejére, mert Csándy, ha nem találkozik vele, holtig ott maradhat az egérszagú írások között, és élhet úgy, ahogy voltaképpen szeretett. Katalin, mikor végre felfogta, mit idézett a házukra, kétségbeesetten szerette volna kifejezni, mennyire tisztában van vele, mit csinált, és hogy higgyék el, ezt Dániel se képzelte soha, aki ugyan ki nem állhatta a mostohaapját, irtózott az anyjától, és szerette volna megőrizni az életét, de se bosszúvágyból, se a deformált gyerekkor kedvéért, se félelemből nem gyújtotta volna rájuk a régi házat.

Ha megpróbált erről suttogni, apja kiment a szobából. Az óvónő attól kezdve időnként soron kívül is vásárolt a férjének valamit, ne érezze, milyen jelentéktelen az a nyugdíj, amellyel hozzájárult a háztartáshoz. Csándy Kornél sose kötötte fel a kapott nyakkendőt, nem húzta fel a vadonatúj lábravalót, elengedte magát. Ült az ablaknál, néha olvasott, nézte a jegenyéket. A levéltáros és Matild kapcsolata ekkor volt igazán heves, Katalin félig utálkozott, félig meg hálás volt Matildnak, hogy ragaszkodik apjához; kezdte sejteni, hogy ez a testi adakozás nem egészen paráznaság, ahogy Lenke testvér meg szokta fogalmazni, hanem valahol, valahogy irgalmas cselekedet is, ami ugyanúgy beletartozik apja megmentésének tervébe, mint az, hogy Somos Aranka hazajön a városból egy tucat új zsebkendővel, és ajándékot hoz a nyugdíjasnak.

Matild mindenféle tennivalókat is kitalált a levéltáros számára, állította, senki se tud olyan művészettel szilánkolni, mint Csándy, pedig Matild mestere volt a faaprításnak, s valami érthetetlen okból még kedvelte is ezt a munkát. Katalin számtalanszor állt mögötte pici korában, s figyelte, mint dolgozik, míg hajszálra egyforma szilánkocskák perdülnek le mellette jobbra meg balra a tőkéről. A levéltáros a tüzelőt is felhordta, mert Matildnak „nem volt ideje erre”, a krumplit is kicsírázta nekik tavasz tájt – a dajka úgy találta, férfi volta ellenére könnyebb a keze, mint az övé. Csándy dolgozgatott a ház körül, Matild utasítása szerint, s ellátta a kályhákat aprófával. Úgy is halt meg, favágás közben, akkor Katalin már egyetemista volt, s ebédkor, mire hazajött, holtan találta. Matild, miután megmosdatta, felöltöztette Csándy Kornélt, leült mellé a földre, mint egy kutya vagy egy gyerek, hallgatott, nézte a szőnyeget, Somos Aranka meg vasalni kezdett a konyhában, férfiingeket. Csak Katalin sírt a levéltáros mellett, aki nem is látszott halottnak, inkább egy kicsit duzzadt volt az orcája, mintha fogfájás készülődnék az ínyében. Sírt a lány, arra gondolt, a legutolsó időben mindenki megtette a magáét Csándy Kornélért, Matild is, anyja is, csak ő nem találta meg soha a varázsszót, amelyre egybeforrt volna ismét a gyerekkori csodatükör, ami úgy diribdarabra tört Dániel szökésének éjszakáján.

Nem, otthon nem volt jó. Katalin rájött arra, amire apja, hogy életének legnyugalmasabb percei a munkahelyén várnak rá. Az iskola eddig se volt terhére, most egyenesen örült, hogy van hol töltenie a délelőttjét. Mióta átvette Dániel szerepkörét, az óvónő, sajátságos módon, többet megengedett neki, mint a fiúnak, mintha úgy döntött volna: Katalint valamivel hosszabb kötélre engedi, mint a fiát, mert mire észreveszi, ez is elszáll hazulról. A lány el-elmehetett olykor közel lakó osztálytársaihoz, sőt néha meg is hívhatta egy-két barátnőjét. Katalin boldogan barátkozott minden osztálytársával, egyik évben maga Ádám Tildi lett a padszomszédja, Ádám doktor gyereke. Katalin Tildi révén került be a gazdag emberek világába, ismert meg nevelőnőket, jól funkcionáló, csendes és finom háztartást. Nem irigyelte, ahhoz nem volt érzéke, csak figyelt.

Tildi jó tanuló volt, mert apja így kívánta, bár őt se nagyon fűtötte az ambíció, engedelmesen átengedte magát korrepetitorainak, és tanult. Apja időnként benézett lánya szobájába rendelőjéből, amelyet vastag, tulipánmintás üvegfal rekesztett el otthona többi részétől, fehér köpenyesen, szőkén, ápoltan, mosolyogva, s mondott pár nyájas szót a vendégeknek. Senki se volt, mondta róla Matild, aki csaknem mindenkit ismert a városban, az apja még újságot árult, a maga erejéből vergődött fel idáig, szorgalmas ember. A szorgalom, mely luxust eredményezhet, és szabadságot, amelyre egyszer már Dániel is felhívta a figyelmét, az Ádám családdal való kapcsolatba lépésekor lett kívánatos tulajdonság Katalin számára, mert Ádám Tildi különös módon azonos képlet volt többi példaképeivel, az árvalányokkal, akik rút egyenruhájukban naponta egyazon időpontban érkeztek az iskolába, s egyazon időben távoztak is, és akik éppúgy az arisztokráciához tartoztak, mint Ádám Tildi.

Az árvák lankadatlanul dolgoztak; ha romlott a jegyük, veszélybe került árvaházi helyük, mehettek munkásnak, kereskedősegédnek, pesztrának, aminek tudtak, a kegyes alap nem támogatta őket tovább. Az árvák tehát rendkívül igyekeztek, megjegyzés nélkül csattogtak férficipőhöz hasonlatos bakancsaikban, jártak kék katonaposztó zekében, elsőnek jelentkeztek csendes napokon bűneik megvallására, s tanácsot kértek problémáikban a lelkésztől. Katalin érezte, hogy az a kéz, mely mindezek fejében idáig is igazgatta a sorsukat, ezentúl sem hagyja el majd őket, képességük szerint egyetemre, diakonissza- vagy ápolónőképzőbe, esetleg gép- és gyorsíró iskolába íratja valamennyit, sőt gondoskodik elhelyezésükről is. Az iparkodás és alkalmazkodás e bakancsos példái és Tildi egészen más előjelű, jólétben kifejtett szorgalma így váltak Katalin számára eszménnyé, és amit nem sikerült elérnie a régi, szigorú Somos Aranka ütéseinek, azt elérte az Árvaház és a népszerű orvos otthona: Katalin, apja nyugdíjaztatása után elhatározta, hogy tanulni fog, mint az árvák, és lelkiismeretes lesz, mint Ádám Tildi. Ha igyekszik, jobb bizonyítványt kap, később esetleg ösztöndíjat, állást, és akkor szabad lehet egyszer, mint az lett Dániel, mint azok lesznek az árvák, szegénységükből, és Tildi, gazdagságából kifolyólag.

Aztán rájött, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Nehezen fejtette meg az okát, pedig nem volt megoldhatatlan rejtély. Eleinte arra gyanakodott, talán Dániel miatt állnak ellen javulási szándékának a tanárai, ezért hallgatják jobb feleleteit dicséret nélkül, ezért nem csodálkoznak munkalendületén. Nem így volt, a tanárok egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a város szigorát azzal fokozzák, hogy maguk is különlegesen kegyetlenek legyenek a Csándy lányhoz, egyszerűen csak megszokták az eddigi években, hogy Katalin közepes képességű és szorgalmú lány, így tartották számon, és nem hagyták befolyásolni magukat még Katalintól sem. Megvoltak a maguk régi káderei, bevált, pontos, tízéves koruktól fogva mindig jeles tanulók, mint Ádám Tildi, egy-két iskolaszéki tag, tanárkolléga gyereke, nem kellett nekik több jeles, csak zavart keltett volna az egyensúlyban. Katalin, mikor megkapta a bizonyítványát, és látta, hogy nem javított semmit, eleinte nem is akarta elhinni.

Soha nem sejtette, hányasra felelt, az ilyesmi Katalin iskoláskorában közölhetetlen titok volt, amelyre csak akkor derült volna fény, ha a levéltáros vagy az óvónő felmegy érdeklődni a tanárok fogadóórájára, amit persze sose tettek. Katalin úgy érzékelte, mindig jól felelt, az indexe azt mutatta, mégsem. Nem értette, az osztálya sem, bizonyítványosztás után körbefogták, vigasztalni próbálták. Nem mintha otthon számított volna, jobb vagy rosszabb jegyeket visz-e haza ezúttal, anyja így is agyongyötörte szeretetével, pergelte neki a kokast, amit csak hároméves korában szeretett, de akkor sose kapott, most meg már utált, s muszáj volt megennie, az óvónő marokszámra tömte a szájába, és ott leste fekete mosolyával, lenyeli-e, apját viszont nem érdekelte semmi. Belül, önmagában szólt valami szomorú kis hang, amit nem tudott elhallgattatni, s ami azt mondta, igazságtalanság történik vele, beszélnie kellene erről, de ugyan kinek. Elképzelhetetlen volt, Katalin intézetében nem hallgatta volna végig az ilyen beszédet sem a szaktanár, sem az osztályfőnök, sem a lelkész. Minden osztálytársa látta, hogy Katalin abban a félévben többet dolgozott, mint Ince Sári, az egyik árva, aki gyönyörű szőke haját két copfban viselte, aztán azonnal koszorúba tűzte, mihelyt valamelyik testvér úgy találta, cifrálkodik vele, de csak egymás közt tárgyalhattak erről, nem volt kinek felhívni a figyelmét arra, ami Csándyval történt.

Ince Sári amolyan irgalom-jeles volt, senkinek nem volt bátorsága elrontani a bizonyítványát, mert nem voltak szülei, és minden gyarlóságát készségesen megvallotta csendesnapokon, maga közölte a gyülekezettel, hányszor megkísérti a lustaság, s kérte, segítsenek küzdeni ellene. Sári átlépdelt az osztályokon, mindig változó frizurával, mindig illedelmesen lesütött szemmel, ahogy a diakonisszák megkívánták, Katalin miatta irigyelte meg az árvákat, akik hivatalból mindenki kedvencei voltak, nem kellett családi körben élniük, ami után szakadatlanul vágyakoztak, anélkül hogy tudták volna, mit jelent a szócsaták keserves világa, felnőni a védtelen sértegetés, az értelmetlen aggodalom árnyékában, fuldokolni a szeretettől vagy annak hiányától – mit tudtak az árvák az otthonokról! Akárhogy is igyekezett, nem tudta elérni, hogy osztálytársai kivételével bárki is ráfigyeljen, s méltányolja igyekezetét; Tildi jó gyerek volt, Ádám főorvosék barátságos emberek, szabad volt tanácsot kérnie Tildi kisasszonyaitól, az Ádám fiú nevelőjétől. Katalin mintaszerű házifeladatokkal és felkészültséggel ment az iskolába, anyja őt is szidta otthon, mint hajdan Dánielt, agyontanulja magát; a bizonyítványokban mégsem változott az értékelés, csak annyi történt, hogy osztályfőnöke elültette Tildi mellől Ince Sári padjába, azzal az indokolással, túlságosan jól sikerülnek a dolgozatai, pedig ekkor már előfordult, hogy Tildinek nem jutott eszébe valami megoldás, és Katalinhoz fordult segítségért. Tildi sírva fakadt szégyenében, szólt az apjának, csináljon valamit, Ádám doktor legyintett, azt mondta, nem dugja a kezét darázsfészekbe a Csándy lány miatt.

Katalinon végül is Ince Sári próbált segíteni. Sári se barátkozó nem volt, se kedves, az árvák nemigen érintkeztek egymáson és a diakonisszákon kívül senkivel, hozzátartozott árva mivoltukhoz, hogy hiányzó rokonaik iránti érzelmeiket a testvérek között éljék ki. Sári rendszeresen leírta Katalin dolgozatait, szépen formált kis fülét odafordította a súgás irányába, és Sári egyszer csak fizetett. Váratlanul fizetett, nagylelkűen.

Hetedik gimnazisták voltak, a karácsonyi úrvacsora előtti utolsó csendes napon, Katalin valahol hátul gubbasztott a díszteremben, utálta az úrvacsoravétel előkészületeit. Ilyenkor napokon át egy negyedórával hamarabb fel kellett jönniük áhítatra, a hetes átkozódva rohangált, mindenki elkésett mindenünnen, elveszett az osztálykulcs, nem volt kréta, a folyosókon összetorlódtak az osztályok, az órák is későbben kezdődhettek, az egész felső tagozat idegeskedett, veszekedett, s míg folyt a lelki felkészülés, ki-ki lázasan ismételte magában az első óra számon kérendő anyagát.

A bűnbánati hét csendes napokkal zárult, Katalin soha meg se próbálkozott, hogy felálljon, s szóljon a közösséghez, nem volt mondanivalója se felnőttnek, se gyereknek a lelki életéről: egyáltalán nem is volt lelki élete. Ilyenkor a nagyobbak regényt olvastak a sáljuk alatt, a kisebbek meg majdnem leestek a székről, nemigen értettek semmit, csak rettegtek a szigorú világtól, amely teli van buktatókkal. A diakonisszák időnként megjelentek a galérián, akkor a testek megmerevültek, a kendők jobban ráborultak a regényekre.

Katalin nem figyelt, nem érdekelte, nem is értette, amit hall, Dánielre gondolt, a karácsonyra, utálatos volt ez az ünnep így, apja tavaly is úgy állt a fa előtt, mintha semmi köze nem volna a családjához, anyja meg zokogott. Minek ez? Ekkor állt fel Ince Sári, lesütötte a szemét, ahogy a testvérek tanították, és azt mondta, tanácsot kell kérnie a közösségtől, mit tegyen. Hónapok óta annak köszönheti az előrehaladását, hogy Csándy Katalin mellett ül, az segít neki, néha még a leckeírásban is, mert megesik, hogy ő elhanyagolja. Sírt Ince Sári, csorgott a könny szép szőke pillái alól, s amit mondott, igaz volt, az osztály is, Katalin is tudta, mennyire igaz, de Katalin úgy megijedt, mintha az ellenkezőjét állították volna róla, mintha azt kiáltotta volna Ince Sári, hogy ő az, aki mindent leír a Sári füzetéből, és ő köszönheti még azt is, hogy egyáltalán közepes, annak a ténynek, hogy Ince mellett van a helye.

A tanári kar inspekciós része megkereste Katalint a szemével, a lány lángvörös lett, lehajtotta a fejét. Ince folytatta, azt mondta, annál kevésbé szép tőle, hogy ezt mindmáig elhallgatta, mert hiszen ez a Csándy már tavaly is annyira iparkodott, meg ebben az egész félévben is, és eredmény nélkül. A tanárok és testvérek megint Katalinra néztek, mintha valami régről ismert fényképet szemlélnének meg újra, aztán visszafordították tekintetüket Ince Sárira, erre a kedves lányra, aki ott sírt előttük, mindenképpen megpróbálta magát kisebbíteni, s hogy alázatosabbnak lássék, odaadta még az érdemeit is egy érdemtelennek. Katalin érezte, hogy Ince Sárinak nem hisz senki, s mikor Ince leült, és Berta testvér megsimogatta a haját, és odasúgta, ne féljen semmitől, ők mind méltányolják szerető szívét, alázatát, Ince Sári ez egyszer nem lesütött, hanem tágra nyitott szemmel, rémülten hátranézett Katalinra, mert Sári is most fogta fel először azt a tényt, hogy Katalin itt Katalin marad, akármit is tesz, és akármi az igazság, és hogy őneki magának is síneken fut már az élete, amelyen bármit tehet vagy vallhat a gyarlóságairól, láthatatlan erők segítik tovább, mert ez a törvény. Ince Sári, bár a családtalanság és a szegénység sok mindenre rákényszerítette, nem volt annyira cinikus, hogy meg ne felhőzzék. Katalin lesunyta a fejét, el is takarta az arcát, ne nézzenek rá.

Ince Sári helyzete még szilárdabbá vált, a rokonszenv és megértés elkísérte kitüntetéses érettségijéig. Egyik zárthelyijét Katalin csinálta meg, nagyon szerették egymást, becsületesen, igazán, attól a bizonyos csendesnaptól fogva. Katalin soha, míg középiskolás volt, nem tudott jeles lenni, száraz, precíz feleleteit nem vette komolyan, nem is méltányolta senki.

A háborús esztendőket Mecseren töltöttem.

1943-ban érettségiztem jó eredménnyel.

 

 

Tizenhat éves korára érzékisége, vágyai határozott tárgyat kerestek, nehezen vette tudomásul, hogy a legtermészetesebb kapocs, a bátyja hiánya elzárja őt attól a logikus úttól, amelynek révén fiútársaságra tehetne szert. Asszonyfejjel, mikor megismerkedett férje tanítványaival, s különösen azután, hogy Melindával kapcsolatba került, sokszor elcsodálkozott rajta, milyen különbség van nemzedéke és az új fiatatok között. Ő és osztálytársai állandóan szerelemről beszéltek, kívánták a férfiak közelségét, a házasságot, a szeretkezést, de valahogy romantikusabb módon, s megelégedtek a testi érintkezés elképzelésével, gyakorlásának igénye nélkül. Tudtak rajongani házasemberekért, akik apjuk lehettek volna, ám nem vették túlságosan rossz néven, ha félénk indulatuk viszonzás nélkül maradt: nem a vágy teljesülése volt igazán lényeges a számukra, hanem hogy leshessenek valakit az utcán, ábrándozhassanak és beszélgethessenek valakiről. Melinda és társai praktikus nemzedék volt, nem sok teketóriát csinált a testi odaadásból, ami Katalin és osztálytársai számára még értékes és bűnös cselekedet volt: illúzió nélküli, tárgyilagos generáció voltak Elek tanítványai. Katalin egyszer elmesélte Melindának, mint tervezték el Ádám Tildivel, hogy ha feleségül kívánná őket egy a frontról éppen hazatért, rokkant katona, egy vak vagy lábatlan, miképpen igyekeznének kárpótolni sok szenvedéséért, s hogy lennének csöndes esküvőjük után a rokkant életének vezérlő csillaga. Melinda elnevette magát, és azt kérdezte: „Hát hülyék voltatok ti, Kati?” Nem pimaszul kérdezte, őszintén. Melinda Elekbe szerelmes volt, Anyucit utálta, ám Katalint szerette, sőt valahol legbelül még tisztelte is.

Katalin életében a háború és a szerelmi igény nagyjából egyszerre jelentkezett. Eleinte, jobb híján, a kormányzóhelyettes képét őrizte a bibliájában, akiről nem sokat tudott, de fiatal férfi volt, katonaruhás, s majdnem olyan személytelen, mint egy minden egyházra érvényes szentkép. Bár voltaképpen tisztában volt vele, hogy lehetetlen, amit eltervez, fényes templomi esküvőt rendezett magának gondolatban, amelyen apa vezetné őt az úrasztaláig, egy megbékélt, zsakettes, cilinderes apa, a vőlegény, akinek arcát egyelőre nem ismerte, Somos Arankával lépegetett elképzelésében az ünnepélyes köveken. Disszonáns ábránd volt, a levéltáros ruhatárába nem tartozott zsakett, Katalin tudta, nem is menne vele együtt templomba, tolvajokat nem vezet az ember a karján. De azért eljátszott a gondolattal.

Társadalmi élete az árvaházban folyt és Ádám doktoréknál. Ádám Zoltán, Tildi bátyja, orvostanhallgató volt, a medikusok szívesen összegyűltek a barátságos, gazdag és az élelmiszer-korlátozásokat meg sem érző házban. Tildi nem volt szép kislány, a szintén nem valami rendkívüli külsejű Katalin tulajdonképpen jobban mutatott nála, mert Katalinban egészen fiatal korában volt valami brutálisan női, ami arra hívta fel a szemlélőt, ne latolgassa, elég szabályos-e a szája, az orra, szedje le róla a ruhát, akkor majd meglátja, milyen voltaképpen. Tildi mégis népszerűbb volt Katalinnál, kitűnő modora miatt, az Ádám lány mindig tudott olyasmiről beszélni, ami szórakoztatta és jól is esett annak, aki mellette ült. Csevegni Tildiéknél hallott először. Ádámékhoz nemcsak medikusok jártak, hanem fiatal tisztek is, olyanok, akik már láttak is frontot. Ezek a zsúrok Tildi társadalmi iskoláztatásához tartoztak, nevelőnője, olykor anyja fél szavakkal igazgatta, mikor mit tegyen. Ádámék megtűrték a medikusokat, a tiszteket is, de éppúgy nem volt eszükben, hogy katonához adják a lányukat, mint ahogy nem választottak volna vejüknek egy tritont vagy állatkerti szörnyet. Pap, színész, katonatiszt nem jöhetett szóba a családi hitvallás szerint, de gyakorlatozni, modort, biztos fellépést tanulni közöttük szabad volt a kislánynak, s más szempontból is hasznosnak bizonyultak ezek az összejövetelek: a háborús években érdemnek számított meghívni, jól tartani a frontra menő, onnan jövő fiúkat, így kívánta az illedelem. Még Katalinék puritán iskolája is konferenciát tartott abban az ügyben, rendezhetne-e kívánsághangversenyt a honvédek javára, s alig lehetett a lelkes hangulatot lecsillapítani, amikor a püspök engedélyt adott, ez majdnem akkora szenzáció volt, mintha azt engedte volna meg, hogy kiakasszák a díszteremben Szent Antal képét.

Katalin nem szerepelt, nem voltak művészi hajlamai, Ince Sári viszont igen. Halleluja énekeken iskolázott hangjáról kiderült, hogy valósággal sanzonra termett, a nagy nap alkalmából másképp fésülhette a haját, ruhát is kölcsönöztek neki, kifestették, rekedtes, sajátságosan buja éneke felverte az illedelmes dísztermet. Ahol máskor a hazafias ünnepélyeket és házi istentiszteleteket szokták tartani, most igazi, kicsit verejtékszagú fiatal férfiak ültek a tornapadokon, akik majd elnyelték szemükkel a szereplőket. Tildi balettet táncolt a katonáknak, sárga tüllruhában, nyúlánk teste úgy lebegett a színpadon, mint a láng. Hosszan tapsoltak neki is, mikor a balerinák suta, talpra ereszkedő mozdulatával megköszönte az ünneplést, ám mindent elsöprő sikere azért mégiscsak Incének volt. A testvérek riadtan néztek a színpadra; valami fény sugárzott Sári megváltozott, idegen arca mögül.

Katalin korosztályának fontos problémája volt a házasság előtti tiszta élet, Katalin csak asszonyfejjel fogta fel, hogy szüzesség nincs, legalábbis olyan értelemben, ahogy a férfiak vagy a polgári morál elképzeli; az érintetlen állapot nem biológiai, pszichikai fogalom. Melinda, aki tízéves korától rendszeres nemi életet élt, szűzen lett Elek felesége, Ince Sári, akire egy árvaházi apparátus vigyázott, mindenki szeme láttára, egy színpadon vesztette el szüzességét, pedig nem tett kárt benne senki.

Ha valaha megkérdezték volna Katalintól, mit jelentett számára a háború, azt felelte volna, Csiszár Lacit, az élelmiszerjegyeket, később meg azt a tehetetlen szomorúságot, hogy ha nincs háború, ostrom sincs, s akkor Elek sose találkozik Micóval. Persze mindig mást tudakoltak tőle, németekről kellett beszélnie, oroszokról, nem arról, hogy utálta az olajat, a kukoricakenyeret, és hogy nekik a patikus nem adott külön szappant, mert egyetlenegy gyógyszerésszel sem voltak különösen jóban. Katalin elfelelte a brosúrák anyagát, s közben csodálkozott, mennyire más volt minden a valóságban, mint a füzetkékben, az oroszok emberi mivolta teljesen kimaradt az ábrázolásból, csak hősi tetteiket ismételgették folyton, egy sor sem állt arról, mennyit énekeltek, milyen könnyen sírva tudtak fakadni, hogy meg lehetett őket nyerni egy beteg csecsemővel, egy vénasszonnyal, nyomorult kutyával, vagy valami természetes, az élethez tartozó munka elvégzésére való kéréssel, s milyen boldogan félretették a puskát, mindent, ha kéményt kellett felrakni valahol, vagy hálózatba kötni egy villanydrótot. A németek sem voltak olyan különös bádogfigurák, olyan szimpla gyilkosok, ahogy a brosúra mondta, azok meg mindjárt zenekart alakítottak, sepertek, virágot vittek a háziasszonynak, jegyezgették az ismeretlen vidéki város flórája jellegzetességeit, aztán egyszer csak, ha úgy fordult, felgyújtották a házat, ahol aludtak, nem érdekelte őket se kutya, sem öregember, s ráhajtottak a tankkal ugyanarra a virágoskertre, amelyben előző nap botanizáltak. Azt mindenki eleve feltételezte, hogy Katalint az oroszok meg a németek, illetve hazája problémái foglalkoztatták abban az időben, ez így volt logikus, nem arról faggatták hát, mi töltötte ki a gondolatait, természetesnek érezték, hogy ugyanaz, ami a kérdezőét: a világ és a haza sorsán való töprengés és aggodalom.

A háború valahol, legbelül, nem volt se orosz, se német, még csak magyar ügy se a szemében, arra szolgált, hogy a halálveszély tudatosításával még intenzívebbre izzítsa életösztönét. Katalin rengeteget táncolt, számtalanszor elképzelte, hogy ellenséges katonák rátörik az ajtót, s ő nem tud védekezni, aztán megismerkedett Csiszár Lacival. Soha a háború szót meg nem hallhatta úgy, hogy eszébe ne jutott volna a fiú, s ha engedelmesen újra meg újra elmesélte, nem vett részt semmiben, mindig hozzá gondolta azt is, hogy a szó szoros értelmében így igaz ez, valóban nem vett részt semmiben, nem segített senkinek, még csak nem is figyelt – azaz hogy figyelt, de teljesen más dolgokra, mint későbbi káderese, s vele együtt nem figyelt vagy másra figyelt az ország egy jelentős része is. Az emlékek közti kibékíthetetlen szakadék pereméről kiáltoztak egymásnak éveken át megkínzott kommunisták, családjuk vesztett zsidók, munkát alig kapott munkások, félig éhen pusztult parasztok meg azok, akik ha nem is sokat, de rendszeresen ettek, viszonylag biztonságban éltek, és nem törték a fejüket semmin se különösképpen. Nem volt egyszerű dolog ez a sok nem azonos élményanyag birtokában folytatott párbeszéd az íróasztalokon innenről és túlról.

 

Az egyház a maga módján megpróbált segíteni az egyházkerületben eltartó nélkül maradt hadiözvegyek, hadiárvák sorsán, még az árvaház is megnyitotta kapuit idegenek előtt, sőt divatba jött. A főtestvér eleinte riadalmat keltett azzal az ötletével, hogy táncos délutánokat rendezzenek igen magas belépti díj mellett az árvaház nagytermében, ilyesmi még nem történt a bolthajtásos falak közt, mióta megépítették az épületet. Aztán mindenki rájött, jó a terv. A testvérek jelenléte biztosítja, hogy semmi frivol akció nem eshetik e különös és exkluzív helyen, sok pénzt lehet kérni a teajegyekért, az egyházközség tagjai összeadják kamarájukból a süteményre valót meg a plantát, az étkezés úgyis csak jelképes lesz, táncolni fognak a fiatalok. Szülők akár ne is fáradjanak, őrizni az ifjúságot, a testvérek úgyis jelen lesznek, s ők bírálják el, név és foglalkozás szerint, kinek adható el egyáltalán jegy egy-egy ilyen alkalomra, nemkívánatos elemek nem léphetik át a szigorú küszöböt semmiképp.

Az árvaház középkorból itt felejtett nagyterme, a dísztelen, alacsony fehér falak, s a folyosókon a fekete kartonra nyomtatott bibliai idézetek sok fiatal szívében rögzültek úgy emlékké, mint a szépség, az ifjúság és az első szerelem színhelye. Sosem rádiózenére táncoltak, a testvéreket nem érdekelte, mennyi hajó süllyedt el már megint valami távoli óceánon; járt a gramofon, az ünnepi főkötők egy arccal fordultak a táncolók felé. Ez az állandó leselkedés, még egy melegebb kézszorítás lehetetlen volta is, oly feszültté tették a levegőt, hogy minden, a szerelemben járatosabb közeg, mint a diakonisszák, felszisszent volna a forróságtól, ám a testvérek nem érzékeltek semmit, csak ültek, nézték a fiatalokat, főleg a teológusokat, az egyház máris elkötelezett, jövendő szolgáit, akik ingyen vehettek részt ezeken a délutánokon.

Valahogy testileg is legnagyobbak voltak ezek a protestáns Szent Imrék, szőrösek, vastag hangúak, majdnem mind falusi fiúk, egyszerre végezték a teológiát a latin–görög szakkal, s már tudták, ha diplomát kapnak, melyik iskola tanárai lesznek, fekete ünnepi ruhájuk agyonkefélt volt, naftalinszagú. Katalin jól ismerte valamennyit, bibliakört vezettek a város különféle központjaiban, s bár ő az iskolában járt bibliaórára, lépten-nyomon találkozott velük az árvaházban, ahol ő is gyakran megfordult, Ince Sári miatt.

Ugyan hogy juthatott volna eszébe bárkinek, aki az íróasztal túlsó felén ült, hogy egy Katalin forma lánynak a háború nem ideológiai vagy felelősségfelmérési probléma, hanem esetleg egy teológus? Katalin fehér gallérkás, sötétkék ruhában forgott ügyetlen karjában, Csiszár Laci messzire tartotta magától, és boldogan szenvedtek mind a ketten. A fiú tudta, hogy Katalin hozzá szeretne bújni, rátapadni a bőrével, és Katalin tudta, Csiszár Laci ugyanezt szeretné, széles, mindig kissé cserepes ajka elnyílik a vágytól, ám nem teszi, ki-ki gyötri magát, szent szenvedésben. Ha a testvérek rájuk pillantottak, illedelmesen táncoló párt láttak, egy kék ruhás, sötétszőke, barna szemű lányt meg egy koromfekete fiút, akinek nemcsak cipője és öltözéke volt fekete, hanem busa szemöldöke és rojtos szempillája is. Csiszár Laci és Katalin igecserélő kapcsolatban álltak egymással, mint az osztály legtöbb tagja más teológusokkal, ez elég istentelen formája volt a vallomásoknak, míg kikeresték egymás számára a bibliából a legalkalmasabb verseket, és úgy küldözgették a céduláikat, mintha csak a szentírásban való járatosságukat akarnák igazolni. A zsidókhoz írt levél 13. rész, 14. vers – állt Csiszár céduláján. Katalin kikereste: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Ez azt jelentette: „Ne számíts rám!” Jakab 1. 12 – üzente boldogtalanul Katalin: „Mert minden, ami a világban van, a test kívánsága…”

Ha valamelyik pár véletlenül meglökte őket, elfogadták az egymáshoz simulás véletlen adta pillanatát, s azonnal kiestek abból az illedelmes tipegésből, amelyet magukra parancsoltak. Katalin később sokszor ráemlékezett, milyen erkölcstelen volt tulajdonképpen ez a kegyes játék, ez az álszent lihegés, s mennyivel tisztességesebb nála Melinda, aki olyan egyszerűen megoldotta ezeket a kérdéseket. An der Laterne – hallotta a gramofonon a divatos dalt, nézte Csiszár Laci fekete szemét, míg azt nem érezte, belezuhan abba a csillogó, sötét tekintetbe, mint egy kútba. „Még mindig?” – suttogta neki, és Csiszár Laci bólintott, és a kérdés nem azt jelentette, amit méltán gondolhatott volna bárki, aki meghallja, hogy még mindig szereti-e Csiszár Laci Katalint, hanem hogy a fiú még mindig misszionárius akar-e lenni. Gyönyörű szerelem volt, eleve remény nélküli, bele lehetett fogyni, sápadni, Csiszár Laci felért egy fronton levő vőlegénnyel.

„A második világháború” – magyarázta továbbképzésen, és elmondta, ami a füzetkékben olyan pontosan benne volt, nem Csiszár Lacit, az ájtatos és erkölcstelen üzeneteket, és nem az ifjúság igézetét, amely ott tüzelt a középkori épületben, illedelmes és szigorú fejkötők négyszögébe szorítva, azt soha. Voronyezs – felelte egyszer, nyugodtan, ahogy mindig beszélt, pontosan iparkodva megfogalmazni, hogy veszett oda a hadsereg nagy része a Don-kanyarban, s hallgatott a teológusról, aki ahogy végzett, a frontra került lelkésznek, és be is fejezte meg se kezdett misszionáriusi pályáját valóban messze a hazától, ahogy elképzelte, a többi halálra fagyott között. Ő abban az esztendőben érettségizett, bevonulása után soha többé nem hallott a fiúról, aki a levelezést se vállalta; egy tábori levelezőlapnyit sem akart adni magából másnak, földi lénynek, úgy érezte, istent lopná meg ezzel. A református tanárképző kapta meg halálhírét, onnan értesültek a diakonisszák, Ince Sári sírt, mikor elmondta Katalinnak, Katalin nem. 1943 kora nyara volt, állt az intézet udvarán, várta, hogy sorra kerüljön a jelöltek között, nézte ugyanazt a folyondárt, amelyet hatéves kora óta ismert, az udvart, ahonnan hiányoztak a hajdani nagylányok, mert Katalinéknál idősebb évfolyam már nem járt az intézetükbe, s hiányoztak a kicsik is, régen levizsgáztak, nem lehetett még egyszer, utoljára befogósdit játszani velük. Voronyezs – mondta a továbbképzésen, de arról nem beszélt, mert nem kérdezte senki, mint várta, hogy beszólítsák az érettségizők termébe a pityergő Ince Sári mellől, hogy enyhe szél fújt, meg-meghullámzott a folyondár a falon, Csiszár Laci elveszett örökre, és azt is tudta már, hiába iparkodik, nem lesz belőle jeles érett soha. Valami végképp elmúlt, elsüllyedt, Voronyezzsel együtt, s magával húzta emlékei közé a kőpadlós termet, a diakonisszákat, a szenténeket, a Lili Marlent meg a pelyheket, amelyek ott keringéltek csöndesen egy téli este az árvaház elsötétített kapulámpája körül.

Eredetileg pedagógusnak készültem.

1943 szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat…

 

 

Apja úgy látta jónak, ha tanárnak megy. Katalin semmi iránt nem érdeklődött valami feltűnő módon, és semmihez se volt különös tehetsége, nem ellenkezett, bár szívesebben lett volna ápolónő vagy gépíró, nem az egészségügyi vagy a hivatalnok szakma iránt érzett vonzódásból, egyszerűen csak azért, hogy hamarabb a maga lábára állhasson. Ám amikor apja kijelentette, azt szeretné, ha valami igazán nemes foglalkozást választana, belenyugodott, hogy egyetemre kell iratkoznia. Nem értette ugyan, mért képzeli apja, hogy a pedagógia nemesebb foglalkozás, mint a betegek ellátása vagy valami hivatalos ügy gyors és jó elintézése, de nem vitatkozott: az a Csándy Kornél, aki megvárta csattogó szandálú kislányát, ölébe vette, magával vitte a levéltárba, réges-régen nem volt már sehol. Katalin tudta, ő nem mondhat ellent apjának soha többé, mióta kiengedte Dánielt az udvari kapun.

Beadta az egyetemre felvételi kérvényét.

A kérvényhez okmányokat kellett csatolnia, gimnáziuma erkölcsi bizonyítványát és a tisztiorvos igazolását, hogy alkalmas a tanári pályára. Katalin mindkét okiratot megkapta, jó erkölcse – azaz politikai feddhetetlensége – igazolását volt osztályfőnöke állította ki és íratta alá az igazgatóval, egy szikár, kedvetlen öregúr, aki soha egyetlen lánytanítványát se vette emberszámba, s minden hibátlanra sikeredett feleletet úgy hallgatott, mintha tévedésből születnék. A tisztiorvos lehúzta a szemhéját, megkopogtatta a hátát, meghallgatta a szívét, közben cigarettázott, még zümmögött is egy kis dalt, aztán mutatott neki egy színskálát, amelynek alapján eldöntötte, nem színtévesztő-e véletlenül, s megkérdezte, milyennek találja ezt a szokatlan kánikulát. Katalin azt felelte, őt nem zavarja a meleg. Ebből az orvos megállapította, hogy az összes követelmények tekintetében alkalmas a pályára, amelyet választott; a kánikuláról való érdeklődés elméjének fogékonyságát akarta kipuhatolni. Kiadta a bizonyítványt, és Katalin mehetett immár együtt levő okmányaival az egyetemre. Minden további nélkül felvették, s soha senki se tudakolta tőle, mi vezette a tanárképzősök közé, érez-e valami érdeklődést, hivatásszeretetet, kedveli-e a gyerekek világát, és egyáltalán, alkalmasnak tartja-e magát arra, hogy valakit tanítson és neveljen. Sem egyetemi felvételét megelőzően, sem tanulmányi ideje alatt nem kérdezte meg senki Katalintól, kíván-e hát gyerekekkel foglalkozni, mindenki természetesnek tartotta, különben mért lépett volna erre a pályára.

Míg férjhez nem ment, s a legális nemi élet és Elek iránti szerelme fel nem ébresztette benne az anyai ösztönt, Katalin nem szerette a gyerekeket. Túlságosan ismerte őket, semmint valami romantikus sugárzással vette volna körül tömzsi lábukat, fürtös fejüket. Élete jelentős része gyerekek közt telt, közelségüknek csak hátrányát tapasztalta. Bármely szülő panaszt tehetett anyára vagy Matildra, ha nem bánt szépen leányával-fiával, Katalinért nem volt, aki szót emeljen, s minduntalan át kellett élnie, ő az utolsó a nagy létszámú óvodában. Ha véletlenül elfogyott a kakaó, neki kenyeret szeltek, vagy adtak egy almát, ha nem volt elég a játékszer, Matild lehozatta vele a saját babáját, mackóját, s ezek korántsem voltak olyan izgalmasak, mint az óvoda felszerelési tárgyai. Színdarabnak sose lehetett főszereplője, pedig vágyott rá, hogy egyszer ő alakíthasson valami mesehőst – anya nem engedte. A lepkejátékban is mindig neki jutott a sárga szárny, mert azt minden óvodás utálta; valaki kitalálta és elhíresztelte közöttük, hogy a sárga az irigység színe, a sárga szárnyú pillangó gonosz, s míg rózsaszín, fehér, kárbunkuluspiros, rezedazöld, kék és lila lepkécskék libegtek az udvaron szerteszéjjel, Katalin lesütött szemmel ténfergett, hátán a sárga szárnnyal, s csak azért nem csúfolta ki senki, mert minden gyerek félt anyától, ám a csillogó szemecskék így is álnokul figyelték, hogy ejti-emeli karocskáit boldogtalanul, nem tudva ellenállni a pillévé válás gyönyörűségének még így sem, hogy tudja: rossz pille lett, sárga szárnyú, aljas pillangó. Túl sok gyereket látott életében ahhoz, semmint elhitte volna, hogy „édeni ártatlanság lakik a szirompuha bőr borította homlokok mögött”, gyakran megirtózott társai öntudatlan szadizmusától, kegyetlen érdeklődésétől, ahogy téglával szétvertek egy gyíkot, egy bogarat, hazugságaikon elképedt, nyafkaságuk és állandó igényük, hogy valaki törődjék velük, elkedvetlenítette. Katalint születése percétől csendre szoktatták, anya vagy Matild kíméletlenül odasózott rá minden nyikkanásért, Dániel is megszidta, ha sírt vagy panaszkodni próbált. Abban az intézményben, amely a gyerekek védelmére és szolgálatára létesült, Katalin úgy élt, mint a tárgyak: ügyeltek rá, hogy tiszta maradjon, és állandóan ellenőrizték az állagát.

Az óvodásokat Kéri bácsi vizsgálta végig hetenként kétszer, Katalin minden prüszkölését, gyomorrontását Kéri bácsival beszélték meg, mert tüstént el kellett dönteni, nem hozott-e haza vagy nem visz-e magával valami fertőző betegséget. Katalin általában egészséges volt, s ha néha mégis felszedett valamit, anya kíméletlenül kórházba vitette, amit nemigen tett senki, mert Katalin gyerekkorában kórházban szülni, vagy járványos beteget oda szállíttatni megszólás tárgya volt, csak a hírnevükre semmit sem adó szegény, betegbiztosításos családok tagja ment a betegségével közös kórterembe. Ám Katalint irgalmatlanul elvitte a mentőkocsi, anya fertőtleníttetett utána a lakásban, és sterilizálhatatlan meséskönyveit elégette.

Az egyetemre való felvételkor azt is elmulasztották megtudakolni Katalintól, van-e benne valami természetes, alapvető vidámság és humorérzék, ami nélkül sosem lesz jó nevelő. Katalin, akit első, együgyű hazugságainak kiderülése idején iszonyúan megvertek, azonnal megvallotta volna, hogy nem vidám, nem oldódó, nem játékos természetű, a dolgokat túlságosan komolyan veszi, érzékeny, humorérzéke sincs, a rajta vagy akár másokon esett tréfák megriasztják, s többnyire nem érti a vicclapok vicceit vagy a rádió vidám műsorát, amin a körötte levők hangosan nevetnek. Katalin nem is lehetett volna vidám, mert a folyton ütköző szenvedélyek súlyos közegében nőtt fel, apja mint valami tömör, fekete felleg, mindig zivatart ígérve úszott az otthon légköre felett, anyja mereven, kibékíthetetlenül szerencsétlen volt, Matild savanyú, Dániel dacos. A ház is, amelyben született, nehézkes volt, rút külsejű, rideg, mint valami óriási, eleven személyek szükségleteire tervezett kripta, melyben az életre ítéltek fekete gondolatai felett ott hajladoztak a ciprushegyes, alföldi jegenyék. Katalin, mindig tiszta köténykéjében, mindig villogóra kefélt cipőjében, makulátlan ujjacskáit összefonva, hogy körme alá ne férkőzzék valami homok, óvodás korában is mosolytalanul lézengett a többiek között, akikért nevető fiatal anyák jöttek el foglalkozás után, olykor nagyot rikkantó apák, akik mély hangon elnevették magukat a játékszerek között, mert látniuk is jólesett a gyermekélet külsőségeit. A kislány végignézte szülők és gyermekek találkozását, aztán felment a házi virágoskert melletti kőlépcsőn, és várta, mit parancsolnak neki. Anyától és Matildtól utasításra várt, apjától valami mozdulatra, Dánielnek rá se kellett néznie, magány- vagy társaságigényét, kívánságait úgy megérezte, mint egy kutya, amely a gazdájának él. Mint ahogy soha senki meg nem kérdezte Katalintól, megfelelő foglalkozás lesz-e számára az iskolában való tevékenykedés, afelől sem érdeklődtek, örül-e annak, hogy apja éppen Csándy Kornél volt, anyja Somos Aranka, a féltestvére az, aki, s kellemes volt-e velük élnie a soha át nem fűthető, magas falak között. A negyvenes évek elején, a kora ötvenes években, egészen Holléné megjelenéséig, mikortól fogva Katalin végre önmagává válhatott, s megítélésében nem számított többé se apja, se nagyapja, se Dániel, valahányszor számot kellett adnia arról, ami pillanatnyi lehetőségeit meghatározta, nem találkozott olyan emberrel, akit az ő személye érdekelt volna. Az erőszakos keresztyénség vagy az erőszakos materializmus idején az érdeklődők íróasztala felett valami különös Jehova lebegett, aki őseivel bajlódott, azok meglevő vagy képzelt bűneinek mérlegelése után döntött Katalinról, nem saját értéktelensége vagy értéke szerint, pedig éppúgy nem tehetett a családjáról és az őseiről, mint bárki más, aki az időnként változó igény megítélése szerint szerencsésebb famíliából, kedvezőbb előjelek közt született.

Nagyapjáról például nemegyszer szó került, s nagyapja, akár Dániel, gyanús egzisztencia volt minden kérdező számára, mert Csándy Pál, mintha a halálon túl is irritálni akarta volna a fontoskodókat, idegesítő hiányérzetet ébresztett mindenkiben. Mit lehetett elmesélni róla, aki majdnem olyan volt, mint egy telefonszínésznő: újságíró, de sose jelentek meg cikkei, költő is, de akinek senki se közölte a versét, sőt maga se vette komolyan, amit írt, csak azért lobogtatta meg időnként a kéziratpapírt, hogy jogcíme legyen ott ülni a kisváros kávéházában a bohémek asztalánál.

Katalin nem szívesen beszélt a nagyapjáról, pedig minél szűkszavúbb lett, annál jobban faggatták. Nem szégyellte ő Csándy Pált, csak olyan reménytelenül nehéz volt megértetni bárkivel nagyapa életét, hogy korán árván maradt, hogy utált tanulni, dolgozni is, hogy sose volt pénze, de az a tarka nyomorúság, amelyben élt, alighanem teljesen kielégítő létforma volt a számára, máskülönben nyilván változtat rajta. Csándy Pált minden kérdező azonnal megutálta, pedig életében sokan szerették: ha megállított valakit az utcán, és kölcsönkért egy kisebb összeget, mindig megkapta, az emberek valahogy szégyelltek nemet mondani neki, olyan kedves volt és olyan felelőtlen. Aki megpróbálta rábeszélni, vállaljon valami állást, sőt segítségét is felajánlotta, fejcsóválva, nevetve hagyta ott, nem haragudott meg rá, hogy nem akar dolgozni, mert nagyapa majdnem olyan megvesztegető volt, mint egy nagyon fiatal, nagyon szép nő. Katalin nem ismerte nagyapját, hát boldogtalannak képzelte zűrzavaros pénzügyei, rengeteg problémája közt, nem tudta felfogni, hogy Csándy Pál harsány nevetéssel úszott a kalandok vizében, kunyerált, hazudott és udvarolt, és bár mindenki tudta róla, miféle ember, hallatlanul népszerű volt a fantáziátlan, komor városban, amely valami félszeg módon még büszke is volt arra, hogy el tud tartani egy ilyen tekergőt. Belluskát is rá tudta beszélni, hogy megszökjék vele, Inárcsyék menyasszonylányát, aki otthagyta a vőlegényét miatta, és elment vele pár hétre Budapestre, hogy muszáj legyen hozzáadni nagyapához, ha nem akarnak még nagyobb botrányt a dologból. Az öreg Inárcsy vette meg Csándy Pálnak az esküvői ruhát, és tartotta a lányát, ameddig csak élt.

Miután apa nemigen emlegette, Katalinnak nagyanyjáról is hamis elképzelése volt: síró, meghajszolt, vékony anyókának gondolta, sose tudta meg, hogy Inárcsy Belluska boldogabb lett, mint bármelyik barátnője, nagyokat nevetve hallgatta férje hazugságait, szemet hunyt kalandjai felett, sőt valami furcsa logikával azt is a maga győzelmének tekintette, ha nagyapának sikere volt a nők körében, mert hát mégiscsak őt vette feleségül, és két gyereket is nemzett vele. Miután a levéltáros maga se vette észre, senki se közölte Katalinnal, hogy nagyapja szenvedélyesen, igazán tudott szeretni, minden tartózkodás nélkül, gyerekesen zokogott a felesége temetésén, s két kisfia gyerekkora olyan verőfényes volt, mintha karácsony lett volna mindennap, pedig kölcsönpénzből éltek, meg az öreg Inárcsy adományából, s néha elbújtak a lakásban, mikor a számlás csöngetett. Apja, ha elkerülhette, nem beszélt Katalinnak Csándy Pálról, mint ahogy Erik öccséről se beszélt, mert szégyellte a családját, és elsősorban apját tartotta felelősnek a maga félresiklott életéért, hát Katalin se tudott elfogadható képet rajzolni a nagyapjáról senkinek.

„Tücsök – mondta olykor a levéltáros, ha mégis beszélt az apjáról meg az öccséről –, két undok Tücsök, semmi más.” Apja, kicsit mindig spiccesen, ahogy kiszámolja a kölcsönkapott pénzt, s Erik, a született szélhámos, a tündérarcú, aki már kiskorában is többet kószált a színház meg a kávéház körül, mint az iskola felé, a mindenki után futó, a gödrös állú, a senkiházi. Tücsök. Az anyja szerette mindhármukat, s ez holtig sértette a levéltárost, mert úgy érezte, Inárcsy Belluskának voltaképpen senkit se lett volna szabad szeretnie, csak őt, mert más nem érdemelte meg. Az apja állástalan senki volt, felelőtlen korhely, szoknyavadász, az öccse folyton megbukott, s csak mosolygott, mint a kerubok, aztán meg hegedült, mintha isten az égben muzsikától lágyulna irgalomra, nem a becsületes munkától. Őt kellett volna szeretni, akinek az élete csupa szorgalom volt, iparkodás, aki már pici korában felfogta, micsoda rongy apja van, s mit kell anyjának rimánkodnia az Inárcsy házban, hogy valahogy egyensúlyban tartsa a famíliát, őt, akinek a tanárok fényes jövőt jósoltak, akiről mindenki tudta, nagy ember lesz, híres tudós, aki mindig tandíjmentes volt, és kölcsön iskolakönyveket kapott az iskolai segítő egyesülettől, agyonfirkált, gusztustalan könyveket.

A levéltáros diákkorában azt tervezte, nem házasodik meg soha; igazi tudósnak nem való gyerekbőgést hallgatni, s az anyagi gondokból is éppen eleget élvezett már. Szeretett volna valahol máshol lakni, nem otthon, internátusban, ahol nincs éjszakai gajdolás, zenebona, hegedűszó, de Erik öccse, mint mindig és mindenben, most is megelőzte. Anyjuk meghalt, az öreg Inárcsy csak a lányát volt hajlandó támogatni, a vejét már nem, ami kis pénzt a két unokának adott, elment háztartásra, aztán Erik egyszer csak meglépett hazulról, s ahelyett hogy keresett volna valami tisztességes foglalkozást, egy vidéki színházhoz szerződött, s írt, adjon az apja beleegyezést, mert még nem nagykorú. Csándy Pál azonnal küldött neki, s rendkívül mulattatta, hogy Erik színházi hegedűs lett. Mikor az öreg Inárcsy is meghalt, Csándy Pál egyre kevesebb helyről kapott kölcsönöket, izgágább lett, többet is ivott, s valahogy kezdte elveszíteni az emberek rokonszenvét. Apa ráeszmélt, ha nem akarja, hogy az öreg szegényházba vagy börtönbe kerüljön, neki kell gondoskodnia Csándy Pálról is. Írt Eriknek, Erik csak a harmadik levelére válaszolt, közölte, hagyja őt békében ezekkel a karitatív dolgokkal, az öreg majd kievickél valahogy, ő részéről nem született családfőnek, pedig rövidesen az lesz, merthogy időközben, bár hihetetlen, de megnősült, rövidesen várhatják a szaporulatot is.

Apa ekkor már egyetemre járt, összekorrepetálta beíratási díját, tandíját, s egyre kevesebbet tudott tudománnyal foglalkozni, mert Csándy Pál igényes és követelőző vénemberré öregedett. Apa maga takarított otthon, maga is főzött, esténként csak úgy rázta az undor és az idegesség, mikor lépten-nyomon át kellett élnie, hogy ennyi munka és áldozat után Csándy Pál maga elé mered, és Eriket emlegeti, drága jó fiát, aki mindig olyan vidám volt, akkorákat tudott nevetni, olyan szépen hegedült, és a feleségén kívül az egyetlen volt, aki megértette őt. Megint elkezdett verseket írni, próbálta rávenni apát, házaljon a költeményekkel a szerkesztőségekben, apa ordított, hagyja békén, ne hozzon rá szégyent; akkor készült a legfontosabb vizsgáira, azt remélte, régész lesz.

Vizsgái sose sikerültek kitűnőre, mert korrepetált és háztartást vezetett, kivasalta a Tücsök nadrágját, megstoppolta a zoknijait, befűzte a cipőjét – az öregnek reszketett a keze –, s közben hallgathatta, hogy sír a másik fia, a kedves, a nevető után, aki nem tett Csándy Pálért semmit, csak röhögött, sorsára hagyta, s hogy betetőzze fényes pályafutását, elvett feleségül egy öregedő óvónőt, aki valahogy talpra állította anyagilag, aztán azt is megunta, kimenekült előle a tűzvonalba, meg is halt tizenötben, tüstént, ahogy a frontra vitték.

Mikor a halálhíre megjött, Csándy Pál zokogott, pénzt követelt apától, meg akarta kerestetni Eriket a tömegsírban, hazahozatni – apa őrjöngött, meg is verte Csándy Pált, aki akkorra pici vénemberré aszalódott, és sírva bújt el előle a kamrában. Apa még holtában is utálta az öccsét, amiért Csándy Pál annyival jobban szerette nála, mert apának senki se mondta meg, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, felfoghatatlan valami, és hiába mos és vasal és főz, nem bizonyos, hogy egy Tücsöknek étel kell vagy friss fehérnemű. Apa azt se tudta megérteni, hogy egy Tücsök csak egy másik Tücsökben fog önmagára ismerni, akkor is, ha egy szalmaszálat nem kapott tőle, ha sosem írt is neki, és tovatűnt nevetését nem kíséri semmi más az emlékezetében, csak valami távoli hegedűszó.

Apát nem hívták be katonának, a Tücsök, ha jobb napja volt, s erősebbnek érezte magát, emiatt is bosszantotta, sokdioptriás, vastag szemüvege miatt, amely megmentette a veszedelemtől. Apa gyűlölt minden katonát és minden épszemű embert, gonoszul nézegetett a szemüveg nélküliek egyre özönlő és egyre komorodó seregére, mert apa valahol belül kimondhatatlanul szégyellte, hogy nem alkalmas frontszolgálatra, hogy bagolypápaszeme van, amelyet ha letesz, és véletlenül nem lel meg azonnal, csak tapogat, bámul, nekimegy mindennek. A Tücsök csúfolta apát, rázta előtte Erik képét, követelte, hozassa el az unokáját, hátha hasonlít Erikhez, látni szeretné. Apának azok voltak az egyedüli nyugodalmas órái, amikor már elfoglalta a helyét nagy üggyel-bajjal megszerzett állásában, és benn ülhetett a városi levéltárban. Nem lett archeológus, még csak nem is epigrafika volt, amivel foglalkozott, de azt remélte, ha minden elsimul, majd nekikezd az igazi tudományos munkálkodásnak, eddig se rajta múlt, hogy nem ő volt az első az egyetemen, hogy lehetett volna, mikor a Tücsköt is tartania és ápolnia kellett. Örült, hogy legalább Erik eltűnt előle, s csak az öreggel kellett bajlódnia, akinek amúgy is apadóban van már az élete.

Erik özvegye aztán megjelent egy napon.

Somos Aranka évekkel volt idősebb, mint a férje, árva lány volt, szépen berendezett óvodai lakással és pénzzel, amelyet Erik apródonként kicsalt tőle, így szerencsére az ő kezén veszett el, nem vitte el a hadikölcsön. Az óvónő olyan hatással volt Erikre, annak egy éppen állástalan és ideges korszakában, amikor gyakran gondolt meghalt anyjára, régi ételek ízére, és gyöngédségre vágyott, rendes ágyra, hogy elvette. Somos Aranka boldog volt házassága kurta esztendeje alatt, pontosan olyan boldog, mint Inárcsy Belluska annak idején, imádta Eriket, s boldog szenvedéllyel várta Dániel születését. Ha a gyerek nincs, nyilván nem viseli el Erik halálát, de Dániel szokatlanul hamar megnyilvánuló egyéniségének elég ereje volt arra, hogy visszarángassa az életbe az anyját.

Somos Aranka nemigen hallott férje családjáról, éppen csak tudta, hogy Mecseren apósa és sógora él, ám Erik halála után úgy érezte, talán könnyebb volna az élet, ha a gyerek a rokonai körében cseperedhetnék, s egyszer, vidéki szokás szerint, minden előzetes megbeszélés és tárgyalás mellőzésével elintézte, hogy abba a városba helyezzék át, ahol ismeretlen családtagjai élnek. Hadiözvegy volt, ez némi jogot biztosított a számára, mire apa feleszmélt, a vásártérre néző óvodában sógornője lakott egy új Tücsökkel, aki ugyan még akkor egyáltalán nem hasonlított sem az öreghez, sem Erikhez, de nyilvánvalóan Tücsökfajta volt, csupa báj és mosolygás. Apa utálta.

Somos Aranka volt az egyetlen, aki valaha is észrevette, hogy a levéltáros terhei túlméretezettek.

Apa megkönnyebbülten regisztrálta, hogy Matild elődje, a dajka, hetenként megjelenik nála a szennyesért, hogy ételhordóban naponta étel érkezik, s a dajka néha ott is marad, elvégzi a nagytakarítást. Apa nemigen foglalkozott nőkkel, az egyetemista lányok – alig volt még egynéhány akkortájt – nem álltak vele szóba, mert félszeg volt, vaksi, mindig rohant, sose volt pénze, nem tudott még csak táncolni sem; apa művelt volt, de nem mutatós. Arra is rájött, hogy a nők a Tücsköket szeretik, élményei a kisváros nyilvánosházában nem voltak kielégítőek, Csándy Kornél finnyás volt, nem érezte méltónak a bordélyház keretét a maga nagyságához. Nem ahhoz, hogy városi levéltáros, hanem képzeletbeli, másik állásához, melyet egyszer majd betölt, ha valóban a munkájának élhet végre, és csakugyan elmélyedhetik valami komoly kutatásban.

Mikor Csándy Pált agyvérzés érte, és állandó ápolásra szorult, Somos Aranka felajánlotta lakását a családnak. Apa eleinte megpróbált kitérni, nem az óvónő, a kisfiú miatt; ki nem állhatta Dánielt. Ám a Tücsökkel nem tudott mit kezdeni, hát beköltöztek az óvodába, s Aranka tüstént megnyerte a rokonszenvét azzal, hogy – javaslatára – a konyhában állította fel a Tücsök ágyát, holott a lakás nagysága más elhelyezést is megengedett volna. Csándy Pál nem volt dekoratív beteg, apa úgy érezte, nagyon is jó helyen van ott a kiöntő közelében, még ez is túlságos nagy szerencse a számára. Nagyapa meglepően sokáig élt, félig bénán, sokat és vidáman evett, Dánielt nagyon szerette, apa szégyenkezve nézte, az óvónő milyen végtelen türelemmel hallgatja panaszát, kívánságait, ízetlen tréfáit vagy nyafogását. „Jó asszony” – gondolta apa, látta, milyen tiszta, milyen szorgalmas, aztán egyszer kicsit riadtan, de meghatottan azt is észrevette, hogy Aranka úgy néz rá, ahogy egy asszony szokott egy férfira. Ha apa jobb emberismerő, ha nincs örökké elfoglalva saját sérülésével, rájön az igazságra, ám apa tévedett; azt képzelte, Somos Aranka már nem fiatal, kevés reménye van, hogy valaki még elveszi, és azért néz rá olyan különösen sűrű szemöldöke alól, mert megéhezett az ölelésre, s úgy reméli, apa túl hosszú, vézna karjai között lakik a boldogság. Apa számot vetett lehetőségeivel, tudta, hogy a Tücsöktől nem tud megszabadulni, az óvoda nyugalmat jelentett, jó kosztot, ellátottságot, valamifajta biztonságot is, csak Dániel örök jelenlétét kellett elfogadnia, ami nem volt egyszerű, de azzal vigasztalta magát, csepp korában kerül a keze alá, talán meg tudja nevelni.

Azon az éjszakán, amelyen ráeszmélt, hogy Somos Aranka az Erik nevét mondja ki ölelés közben, ébredt rá, hogy az óvónő a családhoz akart feleségül menni; nem őhozzá, hanem Erik testvéréhez, akiről feltételezheti, hogy a jónál is jobb lesz öccse gyerekéhez, hiszen ugyanazok közt a bútorok közt nőtt fel, mint Erik, s az ő sejtjei és csontozata is ugyanattól az emberi roncstól származnak, aki kinn fekszik a kiöntő alatt. Erik, aki életében is mindig legyőzte, most is diadalmaskodott rajta, pedig már a teste se volt meg a tömegsírban. Apa hátravágta magát az ágyban, és keze keserves mozdulatával leverte az éjjeliszekrényről vastag szemüvegét.

…a mecseri tudományegyetemen.

Bár nyelvszakos voltam, hat féléven át…

 

 

Az elsötétített város kezdetben még mulattatta is.

Sose látott hasonlót: a kékre mázolt villamosablakok, sötétvörös körték majdnem úgy hatottak rá, mint valami játék elemei, hogy óvatosan kellett járnia, s néha nekiütődött embereknek, akikben csak utóbb ismerte fel ezt vagy azt a szomszédját, megnevettette. Később, mikor a bombázások megkezdődtek, hisztérikussá vált, meggyűlölte a légvédelem kellékeit, s asszonykorában Elek olykor megjegyzést tett pazarló hajlamára, a vakító körték miatt, amelyeket előszobában, kamrában, nem olvasásra szánt helyiségekben is becsavart, ám Katalin emlékeiben a háború és az égő utcák emléke egybefonódott a homállyal. Ha pöröltek vele a tékozlás miatt, lesunyta a fejét, de a következő alkalommal is vad erősségű villanykörtéket vásárolt.

Ha ideológiai továbbképzésén a második világháború eseményeiről volt szó, pontosan beszámolt arról, hogy is volt a szicíliai partraszállás, hogy bukott meg Mussolini, közben arra gondolt, nemigen vette ő észre, mikor mi történt, Rommel neve csak név volt, Afrika messzi, fekete vidék, Horatius arida nutrixa. Ha visszanézett az elmúlt évekbe, mindig megdöbbentette, hogy azok a tények, amelyeket csak fél füllel hallott a rádióból vagy átfutott a lapokban, világtörténelmi események voltak; őt Mussolini éppúgy nem érdekelte, mint Hitler, ha 1943-ról kellett beszélnie, elmondta, ahogy a kérdező kívánta, az anyagot, de az járt az eszében, milyen szép volt a jelentéktelen Ádám Tildi az esküvőjén, s hogy Tildinek jutott az, ami neki, Katalinnak, soha, az uszályos ruha, az ifjú tisztek sorfala, akik kardjukból folyosót képeztek a templomból kijövők feje felett, s az új házasok úgy léptek ki a nyári sugárzásba, hogy pengék villogtak az arcuk felett. Csaknem az egész osztály begyűlt a templomba Tildi esküvőjére, Ince Sári is ott volt, hosszúkás szeme felmérte a menyasszony selymeit. Senki se kérdezte Katalintól, milyen elemekből summázódott számára a háború, így senki se hallott töprengéseiről, honnan tudott Ádám néni igazi ruhának valót szerezni, vagy kitől vették az ünnepi büfé remekeit? Katalin nem úgy emlékezett a háborúra, ahogy bármely korszak hazafias regényeinek honleánya, csak úgy, mint egy lány. Egész további élete folyamán minta és követendő példakép maradt számára Tildi esküvője, magának is olyat tervezett, még a kardokat is oda kívánta a feje fölé, békeidőben, mert ez volt életében az első parádés házasságkötés, amit látott, és elirigyelte a külsőségeit. Tildi orvos férjét nem, Csiszár Laci halála még túl közel volt.

Neki nem volt egyházi esküvője.

Ez nem vallási okokból bántotta, hanem a Tildiére való emlékezés miatt, ám Elek hallani sem akart semmiféle fényes kivonulásról, Anyuci egyenesen sírva fakadt a gondolatra: csak nem sértik meg Micó emlékét ilyesmivel. Elek a jegygyűrűt is úgy adta át, hogy tenyerébe koppantotta, azt mondta, húzza fel magának, ő már túl van az ilyesmi varázsán, s önmagának is rásiklatta az ujjára a karikát. Katalin nézte egy darabig a gyűrűjét, aztán engedelmesen felvonta, próbálta megmagyarázni magának, hogy ez így van rendjén, Elek egyszer már kiélvezte a jegyességet, és nyilván az is sértené Anyuci lelkivilágát meg a boldogult Micót, ha Elek még egyszer szabályosan eljegyezne valakit. Aki özvegyember felesége lesz, annak ezzel számolnia kell.

 

Raiszné el se kísérte őket a kerületi anyakönyvvezetőhöz, s mikor hazamentek, olyan bánatosan fogadta őket, mintha temetésről érkeznének, nem esküvőről. Este összekészítette a hálóholmiját, s egy barátnőjéhez készült éjszakára. „Itt hagylak benneteket, fiam” – mondta olyan arccal, amely egyszerre volt bús és sikamlós dolgokon merengő, és amiről Katalin akkor is leolvashatta volna, mi vár rá az éjjel, ha nem tudta volna magától. Elek elpirult, megcsókolta Anyucit, mindkettőjük szeme könnyes lett. „Ne viccelj, drágám – mondta Elek –, ne légy gyerek. Neked ez az otthonod, mindig. Ezen a napon is. Egyáltalán, ez pontosan olyan nap, mint a többi.” Katalin kiment a konyhába, megtalálta a fehérneműs fiókot, kiválasztott egy habtiszta, hímzett abroszt, bevitte, aztán visszasompolygott vele, mert eszébe jutott, Anyuci esetleg ezt is rossz néven veszi, hát behozta azt, amin már volt egy-két pecsét, és elkezdett teríteni. Anyuci visszacsomagolt, éjjel Katalin úgy ölelkezett Elekkel, hogy folyton kifigyelt. Anyuci szobája csendes volt, természetellenesen csendes, minthogyha valaki fülelne benne.

Eljegyzése napján, a gyűrűre pillantva, melyet ott görgetett a tenyerében, és magának kellett felhúznia, volt benne valami riadalom, nászéjszakáján, melyet nem előztek meg sem Pál szép igéi cimbalmokról, pengő ércekről, sem kardok villogása, büfé, sodródó uszály, még csak azt érezte, nem elég boldog, s magát hibáztatta érte: gyöngédebbnek kellene lennie, nem tud számolni Elek sose gyógyuló sebével. Hosszú évek teltek el, míg Katalin ki merte mondani, hogy a férjétől való elhidegülés voltaképpen már akkor megkezdődött, mikor Elek még nem is volt a férje, s hogy mint valami karmesteri pálca rezdülése, a felismerésre való jelet a tenyerébe koppanó gyűrű adta meg, csak ismét nem figyelt, megint másra figyelt, mint amire kellett volna, mert szerelmes volt Elekbe.

Katalin másik nagy élménye negyvenháromból, Tildi esküvőjén és Csiszár Laci elvesztésén kívül az egyetem volt.

Apja kívánságára nyelvszakra iratkozott, s miután teljesen tájékozatlan volt az egyetemi leckekönyv adatainak megítélésében, pár könyvtártannal foglalkozó kollégiumot is felvett; mindig szeretett olvasni, és mindig szerette a könyvtárak levegőjét is. Mikor kollégáitól megtudta, hogy Kis Sándortól, a szakelőadótól a könyvtárosság és a könyvtártudomány elméletét sajátíthatja el, s felvilágosították, diplomaszerzés után nem feltétlenül muszáj pedagógusnak mennie, hanem ha elképesztő szerencséje van, bejuthat valami könyvtárba is, megörült. Igazán nem érezte magát Isten kiválasztottjának, de jó volt eljátszani a gondolattal, hogy esetleg nem kell tanítania; borzadt az iskolák világától. Hát hallgatta az előadásokat, még kollokvált is szorgalmasan harmadik tárgyából is, s az elsajátított anyagrész pár év múlva, mint valami eleven organizmus, átemelte őt megyéje határán, kenyeret adott neki a fővárosban, s felsorakoztatta előtte mindazokat, akik sorsát végképp eldöntötték: Nórát, Anyucit, Eleket és Melindát.

Első kollokviumi feleletére jelest kapott.

Nézte-forgatta az indexét, felbámult a vizsgáztató arcába, összecsukta, megint kinyitotta a leckekönyvet. Nem mintha nem tanult volna; a nagylány Katalin már nem csak szorgalmas, értelmes is volt, ám most először élte át, hogy teljesítménye elbírálásánál nem befolyásol senkit középiskolai sikere vagy sikertelensége. Professzorai egyébként se voltak mérhetők gimnáziumának együgyű, haragos, kedvetlen vagy igazságtalan tanáraihoz, olyan közönnyel nézték hallgatóikat, mintha legyek volnának vagy falevelek, s ha csak ki nem tűntek valami baloldali mozgalomban való részvétellel, háború elleni lázítással, ami szintén előfordult Katalin diákévei alatt, még arra se méltatták őket, hogy beskatulyázzanak bárkit bárhová. Katalin a középiskolában közepes volt, érettségijén jó rendű, az egyetemen jeles. A bajtársak megkérdezték, kinek a lánya, a professzorok nem. Ha tudta az anyagot, és a vizsgáztató véletlenül oda is figyelt arra, amit hallott, mindig megkapta a megfelelő minősítést. A lány el volt ragadtatva az egyetemtől, csak később riadt meg azon a végtelen közönyön, amellyel sorsát intézték. Anyuci gúnyos megjegyzéseket tett az új követelményre, mely megkívánta, hogy az egyetemi oktatók neveljék is hallgatóikat, ne csak oktassák, Katalin nem vitatkozott vele, de azt gondolta, őrá magára is ráfért volna, ha valaki nemcsak minősíti, de neveli is, hiszen olyan fiatal volt, olyan tehetetlen, annyira fogalma se volt nemcsak az igazi tudományos munkáról, de az életről sem, s otthonától nem kapott semmit hisztérikus jeleneteken vagy semmibevevésen kívül. Barátai nem voltak különbek nála, akik az egyetemi ifjúság tagjai közül igazán gondolkoztak, nem méltatták arra, hogy közeledjenek hozzá, ahhoz túl színtelen volt, túl jelentéktelen – bizony, kellett volna jelleme alakításához valami, ami több, mint egy rosszul vagy jól eldarált egyetemi jegyzet. Nem kapta meg, csak majdnem elsenyvedt ambíciója éledt újjá a nyájas közönytől, amelynek eredményeképpen nem becsülték még annyira sem, hogy igazságtalanok legyenek hozzá.

Ha ezek a sorsdöntő évek, a negyvenhármas, negyvennégyes meg a negyvenötös szóba kerültek, Katalin iszonyodva hallgatta, mit szenvedett a legtöbb ember. Ő csak motyogott ilyenkor, nem tudott volna pinceélményeket, üldözést, munkaszolgálatot vagy börtönemléket adni cserébe a közöltekért, még csak egy kis kiadós éhezést sem. Katalin városa oly hamar túlesett a történelmi eseményeken, hogy nem volt ideje megzökkennie a közellátásnak. Pedig ő is szenvedett ezekben az időkben, csakhogy ezt a szenvedést titkolnia kellett, nem csak objektív, szubjektív okokból is. Ugyan ki viselte volna el, ha egyszer felkiált. „Sajnáljatok, én is kínlódtam a háborús években, szerelmes voltam. Kis Sándorba, majd’ belepusztultam ebbe a szerelembe, a kiábrándulásba, a csalódásba.” Olyan lett volna, mint az istenkáromlás.

 

Kis Sándor docens volt Katalin egyetemén, törekvő, ambiciózus és szerencsétlen.

Kis Sándor rosszul született, mint az idősebbek mesélték, törvénytelen gyerek volt, az anyja valami nevelőnő vagy gyereklány, s elképesztő lemondások és nyomor árán nevelte fel tehetséges fiát. Kis Sándor egy darabig ugyanolyan törvények szerint élt és emelkedett, mint Ince Sári, az elhagyottak és árvák jogán, persze fél lépéssel mindig azok mögött, akiknek legális apjuk halt meg. Anyuci valami trágár szó eufemizált formáját suttogta, mikor olvasta az újságban a házasságon kívül születettek és a leányanyák sorsának rendezéséről szóló törvényjavaslatot – na, most már aztán korlátlanul átadhatják magukat szenvedélyüknek. Katalin a docensre gondolt, széles szájára, magas homlokára, aki azért vonta magára a figyelmét tüstént, mihelyt megismerte, mert színeiben és vaskosságában emlékeztetett Csiszár Lacira.

Kis Sándor az irgalmas alapok és jóindulatú nevelők segítségével feljutott az egyetemre, összetanította magának azt az összeget, amire szüksége volt, hogy kiadhassa disszertációját, járt külföldön, amint az egyetemi illem megkívánta, tehetős fiútanítványait kísérte, megtanult egy fél tucat élő és holt nyelvet, és valami olyanra specializálta magát, ami elég szokatlan tudományág volt még Katalin kislánykorában: a könyvtártanra.

Kis Sándor kilincselt, cikkeket írt, Pestre utazott, nyájasságra kényszerítette alapjában véve nem nyájas mivoltát, ha az Egyetemi Tanács tagjaival vagy miniszteri tanácsosokkal találkozott, s elérte, hogy magántanárrá habilitálják, elő is adhatott félévenként a könyvtárszakos hallgatóknak, ám ezzel el is ért karrierje csúcspontjára: a kultuszkormányzat – „megfelelő személy híján” – inkább nem töltötte be a könyvtárszak professzorának helyét, csak ne kelljen Kis Sándort odaengedni az ordináriusok közé. A férfi harminchat évesen eljutott befutható pályája tetőfokára, tudta, hogy több és nagyobb lehetősége nincs, a legtöbb egyetemi oktató, ha elvitte hozzájuk látogatóba a feleségét, visszaadta a vizitet a kötelező nyolc napon belül, ám soha nem hívta meg őket magukhoz. Ha benn volt az egyetemen, olyan szenvedéllyel adott elő, hogy hangja szinte eltorzult magyarázat közben, gyér számú tanítványa számára kirándulásokat, vidéki és fővárosi könyvtárnézést szervezett, anyagot gyűjtött egy óriási, újabb tanulmányhoz, s olyan keserű és boldogtalan volt, amilyen csak egy tehetséges és becsvágyó ember lehet, aki tudja, hogy nagyobb magasságot átvinne a mércén, mint bárki más, csak éppen nem engedik ki a sportpályára. Katalin zavartan pillantgatott rá, mikor beült első előadására, Kis Sándor meg úgy érezte, értelmesen tekint a szemébe, nagyon figyel. Ő volt az egyetlen lányhallgató az évfolyamában.

A docens nős volt, két kisfiú apja, felesége tanítónő. Akkor kötöttek házasságot, amikor Kis Sándor még az egyik állami középiskola nehezen élő tanára volt, s nemegyszer talált az iskolai illemhelyen ocsmány célzást származására, mert nem volt népszerű nevelő. Tudta, mit ér, semmibe vette műveletlenebb, ambíciótlan kollégáit, a gyerekeket pedig úgy tekintette, mint akik az ő kínzására születtek, mintha éveken át őrültekházában dolgozott volna, menekült közülük a könyvei közé. Kadarcs Júlia, a felesége, egyik fiútanítványának nénje volt, fogadóóráján kereste fel, szokatlan tisztelettel, majdnem alázattal beszélt vele: a képzőből frissen kikerült tanítónő haragudott öccsére meg a többi kamaszra, hogy nem méltányolják ezt a rendkívüli kollégát, aki annyival kiválóbb másoknál, s ilyen fiatalon is tudós hírében áll. A család nem valami szívesen fogadta Kis Sándor látogatását, csak az öcs örült és ábrándozott, mi lenne, ha az osztályfőnökből sógor válnék az érettségire. Kadarcs Júlia sokat szenvedett apja ellenkezésétől, míg végre hozzámehetett a férjéhez, aki a kezdeti időkben őszintén, ártatlanul ragaszkodott hozzá: terveit kollégái csak kicsúfolták, a szülők gyanakodva néztek rá, mintha a tudományos kutatással töltött időt a gyerekektől lopná el, tanítványai pimaszok voltak, ostobák, hálás szerelemmel viszonozta felesége hitét, bizalmát. Gyerekeik, szép fekete fiúk, még ebből a kezdeti, forró bajtársiasságból születtek, okosak és szorgalmasak voltak, mint az apjuk.

Kis Sándor később elmondta Katalinnak, miért romlott el a házassága.

Kadarcs Júlia azt várta, a habilitáció megnyit minden addig elzárt utat, s ha férje az egyetem kebelén belül immár teljesen csak munkájának élve, tanítványok, középiskolai kollégák nyűge nélkül sem boldogul, mégis lehet valami alapvető hiba vagy a tudományos működésében, vagy a magatartásában. Az öreg Kadarcs, a kántor, aki kezdettől fogva kifogásolta ezt a kapcsolatot, szintén rákezdte, nem lehet, hogy ne legyen itt valami baj, az erény mindig megkapja jutalmát, s ha nem, akkor hiányzik az erény vagy a tűrő alázat. Kis Sándor kirúgta maga alól a széket, ordított, nem arról van itt szó, ő kidolgozhatja akár a lelkét is, más, szerencsésen születettek nem írnak többé egyetlen cikket se kinevezésük után, mégis megtartják a katedrájukat; az anyja itt a baj, azt nem nézik el neki, hogy törvénytelen. Apósa arca elvékonyodott nászasszonya bűnös múltjának emlegetésekor, Kadarcs Júliának meg kiszaladt a száján idegességében: „Anyád is igazán meggondolhatta volna magát.” Ezzel aztán vége is szakadt valaminek, ami szép volt, tartalmas, becsületes, mert Kis Sándor eleinte szerette a feleségét, méltányolta számos jó tulajdonságát, ám anyját is szerette, aki belerokkant, míg felnevelte, mégpedig olyan hűséggel, amit nem volt képes érezni senki iránt később: Kis Sándor jobban szerette az anyját bárkinél. Mikor észrevette, hogy Kadarcsék nem látogatják az öregasszonyt, merev lett, ellenséges új otthonában. A házasság megevesedett, Kadarcs Júlia barna pillantása, magától hullámos, szép haja elvesztette minden varázsát. A házasfelek szétsodródtak egymástól az újra való találkozás minden reménye nélkül. Kisné folyton gyanakodott férjére, hogy megcsalja, mert „ez a mentalitás benne van a családjában”, s mióta ez a mondat elhangzott, a docens néha riadtan gondolt arra, hogy ez az asszony gyereket nevel, idegenek lányát-fiát, de a sajátjait is, és annyi érzéke sincs az emberi lélek iránt, mint egy széklábnak. Nem volt poligám alkatú, Kis Sándornak is szerelmesnek kellett lennie ahhoz, hogy elengedje magát valami új érzelemben, túlságosan célratörő volt, semmint a kelleténél fontosabbak lettek volna számára valaha is a szexuális kapcsolatok. Ám Katalinba beleszeretett, s mikor tisztázta magában, mit érez a lány iránt, tulajdonképpen örült.

Kapcsolatuk lassan fejlődött.

Katalin suta gólya volt, Kis Sándor millió gondja-baja közt ideges. Néha rákiabált a lányra, ha ott szerencsétlenkedett mellette a szemináriumban, aztán valahogy felfigyeltek egymásra a testükkel is. Katalin fizikuma, ha megpillantotta a férfit, Csiszár Lacira emlékezett, a docens meg elnézte a rengeteg szőke hajat, a szépen formált, de valahogy azért mégsem igazán szépnek ható arcban a világosbarna, szelíd, komoly szemet, de nem arra reagált, hanem Katalin egészére. Ezt a puritánul öltözött, gátlásos figurát voltaképpen szerelmeskedésre teremtette a természet, ez Tücsök tulajdonság volt Katalinban, nem Somos Aranka hozta a családba. Kis Sándor ekkortájt éppen torkig lett a feleségével, otthonát a két kisfiú jelentette, akikkel birkózott, vitatkozott, olvasott s elnevetgélt, Kadarcs Júliát unta, kelletlenül mosolygott féltékenykedésén.

Hosszú ideig csak figyelte a Csándy lányt, anélkül hogy egy lépést tett volna felé, s bosszankodott rajta, hogy ha véletlenül a városban találkozott a lánnyal, nem az egyetemen, s Katalint fiú kísérte, haragot érzett, a lány meg elpirult. Nem elemezte érzéseit, nem is volt ideje rá, beleásta magát a tennivalói közé, hallgatta Kadarcs Júlia szipákolását és apósa kegyes intelmeit: ha több szorgalommal, ha mélyebb lelki alázattal, ha nagyobb lelkesedéssel… Katalin környezetében, bár erről nem volt sejtelme sem, Kis Sándor volt az egyetlen, aki pontosan tudta, mi vár az országra, aki külföldi rádiót hallgatott, és figyelte az események kibontakozását. A docens tudta, hogy a háború elveszett, hogy utána másnak kell következnie, valami olyan világnak, amelyben az ő sokat dolgozott és folyton megcsúfolt anyja nem ringyó lesz, csak egy munkában megvénült asszony. Lényegesen jobban figyelt a harctéri jelentésekre, a gyárak hangulatára, mint arra, milyen izgalom fogja el, ha Csándy Katalin belép szemináriumába.

Negyvennégy kora nyarán, közvetlenül tanévzárás előtt, mikor Katalin régi iskolája már német hadikórház volt, kiborított közfalakkal, s nyoma se látszott a folyondárnak, mert leszaggatták a katonák, az állatszertár kitömött demonstrációs anyaga meg egymás hegyén-hátán púposodott az udvaron, mint valami döglött állatkert, egy légitámadás oldotta fel tartózkodásukat. Ketten voltak a tanszéken, Kis Sándor amúgy is feszült hangulatban, Katalin leejtett egy könyvet, az ősnyomtatvány kiszakadt a sarkából. Mintha az egyik fia lett volna, a docens hirtelen mérgében odavert Katalin kezére, aztán csak állt előtte, és nem tudott mit mondani. Katalin sírva fakadt, nem a félelemtől, nem is a fájdalomtól, valamitől, aminek nem tudott nevet adni, és akkor megszólaltak a szirénák. Az egyetem megelevenedett, hallatszott a rohanó lábak dübörgése, ahogy a modern épület légvédelmi pincéi felé szalad mindenki. A vijjogó hang még el se némult, mikor Kis Sándor odahúzta magához a pityergő Katalint, és dühösen megcsókolta. Volt abban a csókban sok minden, legkisebb arányban szerelem. Katalin amúgy is szenvedett, hogy osztálytársai nagy része már asszony, anya vagy menyasszony, ő meg csak egyetemista, úgy felelt Kis Sándor szájának, hogy a docens megijedt: mit idézett fel. Becsukta a szekrénybe az ősnyomtatványt, és azt mondta, ideje lesz lemenni a pincébe. Latolgatta, mit csináljon, aztán minden póz nélkül, természetesen, bocsánatot kért a csókért.

Mikor még Elek kitöltötte az életét, és féltékeny volt Micó házaséletének öt hónapocskájára is, Katalinnak gyakran eszébe jutott Kis Sándor felesége, s elcsodálkozott, milyen különös is az ember, az eleven Kadarcs Júlia, aki élete egy szakaszában komolyan, megfontoltan a megsemmisítésére tört, sokkal kevésbé riasztó jelenség volt a számára, mint házassága kezdetén Micó árnyacskája, és azon is elgondolkozott, milyen reménytelen vállalkozás egy halottal harcba kezdeni vagy vitatkozni, aki sose válaszol. Micó árnyától csak Elek menthette volna meg, Kis Sándor feleségétől akárki. Ám Elek ott őrizte az elcsöndesült lélegzetet falai között, s mikor a halott Micót azon az emlékezetes napon mégiscsak kizárták az élők világából, és képeit Anyuci leszedte a falról, Simkó első felesége már közömbös volt Katalin számára, felőle akár fel is támadhatott volna.

…könyvtártudományi kollégiumokat is hallgattam.

 

 

Míg szerelmes volt Elekbe, Kis Sándor emléke szégyenletes epizód volt az életében; Katalin szűzen szeretett volna férjhez menni, Ádám Tildi módjára, fehér ruhában, ahogy kislány korában Somos Aranka nevelésére kialakult világképe megkívánta. Kis Sándorral való kurta viszonyának emléke sokáig égette, évekig nem is mert házasságra gondolni, annak a rettenetes titoknak a birtokában, hogy már volt dolga férfival, vagy ha mégis, valami nem hibátlan embert képzelt el élettársának, olyat, akinek megvallotta előzőleg, mi történt közte és a docens között, s aki olyan hibák hordozója maga is, hogy valamiképpen egyensúlyba kerülhetnek egymással.

Mikor a fővárosba került, átértékelődtek a fogalmai. Csodálkozva tapasztalta, hogy sok tekintetben más világ lakója lett, ám még mindig nem érezte azt, hogy teljes jogú tagja a társadalomnak, és voltaképpen csak akkor tudta megbocsátani magának Kis Sándort, amikor már kiábrándult Elekből, s olykor valami ártatlan elégtétellel elgondolkozott rajta, hogy férje ugyan nem szerette őt soha olyan bátran és önfeledten, mint később Melindát, viszont sose vette észre, hogy nem úgy érkezett az otthonába, mint az igazi ajándék, tisztán és érintetlenül, hanem mint egy áru, akit sebtében csomagoltak, s megsérült az üzletben. Hogy menyasszony lett, azt érezte, meg nem érdemelt jutalmat kapott, valami csoda történt vele, s mert éppen Simkó Elek kérte feleségül, nem merte megkockáztatni a vallomást, azt hitte, elriasztja vele, s azt már nem tudta volna elviselni: szerette őt. Kimondhatatlan félelemmel és zavarral maradt vele kettesben, mikor az első vacsora után Anyuci magukra hagyta őket, és hosszú ideig Elek jóságának és tapintatának tulajdonította, hogy férje nem tett megjegyzést első együttlétük után, s még forróbban, még alázatosabban rajongott érte, s még siralmasabb emlék volt számára a docens. Később aztán rájött, hogy Elek egyszerűen nem figyelt rá, csak saját testi szenzációit elemezte, egyáltalán: fel se tételezte, hogy Katalin már szerethetett valakit előtte. Elek nem nagylelkű volt, csak önhitt.

Ideológiai továbbképzésen úgy tanulta hazája történelmét, mintha egy idegen országgal ismerkednék.

Elszörnyedt, mikor statisztikai adatok bizonyították be neki, hányan haltak éhen az ő gyermek- és kislány korában ezen a földön, vagy hány embert vetettek börtönbe azért, mert más véleményen volt, mint a vezető réteg. Amire gimnazistakorában meg a háborús évek alatt nem figyelt, Nóra mind elmagyarázta neki: Hitler, aki élő korában csak kép volt, karszalag, bajusz a számára, holtában élő személlyé vált, mögötte haláltáborok füstölögtek. Utólag, lassan fogta fel, amit kortársként nem tudott elrendezni magában se kicsi, se ifjú lány korában; elég megrázó élmény volt, mikor tudatosult benne, hogy hallotta ő ezt vagy azt a világtörténelmi jelentőségű beszédet a rádióban annak idején, de mondjuk úgy, hogy közben a tyúkot kergette be a ketrecébe, mert valahogy kiszabadult, és ott piszkított az udvaron. Katalin annak idején a háborút se fogta fel; ami a frontokon történt, voltaképpen nem is volt háború a szemében, míg Csiszár Laci is oda nem veszett, s iszonyatos voltára, brutalitására akkor jött rá csupán, mikor hullni kezdtek a bombák, mikor a veszély a saját személyéig ért. Katalinnal, mint minden emberrel, sok keserves történt életében, állt ravatalok mellett, túl kellett élnie Dániel elvesztését, Kadarcs Júlia üldözését, majdnem belerokkant a Micó iránti féltékenységbe, ám soha nem érzett ahhoz hasonló nyomorúságot, mint amikor a pince megugrott alatta, és az ismeretlen gépek kioldották terhüket a város felett. Kis Sándorhoz a rettegés vezette s a halál tudatának felfogása, mely mindenkiben felcsigázta a vágyat, hogy utódot állítson maga helyett, ha esetleg őt is elérné.

Az után a nap után, amikor úgy a kezére ütött és megcsókolta, a docenssel való érintkezése változatlanul formális volt. Kis Sándor nemigen figyelt a lányra, a németek bevonulása óta várt. Sose volt tagja semmiféle pártnak, de pusztán származása miatt eleve azokhoz sorolták, akiknek csak nyernivalójuk lehet, ha a háború elvész. Az egyetemi tanács baloldali gondolkozású tagjai – ilyenek is voltak, ha nem is sokan – nyíltan beszéltek vele már nem soká késő katedrájáról. Mikor a város lakói a legnagyobb kétségbeeséssel faggatták egymást, mi várható, Kis Sándor úgy érezte, közeledik a pillanat, amitől fogva emberként élhet az emberek között, belefiatalodott, szinte beleszínesedett a reménybe. Kadarcs Júlia apja gyanakodva figyelte, s tiltakozott, ha bekapcsolta az angol rádiót: meghallja valamelyik szomszéd, milyen hírbe keverednek. Kis Sándor ilyenkor erősebbre állította a hírmagyarázó beszédét, és mosolygó fekete szemével visszanézett családjára. Mikor azon a rejtelmes csatornán át, amelyen a hasonló mentalitású emberek érintkezést találtak, kapcsolat létesült közte és a Sziger-gyár között, sem apósa, sem felesége nem sejtették, mi történt, de Kadarcs Júlia ösztöne azt súgta: valami új elem kapott szerepet férje életében. Látóköre szűk volt, Kis Sándor viszont titoktartó, az asszony, természetesen, ismét nőre gyanakodott, figyelni kezdte a férjét, hátha megtalálja a magyarázatát, kivel van, mikor nincs otthon és nincs az egyetemen. „Szeretőd van!” – kiabálta, Kis Sándor harsogva nevetett, tagadta, s mint két boccsal, birkózott a fiaival.

Kadarcs Júlia egyre firtatóbb lett, a férfi annyit volt távol hazulról, amennyit csak lehetett. Felesége egyszer egy esti szemináriumra az egyetemre is utána ment, bejelentette, éppen erre sétált, megvárja őt, menjenek együtt haza, s úgy nézett Katalinra, aki valami polcot hozott rendbe, mint a bibliai paráznára: egyetlen nő volt, elég tűrhető külsejű, igen fiatal, nyilván ez lesz az a szajha, aki elfordította tőle a férjét. Nézését Katalin is észrevette, felállt, hebegett valamit, becsukta a szekrényt, magukra hagyta a házasokat. Kis Sándor akkor érzett először komoly érdeklődést iránta: úgy meg volt alázva, Kadarcs Júlia olyan pimaszul méregette, s annyira ártatlan volt ebben az egész szituációban, a múltkor még a kezére is rávert szegénynek. Kadarcs Júlia láthatólag semmit sem ért abból, mi van körötte az országban, hogy értené meg a férje életét, csak az ambícióját tudta érzékelni valaha, emberségét, eszét már nem. Elnézte Kadarcs Júliát, aki a két fekete bocsot szülte neki, azt érezte, semmi köze sincs hozzá, a politika érdekesebb; varrja fel a gombjait, főzzön valami ételt, aztán hagyja békében.

Mikor hazafelé indultak, felesége tüntetően belekarolt, kicsit mórikálva magát nekidőlt a vállának, úgy mentek le az emeletről, a portás undorodva nézett utánuk, mert a portás jó ízlésű ember volt: nem lehetett viszolygás nélkül végignézni Kadarcs Júlia jeleneteit. Otthon Kis Sándor megesküdött a bibliára, hogy nem csalta meg a feleségét, hogy ezentúl se fogja, megesküdött arra is, hogy a szemináriumban talált Csándy lányhoz a világon semmi köze nincs. A kántor, aki mindent hallott a szomszéd szobából, átkiabált a csukott ajtón, hogy az egész Csándy család rosszféle, a fiú meglógott a háború elől. Ez aztán éppen olaj volt a tűzre, a Kadarcs fiú, a hajdani tanítvány, nemrégen esett el, s Kadarcsék megvetettek minden családot, ahol nem halt meg vagy nem esett fogságba senki. Kis Sándor vígan megesküdött mindenre, amit akartak, aztán kapta a kabátját, azt mondta, fordul egyet, átszalad Kocsis Árpádhoz, a könyvkötőhöz, három puha fedelű könyvvel. Kocsis volt az összekötője, tőle kapta az utasításokat, mikor mit tegyen. Nem könnyű feladat várt rá, meg kellett szerveznie, hogy a légitámadások elől végre ládába mentett s nyilván Nyugatra szállítandó, világhírű könyvtári anyag a városban maradjon. „Nem veszélytelen – mondta Kocsis –, ha rajtakapják, hogy kicseréli a ládák tartalmát, elintézik miatta. Nem gyanakszik a felesége?” „Gyanakszik az – felelte Kis Sándor –, csak nem ilyesmire. Egy lányra.” „Az jó – mondta Kocsis. – Az a legjobb. Meg kell tartani azt a lányt.”

Így került Katalin Kis Sándor életébe, és így metszette szerény kis köre Kadarcs Júlia életkörét. Kis Sándor eleinte inkább csak azért kezdett el foglalkozni vele, mert szüksége volt rá, mint egy paravánra, minden tettére, kimaradására kiváló magyarázat volt a lány, aki alázatosan kísérte a lépteit. Katalin önfeledt volt az örömtől, ez volt az első érettebb korú férfi, akivel életében rendszeresen találkozott, méghozzá a tanárja, s nem átallott sűrűbben szóba állni vele, mint bárkivel. Testi-lelki reakciói csak egyfélék lehettek, Katalin nem elemezte sem jelenét, sem jövőjét, boldogan átadta magát érzelmeinek. Ami kapcsolatukban előre nem látható elemnek bizonyult, Kis Sándor kelletlen felfedezése volt, hogy egy idő múltán komolyan megszerette a lányt. Meglepődött, hogy ráébredt, igazán nem akart valami bánatos szerelmi históriába bonyolódni, ám mikor őt otthon, Kadarcsék házában érte egy légitámadás, két karjával, mint egy boldogtalan Laokoon, a két bocsot ölelte ugyan magához, de közben a lányra gondolt, ugyan túléli-e ezeket az órákat, és egyáltalán mi van vele. Addig a napig csak beszélgettek, eltréfálkozott vele, mulatott rajongásán, most megdöbbent, hogy érdekli a sorsa, és félti. Attól fogva valamivel hűvösebb is lett hozzá; a lány megértette, azt kívánja tőle, hogy távolabb kerüljenek egymástól, kollokvium után még az indexét is mással küldte be a szobájába, aláíratni. De azért Kadarcs Júlia Katalint tartotta számon, mint az üres órák kitöltőjét, s mikor egyszer összetalálkoztak a virágpiacon, ahol a lány cserepet vásárolt, Kadarcs Júlia pedig palántákat, mint a megvert kutya somfordált el gonosz pillantása elől. Szerelmes volt Kis Sándorba, de hát nem történt köztük semmi, mért néz rá így a Kis Sándor felesége?

Azon a nyáron hetekig nem látta a férfit, de majdnem mindig rá gondolt a rengő pincében, amely olyan rettegővé és bujává tette a gondolatait. Hetekig törte a fejét elalvás előtt azon: esetleg úgy kell majd meghalnia, hogy nem ismerte meg soha, amit a többi lány, amit Ádám Tildi, és sírt. Amikor megindult az ostrom, akkor is folyton csak pityergett, apja higgadtan, minden különösebb érdeklődés nélkül csillapította, az óvónő pedig megpróbálta észokokkal megmagyarázni, ne tartson semmitől, eldugják ők a pincébe a katonák elől. Matild járt-kelt, elvermelte, ami kevés értékük maradt Dániel távozása után, a levéltáros úgy lengett át az üvegjük vesztett ablakok előtt, mint egy kísértet, aki a megváltó szóra vár, mely visszaparancsolja végre a kriptába. Somos Aranka búvóhelyet készített lányának a pincében, s az óvodások értelméhez méretezett szókincsével iparkodott csillapítani félelmét. Mikor Katalin semmi magyarázatra nem nyugodott meg, felpofozta.

A telefonjuk, csodálatosképpen, még működött.

Legtöbbször az óvónő irodájában tartózkodtak, annak maradtak egyedül épen az ablakai a legutolsó szőnyegbombázás után. Egy este éppen vacsoráztak, mikor megszólalt a telefon. Matild vette fel, s adta át a kagylót Katalinnak; mindenki felnézett a tányérjáról egy pillanatra, annyira valószínűtlen volt, hogy valaki telefonáljon, s éppen neki. A lány nem hallott semmi érdemlegeset, csak egy kicsit ideges, messzi hangot, amely megkérdezte, hogy van, s ez az érdeklődés körülbelül el is döntötte kettőjük viszonyát. Anyja gyanakodva nézett rá, apja folytatta az evést, Matild azt mondta, na hála istennek, vannak még élők őkívülük. Katalin rákvörös lett, alig tudta lenyelni az ételt.

Az ostromon minden megrázkódtatás nélkül túlestek, leghamarabb az országban. Különösebb izgalmas élményük nem volt, az óvoda helyiségébe tiszteket szállásoltak, a rangidős fegyelmet tartott, s alig tíz nappal a város felszabadulása után Somos Aranka megkapta az utasítást, hogy nyissa meg az óvodát. A szülők eleinte nemigen merték elengedni a gyerekeiket, de aztán lecsöndesült a nyugtalanság: a legiszonyúbb külsejű katona is azonnal felfújta az arcát, dalolt, vagy érthetetlen anyanyelvén mókázni próbált, ha kisgyereket látott, nyújtogatott is valami ennivalót, vagy maga faragta játékszert abból a semmiből, ami a háború utolsó hónapjaiban még a magántulajdona volt. Katalin az új élet megindultakor találkozott ismét Kis Sándorral, az utcán, a városháza előtt. A férfi arca derűs volt. Nemigen beszéltek, Kis Sándornak sietnie kellett, inkább csak megbizonyosodtak róla: élnek mind a ketten, s dicsérték a szokatlanul hosszúra nyúlt, jó időt. Katalin haja megnőtt, a háta közepéig ért, mint egy fruskának, arca gyermekes lett tőle, kicsit riadt. Kis Sándor meg életében először úgy állt az utcán, mint aki tudja, hogy egyenrangú ember másokkal. Az új kultuszkormányzat első intézkedései közé tartozott a docens egyetemi tanárrá való kinevezése.

Otthon az elragadtatást jelenet követte: Kis Sándor nem engedte, hogy Kadarcs Júlia úgy szólíttassa magát: méltóságos asszony. Vidáman, minden harag nélkül jól kiveszekedte magát az asszonnyal az egyetem újrakezdődése napján, megölelgette a két kamaszt, s kiment a tanszékre. A munka megindult, bár a termek egy részét még nem hozták rendbe, s hallgató is alig akadt; a fiúk, akik se katonák, se foglyok nem voltak, nem mertek kimoccanni a közmunka miatt, a lányok meg féltek a katonáktól. Kis Sándor nemigen remélte, hogy egyhamar megkezdheti előadásait, vagy akár hogy bárkit is benn talál a szemináriumában, ám amikor belépett, ott látta Katalint az ajtaja letépett szekrény előtt, valami folyóiratokat talált, azokat próbálta rendezni. Megcsókolta a lányt, mert megörült neki, mert kedves látvány volt, ahogy ott hajlongott, dolgozott, mert kijött, amikor a többi nem, mert Kadarcs Júlia folyton bosszantotta vele, de megcsókolta azért is, mert úgy érezte, ez neki jár. Most kapta meg az élettől, amire vágyott, most aratta a történelem segítségével első egyéni győzelmét, és úgy gondolta, Katalint is megkaphatja voltaképpen, ha kell. Kellett neki.

Szerelmük csak a kezdet kezdetén elégedett meg csókokkal és sétákkal.

Mihelyt az egyetem rendes munkája megindult, Kis Sándor hidegebb volt hozzá a nyilvánosság előtt, mint bármikor. A lány naiv hősiességgel mutatkozott volna mindenhol a társaságában, ám a férfi tudta, amint igazán összeköti őket valami, a legnagyobb titoktartásra szorulnak. Számot vetett érzéseivel, nem sok fejtörés kellett hozzá, hogy rájöjjön: nem kíván Kadarcs Júliával élni többé. Méltányolja mindazt, amit kapott tőle, de legszívesebben kiszállna ebből a létformából, unja apósát is, aki folyton az új rendet átkozza, és szűk szemmel néz mindenkire, akinek a fia életben maradt: ez a lány, aki egy állat védtelenségével ragaszkodik hozzá, nevelhetőbb és kellemesebb partner volna további életében, mint Kadarcs Júlia. Katalin szerelme gátlástalanul megnyilvánult, a lány nem fukarkodott a vallomással, kettejük közül inkább ő volt az a fél, aki érzelmeit elemezgette, Kis Sándor olykor el is mosolyodott ártatlan és hízelgő szenvedélyén. Az egyetemen a legszigorúbb távolságot tartatta meg vele, találkozásaikat úgy szervezte meg, hogy eleinte sétálni járt Katalinnal.

Ezek a séták, a végeszakadatlan beszélgetések, gondolkozásuk, érzésviláguk kölcsönös megismertetése a lány szülővárosa valamelyik külső negyedében folytak, ahová a legnagyobb üggyel-bajjal lehetett eljutni, mert az autóbuszjáratok még nem közlekedtek. Katalinnak egyenesen istenkísértés volt odamerészkednie, bárki igazoltathatta, inzultálhatta volna a gyéren lakott kertségekben, őt nem védte, mint Kis Sándort, különleges igazolvány. A lány nem bánta, szerelmükhöz hozzá tartozott a veszély, a kockázat, a felelőtlenség. Kinn a külső városnegyedben nem ismerte őket senki, bolyongtak a csenevész alföldi fák alatt, lesték, hogy jelenik meg a gallyak között az a csak a levegőben érzékelhető, tavaszi zöld szín, amely egyszer csak rezegni kezd a gallyak között, és jelzi, nemsokára kipattannak a rügyek. Sétáikon a kutyák éles, fájdalmas hangon ugattak, a hold jóval nagyobbnak látszott gömbölyű önmagánál, a kerítésnek egyszerre volt kátrány- meg kertszaga. A lány, míg lépegetett, nem tudta, hogy az emlék örökre megőrzi majd számára az állati neszt, a fényt, a szagot, nagyon fiatal volt még, és nem sejtette, hogy az egyszerű dolgok felejthetetlenek.

Nem szólt a jövőről, voltaképpen nem is érdekelte, úgy gondolta, tudja, mi következik, ez most a titkos jegyesség ideje, aztán Kadarcs Júlia eltűnik Kis Sándor életéből, ő bemegy a templomba egy olyan Ádám Tildi-féle ruhában, s azontúl Kis Sándor egyik fekete fia ott fog hancúrozni a lakásukban. Nem érzett lelkifurdalást, ha Kadarcs Júliára gondolt, nem mintha fel tudta volna fogni, mit érezhet Kis Sándorné, vagy milyen lehet feleségnek lenni, valahogy úgy gondolta, ez most olyan, mint amikor a gyerekek váltják egymást a játszótéri hintán: aki már lengett a lombok és az ég között, leszáll, átadja a helyét másnak, s akkor más röppen és esik alá a hinta ritmusára.

Házasságról először Kis Sándor kezdett beszélni. Mikor kimondta, a lány alig tudott tovább lépni. Fel se mert nézni, a tócsákat bámulta, amelyek a hirtelen támadt délutáni eső után a nagypénteki eget tükrözték, s olyan sötétek voltak, mint az érctükör. Kis Sándor megelégelte az otthoni helyzetet. Nem tudott dolgozni, lassanként már olvasni se Kadarcs Júlia mellett, kitörései megbénították. Apósa vihogott, ha csak rátekintett, s mormogott valamit, hiába kapaszkodott oda, ahová jutott, visz onnan út lefelé is. Úgy képzelte, most úgyis olyan általános az elrendeződés zűrzavara, hogy el lehet indulni az új úton. Szerette ezt a lányt, ezt a magánemberi diadalt hivatali sikere mellett; Katalin úgy ment haza aznapi sétájukból, hogy most aztán igazán menyasszony. Éjjel anyja rákiabált, mért dobálja úgy magát, Katalin riadtan csendesült el tüzes párnáján. Azt érezte, ő áll a föld középpontjában, ő a világon a legfontosabb személy. Ádám Tildi már özvegy volt, rá is gondolt ezen az éjjelen, vajon ott fog-e állni fekete ruhás alakja a templomlépcsőn, ahol valaha ő is végignézte Tildi esküvőjét.

Kis Sándor egy szokatlanul viharos vasárnapi ebéd után bejelentette Kadarcs Júliának, hogy el akar válni tőle, s el volt készülve a legrettenetesebb szócsatára. Apósa, aki a szomszéd szobában hallgatózott, sírva fakadt, kibotorkált az udvarra a bocsokhoz, ott átkozódott, dünnyögött magában, Kadarcs Júlia egy darabig szó nélkül nézte a férjét, aztán teljesen civilizált hangon azt kérte, hagyjon neki egy kis időt a gondolkozásra, mert tizennégy év házasság azért mégsem egy nap, egyébként nem rabszolga, ha máshol jobban érzi magát, menjen. Nem azt mondta, mással, nem tett célzást semmire, azt mondta, dolga van a konyhában, nem sírt, nem is kiabált, kiment. Kis Sándor nem értette. Leste, hogy viselkednek a fiúk, lesz-e valami jele annak, hogy az anyjuk beszélt velük, nem lépteti-e esetleg akcióba őket, főleg a kicsit, aki eléggé anyás, ám a két fiú önfeledt volt, ordítozott és verekedett, mint bármikor, estére se lettek líraiak. Kadarcs Júlia hallgatott. Hallgatott másnap is, Kis Sándor azt közölte Katalinnal, a dolgok a vártnál simábbnak ígérkeznek, úgy látszik, a felesége belefáradt az örökös veszekedésbe, s beletörődik mindenbe.

Fizikai kapcsolatuk ekkor kezdődött.

Kadarcs Júlia megkérte férjét, ne tegyen semmi döntő lépést addig, míg a tanév be nem fejeződik, ő pedagógus, egy nevelőtestület kebelében dolgozik, az ő pályáján nem kellemes a szóbeszéd, hagyják a dolgokat nagyvakációra. Kis Sándor érezte, ennyit meg kell tenni a jó békéért, Kadarcs Júlia igazán lojális. Apósa az égre mutogatott, mikor széttolták egymás mellől az ormótlan, ízléstelen hitvesi ágyakat, és Kis Sándor kiköltözött a férfiszobába aludni, csak a két fiú örült, isteni rendetlenség lett, szabálytalan lakáskép, egyikük az apjával hált egy szobában azontúl, másikuk az anyjával. Kis Sándor azt is elmondta Katalinnak, most aztán mindenfajta közösséget megszakít a feleségével, segítsen neki abban, hogy ne kelljen zavarossá tenni viszonyukat. Katalin nehezen értette meg, mire céloz, mert valahányszor eddig eszébe jutott, hogy Kis Sándor két fia ölelkezésből született, vagy Kis Sándor esetleg a vele való járkálás idején is együtt hál Kadarcs Júliával, elhessegette a gondolatot, most persze szembe kellett néznie ezzel is végre. A férfi nyíltan megmondta: „Ne kényszeríts rá, hogy megcsaljalak!” Katalin nem kényszerítette, nem is tudta volna elviselni.

Sok minden közrejátszott, hogy megtehette.

Apja ekkortájt halt meg (Kis Sándor kiment a temetésre, koszorút is küldött, Katalin zokogott a szertartás alatt, arra gondolt, bár elmondhatta volna a levéltárosnak, hogy rövidesen férjhez megy, s bár megmutathatta volna neki jövendő férjét), anyának és Matildnak pedig megkezdődött a továbbképzése.

Anya számára nem volt könnyű időszak ez. Ha csak egy kicsivel is egyszerűbb, többet észrevesz a megváltozott Katalinon, jobban ellenőrzi útjait, számon kéri azt, amit a levéltáros apátiájában sosem kérdezett meg, hol kódorog annyit, mit csinál. Ám Somos Arankára fekete napok virradtak, kiderült, hogy az a nevelési módszer, amelynek művésze volt, nem azonos már azzal, amit a megváltozott világ megkíván. Ott állt Somos Aranka riadtan, kezében hegedűje, csuklójában, bokájában suta, katonás tánc- és tornamozdulatok, emlékezetében német tündérmesék, s hetente új meg új fiatal nők jöttek felülvizsgálni a munkáját, akik a fejüket csóválták, szűknek érezték az anyagát, módszerét és ideológiáját meg elavultnak, s azt kívánták, tanuljon tovább, Matild is képezze magát, a dajka szerepe nem csak abban áll, hogy vécére viszi a gyerekeket, vagy megtanítja őket zsebkendőt használni. Így járult hozzá a világ, egy ország rendszerének megváltozása, Csándy Kornél hirtelen halála a fáspincében, és Somos Aranka óvónő meg Illés Matild dajka továbbképzésre való beosztása ahhoz, hogy Csándy Katalin és Kis Sándor viszonyt kezdhessenek egymással, azokban az esti órákban, amelyekben – más-más helyen, de egyazon időpontban – az óvónők és dajkák tanfolyamát tartották, s így történhetett meg, hogy az óvodaépületnek egyszer csak ismét feltárult a vásártér felőli kapuja, mint amikor Dániel megszökött, vagy a levéltáros kiosont rajta a levéltár felé, s bejött rajta Kis Sándor.

Mikor első együttlétük után Katalin magára maradt, sokáig üldögélt a nagytükör előtt, nézte arcát, szemét, úgy érezte, egész mivolta megtelt valami különös tartalommal, s külseje komolyabb lett, felnőttebb. Somos Aranka későn érkezett aznap este, Matild is, mindketten egyet gondoltak, míg a lány a vacsorához terített, hogy régen nem látták ilyen kislányosnak, szelídnek. Katalin arca elvesztette sóvár és várakozó jellegét, azt a riadt pillantást, amellyel folyton körbefürkészett, s leste, mikor élhetne már úgy, mint az asszonyok.

Viszonyuk őszig tartott. Katalin lealapvizsgázott két főtárgyából, ez egyszer szép sikerrel. Nem érdekelte az eredmény; sokkal nagyobb problémái voltak. A válópernek mindjárt Kadarcs Júlia évzárója után meg kellett volna indulnia, a férfi megbízta Katalint, keressen számára kiadó lakást, neki több az ideje ilyesmire. Katalin ismét csak a külterületre mert kimenni lakást nézni, ahol bizonyos volt, hogy nem ismerik, minden eredmény nélkül járta le a lábát, a házakban vagy katonák laktak, vagy még nem hozták helyre a bomba sújtotta épületeket, sehol sem volt hónapos szoba. De azért járta az utcákat, s nézte az ajtókra szegezett hirdetményeket makacsul, míg ki nem derült, felesleges fáradnia. Kadarcs Júlia, aki az utolsó hónapokban már rendszeresen figyelte a férjét, és látta besuhanni az óvodába minden hét azonos napjának késő délutánján, felment az egyetem rektorához, aki egyben az egyik politikai párt vezető személyisége volt, elmondta neki házasélete zátonyra futását, s arra kérte a rektort, segítsen. Férje, aki szép karrier előtt áll, megszédült, ő szereti, nem hibáztatja, mindent elnéz neki, nem is szólna most sem, ha nem érezné, hogy veszélyezteti eddigi eredményeit, talán még annak a pártnak erkölcsi hitelét is, amelybe belépett; lesznek, akik azt fogják hinni, az új rend felelőtlenséggel párosul, ideológiája nem áll biztos etikai talajon. Ő csak egy asszony, nem is okos, nem is találékony, ha naiv az aggodalma, hogy egy ilyen válóper kellemetlenül érintené az egyetemi tanácsot és a párt érdekeit, nevesse ki, küldje el, sőt szidja össze nyugodtan, mindenben elfogadja irányítását.

A rektor megfelhőzött. Annyi mocskos vádat, annyi ostoba rágalmat kellett visszautasítania politikai tevékenysége közben, olyan őszintén örült Kis Sándor előrejutásának, hogy dühbe jött a szelíd szavaktól. Megőrült az az ember? Végre ott van, ahol lenni kívánt, mit akar? Kinek jó ez? Ez az asszony kitartott mellette, szolgálta, hitt benne, s még most sincs egy rossz szava sem a férje ellen. Szeretőt tartani meg válóperbe kezdeni, most, mikor olyan kényesen vigyáznak rá, hogy akik előtérbe kerülnek, mindenképpen példamutató egyéniségek legyenek? Ugyan! Másnap magához kérette Kis Sándort, bezárkózott vele a rektúrán.

Továbbképzési nap volt, Matild és Somos Aranka napja, a férfi késve érkezett Katalinhoz, csöndes volt, kedvetlen, meg sem ölelte, csak nagy sokára, amikor már mennie kellett, akkor aztán olyan lázasan, ahogy még soha. Azzal búcsúzott, hivatalos ügyben el kell utaznia, Katalin ne várja egyelőre, aztán kiment az udvari kapun, és – szokása ellenére, mert mindig sebesen nekiindult – megállt, és visszanézett rá a vásártér felől. Katalin nem értette, mért ijeszti most ez a visszafelé forduló arc, ugyan miért ilyen riadalmas, hogy még egyszer látja a holdfényben az erős szemöldököt, a húsos szájat, a magas homlokot. Gombaszag volt, aznap ismét esett, akkor tisztultak el a hold elől a haragos fellegek. Az arc, mintha független lett volna minden testtől, ott lebegett a vásártér felett.

Mire megtudta, hogy Kis Sándor a dabadi egyetemre kérte az áthelyezését, mire felfogta, hogy a Kadarcs ház üres, hogy a kántor, az asszony és a két fiú már el is költöztek Dabadra, csaknem eltelt a nyár. Kis Sándor többé nem jelentkezett az óvodában, írni, telefonálni nem mert neki Kadarcs Júlia miatt, a férfi pedig nem hívta fel. Mikor az egyetemen összetalálkoztak, azt mondta Katalinnak, most a legnagyobb elővigyázatosságra van szükség, mert most indult meg a pör, se magát, se a lányt nem teheti ki szóbeszédnek, egy ideig mindkettőjüknek meg kell hozniuk azt az áldozatot, hogy ne érintkezzenek egymással. Katalin ideges volt, de nyugodt: várt. A hírt Matild hozta egy reggel, aki mindig átböngészte a hivatalos lapot, s aztán beszámolt Somos Arankának, aki utálta a rendeleteket, nem is nagyon értette, mi áll a közlönyben. „A maga professzorát meg kinevezték valaminek – mondta Matild –, nem szólt róla?” Felvette a közlönyt, nézegette, eleinte nemigen értette, mit olvas. Mikor felfogta, gondosan összehajtogatta a lapot, visszaadta Matildnak, és kiment az udvarra.

Meleg volt, felhőtlen ég, a jegenyék meg se rezzentek. A lepkeszárnyakat akkor dobták szemétbe, az egyik felügyelő azt mondta, nem szabad lepketáncra tanítani a gyerekeket, nincs értelme, amellett a krepp piszkos, gusztustalan, nem is egészséges. Ott hevertek a szárnyak, a piros, a kék, a sárga, a lila, valamennyi. Most felköthette volna bármelyiket. Kikerülte a kupacot, leült a padra, ahol valaha Dániellel ültek, és nézte a földet. Hangyák vonultak, menetben, mind kikerülték a lepkeszárnyakat.

Szüleim halála után, 1945. október 5-én…

 

 

Életében többször elfelelte, hogy az 1945–1946-os év a háború utáni lassú eszmélés, az újjáépítés megkezdődése, majd az infláció súlyos időszaka volt.

Ilyenkor arra gondolt, mint rázkódott egy vonat tetején a batyuzókkal meg a hazafelé szivárgókkal negyvenöt őszén olykor esőben, olykor váratlan napsütésben, mint vesztegelt a többi utassal együtt, ha néha pár órára vagy egy fél napra megállt a vonat, s hogy érkezett meg harmadnap Dabadra, piszkosan, éhesen, hátán hátizsák, még arra sem engedve magának időt, hogy utólag eljátsszék a boldog élménnyel: senki se bántotta, ennivalója nagyjából kitartott, és mindig sikerült olyan ügyesen megkapaszkodnia, hogy nem esett le a vonatról. Demizsonban kakaót vitt az útra meg egy kis zsák málét, a tejport az oroszoktól kapta az óvoda, Matild rendszeresen lopott belőle, és hígabb italt főzött a gyerekeknek. Azokban a hónapokban állandóan és a legkisebb lelkifurdalás nélkül dézsmálták a kiutalt készleteket, kekszet, gyerektápszert Somos Aranka munkahelyén; a pénz egyre kevesebbet ért, egy idő múlva aztán semmit: loptak, hogy kihúzzák a hónapokat.

Ha Katalin értelmesebb lett volna, Kis Sándorhoz fűződő emlékeinek utóját szégyelli igazán, nem azt az időszakot, amíg még viszonyuk tartott. Mikor Matild közlése után kezdett ismét magához térni, s megpróbálta kitalálni, mért történt, ami történt, hamar megtalálta a megfejtést. Ő volt a hibás, nem tudott elég okosan, elég simán viselkedni, nehézzé tette a férfi életét, sürgette, amit nyugodtan meg kellett volna várnia; amellett nyilván Kadarcs Júlia áll mindennek a hátterében, az gondolta meg magát, valami szörnyű fenyegetéssel elszakította tőle Kis Sándort, esetleg azt mondta, nem adja oda egyik fiút sem, vagy megöli magát. Mohó volt – gondolta magáról a húszesztendős Katalin –, nem is eléggé alázatos. Rettenetes vágy élt benne, hogy feláldozhassa magát valakiért, hogy igazolja, milyen ártatlanul, milyen önzés nélkül tud szeretni; úgy döntött, nem kényszeríti a férfit semmire, vállalja mellette a szerető szerepét is, lesz munkatársa, pihenése, minden kötelék, nyűg nélkül. Úgy képzelte, Kis Sándor nem is tud dolgozni nélküle, csak senyved, mióta nem látja, ám nem meri erre az áldozatra biztatni, mióta fél, Katalin felháborodik erkölcstelen ajánlatán. Igen, itt a magyarázat, ezért ment el búcsú nélkül, mihelyt felfogta, hogy Kadarcs Júlia nem engedi, boldogtalanul félreállt, s hagyta, higgye őt rossznak, hűtlennek a lány, akárminek, csak könnyebbé váljék számára a felejtés.

A pályaudvaron ügyetlenül, a tenyeréből megmosakodott egy langyos vizet csepegtető mozdony mellett; erősnek és vidámnak érezte magát. Tudta, hogy Kis Sándor ártatlan, hogy ő a kiválasztott, hogy ezt a szerencsétlen, nemes lelkű embert szolgálja és segítse. Miképpen fogja megoldani, nem tudta egyelőre, de rábízta magát a férfira. Kis Sándor oly boldog lesz, ha ismét meglátja, s felfogja áldozata nagyságát, hogy bizonyára azonnal intézkedik. Találnak egy szobát, Dabadon nem volt annyi bombázás, mint az ő szülővárosában, nem lesz olyan nehéz, s állás is akad, mostanában annyi új létesül.

Hogy anyjával mint közli majd utóbb, nem érdekelte. Somos Aranka az utóbbi időben annyira dúlt volt, hogy nemigen foglalkozott Katalinnal. Gondolta, azt mondja neki, hamarabb akar önálló lenni, pénzt keresni, talán még meg is érti, nem törődik Somos Aranka mostanában még vele sem, csak önmagával, a folytonos felügyelőkkel meg az óvodával. De bármit mondana is, nem fontos. Kis Sándor itt a lényeges, az ő életének, munkakedvének biztosítása. Otthon azzal indokolta utazását, hogy a férfi tévedésből magával vitte az ő összes feljegyzéseit, céduláit, nemcsak az övét, több társáét is, ami nélkül nem tudnak boldogulni; ilyen értékes anyag nem bízható manapság a postára, hát két egyetemi kollégája kíséretében érte megy. Somos Aranka csak fél füllel hallgatta, mit beszél, gondolatban foglalkozási vázlatokat csinált, kereste azt a megoldást, ami végre az ellenőröknek is megfelel. Régen, ha Katalin késve jött meg a korcsolyapályáról, ha indokolatlanul sokáig maradt a piacon, majdnem kifordította magából, most csak motyogott valamit, mikor bejelentette, érte utazik azokért a cédulákért. Hát ha olyan fontosak, menjen. A napokban várta a legdöntőbb szavú és legmagasabb rangú felügyelő látogatását; Somos Aranka félt, amellett a város felszabadulása óta egyszer se járt az állomás közelében. Matild igen, de Matild hallgatott.

 

A dabadi egyetem – pár éves létesítmény – nem a város közepén emelkedett, mint Katalin szülőhelyén, hanem a folyópartra építették, mesterséges halomra, ahonnan be lehetett látni az apró szigeteket, a főhidat, a fűzfa beszegte partszegély jókora szakaszát. Impozáns épület volt, akkor ablakozták. A portás kikereste a lánynak Kis Sándor lakáscímét, ám Katalin a fejét csóválta: nem mehetett ő a férfi otthonába, Kadarcs Júlia miatt. A kapus nem biztatta, azt mondta, még nem indult meg az élet annyira, hogy ki lehetne számítani, mikor jön be az épületbe a professzor, a tanszékét most szervezték, az jószerivel még üres, se bútorzata, se könyvtára. Naponta benéz, aznap még nem volt, akkor nyilván jön még, de hogy aztán mikor, senki se tudja. Katalin leült a lépcsőre, kétoldalt két oroszlán őrizte az egyetem feljáróját, s kibontotta a málét. A kakaó alját ki kellett öntenie, mert felforrt, de a máléból még tartott. Boldogan, jó étvággyal evett az oroszlánok között.

Kis Sándor kora délután érkezett, hajadonfővel jött, fütyült. Katalin felugrott a lépcsőről, s elébe lépett. Tulajdonképpen tüstént meg kellett volna értenie az igazságot, leolvashatta volna Kis Sándor riadt arcáról, de a lány a férfi arckifejezésének is más magyarázatot adott, olyat, amilyet kívánt: hogy most megrendült, szinte belesápadt az élménybe, hiszen annyira szenvedett idáig, túl gyors volt a változás, túl üdvösséges is. „Gyere fel” – mondta végre Kis Sándor, s ez volt az utolsó boldog pillanat Katalin számára dabadi tartózkodása idején – valaha annyiszor lépegettek így egymás mellett az egyetem lépcsőjén abban a régi városban is. A portás utánuk nézett, ahogy a hátizsákos, szőke lány szökellt a lépcsőfokokon, s nézte nagy, imádó szemmel Kis Sándort, az meg, mintha súlyos beteg volna, csak húzta a lábát.

Fenn a szemináriumban az egyik szobában éppen üvegeztek, hallatszott, ahogy a munkás tesz-vesz, kipiszkálja a száraz gittet az ablakkeretből, aztán fütyül, katonanótát, szép, szomorú dalt. Csak suttogniuk lehetett miatta. Kis Sándor nem teketóriázott, tudta, most minden kockán forog, amiért valaha küzdött, és nem egy, de száz Csándy Katalin nem volna kárpótlás számára azért, amit ez a szerencsétlen lány most felforgatni készül. Ő igazán azt hitte, így humánus, ha nem kényszerül megfogalmazni a számára, mi az igazság, s irgalmasabb lesz úgy eltűnni a másik városból, ha nem mondja el ennek a lánynak, amit láthatólag nem képes felfogni. De hát, úgy látszik, rá kell hogy kerüljön a sor. Míg beszélt, külön idegesítette, mennyire sajnálja, s hogy fáj halálra váló arca, kicsorduló könnye. Katalin kapkodása, érvelése, magyarázkodása aztán felbőszítette: mi ez az istentelen makacsság, mért nem bírja felfogni, ami olyan világos, mért mindig Kadarcs Júliáról meg a fiúkról hadar valamit? Kit érdekel Kadarcs Júlia, mikor annyira másról van szó? Szeretőnek, itt? Házasság nélkül? Épp csak az hiányzik még. Muszáj volt minden szépítgetés nélkül elmagyaráznia Katalinnak élete útját, célját, mint egy leckét, aztán feltenni a hirtelen meggörbült vállra a hátizsákot, és kivezetni az ajtón. Katalin vissza-visszanézett, Kis Sándor reszketett az idegességtől, míg várt, elmegy-e hát. Mikor aztán látta, hogy nekiindul a rosszul világított lejárati lépcsőn, valamennyire megnyugodott. Az üveges befejezte a munkát, elköszönt, még távoztában is ugyanazt a nótát fütyülte. Kis Sándor álldogált egy darabig, számítgatta, mikorra érhet át a lány a hídon, aztán elindult haza, s míg iparkodott a város ellenkező részében levő lakása felé, nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy valamelyik mellékutcán ismét meglátja a hátizsákos alakot, ott áll, várja, sír – rettenetes! Úgy érezte magát, mint akit megvertek, nem kellett a vacsora sem, amit Kadarcs Júlia tálalt elé a magántulajdonnak tekintett személy számára fenntartott gőgös és elégedett villogással. Ha eddig terhére volt, most már utálta. Tulajdonképpen most utálta meg végképp, a lány miatt, akit fel kellett áldoznia a kedvéért.

Katalin útja visszafelé a vonat tetején álomszerűen irreális volt. A vonat tetején akkor sem lehetett volna aludni, ha engedi is a kétségbeesés, el-elszundított, mikor már nem bírta tovább fáradt teste, aztán felriadt, s újrakezdte a tépelődést. Somos Aranka nevelésének magja e három éj alatt szökött kalászba, és diadalmaskodott végképp mindenféle hajdani Tücsökségen: Katalin megvetette magát, erkölcstelennek érezte, hogy valamikor engedett a férfi és önmaga kívánságának, s felmentette Kis Sándort: mért is tépné szét kötelékeit őmiatta. Ha tisztességesebb teremtés életéről volna szó, nyilván megtenné, de mért kockáztatná új környezete rokonszenvét egy ilyen lány miatt.

Otthon azzal fogadták, rosszul néz ki, Matild közölte, hogy a legfőbb ellenőr retteneteseket mondott az óvónőnek, és anyja valóban ritka szerencsétlen foglalkozást is tartott, mintha idegei felmondták volna a szolgálatot az örökös ellenőrzés hatására. Semmi se jó ezeknek, mondta Matild, a meséket is kifogásolják, a módszert is, Katalin fürödjék meg, és próbáljon meg egy kicsit törődni az anyjával, mert ráfér. Katalin magára zárta az ajtót, egy szót se beszélt az óvónővel. Később sokszor eszébe jutott, hogy a Kis Sándor szenvedéseinek vagy a saját céda mivoltának latolgatása helyett inkább anyjával beszélt volna, míg még élt, de persze nem volt ereje rá. Ellenállását felemésztették a történtek, a megkezdődött egyetemi munka, emlékei és csalódása. Ha meghallott egy érzelmes dalt a rádióban, sírva fakadt, könyörgött anyjának, engedje meg, hadd szerezzen egy kutyát, hogy hozzá is tartozzék már valaki. Somos Aranka, mikor nem töltötte ki teljesen őt magát is a saját nyomorúsága, csak nézte Katalint, megbolondult? Kutyát? Óvodában nőtt fel, nagyon jól tudja, hogy itt nem lehet állat. Milyen butaság!

A városban megindult a pletyka.

Nem először történt Katalin életében, de most érintette első ízben az ő személyét. A rágalom, amely Csándy Dániel eltűnésekor kelt szárnyra, s nyugdíjba üldözte a levéltárost, Kis Sándor távozása után új elemekkel gazdagodott: feldobta a Csándy lány nevét. Katalin tüstént megérezte, hogy súlyosbodik a légkör. Míg valóban volt valami közte és Kis Sándor között, a város hallgatott, a kültelki séták elkerülték az ismerősök figyelmét, és Kadarcs Júlia kivételével senki se figyelt az óvoda vásártéri kapujára sem: Katalin szülőhelyén meg volt szabva, merre járhatnak a „jobb” emberek, a vásártéren, ha éppen nem volt vásár, nem illett közlekedni. Most, amikor ismét úgy élt már, mint a lányok, s teste kezdte elfelejteni, amit Kis Sándortól tanult, egyszerre felbolydultak körötte a házak. Az eddig elszigetelt események kerek történetté formálódtak; ha a testvér megszökött (Dániel távozása állandóan másképpen kommentálódott, hol pozitív, hol negatív, most, hogy még a háború után se került elő, ismét negatív előjellel), apját, ki tudja, miért, nyugdíjazni kellett, a lány nem is lehet más, csak szajha. Az Egyetemi Tanács, amely ügyelt tagjai jó hírére, éppúgy értesült Kis Sándor és Katalin kapcsolatáról, mint az Árvaház, Ádám doktorék vagy a városi levéltár. Katalin értetlenül állt a kavarodásban; fiúkollégái bizalmaskodók lettek, a lányok egy része elhúzódott tőle, a másik meg úgy leste, mintha híres kurtizán volna, több botrány izgalmas hősnője, s egyszer Somos Aranka azzal jött haza a továbbképzésről, hogy majdnem összeverekedett Kadarcs Júlia unokatestvérével, az egyik óvónővel, aki nem átallotta Katalinon köszörülni a nyelvét. Ilyen szemét, ilyen rágalmazó!

Matild ott öltögetett mellettük, felnézett, majd ismét a varrásra pillantott bölcs egérszemével. Katalin végre megtudta, mit beszélnek róla – nyilván Kadarcs Júlia rokonsága jóvoltából: elcsábította azt a gyenge embert jó feleségétől, aki annyit tűrt, annyit szenvedett mellette, el akarta csalni a gyerekeitől is, s addig üldözte bujaságával, míg végre a nyomorult férfi meg sem állt Dabadig, még a házukat, szőlőjüket is el kellett adniuk. Katalin nem sírt, nem is védekezett, ha anyja vádolta volna valamivel, sem teszi. Ám Somos Aranka dúlt lelkének minden vád az őellene irányuló üldözés valamifajta új megnyilvánulása volt, egy szavát se hitte a kollégáknak. Katalin nézte a jegenyéket, szél volt, legyeztek a gallyak.

Kadarcs Júlia unokatestvére bekerült a nevelésügyhöz, s átvette az óvodák felügyeletét.

Nem volt különösképpen rossz teremtés, csak nem felejtette el rokona könnyeit, panaszát, és azt az első, hősi szakaszt Kis Sándor és Kadarcs Júlia életében, amikor a házasfeleknek még igazán közük volt egymáshoz. A Kadarcs unokatestvérnek volt oka hibát keresni Somos Aranka munkájában, ám az öröm, amellyel a meglelt hibát regisztrálta, már nem volt objektív. Valahányszor beállított az óvodába, azt remélte, egyszer majd az a céda nyit neki ajtót, a szőke, barna szemű, egyáltalán nem világközepe lány, akit megmutattak neki az utcán, s aki láttára igazán nem értette, mit talált rajta Kis Sándor a fiatalságán kívül. Ha beült a munkaterembe, rosszakaratú pillantásával követte Somos Arankát, aki valami kétségbeesett nyájasságra kényszerítette nem nyájas egyéniségét, már nem is hegedülgetett, csak elmesélte a továbbképzésen tanult új meséket, és igyekezett úgy fegyelmezni vagy úgy elvégeztetni a csepp kezek erejéhez mért munkákat, ahogy a tanfolyamon tanították. Nem ment. Akármennyire iparkodott is, folyton érezte, hogy nem megy, Somos Aranka természete, szókincse más volt, az ő szájából nem hangzott természetesen, ha észokokkal próbálta megmagyarázni valamelyik gyereknek, miért helytelen, amit tesz. Régen ilyen esetben azt mondta a bűnösnek, meg ne lássa még egyszer, hogy ilyet cselekszik, különben bedobja az égő kályhába – ez őszinte beszéd volt, meggyőző, hatásos is. Nyilván eszébe se jutott még csak rálegyinteni sem a tettesre, de olyan sötét tekintettel mondta, hogy a megfélemlített még másnap is mintaszerűen viselkedett. A Kadarcs unokatestvér jegyzett és figyelt. Matild, ha tehette, elvonult az útjából, ki nem állhatta, nem is annyira az óvónő, mint inkább Katalin miatt; a lány szemmel láthatólag rettegett ettől a nőtől, és Matild, aki megért már egypár dolgot életében, sejtette, miért.

A harmadév nyomasztó volt.

Nem zárult vizsgával, nem tudta kitölteni értelmetlenül sok szabad idejét esztelen tanulással, szakdolgozataival piszmogott, amelyek nem érdekelték. Az új könyvtáros professzor eleve ellenségesen beszélt vele, Kis Sándor utódjával már azt közölték: ez volt az a ringyó, aki elől elődje a Dabadon létesített új tanszékre menekült, s a fiatal férfi előre védekező állásba helyezkedett, hogy megértesse a lánnyal, nála nem számíthat kalandra. Otthon egyre zavarosabb lett az élet, lopni se lehetett, mióta a Kadarcs unokatestvér figyelme állandóan az óvodára irányult, folyton jöttek raktárt ellenőrizni, meg a megfőzött kakaót, a tápszert kóstolgatták, benne van-e az italban minden nyersanyag. Keveset ettek hát, átélték a pénz irreálissá válását, mint mindenki abban az időben. Katalin nyárra újjáépítési munkára jelentkezett, elfogadták a jelentkezését, de szemmel tartották ott is. Rossz híre volt.

Az új pénz megjelenését sóváran várták, akárcsak az ország. Aztán valahogy a forint is másképpen jelentkezett Katalin életében, mint remélte, mint ahogy mindig minden másképpen alakult későbbi élete folyamán is, mint ahogy várta. Ha arról kellett számot adnia valami feleletében, hogyan stabilizálták az ország fizetési eszközét, gondolatai párhuzamosan futottak nyelve mechanikus mozgásával, s belül, magának, kimondta bátyja nevét: „Dániel!”

A forint meg a hír Dánielről egy napon érkezett.

A pénzt Matild hozta a fizetőhelyről, az óvónő nézte, forgatta, maga elé tette az asztalra. Még a lány is megbámulta, pedig Katalin nemigen érdeklődött semmi után azokban a hónapokban. Mikor a postás megérkezett, mindhárman ott voltak az asztal körül, Matild ment ki a csöngetésre. Somos Aranka a levélforgalom megindulása óta rendszeresen kerestette fiát a Nemzetközi Vöröskereszt útján, ám sehonnan se kapott felvilágosítást: Dániel úgy eltűnt, mint egy elgurult gomb. A postát régente a levéltáros vette át, mindig elég sovány volt, többnyire csak napilapok, hivatalos értesítések, az Új Idők, olykor valamelyik barátnő üdvözlő kártyája, ám Matild makacsul a családfőnek adta át, bármi jött, ezzel is jelezve, hogy vannak bizonyos dekórumok, amelyek csak őt illetik. Mióta Csándy Kornél nem élt, az óvónő elé tette le a küldeményt. Ezen a napon, mikor Somos Aranka, mint valami pasziánszt, kirakta az asztalra a frissen kapott papírpénzt, és oszlopkákat formált az ércből, végre nem az állt a válaszlevélben, hogy nem tudnak a fiúról. A Nemzetközi Vöröskereszt azt közölte, hogy Csándy Dániel szigorló orvos 1939. május 17-én Göteborg és Uddevalla között vonatszerencsétlenség áldozata lett, nevezett haláláról agnoszkálása után azonnal értesítették a stockholmi magyar követséget, amely, mint irattárából megállapítható, megküldte a hírt Magyarországra.

Katalin annyira megszokta már, hogy Dániel elbújt előlük, hogy nem akarja egyiküket se viszontlátni, talán megnősült, gyerekei vannak, s a levél úgyis azt írja, nem tudnak róla, hogy nem pillantott az írásba. Ha Somos Aranka fel nem áll, oda nem lép hozzá, meg nem ragadja a vállát, magához nem rántja, és rá nem mered rettenetes szemével, nem is eszmél rá, hogy valami szokatlan és különös zajlik le mellette, mert Katalin nemigen törődött semmivel önmagán, emlékein és a pletykákon kívül. Ám most azt érezte, hogy anyja mögött ott áll valaki láthatatlan, aki mozgatja karját, irányítja lépteit, megtölti vad szemét kifejezéssel, széthúzza ajkait, valaki ismeretlen, titokzatos, iszonyú, akitől rettegni kell és menekülni. Futni szeretett volna, de nem tudott: anyja nem engedte el, csak ütötte. Nem szólt semmit, nem adott magyarázatot, mért bántja voltaképpen, Katalin megbénulva állt előtte, s miután meg volt győződve róla, hogy minden, ami ebben a házban vele történik, valamiképpen Kis Sándorral van összefüggésben, lehajtotta a fejét, és odaengedte magát a verésnek: úgy gondolta, megérdemli. Anyja nyilván most jöhetett rá, micsoda lánya van, most megbünteti, talán a házból is kizavarja. Somos Aranka addig ütötte némán, míg bele nem fáradt a keze, aztán könny és magyarázat nélkül kiszaladt a szobából, lement az óvodába, és magára zárta az irodaajtót. Matild felemelte a levelet, elolvasta, odanyújtotta a lánynak. A levéltől aztán a lány merevsége is feloldódott, a könnyektől vakon tapogatózott el az asztalig, hogy támaszt találjon.

Matild bement a férfiszobába, ahol a levéltáros halála óta békén pihentek irományai, soha senkinek nem jutott eszébe megbolygatni az íróasztalát. Somos Aranka a maga holmiját világéletében külön tartotta, az irodahelyiségben, Katalin még félt apja emlékétől, akit elárult, becsapott, amellett köztudomású volt, hogy Csándy Kornél fiókjai mindenféle értelmetlen dolgokkal vannak tele, kisilabizálhatatlan, félig megírt tanulmányokkal, okmányokkal, feljegyzésekkel, még levélborítékokkal is, mert a levéltáros egy időben gyűjtötte a bélyeget. Családja semmire sem becsülte Csándy Kornél hagyatékát, hát nem nyúlt hozzá, a közöny és a halottól való félelem megvédte holmiját, senkinek se volt se kedve, se bátorsága, hogy tűzre hányja a félbemaradt élet fél eredményeit és emlékeit. Somos Aranka világképébe beletartozott a holtak tisztelete, Matild szerette a levéltárost, Katalin meg már csak babonából sem fogott volna hozzá a fiókok kiürítéséhez, úgy gondolta, akkor rámol csak ki, ha új otthonába magával viszi a finom, régi bútordarabot.

Matild most letérdelt a szőnyegre, és kihajigált mindent a fiókokból. Zuhantak a füzetlapok, iratcsomók, pecsétes okmányok, mintha egy zsák száját oldották volna meg. Egy gumizsinórral összetartott borítékgyűjtemény közepén aztán ott volt a gondosan, tollkéssel metszett értesítés: a Magyar Királyi Külügyminisztériumnak a mecseri városi levéltárba küldött híradása 1939. június 7-i kelettel, Csándy Dániel haláláról. A levéltáros sose közölte senkivel. Katalin, míg megpróbálta a levelet visszacsúsztatni a borítékba, úgy tudta, miért, mintha a fülébe kiabálták volna: míg Dániel eltűnt, nem ad hírt, hűtlen fiú, gyáva, felelőtlen és hálátlan, és ő csak hazug és tolvaj, de mihelyt Dániel halott, már több. Akkor már gyilkos is, Dániel akaratlan megölője az anyja szemében. Apja síron túlról visszasugárzó szeretete hirtelen felmagaslott előtte, mint valami különös állat, mint egy bálvány. Állt Katalin, kezében az irattal, s az egyetlen emberre gondolt, aki védekezés és kikötések nélkül szerette őt, és akit ő meglopott. Matild leballagott az óvodába, Somos Aranka nem adott választ, nem engedte be. A forintok ott zöldelltek és ezüstlöttek az asztal közepén. Matild elcsukta a gázt az étel alatt, lement a gyerekekhez, akik ebéd után voltak már, és ott szenderegtek a rózsaszín és kék flaneltakarók alatt.

Katalin állt, bámult ki az ablakon. Dániel egyszerre olyan valóságosan ott volt mellette megint, mintha most kapta volna vissza igazi formáját: nevetett Dániel, szeme kéklett, meleg volt, testvéri, vér a véréből. Ha nem engedi ki a kiskapun, akkor ma talán él, mint mások fiai, akik hazakerültek háborúból, fogságból, de ki tudja azt éjszaka, míg zizegnek a jegenyék, hogy valamit vagy valakit milyen módon indít el a végzetének.

Anyja két nap múlva lett öngyilkos, addig nem állt szóba vele többé, Matilddal sem, és nem ment le a gyerekek közé. Egész nap az irodában volt, elégette írásait, kis színdarabjait, s ha Katalin okosabb, mint amilyen, ha kevésbé bűntudatos, rájön, mire készül, de a lány úgy rettegett tőle, ütései emlékétől és némaságától, hogy a konyhába húzódott aludni előle, ahol valaha az öreg Tücsök lappangott a kiöntő alatt. Matild, ha gondolt is valamit, nem beszélt, Dániel elevenebb volt, mint életében, s valami különös módon a levéltáros közelségét is ott érezték valamennyien, ott lengett a szobákon át hórihorgas alakja, időnként felnevetett, és az kérdezte: „Ugye, milyen hallgatag vagyok, ha a lányomról van szó, ugye, mégiscsak én szerettelek téged igazán, te áruló Kati?” Az óvónő halálát Matild vette észre, állt egy darabig Somos Aranka ágya mellett, nézte holtában még ridegebbre fagyott vonásait, aztán kiment a konyhába, hogy felköltse a lányt. Katalin gyanútlanul szendergett a sebtében felállított konyhaágyon, Matild arca gondolkozó volt, majdnem riadt, mintha viszolyogna az alvó vállához érinteni a kezét, mert nem bizonyos, hogy ezzel az érintéssel nem hoz-e magára, öregedő életére is pusztulást és kárhozatot?

…Budapestre költöztem, itt kaptam könyvtárosi állást…

 

 

Somos Aranka szigorú árnya megállt távoztában, s utoljára, immár minden haragtól és rajongástól mentesen visszatekintett a lányára, mielőtt alászállt volna a sírba; megnézte, mintha most látná először, s most mérné fel, hogy csak kedvenc ételeit ismerte, fehérneműje színét, egyébként jó és rossz emlékei egyaránt hamisak voltak róla. Az anya, aki azért valahol mégiscsak benne élt Somos Arankában, ha olyan mélyen is, hogy az örökre visszavárt Dániel végleges elvesztésének átélése s önmagának a földtől való elválása kellett hozzá, hogy igazán életre támadjon benne, megtorpant az enyészet küszöbén, s mint valami különös, gonosz isten, akit előbb el kellett pusztítani, hogy teste börtönéből kiszabadulhasson a Jó, melyet mellkasában őrzött száz meg száz éven át egy kristályszelencében, hirtelen megváltoztatta a légkört a gyereke körül.

A holt, aki élete utolsó napjaiban senkivel se váltott többé szót, Matild száján üzent és Matild kezével cselekedett. Matild elégette a Nemzetközi Vöröskereszt és a Magyar Királyi Külügyminisztérium értesítését, beadott a lánynak egy idegcsillapítót, kihívta az orvost, a rendőrséget, ő maga pedig kiállt a kapuba, és megszólított minden arrajárót, Pirityit, az órást, Schütznét, a tejbolt vezetőjét, a virágkötőt, az óvodába igyekvő asszonyokat. Kántált Matild, mint a falusi siratók, rég holt ősei ízes nyelvén, elsiratta jó asszonyát, akit a sírba ijesztgettek örökös ellenőrzésekkel meg látogatásokkal meg aljas kifogásokkal, addig rágták miatta ártatlan gyerekét is, míg szegény a halálban keresett menedéket.

Matild nem sokat törődött Somos Arankával, csak megszokta, Dánielt elfelejtette, halálhíre nem rázta meg különösképpen, a levéltárost viszont szerette, és Katalint meg akarta menteni, mert Katalin a levéltáros gyereke volt, aki valami olyan tömény iszonyatba sodródott, amit szerencsére fel se tudott fogni. Pirityi, az órás, Schützné, a virágkötő, a tejboltos, az anyák széthordták a hírt, egyetlen óra kellett, hogy eljusson Kadarcs Júlia unokatestvéréig a nevelési ügyosztályra, fél nap, hogy az egyetemig, egy egész, hogy betöltse a várost. Matild, mint valami csúnya papnő kántálta varázsdalait, ki-kipréselve nehezen síró szeméből egy-egy könnycseppet a tisztesség és hitelesség kedvéért. A város estére megfordult a tengelye körül, Kadarcs Júlia unokatestvérét behívatta a főnöke, kifaggatta, mi történt voltaképpen, az egyetemen a dékán a legkínosabb perceket szerezte Katalin professzorainak. Hirtelen mindenki emlékezni kezdett rá, hogy Kis Sándor mérhetetlenül becsvágyó volt, s a karrierje érdekében mindenre kapható, hogy felesége mániákusan féltékeny, apósa közismerten buta, reakciós, hogy Kadarcs Júlia unokatestvérének erőszakosak a módszerei, és így, ilyen fitymáló módon, a régi tapasztalatok semmibevételével nemhogy a pedagógusokat nem lehet megnyerni az új világnak, de senkit. Nem elég, hogy ezt a családot annyi minden sújtotta, szerencsétlen fiuk elveszett, sosem akadtak a nyomára, az apát igazságtalanul, idő előtt nyugdíjazták, pedig szép képességű ember volt, a lányát kikezdték a pletykálkodók, holott soha senki se látta az egyetemi helyiségeken kívül Kis Sándorral, nem szokott az még fiatalemberekkel se járni. Persze hogy az anya nem bírta el a terheit, szegény özvegy.

Hányszor járt kinn Kadarcs Júlia unokatestvére az óvónőnél ellenőrzésen? Kilencszer. És másnál hányszor volt? Kétszer. No istenem, világos ez, nincs itt semmi kétség.

Az ellenszenv, amely a Csándyakat kísérte, Somos Aranka hátrahanyatlott alakja előtt meghunyászkodott, nyíni kezdett, aztán hirtelen talpra szökkent, elvicsorította rettenetes fogsorát, és felfalta azt, aki teremtette. Mire Somos Arankát a város költségén felravatalozták a díszravatalozóban, és sötét arca előtt elvonultak a szakma dolgozói meg a kisdednevelés felügyelői, a család neve fényesebben ragyogott, mint valaha. Egyesek már úgy tudták, Dániel partizán lett, így pusztult el, csak a család nem közölte senkivel, mert kinek mi köze lett volna hozzá, mért érdemelt volna bizalmat a Csándyaktól a város. Mindaz a szenny, mocskolódás, gúny, amely addig az óvodára hullt, eleven szénként gyűlt Kadarcs Júlia unokatestvérének fejére. Katalin értetlenül viselte a heves, tüntető részvétet.

Matild ráparancsolt, hogy Dánielről ne beszéljen, hát hallgatott engedelmesen, s még valami suta elégtételt is érzett: soha életében nem állt még ennyire az érdeklődés középpontjában, mint anyja temetésén. Szerető, együtt érző, baráti tekintetű szemek követték lépteit. Álmodott ő már ilyen alkalomról, csakhogy az esküvő volt, nem végtisztesség, ott voltak régi osztálytársai, még Adám Tildi szomorú kis alakja is ott leskelt a lépcső tetején, ahogy tervezte, csak éppen nem vőlegény tartozott Katalinhoz, hanem egy halott. Megjelent mindhárom professzora, a könyvtárszakos is, aki olyan rútul bánt vele eleinte, a város is képviseltette magát, és ott volt, mert ott kellett lennie, mint az elhunyt közvetlen főnökének, Kadarcs Júlia unokatestvére is, nem menekülhetett meg ez elől a megpróbáltatás elől. Katalin érezte, hogy omlik a könnye, ahogy kondoleálás közben az arcához hajolt, még fátyolán át is érzékelte Kadarcs Júlia unokatestvére könnyeinek forróságát, aki nem mert a ravatalra nézni, férje karjába kapaszkodott, s amikor csak tehette, eltakarta az arcát zsebkendőjével.

A holtat gyönyörűen elbúcsúztatták, a pap megindítóan ecsetelte szegény megboldogult érdemeit, odacsípett azoknak, akik nem viseltetnek kellő türelemmel embertársaik iránt, a sír melletti hivatalos beszédek meg olyanok voltak, hogy ha Somos Aranka annak az elismerésnek csak egy huszadát megkapja életében, nyugdíjhatára végső fázisáig becsülettel dolgozhatik; kiderült, ő volt a gyermeknevelés úttörője, mindenki becsülte, méltányolta és szerette. Kadarcs Júlia unokatestvére nem mert a hulló göröngyökre nézni, csak sírt, mint egy gyerek. Katalin a fák felett az égre bámult, itt is voltak jegenyék, suhogtak, zúgtak a lombok, madarak suhantak az ágak között, ártatlanok, tarkák és vígak voltak, nem illettek a holtak és a könnyek közé.

Matild villamoson akarta visszavinni, ahogy kihozta, végül is a város kocsiján került haza, s míg az autó azzal a természetes, boldog gyorsasággal nekilendült az útnak, amellyel minden jármű és minden élő elhagyja a temető környékét, a kísérő tisztviselő közölte a lánnyal, hogy a Nevelésügy tudja a kötelességét, nem hagyja magára, ne féljen. Katalin fáradt volt, nem is nagyon értette, nem is nagyon érdekelte, mit hall.

Matild megfőzött kettőjüknek, a lány érthetetlen jó étvággyal evett. Egy szót sem értett abból, ami történt, utólag se jött rá, voltaképpen miért olyan feldúlt Kadarcs Júlia unokatestvére. Neki az a nő csak Kis Sándort juttatta eszébe, nem az anyját. Talán a férfi írt? – töprengett. – Talán mégis gondol rá? A rokon segítségét kérte a számára, azért viselkedett olyan félszeg melegséggel, olyan furcsán a temetésen? Matild hallgatott. Tudta, minél kevésbé fogja fel a lány a városi hangulat megfordulásának okát, annál természetesebben viselkedik majd. Eleget sírt úgyis, sirassa Dánielt, az anyját, akár a levéltárost is, visszamenőleg, vagy a professzort, a nyavalyás alakot, akinek a kedvéért a fejére borította volna a tetőt, aki miatt olyan mocsok helyzetbe került, s volna most is, ha Somos Aranka, mint valami rosszkedvű Jézus, mosolytalanul és a megváltás minden igénye nélkül el nem mossa felőle a világ bűneit.

Ha lett volna túlvilág, és Somos Aranka visszanézhet arra, amit maga mögött hagyott, meglepődik, mint ahogy meglepődött Katalin is. Úgy érezte magát, mint valami különösen kapós, elsőbálos lány, ahogy fekete ruhájában, dagadtra sírt szemmel fogadta a félreértésből, bűntudatból, tüntetésből vagy kíváncsiságból bekopogókat. Látogatói között akadtak olyanok is, akik addig sose jártak még az óvodában, a Nevelésügy, sőt az Egyetem dolgozói, akik azonnali segítséget kínáltak neki. Katalin nem maradhatott a lakásban, Somos Aranka utódját tüstént ki kellett nevezni, nyolcvannégy óvodás volt ellátatlanul, csak a Matild gondjára bízva. Mindenki megértette Katalinnal, nem úgy teszik ki a házból, amelyben született, hogy most aztán mehet, amerre szeme lát, az egyetem hajlandó ingyenes helyet biztosítani számára a leányinternátusban, a tanárképzős ösztöndíj fedezni fogja mindenkori tandíját, s ha ez nem volna megfelelő megoldás, a város szívesen keres számára valami olyan munkakört, amelyet el tud látni, melynek segítségével eltarthatja magát, egyébként máris kiutalt bizonyos összeget, amely az új élet kezdetén átsegíti a nehézségeken.

Matild úgy állt a lány mögött, mint egy savanyú vén rokon. Azt mondta, köszöni szépen, majd meggondolják, ha Katalin döntött, választ ad, addig kérnek egy kis türelmet. Katalin nem törte a fejét, nézte a fáit, a gombákat, az udvart, egyáltalán nem tudta felfogni, hogy ki kell költöznie a hét végéig, még akkor sem, amikor Matild már csomagolta a holmiját, szegezte a ládákat és vasalta az utolsó adag fehérneműt. Matild maga se tudta pontosan, mire vár, de várt valamit, és nem engedte dönteni.

 

Jól számított. Somos Aranka temetése után négy nappal, este, amikor már alig járt ember az óvoda körül és a virágkötő is becsukta a műhelyét, megjelent Kadarcs Júlia unokatestvére. Már a kapu alatt elindultak a könnyei. Matild részvét nélkül figyelte, hogy botorkál fel a kőlépcsőn, a virágos polcok mellett. Ez a nő számtalanszor járt már ebben az épületben, de mindig jobbra fordult, a hivatali helyiségek felé, mert ellenőrizni jött, most lépett be először az óvónő lakásába. Matild tekintetéből azt olvasta ki, a dajka azt gondolja, nem árt megnézni valakinek az otthonát hamarább, mintsem az illető mérget iszik, mert hátha ott lakik valahol valamelyik sarokban a magyarázat, aztán akkor nem kell senkinek se nyomorultul elpusztulnia, mert hegedülget, vagy nem ismer elég korszerű mesét, mert még esetleg megtanulhatja, amit nem tud – pedig Matildnak esze ágában se volt ilyesmin törni a fejét, egyszerűen csak azt regisztrálta, ez volt, amiben reménykedett, itt a megoldás. Ez a város már csupa kozma a körül a boldogtalan lány körül, ha Kadarcs Júlia unokatestvére azért jött, amit remél, akkor talán megmenekülhet innen, egyébként nincs megváltás, semmiféle internátus meg állás meg segítség nem oldja meg ennek az életét – itt.

Kadarcs Júlia unokatestvére azért jött.

Nehezen, zavarával, elfogódottságával küszködve elmondta Katalinnak: ő most voltaképpen nem is pusztán csak önmaga, hanem a Nőszövetség kiküldöttje és képviselője. Nehéz a szíve Katalin miatt, anyja sorsa miatt meg különösképpen – Kadarcs Júlia unokatestvérének őszinte könnyek pottyantak a szeméből, és később sok gyönge óvónő munkájának megítélésekor mérsékelte bírálata élességét Somos Aranka elébe lengő árnya –, szeretné megkérdezni, mik a lány tervei. Ő, ha beleképzeli magát Katalin helyzetébe, úgy gondolja, nem szeretne itt maradni, túl sok bánat fűződik ehhez a városhoz, most még az otthonát is át kell adnia másnak, talán szívesen elköltöznék innen. A Nőszövetség segít. Az országban számtalan új könyvtár létesül, Katalin hallgatott könyvtártani kollégiumokat hat féléven át, ez bőven elegendő arra, hogy könyvtárosi beosztást kapjon valahol. Bárhol, ahol kívánja. Bármelyik városban. És Kadarcs Júlia unokatestvére kimondta Dabad nevét is, dacosan, valami vértanú szenvedéllyel: oda is mehet, ha akar, habozás nélkül feláldozva unokatestvére családi nyugalmát, Kis Sándort, a két fiút, mindenkit az elégtételadás iszonyú kényszerének. Katalin értette, amit nem mondott ki: „Én ugyan tudom, mi volt közted meg Sándor között, de úgy sajnállak, hogy azt se bánom, ha utánamégy, csinálj, amit akarsz, válaszd el Julikától, légy te a felesége, nem érdekel.” Somos Aranka árnya elképedt volna, ha látja, mint enyhül meg lánya zaklatott szíve Kadarcs Júlia unokatestvérének árulásától, s hogy borul minden gondolkozás nélkül egymás nyakába a két nő, hogy folynak össze könnyeik. Mindkettő boldogan átlépett az óvónő koporsóján, az egyik azt érezte, neki minden mindegy, csak ne furkálja többé a lelkiismeret Somos Aranka miatt, akit sírba üldözött, a másik meg úgy ölelte át ősellensége unokatestvérét, mint valami furcsa rokont, aki éppen azzal, hogy Kadarcs Júlia és Kis Sándor mellé, mögé vagy közé állítja, őt is befogadta a családjukba.

Matild nézte a lányt meg az asszonyt, arca nem fejezte ki azt a megvetést, amit külön-külön és közösen mindkettőjük iránt érzett. „Kati Pestre akar menni” – mondta, s ezzel megtörte a varázst, Katalin riadtan nézett rá, erről eddig szó se volt. „Pest nagy város, ott hamar meggyógyul a szíve” – folytatta Matild, s ugyanazon a fakó hangon hozzátette, ha nem akarja Kadarcs Júlia unokatestvére, hogy álmában megjelenjék neki Somos Aranka, és riogassa, amiért összekuplerozta a lányt valakivel, akkor csak szerezzen neki Pesten állást, egyformán messze a szülei sírjától meg attól a szemét professzortól is. Katalin elpirult, nem is értette a szót: „összekupleroz”, Kadarcs Júlia unokatestvére igen. Különben is félt Matildtól, akit szintén megugratott már egypárszor, azt mondta gyáván, Pestről is lehet szó, iparkodik hamar elintézni mindent. Még egyszer megcsókolta Katalint, mint egy meleg szívű, idősebb barátnő, s lényegesen jobb hangulatban, mint bármikor az utolsó napokban, kiment az óvodából.

A Kadarcs Júlia unokatestvére megindította gépezet, ha nem is gyorsan, de mozgásba jött. Katalin e beszélgetés után nem folytatta már tanulmányait, hogy a lánykollégiumban lakjék, elképesztő gondolat volt a számára, szentségtörés, úgy érezte, nem illik ő lányok közelébe se itt, se sehol. A város nyomasztotta, Pesttől félt egy kicsit, de mindenkitől azt hallotta, ott sokfajta ember él, senki sem törődik a másik magánéletével, s azt remélte, ott ő is el fog férni a maga szerencsétlenségével, emlékeivel. Bútorait összezsúfolták az óvoda folyosóján, holmija, ágya Matildhoz került, öt hétig lakott még a házban, ahol világra jött, míg végre kezében volt a kinevezése, s Kadarcs Júlia unokatestvére közölte, ha Pestre érkezik, kit és hol keressen, s ki fogja elintézni lakásproblémáját, munkába állását. Matild szobájában élni sokkal jobb volt, mint képzelte, egyáltalán az utolsó hetek lazasága és felelőtlensége pihentette, egy kicsit meg is gyógyította. Ezt a gyerekzsibongást hallotta egész életében, ezt a kakaószagot érezte, ezeket a miniatűr vécéket, ezeket a mintás babatörülközőket látta. Somos Aranka eltűnt ugyan, de valahol azért itt maradt a falak között, a levéltáros emléke is betöltötte az épületet, hiszen ez volt az a hely, ahol Matilddal ölelkezett, ez a csepp szoba, ahol most a lánya meghúzódott, miután a fenti lakást átadta az óvónőnek, aki Somos Aranka utódja lett.

Matild, szerencsére, nem változott, s ez nagy áldás volt; ha Matild csak egy cseppet is szentimentálissá lágyul, Katalin leesik új biztonsága vékony köteléről, ám Matild morgott rá, szidta, ha rendetlen volt, stoppoltatta vele a saját harisnyáit is, s néha ráhagyta a munkát, mossa fel a követ, nem esik le a gyűrű az ujjáról. Katalin nem tudta, hogy a testi munka milyen segítség, Matild igen. Anyja utódja családos, harsány fiatal nő volt, hegedű és tündérmesék nélkül, száraz, precíz foglalkozásai behallatszottak a nagyteremből Matild szobájába, ahol Katalin hevert, olvasgatott, nem törődött semmivel, bele-belenyalt egy még anyja készítette befőttbe, s majdnem jól is érezte magát. Kis Sándor iránti szerelme halványulni kezdett, mintha Somos Aranka halála lendületével elsodorta volna mellőle a férfi alakját. Az új óvónő megpróbált valami félszeg baráti viszonyt létesíteni kettejük között, Matild aztán külön-külön mindkettőjüknek megmagyarázta, ne fárasszák magukat, mire volna jó. A lány nem hal bele, ha néhány hétig a dajkaszobában él, nincs értelme arra kényszeríteni, hogy vendégként kerülgesse odafent az új lakókat, az óvónő se zavartassa magát azzal, hogy kényelmetlenkedjék tulajdon otthonában, barátkozni igazán felesleges. Csak tűrje meg nála a lányt, hogy ne kelljen idegenekhez mennie, míg már végképp el nem költözik innen, aztán engedje útjára isten hírével. Somos Aranka utódja e beszélgetés után jól megnézte Matildot, és tudta, hogy fog tudni vele dolgozni, mert van Matildban valami, ami közös tulajdonságuk: Matild sem érzelgős, ami megbecsülhetetlen jellemvonás az ő szakmájukban.

Így Katalin öt hétig élt még az óvodában, s Matild ablakpárkányára könyökölve leskelt ki az udvarra, pontosan ellenkező feléről a falnak, melyen igazi lakó korában kívülről bámult befelé, és nézte végig apja ölelkezését Matilddal. Nézett kifelé, látta, hogy kering és zajong anyja utódjának fia-lánya a jegenyék alatt, hogy püfölik egymást, hogy kergetőznek, boldogan sikoltozva, s hogy ül az új óvónő, mintha valaki megmondta volna neki, hol a helye, ugyanazon a pontján az udvarnak, ahonnan valaha Somos Aranka figyelte Dánielt, vagy hogy oktatja kinti foglalkozás alkalmával az óvodásokat. Nézte a fákat, a szikár, szigorú, olykor szelíd, mindig változó eget, az ő egét, amely először itt borult rá, amikor világra jött, és betakarta élete első két évtizedét. „Van-e valahol még ilyen ég?” – tűnődött Katalin, és úgy gondolta, nincs. Nagyon fiatal volt, és nemigen tudott még semmit sem az életről, sem az égről, sem Törökdről.

Vonata október 5-én hajnalban indult, bútorai még Mecseren maradtak, Matild azt ígérte, akkor küldi utána, ha majd megtudja végleges lakása címét. A lány délelőtt kiment a temetőbe, ahol rendkívül félt, nem is maradt, csak percekig, úgy érezte, fullad, szinte futott visszafelé a villamosmegállóig. Borzasztóan zavarba ejtő volt, hogy Dániel nem itt fekszik, hanem valami svéd temetőben, s hogy nem szabad beszélnie róla soha senkinek, mert Matild így akarja. Mint a követ valami tóba, el kell süllyesztenie Dánielt múltja fenekén, olyan mélyre, ahol nem látja meg többé senki sem. Matild addig ismételgette, míg fel nem fogta és meg nem jegyezte, sose szabad közölni senkivel, Dániellel mi történt, különben az óvónő nem politikai hajsza ártatlan áldozata, csak egy megtört szívű anya, s Katalin nem sorsüldözött árva lány, akit mindenkinek pártfogolnia kell, hanem megmondta, mi. A lány akkor kezdte felfogni az események közti összefüggéseket, s voltaképpen akkor édesedett hozzá végleg a gondolathoz, hogy minél messzebb kerüljön innen is, Dabadtól is, mindörökre.

Apját tüstént elfogadta halottnak, anyját is, Dánielt soha. Ha bátyja eszébe jutott, évek múltán is elfutotta a szemét a könny, Katalin számára az volt a halott, akit ravatalon, majd elhantolni látott, fantáziája konkrét volt, protestáns. Soha nem árulta el senkinek, hogy testvére nem él, akkor sem, mikor már maga Matild is halott volt, Somos Aranka eltűnésének súlyos órái túlságosan mélyen emlékezetébe vésődtek. Járt az eltűnt Dániel terhével, mint valami púppal a hátán, vállalta az ötvenes évek elejének gyanúsítgatásait, hová lett az a fiú voltaképpen, nem merte beleírni egy életrajzába sem, hogy olyan valakit kérnek tőle számon, aki réges-régen nincs már, s aki nem hozhatott a hazára sem dicsőséget, sem szégyent, mert pár napig volt csak egy idegen államnak a lakója, s máris elérte ugyanaz a hatalom, ami elől elmenekült.

Miután sose mondta ki, Dániel nem is halt meg. Ott élt, mozgott emlékei között, nevetett rá, olykor rajtakapta magát, hogy visszavárja, hogy valóban elhiszi, még él. Dánielnek nem látta a sírját, hivatalos életrajzában nem holtként szerepelt, el lehetett játszani a gondolattal, hogy megvan valahol, s esetleg már közeledik. Gyerekkorában úgy várta a Jézuskát, hogy szánon jön északról, szarvaskák húzzák a szánkóját, s naponta elképzelte, már közelebb csengenek a száncsengők, s trappolnak a fehér szarvaskák, szemük kék, a szájuk arany. Így várta Dánielt is mindhalálig onnan északról, aranyszájú, kék szemű, fehér szarvaskákkal, mint valaha a Kisjézust, néha adventkor belefigyelt az estébe, nem hallani-e a csengők csöngését valahonnan messziről, s mert soha nem hallotta, nem arra gondolt, hogy Dániel nem jön, hanem hogy neki rossz a füle, öregszik, elveszti az érzékenységét a neszek iránt.

Matild összekészítette a holmiját a kézitáskába, azt mondta, reggel nem kíséri ki, minek. Ne a kisállomáson szálljon fel, hanem a nagyon, majd írjon, hogy megy sora. Nem csókolta meg, Katalin nem látta, hogy Matild megcsókolt volna valakit is életében a levéltároson kívül, nem is érezte, hogy a dajka különösképpen bánatos, vagy hogy ő különösképpen bánatos volna Matild miatt, pedig tudta, hogy valami rejtelmes módon mindent a dajkának köszönhet. Útjaik elváltak, anélkül hogy bármelyikük is megrendülést érzett volna, Matild folytatta munkáját, és miután elvesztette szeme elől Dánielt, eltemette a levéltárost meg a feleségét, hagyta elmenni Katalint is, és élte tovább a maga életét. Matild az óvodához tartozott, önmagához, a maga titkaihoz, Matild nagylelkű volt, és többet adott a háznak, amelyben dolgozott, mint amit attól kapott, ám Matild azt is érezte Katalin távozásakor, hogy amint elmúlt az ifjúság ideje, elmúlt a szolgálaté is, tudta, hogy új világ van, a maga módján éppúgy tudta, mint valamikor Kis Sándor.

Eljött az este, az óvónő beterelte a gyerekeit, Katalin kiosont az udvarra, ahová nappal nemigen járt ki, mert nem érezte magát igazán biztonságban, csak Matild szobájában. Mint Dániel, mint Kis Sándor estéin és éjszakáin, sütött a hold a vásártér felett. Felkapaszkodott a kerítésre, kinézett, üres volt a tér, csak az alacsony házak izzottak a fényben, s valaki, nem látta, ki, átkopogott a köveken. Nem tudta, mi tölti el egész mivoltát, csak azt érezte, hogy érez, s hogy talán soha életében nem fog ennyire érezni már, mint ebben a pillanatban. Leereszkedett a foghíjas téglákon, hátat fordított a falnak, a korhadt kapunak, amely annyiszor megnyikordult apja után, mikor a hórihorgas alak elindult a levéltár irányába. Végiglépdelt az udvaron. Hat jegenye és hat jegenye, mindjük alatt bokor, melyen pukkanós fehér bogyót hoz az ősz, a földön fölbuggyanó gombák. Matild ablaka pirosan izzott, mint régi képeken a messzi kunyhók fénye, s valóban, Matild máris távol volt tőle valamiképpen. A lakásablakokon le voltak eresztve a függönyök, akár Somos Aranka is ott motozhatott volna benn, csak hát mégsem ő volt, más árnyék, élő, idegen. Az otthoni fák, a gombaillat, az ég, a hold még egyszer ráköszöntek Katalinra, a szél megfodrozta a friss tócsa vizét. Nem sírt. Hajnalban sem sírt, mikor kilépett a házból ugyanezen a vásártéri kapun át, s Matild utánaintett méltóságos kezével. Most kívülről pillantott vissza az égről lehulló éjben, a felfelé húzódó hajnali derengésben a házra, a kertre, a jegenyékre, s letette maga mögé gyermekkorát és első ifjúsága éveit az otthonával együtt, mint egy aranyalmát.

Elek

„…Elek nevét e fába vésem,

s nefelejccsel megkoszorúzom.”

(KISFALUDY KÁROLY)

…a Sáfrány téri könyvtárban.

 

 

Katalin olyan kedvezőtlen körülmények között utazott el azon az októberi hajnalon, akkora késéssel s olyan elcsigázva érkezett Pestre, hogy sokáig úgy hitte, maga se tudja, mint ért a fővárosig zsúfolt, kellemetlen, lassú vonatán. Sokkal később, mikor már minden eltávolodott és megrögzült emlékezetében, derült ki, hogy mégiscsak észrevett egyet s mást kívül és belül a szerelvényen, csak túlságosan el volt foglalva magával, semhogy azonnal elrendezte volna magában a képeket.

Ha – évek múltán – olykor a dabadi út jutott eszébe, idegrendszere azonnal védekezni kezdett, s a sikamlós, veszedelmes emlék helyett azt gondoltatta vele: „Mikor már Pestre mentem, nem kellett a vonat tetején utaznom, benn is volt hely, csak eleinte sokáig álltam a folyosón.” Ilyen összehasonlító, a dabadi epizódra cáfoló kép formájában maradt meg benne ezerkilencszáznegyvenhatos októberi utazása; mihelyt az ablaküvegező munkás fütyülése kísérteni kezdte, a málé, a kakaó, a csepegő dabadi mozdony helyett a pesti út vetült elébe, s boldogan eljátszott a részletekkel, hogy estére érkezett a fővárosba délután helyett, mert a vonat késett, és amerre futott, mindenütt kinn dolgoztak a földeken. Több nő dolgozott, mint férfi, suhancok is, csenevész süldő lányok, a föld a sínek mentén olyan volt, mint a hangyaboly, megnyúlt arcú parasztok iparkodtak lelket verni a barázdákba. Jószág alig akadt, ami mégis, sovány, de valahogy mégsem a soványság és az elcsigázottság volt jellemző a tájra, hanem az igyekezet. Katalin nemigen törődött ilyen fogalmakkal, hogy földosztás, se parasztok, se munkások körei nem metszették a maga életkörét, de valamit azért megérzett abból, ami történt, míg a vonat végigrobogott vele a fél országon át. Nehezen tudta volna definiálni, mire lett figyelmes, utóbb valahogy úgy magyarázta el Melindának: ha gyerekkorában utazott valamerre, a parasztok megálltak munka közben, amikor vonat jött, felnéztek, s mindig akadt, aki utánaintegetett az utasoknak. Most nem. Senki se nézte a szerelvényt, míg a vonat elhaladt, mintha a földdel lett volna valami elintéznivalójuk, amit egy percre se lehetett abbahagyni semmiféle utazás vagy vonaton járók kedvéért.

Katalin nemigen ismerte Budapestet, batyuzók igazították útba, mikor végre megérkeztek, s bár nem kellett messzire mennie a pályaudvartól, mégis megriadt. Az a kevés, amit a rosszul világított városból meglátott, nem hasonlított ahhoz a helyhez, amelyre emlékezett: iskolája felhozta egyszer ide valami kirándulás alkalmával a növendékeit, s mind csak hunyorogtak a fényektől, mikor este hazagyalogoltak a diákszállásra. Elhagyott szülőhelye konszolidáltabb, világosabb is volt a háború utáni Pestnél, az otthoni, elképesztő méretűnek gondolt bombázás pusztítását nem is lehetett összehasonlítani azzal, amit a főváros szenvedhetett. A pályaudvar melletti utca közepén kilométerhosszú, több méter magas törmelékhalom púposodott, oldalán piros vonatocska járt fel s alá, melybe még este is lapátolták a romot meg a hulladékokat ösztövér figurák. Felettük égett már valami világítás, de egy ponton, mint Katalin gyerekkorában a cukorkásbódékra, karbidlámpát is felszereltek az utcán, annak a fénye brutálisabb volt, mint a közútié. Ez a kép maradt meg benne az ostrom utáni Budapestről örökre, hogy emberek állnak valami halom tetején, felettük kemény sugárzás, és éjjel-nappal törmeléket lapátolnak egy kurta kis piros szerelvénybe.

Katalinnak Surányi Miklósnét kellett keresnie a Podmaniczky utcában, útközben többször el próbálta képzelni, milyen lesz ez a Surányi Miklósné, s persze teljesen más volt, mint amilyennek gondolta. Jó ötvenesnek látszott, utóbb kiderült, hogy csak negyvenkettő, s az a különös varázslat történt vele, hogy amint az évek múltak, egyre fiatalodott ahhoz az önmagához képest, amelyet Katalin megismert. Surányi Miklósné Hajnal Nóra mellett mindenki öregedett, kopott, ő meg fokozatosan visszanyerte reális életkorát, mintha a természet ilyen különös módon akarná kárpótolni valami kárpótolhatatlanért, kisimuló arccal, harmonikus vonásokkal, szép, okos tekintettel.

Az a Surányi Miklósné, aki Katalinnak ajtót nyitott, egyelőre öreg volt, Katalin szemének borzasztóan öreg, és magázta őt. Ez zavarba hozta, gyanakodva pillantott rá, törte a fejét, talán mégis állt Kadarcs Júlia unokatestvére és a Nőszövetség levelében valami róla és Kis Sándorról, azért ilyen merev ez az ismeretlen, időbe telt, míg megszokta, hogy Pesten nem tegeznek mindenkit azonnal, még egyazon munkakörben dolgozó emberek sem ennyire közvetlenek egymással. Évek múltán aztán persze ez is megváltozott, volt egy olyan időszak, amikor neki Bicóval is pertut kellett volna innia, ha az öreg eltűri, hogy valami érthetetlen, új illemkódex szerint egy fityfirity könyvtároslány azt mondja neki: „Te!” 1946-ban még nem volt divatban az általános tegeződés, Katalin félszegen ült Surányiné lakásában.

Furcsa szoba volt, ahol hellyel kínálták, ahány bútordarabja, mind más stílusú, a könyvespolcokon alig egypár könyv, a tálaló hátáról hiányzott a tükör. Surányiné észrevette a lány csodálkozó pillantását, s míg a teavíz felforrt, közölte, nemrég kapta vissza a lakását, ennyi bútora maradt, amennyit lát, a többit ellopták, s még nem adott új berendezést az Elhagyott Javak. Katalinnak fogalma se volt, miféle Javakról beszélhet a háziasszony, s egyre bizonytalanabbul érezte magát, mert bár együtt vacsoráztak, Surányi Miklósné semmit se kérdezett a családjáról, életéről, vagy – látva, hogy gyászruhát visel – anyja haláláról, ami vidéken kötelező lett volna, pedig a lány felkészült rá, hogy városa szokása szerint mindenről beszámol. Surányiné teáját sem szerette, idegen ízű volt, túl erős.

Katalin most találkozott életében először jelentős nővel.

Anyja nem volt művelt, Matild pláne nem, a diakonisszákat, ha volt is természetes eszük, kötötte az egyházi szókincs és problematika, még érdeklődésük irányát is előírták. Tanárnői képzett szakemberek voltak, de minden komoly kulturális igény nélkül, az egyetemen csupa férfi tanított, csak a testnevelési előadó volt nő. Nem lévén se ostoba, se tanulatlan, meglehetős biztonsággal felelgetett Surányiné szakkérdéseire, amelyek csak felerészben vonatkoztak könyvtártudományra, felerészben arra, hogy ő, személy szerint, mit szeret olvasni. Szakmai válaszai hibátlanok voltak, nemcsak Kis Sándorra való tekintettel, saját egészséges becsvágya ösztönzésére is mindig rendesen dolgozott az egyetemen, csak azt nem értette, mért kell úgy ránéznie valakinek, ha azt feleli, kedvenc írója Gulácsy Irén, a férfiak közül meg Harsányi Zsolt. Ismeri a világirodalmat? Hogyne. Máris sorolta Cronin, Vicky Baum, Rachel Field nevét. Proust? Duhamel? Hemingway? Rázta a fejét, Tildi polcain mindnek a könyvét látta, de sose jutott eszébe kölcsönkérni egyiket sem. A klasszikusokat ismeri? Azokat igen. Főleg ami alapvizsgára kellett, jobbára középkori anyagot vagy kora újkort. Kortárs írókat, egyebeket? Az egyetemen már nemigen volt ideje olvasni, pedig szeret; nagy volt a tananyag. De persze Illyést ismeri, Erdélyi Józsefet is.

Surányiné újra töltött magának, kavargatta a teáját. Megkérdezte, volt-e könyvtáruk a középiskolában. Hogyne lett volna, külön az alsó, külön a felső tagozatnak, csak azt nem használták, legfeljebb a kötelező olvasmányokat vették ki, lehetetlen anyaga volt, Förster meg ilyesmi. Ha elkerülne egy lakatlan szigetre, s csak tíz könyvet szabadna magával vinnie, mit csomagolna, érdeklődött Surányiné. Katalin majd megfeszült, míg kitalált tíz olyan címet, ami az ő sebtében Surányinéról alkotott fogalmai szerint megfelelhet ennek az asszonynak. Az forgatta a csészéjét, hallgatott egy darabig, aztán azt mondta: „Borzasztó.”

A lány megrémült. Tudta, hogy Surányiné annak a könyvtárnak a vezetője, ahol dolgozni fog, azt is, hogy az az asszony a Nőszövetség valami nevezetes tagja, Kadarcs Júlia unokatestvérének kérésére ez fog neki segíteni lakást keresni is, erre bízták őt rá, és sajnos, nem olyannak látszik, mint aki el volna ragadtatva tőle. Riadtan emelkedett fel, mikor az asszony felállt, megkérdezte, mikor álljon munkába, és hol alszik ma éjjel. „Itt – mondta Surányiné –, nálam.” Kinyitott egy ajtót, amelyet még egyszer se tárt fel addig, Katalin látott egy szobát, amelyből egy másik üres szoba nyílt, s az volt az érzése, soha életében nem nézett még ennyire csupasz helyiségekbe. Nem maradt abban a két szobában semmi a kályhákon kívül. „Elvileg három szobám van – mondta Surányiné –, Mecserről azt írták, maga eddig a szüleivel élt, és pár hete halt meg az édesanyja. Nekem mindenkimet megöltek, és még emlékszem rá, milyen, mikor az ember még nem szokta meg, hogy egyedül maradt. Ha úgy érzem, tudok élni magával, itt maradhat, ameddig akar, felhozathatja a holmiját; ha nem férünk meg, majd kerül lakás, a Nőszövetség megígérte, hogy szerez. Egyelőre persze nincs. Honnan legyen? Ágyazzon meg magának, adok ágyneműt, és jó éjszakát.”

Katalin behurcolt az üres szobába egy kinyitható ágyat, olyasmit, amilyenen a Tücsök aludt odahaza a kiöntő alatt, s elemezte első benyomásait. Nem voltak kedvezőtlenek. Volt valami Surányiné érzelem nélküli szívességében, ami megnyugtatta. Jól is aludt, reggel költeni kellett, sose tudta meg, hogy Surányiné vagy egy percig állt mellette reggel, s csak nézte: Katalin ösztöne ugyanabba a sarokba húzta az ágyat, ahol valaha Surányiné lánya aludt, annak ömlött el így szőke haja a párnán, az aludt ilyen furán, a hasán, orrát félig a párnába temetve. Így történt, hogy Katalint életének második szakaszában mégiscsak Kis Sándor indította útnak, mert, ha nem is tudott róla, Kadarcs Júlia unokatestvére révén ő hozta a lány életébe azt az embert, aki nagyobb hatással lehetett volna jellemének fejlődésére, mint Csándy Kornél, Dániel vagy Somos Aranka együttvéve, ha van ideje befejezni a nevelését.

Surányiné nemigen beszélt az életéről.

Katalin mástól tudta meg, hogy neki aztán igazán valódi, külföldi egyetemen nyert könyvtárosi képesítése van, eredetileg a Széchényi Könyvtár alkalmazottja volt, s rögtön visszamehetett volna régi munkahelyére, csakhogy nem akart: Surányiné nem vágyott vissza oda, ahonnan egyszer el kellett távoznia. Arról is másoktól értesült, hogy Nóra számára két feladatkör pótolja az otthont, az egyik a könyvtárosság, a másik a nőmozgalom. Surányiné rossz véleménnyel volt a nőkről, ostobáknak, érzelgőseknek és kegyetleneknek tartotta őket, csak nem megvetéssel próbálta kompenzálni érzéseit, hanem tevékenységgel; mint valami kedvetlen próféta, aki voltaképpen csupán a férfiakat becsüli, minden szabad pillanatát szervezéssel, felvilágosító előadásokkal és nőszövetségi munkával töltötte. Szenvedélyes könyvtáros volt, azt állította, az emberek azért olvasnak keveset, mert nem keltették fel bennük az olvasási igényt, az iskola rengeteget rombolt természetes érdeklődésükön: az ambiciózus vagy közönyös irodalomtanárok unalmas elemzéseikkel eleve elriasztották növendékeiket az élő és a klasszikus íróktól egyaránt – hát még azokkal mennyi a tennivaló, akik nem is jártak iskolába! „Az olvasókat nevelni kell” – mondta Nóra, persze először a könyvtárosnak kell nevelnie önmagát. Ha már a könyvtárosnak van ízlése, akkor kezd a körzetének is ízlése lenni, csakhogy ehhez nemcsak könyvek tartalmát kell ismerni, hanem az olvasók lelkivilágát, képzettségét, problémáit, még sérüléseit is. Katalin eleinte csak azt érzékelte, hogy főnöke nem ellenszenves, utóbb hálás volt neki, pár hónap múltán forrón szerette, úgy, ahogy az anyját kellett volna valamikor. Nóra volt az egyetlen azok között, akiket Katalin az íróasztal túlsó felén ülők közül megismert, akiknek mindenét elvették, mindenkijét megölték, s ő maga élő lélekkel elviselte a veszteségeket. A többiek többnyire éppúgy halottak voltak, mint hozzátartozóik vagy elpusztult létformáik, csak húsburkuk maradt épen, mert elvesztették az érzéket mások hasonlíthatatlanul kisebb vagy teljesen jelentéktelen szenvedéseinek megértése iránt, és elvesztették a képességet az örömre is.

Katalin, míg férjhez nem ment, ott lakott Nórával, hozzá hozatta fel mecseri bútorait, úgy élt nála, mint valami rokon. Surányiné hétről hétre nőiesedett, fiatalabbá, csinosabbá vált, változatlanul nem magyarázkodott magáról, nem mutogatott még fényképeket sem, pedig megmaradt valami albuma, csodaképpen. Ő úgyis látta mindet, aki tovatűnt: férjét, anyját, lányát, kisfiát. Katalin sose tudta meg, mennyi alkalmat ad ő maga is arra, hogy Nóra emlékezzék, pusztán azzal, hogy a kályha elé ül a szőnyegre, ahogy a Surányi fiú szokott, visszanéz, panaszkodik, érzékeny a torka, mint a Surányiné anyjának, vagy hogy édesen kér minden ételt, mint Surányi doktor, és szőkesége és fejformája a hajdani kislányéra emlékeztet. Nóra nem engedte, hogy háziaskodjék mellette, szigorú továbbképzésre kényszerítette, gyakran el is zavarta ismeretterjesztő előadást tartani a kerületi nőszövetségbe, a lány eleinte irtózatos lámpalázzal beszélt, utóbb valahogy beletanult. Surányiné megszabta, ellenőrizte olvasmányait is, s addig nevelte, tanította a lányt, míg Katalin gyúrható masszájából lassan-lassan emberi arc kezdett kialakulni.

Könyvtáruk másik kerületben feküdt, nem a pályaudvar környékén, mint a lakásuk, a régi főváros egyik jellegzetes, nem finom negyedében, a Sáfrány téren. Itt valamikor egy rossz kis cukorkagyártó üzem volt a legjelentősebb épület, mellékutcáiban cigányok éltek, elég sok lumpenproletár, bizonytalan egzisztencia. Nagy körzetnek voltak egyetlen könyvkölcsönző létesítménye, már akkor is két műszakban dolgoztak, mikor más, hasonló könyvtárak csak egyben, s alig győzték a munkát. Katalin munkatársai közül Rózsika két évvel fiatalabb, Emma – Surányiné helyettese – öt évvel idősebb volt nála, egyikük se végzett egyetemet, de Katalin már az első napokban megriadt, mennyivel többet tudnak nála nem éppen a könyvtártudományból, hanem munkájuk technikai részéből és az emberekkel való bánásmódból. Hogy nekik kell a legtöbb olvasó számára könyvet ajánlaniuk, arra ösztönözte, hogy a Nóra megszabta kötelező anyagon túl, magánszorgalomból is addig olvasson, ameddig a szeme bírja, hátha talál valamit, ami érdekelné Irc bácsit, aki hivatalosan temetőcsősz volt, de mindenki tudta, abból él, hogy eladja a Rákoskeresztúrról ellopott cserepes virágokat. Irc bácsi igényes olvasó volt, nem fogadott el akármit, Nóra meg nem tréfált, nagyobb problémát jelentett a számára, milyen könyvet adjanak a tolvajnak vagy a féllábú zöldségesnek, aki mint valami hűséges teknősbéka, hetente felvánszorgott hozzájuk a pincéjéből, ahol árusított, mint például, hogy mivel elégítsék ki a szép Raisz Ákosné állandó könyvéhségét.

Katalin gyógyult.

Nem tudta, hogy gyógyul, saját gyógyulási folyamatának átélése is olyasfajta emlék volt, mint a Pestre való utazás: később és mással kapcsolatosan jött rá, mikor és milyen módon kezdett épülni Somos Aranka halálából, a Kis Sándor ügyből. Katalin a továbbképzés miatt tudta dátum szerint is megállapítani, mikor kezdődhetett, s hogy mehetett végbe a gyógyulása. Ha el kellett felelnie az újjáépítést, azt mondta benne az emlék, hogy azokban az időkben valahogy más szaga volt a levegőnek, meg mintha gyorsabban futott volna a Duna, a szél is élesebb volt, ahogy a rakpartot sikálta. A város, mely támolyogva lábra állott, s mint valami fegyelmezett óriás, kezdte pótolni teste kiszakadt darabjait, Katalinnal együtt tápászkodott életre, s a lány úgy tudott örülni a hétköznapoknak, ahogy soha azelőtt: emlékek, viszonyítás és félelem nélkül.

Már második esztendeje élt Nóra mellett, mikor Surányiné végre feltette azt a kérdést, amit az első estén várt tőle: hogy is élt, mit csinált, míg Pestre nem került. Katalin boldogan kezdett mesélni, aztán egyre kevésbé lelkessé vált, Nóra annyira más volt, mint bárki, akit ismert, annyira tisztelte, úgy ragaszkodott hozzá, hogy mint későbben Eleknek, neki se merte megmondani a teljes igazságot önmagáról: élete szereplői sorsüldözött, szelíd emberekké alakultak előadásában, Dániel „elveszett”, Somos Arankát sírba kergette a rosszindulatú politikai türelmetlenség. Kis Sándorról nem esett szó, nem bírta volna el, hogy Nóra „rosszat gondoljon róla”, s élete e jelentős eseményeinek elhallgatásával körülbelül el is döntötte sorsát: ha Nóra megismeri Katalin igazi történetét, lelát a gócokig, s nemcsak a furcsa szimptómákat észleli, talán meg tudja győzni róla, milyen értelmetlen fantomtól fél, ám Surányiné csak Csiszár Laciról hallott, aki „tiszta emlék” volt, nem kompromittáló, s fel sem tételezte, hogy ez a lány, akit annyira megszeretett, ilyen határig rabja egy az ő számára nem is létező előítéletnek. Ha Nóra sejti, mit tart önmagáról Katalin, s milyen fontos számára, hogy házasság feledtesse vele hajdani szégyenét, jobban meg tudja védeni Simkó Elektől, ám Kis Sándorról nem hallott soha, hát azokat a szögleteket csiszolta a lányon, amelyek a felszínén látszottak, s úgy remélte, gondolkozni, nagyobb horizontot észrevenni is megtanította, mikor befogta a nőmozgalmi munkába, s bepótoltatta vele műveltsége, főleg ízlése hiányait.

Raisz Ákosné nem a Katalin ügyfele volt, hanem a Rózsikáé, mindig őt kereste, vele suttogott, Emmától félt. A gyászruhás, vörösesszőke, elegáns teremtés azonnal vonzotta Katalint: olyan nagyvilági volt. Mire Raisz Ákosnéból a lány számára Anyuci lett, s megtudta, hány éves, éppúgy megdöbbent, mint Nóra életkorán: Raiszné a kozmetika csodája volt és még valamié, amiről Katalin sokáig nem tudott, az abszolút, konzerváló semmittevésé, azé a rendkívüli szerencséé, hogy születésétől – az ostrom rendkívüli idejét leszámítva – Micó haláláig sose végzett semmiféle munkát. Rózsika tegezte, ami túlzás volt, mert Anyuci jócskán anyja lehetett volna, ám Rózsika büszke volt erre a barátságra, s Raisz Ákosné kedvéért mindig hajlandó volt leszállni a legmélyebb pinceraktárba, ahová Bicó nyájas megjegyzései kísérték, aki viszont ki nem állhatta Anyucit, amióta egyszer egy pakli dohányt akart neki adni. Ha Raiszné megjelent, Rózsi Szabóval, a könyvkötővel kísértette magát a raktárba, aki a leghátsó külön kis helyiségben szedte rendbe a javításra szoruló könyveket, valamennyi, a kerületbe tartozó könyvtár számára.

Raisz Ákosnénak Rózsika jóvoltából nem voltak szabályos kölcsönzőlapjai sem.

Katalin mosolygott, mikor látta, hogy kollégája csak valami jelzést tesz egy lapra, s Raiszné vonul kifelé három-négy vastag könyvvel, amelyek mind a selejtezésre kijelölt anyagba tartoztak. Anyuci gyönyörűen szabott fekete holmikat viselt, Rózsika sajnálkozva mesélte róla, a lánya halt meg, s egyszer hazamenet megmutatta a kerület egyik impozáns épületét is, ahol Raiszné özvegy veje tanít, az Apáti Gimnáziumot. Aztán egyszer csak Rózsika férjhez ment, vidékre kérte magát, helyét Nagy Réka foglalta el, akinek nem volt szimpatikus Raisz Ákosné, nem is értette meg suttogva közölt, sajátságos igényeit. Katalin visszahozta a sértődötten távozó Anyucit az ajtóból: Nóra megkövetelte, hogy senkit se engedjenek el se csalódottan, se könyv nélkül, megígérte, ő majd átveszi Rózsika reszortját, mondja meg, mit szeretne. Raisz Ákosné meglapogatta a szemét zsebkendőjével, szép volt, gyönge, tehetetlen, közölte, neki olyan állapotban vannak az idegei, hogy nem képes se földművelésről olvasni, sem állattenyésztésről (utóbb Katalin rájött, hogy e két kategóriába tartozik a Bovaryné vagy a Karenina Anna is!), neki valami olyan kell, ami eltereli a gondolatait arról a szörnyű katasztrófáról, ami érte. Akkor, 1948 szeptemberében, mikor Rózsika férje után Kiskunhalasra költözött, hallotta Katalin először ezt a nevet: Micó, s mert az ember nem tudja, mikor éri meg élete legnagyobb vagy akár csak lényeges pillanatát, Katalin se sejtette, hogy neki most ki kellene rohannia, örökre elmenekülnie innen, mert a szép kis név, az arany név, a cicabecézéshez hasonlatos, ártatlan szavacska zeng már, mint a vészharang, és készülődik a jövőben valami, aminek se súlyát, se jelentőségét nem lehet előre kiszámítani.

Részvéttel nézte, hogy sírdogál Raisz Ákosné, meg se próbálta vigasztalni, valóban borzasztó dolog történt vele: alig öt hónapnyi házasság után elpusztult a lánya, az egyetlen gyereke, igazán tragédia. Indult is mindjárt a pincébe, hogy a ládába tett és bezúzásra kijelölt anyagból kiemelje a pityergő Raisz Ákosné számára azt a Courts-Mahlert, amit még nem olvasott. Raiszné attól fogva hozzászokott, apró ajándékokkal kedveskedett neki, mint őelőtte Rózsikának, kis vacakokat hozott, néha valami szépítőszert, bazárárut, s változatlanul kitért Emma vagy Nóra útjából. Katalin mindennek örült, nem volt elkényeztetve.

Nóra elképedve látta meg egyszer, hogy otthon a tükör előtt valami régimódi, ronda hajpántba igazítja a fürtjeit. Raisznétól kapta, mondta Katalin, és nézte magát álmodozva. Surányiné lekapta róla a pántot, azt mondta, ilyen fertelmet nem tesz a fejére normális ember, és vagy ad Raisznénak tisztességes olvasmányt ezentúl, vagy ne járjon Simkó Elek anyósa a könyvtárba. Elég volt abból, amit Rózsika csinált, és Katalint sem engedi destruálni. Ha meghalt az a Micó, isten nyugtassa, attól nem támad fel, hogy az anyja Courts-Mahlert olvas – megtiltja a zárolt anyag kiadását. Ezen az estén összevesztek, Katalin még sírt is, mégiscsak kegyetlen ember ez a Nóra, aztán az jutott eszébe, azért ő csak nem hagyja el Micó mamáját, aki hajpántot is adott neki, és másnap, mikor bement a könyvtárba, meg is beszélte Szabóval, aki fiatal férfi volt, szívesen sündörgött közöttük, kereste a kedvüket, hogy míg Surányiné a Nőszövetségben jár és Emma nincs benn, felhoznak egy kis titkos kollekciót a szegény özvegynek.

Bicó, a hivatalsegéd, ott ült a sarokban, ahol rendszeresen üldögélt, ha nem volt dolga, és meséskönyvet olvasott. Felnézett, mikor meghallotta, miről beszélnek, s közölte, üres a pince. Surányiné, mielőtt elment volna a Nőszövetségbe, itt járt reggel, telefonált a zúzdába, s egy félóra múlva már el is szállították az anyagot. Surányiné indulatos volt, mesélte Bicó, kiabált is, amit pedig nem szokott, hogy így nem tud dolgozni, hát megszégyellték magukat a zúzdások, és elvitték a könyveket. Az öreg röhögött, tudta, miről van szó, Katalin meg beásta magát az új beszerzések közé, és mikor Nóra végre megérkezett, alig köszönt. Surányiné holtfáradt volt, nem is figyelt a lányokra, épp csak beszólt, ha kávét főznek maguknak, neki is adjanak egy csészével, alig áll a lábán. Katalin dacosan kikönyökölt az ablakon, hagyta, hogy Réka bajlódjék a lombikkal, s azt tervezgette, hová költözhetnék Nórától. Mikor Raisz Ákosné befeketéllt az ajtón, egy zacskó cukrot nyújtogatva felé, elébe szaladt, elsuttogta, miféle injúria érte. Anyuci arca figyelő lett, szeme csalódott. A cukrot nem adta át, de lelkére kötötte, ha valahol mégis sikerülne neki való könyvet találni, telefonáljon. Ne neki, otthon még nincs készülék, karácsonyra ígérték, a vejét, Simkó Eleket hívja fel az Apátiban, vele küldjön üzenetet. Megcsókolta Katalint, kiment könyv nélkül, így kerültek össze Katalin új életének legjelentősebb szereplői, Nóra, Micó, Elek és Anyuci, és Surányiné, mikor este benézett a lányhoz, hogy elköszönjön tőle, csak háta vonalát látta az olvasólámpa fényében, Katalin azt tetette, elszenderült olvasás közben. „Dühöng a miatt a hitvány Raiszné miatt – gondolta Nóra szeretettel. – Alighanem hiába magyaráztam el neki, mi az olvasómozgalom.” Katalin megint pontosan úgy feküdt, ahogy az ő megölt gyereke, nézte a figurát, amely azért mégse volt azonos az ő igazi Katijával, aki tizenkét éves korában is megértőbb és komolyabb lett volna ebben a Raiszné-ügyben, mint ez a másik Kati itt, és azt érezte, nem fiatal már és azt is érezte, hogy persze azért senkije sincs, és tulajdonképpen fáradt.

Házasságot 1950. július 22-én kötöttem…

 

 

Esküvőjének napján, 1950. július 22-én jó negyedórát várniuk kellett az anyakönyvvezetőnél; a kerületi tanács rosszul szellőztetett folyosóján ácsorgott a násznép.

Mindenki itt volt, akinek jelenléte szükséges volt e pillanatban, Anyuci kivételével, akitől nem lehetett elkívánni, hogy végighallgassa, amikor Elek hivatalosan is belenyugszik Micó elvesztésébe, de persze Katalin számára azért ott volt Anyuci is, láthatatlanul, aki akkor már nem viselte az évekig hordott gyászruhát, melyben megismerte, de nyilván ott őrizte szívében pótolhatatlan vesztesége tudatát. Katalin azt érezte, soha olyan jó és önzetlen teremtés nem élt még a földön, mint Anyuci, s míg reszketett a sarokban az idegességtől, s időnként elcsodálkozott, hogy tud meleg nyáron olyan hideg lenni a tenyere, Raisz Ákosnéra gondolt e sorsdöntő pillanatokban, nem elhalt szüleire. Szinte részeg volt az élménytől, hogy van olyan anyós is, aki maga biztatja özvegyen maradt vejét a házasságra.

Katalinnak nem mondta senki, Elek éppen nem, miután sose vette észre, hogy Raiszné torkig van már a mosással, főzéssel, takarítással, Elek kényelmének adminisztrációjával, amire Micó halála után rákényszerült, s miután Anyuci értelmes, azt is tudja, hogy Eleket meg lehet ugyan őrizni egy ideig hitvesi gyásza masszív tömbjében, de hát Elek mégiscsak harminckét éves, és még mindig jobb, ha ő keres neki valakit, mint ha a férfi áll elő az ötlettel: választott másik feleséget. Anyuci tudta, meg kell nősítenie Eleket, s ez nem volt egyszerű feladat, mert Eleket kezdetben arról kellett meggyőznie, hogy ilyen szerencsétlen özvegy, mint Simkó nincs még több a földön, ezentúl kettőjüknek együtt kell lépegetniük az élet útján, egymást támogatva, hogy elviseljék az iszonyú veszteséget, s megérteni fájdalmát egyedül ő, Micó anyja hivatott. Ha Anyucinak nyugdíja vagy békebeli háztartási alkalmazottja van, sose fog bele abba a fáradságos munkába, amelynek eredményeképpen Elek rájött, hogy ő voltaképpen kedveli Csándy Katalint, ám mihelyt Anyuci észrevette, hogy Katalin személyében megtalálta az ideális házvezetőnőt, nem restellt leutazni Mecserre tájékozódni. Raisz Ákosné maga is vidéki volt, mint ahogy Pesten szinte nem is élt más, mint vidékiek első vagy második nemzedéke, s lakott rokona, valami orvos özvegye Katalin szülővárosában is. Anyuci öreg napjainak biztonságát, támaszát jelentette, ha továbbra is Elekkel maradhat, s tisztában volt vele, ha meg akarja őrizni pozícióját, ki kell jelölnie Micó utódját.

Az orvos özvegye mindent tudott Csándyékról. Anyuci a legmegnyugtatóbb információkkal távozott: a lány közismerten derék emberek gyereke, anyja híres háziasszony volt, apja a szorgalom mintaképe. Rokonsága nincsen, ez is csak előny, jobban megbecsüli majd a családi kört. Anyját tragikus körülmények között vesztette el, valami igazságtalan pletyka is kikezdte őket – ennek emelkedés, biztonság, megnyugvás lesz a házasság, ez nem fog sokat ugrálni. Öngyilkos anya, valami egyetemista kori rágalom – nem kétséges, hogy alkalmas lesz arra a szerepre, amire szánta. Felkereste Katalint a Podmaniczky utcán is, s elismeréssel leltározta fejében Somos Aranka örökségét. Neki csaknem mindene elpusztult a bombázás alatt, Micó Elek épen maradt otthonába ment férjhez, Somos Aranka számtalan gondosan ápolt holmijai éppen tökéletessé teszi majd a berendezést meg a felszerelést.

 

Raiszné voltaképpen szerette volna végignézni Elek esküvőjét, ám stílusérzéke megóvta minden helytelen lépéstől. Tudta, ő most a megtört és kifosztott anya, aki fájdalmas jósággal átéli, mint lép egy idegen nő imádott gyermeke helyére, hát csak ült a díványon, barackot evett, míg hazavárta őket, s el-elmosolyodott azon: Elek sose fog rájönni, hogy ezt a második házasságot is ő köttette vele, akárcsak az elsőt. Anyuci nem volt rossz, nem lopott, károsított, sértett meg senkit olyan értelemben, hogy bármikor is összeütközésbe kerülhetett volna a hatósággal, ám Anyuci azt tanulta tisztes és előkelő szegénységben töltött kislány korában és zavaros kereseti lehetőségű első férje mellett, hogy ha az ember élelmes, mindig megtöltheti a kamráját, hát első férje tönkremenetele és hirtelen halála után, már nem is nagyon fiatalon, azonnal hozzáment Raisz Ákoshoz, aki rút volt, még neki is az apja lehetett volna, s tüstént gyereket is szült neki, mert emlékezett néhai anyja mondására: a gyermek bizonyos szituációban nemcsak kapocs, bilincs is.

Azt képzelte, Raisz Ákos hamar meg fog halni, hiszen annyival idősebb volt nála, foglalkozása is – kitűnő bűnügyi védő volt – elég izgalommal járt, ám Raisz nyolcvannégy éves koráig élt, rákényszerítette, hogy a háború alatt, mikor a bombázások miatt végképp személyzet nélkül maradtak, maga lássa el a háztartását, az ostrom idején, amikor nem volt elég ennivaló, élelmiszerre cserélje értékeiket, mert a rettenetes öregember szerette a jó ételt, és nem tudott, nem is akart lemondani semmiről, aminek az élvezését megszokta, s akkor halt meg, mikor ezzel a legnagyobb zavart keltette, a legádázabb aknázás óráiban, míg ott lappangtak, a tizennyolc éves Micót őrizve, egy pince fenekén. Raisz Ákos megvárta, míg annyira lőnek, hogy ki se lehet moccanni az óvóhelyről, akkor kezdett el haldokolni, temetése elképesztő körülmények között zajlott le, ő ki se mert menni, csak Micó szökött fel apja szekrénykoporsója után a pincéből, leghatározottabb parancsa ellenére. Felszabadulás után arra ment fel az óvóhelyről, hogy lakásukat a nagy bérház egyik sarkán szétverte az aknázás, értékeiket felették, pénzük semmit sem ér, Micó kezét pedig – Raiszné állandó biztatására – megkérte Simkó Elek. Míg az ostrom tartott, a házukban lakó fiatal tanár mindig a lány körül settenkedett, s Micó önfeledten fogadta udvarlását. A Raisz lány nem hasonlított sem Anyucihoz, sem apjához, csaknem gyerek volt még, akit halál és pusztulás vett körül, élni szeretett volna, s az egyetlen korban hozzá illő mellett talált vigasztalást, aki annyi szép verset elsuttogott neki, mikor a legjobban bombáztak vagy aknáztak odakinn. Anyuci azonnal áldását adta rájuk: jobb és gyorsabb megoldást nem is remélhetett volna lehetetlen helyzetében.

 

Elek nem volt bujdosó, nem volt katona, nem volt katonaszökevény.

Elek gyerekkorában fel volt mentve tornából, nem lett belőle levente, sosem kellett honvédelmi ismeretekkel foglalkoznia, nem kapott semmiféle kiképzést. Elek előtt a nyilasok is meghunyászkodtak, közmunkára se vitte soha senki, pedig a katonák olykor féllábút, rokkantat, igazán beteget is kirendeltek dolgozni. Elek még csak segédszolgálatos se volt, nem ismerte a véderő rangjelzéseit.

Jól született. Családja olyan kiterjedt volt, hogy bármifajta politikai változás történt az országban, valamelyik közeli rokona éppen vezető helyre került, és Simkót születése óta kímélet kísérte. Ennek nem lehetett pontosan okát vagy magyarázatát adni, Eleket úgy követte az emberek rokonszenve, mint Orfeuszt az állatok, attól a perctől fogva, hogy dajkája elsírta magát alig eszmélő szemének tekintete előtt, megcsókolta kezecskéjét, és azt mondta neki: „Szegénykém!” Elek mindig mindent megúszott, az iskolában a dolgok tanulmányi részét könnyen, mert szorgalmas és értelmes tanuló volt, a tornaórákat, kirándulásokat, fiús játékokat, verekedéseket egészségi állapotára való tekintettel. A leglehetetlenebb gazdasági viszonyok között is azonnal állásba jutott; születésétől gyenge szívének rendellenessége, melyet előbb egy tiszti-, majd egy katonaorvos rokona konstatált, végigkísérte útjait, s utóbb zavarba hozta azt a körzeti fiatalembert, aki a nevelők kötelező tüdőszűrésekor évente ellenőrizte Elek hibátlan szervezetét. Az orvos eltöprengett rajta, mire képes a labilis idegrendszer, hogy megzavarhat egy látszatra egészséges szívet. Simkótól a legszigorúbb időszakokban se kívánta senki, hogy felvonuljon, ő sose menetelt rosszul megszervezett május elsejéken, mindenki tudta róla, nem egészséges, s hogy állandó munkában telő csöndes, bús élete van. Elek csak nézett szép kék szemével, várta a szenvedéseket, amelyek sose következtek be, mert szülei elvesztésekor még nagyon kicsike volt, nem értette, milyen csapás érte, gyerektelen rokonai, akik felnevelték, imádták, a háborúban pincében ült, a nők szerették, egyénisége egész szuggesztív báját latba vetve kellett lebeszélnie őket, mikor ráunt viszonyaira, hogy hagyják már békén, dolgozni szeretne. Tudományos cikkeit rendszeresen közölték, Micót két kézzel neki adta Anyuci, akinek kiváló szimata volt, s mint ahogy rövid idő alatt felismerte Katalinban az alkalmas alanyt, aki betöltheti otthonukban a számára kijelölt ügykört, úgy ismerte fel Elekben a jövő emberét – mindenfajta jövő emberét.

1945 után ismét szerephez jutottak Elek atyafiai, ezúttal egy dunántúli, alig ismert mellékág, szikár, rideg parasztok.

Elek felkereste őket, rájuk is nézett bús szemével, a rokonok érezni kezdték, hogy azonos vér folyik az ereikben, és Eleket tovább kísérte az aggodalom és a védelem. Sosem akarták rábeszélni arra, hogy bármelyik pártba belépjen, arra sem, hogy politizáljon a szó legszelídebb értelmében sem, Elek beteges volt, gyönge, a bánat, mint a felleg, lengte körül, nem illett ő semmiféle pártkeretbe. Nem mintha nem lett volna eléggé közösségi ember: nőnapra virágot hozott, bókolt a kollegináinak, szívesen segített bármelyik általános iskolai nevelőnek, aki szakosította magát, és eljárt csaknem minden rendezvényre. Asztalnál ülni, beszélgetni nem esett nehezére, ilyenkor még csak borúsabb se volt, mint a többiek, s mindenki méltányolta: erőt vesz magán. Anyuci, míg meg nem ismerte Melindát, néha felvihogott, ha eszébe jutott veje élete, tudta, a szomorú Elek a szerencse fia, valami tündér keresztgyereke.

Simkó Eleket Surányiné is ismerte, aki szintén ott állt az anyakönyvvezetőség folyosóján, ismerte még régről, amikor elvégezte az egyetemet, s időnként bekéredzkedett a Széchényi Könyvtár zárt anyagához, ahová be is engedték, mert Eleknek dolgozott a minisztériumban is rokona, és Elek valóban tehetséges is volt, kényes, képzett, finom ízlésű, jól tájékozott. Disszertációja valami komplikált európai verstani képletet taglalt, altisztek serege hordta ki neki meggörnyedt háttal a rengeteg anyagot, hogy válogathasson. Elek mindig elkísérte a raktárig az altiszteket, egy könyvet le is emelt a halmazból, hogy mutassa, ő is lendít valamit, és bánatos szemével hálásan és tehetetlenül követte azt, aki cipekedett helyette. Surányiné akkor még épp csak hogy nem szerette, de nem érzett iránta határozott ellenszenvet. Mikor a Sáfrány térre került könyvtárosnak, és újra találkozott Simkóval, ezúttal mint doktor Simkó Elekkel, az Apáti Gimnázium tanárával, a férfi egy roppant fiatal, csinos kis teremtést vezetett a karján, ez aztán hamarosan elmaradt mellőle. Akkor még szánalmat is érzett iránta: olyan kedves volt az a fiatal nő, s csakugyan, ennek a Simkónak nincs sok szerencséje.

Idegenkedni tőle Anyuci miatt kezdett, s Elek kétfele való olvasása rátette a koronát érzéseire.

Anyuci túlságosan gyászolt, csapnivaló könyveket kért, fecsegő volt és hízelgő. Nóra nem szerette ezt a fajta embert, és nem szerette később Simkó attitűdjeit sem: a tanár átmenekült egyik oldalról a másikra, ha cigánygyerekek futottak a kocsma előtt a Sáfrány téren, láthatólag rettegett, valamelyik meg találja érinteni a kabátját, de értekezett a cigányballadákról, s Nóra olvasta értelmes, tisztességes hangú bevezetését, milyen fontosnak tartja az írója, hogy a cigánykérdést rendezzék az országban. Ám Elek legnagyobb bűne Nóra szemében az volt, hogy kétfele olvasott, Surányiné utálta azokat, akik kétfele olvasnak. Simkó rákönyökölt a pultra, azt mondta, kéri szépen az új Majakovszkij-tanulmányt, mert igen fontos, rendkívül fontos, aztán megnevezett egy élő költőt, egy abszolút tehetségtelen figurát, akinek a verse tankönyvbe is bekerült, életrajzot szeretett volna róla, valami brosúrát, mert ez a költő is fontos volt, rendkívül fontos. Ezek után megkérdezte Surányinétól, nincs-e valami modern nyugati anyag a könyvtárban, az ő könyvei jelentős részét eltüzelték ostrom alatt, sajnos, nem tud semmit se pótolni.

Elek nem Harsányi Zsoltot olvasta, még csak nem is Márait kért, ő arra volt kíváncsi, kaphat-e új Thomas Mannt, Kafkát, Graham Greene-t. Simkó úgy volt sznob, ahogy más rövidlátó vagy süket, de a legtehetségtelenebb állami díjas írót is meggyőző erővel elemezte, sőt ritka esztétizáló tehetsége segítségével még azt is meg tudta magyarázni elképedt osztályának vagy a tapasztalatcserére hozzá gyűlt más magyar szakos tanároknak, hogy amit hallanak, az a költőietlen, zavaros szöveg miért szép. Elek hírét elvitte a pedagógiai pletyka, több neves szerző bement hozzá 1948 és 53 között, pirulva és feszengve, olyan órára, ahol éppen az ő művét tanulta az osztály. Simkó tanulmányokat is írt, jól ismerte, használta is a marxista klasszikusokat, írásait 1948 előtt éppúgy közölték, mint azután.

Surányiné Eleket igazán Katalin miatt gyűlölte meg, a miatt a folyamat miatt, ahogy Anyuci és Elek egyesült erővel elfordították tőle a lányt.

A fordulat éve, amelyben Katalin Raisz Ákosnéval és Micó özvegy férjével megismerkedett, mindenképpen fordulatot jelentett a lány számára, maga Surányiné is úgy érzékelte, mintha hirtelen elmozdult volna lábuk alatt a padló. Akkor már harmadik éve foglalkozott Katalinnal. Nem prédikált neki, mint hajdani tanítói, csak magyarázott, s Katalin lassanként eszmélni kezdett, körülnézett, és észrevette, van a világon más is, mint a város, amelyben megszületett, mint az, mit mond Pirityi, az órás vagy a virágkötő vagy akárki, és hogy a megye se minden, a főváros se minden, megtanulta ezt a szót: emberiség, azt is, hogy: osztályok. Nóra rendszeres ideológiai képzés alá fogta, eleget kínlódott vele, míg a diakonisszák és a Somos Aranka-féle középkor korlátai valahogy tágulni kezdtek a lány gondolkozásában. Pártba lépni nem engedte, pedig ez a periódus az erőszakos beléptetések időszaka volt, ám Surányiné lebeszélte a szervezőket („Öntudatlan embert nem engedek a mozgalomba, nem engedek be sehová sem, öntudatlan ember legfeljebb templomba való!”), maga foglalkozott a lánnyal. Öröme telt benne, Katalin nem bizonyult rossz anyagnak, s mikor már azt remélte, hogy nevelésének utolsó fázisába jutott, lassanként szabadjára engedheti őt, jött Anyuci szép hamis fogai mosolyával, jött Simkó Elek, és Katalin, mint Lót felesége, megdermedt az új szerelem pózában. Az értelem és feleszmélés, amely olyan közel került fiatal lelkéhez a Nórával töltött esztendők alatt, madárként hussant el Anyuciék közeledtére. Mindent hiába tanult, mindent hiába értett meg, attól fogva, hogy beleszeretett Elekbe, csak Simkóékat érzékelte, semmi mást őkívülük.

Surányiné erre gondolt, míg elnézte a két alakot egymás mellett, Katalin ruháját, mely nem volt már olyan különösen tanítónős, mint amilyenben régen járt, de azért még mindig maradt benne valami szelíden, hangsúlyozottan erkölcsös, és Eleket, aki olyan megtörten bámult maga elé, mintha nem is az esküvőjére várakoznék itt. Nóra és a lány között már régen elenyészett a hajdani bizalmasság, nem tudta kitalálni, min járhat Katalin esze, arca töprengő volt, s hol kigyúlt, hol elsápadt. „Szereti – gondolta Nóra tehetetlenül –, és szereti a másikat is, azt a kifestett, műfogú csalót. Jobban, mint engem, akármilyen vagyok vagy voltam hozzá, mert én nem hízelegtem neki, és tőlem az igazságot kapta volna, ha elviseli.” Nórát éppen elég keserves emlék kísérte, de ez se volt könnyű pillanat az életében, míg nézte Katalint, csalódva, szánalommal, s arra gondolt, kellett volna hoznia ennek a lánynak valami virágot, hiszen nem kapott szegény még menyasszonyi csokrot sem. „Miért nem küldött neki Simkó? – töprengett Surányiné. – Lehet, hogy fukar is?”

Ő Katalin tanúja volt, kelletlen tanú, és ha a lányon fog a nevelése, és levetkőzi régi mivoltát, fel se kéri, ám az ősök emléke azt mondta Katalinnak, az ember hivatali főnökét hívja el ilyenkor, ha már nincs tehetős nagybácsi, keresztapa vagy unokatestvér, Surányinét meg kötötte az új közösségi protokoll, melynek értelmében el kellett tűrnie, hogy Réka gyűjtést indítson a könyvtárban Katalin esküvői ajándékára, s ugyanúgy megszabta, hogy a lány tanúja ő legyen, mint a vidéki szokás, hogy Katalin viszont őt kérje fel. Elek tanúja, az igazgató, nagyhangú, jelentéktelen férfi, meghatva nézegette Simkót, milyen kiváló ez a fiatal kolléga, példamutató erővel kitépi magát fájdalmából, pedig talán soha ki nem heveri rengeteg szenvedését. „Természetesen akarok élni, bele szeretnék illeszkedni a világba!” – ezt mondta, mikor bejelentette házasságát. Az igazgató csak állt, nem vette észre az esküvő láthatatlan vendégeit, Micót, akinek árnya ott lengett köröttük, nem Elek jóvoltából, mert Simkó igazán nem gondolt Micóra, hanem Katalinéból.

A lány ismerte Micót a számtalan fotográfiáról, mely Anyuciék lakásában függött, akár le is tudta volna rajzolni emlékezetből, mint könyököl egy Voltaire külsejű aggastyán térdén, hogy mosolyog matrózruhában, ül pónilovon, milyen menyasszonynak.

Mert Micónak igazi menyasszonyi ruhája volt, hiába esküdött negyvenötben, őt templomba is elvitték, lefényképezték, s úgy ment férjhez, ahogy Katalin szeretett volna, ő nem sértette személyével senki érzékenységét. Nekik hiába kínálta Nóra a szakszervezeti beutalót, hogy legalább két hétig ne kelljen egy harmadik személlyel közös fedél alatt lenniük, Elek úgy találta, frivolság elmenni, amellett Anyucit talán irritálná is ez a fogalom, hogy nászút. Katalin sokkal későbben eszmélt rá, hogy Elek utál üdülőbe menni, bögréből reggelizni, megtartani az étkezési időpontokat, és Elek sokkal jobb koszthoz szokott, mint amilyet egy üdülő fel tudna ajánlani. Ha Nóra egy nagyszálló nevét említi, s kifizeti Elekék hotelszámláját, koránt sincs ekkora tekintettel Anyuci érzelmeire, aki persze mindenben egyetértett vele, mert még a saját személyére sem akart főzni és nagytakarítani ezentúl, hogy végre beállt a mindenes, akit hosszú ideje keresett.

Ott állt Micó Katalin képzeletében, kedves barna szeme utódja arcán. Katalint mindig bántotta, hogy külseje emlékeztet egy kicsit a Micóéra, nem vette észre, hogy Anyuci figyelmét kezdetben éppen típusa keltette fel, szőkesége, barna szeme, vékony alkata. Elek ízlése mindig egyazon arcot-figurát kívánt, a nők, akiket Raiszné elmart a közeléből, mert nem lettek volna alkalmasok arra, amire Micó utódját kiszemelte, kivétel nélkül nyúlánkak, hosszú lábúak, szőkék voltak, a legtöbbnek a szeme is sötét. Ha a sír valóban visszaengedte volna az első Simkó Eleknét, Micó megöleli és megcsókolja Katalint, azt suttogja a fülébe, ha van valami ereje a holtaknak, majd segít neki elviselni az élet terheit, ám Katalin immár Shakespeare-en iskolázott fülének egészen mást mondott, sírt, sóhajtozott és vádolta őt. Micó, ha szólni tud, rámutat szegény kis hasára, amelyet úgy görcsbe húzott az elhanyagolt vakbélgyulladás, amivel nem lehetett törődnie, míg késő nem lett, mert Elek ágyban feküdt, nyafogott, a szívét tapogatta, valami izgalom érte az iskolában, Anyuci meg nem volt Pesten, batyuzni járt, s elmondja Katalinnak, nem volt ő boldog abban a házban, ahonnan a halál olyan irgalmatlanul kiemelte. Elmondta volna, mennyit sírt a szobákban, melyeknek Katalin csak fényéről, vidámságáról hallott, hogy rút apja volt az egyetlen, aki igazán törődött vele, s ha az magára nem hagyja, soha meg nem köti ezt a házasságot tizennyolc évesen, amikor elég volt neki ahhoz, hogy valakibe beleszeressen a kinti kataklizma, Elek bús pillantása, szerelmes verssorok. Ám Micó hallgatott, mert halott volt, és Katalin érezte, haragos szellem indítja el új életébe, aki összehúzott szemmel nézi utódja boldogságát, mert elvett tőle valamit, ami pedig holtában is az övé: Elek csorbíthatatlan szerelmét. Katalin nem tudta a valót, csak drámai fantáziájára figyelt, lesütötte riadt szemét, csokra se volt (Elek elfelejtett rendelni), ezt azzal magyarázta, nyilván ezt sem illik kétszer venni, templomba se vitték; Elek pedagógus volt, rossz néven vették volna. A lány fantáziája nem azzal fejtette meg ezeket a tüneteket, ami valódi magyarázatuk volt, hogy Elek feledékeny és gyáva, hanem hogy voltaképpen, úgy igazán, ma is Micót szereti még, s bár az halott, holtában is Micóra van tekintettel.

Hát csak várták az anyakönyvvezetőt, topogva, türelmetlenül, az igazgató és Nóra cigarettáztak, s míg a Katalin képzelte első Simkó Elekné ott állt az egyik sarokban, és suttogta a Katalin kitalálta fekete igéket, először, legelőször Elekkel való közös élete idején Kis Sándor is felrémlett Micó figurája mellett. Katalin – most – nem tiltakozott ellene, nem is űzte el. A különös látomás ott lengett a tanács folyosóján, húsos ajka volt, nagy mellkasa kidagadt, és Katalin rettenve hallotta, beszél is, azt mondja, ezentúl majd meg-megjelenik, ha valami fáj, ha nem kap virágot vagy nem viszik templomba, mindig eljön, látni fogja sötét szemöldökét, brutális száját, mert ő is megmaradt az időben valamiképpen, mint Micó, és valahányszor a szituáció úgy megmetszi Katalint, mint a kés, eljön, megáll előtte, Katalin meg odadobhatja maga helyett az ő emlékét az üldöző Erinniszeknek, és azt mondhatja gyerekes és gonosz hangon: „Lehet, hogy Elek a Micóé, és ma is őt szereti igazán, de én meg a szeretője voltam Kis Sándornak.”

…férjem, dr. Simkó Elek tanár,

az Apáti Gimnázium igazgatóhelyettese.

 

 

Katalin gyakran járt Micó sírjánál. Első látogatása önkéntes volt, nem kérte vagy kényszerítette rá senki. Esküvőjük dátumát úgy tűzték ki, hogy Katalinnak is, Eleknek is szabadságidejére essék. Katalin lámpalázasan kezdte új életét, nem sérti-e Anyucit járása-kelése, háztartási elgondolásai, ám Raisz Ákosné azt mondta, ezentúl ő a ház igazi asszonya, ő szabja meg, osztja be magának a tennivalókat, ahogy a legjobbnak tartja, s kísérje a jóisten áldása minden lépését. Katalin megkönnyebbült: félt, Anyuci sértésnek veszi, ha esetleg valamit másképpen intéz, mint ahogy itt megszokták, vagy összeütközik vele a konyhában, s Raisz Ákosné, ha nem is teljes öntudattal, de féltékeny lesz rá. Ám Anyuci nem volt féltékeny, Anyuci túl boldog volt, évek óta leste már azt a pillanatot, mikor végre ismét a semmittevésnek szentelheti életét. Ragyogva, önkéntesen nyugdíjazta magát, Katalin meg ott maradt könyvtári teendőivel, minden segítség nélkül, egy régimódi, számtalan mellékhelyiségű, háromszobás lakással és az elképesztően elkényeztetett Elekkel.

Elek nélkül Raiszné nem tudott volna megélni, hát mindig kitűnően ellátta, hogy vállalja azt a természetellenes létformát: feleség híján az anyósával lakik együtt. Főzött neki, nem engedte üzemi konyhára, s mivel Elek undorodott a felületesen vasalt ingektől és a mosodai jegyektől, maga mosta otthon Elek holmiját is. Katalin átvette az ügyek intézését, hajnalban kelt, kirohant a szerencsére közeli csarnokba (Anyuci annyira nem akarta befolyásolni életét, ízlését, hogy még a beszerzést se vette át tőle), főzött, mosott, takarított, bevasalt, dolgozott a könyvtárban, időnként vendéget fogadott vagy társaságba kísérte Eleket, s esténként még csevegni is próbált vele, mert Elek vacsora után szokott nyilatkozni gondjairól, napi bánatáról, és terveit vagy új munkáit is úgy kilenc óra után ismertette.

Vidéken, mikor Ádám Tildi férjhez ment, még a háború ellenére is megtartották a szokást: az új házasok vizitelni mentek.

Mint ahogy nem volt templomban, nem kapott csokrot vagy nem húzták ujjára a jegygyűrűjét, Elek vizitelni se vitte új feleségét, azt mondta, Pesten ez már nem szokás, majd megismeri valami rendezvényen baráti körét, kollégáit, s akik meghívják, azokhoz ellátogathatnak így is, előzetes látogatás nélkül. Katalinnak rosszulesett: legalább ennyi jutott volna az eltervelt gyönyörű férjhezmenésből, ám Elek még Nórához se volt hajlandó elmenni „vizitelni”, azzal tért ki, Nóra a negyedik emeleten lakik, neki nem szabad annyi lépcsőt másznia, amellett ezer éve ismerik egymást, mi a csudának külön meglátogatni, „formalizmus”. Katalin belenyugodott, ám azt érezte, egyvalakit mégis fel kell keresnie, ha egyedül is, mert addig nincs nyugodalma.

Elképzelései naivak voltak a holtakról.

Micót olyannak látta, mint valami üdvözült Kadarcs Júliát, akinek Elek a magántulajdona volt, s a férfi csak az ő beleegyezésével juthat más kezére. Azt remélte, megnyugszik, ha megállhat sírja mellett, s mondhat neki valamit, amitől elődje megengesztelődik, s nem riasztja örökké a fényképekről mindenhonnan felé forduló arcával. Katalin félt Micótól, úgy képzelte, biztonságosabban indulhat neki az új életnek, ha elintézi a kettőjük közti feszültséget, nem akart az ágya körül kísértetet.

Ha ismeri magát, mert hiszen ahogy más emberek érzései között se tudott eligazodni, önmagát sem ismerte, Nóra nevelése túl hamar megszakadt, rájön, hogy a tervezett látogatására részben valami érthetetlen önvád kényszeríti, felerészben pedig megvesztegetési kísérletnek szánja, hogy jó kedvre hangolja a szellemet. Katalin alapjában véve méltatlannak érezte magát a szokatlanul művelt, kellemes külsejű, széles kör ismerte Elekhez, s maga is úgy gondolta, hogy az Anyuci ábrázolta szép, okos és nyilván szűz Micó igazabb társa lehetett férjének. A lány még mindig úgy tekintette magát, mint valami nem teljesen egyenértékű embert a többivel, amellett Somos Aranka rá is nevelte, hogy mindenkit meg illik engesztelni, aki valakire joggal haragszik.

Katalin mindjárt férjhezmenetele után eltökélte, hogy megkeresi Micót a temetőben, csak ez nem volt egyszerű, mert Anyuci nagylelkűsége, amellyel teljesen átadta neki a ház irányítását, annyi tennivalót halmozott rá, hogy még szabadsága idején is alig tudott időt találni arra, hogy kilátogasson. A korai felkelés nem esett nehezére, az óvónő családjában senki sem aludt sokáig, erkölcstelennek tartották a tunyálkodást, mint ahogy este sem illett sokáig kimaradniuk még a férfiaknak sem. Ha megvásárolt, reggelit adott; délelőtt kitakarított, megcsinálta az ebédet, előkészítette, jégre rakta a vacsorát, délután meg a fehérneműk rendbe szedésével foglalkozott, melyek rengeteg gondot okoztak neki, mert Anyuci, mihelyt bizonyossá vált a házasság, tüstént abbahagyta Elek holmijai és az ágynemű javítgatását. Mire elmosogatta a vacsoraedényt, legfeljebb arról lehetett szó, hogy Elek előadását meghallgassa valami irodalmi vagy művészeti kérdésről, ami közben majd’ leragadt a szeme, nem mintha Elek nem lett volna színes és kulturált előadó, vagy őt nem érdekli, amiről hall, csak olyan fáradt volt már ilyenkor, amilyen Matild Somos Aranka mellett sohasem. Anyuci viszont, mint egy pihent vámpír, estére éledt fel leginkább, fogékonyabb és hálásabb hallgatóság volt Katalinnál. Elek csalódva nézte feleségét, hogy hajlik a sok szőke haj egyre mélyebbre, míg beszél, s emelt egyet a hangján. Anyuci villogtatta a fogát, nevetgélt, kérdezett, friss volt, érdeklődő, csillogó. Elek nem szívesen mondta ki magában, de mégis meg kellett fogalmaznia, hogy Katalin olyan igénytelen és érdeklődés nélküli, amilyet ritkán látott életében.

Csak az ágyban nem volt fáradt sohasem, s ha Elek bármikor összehasonlította volna két feleségét, amitől Katalin állandóan reszketett, úgyhogy a férfi minden váratlan elhallgatását valami ilyen meditációval magyarázta, akkor is, ha Elek például azon tűnődött, hogy kellene közölnie az asszonnyal, régen nem volt már túrós derelye, anélkül hogy triviálisnak vagy haspóknak látszanék, éjjel igazán bő alkalom kínálkozott volna párhuzamot vonni Micó ügyetlen odaadása és Katalin Tücsök-örökség szerelmi kultúrája között. Katalin született szerető volt, biztos, határozott, Elek riadtan adta át magát neki, s ha valami zavarta ezekben a különösen sűrű atmoszférájú éjszakákban, csak az, hogy itt, egyedül itt, és sehol másutt, még ő is észrevette, hogy Katalin valamit jobban tud nála. Elek, aki állandóan saját személyének igényelte a közfigyelmet, éjjel elvesztette állandó biztonságát, ment, amerre a felesége vezette, s felolvadt egy, az övénél inkább szerelemre született konstitúcióban. Szerencsére ez csak eleinte nyugtalanította, később ennek is megtalálta a magyarázatát, mint ahogy mindig mindennek megtalálta előbb vagy utóbb: ő olyan szenvedélyeket képes ébreszteni még alapjában véve olyan nem jelentős lényekben is, mint Katalin, hogy ez a massa iners megtelik lélekkel. Elek minden ölelés után el volt ragadtatva saját magától. Hálás hallgatására – mert Elek ilyenkor nem tudott beszélni, kimerült, megsemmisült az ölelésben – Katalin azonnal elfeledte iménti örömét, s azt gondolta, Elek most arra emlékezett, mennyivel többet kapott Micótól, s az ágy körül, amelyben Elek önfeledten, hiún és boldogan szendergett, képzeletében ott legyezett elődje lélegzete.

Micó sírjához úgy sikerült kijutnia, hogy Anyuci bejelentette, strandra vágyik, kimegy Csillaghegyre. Katalin nem tudott úszni, Elek igen, de féltette a szívét, hát sose járt, Anyuci viszont, mióta nem kellett dolgoznia, újból rendszeresen ellátogatott az uszodába, nemcsak a víz és a nyár élvezése miatt, hanem mert mindent elkövetett, hogy egészségesen éljen és megőrizze fiatalosságát. Elek aznap délelőtt inspekciós volt az irodában, s a városban szándékozott ebédelni; Elek nemcsak rokoni, iskolatársi kapcsolatait is ápolta, s havonta egyszer, minden negyedik szombaton régi osztálytársaival ebédelt a Mátyás pincében. Anyuci is, Elek is kicsit habozva közölték Katalinnal, mi a tervük arra a bizonyos szombatra, mert Katalin még kéthetes feleség se volt, s mindketten érezték, van abban valami visszás, ha ott hagyják egyedül a katlanforró lakásban. Ám Katalin arcán tüstént felragyogott az öröm, Elek egy kicsit meg is bántódott, elvégre mért nélkülözi olyan könnyen. Az asszony arra gondolt, másnap nem lesz ebédbeadás, mosogatás, Anyucinak süt rántott szeletet, főz a termoszba kávét, csomagol tésztát, gyümölcsöt, savanyú uborkát, mindenki elmegy tízre, csak vacsorára tér vissza, s ő végre leróhatja adósságát. Az erkélyről utánaintegetett a távozó Eleknek és Raisznénak, fentről mindkettő még fiatalabbnak látszott, mint a valóságban, Anyuci mintha negyven se volna még, Elek meg olyan egyetemistaforma, kihajtott nyakú ingében.

Befejezte a takarítást, betette a jégre az előkészített vacsorát, útnak indult. Meg-megállt a kofák standjánál, abban az évben szokatlanul sok és szép volt a virág. Már-már vett egy csokrot, amikor megriadt, s emlékei megint feltámadtak. Micó haragos szellem volt, s ott, ahol ő született, sértés volt a család kertjéből származó vagy a piacon guggoló kofáktól vásárolt virágot vinni, az otthon szedett nem kerül semmibe, nem volt érték, a piaci árát meg ellenőrizhette akárki. Ha névnapot, születésnapot, bármit csokorral köszöntöttek Katalin városában, el kellett menni a főutcán levő Orgona nevű virágkereskedésbe, amelynek különleges, ibolyamintás csomagolópapírja volt, s ott kellett virágot venni, méregdrágáért, mert az volt az illendő. Így hát Katalin betért az első nagystílűnek látszó virágkereskedésbe, és négyszer annyiért, mint az utcai standon, kapott is valami hervadt, hosszú szárú rózsát: a virágkereskedés forgalma nyáron volt a legkisebb, amikor az utcán is lehetett virágot kapni. Katalin fehér rózsát vett, így diktálta az emlék, fiatal halottnak tőle fehér virág jár, a férjétől viszont piros.

Becsomagoltatta a rózsáit, aztán tovább habozott, mint tegyen. Már-már felszállt a villamosra, mert számára is, akárcsak Matild számára az volt az egyetlen logikus jármű, csakhogy a budai villamosok tömve voltak a kánikulában, szombat is volt és vakáció. Katalin féltette a virágot, s az emlék ismét megszólalt, azt súgta neki, ilyen jelentős látogatásra nem illik villamoson menni. Így hát taxiba szállt – esküvőjére gyalog ment Elekkel, oly közel esett lakásukhoz a tanács; ez nagyon keserítette, mert ez se fordulhatott volna elő Ádám Tildivel, esküvőre még kétlépésnyi távolságra sem illett gyalogszerrel menni.

Micó sírjáról csak annyit tudott, hogy elődje a Farkasréten nyugszik, de nagyon bízott, hogy gyorsan megtalálja, náluk otthon a temetőben könnyen el lehet igazodni, a városi meg egyetemi méltóságok külön parcellában díszsírhelyen feküdtek, a „jobb” embereknek is megvolt a maguk területe, a jelentéktelenek meg olyan messze porladtak a híg alföldi homokban, mint akik eleve arra számítanak, őket úgyse látogatja meg senki.

Mikor kiszállt, kifizette a taxit, s összeszámolta, mennyit költött Micó engesztelésére, elbámult: nagy összeg volt Katalin fizetéséhez és lehetőségeihez képest. Ennek örült, úgy érezte, jó pont lesz, Micó majd beszámítja valamiképpen. A kapun túl megriadt, odabenn egyszerre három ravatalozóban is folyt szertartás, ezt valahogy tiszteletlenségnek találta mindhárom ismeretlen halott iránt, úgy érezte, mintha mindegyik elhunyt, éppen a hármas párhuzamosság következtében, vesztene valamit a maga jelentőségéből. Az egyik helyen éppen végeztek, előállt a temetkezési kocsi, a ló piszkolt, egy gyászhuszár valami oldalhelyiségből lapátot, seprőt kapott elő, ment az illetlen ló nyomán, motyogva biztatta, iparkodjék már, míg a koporsót ki nem hozzák. Iszonyú élmény volt, mint ahogy a temető is az: Katalin csak bolyongott az utakon, itt nem lehetett megállapítani, merre feküsznek a „jobb” emberek, annyian voltak, és zavarta a rengeteg síremlék is, szobrok, urnák, emlékoszlopok. Meleg volt, valahol mindig szembetalálkozott egy gyászhintóval, amely vagy még koporsóval megterhelve ballagott, vagy már anélkül kocogott kifelé: szünet nélkül temettek körülötte.

Katalin a végén sírva fakadt idegességében, leült egy vízcsap mellé, belesett a virág burkolópapírján, élnek-e még a rózsái. Alig éltek, egyik már hullatta is a szirmát. Egy öregasszony került mellé, felületesen megmosta földes kezét, meg is törölte a kötényében. Megkérdezte tőle, mit bolyong itt órák óta, régen figyeli már, hogy itt járkál, mit akar. Katalin megmondta, egy holtat keres, az öregasszony meg hogy ő itt dolgozik a temetőben, a kertészet alkalmazottja, és Katalin mért nem ment be az irodába megkérdezni, hol keresse az ismerősét, a gondnokság nyilvántartja, ki hol pihen. Katalin nem merte megmondani, hogy eszébe se jutott ez a megoldás, pedig valószínűleg az ő szülővárosában is volt nyilvántartás a holtakról, csak sose szorult rá a segítségére: ott illett temetésre járni, s ki-ki ismerte minden elhunyt nyugvóhelyét, amellett valahogy úgy képzelte, reakciói majd csak jelzik, ha Micóhoz érkezik. „Simkó Elekné? – kérdezte az öregasszony. – Hogy nem találta meg? Hússzor is elment előtte, hát nincs szeme?” Odamutatott egy útra, amelyen Katalin valóban sokat szaladgált, rámutatott egy szoborra, Katalin látta azt a szobrot, de nem nézte meg, valahogy fel se tételezte, hogy Micónak szobra legyen, s bár számtalanszor ráesett a pillantása, sosem állt meg előtte. Sírkövet keresett, olyat, amilyen apjának, anyjának volt. Most még jobban örült, hogy boltból vett virágot hozott, szülővárosa temetőjében csak egy nagyon előkelő megyei úr kétéves kisfiának volt szobra, aki angyalnak mintázva ült egy sziklán, és összefonta gödrös kacsóit. Elindult Micó sírjához.

Utóbb nem tudta volna megmondani, megköszönte-e az öregasszonynak, hogy útbaigazította, azt sem, egyáltalán elköszönt-e tőle. Az élmény, hogy végre ott van, ahová annyira kívánkozott, úgy megrázta, hogy elfeledkezett mindenről. Vert a szíve, belül, a fülében is hallotta, mint lüktet a nagy ér a nyakán; megállt Micó sírjánál, amelynek a hátán volt a felírása, úgyhogy mikor a párhuzamos úton kereste, se vette észre, mert nem fordította vissza az imént elhagyott sor fonákjára a tekintetét. Most elolvashatta végre a szépen formált betűket: Simkó Elekné Raisz Mária, élt tizenkilenc évet, s a név alatt, belekiabálva a temető csendjébe Elek örök bánatának és veszteségének bizonyítékát: RÁM EZER VIRÁGGAL SZÓRTAD A TAVASZT. Leereszkedett egy kispadra, nézte a nevet, az idézetet. A szobor belerajzolódott a nyári égbe.

Az emlék nem Micót ábrázolta, nem is egy angyalt, a szobor kezében nem volt gally, kereszt, semmi. Ha Katalin műveltebb lett volna, s érdekli a művészettörténelem, amelyben Elek éppoly járatos volt, mint mestersége többi melléktudományában, tudta volna, hogy egy híres reneszánsz szobrász mesterművének, az Ifjúságnak másolatát látja, az arc, amely mosolygó mosolytalanságával belebámult a farkasréti temetőbe, olasz arc volt, a száj is olasz, s a ruha, amelyet Katalin méltóságteljesnek, az üdvözültekhez illőnek érzett, a szobrász korabeli fiatal lányok hétköznapi öltözéke. Katalin számtalan képet ismert Micóról, ez a szobor igazán semmiben sem emlékeztetett rá, ám a fénykép Micók attól a naptól fogva mind a reneszánsz lány arcával és tekintetével pillantottak vissza Katalinra, aki a hajdani Veronában született, és ott is halt meg, még valamikor Mátyás király idején.

Jobban szenvedett, mint képzelte. Már a virágokkal se törődött, pedig Micó szobrának két oldalán kőváza is állt, amelybe bele lehetett volna tenni a csokrát, de nem bánt már semmit, hagyta, hadd aszalja meg rózsáit a nap. Micó mindig élt a számára, de soha ennyire, mint amikor akár leszedhette volna róla a földet, s ujjaival győződhetik meg elenyészése abszolút voltáról. Úgy érezte, nem engesztelődik, nem irgalmaz, meg se bocsát. Próbált vitatkozni vele, elmondta az érveit, hogy ő nem tehet semmiről, Kadarcs Júlia esetében még csak volt valami hibája, mert hiszen élő házasfelek közé került, de higgye el Micó, hogy Anyuci nem haragszik, és Elek – ő igazán úgy érzi – amennyire az tud lenni, boldog. Amit már réges-régen nem tett, még imádkozott is Micó segítségéért, utóbb a virágot is betette a kővázába, s végül is, boldogtalanabbul, mint bármikor, valahogy megnyugodott. Arra gondolt, az örökkévalóságban talán nem kicsinyesek az emberek, ő tulajdonképpen megadta elődjének a tiszteletet, virágot is hozott, szülővárosa fogalmai szerint nem tehet többet.

Az öregasszony mindig ott járkált a közelében, olykor kivett, szemétre vitt valami hervadt csokrot, s nem is kerülte el Katalin pillantását: leplezetlen kíváncsisággal szemlélte. Katalin csak ült, érzései és érzelmei hullámszerűen gyűrődtek egymás fölé, nézte a betűket, olvasgatta: Simkó Elekné, töprengett, ő is Simkó Elekné, tiszta szerencse, hogy ki van írva, Raisz Mária, különben azt hihetné, ő maga fekszik itt. RÁM EZER VIRÁGGAL SZÓRTAD A TAVASZT. Neki ugyan mit fognak a sírkövére vésni, mi áll majd az alatt, SIMKÓ ELEKNÉ CSÁNDY KATALIN? Az nyilván nem, hogy ő valakire valaha is a tavaszt szórta volna ezer virággal. Kezét nézte, nem különösen szépen formált kezét, amelyen máris meglátszott a sok házimunka, törte a fejét valami idézeten, ami majd neki is megfelelne, de nem jutott eszébe semmi. A rózsák félénken illatozni kezdtek, felállt, ideje volt hazamenni. Az öregasszony megint melléje került, s hogy Katalin felemelkedett, megkérdezte tőle, rokona-e az illető elhunyt, az asszony azt felelte, az. Kisétált a temetőből, ezúttal már nem találkozott gyászkocsikkal.

Most már csak a saját otthonába ment haza, virágot se vitt: neki nem járt taxi. Felszállt a farkasréti villamosra. Szomorúbb és zavartabb volt, mint mielőtt idejött, s ez a szomorúság és zavar, amely a féltékenységet leplezte Katalin gondolatai között, esztendőkig kísérte minden útján, s mindig különösen heves hullámokat vetett, valahányszor meg kellett jelennie Elek helyett és képviseletében, utóbb már Anyuci nélkül, csak egymagában, Micó sírjánál. Elek és Anyuci érzelmi világa csak az első időkben viselte el a november elsejei tömeget, zajt, felvonulást a temetőben, később ráhagyták Katalinra a világítást, mert az már megint nem illett volna semmiképpen, hogy Micóka sírja sötéten maradjon mások villogó pihenőhelyei között. Hát járt Katalin világítani, Elek és Anyuci elmagyarázták neki, ő könnyen megteheti, mert neki ez nem fáj. Elek megmondta, milyen jó pont ez a számára Anyuci előtt, Anyuci is külön megmondta a konyhában, milyen jó pont ez Elek szemében. Katalin cipelte a koszorúkat, gyújtogatta a fényeket, télen valamivel kevésbé idegenkedett Micótól, mert a temető faköpönyeggel védte a szobrot fagyás ellen, hát nem látott belőle semmit, a faburok körül fúkálta fázó kezét, úgy figyelte, mint hasalnak le a lángocskák a szélben. Ameddig még szerette a férjét, soha nem tudta se megszokni, se tudomásul venni, hogy Micó valaha élt, csak amikor minden érzelmi kötelék szétszakadt már közte és Elek között, nyugodott bele Micó hajdani létébe, sőt különös módon még meg is szerette. Mikor, tíz évvel későbben, hogy először látta, Pestről való távozása előtt legutoljára kereste fel a Farkasréten, már tudta, hogy ezentúl mindig, ameddig csak él, Micó is jönni fog mögötte, mint ahogy kísérik láthatatlanul lépegetve mögötte Dániel, Matild, Csándy Kornél, Somos Aranka vagy Nóra. Most majd Micó is lelép az emlékről idegen lábbelit viselő kis kőlábán, s elindul szelíden a nyomában, és jön vele, míg csak Katalin maga is meg nem hal, mert akkor – csak akkor – hagyják majd magára a holtjai, akik elérték végre, s így nem kell többé láthatatlan lépteikkel kísérni az útjait.

Alap- és középfokú szemináriumot végeztem,

1950 őszén jó munkámért pénzjutalomban részesültem.

 

 

Mikor el tudta felejteni Micót – mert persze legtöbbször mégiscsak el tudta felejteni –, Katalin boldog volt. A Melindával együtt töltött időszak kivételével nem emlékezett rá, hogy azelőtt, vagy később lett volna számára olyan önfeledt boldog periódus, mint szerelme kezdetének és házassága első éveinek ideje. Kis Sándor mellett, képzelt jegyessége szakaszában is érzett valami tüzes, a részegséghez hasonló örömet, ám az más volt, nem maga a teljesség, csak az ígérete. Elek személye reális volt, Anyuci jóindulata mindjárt a kezdet kezdetén épp annyira nyilvánvaló, mint a Kadarcs família vagy a régi város ellenállása, Katalin hát ábrándozhatott, tervezgethetett kedvére, nem látszott eleve reménytelennek, hogy révbe jut, s házasságkötésének pillanatában, amikor aláírta az anyakönyvet, már csak arra tudott gondolni, valamit végre elintézett, aminek elintézetlen volta kétségbeejtette, megviselte, most neve van, helye a világban, s expiálta azokat a törvényeket is, amelyeket lánykorában megsértett, hogy házasság nélkül, szenvedélyei parancsára megkezdte Kis Sándor mellett az asszonyok életét. Mikor már réges-régen nem volt köze Elekhez, erre a percre még mindig meghatottan gondolt vissza, ezt nem bánta meg soha, akármekkora árat fizetett is Elek nevéért. Melinda ezt sose tudta volna megérteni, ha valaha elmeséli neki, de Katalin úgy érezte, őt elcsábították, elhagyták, mint Faust Margitját, s számára, ha Elek nem is tudott erről, házassága napján jött el a rehabilitáció nagy pillanata. Mindent, amivel csak rendelkezett, odaadott volna érte, ha Anyuci vagy Elek ellenszolgáltatást kér ezért az élményért, szerencsére egyik se kívánt tőle semmit, Surányiné barátságának feláldozásán kívül. Katalin kedvükért habozás nélkül hűtlen lett az egyetlen emberhez, akinek már majdnem sikerült kihántania őt önmagából.

Nóra utálta Anyucit, és nem bízott Elekben.

Hibátlan esztétikai érvelésű tanulmányai nem győzték meg, mélabúját komikusnak találta, Elek kihívó özvegységét éppúgy kifigurázta Katalin előtt, mint Anyuci három esztendeje viselt, dekoratív kreppjeit. Mikor a lány védelmébe vette őket, Nóra elképedve nézett rá: Katalin – felháborodottan – azt mondta neki, igazán felesleges minden szent érzelemből csúfot űzni. Azonnal érezte, Katalin veszélybe jutott, s nyugtalankodott emiatt: Katalin még annyira nem volt készen, mintha egy csecsemő koraszüléssel fenyegette volna a szüleit. A lány, aki ismét csak önmagával és érzéseivel kezdett foglalkozni, nem vette észre, mint indul meg érte a harc Elek otthona és Nóra lakása között: mindkét ház minden erejét latba vetette, hogy magához kapcsolja, és Nóra, természetesen, nem tudott versenyezni Simkó Elekkel, aki még azt a reményt is felkeltette Katalinban, hogy ő, éppen ő megkeresheti a férfi számára a tovatűnt boldogságot. Katalin szerelmes volt, Nóra elvesztette a csatát, pedig derekasan harcolt és nem csak becsületből. Szerette ezt az álmodót, aki már a legjobb úton volt, hogy naiv szokások és mániák helyett emberséget tanuljon, s rettenve figyelte, akármit mond neki, Katalin csak mosolyog rá, a nagy titkot tudók súlyos mosolyával, és nem figyel. Sajtófélórákon elmondja a rá kiszabott cikk tartalmát, hozzá már nem szól, mert az önálló véleményformálást igényelne, s Katalin sajnál minden gondolatot, amely nem Simkó Elekre irányul. A fordulat évét nyilván úgy tartja számon, hogy az az ő életében is fordulatot hozott, mégpedig szerencséset. Nóra esküdni mert volna rá, hogy Katalin ismét nem tudja, melyek az ország új problémái, megint nincs fogalma a vezetők lényéről, személyéről, nem mintha nem tudná felfogni, csak újra más van érdeklődése középpontjában.

Később, a börtönben, míg nem könnyű csatáit vívta önmagával, meggyőződésével, hajdani barátai, munkatársai emlékével, gyakran eszébe jutott a menyasszony és a fiatalasszony Katalin, aki befejezte a figyelést az újjáépítés viszonylagos befejezésével. Katalin még arra se méltatta hazáját, hogy eltöprengjen rajta, milyen úton halad, s mintha elfeledte volna, hogy negyvenhattól negyvennyolcig, míg életében csak Nóra befolyása érvényesült, már érdekelte más is, nem csak a maga gondja-baja, ismét úgy cselekedett, ahogy generációkon át a Csándyak, elfogadta irányítónak az uralkodó rendszer célkitűzéseit, nem elemezte, jó-e, rossz-e, ami történik. Surányiné számára 1948 után nem voltak problémamentesek az események, s amilyen szenvedélyesen, izgatottan megtárgyalta kétségeit régi barátaival, éppúgy megosztotta gondjait Katalinnal is, akihez úgy hozzászokott, ahogy csak a magukra maradt családtalanok tudnak megkedvelni egy hozzájuk sodródott idegent, ám folyton az volt az érzése, Katalin nem is hallja, miről beszél. A lányt őszintén nem érdekelte, amit hallott, látszott az arcán, hogy még akusztikusan se jut el hozzá, amiről szó van. Szerelmes volt, s mint ahogy a háború Kis Sándor személyének a kerete volt a számára, átalakult hazája a remélt új boldogság kerete lett. „Ha figyel rám – gondolta Nóra a börtönben –, ha figyel, feleszmél. Ha az országban észreveszi, mi lett jó, mi nem, akkor felismerte volna az önmaga életében is, Raisznéban vagy Simkó Elekben. De nem figyelt, mert önmaga érdekli a legjobban, s mert így tanulta otthon meg az iskolában: a közalkalmazott nem bírál, csak szolgál. Még csak nem is lázad; a haraghoz eszmélés kell. Ha van időm befejezni, amit kezdtem, megmenekül. De nem volt időm, Simkóék miatt.”

Nem volt nehéz választani Surányiné és Anyuci között. Nóra folyton magyarázott, kellemetlen dolgokra akarta felhívni a figyelmét, Anyuci szelíd volt, nevető, s olyan valamit ígért, amit Nóra nem tudott volna adni, otthont, férjjel. Katalin házassága elején olyan megdicsőülten boldog volt, hogy még a nem szentimentális Anyuci is ellágyult olykor, ha meglátta, mint liheg fel a régimódi lépcsőházban, ragyogó arccal, két karján két óriási kosár, mily boldog, hogy kiszolgálhatja őket, s megcsókolta, szívből, nem színlelésből. Soha ilyen lelkes, ilyen önzetlen cselédje nem volt, ilyen szolgálatkész, vidám és gyors. Mikor pénzjutalmat kapott a könyvtárban, azt is hazahozta hűségesen, s letette elébük, Elekre emelve hűséges pillantását, ahogy a kutya a vadászzsákmányt odateszi a gazdája elé. Rögtön visszaadták neki, félszegen, kicsit bűntudatosan, pedig Elek az isten pénzét elköltötte volna, olyan igényes volt, Anyuci meg tele kívánsággal. Dehogy törődött többé Katalin azzal, milyen a pártok helyzete vagy mit csinálnak a kommunisták, arra figyelt, mit kíván tőle Elek, s hogy vizsgázzék le naponta jelesre mindabból, amire Somos Aranka tanította.

A könyvtárban gyakran politizáltak, akkor se nagyon hallgatott oda, pedig Bicó olykor vakkantott valami kellemetlent, Szabó hümmögött, Emma mindentől, Réka meg semmitől se volt elragadtatva. Nóra maga egyre nyugtalanabbá vált, tanácstalanul kereste meg régi mozgalmi társait, s faggatta őket, milyennek látják a helyzetet, mit tehetnének. Katalin nem törődött semmivel, válaszolgatott nagy lámpalázzal, kelletlenül, ha Dániel eltűnése miatt gyötörték, elmondta Rákosi életrajzát szemináriumon, mikor ezt kellett felelnie, de a politikusnak tulajdonképpen csak a külseje rögzült meg a tudatában, nem foglalkozott tetteivel vagy személyével, s ha Nóra beszélgetni akart vele, ügyetlen ürügyeket keresett, hogy kitérhessen az oktatás elől. A Nőszövetségbe nem ment többet, azt mondta, nincs ideje; – egyébként nem is volt.

Negyvenhat és negyvennyolc között, Katalin rendszeresen, szomjas érdeklődéssel olvasott, szerelme ébredése után se élő, se holt klasszikusok nem érdekelték többé, nem volt az az író, aki úgy meg tudta volna fogni a fantáziáját, mint Anyuci. A könyvtár dolgozói vagy látogatói között bárki, még Irc, a temetőtolvaj is jobban látta, hogy alakulnak a belpolitikai események, mint Katalin, ő vagy kétségeivel vívódott, azon töprengett, Simkó elveszi-e, vagy mikor már férjhez ment, vasárnapi menükön törte a fejét, s örvendezett, hogy tisztességes asszony lett belőle. Ha Elek elvitte valami rendezvényre, amelyet a férfi szívből unt, de hűségesen végigült, ott volt a többi tanárfeleség között, szerényen, feketébe öltözve, néha ő is elment egy táncra, s növelte Elek népszerűségét csendes elégedettségével, amelyből az sugárzott: láthatólag büszke rá, hogy itt lehet, ebben a kedves közösségben.

Elek a politikát Anyucival beszélte meg.

Katalin, mint a könyvtárban, otthon is jól hallotta, miről tárgyalnak, de a mondatokkal párhuzamosan tervet csinált magában, megszervezte következő munkanapját, vagy szaladgált a konyha meg a fürdőszoba között, mert hirtelen friss ing kellett Eleknek, esetleg Anyucinak valami nyalánkság. Simkó aggódó figyelemmel kísérte a dolgok alakulását, s bár őt igazán nem fenyegette senki, élete folyamán megszokta, hogy folyton féltse magát. A korszak, amelyben éltek, ha a nehézipar alapjait kétségtelenül megvetette is, bizonyos vetületében valóban eléggé irracionális volt; ahogy ő fogalmazta: „kafkai.” Sok volt a pör, a letartóztatás, az állásvesztés is, Elek csaknem hetente közölte, ki tűnt el ebből vagy abból a pozícióból. Katalin, ha véletlenül a szobában volt, amikor ilyesmi szóba került, azt mondta, amit a könyvtárban szokott, s amitől Réka, Szabó és Bicó azonnal el is hallgatott előtte, hogy nyilván csinált az illető valamit. Elek és Anyuci ilyenkor lesütötték a szemüket, s Elek ráhagyta: „Persze hogy csinált, Kati, alighanem csinált.” Sokkal később, mikor már fel tudta fogni, mit nem vett észre, értette meg, hogy Elek és Anyuci számára boldog nemtörődömsége olyan megnyugtató volt, mint valami gyógyszer.

Elek úgy rettegett, hogy fogyni kezdett.

Katalin őszintén nem értette, mért egyre kevesebb az áru, mért látni a húsboltokban hús helyett olajat, üres hurkabelet, olykor almát, mikor lépten-nyomon azt olvassa, mindenből több van, mint régente. Megfelelő ennivalót csak bámulatos manőverekkel tudott szerezni, s Elek olyan ványadt lett, hogy igazán nem ért rá azzal törődni, mi az oka mindennek. Hogy férje esetleg félhet, eszébe se jutott, inkább valami túlérzékenységnek fogta fel, a jó szív jelének, sajnálja a bűnösöket. Mikor egy éjjel valaki dörömbölni kezdett a kapujukon, s Anyuci berohant a szobájukba, becsavart hajjal, bekent arccal, fog nélkül, Elek meg nyakig magára rántotta a paplant, csak nézett egyikről a másikra értetlenül, mért olyan izgatottak, aztán kiszállt az ágyból, kinyitotta az ablakot, kihajolt, közölte, ketten verik a kaput, két részeg, most már dalolnak is, hallják csak, s nem értette, mért reszketnek ezek amiatt, hogy ezt is letartóztatták meg azt is, mikor ők nem csináltak semmit.

Masszív közönyében volt valami ősi, valami csillapító, éjszakáik forrók voltak, Katalin odaadása biztonságos: ez volt az az időszak, amikor Elek, meglepetésére, az elképzeltnél jobban megszerette a feleségét, mégpedig nem azért, hogy a Somos Arankától ellesett háztartási fortélyok segítségével olyan kiválóan ellátja őt és Anyucit, hanem hogy gyáva lelkét a legnagyobb riadalmak idején is egyensúlyban tudta tartani. Bánta is Katalin, mit csinál Mindszenty, vagy mit ír a lap Titóról, elfelelte a szemináriumon, amit kellett, mindent aláírt, amit elébe tettek, aztán hazament, kirázta a fejéből Titót, Rákosit, a prímást, és varrta a gombokat Elek ingére. Dúdolt, arra gondolt, hogy megalázta őt Kis Sándor, míg fütyült az az üvegező, hogy engedte el istenhozzád nélkül, de rendbe jött, minden rendbe jött, s ha nem volna Micóka árnya, amely időnként ott kísért közöttük, el is lehetne felejteni, hogy valaha fájt valami.

Elek gyávasága, amelyet az asszony ideges reakciónak keresztelt el magában, arra indította Simkót, hogy jó kapcsolatokat keressen. Eljött az az idő, amikor nem érezte védelemnek se gyönge szívét, szép cikkeit, sem azt az általános rokonszenvet, amely élete folyamán végigkísérte. Épp hatalmon levő rokona egyik napról a másikra eltűnt a helyéről, rossz volt végiggondolni, mi történt vele, közvetlen környezetében, kollégáin és tanácsbeli ismerősein kívül csak Nóra volt fontos funkcionárius abban az apparátusban, amelytől védelmet remélt. Katalin varrt, mikor egy este kibökte, fel kellene keresniük Surányinét. Az asszony nem akart hinni a fülének. Míg Elek udvarolt neki, jegyességük hónapjai alatt, egyebet se hallott sem Elektől, sem Anyucitól, hogy ne is beszéljen nekik erről a kellemetlen, erőszakos teremtésről, akiben nincs emberség, csak vonalasság – mesterségesen idegenítették el Nórától, addig a határig, hogy férjhezmenetele előtt már bujkált előle a közös lakásban, házasságkötése után pedig alig váltott vele szót. Mikor Eleket „vizitelni” hívta, vonakodott, most meg azt mondja, menjenek el hozzá? Nem értette, mi ez a változás. Katalin kidolgozta magából Nóra iránt érzett hajdani szeretetét, nem tudta megbocsátani neki, amit Anyuciról meg Elekről hallott tőle, sem azt, hogy mikor bejelentette, mégis hozzámegy Simkóhoz, így gratulált neki: „Menj, hadd légy olyan boldogtalan, amilyen kevés lány volt a földön!”

Mióta ő is feleség lett, Katalin békéltebb szívvel gondolt Kadarcs Júliára. Mihelyt átkerült a sorompó túlsó felére, azonnal megérezte, nem olyan egyszerű dolog tudomásul venni valakinek, hogy egyszer csak jelentkezik egy lány, aki hozzá akar menni az ember férjéhez. Ha magát képzelte Kadarcs Júlia helyébe, Kis Sándoréba pedig Eleket, nem tudta ugyan pontosan, mit csinálna, de úgy gondolta, ő is mindent elkövetne, hogy megtarthassa a férjét, talán még olyan dolgokat is, amelyek nem „szépek”. Katalin a környező világból olyat azért megjegyzett, ami szűk sugarú körébe beleillett, így azt például tudta, hogy ha elmenne a tanácsba vagy a párttitkárhoz, s elsírná, hogy valami felelőtlen személy fenyegeti szilárd erkölcsi alapon álló házasságukat, kapna segítséget, így aztán szép lassan eljutott Kadarcs Júlia sokkal tudatosabb felismeréséig, s bár félénken, de megfogalmazta magában, bizony adott esetben ő is megvédené háza békéjét a betolakodó elől. Idők folyamán kezdett enyhülni Kadarcs Júlia iránt, s ellenszenve és idegenkedése különös módon Nóra ellen irányult. Kelletlen arcot vágott, mikor Elek kétszer is elmondta, szervezzen meg valami találkozást, Nóra értelmes, kellemes, művelt asszony. Anyuci kontrázott, vágyott látni „azt a kedves teremtést”. Katalin duzzogott volna, ha mer, de hallgatott, rosszkedvűen döfölte a tűvel Elek ingét.

Nóra visszautasította a meghívást.

Először rá se figyelt, mikor bement hozzá, ült a szobájában, előtte, halmazban, rengeteg könyv, mint valami mellvéd, alig látszott ki mögüle. Katalin annyira nem törődött semmivel boldogságán és visszanyert tisztességén kívül, hogy most nézte meg először Nórát alaposan, hosszú idő múltával. Nóra arcán volt valami meghatározhatatlan új vonás, valami idegenség. Ott állt előtte az üres kávéscsésze, ujjai közt cigaretta, előtte papír, de nem dolgozott, mint szokott, csak nézett maga elé. Elég nehezen fogalmazta meg, amit rábíztak, Katalin nem volt színlelő, Nóra végighallgatta, aztán elkezdett ordítani rá: „Eriggy innen, nem akarlak én látni egyikőtöket sem. Dehogy megyek hozzátok, nem érdekelsz se te, se Raiszné, se a férjed. Egyáltalán miféle ötlet ez? Három éve azt se kérdezed meg, hogy élek, azt hiszed, én kíváncsi vagyok rá, te hogy élsz?” Szabó akkor lépett be egy frissen kötött könyvvel, sóbálvánnyá vált a küszöbön; sose hallották Nórát ilyen hangon beszélni. Katalin sírva ment ki, Szabó jóvoltából percek múlva mindenki értesült róla, milyen durván megsértette Surányiné Katalint. Réka a vállát vonogatta, azt mondta, nem érti. „Én aztán nem hívom többet az életben – mondta Katalin –, akár nem is köszönök neki.” „Így ráförmedni valakire – ámult Réka –, nagyon megsértett, igazán.” Bicó, aki a fásládán ült, meséskönyvével, hallgatott, ki-kinyitotta és összecsukta az Andersenét.

Aznap már nem látta többé Nórát, Surányiné a hátsó ajtón ment ki, valamivel korábban, mint egyébkor. Ezen a kedden ő volt egésznapos, ő is zárt le Bicóval. Mikor becsukták a helyiséget, és lehúzták a redőnyt az ajtó előtt, Bicó megfogta a karját, mintha mondani akarna neki valamit, de nem szólt, csak nézett rá szigorú, beszédes szemével, mint aki rábízza, találja ki, mit nem formál szavakká. Katalin nem találta ki, mert aznap éppen Nóra sérelmes magatartásával volt elfoglalva, meg aztán régen se tudta elemezni soha senki arckifejezését. Bicó levette róla a kezét, s a megvetést, ami megmoccantotta ősz bajuszát, még Katalin is érzékelte. Elképedve nézett rá, most már szólt volna hozzá, de Bicó otthagyta, köszönés nélkül, és elmúlt az alkalom.

Elek elhűlt Nóra magatartásán, s különös módon másra magyarázta, mint Katalin. „Valamit tud – mondta Elek –, már nem vagyok olyan, akihez el lehet jönni, vagy akit meghívnak.” Raiszné Katalint faggatta, nem sértette-e meg főnökét, csak nem őrült meg talán, hogy összeveszett vele. Katalin elzokogta, ő mindig olyan volt Nórához, amilyennek Anyuci meg Elek kívánta, s nem tudja, milyennek kellett volna lennie, ha azért, mert engedelmeskedett, szemrehányást kap, mint egy rossz gyerek. Különben is igazuk volt, most már ő is utálja Nórát, ne gyötörjék Surányinéval. „Hogyhogy utálod? – kérdezte Elek ingerülten. – Megbolondultál? A főnöködet? Most?” Katalin nem értette, mért haragszik, csak hangja indulatát érzékelte, s törte szegény fejét, mit csináljon, hogy lecsillapíthassa végre. Elek csak akkor enyhült meg, mikor megígérte, bármennyire meg is sértette Nóra Szabó és mindenki előtt, másnap bemegy hozzá, tisztázza, mért volt ez a mai sértő hang, mivel bánthatta meg, megkérleli. Megteszi, csak itthon ne nehezteljenek rá. „Jó kislány – mosolygott Anyuci, számtalan fogával –, itt az én jó kis Katikám! Gyere, csókolj meg!” Katalin futott, elcsókolta összes csókjait Raiszné szépen festett orcáin, amelyeket megtagadott apjától, anyjától egyaránt.

A vacsorával remekelt, és éjjel rendbe is jöttek volna, ha Katalin megint rá nem kezdi a hónapok óta untig elismételt esdeklést. Ám Elek ideges volt, amúgy is ideges, olyan dolgok miatt, amelyeket Katalin nem tudott felfogni, ma meg különösen feldúlta Nóra magatartása, hát amikor Katalin megint susogni kezdett, mennyire szeretne gyereket, mert az élet beteljesedése és boldogsága mégiscsak az volna a számukra, és Elek ne védekezzék, engedje már teherbe esni, azt hitte, kiborítja az ágyból. Most nem volt ereje ahhoz, hogy irodalmi színvonalú érvekkel próbálja meggyőzni, Elek ritkán mondta ki őszintén, mit gondol, de akkor brutálisan. „Hülye – mondta, és felült az ágyban, cigarettát keresett mérgében, pedig naponta csak kettőt engedélyezett magának, a két főétkezés után, s már elszívta a napi adagját –, hányszor mondjam, ne gyötörj ilyen marhaságokkal! Nem akarok rabszolga lenni, nem érted? Nem engedem, hogy megfogjanak. A gyerek kiszolgáltat mindennek, mindenkinek, annak enni kell adni, arra keresni kell, ha az ember belehal is. Nem kell gyerek, hagyj békén.” Katalin is felült az ágyban. Aznap már annyit sírt a könyvtárban, hogy nem volt ereje könnyekre, hallgatta, mit mond a férje, és megpróbálta lefordítani a maga nyelvére, amit hall. Katalin nemigen hitt el igazságokat, Eleknek legkevésbé. „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt” – gondolta Katalin, és nézett maga elé a félhomályba, míg Elek cigarettázott, és idegességében mezítláb szaladgált a szőnyegen. „Micótól akart volna gyereket, tőlem nem, pedig hogy vágyom rá. Micót szereti.” Elek, mint a tigris, körözött az ágy körül, legszívesebben szájon vágta volna, mit gyötri ilyesmivel, mikor azt se tudja, mire virradnak. Hogy minden nő ilyen ostoba legyen, mégiscsak állatok ezek, valami animális jelentkezik bennük ilyenkor, valami torz hormonigény. Micó is ezzel kínozta folyton, mikor azt se tudták, miből éljenek, az is azt nyafogta, gyereket akar. Nem emberek ezek, minek nekik az egyenjogúság. Elek elgondolta magában, mi az az egyetlen, ami kell és való az asszonyoknak, saját obszcén fantáziája elmulattatta, dühe megenyhült. Ugyanakkor egy kicsit jobb kedve is lett, mert hiszen immár második felesége könyörög neki gyerekért, és ő immár a másodiktól tagadja meg. Rettenetes, hogy a nőknek mennyire nincs érzékük a történelmi események iránt! Micó képes lett volna szalmán is szülni, ablaktalan helyiségben, negyvenötben – micsoda népség! Ez egyébként is olyan világ, amiben a legokosabb kihalni.

„Nem szeret” – gondolta Katalin fáradtan. Visszafeküdt, befordult, háta szép vonala átrajzolódott a hálóingen. Elek elgondolkozva nézte. Most mit bőg? Azt a gyereket siratja, akit nem szülhet meg? Hisz így is majd’ belevész a munkába, annyi dolga van. Amilyen szorgalmas lány, anyának is ambíciózus lenne, elkezdene a gyerek körül nyüzsögni – ugyan! Hogy tudna akkor az ő szívbajával törődni, az ő gyenge idegrendszerével? És egyáltalán, mindenképpen buta gondolat, ilyen nyugtalan időkben nem szoktak szaporodni értelmes emberek. De azért megsajnálta Katalint, hogy olyan boldogtalanul primitív, és csak a saját női terminológiája szerint tud gondolkodni. Mielőtt visszafeküdt volna, gondosan talpat mosott, s aggódva figyelte magát, nem köhög-e.

Katalin Micóra gondolt, mint tervezhette születendő lánya-fia nevét, hogy játszhatott a gondolattal: ha majd hárman lesznek, nem csak ketten. Elek elaludt, az asszony lassanként elbékéltette magában a szörnyeket, megmagyarázta önmagának, hogy Micó elől nincs menekülés, és nem is szabad emlegetnie ezt a gyerekkérdést sem, ha nem akarja feldúlni Eleket, szegény mindenféle hazugságra kényszerült amiatt, hogy el ne búsítsa az igazsággal: ő csak Micótól kívánt volna utódot. Nyilván Nóra esetében is Eleknek van igaza, nem érdemes töprengeni ezen. Ezelőtt úgy volt jó, hogy ne szeresse, most azt kívánják, igen. Valamikor jó barátok voltak, talán nem lesz annyira nehéz. Ha ettől függ Elek lelkinyugalma, megpróbál kibékülni vele. Hogy ma mi üthetett bele, fogalma sincs, de hát nyilván oka volt rá, talán egyszerűen az, hogy évek teltek el, és soha nem nézett be hozzá csak úgy, beszélgetni. Réka, Emma lépten-nyomon a Nóra nyakán lógtak – különösen Emma. Eleknek és Anyucinak fogalma sincs, miket állított róluk Surányiné féltékenységében. Na mindegy, ha így akarják, újra megpróbál beszélni vele – pedig igazán nem érdemli.

Kicsit nehezére esett elterveznie a mondatot, amellyel majd beállít a könyvtárba, hogy valahogy összebogozza a szálakat, amelyeket részint Surányiné érthetetlen magatartása, részint az évek metszettek szét. Másnap délelőttös volt, jókedvűen ment be, vett a Sáfrány téren egy csokor ibolyát, azt szagolgatta, míg lépegetett. Korán beért, Emma még nem is volt bent, csak Bicó, aki nem fogadta a köszönését, csak nézett rá, s tekintete pontosan olyan érthetetlen volt, mint előző nap. Katalin kirakta az íróasztalából, amire a munkájához szüksége volt, aztán azt mondta Bicónak, mihelyt Surányiné bejön, szóljon neki. Bicó leereszkedett a ládára, most nem nyitott ki semmiféle könyvet a térdén. Azt felelte, nemigen hinné, hogy Nóra bejönne ma reggel, mert az éjjel letartóztatták.

Főnököm, dr. Surányi Miklósné

tragikus emlékű távozása után…

 

 

Ügyvédje éppúgy nem tudta kérdezni, mint a káderesek. „Hűtlen volt önhöz?” – próbálta meg szóra bírni. Katalin riadtan tiltakozott. Felháborította a feltételezés, hogy Elek besurrant volna valahová – ugyan. „Bántotta? Rossz volt önhöz? Lehetetlen vele élnie?” Nem bántotta, nem volt különösképpen rossz hozzá, de lehetetlen vele élnie. „Indokolja meg, miért.” „Csak.” Az ügyvéd úgy nézett rá, mint egy bolondra, megszokta, hogy ilyenkor csak úgy patakzik a szó ügyfeleiből, ha motiváltatni akarja velük, mért akarnak elválni. Katalin ült, nézegette a munkaközösség kis különszobája berendezését, amelyet az ügyvédek gyónószobának neveztek, olvasgatta a naptár felírását: 1960. február. „Buta ez a nő” – gondolta az ügyvéd, s megint megpróbált lökni egyet a megakadással fenyegető beszélgetésen. Talán Simkó Elek anyósával nem tudott kijönni? Dehogynem, remekül. Hát akkor mi baja van voltaképpen? „El akarok válni” – ismételte Katalin. Kezdődött a gyötrés elölről: indokolja.

Ha Elek nem akarja éppúgy a válást, mint ő, sose bontják fel a házasságot, nincs az az ügyvédi zsenialitás, amely megoldja azt az abszurd jogi szituációt, amelybe a feleket Katalin magatartása és Elek kezdeti szemérmessége sodorta. Melindát egyforma erővel védték mind a ketten, és Simkó, az a Simkó, aki rászánta magát a válóperre, már Melinda Elekje volt: nem találta örömét a komponálásban, szégyellte, hogy a válás miatt hazudni kényszerül. Katalin ötször-hatszor elmondta, megmagyarázta: neki nem fáj, ne törődjék a szavakkal, a végcél a fontos, hogy szabadok lehessenek mindketten, Melinda említése nélkül, hát segítsen neki, találjon ki valami hihetőt, s önmagát védje elsősorban, aki itt marad, hazudjék, neki van fantáziája, ami Katalinnak nincs, tegye meg mindannyiuk érdekében. Volt alkalmuk beszélgetni, Katalin nem változtatta meg a lakását, csak szobát cserélt Anyucival a válóper idejére, hogy az ágya és az Elek alvóhelye közti helyiség igazolhassa: megszakadt közöttük a házassági életközösség. Elek végül is rászánta magát, személyesen tárgyalt Katalin jogi képviselőjével, és vele beszélte meg az asszony helyett a szükséges dolgokat. Katalin ügyvédje részvéttel figyelte Simkót, ugyanazt a heves rokonszenvet érezte iránta, amit mindenki, s arra gondolt, szívesebben képviselné a férjet, mint az asszonyt, milyen nehéz lehetett ennek a kulturált, kedves férfinak együtt élnie azzal a jelentéktelen teremtéssel. Megkérdezte Elektől, ne idéztesse-e meg tanúnak Raisz Ákosnét.

Elek rémülten tiltakozott. Anyucival rengeteg baja volt: életükben először kerültek komoly összeütközésbe egymással. Mióta Raiszné megtudta, hogy elválik Katalintól, sír, fenyegetőzik, kiabál; még csak az hiányzik, hogy megjelenjék a bíróságon, és ott is elmondja, milyen bűnnek tartja, hogy ez a kitűnő házasság felbomlik, véleménye szerint Katalin a föld legjobb felesége, pedig ő aztán igazán hivatott megítélni ezt, mert a megboldogult Micó helyett édes lányát találta fel benne, és a veje megőrült, amiért elengedi, ahelyett hogy térden csúszva bírná maradásra. Így a pör Raiszné részvétele és tanúskodása nélkül folyt, s Elek utolsó, kelletlen, de pszichológiailag hibátlan kompozíciójának volt köszönhető, hogy pozitív eredménnyel, meg annak, hogy voltaképpen nem volt nehéz felbontani egy gyerektelen házasságot, még ha az ügyfelekről kialakult kép nem is jelzett tűrhetetlen családi állapotokat.

Katalin ügyvédje elmondta, amire Elek tanította, az asszonyt nem érdekli férje munkája, nem tud, nem is akar lépést tartani vele, fárasztja a vele való élés, s ez voltaképpen igaz is volt: Katalin házasságuk bomlásának kezdetétől már moziba ment vagy lefeküdt, ha férje vacsora után beszélgetni, felolvasni akart. Elek ügyvédje viszont azt közölte, vannak az életben titokzatos elkötelezettségek, amelyek a lélektan tárgykörébe tartoznak. Ügyfele szívesen bűnösnek vallja magát, maga is úgy érzi, nem lett volna szabad megházasodnia. Nagyra becsüli a feleségét, minden emberi értékét tudomásul veszi, ám neki, igen, neki, hiba volt megnősülnie, mert sose tudta elfelejteni első feleségét. A bíró csak nézte Elek szép formájú homlokát, szégyellős pillantását, csodálkozott; ilyen különös pszichikai megkötöttségről csak regényben olvasott idáig, s részvéttel gondolt Elek ellenfelére is, persze annak se lehetett könnyű így élnie, ilyen légkörben. Sóhajtott, töprengett, figyelte a közönséget. Micó – Melinda védelmében – engedelmesen előtáncolt sírjából, megmutatta ártatlan arcocskáját, aztán visszament a Farkasrétre, mert elvégezte feladatát. Micóra most szükség volt, mint a kenyérre, a Klics lány nevének nem volt szabad elhangzania ezen a válópörön. Nem is hangzott el.

A tárgyalásnak voltak izgalmas részei, annak a bizonyítása például, hogy Katalin nem akart gyereket. Ebben így állapodtak meg a házasfelek: Elek pedagógus, az ő személyét nem szabad ilyen terhelő adattal rossz fénybe állítani, ám egy könyvtárosnál nem számít, gyermekkedvelő-e vagy sem, Katalin hát elismerte a tárgyaláson, igaz az állítás, és szeretettel nézett Elekre, aki megtagadta tőle az anyaságot, s ezzel elhárította azt a veszedelmet, hogy feleslegesen komplikálják egy ártatlan gyerek életét. A terem egyik oldalán egy nagy műveltségű, bánatos, első feleségét soha elfeledni nem tudó, hű férfi ült, aki gyereket szeretett volna vigasztalásképpen, de nem kapott, a másik oldalon meg a szorgalmas Márta, aki ugyan rendben tartotta a házát, és gondoskodott a családjáról, ám nem volt szellemi társa a férjének, és minden nőiséget megcáfoló ridegséggel gyermekre se kívánkozott. Katalin – Elek tanácsára – azt is közölte, ő, sajnos, nem tudja elviselni Anyuci közelségét sem; ez is terhelő adatnak számított: ez az asszony nem tartotta tiszteletben elődje emlékét, utálta az otthontalan öregasszonyt is, aki pedig annyi szeretettel vette körül, hogy még a háztartása vezetését is szó nélkül átadta neki, mikor a házba került. Az ügyvédek a végén szinte maguk is elhitték, hogy így állnak a dolgok, ahogy Elekkel Katalin helyett összeállították a pör anyagát; Simkón kívül, aki rendkívül bűntudatos volt emiatt, senki se törődött vele, milyen impresszió marad a hallgatóságban a tompa lelkű feleségről.

„Mikor és mi miatt kezdődött az eltávolodás?” – kérdezte a bíró.

Elek ügyvédje felelt: sajnos, azonnal, mihelyt ügyfelének tapasztalnia kellett Katalin alapvető szeretetlenségét Anyuci és szegény holt felesége iránt. Katalin hallgatta, még bólintott is, a gyertyákra gondolt, amelyeket ő gyújtogatott Micóka sírján, a taxira, omló könnyeire, rettegésére, arra is, milyen sokáig, mennyire ártatlanul szerette Raisznét, s azt felelte magában: „1953-ban, Nóra miatt.”

Surányiné, akinek lakását másodszor is kiigényelték, bútorai megint csak elkallódtak, falai közé idegenek hurcolkodtak, s akiről, mikor már hivatalosan is elkezdték keresni, csak egy jegyzőkönyvi adat maradt: meghalt 1955. szeptember elsején a börtönben, szóba se került, mintha nem is élt volna sohasem. Ha valaki véletlenül megemlíti, Katalin akkor is hallgatott volna Nóráról, azoknak az első időknek a kedvéért, amelyekben olyan önfeledten boldog volt, s amelyeket nem tudott, nem is akart Eleknek elfelejteni. Ám emlékezete és reakciói igazat feleltek a bíró kérdésére, s magában kimondta a Surányiné nevét.

Azon a napon, amelyen Bicó bejelentette, hogy Nórát letartóztatták, minden összevissza ment a könyvtárban.

Surányiné íróasztalát már kiürítve találták, éjjel, valamivel azelőtt, hogy Nórát elvitték, átkutatták a fiókjait, mindent elvittek, ami irománya, feljegyzése volt, még a Könyvtárosok Szaklapjának készült tanulmányát is, nem maradt utána semmi személyes, csak a kávéfőzője meg a munkaköpenye a fogason.

Aznap Emma volt még délelőttös, némán járt-kelt Katalin mellett, de amikor Szabó elkezdett sajnálkozni, rászólt: nem kell sajnálni a nép ellenségeit. Katalin rábámult, Emma szája olyan volt, mint a kés. Bicó hallgatott, tette, amire kérték, nézegette az Andersen-könyvet, Szabó se mert többet nyikkanni.

Hogy Nóra valami olyat cselekedhetett, ami miatt le kellett tartóztatni, elképesztő gondolat volt.

Katalin összekeresgélte magában a bűnöket, úgy, ahogy az iskolában megtanulta, a tízparancsolat vétkeit. Nóra, aki lop, aki öl, aki… hülyeség. De hát akkor mit csinált Nóra? Emmához fordult, az kelletlenül felelte neki: akik elvitték, nyilván tudják, jobb nem firtatni, főleg Katalinnak, akinek házassági tanúja volt, és aki – közismert tény – jóban volt vele. Elképedve nézett Emmára. Évek óta nem volt köze már Surányinéhoz, és ha lett volna is, hát ő lopott, ő ölt, ő követte el, amiért Nórát letartóztatták? Emma arca üres volt, mintha még vonásaival sem akarna állást foglalni. Bicó akkor az egyszer mégiscsak megszólalt, akkor hallotta először a hangját megdöbbentő közlése óta. „Ne féljen – mondta Bicó végtelen megvetéssel –, nem kell izgulni. Mindenki tudja, hogy mióta férjhez ment, utálta magát férjestül, le se köpte volna. Tegnap ki is rúgta, mikor meg akarta hívni. Szabó hallotta, tanúsítja. Ne féljen!”

Katalin hirtelen hallotta azt is, amit Bicó csak gondolt, valami sejtelmes módon megérezte, hogy Bicó most azt mondja belül: „Azért rúgott ki téged, mert tudta, mi vár rá, azért rúgott ki, tanú előtt, mert szeretett, és meg akart menteni, de neked se szemed, se füled, tefelőled leéghet a ház.” „Hát tudta, hogy el fogják vinni?” – kérdezte magában Katalin Bicótól. „Tudta” – felelt neki Bicó gondolata, Bicóé, aki némán ült a fásládán, és az Andersen-könyvet nézte. „Hát akkor mégis bűnös volt?” – kérdezte Katalin gondolata. „Marha – válaszolt Bicó gondolata –, vak állat, te. Marha.”

Mikor végeztek, nem ment haza. Elek délutános volt aznap; amit soha nem tett még, felrohant hozzá a hírrel. Eleket a folyosón találta, ha Simkó volt az ügyeletes, mindenki szép csöndben sétált, tudták a lányok is, rossz a szíve, senki sem akarta felizgatni. Kicsit különben tetszett is valamennyiüknek, tárgyilagosan, eleve reménytelenül, nem Micó emléke miatt, az első Simkóné meghalt, nem volt rivális, hanem mert Katalin volt a felesége, akit ismertek a könyvtárból, s csinosnak tartottak, fiatalabbnak valóságos évei számánál. Mindenki odanézett, mikor Katalin felfutott a lépcsőn, Elek csodálkozva eresztette le a miniatűr verseskötetet, amelyet olvasott.

Az asszony utóbb megbánta, hogy felment, mert Elek úgy megijedt a közlésétől, hogy azt hitte, rosszul lesz. Megtámaszkodott a falban, könyvét is leejtette, egy lány adta fel neki. „Nagyon köszönöm” – mondatta Elekkel a kétségbeesésnél erősebb tanári reflex. Szerencsére csöngettek, az osztályok sorakoztak, osztályba mentek, nem volt idő beszélgetni. Elek órára ment, Katalin bűnbánóan hazaballagott. A Mák utcán lépegetett végig.

A Mák utcát mindig szerette, mint ahogy szívesen élt ebben a kerületben, ahol könyvtára és otthona állt, szívesebben, mint egykor a Nyugati mellett. Ezen a részen még jól látszott, hogy a főváros külön kis helységek egybeolvadásából keletkezett, hogy ez a kerület is miniatűr vidéki városka volt valamikor, aztán egy óriás test részévé vált. Szerette a Mák utcán a régi malom épületét, amelyből nemrég fürdőt csináltak, de amely ebben a formájában is olyan volt, mintha kísértetek őrölnének benne éjszakánként a régen tovaszállított gépeken álombeli lisztet, valószínűtlen, meseszerű. Szerette a Koszorú közt is, ahol csaknem kizárólag cigányok éltek, a Mák utca és a Koszorú köz sarkán a Krisztust, akit akkor, 1953-ban ugyan senki sem aranyozott vagy festett újra, s inkább formájával mutatta: azonos önmagával, de akit azért mégis megtisztelt valaki hébe-hóba pár szál virággal vagy gyertyácskával, olykor egy csúnya kis koszorúval is. Itt hiába dolgozott az utcaseprő, mindig szenny volt, zaj, nyüzsgés, még kiskertek is illatoztak nyaranta itt felejtett, régi telkeken, amelyekben rengeteg virág nyílt; egyik-másik lakó kosárszámra vitte a friss csokrokat árulni a trolimegálló környékére, a hajdani önálló városka főutcájából lett nagyútra.

Katalin gyakran járt erre, de egyetlen otthonban se fordult meg a macska eltűnte utánig, míg a Klics házzal kapcsolatos események rá nem kényszerítették. Most, míg hazafelé iparkodott, nem sejtette, hogy egyszer majd küldeni fogják az egyik épületbe itt, művirágok, koszorúk és káposztásfazék különös elemei közé, és azt sem, hogy az italbolt előtt éppen megálló teherautóról lerakodó férfit, akinek csak a hátát látja most, valamikor szemközt is meg fogja pillantani, csak az akkor már nem dolgozik ebben a kerületben, s mikor ő ismét találkozik vele, futni fog és sírni, és el-elkeni arcán a könnyeit. Éppúgy nem tudta, mint azt, hogy a Koszorú köz sokáig festetlen Jézusa pár esztendő múlva pompázatos és naturalista színekben kiragyog, kínba facsarodott arcán valami mosolyfélével, mintha ő volna leginkább megelégedve azzal, ami vele hajdan megesett, meg azzal, hogy a hívek adakozásából 1956 után gyönyörű szakálla-üstöke és cseresznyepiros, fiatalos szája lett.

Otthon Raiszné is elhűlt, mikor kiderült, mi történt Nórával, ő se tudott válaszolni rá, mit követhetett el. „Talán áruló” – javasolta félénken. Katalin rábámult. Mi a csodának lehetne Nóra az árulója? Aztán eszébe jutott, hogy mióta férjhez ment, gyakran akad áruló, és ahhoz képest, hogy nincs háború, sok a kém is. „Igen – mondta Anyuci –, vagy kém, vagy áruló, nem lehet más.” Katalin leszedte az asztalt, azt felelte, nem tudja, Nóra mit csinált, de hogy se nem áruló, se nem kém, az olyan bizonyos, mint hogy ő mára tökkáposztát főzött fasírozottal. „Igenis, az – mondta Anyuci, és felemelte a hangját. – Ha elvitték, jól tették. Te szoktad mindig azt mondani, hogy ok nélkül nem visznek el senkit.”

Ebéd után kiült az erkélyre, tavasz volt, már erős a napfény. Hirtelen minden visszatért, Nóra, aki ajtót nyit neki, tanítja, könyveket ad, kikérdezi, kibogozza abból a szövevényből, amelynek nyűgében a fővárosba érkezett, aki vitatkozik is vele, nem engedi pártba lépni, pedig ő tüstént ajánlkozott, mert látta, hogy csaknem mindenki belép. Hol van Nóra, aki a Podmaniczky utcán az ablakban könyökölt, reggelenként felköltötte, teát adott, mosogatott, beszélt, nevetett, míg az ablak alatt a karbidlámpa kemény fényében fel s alá járt egy kis szerelvény, és vitte-vitte a hordalékot? Hol van Nóra? És mit csinált? Mit csinált? Az évek, amelyekben nem szerette, olykor ellenségének tekintette, mert úgy érezte, Elek és Anyuci ellen ingerli, most úgy tovatűntek, mintha nem is lettek volna, a régi Nóra élt csak, aki többet jelentett számára, mint bárki hajdani rokonai közül Mecseren.

Elek idegesen érkezett haza, azt mondta, ne gyötörje semmivel, Surányinéról se szóljon, pedig Katalin egyébről se kívánt beszélni, csak Nóráról. Elek panaszkodott, elrontotta a módszeres egységét, az igazgatónak is ma jutott eszébe hospitálni jönni. Katalin hát hallgatott, vacsora közben alig szóltak egymáshoz, pedig mindhármuknak ugyanaz járt az eszükben, csak arra már nem volt ereje senkinek, hogy valami semleges témáról gondoskodjék. Anyuci – szokása ellenére – azonnal elköszönt, Elek kijelentette, megpróbál dolgozni, ne zavarja senki. Katalin kiment vasalni, számítgatta magában, mikor nem terheli Eleket a kérdéseivel; ha befejezte a mai munkáját, talán csak válaszol neki, megmagyarázza, amit tudni akar. Addig is, mint valami régen olvasott, nagyrészt elfelejtett regény tartalmát, megpróbálta összeszedni magában Nóra életének epizódjait ezekben az években, amióta már nem érintkezett vele, de sehogy se ment. Ő kerülte Surányinét, az nem kényszerítette rá a barátságát, mikor látta, hogy Katalin elidegenült; csupa hézag volt, amiről az asszony tudott, csak jegyessége előttről voltak emlékei. Ám az a kevés, ami megmaradt benne, még mindig elég meggyőző volt ahhoz, hogy kimondja magában: Nóra nem lehet bűnös, s felkeltse benne a vágyat, hogy rábírja Eleket, szerezzen számára ügyvédet, küldjenek csomagot, látogassák meg. Nóra valamikor nagyon jó volt hozzá, azt nem lehet csak olyan egyszerűen elfelejteni, és hát az utóbbi időben – még tegnap is – Anyuciék már közeledni kívántak hozzá, nem lehet kifogásuk ellene, ha segíteni akar neki. Nórának egyetlen rokona sem maradt életben, nincs senkije.

Valamivel nyugodtabban ment vissza, Elek éppen letette a tollát. Fáradtnak látszott, most valóban szenvedőnek. Katalin elmondta, mik a tervei, tanácsot kért, mivel kezdje, hogy induljon el, hol kell keresnie Surányinét. Szavai közben Elek fáradt sápadtsága eltűnt, hirtelen vérpiros lett, felugrott az asztaltól.

– Meg ne halljam, hogy érdeklődöl utána! – mondta Elek. – Megtiltom. Nóra nincs. Nem is volt. Nem is ismerted, csak réges-régen, lánykorodban, felületesen.

Katalin rábámult. Hát nem Elek akarta újra kezdeni a barátságot? Nem Elek mondta neki pár napja, feltétlen létesítsenek kapcsolatot a két otthon között?

– Istenem, de buta vagy! – mondta Elek. – Borzasztó, hogy sose figyelsz semmire.

Ez Nóra mondata volt, annyiszor hallotta már, csak Surányiné más hangsúllyal mondta, szánalommal és melegen, Elek meg haragudott. Mire nem figyelt fel megint? Mit csinált? Miért nem szabad megkeresnie Nórát? Annyit tett érte!

– Menj, feküdj le, és ebből elég volt mára és mindenkorra. Befejeztük Surányinét. Ne beszélj nekem úgy, mint egy vidéki paplány, erkölcsnemesítő dolgokat, hogy ki mit tett érted hajdanán. Elvitték, nincs. Nem tudunk rajta segíteni. Ha sokat ugrálsz, engem is belekavarsz, magadat is. Menj aludni! Rettenetes nap volt.

Hogy menjen így aludni? Az eltűnt olyan eleven közelségbe került most hozzá, hogy szinte hallotta a hangját és a lélegzetét. Nem hagyhatja magára! Ha csinált is esetleg valamit, ha tévedett, akkor is joga van védelemre.

– Hülye – mondta Elek. – Nóra olyan ártatlan, mint te. Nem erről van szó. Mondtam, hogy aludj.

Maga se tudta, mért nem engedelmeskedik, máskor semmit nem kellett kétszer mondani neki. Megint rákezdte: ha Elek szerint ártatlan, akkor meg különösképpen kötelességük segíteni.

– Majd ha megvesztem – mondta Elek, s Katalin nézett a szó után. Elek csaknem mindig finoman beszélt, olyan csodálatosan kifejező, elegáns szavakat ismert, hogy az ő vidéki szókincse majdnem brutálisnak hatott mellette. Most még csak a szeme is más lett, a pillantása. Férje gyakran megharagudott rá, de legtöbbször csak líraian, szenvedően. Most nyersen volt haragos, majd szétvetette a méreg meg a szégyenkezés. Az asszony nem tudta, hogy Elek olyan pontjára jutott az életüknek, ahol igazmondásra kényszerül, s ez megviseli, mint a gyíkot, amikor a bőrét váltja, de nem meri megkockáztatni, hogy hallgasson, mert ami eddig pajzs volt, elringató védelem, most egyszerre riasztja: Elek félt Katalin ártatlanságától. Tudta, itt az idő, amikor beszélnie kell vele, nem várhat tovább, ha nem akarja, hogy öntudatlan akcióival zavart keltsen, bajt hozzon rájuk. A cseléd, aki szolgálta házát, ott állt előtte, összefonta a kezét, ahogy fáradt asszonyok állni szoktak munka után, és hallgatta, amit eddig nem közölt vele sohasem.

Elek most foglalkozott vele először, eddig csak azt engedte meg, hogy szeresse és dolgozzék rá, és annyi munkát vállaljon, amennyi után már nem marad benne sem igény, sem érdeklődés, hogy túlnézzen a konyhája falán. Most megtudta, mért elemez a férje ostoba verseket úgy, mintha Goethe Esti dala volnának, mit ér áhítattal olvasott tanulmányai értékelése. Azt is megtudta, valószínűleg hova lett Nóra, s egyáltalán, mi történik körötte az országban. Nem szólt rá semmit. Mikor Elek befejezte, állt még előtte egy pár pillanatig, aztán kiment az erkélyre. Csillagtalan ég volt, hűvös éjszaka. Száraznak, könnyűnek és tehetetlennek érezte magát, mintha nem ember volna, csak falevél. A Sáfrány tér felől fújt a szél, a gallyak legyeztek. Elek nem ment érte, visszagörnyedt a karosszékbe, s ha kimondta volna, amit gondol, maga is megriad: ebben a percben gyűlölte ezt a teremtést, aki az iménti vallomásra szorította, úgy gyűlölte, mint egy ellenséget. Polcán ott sorakoztak szép kis tanulmányai, amelyeket az asszony eddig úgy tisztelt, amikből irodalmi értékeléseit tanulta, s amelyekről most maga mondta meg neki, mit érnek. Katalin nem szólt, Elek nem szólt. Nóráról senki se beszélt többet. Akkor kezdődött el minden.

…változatlanul a Sáfrány téri könyvtárban

tevékenykedtem…

 

 

Eleinte nem akarta elismerni. Hajnalban kétségbeesve kéredzkedett Elek karjai közé, ott zokogott a vállán. Elek ezúttal nem mondta, hogy összegyűri, benedvesíti a pizsamáját, hanem magához szorította, és mélyeket lélegzett Katalin mindig jószagú hajából. Sírt Katalin, mint aki halálos veszedelemből szabadult ki, Kis Sándor, Somos Aranka, az elvesztett Dániel, minden és mindenki, akit maga mögött hagyott abban az örömtelen, megalázó emlékű múltban, ott ólálkodott az ágya körül. Az asszony megrémült: Micó bizonyára nem bírálná Eleket, Micónak nem volnának kételyei. Hogy tehetett ilyet, hogy ő megingott? Hát az a boldogtalan Nóra fontosabb számára, mint a férje? Micsoda hűtlen feleség ő, micsoda gyönge jellemű! Elek az egzisztenciáját védi, amikor olyan, amilyen, nem Elek a hibás, hanem a kor, amely ilyesmire kényszeríti, és különben is, mi az Elek bűne? Hogy azt mondja a rossz versekről, hogy jók? Attól még nem kerül börtönbe senki. Ő annyira elmerült a maga életében, hogy nemigen érzékelte, mások hogy élnek, miféle körülmények közt, hogy maga Elek is védekezni kényszerül, de hát inkább írjon akárhány tanulmányt, csak el ne vigyék őt is, mint szegény Surányinét. A lehetőség, hogy ismét széthullhatik körötte a keret, amely végre összetartja napjait, hogy esetleg megint elveszti otthonát, erősebb volt igazságérzeténél. A felismerés – önmaga és az ország helyzetének a felismerése – átsepert Katalin egén, mint valami fényszóró, aztán megint minden elsötétedett utána, s a hirtelen fényt nem követte akció. Tudta, nem mestere a szavaknak, meg se próbált bocsánatot kérni Elektől, hogy bírálni merte, csak odasimult hozzá, s odaadásával iparkodott kifejezni, amire a szája nem volt képes. Elek azt mondja, úgyse lehet semmit se csinálni Nóra érdekében, akkor hát csak siratni fogja szegényt, mert mást ugyan mit tehetne.

Elek elfogadta a bocsánatkérést.

Simkó éppúgy meg volt ijedve, mint Katalin, s éppolyan tanácstalanul bámult a sötétbe, míg meg nem hallotta Katalin sírását, s át nem élte, hogy az asszony megemésztette, amit hallott, ezentúl okosabb lesz, sőt a jövőben talán vele is meg lehet majd tárgyalni azokat a problémákat, amelyeket eddig csak Anyucival beszélt meg. Most nyilván majd jobban megérti, mért gyötrik annyit Dániel miatt, eddig csak kelletlenkedett, ha sor került rá, de voltaképpen tudomásul vette, hogy időnként erre-arra felelnie kell, azt mondta, őt, mióta az eszét tudja, mindig faggatták valamiről. Elek sebzett hiúsága megnyugodott, mert Anyuci ravasz volt, de Katalin ártatlan; zokogása és odabújása azt jelentette, megérti férje magatartását, s ez valahogy mégse volt közömbös dolog további életük menetét illetőleg. Odaölelte hát magához a lázadót, s úgy zárta le az epizódot, ahogy a legkönnyebb és legtermészetesebb volt mindkettőjük számára, mert magyarázkodni neki se volt kedve, persze egészen más okokból, mint Katalinnak.

Akkor már hajnalodott, rémülten egymásba kapaszkodva ölelkeztek, mint két turista, akik tisztában vannak vele, hogy ha egyikük elvéti a lépést, a másik vele zuhan a mélységbe. Elek élni akart, meg volt elégedve az otthonával és Katalinnal, és Katalin is élni akart, ő is meg volt elégedve az otthonával és Elekkel, hát magyarázkodás nélkül ölelkeztek, aztán megkönnyebbülten elaludtak, egymásnak döntve a hátukat, ahogy szokták, és mindkettőnek az volt az utolsó gondolata, mielőtt elszenderült, hogy nagy veszedelemből szabadultak meg. Tudatuk elrendezte és elsimította az egyenetlenségeket, mint ahogy az események maguktól elsimították önmagukat odabenn: Emma átvette a könyvtár vezetését, Emma helyére egy szelíd, komoly lány került: Ember Edit, ám lelkük mélyén azért mégiscsak megkezdődött valami, amiről egyelőre se Katalin, se Elek nem akart tudomást venni. Katalin mögött néha ott ült már egy másik Katalin is; az első Katalin varrt, mosott, Eleket nézte, gyönyörködött hajában, szája ívében, a másik Katalin meg szamárfület mutogatott ugyanennek az Eleknek, és azt mondta: „Gyáva! Csaló!” Az első Katalin rémülten csitította a másodikat, és többnyire el is tudta kergetni, de az előle menekülő második Katalin ilyenkor még visszakiabált, azt kiáltotta: „Nóra!”, és az első Katalin kezében megállt a munka.

Elek szép pillantása mögött is ott leskelődött egy második Elek. Az első Elek felolvasott (Nóra elfogatása óta soha többet nem írt tanulmányt az élő irodalom jeleseiről, csak a klasszikusokat boncolgatta, olykor nem is a magyarokat, hanem Schillert, Goethét, Racine-t), a második meg Katalint figyelte, aki hallgatta a felolvasását, és azon töprengett, ugyan mit gondolhat az asszony? Ezt, amit felolvas, ezt most elhiszi? Ám se Katalin, se Elek jó darab ideig nem merte még önmaga számára se megfogalmazni, hogy közös életük további évei alatt mindkettőjük számára többet jelentett már második önmaguk véleménye, mint az elsőé, mert testük még hibátlanul felelt a másik hívásának, csak éppen Elek nem tudta megbocsátani, hogy valaki előtt meztelenül kellett állnia, és nem védte se dekoratív bánata, se betegsége, és Katalin se felejtette el, hogy önmagán, háztartási gondjain, brosúráin és Micó miatti bánatán túl van még valamerre egy tovatűnt Nóra is, akit épp azért tagadott meg valaha, mert azt mondta ki, amit második önmaga most ismert fel Simkó Elekben, s akit nem szabad keresnie, pedig ártatlan, mert bajt hozhatna a családjára. Azt se felejtette el, hogy ez a Nóra az országról is tanított neki mindenfélét, ha nagyon megerőltetné az emlékezetét, talán még fel is tudná idézni, miket. Soha Nóra kivételével senki se beszélt vele ilyenekről, Csándy Kornél csak a török hódoltság okleveleit ismerte, Somos Aranka számára meg, míg kis táncait járta, és hegedülgetett, teljesen mindegy volt, miről tanít be versikét az óvodásoknak, Rothermere lord magyarországi látogatásáról, Endresz György gépéről vagy a koalíciós pártokról. Katalin, a második, nem az első, elkezdett figyelni. Nehezére esett, kezdő és ügyetlen figyelő volt, de azért figyelt, és amikor a rádióban valaki szónokolt, időnként azt mondta az első Katalinnak, aki mozdulatlan arccal hallgatta a szöveget, hogy vigyázzon.

Valaki azért mégis észrevette, hogy valami másképpen van közöttük, ha maguk az illetékesek nem is fogalmazták meg: Anyuci.

Raiszné annak köszönhette, hogy a legáldatlanabb sorsfordulatok között is mindig boldogult valamiképp, hogy kiváló pszichológiai érzéke és megfigyelőképessége volt, s évekkel azelőtt, hogy Katalinnak vagy Eleknek eszébe jutott volna a válás, már megriadt. Elek nem izgatta, ismerte, mint a tenyerét, Elek mindig azt tette, amit ő parancsolt neki, azon a különös módon, ahogy vejének parancsolni lehetett. Raiszné sokkal jobban tudott bánni a férfival, mint Micó, aki fiatal volt, szenvedélyes, és semmi tehetsége ahhoz, hogy másnak mutatkozzék, mint amilyen, Anyuci ismerte a szavakat, amelyektől Elek felderült, vagy elvesztette a kedvét, Simkó miatt nem fájt a feje. Ami annyira izgatta, hogy altatóval is nehezen húzta át az éjszakákat, Katalin volt, akinek megváltozására azonnal reagált. Nem mintha az asszony kevésbé lelkesen vagy szorgalmasan dolgozott volna rájuk, mint addig, ám valami mégis eltűnt belőle, s Anyuci egy álmatlan éjjel rá is jött: micsoda. A kutya jelleg múlt el Katalinból; ha férjére nézett, olyan volt már a pillantása, mint egy emberé.

Kellemetlen felismerés volt, Anyuci elkezdte törni a fejét, mitől és mióta van ez a változás a házban, ez a hajszállal kevésbé magabiztos Elek, s ez a hajszállal magabiztosabb Katalin. Aztán elkezdett emlékezni: alighanem Surányiné csinálta itt a bajt, az az este, amikor Elekéktől ordítozás és sírás hallatszott ki, akkor történhetett valami.

Anyuci megnyugodott, neki annyit számított Nóra, mint a légy, abszolút nem érdekelte, miféle koholmányok alapján tartóztatják le vagy irtják ki egymást a kommunisták, csak őt hagyják békén. Ha megritkítják a soraikat, igazán csak haszon. Anyuci, mikor negyvennyolcban kiszemelte Katalint Elek számára, gondosan tanulmányozta egyéniségét, s megállapította róla, hogy nem reakciós, de nem is haladó: semmilyen. Olyan, mint Krisztus klasszikus példája, sótalan és langymeleg. Nemigen törődik semmivel, illetőleg ha mégis, gyakorlati, értelmes dolgokkal, olyanokkal, amelyek hatósugarán belül esnek. Most aggódva tapasztalta, hogy ez az új Katalin, aki éppolyan gondos háziasszony, mint a régi volt, csak éppen a tekintete lett emberi, valahogy érdeklődőbb lett. Nem lehet tudni, mivel foglalkoznak a gondolatai, de talán már nem kizárólagosan azzal, ami hasznos és okos. Anyuci, akinek ha valaki azt mondta volna, dialektikus eszejárása van, s nézőpontja alapvetően gazdaságpolitikai és osztályharcos, csak persze a saját osztálya érdekében, nyilván felháborodik és kikéri magának, most is dialektikusan cselekedett: mihelyt a jelenséget észrevette, elkezdte az észlelt tünetnek megfelelően alakítani házuk légkörét. Végre talált valakit, aki mellett elengedhette magát, aki kielégíti Elek hiúságát, rendbe tartja őket, nem sokat ugrál, hanem dolgozik, és olyan derék lány, hogy akkor se fogja őt az aggok menhelyébe dugni, mikor Elek már régen kitenné a küszöb elé. Nem, ezt nem engedi veszélybe sodorni! Rábeszélte Eleket, vigye el Mecserre kirándulni a feleségét, megmagyarázta, járjon vele színházba, moziba – aztán tett többet is, mást is.

Egy vasárnapi ebéd idején, amikor már a feketénél tartottak, kimondta a Micó nevét.

„Micókával álmodtam” – sóhajtott fel, és nézte a házaspárt. Katalin arca megfeszült, ennek örült. Ha Katalin szenved, akkor nincs olyan nagy baj, akkor még szerelmes Elekbe. Veje letette a csészéjét, nem azt tükrözték a vonásai, hogy szelíden bánatos, hanem hogy pokolian dühös. Anyuci megrendült, nem mintha lett volna valami illúziója vejével kapcsolatban, tudta, hogy Eleknek nem Micó halála fájt olyan gyógyíthatatlanul, hanem hogy annyi bajt és izgalmat hozott a házra betegségével: alig vette el, máris meghalt, mehetett temetni, és egyáltalán nem természetes, hogy valaki tizenkilenc éves fejjel ne éljen túl egy szimpla vakbélgyulladást. Ám aznapi reakciója nem volt szabályos, Elek, ha meghallotta Micó nevét, tisztességből mindig gyászos képet vágott, most egyszerűen csak mérges volt. „Valamit csinált – gondolta Anyuci. – Mi a csodát csinálhatott, ami miatt tart egy kicsit Katalintól?” Meglepetésében alig tudta végigmondani, mint jelent meg neki Micó hófehér ruhában, hajában koszorú. Elek majd megpukkadt, míg hallgatta, részint idegesítette, hogy Raiszné úgy látja az ő néhai feleségét, mint egy konyhai falvédőn a tavasz tündérét, részint megfigyelte, hogy valahányszor Micó megjelenik az édesanyjának, mindig valami strukturális változtatást javasol a házirendben, s ez a Nóra eltűnése utáni időszak igazán nem volt rá alkalmas, hogy Katalint bármivel is hergeljék. Szerencsére Anyuci eszén volt. Micó ezúttal – Simkó új házassága idején a legelőször – azt üzente, rendkívül boldog, hogy Elek éppen Katalint vette feleségül.

Simkó arca felderült, szeme is megvidámult. „Na ugye – gondolta Raiszné –, hát hiszen én mindent megteszek.” Katalin lesütötte a szemét, s egész magatartása olyan volt, mint az okos kislányé, aki már megszokta a fenyítést, s odaengedi magát az ütéseknek; minél hamarabb túlesik rajta, annál jobb. „Ennek még a jó is fáj – merengett Anyuci. – Nagyon féltékeny. A baj nem akkora, hogy ne lehetne rajta segíteni, de vigyázni kell, nagyon vigyázni.” Raiszné tudta, ha az ember nem elég humánus a háztartási alkalmazottal, az fellázad, felmond, így volt az még a szakszervezetlen világban is, hát még most. Elek nem törődik semmivel önmagán kívül, nem engedheti meg, hogy eljátssza az életüket. Úgy látszik, Katalinnak több gyengédségre van szüksége, s ha Elek nem elég okos, hogy belássa, neki kell a kezébe venni a dolgot. Mindegy, ő ráér, Katalinba érdemes munkát fektetni, megérdemli. Raiszné kiitta a kávéját, s eltűnődött rajta, hogy is alakult ilyenné az élet. Még a végén kiderül, hogy Katalint nemcsak gyakorlati haszna miatt őrzi a házban, hanem komolyan megszokta, és valahol, legbelül, kedveli is. Lehet, hogy megszerette? Megnézte az asszonyt, mintha most látná először, s legelső ízben, hogy megismerte, voltak nem egyértelműek, nem egyszerűek az érzései. Katalin összeszedte a mosatlant, Elek elővette az újságot. „Valami új van ebben a házban – gondolta Anyuci –, valami történt mindnyájunkkal. Úgy látszik, velem is.”

Se Katalin, se Elek nem vette észre, milyen hősiesen küzd Anyuci házasságuk épen maradásáért, s milyen őszinte könnyeket ont, ahogy az évek telnek, hogy hiába követ el mindent, a házasfelek elsodródtak egymástól. Micó egyre sűrűbben jelentkezett, egyre gyakrabban üzent valamit, Melinda odaköltözésétől fogva már nem csak Eleknek, Katalinnak is, csupa boldogító, szelíd, meleg üzenet érkezett a túlvilágról. Elek növekvő, leplezetlen unalommal hallgatta, Katalin arca merev volt, majdnem tiltakozó: nem volt hiú, nem lehetett megvesztegetni semmiféle mennyei elismeréssel. Anyuci mint a vihart, érezte a közelgő katasztrófát.

Végső kétségbeesésében elkezdett dolgozni.

Katalin csak nézett, mikor egy hajnalban felkelt, ahogy szokott, s Anyucit kint találta a konyhában. Ott állt az öregasszony a tűzhely mellett, s előkészítette a reggelit. „Mit csinálsz, Anyuci? – kérdezte riadtan –, halálra fázol, korán van még.” „Túl sok a te munkád – felelte Raiszné –, és hát én nem dolgozom. Legalább a reggeli teendőket add át, elmegyek bevásárolni is, hogy tovább alhass.”

Később, amikor már nem volt Simkó Elek felesége, furcsa módon mindig szeretettel gondolt vissza a hazug Raisz Ákosnéra, és akkora megértéssel, ahogy fiatalabb korában nem lett volna képes megközelíteni senki problémáit. Mert Anyuci hősi módon harcolt Katalin ottmaradásáért, arra apellálva, ami úgyis annyira ki volt fejlődve az asszonyban: megértésére és részvétére, és Anyuci együgyű eszközeivel megpróbált könnyíteni a terhein is abban az életkorban, amikor már csakugyan indokolt lett volna, hogy eleressze magát, odavegyen egy kis befőttet az ágyba, és olvasgasson. Anyuci egyre többet segített neki, mert rettegett, hogy elhagyja a házat, s most már nem úgy beszélt neki Elekről, mint amikor összeboronálta őket, hogy szegény sorsüldözött angyal, akinek csak egy jó feleség kellene, Anyuci a házasság utolsó szakaszában azt susogta: ha magára marad az a szerencsétlen, aki állandóan kötélen sétál, lezuhan, kitöri a nyakát. „Még senki se mondta meg neki, hogy nincsen háló alatta, a te férjed olyan gyönge, Kati, hogy nem tud meglenni egyedül.” Járt Raisz Ákosné Katalin nyomában, könyörgött, magyarázott, és elkezdett szemmel láthatóan öregedni. Abbahagyta a hajfestést, nem kényszerítette magát olyan járásra, hogy aki hátulról látja, fiatal nőnek nézze, félretette kacér kalapjait, divatos szoknyáit is. Katalin egyre jobban elkezdte szánni. Akkor is sajnálta, amikor örökre elbúcsúzott tőle. Hogy új asszonyként először átlépte Elek otthonának küszöbét, sokfogú, mosolygós, bizonytalan korú, szőke Anyuci fogadta, s akitől távoztakor búcsút vett, vénasszony volt, szemében, homloka ráncai között harag, tehetetlenség és félelem. Száraz bőrének mély redői között könnyek siklottak, nagyot koppantak tisztes, sötétkék pongyolája gallérján. Akkor, anélkül, hogy hívta vagy idézte volna, valóban megjelent mögötte a kis Micó, nézte szerető, csupa részvét szemével, mert Micó fiatal szívében nem volt harag Anyuci iránt, és szólt is az anyjához, csakhogy Raiszné nem értette meg, mert a holtak beszédét igazán csak holtak érthetik.

…1954-ben részt vettem a könyvtárosok szakmai

továbbképző tanfolyamán.

 

 

Katalint Pestre való kerülése idején minden érdekelte, mert menekült gondolatai és emlékei elől.

Később Nóra irányt szabott aktivitásának, tanulnia kellett, továbbképzésének jelentős része olvasásból állt, s a világirodalom remekei nem voltak rossz mesterek. Megszerette a könyvtári munka minden tennivalóját, az emberekkel való foglalkozást éppúgy, mint időnként cserélődő feladatköre manuális részét; szívesen gépelt könyvcímeket a kartonokra, babrált folyóiratokkal, tartott rendben katalógust, pótolt vagy selejtezett, s örömmel járt valami régen megkívánt könyv hajszolására antikváriumokban is. Mikor megismerkedett Simkóékkal, már eléggé képzett könyvtáros volt, munkája olyan arányban vált felületessé, amilyen arányban köze lett a Simkó családhoz.

A lány Elek negyvennyolctól ötvenig tartó udvarlása alatt egyre unalmasabbnak találta Surányiné kijelölte teendőit, és rossz lelkiismerettel bár, de hazudott Nórának, hogy sétál, Rékát látogatja, múzeumba megy, mikor Anyucival kódorgott, és hallgatta meséit. Mikor Nóra egy esti Simkó-féle budai séta után a szokottnál barátságtalanabbul fogadta, nyelvelt is vele, azt mondta, nagykorú, és nagyon lekötelezné, ha csak a könyvtárral kapcsolatos kifogásait közölné. Nóra nem hitt a fülének, de ha már szóba került, megmondta, a könyvtári munkája sem a régi már. „Nem vagyok rabszolga” – felelte Katalin. „Még nem” – mondta Nóra, bement a szobájába, s maga is meglepődött, mikor gyerekesen, keservesen elsírta magát a lány árulásán, mert Surányiné nem volt sírós.

Házassága idején Katalin esze már csak azon járt, milyen ürüggyel mehetne haza hamarább, hogy még habbal is kicifrázhassa tortája tetejét, mire Elek megjön. Ha végzett a könyvtárban, boldogan hazaszáguldott, mikorra a lépcsőházba ért, már ki is rázta a fejéből a benti eseményeket, amelyeket egyébként úgyse lett volna érdemes számon tartania, mert Eleket nem érdekelték a Sáfrány téri olvasók, és férje élményanyaga mellett úgyis jelentéktelennek hatott minden.

Katalin azon kezdte észrevenni: házasságában megváltozott valami, hogy megint elkezdte érdekelni a könyvtár.

Irc bácsi más kerületbe költözött, de volt egy nemrég szabadult börtönviseltjük, egy sovány, szelíd cipészsegéd, aki fogsága idején kapott rá az olvasásra, volt egy nyugalmazott, csak élő magyar írók műveit olvasó, szenvedélyesen baloldali lelkészük, aki közelében mindig zavart érzett, mert a tisztesen kopott, gyönyörűen kikefélt fekete öltözék, a dús fehér haj látása visszahozta egész gyerekkorát, s volt egy különleges vendégük is, egy hajdani prostituált, aki egyáltalán nem restellte valamikori mesterségét, gyakran beszélt az életéről, s világa legalább olyan egzotikus volt a könyvtárosok számára, mint hajdan Irc bácsié. Míg szerelme ép volt, nem figyelt fel érdekesebb látogatóikra, sem arra a munkára, amit végez, s mikor tudatosodott benne, hogy lefekvés előtt már nem valami újfajta csemegén töri a fejét, hanem hogy megbírná-e már kerületük közönsége a szabadpolcos olvasóterem kísértését, az elégedettség mellett valami riadalmat is érzett saját szorgalma miatt.

Katalin kezdett ismét olyan ambiciózussá válni, amilyen valaha volt.

Néha tovább maradt bent, mint munkaideje előírta, olykor – Emma külön utasítása nélkül, akit különben változatlanul nem tudott megszokni – ankétot szervezett, s megesett, hogy elkésett a vacsorával, ilyenkor ugyanolyan érvekkel mentegetőzött, mint férje szokott: úgy eljárt odabenn az idő, hogy nem is vette észre. Már előfordult, hogy vasárnapra nem volt sütemény, mert nem ért rá szombaton tojásért szaladni, valami jelentést írt a hajnali csarnoklátogatás helyett, Anyuci riadtan kotkodácsolva csillapította a megsértett Eleket, azt mondta, nem egészséges a sok tészta, még elhízik tőle, bont befőttet. Elek duzzogott, visszavonult könyveivel, Katalin meg kiment a mosatlanhoz, s míg dolgozott, elkezdett fütyülni. Megállt a keze a vájdling felett, mikor felfigyelt saját hangjára, s meglepte, mennyire nem érez lelkifurdalást, pedig valami ősi törvényt sértett meg, amelyet Somos Aranka sose mert volna megszegni.

Emma is, Réka is részt vettek már továbbképzési tanfolyamon, Katalin még nem.

Míg Nórával való kapcsolata a régi volt, Surányiné maga foglalkozott vele, Simkóék feltűnte után az asszony kisírta magát a beosztottak közül, Emma segítségével, aki készséggel kínálkozott helyette, s akinek motívumait Katalin csak jóval később értette meg, eleinte kollegiális szívességnek tekintette, s igyekezett – épp erre való tekintettel – leküzdeni iránta érzett idegenkedését. Mikor a Nóra eltűnése utáni nyáron kiderült, most aztán neki is mennie kell, nincs visszakozás, érvelés, Katalin vállat vont, nevetett. Hát majd meglesznek nélküle két hétig! A gyermekkor emléke ismét aktív lett, eszébe jutott régi intézete internátusa, ahol diakonisszák őrizték a bentlakókat, elképzelte, iskolateremben, vaságyban fog aludni ő is, ismeretlen lányokkal-asszonyokkal egy szobában, s elmosolyodott a gondolatra. Anyuci, mint egy enorm egér szaladgált Elek körül, aki eleinte fel se tudta fogni, mekkora sérelem érte, ígérte, majd ő ellátja mindennel, ne haragudjék, Katalinnak mennie kell. „Voltaképpen nem szép, hogy szívesen megyek” – gondolta az első Katalin, az eredeti, ám a második, az új, felkötötte Somos Aranka lepkeszárnyát, körözni kezdett otthona felett, és azt mondta, ő úgyis jelentéktelen személy itt, nem lénye, inkább munkája hiánya fogja irritálni Eleket. Megpróbálta rábeszélni férjét, utazzék el ő is valahová a meleg városból, Elek tiltakozott a beutalás ellen, mint minden esztendőben.

Utazása napján ellágyult, mert Elek kijelentette, kikíséri az állomásra.

Az asszony úgy érezte, ez nagyon szép tőle, olyan forróság van, olyan kegyetlen napsütés, alapjában véve otthon is maradhatna, nem venné senki rossz néven. A pályaudvaron könnyes is lett a szeme, most búcsúztak először, mióta összeházasodtak. Elek egy percre otthagyta, s Katalinnak eszébe jutott a levéltáros. Mikor a szüleivel utazott, réges-régen, Csándy Kornél cukorkát vett, képes újságot, még valami olcsó ifjúsági regénykét is, mielőtt elindultak. Meghatódott, valami biztonságos meleget érzett, lám, apja helyett most a férje jó hozzá, aztán Elek visszatért. A virágos standig ment csupán, vett egy csokor rózsát. Nem mondta, mért, azt se, kinek, de nem volt rá szükség, mert mivel nem adta át, Katalin úgy tudta, mintha a pályaudvari hangszórók hirdetnék, hogy a Délitől egy ugrás a Farkasrét, és Elek azért vette meg a vonat indulása előtt a virágot, nem pedig utána, hogy ezzel az élménnyel engedje el: te itt hagysz, hűtlenül, nem is törődsz vele, milyen lesz számomra ez a két hét, vedd tudomásul, én meg Micóhoz megyek, lesz számára valami mondanivalóm. Katalin azonnal beszállt, kiszólt a leeresztett ablakon, Elek ne várjon indulásig, mert tönkremegy a virágja, s leült a könyvével. Azért ez még mindig fájt, s második Katalin hiába körözött sárga szárnyával a kupé felett, ez egyszer első Katalin erősebb volt nála, erősebb és boldogtalanabb. Aztán, persze, csillapult az érzés, a vonat valahogy kirázta belőle.

Ha valóban különválhatott volna önmagától, s a sárga szárny visszarepíti második lényét, míg az egyik Székesfehérvár felé robogott és úgy tett, mintha olvasna, bizonyára enyhültebb szívvel érkezik meg a tanfolyamra.

Elek azzal kezdte farkasréti látogatását, hogy eltévedt. Oly ritkán járt kinn, hogy rossz úton indult el, mikor végre megérkezett a sírhoz és elhelyezte rózsáit, dühös volt magára, amiért egy büntető gesztus kedvéért vállalta ezt az expedíciót. Elek Klicsné haláláig soha életében nem volt úgy szerelmes, mint mások, a legizgalmasabb nő sem jelentett számára annyi örömet, mint önmaga, kapcsolatai mindig kiábrándulással végződtek, mert soha egy nő se tudott olyan szépeket mondani neki, mint amit elvárt volna tőle. Micó pláne nem, Micót Katalin sokszorosan felülmúlta szerénységével, az nem kívánta, hogy folyton udvaroljon neki, akkor is, mikor már elvette feleségül – Micó bezzeg igen. Elek elképedt, amikor rájött, hogy alig félórája vesztette el szem elől második feleségét, s máris hiányzik neki, kicsit haragudott is az érzés miatt, nem elég, hogy kényelmetlen és unalmas két hét vár rá, még érzelmi életét is megviseli? Úgy ment el Micó sírjától, hogy még csak vissza se fordult, s a kis szellem, ha ott ólálkodott volna elhagyott teste körül, joggal megsértődhetik azon a közönyön, ahogy hajdani férje ellépdel amellett, ami még megvolt kedves testéből, ám Micó szelleme sose lengett Elek közelében, Micó nem bocsátotta meg volt férjének, hogy állandó igénye miatt: őt tekintsék betegnek a háznál, hamarabb el kellett hagynia a világot, mintsem egyáltalán megismerte volna. Otthon Elek úgy megugratta Anyucit, hogy Raiszné alig állt a lábán estére, ám valahol, minden kimerültsége ellenére, mégis boldog volt, mert Elek szalmaözvegy-idegessége megnyugtatta. Még mindig fontos neki az asszony, s ha fontos, akkor neki, Anyucinak, talán mégsem kell rettegnie semmitől.

Nem írtak egymásnak, csak telefonáltak.

Katalin rossz levélíró volt, Elek jó, világéletében hibátlan stílusérzékkel fogalmazott öregnek, felnőttnek, gyereknek egyaránt, s akinek írt, azok el is tették kedves, szellemes sorait. Ám beszélniük könnyebb volt, mint levelezni; Elek nyűgös volt, de nem akarta kiadni magát, mert mért szerezze meg az asszonynak azt az elégtételt, hogy megtudja: hiányzik neki. Katalin meg nem is nagyon merte megfogalmazni, milyen kiválóan érzi magát, mennyit viháncol, beszélget, mulat a társaival, s hogy milyen isteni egy kicsit internátusi rend szerint élni, mint egy gyereknek, társaságban ebédelni, megszólni az előadókat. Surányiné itt ismét nagyon közel volt hozzá. Minden értelmes könyvtáros, főleg idősebb, őt juttatta eszébe; rá emlékeztette minden okos szó, de minden ostoba is: az értelem Nórára, az értelmetlenség Nóra ellenségeire. Mit volt erről írni vagy beszámolni Eleknek? Jobb a telefon, három perc alatt meg lehet nyugtatni egymást, jól vannak, a koszt itt is, ott is kielégítő. Katalin meg volt róla győződve, hogy otthon nagyobb Micó-kultusz van, mint akármikor, a két gyászoló fél egyedül maradt.

Mikor már szinte semmi se volt ép az érzelmek és indulatok közül, amelyek Simkó Eleket és feleségét valaha összefűzték, Micó emléke változatlanul szúrta Katalint. Elek már réges-régen elfelejtette első házassága öt hónapját, s Micó hangját, ha hirtelen megszólalt volna, meg se ismeri, ám felesége, ha nem is a régi parázs kínnal, de őrizte magában az alapélményt: a holt Micó ma is fontosabb ebben a házban, mint ő, az élő. Mikor aztán életük egy jelentős fordulóján Elek elhitette vele, hogy mégiscsak sikerült legyőznie házuk makacs kísértetét, férjhezmenetele, jegyessége önfeledt időszaka meggazdagodva, tudatosabb, ugyanakkor hálásabb és naivabb szenvedéllyel tért vissza egy időre. A tudat, hogy ő jelentősebb Micónál, hogy Elek többet kapott – többet kap tőle, mint amattól, s hogy ezt ki is mondta végre, boldogítóbb volt, mint élete legboldogabb emlékei. „Ilyen lehet a megváltás” – gondolta Katalin ötvenhatban, míg egy rántással lezörrentette az esslingeni redőnyt, s a falécecskék elzárták őket a külvilágtól. Kinn lőttek, a gépfegyver hangjára még jól emlékezett a háborúból, de most az sem riasztotta. Míg meg nem érte élete e periódusát, mindig azt képzelte, Micó halhatatlan, és később, sokkal később jött rá, hogy voltaképpen sokáig az is volt, s hogy végképp sírjába fektetni és eltüntetni a házból nem ő hivatott, hanem Melinda.

 

A székesfehérvári tanfolyam után senki se várta a pályaudvaron, Elek akkor már Anyuci minden magyarázkodása ellenére megtalálta az unalmas, Katalin nélküli két hét ideológiáját: az asszony nem elég hűséges hozzá, nem ő van világa és érdeklődése középpontjában, tulajdonképpen meg sem érdemli, hogy elárulja neki: nélkülözte. Meg akarta büntetni amiatt, hogy nem tudta kikönyörögni magát a tanfolyamról, hogy kellemetlen napokat szerzett neki, Anyuci ellátására szorult miatta, pedig Raiszné soha lelkesebben nem dolgozott, mint menye távollétében, ám Katalin fürgébb volt, ügyesebb, és Raiszné Katalin elmaradt éjszakái helyett igazán nem adhatott semmi kárpótlást. Felesége érkezése napján Elek otthon ült, leste az órát, mikor futhat be a vonat a Délibe, s úgy örült, hogy a szeme is megfényesedett belé: itt lesz megint vele, végre visszaáll a régi rend. Ha akkor elébe megy, ha megmondja, mit érzett voltaképpen, ha tisztázza egyszer Katalinnal azt, ami számára annyira nem volt probléma, hogy eszébe se jutott, hogy az asszony számára az lehet, a Surányiné eltűnte után házasságuk épületén keletkezett első, hajszálfinom repedés talán magától is eltűnik idővel, vagy legalábbis nem szélesedik. Ám Katalin csak azt látta, mindenkiért kijött valaki, egyedül ő cipeli a kofferját a villamoshoz egymaga; megvonta a vállát. Megmagyarázta magának, nem baj. De persze baj volt, annál nagyobb, mert nem közöny okozta, csak póz, Elek pózainak egyike.

Most már emléknek is úgy maradt meg benne a fehérvári tanfolyam, hogy boldog és felhőtlen időszak volt. Elek mindig kelletlen képet vágott, ha beszélt róla, mintha valami hirtelen támadt, csinos és fiatal vetélytársat dicsérgetne, s Anyuci, a szerencsétlen Anyuci felsült igazmondásával, mert Raiszné megmondta Katalinnak a valót, hogy Elek nem találta helyét nélküle, nyugtalan volt és ideges; ám az asszony nem hitte el. Letette a kést, visszafordult a konyhaasztaltól, minden öröm nélkül rámosolygott az öregasszonyra: „Nagyon jó vagy hozzám” – ezt felelte neki a mosolyával, s Raiszné kétségbeesetten nézett rá, mert ő igazán jó szeretett volna lenni Katalinhoz, hogy soha el ne veszítsék, de Katalin szerelme már nem volt elég gyanútlan ahhoz, hogy elhiggye akár az igazságot is.

Mint mindig, most is rosszul és rosszra irányította a figyelmét, jelentéktelen, ostoba dolgokra, átvette Elek tónusát, kicsit hencegett, milyen népszerű volt a tanfolyamon, hogy ellensúlyozni tudja magában és Elek előtt a távozásakor felvillanó vérpiros csokor emlékét meg azt, hogy érkezésekor nem fogadta a Délinél. Hiába magyarázkodott külön-külön mindkettőjüknek Anyuci, Elek csak arra tudott gondolni, hogy ezen a nyáron az idegenek, egy kiállhatatlan internátusi terem többet jelentett Katalin számára, mint ő maga, az asszony meg egyszerűen nem vette tudomásul, hogy Anyuci a Micó legendakör után már egy Katalin legendakör kialakításán fáradozik, hogy helyette és nevében próbálja Elek hiúságát, féltékenységét kielégíteni. Minden hiába volt. „Tulajdonképpen nem is szeret olyan áhítattal” – ütődött meg Elek. „Persze én csak én vagyok, nem Micó” – gondolta Katalin. Most jutott életének abba a szakaszába, mikor néha felmondta magának Kis Sándorral való kapcsolatának első, boldog felét, amikor valóban azt érezhette, hogy ha nem is sokáig, de valakinek ő volt a legkedvesebb minden nő között.

Soha ilyen közel nem voltak ahhoz, hogy megtalálják egymást, hogy megbocsássanak és elfelejtsenek egymásnak megbocsáthatatlan és elfelejthetetlen dolgokat is, ám életük ahelyett, hogy eggyé vált volna, egyre inkább párhuzamosan futott, ha nem ellenséges, de nem is önfeledt vagy érzelmekkel adakozó légkörben. Katalin, amikor summázni próbálta később élete kudarcait, mindig megemlékezett magában Elek pályaudvari csokráról és a pillanatról, ahogy körbenézett a vonatablakból, de nem várta senki.

1956-ban, az ellenforradalom idején,

két betegemet ápoltam…

 

 

Mindig olyan konkrét dolgokat kérdeznek – gondolta Katalin, míg szemben ült ugyanazzal a funkcionáriussal, aki valaha Nóra utódjának szánta őt, s elmondta neki, mi a terve: szeretne elmenni a fővárosból, nem fél a vidéki munkahelytől, vidéken született ő maga is.

„Új életet akar kezdeni, igaz?” – kérdezte a tisztviselő, aki már tudta: most közeledik a végéhez Katalin válópöre, és az asszony ráhagyta, persze. Legjobb is azt más környezetben, mondta a funkcionárius. Gyerek azóta sincs? Nincs, sajnos. A „sajnos”-t azért mondta hozzá, mert így kívánta a vidéki és fővárosi konvenció egyaránt; gyermektelen asszonyon máig valami titokzatos ókori átok nyugodott, a meddőségé. Nem volt természetes, hogy valakinek nincs gyereke, mint ahogy nem lett volna természetes az sem, ha azt válaszolja: „Nincs, hál’ istennek.” Hány szolgálati éve van? Csaknem tizenöt? És igazán mindegy, akárhová kerül? Akkor nézzen be a jövő héten, akkorra már fog valamit tudni. Reméli, most már több az önbizalma, mint pár éve. Így van? Igen, reméli. Valamivel.

Elsétált a csarnokba, volt valami vásárolnivalója. Most, hogy Melinda ismét az internátusban lakott, s nem kellett külön gondoskodnia a lány erősítő, hizlaló kosztjáról, egyszerűbb volt a beszerzés. Anyuci most már soha nem segített neki, csak nézte, ellenségesen, mint végzi el addig a kevés ideig, amíg még velük él, azt a rengeteg munkát, amit egy időben még megosztani is hajlandó lett volna vele. Otthon Katalin tüstént főzéshez készült, s változatlanul a hivatalnok járt az eszében, aki a beszélgetés folyamán, nagyon tapintatosan, mintha ellenőrizni akarná a saját emlékezőtehetségét, ötvenhatra is rátért, s megérdeklődte, mivel is foglalkozott Simkóné akkor őszön meg télen? Egyszer már megkérdezte ezt, amikor először találkoztak, akkor is így felelt neki, ahogy most: beteget ápolt. Persze, persze! A hivatalnok azonnal emlékezett. Nyugodtan beszélhettek erről, nem hozta zavarba a kérdés, bárki bizonyíthatta, hogy igazat mond, könyvtára, házbeli szomszédai, a kerület lakói, hivatalos szervek.

 

De mi lett volna, ha másképpen fogalmazzák meg a kérdést?

Mi lett volna, ha azt tudakolják: „Önre hogy hatottak az ötvenhatos események?” S ő azt feleli: „Kérem, én boldog voltam, önfeledt és diadalittas. Én akkor szabadultam meg életem lidércnyomásától, és végre nem riasztott, ha egy régi könyvben találtam egy ismeretlen könyvjelzőt, vagy a fiókban egy másvalaki hímezte kézimunkát.” „Nem értem – felelte volna a funkcionárius csodálkozva –, és nem zavarta ebben a különös boldogságban a történelem?” „Pap elvtárs, engem nemigen zavart meg a történelem semmiben – ezt válaszolta volna neki –, én mindig túl későn vettem észre a hétköznapok eseményei között a történelmet.”

 

Aprózta a petrezselymet, ugyanolyan gonddal, mint régen, és gondolatban tovább folytatta a meg sem kezdett beszélgetést. Elmondta magában Pap Károlynak, világéletében hogy el volt foglalva saját ügyeivel, Nóráról is vallott neki, mennyire szerette valamikor, mint lett hozzá hűtlen, mikor szerette meg újra, de azt is, hogy nem kereste ennek ellenére sem, és voltaképpen elviselte az eltűnését; csak akkor tudta meg, mi történt vele valójában, mikor Nóra már nem Nóra volt, csupán emléktábla, bronzba kivert név. Emlékei elég kuszák voltak ebből az időszakból, elemei sehogy sem illettek össze, de amennyire emlékezett, élete minden szakaszának kuszák és heterogének voltak az emlékei, és holott minden napját folytonosan a történelem irányította, Dániel szökésétől szülei haláláig, Kis Sándor vagy akár önmaga Mecserről való eltűntéig, ezt mindig utólag és mindig későn vette észre. „Láttam egy kisfiút, aki mint valami játékot, maga után húzott a földön egy bádog vörös csillagot, amelyet levertek valahonnan, spárgán húzta maga mögött. Nem vettem ki a kezéből, de én nem vettem fel a papír magyar zászlócskát sem, ha valami kivonulás után lehullt, s beletaposták a porba, nem emeltem fel, nem tisztogattam meg, nem törődtem vele, arra gondoltam, fáj a lábam. Ötvenhat, ezt kérdezi Pap elvtárs? A házban meg az utcában sírtak, kiabáltak, szólt a fegyver. Nem nagyon törődtem vele, csak a fülem regisztrálta, az érzelmi életem nem.”

 

Anyuci, aki már járásának hajdani kecsességét is elvesztette aggodalmában, betotyogott a lakásba. Kísérteties volt ott látnia Katalin holmiját az övék között, s tudni, hogy a tárgyak szép rendje korántsem végleges, riasztóan átmeneti: mint az őrtüzek, villogtak körötte mindenütt Melinda jelzései, javításra váró piros pulóvere, a sapka, amelyet Kati megkezdett neki. Raiszné már nem is sírt, megállt a zongoránál, le-leütötte ugyanazt a hangot. Behallatszott a konyhából, hogy metéli Katalin a nyersanyagot, hajszálnyira ugyanannyi időközönként le-lesújtott a kis konyhabárd.

„Sok lobogó közepéből ollóval kinyírták a címert” – gondolta Katalin.

Menetet, zászlót persze csak eleinte látott, neki mindjárt kezdettől fogva otthon kellett maradnia. Elekre rosszul hatottak az események, azonnal ágynak esett, körzeti orvosuk belekerült valami tüntetésbe, meghalt még az első napokban; ott voltak a segítsége nélkül. „Elek Anyucit küldte az utcára mindenért, nekem itthon kellett maradnom, azt mondta, kevésbé szenved, ha mellette vagyok és fogom a kezét, járjon csak Anyuci vásárolni. Sírt szegény öregasszony, panaszkodott, hogy fél, de elment, mert muszáj volt, én meg annyi, annyi ideig azt gondoltam, kettőnk közül Anyuci tartozik kevésbé Elekhez, azért küldi el őt, nem engem, ha rájön a roham; nem jutott eszembe, hogy Anyuci azért ment és mehetett, mert neki nem volt állása meg vén is, és teljesen mindegy, ha eljár a szája, vagy felvonul, vagy akármit csinál, őt nem lehet kidobni sehonnan. Aztán mikor a csarnokban az a tömeg felborította a krumpliszsákoknál, és eltört a karja, akármilyen sima törés volt, nekem kellett ápolnom őt is, mosdatnom, fésülnöm, eleinte még etetnem is. Futkostam ágytól ágyig, a házmesterné vásárolt be nekem. Sose volt egy percnyi nyugtom sem, de olyan boldog voltam! Elek azt mondta: szeret.

Emlékszem, sokan és sokfélét beszéltek, Nagy Imre szónokolt, meg a prímás. Voltak valami pontok is, meg visszakívánták a hitoktatást, ez annyira furcsa volt, hogy egy pillanatig még az én figyelmem is ráirányult, eszembe jutottak a nénikék meg a rettenetes csendes napok, és bámultam, hogy az embereknek ez annyira fontos. De aztán mindjárt másra gondoltam, mert voltaképpen nem volt igazán lényeges, bármit hallottam, akármi történt is a Parlamentnél, vagy az Üllői úton, vagy a Kilián-laktanyánál, mert Elek felült az ágyban, magához szorított, úgy kért: „Ne menj el, drágám – szeretlek.”

Sose mondta ezt, akkor se, mikor megkért feleségül.

Akkor végre meg mertem kérdezni tőle, hogy szeret, mert úgy hittem, lebírtam az árnyat, amely folyton erősebbnek bizonyult az én élő személyemnél az otthonomban, és a vágy, hogy olyan feleletet kapjak, amilyet reméltem, erősebb volt minden realitásnál. Elek végre kimondta, amit hallani szerettem volna, hogy jobban, mint Micót. Hát csak ültem mellette, nem mentem be a könyvtárba, nem csatlakoztam semmiféle csoporthoz, nem voltam forradalmár, sem ellenforradalmár, még csak odáig se jutottam, hogy végiggondoljam, ki mellé szeretnék állani, ha állnék, mert Elek végre kimondta már, hogy jobban szeret amannál. Úgy éreztem magam, mint egy diadalmas hadvezér, végre lebírtam Micó fantomját, aki legyőzhetetlenebb volt Kadarcs Júliánál. Kadarcs Júlia időközben nyilván megvénült, megráncosodott, tönkrement belőle még az is, ami tetszetős volt, megkapó. Ám Micó állt az időben, sosem változott, néha-néha megszólalt kislányhangján, Eleknek vagy az anyjának, és semmi remény nem volt arra, hogy valamikor is hibát kövessen el: a holtak nem hibáznak.

Mit szólt volna a funkcionárius, ha elmondja neki, valahányszor eszébe jutott a könyvtár, Elek mindig azt mondta, nem engedi bemenni, az utcán való járás veszélyes, hátha baj éri, míg eljut a Sáfrány térre, neki nincs senkije Katalinon kívül. Hát csak telefonált, ameddig volt, aki felvegye a kagylót, aztán később már nem járt be más sem. Nem látta soha többé Bicót, az egyetlent, aki mindenek ellenére naponta bement valami távoli külvárosból, és ki is nyitott, mintha mi se történt volna, és akit aztán ott is találtak meg, agyonverve a könyvek között. A lelkész számolt be róla, később meg a prostituált, akik csaknem mindig az utcán voltak abban az időben, mint állt ellen káromkodva a könyvégetőknek, hogy ordította: lehet, hogy részben ganéj, amit itt tartanak, s el akarnak égetni, de a könyv nem arra való, itt nem lesz semmiféle máglya, majd dönt a könyvek sorsáról valami központ vagy mi. Utóbb jött rá, hogy míg ő bent ült a lakásában, csaknem mindenki kint járt, olyan időszakokban is, amikor ez nem volt veszélytelen, és nagyon különös volt, hogy a hajdani prostituálttól kellett megtudnia, Emma miféle szónoklatot tartott a tér közepén, mint kiabált homlokegyenest ellenkező dolgokat, mint amilyeneket a könyvtárban hangoztatott, vagy hogy Bicó miképpen halt meg; ő nem látta a könyvégetőket, nem dobott pénzt utcai kosárba, nem látott bevert és érintetlen árukkal teli kirakatot, cédulával, hogy „Tiszteljétek a nép vagyonát”, de lábánál fogva felakasztott, félig megnyúzott embert sem, még hevenyészett sírokat is csak akkor, amikor Elek állapota már jobbra fordult, és karjára támaszkodva elkísértette magát vele a munkahelyére úgy december közepe táján.

Nászúton nem volt, házassága első idejét megfélemlítette elődje árnya, most Elek végre az övé volt, tökéletesen az övé. És Elek félt, lehetett rajta mosolyogni, mint egy nyűgös gyereken; Elek mindig az események alakulásával együtt haladva félt, hol ettől, hol attól. Katalin nem ért rá elemezni, mi az, ami voltaképpen riasztja, csak a tünetet észlelte és csillapította, ne rettegjen, maradjon szépen az ágyban, orvost ugyan nem tud hozzá hívni, mert az orvosok a sebesülteket látják el, de hát ő már tudja, mit kell csinálni, ha előveszik ezek a rohamok, rosszullétek, az a fő, hogy ne izgassa magát semmiért.

Könyvtár, egyéb problémák nem számítottak.

Elek egy percig sem maradt egyedül, de fizetett az ápolásért. Katalin csak hallgatta, milyen a szeme, a keze, az ölelése; Elek vagy reszketett, vagy udvarolt rettegésében, hogy egyedül ne hagyja, és ne kompromittálja a házukat valami meggondolatlan cselekedettel. Mikor látta, hogy legerősebb érveit kell felsorakoztatnia, habozás nélkül megtagadta Micót, s Katalin önfeledten futkosott a konyha és Elek ágya között, időnként be-benyitott Anyucihoz, aki olvasott, és alapjában véve meg volt elégedve a helyzet saját személyét érintő alakulásával: inkább a csonttörés, akármilyen kínos is, mint hogy le kelljen járnia. Bevásárol az áldott házmesterné.

„Nem is volt olyan szép – mondta Elek Micóról. – Te szebb vagy. Ne menj el! Nem is volt okos, nem járt egyetemre, mint te, Kati. Nagyon jó asszony volt szegényke, de te jobb vagy. Jobban is főzöl. Szívből meggyászoltam, és sokáig szenvedtem, mikor meghalt, de téged jobban szeretlek. A te karodban… A te öled…” Katalin elpirult. „Csak Anyuci miatt nem mondtam ki ezt idáig, hiszen tudod, az anyja volt, de most, most…” Katalin ölelte, csókolta Eleket, hírt hozott neki a többi lakótársakról, akik kijártak, változatlanul nem jelentkezett a könyvtárban, Elek és Anyuci állapotára hivatkozva, mikor már ismét volt, aki felvegye a telefont, míg csak férje azt nem mondta, hogy már mehetnek dolgozni mind a ketten.

 

Mikor először kísértette el magát Katalin karjára támaszkodva a munkahelyére, s tudta meg a változásokat – elég sok változás volt, nem egy kollégája kompromittálta magát, maga az igazgatóhelyettes is, egyáltalán, mindenki színvallásra kényszerült valamiképpen, aki nem lett beteg, mint ő, és bejárt, a tornatanár pláne, aki a fiútagozatban fegyvert is osztogatott a negyedikeseknek –, visszafelé menet megengedte az asszonynak, hogy végre bemenjen a könyvtárba. Katalin Szabót találta benn, Editet és Rékát, Emma nem volt sehol. Réka már régebben bejárt, Katalin segített rendezkedni a még mindig elég áttekinthetetlen polcokon, elmondták egymásnak, mit csináltak, mióta nem találkoztak, Edit azt is, ami pletykát a kerületben hallott. Katalin fülelt, nemigen tudott senkiről semmit. Bicót borzasztóan sajnálta, meg is siratta.

Egy délután Katalint magához kérette ugyanaz a könyvtárosok személyzeti ügyeivel foglalkozó funkcionárius, akivel válópere vége felé tárgyalt.

Nem értette, mért akarja látni, s ugyan elbámult, mikor kiderült: a funkcionárius megkérdezte, mit szólna hozzá, ha őt tennék meg a könyvtár vezetőjének. Katalin hebegett, meg volt dicsőülve. Emma nem maradhat – hallotta –, valahol elsiette magát az önigazolásban, s nem helyes dolgokat művelt, hogy jóvátehesse az ötvenes évek legelején vétetteket, most már köztudomású, nagy szerepe van abban, hogy a szerencsétlen Surányiné áldozata lett az eseményeknek. Emma lehetetlenül viselkedett önvádjában, Rékával nem volna baj, de Réka minősítése korántsem olyan jó, mint az övé, fiatalabb is nála, Edit sem jöhet szóba, nem alkalmas vezetőnek. Katalin megfelelő higgadtsággal tudná irányítani a dolgokat. Menjen haza, nem kell azonnal választ adnia, gondolkozzék.

Katalin repült. Útközben vett valami különlegeset, amit Elek és Anyuci egyaránt szeretett, és ünnepi vacsorát főzött, olyan jót, hogy Elek megdicsérte. Megvárta, míg Anyuci lefekszik, aztán előállt az újsággal. Elek elnevette magát, s amire csak nagyon ritkán volt példa, felállt, töltött egy pohár likőrt magának is, Katalinnak is, és ráköszöntötte.

– Isten éltessen – mondta Elek. – Csak így tovább.

Katalin csillogott az örömtől. A büszkeség, hogy ő lesz Nóra utódja, erősebb volt annál a ténynél, hogy Nóra elpusztult. Szégyenlősen boldog volt: ő természetesen nyomába se léphet a férjének, és korántsem olyan kiváló, mint Elek, de azért ő is vitte valamire. Elek mosolygott, újra töltött. Kikapta a kezéből a poharat, féltette a szívét, ne igyék.

– Mit adsz, Katika? – kérdezte Elek.

Mindent, gondolta akkor. Az életemet, a szerelmemet, de mindent odaadtam már eddig is, mióta tudom, hogy én vagyok mindened. Olyan keserves évek vannak mögöttünk, azonnal meg kellett volna mondanod, nemcsak a végveszély pillanatában, mit érzel irántam, sose fogod megtudni, hogy majdnem elvesztettél.

– Nem adsz semmit?

Odasimult a karjába. Elek megsimogatta a haját, elismeréssel, mint egy eminens tanulónak.

– Mafla lány – mondta, s visszaült. – Most lesz belőled könyvtárvezető. Ha sokáig élsz velem, még viszed valamire.

Kiteregette a térdén az újságot, olvasott. Katalin elkezdte leszedni az asztalt, s arany kedve valahogy odalett. Elek nem mondott ki valamit, amit kimondhatott volna, ami a torkában is volt már, de olyan természetesnek érzi, hogy feleslegesnek tartja a megfogalmazását. Mit? Mi lehet az? Megint arra gondolt, hogy ő a Nóra utódja, sőt próbált terveket szőni, mikor mit csinálna szívesen, milyen munkaerőt fog kapni szegény Bicó helyett, és vajon fog-e ő olyan kiváló munkát végezni, mint Nóra, ám a gondolatok szertefoszlottak, nem álltak össze szabályos sorrá, valami zavarta.

Tűnődve, kelletlenül, maga sem értve magát, mosogatott. Anyuci kiszaladt hozzá, összecsókolta, Elek nyilván bekopogott hozzá a jó hírrel, s Raiszné azonnal felkapta a pongyoláját. Gyakorlati lény volt, tüstént megkérdezte, mit jelent ez az emelkedés anyagi tekintetben. Az asszony nem tudta, nem is nagyon érdekelte. Mosogatott, szépen egyenesre húzta a fregolin a vizes törlőket, amelyek a szennyesbe tevés napján is tiszták voltak – mert aki tisztességesen mosogat, annak fehér marad a törlője is, így tanította valamikor Somos Aranka, s a törvények a fővárosban éppannyira érvényben voltak, mint valamikor vidéken.

Visszament Elekhez, a férfi keresztrejtvényt fejtett. Ugyanabban a székben ült, amelyben mindig ilyenkor, azokon az estéken, amikor nem volt ágyban, s most is lehúzta a redőnyt, pedig már semmi sem indokolta, réges-régen nem lőttek már az utcán. Az elmúlt hetekben Katalin ilyenkor odahúzta Elek széke mellé a hímzett zsámolyszéket, odahajtotta a fejét a térdére, és a férje szerelemről beszélt neki, meg arról, milyen boldog. Most is odaereszkedett mellé.

Simkó lenyúlt a sűrű, szőke hajba, elhárította a térdéről. Katalin felnézett rá. Elek nem pillantott vissza, a keresztrejtvényt figyelte.

Katalin várt valami jelre, de a jel nem jött. Nem merte megzavarni a férjét, hát csak kuporgott mellette, míg Elek úgy nem találta, elég volt a fennlétből. Addig csak ült, nézte, s ez voltaképpen elég is volt élménynek: az első és a második Katalin ismét egybeolvadtak, pontosabban a második, a gyanakvó eltűnt. Jó volt ez az egyértelmű élet, a biztos boldogság. Mikor Elek felkelt, hogy ágyba készüljön, kicsit azért mégiscsak csalódottan ment ágyat bontani. Ez nagy este volt, hiszen könyvtárat bíztak a kezére, ma majdnem méltó lett Elekhez. Meg kellett volna jobban ünnepelni!

Férje elvégezte az esti tisztálkodási szertartást, megfürdött, sokáig öblögette a torkát valami fertőzés elleni szerrel, s bizonyos rendszer szerint előbb balról jobbra, aztán felülről lefelé hosszasan súrolta a fogsorát. Katalin már az ágyban ült, mikor végre elkészült, s olyan kedves volt fehér ingében, ahogy átfonta gyerekes karjaival a térdét, hogy mielőtt a maga oldala felől belépett volna az ágyba, odament hozzá, s megveregette a feje búbját. Katalin elkapta a tenyerét, mélyet szipákolt Elek friss szappanillatából.

– Könyvtárvezető elvtárs – mondta Elek, és nevetett. – Köszönöd?

A kurta orr előbújt a tenyeréből. Katalin rábámult. Elek lefeküdt, elegyengette magán a paplant.

– Ha nem ápolsz, valami marhaságot csinálsz, és véged. A dolgok elején nem lehet kijárni, nyilatkozni, akkor még nem lehet tudni semmit, csak a végén. Tudtam, hogy nincs eszed, nem is volt. Nem rajtad áll, hogy nem vagy ott, ahol Emma, mert téged bele lehet húzni mindenbe. De szerencsére hallgatsz rám, ez is valami.

Katalin csak ült, nézte a férjét. Elek eloltotta a maga oldalán a lámpát, ásított, aztán megint elnevette magát, és azt mondta: „Könyvtárvezető lettél, Kati, az angyalát.”

– Szeretsz te engem? – kérdezte hirtelen Katalin.

A válasz késett, mert Elek azt érezte, menten megfullad a méregtől. Igazán kedvelte ezt az asszonyt, de elviselhetetlen volt, hogy igazolnia kelljen az érzelmeit. Mit gondol, miért fekszik itt az ágyban mellette? Ötmilliószor mondta már, még mindig nem elég?

Nyögött valamit.

– Hallottad, mit kérdeztem? – mondta az asszony valami idegen, sose hallott hangon. – Felelj!

Elek szeméből kiment az álom. Nagy dühösen azt mondta, szereti.

– Hogy szeretsz? Jobban, mint Micót?

Micsoda marhaság ez már megint? Micó, emlékezett Elek, legalább hagyta aludni.

– Hagyd békén Micót – mondta. – Nem szeretek róla beszélni. Felizgat.

– Ha jobban szeretsz, akkor nem izgathat fel. Válaszolj!

Elek nem szólt semmit, vállat vont, hátat fordított neki. Hát ha ilyen szemtelen ma este, nyeljen. A város és az ország lábasa, amelynek karimáján túlcsordult a benne zubogó folyadék, ismét békésen ült a tűzhelyen: vége volt mindennek. Katalint nem kellett semmitől se visszafogni önmaga és családja érdekében, nem volt veszély. Sóhajtott, mint aki jelzi, hogy befejezte a társalgást, és most igazán gyöngéden gondolt Micóra, meg persze önmagára, mire nem kényszerül egy ilyen magafajta szerencsétlen, mit kell szenvednie ezzel a teljesen apolitikus, buta asszonnyal, aki mellett nemcsak magát kell védenie, a maga mindenkori állását, hanem helyette is gondolkoznia kell. Nem átallott udvaroltatni magának heteken át a buja bolond, mással nem lehetett visszafogni. Udvarolnia kellett, mikor úgy félt, hogy azt hitte, megőrül. Szegény kis Micó, kis csipisz, még őt is hányszor meg nem rágalmazta a kedvéért!

A funkcionárius meg volt lepve, mikor Katalin másnap felkereste, s bejelentette, nem érzi alkalmasnak magát az ajánlott állásra. „Nem vagyok sem elég okos, sem elég tapasztalt hozzá – mondta –, nem vállalhatok olyasmit, aminek ellátására nincsenek képességeim.” Szakmai-személyi minősítés, mindenfajta vélemény jó volt Csándy Katalinról, Dániellel ezúttal – és később sem, soha többé – nem foglalkozott senki, a funkcionárius viszont meggyőződött róla, hogy Simkónénak gyönge a fellépése, tépdesi a zsebkendőjét, és sajnos nincs önbizalma sem. De talán fejlődik még idők folyamán.

Elek otthon a szívét tapogatta, eleinte nem is figyelt rá, mit beszél, úgy érezte, ma rosszabbul van, mint szokott, valami új tanuló, aki nem tudta még, hogy őt kímélet illeti, nem átallotta felizgatni. Mire végre eljutott a tudatáig, mi történt, meg volt sértve, alig beszélt az asszonnyal, s ha igen, olyan megvetéssel, mint egy festő, akinek a vásznáról valaki lekaparta az évek munkájával ráfestett képet. Ha nem vállalja, nem vállalja, fütyül rá. Legalább több ideje lesz itthon a főzésre. Buta. Ha valaki nem ambiciózus, azzal nincs mit csinálni.

Anyuci kotkodácsolt, s érezte, megint történt valami, de mint a titkos égésnek, csak a füst csavarta az orrát, nem látta a lángot. „Ötvenhat – emlékezett Katalin, míg ezerkilencszázhatvan nyarán metélte a zöldséget –, azt kérdezte Pap elvtárs, mit is csináltam én akkor. Semmit. Azt hittem, legyőztem Micót. Mint otthon a tyúknak, hosszú spárga volt a lábamon, egész messzire jutottam a ketrecből, kapartam, elégedett voltam. A spárga nem szorított, hát nemigen vettem észre. Nem figyeltem. Megint kimaradtam a történelemből.”

…mihelyt tehettem, tüstént jelentkeztem munkahelyemen,

ahol új főnököm, Holle Pálné helyetteseként…

 

 

Egyik ügyvédet sem érdekelte Katalin hegedűje, sem Elek irodalmi szakköre, pedig mindkettő hozzátartozott válópörük történetéhez, s bár nem említették egymásnak, mindegyik tudta, hogy a másik életében mit jelentett, ha azt, hogy a sajátjában mi volt a szerepe, nem is vette észre.

A házasfelek közül Elek mondta ki nehezebben, hogy házasságuk tarthatatlan, mert csalhatatlannak hitte magát, s nem könnyű lélektani folyamat volt, míg végre sikerült élete ez új és váratlan fordulatának is megtalálnia az ideológiáját: Katalin becsapta, nem szerette őt annyira, mint képzelte.

Ezt persze nem mondta senkinek, Anyucinak sem, nem volt mit dicsekednie felesége színváltozásával, csak úgy magában regisztrálta a tényt, s cselekedett ennek megfelelően. Mikor már neki is nehezére esett együtt lennie Katalinnal, úgy gondolta, nincs értelme hazasietnie, ha végez az iskolában. Igazgatóhelyettesi új beosztása (ő lett a meggondolatlan kolléga utódja) úgyis lecsapott valamit órái számából, így hivatalosan is frissebbnek érezhette magát. Azt gondolta, irodalmi szakkört alapít, a tantestület és a tanulóifjúság egyaránt el volt ragadtatva az ötlettől, a jelentkezők felét vissza kellett utasítania.

Szép, nívós szakköröket tartott, amelyeken maga is jól mulatott, míg tragédiákat olvasott fel a lányoknak. Volt a fiatal Simkó Elek életében egy olyan időszak, amikor megfordult a fejében, hogy oly tetszetős külseje, megnyerő orgánuma van, hogy talán színészi pályára kellene mennie, persze, nem lett belőle semmi, Elek sose merte volna elrúgni magát a polgári foglalkozások partjáról a bizonytalan felé, meg aztán ezek a tervek hamar utat engedtek másnak. Elek gyerekkorában sem arra vágyott, amire más kisfiúk, hogy kocsis legyen, tűzoltó vagy cukrász, Elek királynak kívánkozott, később diplomatának, vezérezredesnek, pedig minden zajtól félt. A színészség is éppolyan ábránd maradt, mint a többi, de valami azért mégiscsak elkísérte a hajdani óhajtásból: valahányszor iskolai ünnepélyt rendezett, eljátszotta a lányoknak a szerepeket, minden szerepet, s betanította a szavalandó verseket is. Szívesen csinálta. Az irodalmi szakkört is nagy ambícióval vezette, lassanként a tanítványait is a szerint a szempont szerint kezdte figyelni, ki milyen szakköri feladatra volna alkalmas. Színjátszói sikerrel szerepeltek nemcsak kerületi, országos versenyeken is. Elek azt állította, a próbák nem veszik igénybe a szívét, s csak vacsorára járt haza. Olyan boldog volt eredményeivel, hogy hosszú ideig nem is eszmélt rá: milyen rendkívül vidámmá teszi, ha nem kell Katalinnal találkoznia.

Katalin könyvtárába Emma helyett új főnök jött, Hollénénak hívták. Néhány heti udvarias merevség után teljesen beilleszkedett az együttesbe. Jó főnök volt, emberséges, értelmes, az olvasók is megszerették. Sokkal idősebb volt akármelyiküknél, de agilisabb mindegyik munkatársánál. Mindnyájukat meglátogatta otthonában, Katalint egyik vasárnap délután, Elek persze nyájas volt hozzá, de mikor elment, úgy nyilatkozott róla, idegesítően fürge nő, és túl sokat is beszél.

Holléné valóban sokat beszélt, de sokat cselekedett is.

Úgy találta, két legfiatalabb munkatársa, Réka és Edit nem él életkorának megfelelő életet, s buzdította őket, menjenek táncolni, szórakozni. A lányok elvörösödve hallgatták jóindulatú, kicsit pajkos intelmeit, mit vesztenek, ha így besavanyodnak, nem élvezik a fiatalságukat, nem mennek férjhez. Holléné számon tartotta, milyen lehetőségek vannak a kerületben, hirdetményeket szegezett ki a könyvtárban, amelyekről meg lehetett tudni, mikor ad valamelyik üzem vagy közület itt vagy ott műkedvelő előadást, koncertet, hol van bábszínház, nyilvános össztánc, s buzdította munkatársait, sportoljanak, mert a sok egy helyben üléstől idő előtt megöregednek. Editet addig agitálta, míg a lány eljárt pingpongozni, és kiderült róla, valódi tehetség, Holléné dísztáviratot küldött neki, mikor megnyert valami versenyt. Az egyre jobban savanyodó Réka hajdani álmait is felrázta: Holléné az az ember volt, aki mindenkiben megmozgatott valamit, lényegesen könnyedebb, vidámabb, mint amilyen Surányiné valaha. Ám Katalin most ismét Nórát szerette és Nórára emlékezett, hát akármilyen jó főnök és kedves teremtés volt is Holléné, Katalinnal boldogult a legkevésbé.

Ennek persze volt objektív oka is.

Katalin volt Hollénén kívül az egyetlen férjes asszony a könyvtárban, ő mindig meg tudta valami házimunkával indokolni, ha hazafutott – dolga van. Edittel nem volt probléma, Rékával sem, Réka rájött, gyerekkorában táncosnő szeretett volna lenni, de hát nem volt módja még arra sem, hogy eljárjon más fiatalokkal szalontáncot járni, nemhogy tanfolyamra iratkozzék, pedig még a seprűvel is forgott, annyira szerette a lengést, hajlongást, szép mozdulatokat, „Menj a népi tánccsoportba!” – ajánlotta Holléné, és mikor Edit egyre híresebb pingpongozó lett, Réka pedig másról se tudott beszélni, csak a szombat délutáni táncpróbán elért sikereiről, meg az ott megismert férfiakról, Katalin tudta, előbb-utóbb rá is sor kerül. Holléné ismerte Elek hírét, s formált képet Simkónéról is. Ennek nem való se színpad, se sportterem, ez vasárnap főz, mos, kirándulni se jár – gondolta. De persze akkor sem élhet úgy, mint egy igavonó, a család rabjaként, neki is kell valami szellemi kielégülés, pihentető művészet. Megkérdezte Katalintól, szereti-e a zenét.

Katalin motyogott valami érthetetlent, szerencsére éppen ügyfél jött a könyvtárba. De a mondat kísérte járását-kelését, s utólag rájött, szívesebben ügyködik a konyhában, ha a lakásban nyitva van a rádió. Eszébe jutott bátyja is, elfutotta szemét a könny: szállt-szállt Dániel elnémult zenéje iszonyú messzeségből. „Járj koncertre – ismételgette Holléné. – A férjed olyannak látszik, mint aki kedveli a komoly muzsikát. Vegyél bérletet. Szerezzek? Akarod?”

Katalin akarta.

Elek nem volt valami nagyon elragadtatva, mikor megvallotta neki, mibe ugrasztotta bele Holléné, pedig Elek, mint minden művészetet, a muzsikát is komolyan szerette, órákig elült a rádió mellett, ha valami szép zenét hallhatott valahonnan, s már akkor ismerte Orff nevét, amikor a legtöbb pestinek még fogalma se volt róla, hogy él ilyen nevű zeneszerző. Ám Elek sose vett koncertbérletet, inkább otthon ült a rádiója vagy lemezjátszója mellett, nem bírta a ruhatárakat, egyszerűen nem tudta elviselni, hogy neki sorba kell állnia és tülekednie, míg megkaphatja a kabátját. Mivel nem volt lehetőség, hogy páholyban üljön, és egy kampóról leakaszthassa magának a felöltőjét, nem járt hangversenyekre. Most viszont megvoltak a bérletek, Kati fizette ki őket, ajándékba hozta, ha már így esett, kár lett volna kárba veszni hagyni; Elek rászánta magát az eljövendő expedíciókra. Holléné örült, Katalin is, legjobban Anyuci, ez az együttes koncertlátogatás azt bizonyította, a házasok még ragaszkodnak egymás társaságához.

Katalin öröme addig tartott, ameddig meg nem kezdődtek a hangversenyek, aztán hamarosan elenyészett.

Mindig szépen, elképzelése szerint a legszebben felöltözött, aztán mikor megérkeztek a Zeneakadémiára, észrevette, hogy valahogy mégsem úgy, ahogy kellett volna. Volt a ruháiban valami együgyű, valami, ami hiába volt új vonalú, azt a hatást keltette, ha igazán elegáns emberek közé került, mintha máris kiment volna a divatból. Nagy haját a fodrász javaslatára kurtára vágatta, ez sem állt jól neki, Elek feszengve nézett rá, felajánlotta, ezentúl eljár vele a varrónőhöz. Ez az ajánlat legalább olyan megalázó volt, mint boldogító. Ám Elek gondoskodása hiábavalónak bizonyult, valami titokzatos erő hatalmasabb volt Simkó fazonválasztásánál, hibátlan színösszeállító ízlésénél: Katalint nem lehetett úgy felöltöztetni, hogy érdekesnek, csillogónak hasson. Otthon, természetes környezetében vagy munkahelyén rendkívül vonzó tudott lenni, minden különleges, alkalmi ruhában azonnal egy cseppet komikus. Elek nem szólt, de nem érezte jól magát mellette, s Katalin sem, mert kiderült, hogy az asszony voltaképpen nem is kedveli az igazi muzsikát. Katalin a gyerekkor dalait szerette, az egyházi zenét, abból sem az újat vagy a művészi színvonalút, hanem ifjúsága elnyújtott, fantáziátlan dallamait, amelyek úgy hatottak énekes koldusos lassúságukban, mintha áldás helyett valami különös, nyújtott rosszallást fejeznének ki Isten iránt. Elek preklasszikus bálványait unatkozva hallgatta, azt érezte, álmos és fáradt lesz a zenétől, ha pedig énekhangverseny volt, csak ült búsan, azt érezte, menten rászakad a mennyezet, olyan éles és kemény az énekesnő hangja.

Holléné sokat ártott Katalinnak.

Míg nem járt Elekkel koncertre, Elek sose vette észre, hogy nem tudja megállapítani, mikor és ki vezényel jól vagy rosszul, és nem ismeri fel a hangszerek hangját sem; kezdte lenézni a feleségét. Katalin pár kísérlet után Rékának ajándékozta a bérletet, s Elek nem kérte számon, csak Holléné csodálkozott. Katalin őszintén megmondta, ő, úgy látszik, mégsem igazi zenekedvelő, valami egyszerűbbre van igénye, olyasmire, ami a Szív küldi műsorán van, azt érti, szereti. Még néha ő is szívesen játszanék, ha megtanulná valami hangszer kezelését. Nyilván nincs semmi tehetsége, de talán mégis jobb volna, mint a bérlet.

„Jó, tanulj zenét!” – ajánlotta Holléné. – „Tangóharmonikát.” Katalin nevetve tiltakozott, elképzelhetetlen volt, hogy beállítson a házba egy tangóharmonikával, Elek rosszul lenne tőle, meg helyük se volna rá, ugyan! „Akkor zongorázz!” Azt nem. Katalin érezte, nem zongorázik soha. Micó volt nagy zongorista, ő igazán értette a muzsikát, és volt a lakásban egy kép, amely a kislány Micót a billentyűk mellett ábrázolta, oldalt elválasztott hajában óriási masni fehér pillangója. Eleknek volt otthon zongorája, de azon csak Anyuci billegetett, senki más.

Anélkül, hogy külön figyelmet szentelt volna önmaga lassú változásának, és megriad a tünettől, hogy a háztartáson és családján kívül külön, magának szóló örömet keres, és vágyik a saját személyére fordított órák élményére, addig törte a fejét, míg végre rájött, hogy esetleg vehetne egy hegedűt. Ez még mindig könnyebb gondolat volt, mint ezerszer végigélni emlékeiben, mint csapta be őt Elek, milyen tudatosan használta fel szerelmét mindkettőjük pozíciójának védelmére. Holléné el volt ragadtatva az ötlettől, a tanácsnak voltak esti zenetanfolyamai, Katalin beiratkozott.

Anyuci nevetett, mikor megtudta, dicsérgette az ötletet. Raiszné műfogsora egyre riadtabban és egyre többet mosolygott Katalinra, s bár az asszony nem tudott róla, boldogan biztatta volna arra is, hogy zongorázzék, ha kedve tartja, Micó összes véletlenül megmaradt kottáiból; csináljon, amihez kedve van. Anyuci szakadatlan pánikban élt a súlyos levegőjű lakásban. Elek se kifogásolta a zenetanulást, azt mondta, ha van ideje, szórakozzék, csak arra kéri, lehetőleg olyankor gyakoroljon, amikor ő nem dolgozik, és ha nem esnék nehezére, akkor a konyhában, hogy ne hallja, míg kezdetben nyekereg. Katalin sajnálkozott, hogy Matildnak adta anyja régi, és Dániel viszonylag új hegedűjét, de aztán eszébe jutott, nem bizonyos, hogy akármelyik is jó volna neki. Törte a fejét, vajon el tudja-e játszani majd az otthoni régi dalokat?

Hetenként kétszer járt többedmagával a tanácsépület egyik kistermében zeneórára, a beiratkozás semmibe se került, maga a tandíj is inkább jelképes volt. Külön gyermek- és külön felnőtt-tanfolyamokon oktatták őket, Katalin csoportjában nagyjából mindenki olyan korú volt, mint ő, vagy még idősebb, és mások se voltak ügyesebbek nála. Örült az óráknak, figyelt, úgy érezte, nem a legrosszabb a tanulók között, és amikor tudta, senkit se zavar, szorgalmasan gyakorolt otthon. A hangszerrel való bajlódás, a gyerekes melódiák, a skála, amivel elpiszmogott, szokatlan örömet szerzett neki. Holléné úgy érezte, jó munkahelyre került, harmonikus légkörbe, az olvasók szívesen bejártak olyankor is, amikor nem könyvet akartak, csak éppen beszélgetni, a két fiatalabb virult, Rékát eljegyezte az egyik táncos, Edit elismert sportoló lett, többet törődött a hajával, ruházatával, Simkóné meg hegedült. Nóra és Bicó szigorú árnyéka eltűnt a könyvtárból, emléküket csak táblák őrizték, Szabó lassan öregedni kezdett. Bicó utóda, Farkas, jókedvű fiatalember volt, ügyes kezű, Holléné barkácsolókkal hozta össze.

Katalin, ha őszinte mert volna lenni magához, s nem érez, valahányszor Surányinéra gondolt, lelkifurdalást, kimondja, hogy Holléné alatt könnyebb lett az élet.

Nóra nehéz dolgokat kívánt, komoly dolgokat, folyton tudatosítani akart benne valamit, megérteni, rávezetni valami igazságra. Holléné is törődött mindannyiukkal, csak valahogy másképpen. Katalin cserbenhagyta Nórát, s nem szeretett emlékezni erre, egyszerűbb volt ehelyett azon töprengenie, hogy Elek viszont cserbenhagyta őt, kiverte hát a fejéből azt, amiről úgy gondolta, úgyse lehet jóvá tenni már, s végül is elfogadta Nóra tanításai helyett Holléné lényegesen egyszerűbb programját. Egyszer megnézte magát a tükörben, álla alatt a hegedű, úgy találta, jól mutat, érdekes jelenség. De mikor főnöke azt ajánlotta, lépjen fel valami kerületi műsoros esten, tiltakozott, még a gondolatra is lámpaláz fogta el.

Míg Elek a szobában Scarlattit, Corellit hallgatta, Anyuci meg bedugott füllel ponyvát olvasott, ő a konyhába húzódva gyakorolta dalocskáit. Így kapott életében először szerepet a művészet, pontosabban az a valami, amit Katalin művészetnek képzelt, Tücsök nagyapa, Erik nagybátyja öröksége, s így segítette át sok kusza gondolaton, sok olyan délutánon, amikor el kellett volna töprengenie rajta, hova is vezet az életük. Katalin nem szerette újra meg újra végiggondolni, hogy Micó mégis erősebb nála, hogy Elek tulajdonképpen nem törődik vele, hát cincogott, merengett, hallgatta a suta hangokat, s néha úgy érezte, szép, amit játszik. Nóra mellett mindig akadt valami tüske, amibe Surányiné beletaszította, s ha szisszent, csak nézte komoly szemével, nem szánta, hogy belehágott, hagyta, vérezzék, Holléné mellett nem volt semmi ilyen kényszer, elég volt, hogy hegedülget. Elek rendezte a színdarabjait, keveset volt otthon, ha igen, akkor sem Katalinnal, most már elmaradtak a felolvasások, vacsora utáni beszélgetések, elkezdtek külön élni, csak még nem tudtak róla, s az éjszakák néha még megadták a harmónia illúzióját. Katalin, ha elvégezte konyhai munkáját, már nem jött be, nem bámulta férje haját, szép tekintetét, félrehúzódott a hegedűjével, s játszogatott, míg el nem jött a lefekvés ideje, akkor megnézte, jól elreteszelték-e az ajtót, mert Raiszné állandóan félt valami rablótól, s esténként neki kellett megbizonyosodnia, rajta van-e a bejárati ajtón a biztonsági lánc, aztán ágyba bújt, fáradtan, alapjában véve már nem is olyan boldogtalanul. Nem volt nagyon rossz, nem volt nagyon jó, ahogy a hetek teltek, de azért mégis inkább jó volt.

A heves boldogsággal és reménykedéssel együtt: legyőzi Micót, elmúlt a szenvedély élessége is, így, illúziótlanul kényelmesebben lehetett élni. Mióta tudta már, milyen Elek, rájött kicsinyességére, arra is, hogy költi át – mindig a pillanat érdekének megfelelően – az eseményeket, valahogy közelebb érezte magához. Nem imádta többé, elengedte magát, nem iparkodott már olyan tökéletes munkát végezni mellette, s nem is szolgálta olyan fenntartás nélkül, olyan áldozatkészen. Micó képeitől nem facsarodott el annyira a szíve, Elek köhintésére nem rémült meg: Simkó Elek és Csándy Katalin sosem éltek olyan harmonikusan, mint 1956 ősze és 1957 karácsonya közt, abban a lassú folyamatban, amíg Katalin elhelyezte magában az igazi Simkó Eleket, s nem igyekezett, mint fiatalasszony korában, tündérnek, tökéletesnek, kiválónak és műveltnek mutatkozni, hogy mindenki lássa, mennyire méltó Elekhez, Simkó viszont nem fárasztotta magát, hogy indokolja félelmét vagy hisztériáját. Anyuci néha elbőgte magát aggodalmában, csak nem mert szólni, mert nem volt semmi konkrétum, amit megfogalmazhatott volna, legfeljebb valami kép kísértette: hegycsúcsot látott Raiszné, amelynek tetejéről egyazon pillanatban lefelé indult két turista, s a völgyből jól látszik, mint lép a két láb egyre lejjebb. Fenn a csúcson, azon a méternyi átmérőjű helyecskén még egymás mellett álltak, most, hogy a hegy két felén gyalogolnak lefelé, még pár lépés csupán, s annyira aláereszkednek, hogy nem fogják már látni egymást soha többé, eltakarja őket a hegy. Anyuci sírt, félt, Elek és Katalin nem. „Kicsit együgyű, nem törekvő, jelentéktelen – gondolta Elek. – Újabban laza is, kezdetben többet törődött velem. Nincs arányérzéke. Öltözködni nem tud, akármit is rak magára, szürkévé válik. Tulajdonképpen csak meztelenül izgalmas.” „Művelt – gondolta Katalin –, önhitt és hisztérikus. Sose tudom, mikor hazudik, mikor mond igazat, nyilván ő sem. Életemben nem láttam ilyen félénk embert. Most már olyan furcsa, hogy valamikor annyit szenvedtem miatta, ha nem volnának a képek meg Anyuci, azt hinném, Micót is csak kitalálta. Most egész jó a könyvtárban, dolgozni is kellemes. De legjobb hegedülni. És aztán sose szabad elfelejtenem, hogy ő váltott meg engem a dabadi szégyentől.”

Ötvenhét karácsonya előtt – minden karácsonyt szigorúan megültek, régi szokások szerint, pontosan úgy, ahogy valamikor az óvodában – Katalin megtanult hegedűjén egy karácsonyi dalt. Szerette az ünnepet, sosem értette meg, Elek mért unja, óriási ambícióval készített diós-mákos beiglit és vaníliás perecet, és váltig csodálkozott, mért nem mennek ünnep első napján karácsonyt köszönteni sehová, vagy mért nem néznek át hozzájuk legalább a szomszédok. Anyuci elmagyarázta, itt nem járnak boldog ünnepet kívánni, az egész szenteste nem akkora szó, mint vidéken, de Katalin azért tartotta a szokást.

Elek számára az év legnehezebben elviselhető része volt a Karácsony; utálta a feldíszített fát, mert telepotyogtatta fenyőtűvel az íróasztalát, s mindig valami olyat kapott Katalintól, aminek nem volt értelme, Somos Aranka ízlésével kiválasztott nyakkendőt, praktikus zsebkendőket; az asszony folyton várta a hatást fagyújtáskor, ami sose következett be, mert Katalin nem az az ember volt, aki ünnepet tud kelteni a puszta lényével, csak Anyuci lelkendezett olyan hamisan, hogy olykor még Katalinnak is észre kellett vennie: Raiszné segíteni akar neki, villog körötte, mint a csillagszóró, kacarászik, azt mondja: „Jaj, de gyönyörű, na ugye, Elek!”

Karácsonyaiknál csak a szilvesztereik voltak nyomasztóbbak.

Katalin Mecseren sosem volt sehol újesztendő éjszakáján, az óév utolsó napja templomban és elmélkedésben telt, csak Dániel szökött el ilyenkor valami ürüggyel hazulról. Elek másmilyen ünnepre vágyott, nem szentimentálisra, csak nem hívta meg senki; aki véletlenül nem szerette, nem kívánkozott utána, aki meg igen, annyira tisztelte, hogy fel se tételezte, éppen az ő társaságára szorulna, hát Elek mindig otthon ült ilyenkor nagy rosszkedvűen. A pezsgőt, amelyet megvett, ketten itták meg Anyucival, Katalin nem szerette, éppen csak belekóstolt, hallgatta, de nem mulatott az Anyuci örömére bekapcsolt rádió-kabarén. Elek nem meghatott, hanem nyugati decembervéget szeretett volna, vígsággal, társasággal, tánccal, konfettivel, Anyuci hajlott volna rá, ám Katalin irgalmatlanul rájuk zúdította a minden évben azonos ünnepi fogásokat, a muszáj-örömet meg a harangzúgást. Valahol belül persze mindhárman féltek az ünneptől, amely a szokottnál is meztelenebbül megmutatta életüket és viszonylataikat. Katalin évekig magában kereste a hibát a légkör hiányáért, úgy gondolta, az asszony kötelessége volna, hogy oldottabb legyen a hangulat.

Elek rengeteg gramofonlemeze közül egyik sem volt karácsonyra való, szenténeket nem is lehetett kapni a hangszerboltokban sem, legfeljebb valami nyers hangú népi kántálást, amit Elek kedvelt, Katalin nem, s így mikor már annyira vitte a hegedűben, hogy kivehető dallamot játszott rajta, betanult egy egyszerű dalt, egyet azok közül, amelyek gyerekkorát végigkísérték. Még sohasem játszott a férjének, s ha nem is érezte azt iránta, amit egykor, változatlanul élt benne a szándék, hogy örömet szerezzen neki; Elek szereti a muzsikát, nyilván örülni fog.

Ünnep előtt fodrászhoz ment (férje Katalin friss frizuráit is utálta, akkor tetszett neki igazán, amikor haja természetes nagy hullámai eltüntették a fodrász keze nyomát), gonddal öltözött, felvette legszebb ruháját, úgy érezte, szokatlanul vonzó aznap este. Ki is festette magát, Anyuci megdicsérte. Raiszné, mióta rettegett házasságuk miatt, állandóan dicsérte mindenért. A karácsonyfa gyönyörű volt, talán egy évben sem ilyen pazar, az asszony szaloncukor helyett csupa piros sztaniollal bevont csokoládészívet aggatott a fára, melyet gondosan elrejtett szentestéig Elek és Raiszné szeme elől. Mikor Elek meglátta, majdnem rosszul lett, az ezüstboák és csillagszórók között számtalan vérpiros szív fityegett, annyi, hogy megundorodott tőle, és elkapta a tekintetét. Azonnal azt képzelte, igazi szívek lógnak a fán, kicsit barna szívek, és az isten szerelméért, mért annyi, mikor mindenkinek csak egy van – iszonyú ez a Katalin!

Elek és Anyuci a rítus szerint Katalin csengőszavára léptek be ilyenkor (Micónak és Eleknek nem volt közös karácsonyuk, úgyhogy Katalin kialakíthatta a maguk külön családi hagyományát), a csengő ott sárgállott a fa alatt, az ajándékok között. „Jézus – gondolta Elek –, még ebben a világításban is látszik, milyen ocsmány az a köntös, amit kaptam.” Anyuci pityegett, ő is látta, hogy borzasztóak az ajándékok, de ő semmit se vett észre hivatalosan. Az ajándékokkal nem volt vége a meglepetésnek, Katalin szégyenlősen előhúzta a hegedűjét. „Ó” – nyikkant Anyuci, és Elek figyelni kezdett. Az asszony ruhája kivételesen nem volt annyira rossz, mint egyébkor, a kép, ha nem is éppen ízlése szerinti, de kedves. A csillagszórók villogtak, a gyertyák fénye meglibbent. Nahát ez a Kati! Hátha tud is valamit? „Az otthonom – gondolta Katalin – nem tökéletes, de nyilván senkié sem az. Nem vagyok már szerelmes a férjembe, de nincs más, akihez tartoznám. Én se vagyok hibátlan. Karácsony van.”

Elkezdte hegedűjén első nyilvános szereplését, nem eszményi, de egyedüli otthonának himnuszát, a Stille Nachtot, mert Katalin református karácsonyaihoz is ez a dal kapcsolódott. Szállt az ének, nyikorgott a hegedű. Úgy érezte, most vette birtokába a házat, talán jobb is, hogy féltékenység és esztelen szenvedélyek nélkül.

Felnézett. Elek szemben állt vele, a karácsonyfa túlsó oldalán. A csillagszóró kék, kemény, s a gyertyák puha tüzében jól látszott az arca. Katalin szégyenlősen rámosolygott az újrakezdés, az egyenrangúság igényének vágyával. Elek nem mosolygott vissza, csak állt, Katalin vonója megcsúszott, megbillent a dal. Elek ajka elnyúlt, Katalin leeresztette hegedűjét.

„Isteni volt – mondta Anyuci. – Csudaszép. Ugye, Elek?”

A gyertyák hunyorogtak, a házasok nem szóltak egymáshoz, egyik sem kívánt boldog ünnepeket. Katalin lekoppantotta a hangszert az íróasztalra. Most üres kézzel állt, összefonta az ujjait. „Dilettáns – mondta Elek szeme. – Tehetségtelen.” „Gyáva – felelt Katalin pillantása. – Hazug.” Anyuci kotkodácsolt, emelgette, nézegette a borzalmas szíveket. Elek boldog ünnepeket kívánt, valamit mondott is, hogy milyen szép muzsika volt, igazán. Elcsókolt Katalin füle mellett. Az asszony nem várta meg, míg leégnek a gyertyák, vagy megköszönik az ajándékait, kiment a szobából. Anyuci értetlenül nézett utána, valami minden eddigi rossz érzést felülmúló aggodalommal. Elek megkönnyebbülten bekapcsolta a rádiót, igazi zenét keresett, mert azt hitte, megőrül, ha ez marad a fülében emlékül, ez a bánatos nyekergés.

…több író-olvasó találkozót önállóan vezettem le,

sikerrel.

 

 

A szilveszteri kabarét az évben senki se hallgatta Simkóéknál.

Anyuci udvariasan beteget jelentett, hátha egymás társaságában rendbe jönnének, Katalin azt mondta, fáradt, a műsor többnyire sületlen, nem érdemes rá figyelni. Elek beállította Bécset, fél füllel odahallgatott, elővett egy könyvet. Éjfélkor Anyuci pongyolát vett, bejött a házaspárhoz, összekoccintották Somos Aranka régimódi poharait. Katalint és vejét a rádió két oldalán találta, a kerek asztalnál, az asszony kézimunkázott, Elek olvasott, mikor belépett. Ki-ki letette, ami a kezében volt, Katalin gyorsan Pestre állította a rádiót, mert a Szózatot minden évben meg szokták hallgatni. A szép, tárgyilagosságában is szenvedélyes férfihang rákezdte az intelmet, mindenki legyen hazájának rendületlen híve: a családtagok összecsókolóztak. Anyuciban ez a szilveszteri kép maradt meg legélesebben hármukról, a disszonancia akkora volt már, hogy szinte ki lehetett tapintani, mint valami érdes felületet. Raiszné stílusérzéke tudta, hogy a Szózat közben hallgatni illenék, ám nekik sem szavuk, sem közös hallgatásuk nem volt már, hát azt tették, amire még képesek voltak, koccintgattak és csókolgatták egymást, minden meggyőződés nélkül Vörösmarty rettenetes szövegére. Csengtek a poharak, s a romantikus vers elemei, sír, nemzet elsüllyedése, gyászkönny, tömeghalál meg pusztulás ott lebegtek a nyájasra füstölt helyiség felett. Anyuci igazán nem szívesen mélázott múlton vagy jövőn, éppen elég problémát jelentett számára a mindenkori jelen, de ezen az éjszakán hajnalig azon ette magát: mi lesz ezután?

Mikor Raiszné egyedül hagyta őket, Elek visszaült a nagyszékbe. Örült, hogy az ünnep végéhez közeledik, az mindig akkora megpróbáltatás. Persze most a szokottnál is idegesítőbb volt, a hegedű miatt. Az istenit annak a hülye Hollénénak! Egyetlen előnye volt a balsikerű házikoncertnek, hogy a karácsonyfa mindjárt másnap eltűnt, nem piszkított napokig az asztalán, az asszony tüstént leszedte. Nyilván neki is gyötrelmes emlék maradt volna – szegény Kati, annyira nincs tehetsége a zenéhez. Felvette a könyvét, visszacsavarta a rádiót Bécsre.

Katalin is folytatta a kézimunkázást, ő meg a gyerekére gondolt, aki nem született meg, s akinek képe olyan sokáig kísértette házassága elején, aztán valahogy elhalványult. Most, amikor már tudta, ki mellett él, és nincs kit szeretnie voltaképpen, megint keservesen nélkülözte azt a lényt, aki felé érzelmi életével fordulhatna. Tudta, csak a maga élete vált volna nehezebbé a gyerekkel, de annyira vágyott rá, hogy valaki igazán örüljön annak, amikor hazaér, és ártatlanul szomorkodjék, ha elmegy, mint más családokban, hogy az új év első, örömet szuggeráló perceiben könny szökött a szemébe.

 

A macskát január utolján találta, egy szokatlanul zord estén, amikor valami író-olvasó találkozó miatt tovább bent maradt a könyvtárban, mint máskor.

Rékának találkája volt a vőlegénnyel, Edit edzésre ment, sietett mind a kettő, magára vállalta hát, hogy eltünteti a vendéglátás nyomait, kicsit rendbe szedi a termet. Kimosta a feketéscsészéket, kiürítette a hamutartókat, ki is szellőztetett. Holléné meg volt hűlve, nem vett részt az ankéton, Katalin vezette, ő volt a legidősebb könyvtáros. Elégedett volt a találkozó sikerével, a meghívottak csaknem mind eljöttek, szorgalmasan kérdezték vendégüket, aki szokatlanul szerény és megnyerő volt, s csak kétszer kellett kávét főzni neki. Nem volt bent sem Szabó, se Bicó utóda, nem is lett volna értelme, Katalin maga zárt le mindent, s indult hazafelé. Iparkodott, mert nehezen tudott lélegzeni a szélben. A Mák utca lámpái alig látszottak a kavargó hóban, a járda is eltűnt, azt se tudta voltaképpen, hová lép; megijedt a trolitól, oly nesztelenül került elébe. Hideg vacsora volt, teával, nem kellett különösebben igyekeznie. Elek amúgy is szakkört tartott aznap, az Elektrát próbálta színjátszóival, ilyenkor sosem ért haza kilenc előtt. „Májas – számolta magában Katalin Somos Aranka reflexeivel a fogásokat –, disznósajt, sonka, ementáli sajt, kompót.” Ma különösen jó teát fog főzni Eleknek, rettenetes idő van, kell hogy valami tüstént átmelegítse, ha megjön.

Az állatot a kapualjban találta, először nem is vette észre, csak amikor megmoccant, mint egy árnyék. Elek lakása régimódi házban feküdt, mély kapuboltja alatt jobbra-balra lakások nyíltak: a házfelügyelő otthona meg a legolcsóbb bérlemény ajtaja szemközt volt egymással. A pincébe is innen lehetett lemenni, szárnyas faajtó zárta le a gádor nyílását. A macska a házmesterlakás lépcsője mögött gubbasztott, míg Katalin be nem lépett, akkor azonnal hátrálni kezdett. „Ma már sokszor elkergethették” – gondolta az asszony. Rút, elhanyagolt állat volt, csont és bőr, csak boldogtalan szeme gyönyörű. Katalin rászólt, alig-alig emelve a hangját, hogy el ne riassza. Az állat habozva megállt, hátrasunyta a fülét, de nem futott el sem az utca, sem az udvar felé. „Meg kellene etetni” – gondolta Katalin. Felszaladt a lépcsőn.

Anyuci valami operettet hallgatott, észre se vette, hogy megjött. Katalin összekapart egy kis ételmaradékot, s tűnődve állt a tejeslábas mellett. Mit érezne ez a jószág, ha vinne neki tejet? Elek nincs itthon, nem neveti ki. Anyuci rádiózik. Mindig szerette az állatokat, pici korától. Olyan elképesztően hideg van odakinn!

Kinevette magát, de nem igazán, mert belül csupa tűz volt és lelkesedés, míg egy kis lábasba kimert egy kanál tejet, és alágyújtott a gáznak. Házassága első éveiben fűtötte egy ilyen sürgető izgalom: örömet szerezni. Előre csöndesítette magát, ne higgye, hogy várják, mire lemegy: réges-régen megszökött már az a macska, s ez a munkája is hiába lesz, mint annyi más, de azért csak betöltötte a meglangyosodott tejet egy csorba csészébe, visszavette a kabátját, s visszafutott a lépcsőn a tejjel, a papírba takart ételmaradékkal. Megriadt, milyen lelkes: hát ennyire szüksége van rá, hogy ismét teljes érdeklődéssel tudjon valami felé fordulni, akár egy nyomorult állat felé is? Voltaképpen nem volt meglepve, mikor leért, és látta, a macska nincs a helyén. Vele mindig ilyesmi történik, nem újság.

Állt, kezében az ételhulladék, a csorba csésze, s csak nézett. A kapualj üres, az udvarra nyíló ajtó résnyire nyitva. Hátha ott van – reménykedett –, hátha kijöttek a házmesteréktől vagy a másik földszinti lakótól, s megriadt, kifutott a hóba. Megpróbálta hívni, az állat nem felelt, kiment az udvarra, ott hívta tovább, csak úgy omlott a hó fedetlen hajára. Szoknia kellett a félhomályhoz, csak az udvari lakók ablakából kiszűrődő, függöny megszűrte fény segített a szemének. Hívta a macskát, nem történt semmi. Úgy látszik, mégiscsak elment, viheti vissza az ételt. Butaság volt lejönni.

Már indult volna vissza, amikor felfedezte, hol lappang. Volt az udvarukban egy kút, egy biedermeier márványkutacska, amelyen szobor állt, a macska annak a kagylója alatt kuporgott, s mikor érzékelte, hogy a hívó hang elhallgatott, s ismét magára hagyják, a rettegés, hogy újra gazdátlan marad, erősebb volt a rémült bizonyosságnál, hogy hóban-szélben bolyong napok óta, és mindenhonnan elkergetik. Katalin csak a surranást érzékelte, s az árnyék ott volt mellette megint. A macska most már felelt is neki, mintha valami kárhozott lélek jelentkezett volna a torkából, rozsdásan és rekedten.

Elöntötte az öröm, letette a hóba a csészét, az ennivalót. Nézte, mint veti rá magát az állat, hogy fal fel mindent, rágás nélkül, amit csak talál, hogy hörpöli ki a tejet. Napok óta nem volt már ilyen jó kedve. Megpróbálta megsimogatni, a macska elriadt a kezétől, de utána nyávogott, mihelyt visszaindult az üres bögrével, s amikor az első emeletre ért, még mindig hallotta a rekedt, szinte nem is állati hangot. Megállt. Az árnyék akkor már a lépcsőházban volt, érdes panasza elhallgatott. Katalin hívta, akkor nyomába osont, reszketve és hitetlenkedve bámult rá boldogtalan, kerek szemével. Katalin lehajolt, hogy megsimogassa, most eltűrte a kezét, még dorombolni is megpróbált, suta reszketés rázta a testét. „Szeret – tűnődött Katalin –, utánam jött. Nekem még sose volt macskám. Szeret.”

Állt, töprengett. Egy macska kosztja nem kerül semmibe, az megél a maradékokon, és sétáltatni se kell, mint a kutyát. Az árnyék körbejárta, lábához dörgölődzött. „Ha követ, felviszem és megtartom – gondolta Katalin. – Ha hívás nélkül is követ, befogadom. Találtam, és az enyém.”

A macska követte, csak amikor Katalin megnyitotta előtte az előszobaajtót, hökkent vissza, s húzódott távolabb. „Ez az utolsó próba” – határozta el az asszony, s becsukta az ajtót. Anyucinál már elhallgatott a rádió, Raiszné ki is szólt, megkérdezte, melyikük érkezett meg. „Én – felelte Katalin –, mindjárt megyek, várj egy percet.” Állt az ajtó belső felén, s érezte, mint ver a szíve. Nem kellett sokáig várakoznia. A rekedt, nem állati hang megszólalt odakinn: a macska sírt utána. Rést nyitott az ajtón, az árnyék behussant utána.

Anyuci kétkedő arccal fogadta Katalin bejelentését, hogy megtartja a macskát, de nem tett megjegyzést. Még felkelni is hajlandó volt, hogy megnézze a jövevényt, ám az a könyvszekrény alá bújt előle, és fújt, amikor hozzá közeledett. Katalinra is ráfújt, ha ki akarta húzni a szekrény alól. „Fél – mondta az asszony –, majd megnyugszik. Most fél. Érthető.”

Egész estéje megszínesedett. Be-belesett, nagy óvatosan, hol az állat, mit csinál, s oly boldog lett, mikor egyszer a kályha körül látta szaglászni. Hirtelen sok dolga lett, egy kimustrált vastálcára hamut szórt, sokáig törte a fejét, hová tegye a szobamacska-tartás elengedhetetlen kellékét, végül úgy döntött, az előszobába; sem a fürdőben, ahol tisztálkodnak, sem a konyhában, ahol főznek, nem lehet a macska illemhelye. „És a vendégek?” – mondta Anyuci, de csak halkan, mert Anyuci semmit a világon nem kifogásolt már, amit Katalin szeretett volna. A tálca nem volt szép látvány, a hamu rajta egyértelmű, de azért jó: ha meghívott vendégük jönne, ideiglenesen be lehet csúsztatni a gardróbszekrény alá. Csak hát a szag. Meg Elek. Hogy mit fog szólni hozzá Elek?

Raiszné visszafeküdt, Katalin bement a szobába, ahol az állat rejtőzött, leült a kályha előtti szőnyegre, elkezdte csalni. „Macskám van – gondolta, míg hívta az állatot. – Ha nem hagy el, megmenekülök valamitől. Nem tudom, mitől.” A macska mindennek a szimbóluma lett a számára e percben, a szépség iránti igényé, a hegedűé, amely a tokjában pihent, és amely a kezében se volt karácsony este óta, még a gyereké is, akit nem hozott a világra. Az állat végre előmerészkedett a szavára, engedte, hogy megsimogassa. Ölébe nem ment, de ahogy ott ült a földön, combjához simult. Még mindig reszketett, Katalin nem tudta, a téltől-e, amelyben napok óta vándorolhat már, vagy a félelemtől. Csak akkor riadt el mellőle, mikor Elek kulcsa megfordult az előszobaajtóban, akkor visszasuhant a szekrény alá.

Katalin kifutott az előszobába, és bejelentette, hogy adoptált egy macskát. Csupa fény volt, s olyan szokatlanul szép, amilyen csak a hétköznap eseményei között szokott lenni, otthoni ruhájában. Elek hol őt nézte, hol a tálcát, ahhoz oda is lépett, s megbökte a cipője orrával.

– Na nem – mondta. – Ne viccelj, Kati. Dobd ki ezt a macskát, nem tartunk állatot. Nem vagy vidéken.

Elképedve nézett rá.

Elek a szemétládába rázta a hamut, s undorodva nézte az ujjait, mintha nem is a tiszta tálcát fogta volna meg, hanem a macska piszkába nyúlna. Elment kezet mosni. Katalin ott várta a fürdőszoba ajtajában. Mikor a férje kilépett, még mindig a kezét vizsgálgatta, mintha lemoshatatlan nyomok maradtak volna rajta.

– Kint van már? – kérdezte. Súlytalanul kérdezte, természetesen, mintha csak azt tudakolná, feladott-e Katalin egy levelet.

Katalin azt mondta, nincs. Szereti a macskát, meg akarja tartani. Azt is elmondta, a macska gazdátlan, nem kóborolhat kinn tovább, éhen hal, megfagy ebben a télben. Elek úgy nézett rá, mint egy bolondra.

– Nem vitatkozni akarok, vacsorázni – válaszolt. – Dobd ki már, olyan unalmas az egész. Itt sose volt macska, nem is lesz macska. Ne gyötörj ilyen hülyeségekkel, mikor végre hazajövök.

Raiszné ajtaja mögött természetellenes, fülelő volt a csend. Katalin pillantása végigsiklott az előszoba falán, amelyen szintén Micó-képek lógtak, kimondhatatlanul sok Micó-kép, egymás mellett, mint egy ikonosztáz mintázata. Az utolsó, közvetlenül az ajtó melletti Micó lehetett olyan tizennégy éves, csak mosolygó arcát mutatta a bekeretezett fénykép, még nem végleges, nagylány, csak kamaszvonásait, ahogy állát egy óriási macska nyakán nyugtatja.

– Micónak is volt macskája – mondta Katalin.

Elek nem szólt. Kezdett az arca kigyúlni.

– Macskát akarok, mint Micó – folytatta Katalin. – Sose volt macskám.

– Hát aztán? – kérdezte Elek. – Nem volt, nem is lesz.

– Ebben a házban mindig úgy történik minden, ahogy valaha Micó szerette – mondta Katalin. – Micónak volt macskája, ha élne, ma is volna. Nem adom a macskámat.

Elek ajka reszketni kezdett az idegességtől. Anyuci ajtaja felpattant, Raiszné a küszöbön állt, riadt tekintete ide-oda vándorolt a két feldúlt arc között. Annyira nyilvánvaló volt: hallgatózott, sőt várta ezt az összecsapást, hogy egyik házasfél se regisztrálta a megjelenését. Természetesnek érezték.

– Nagyon kedves kandúr volt – mondta Anyuci. – Igazán, Elek, olyan kedves kandúr. Miskának hívták. Micó szerette.

Elek kivágta az ebédlőajtót, bement. Már meg volt terítve, Somos Aranka precíz, könyörtelen szorgalmával. A férfi körbepillantott, kereste a betolakodót, nem látott semmit, pedig még toppantott is, hátha moccan valami. Benézett a hálóba, Anyucihoz, aztán visszatért az előszobába. Most már sötétvörös volt, Katalin sose látta ilyennek. Lekapta az esernyőjét a fogasról, és kinyitotta az előszobaajtót. Senki se mozdult, csak Raiszné nyikkant meg: dűlt be a hideg. Katalin állt, mint a bálvány.

– Verd ki innen – mondta Elek. – Ha én verem ki, baj lesz, nem tudom, hol van, nagyon megütöm. Itt nem lesz macska. Indulj!

– Nem verem – felelte az asszony. Nyugodt volt, mintha nem Elekkel beszélne, és nem arról, amiről.

– Micóka szerette az állatot – rebegte Anyuci. – Nagyon szerette. Miskának hívták a cicát. Miska kandúr. Jó cica volt.

– Vén bolond! – mondta Elek. Kinyitotta Raiszné szobájának ajtaját, visszalódította az öregasszonyt, aztán berohant a lakásba, és előbb a hálóban, aztán az ebédlőben minden egyes bútornak alákotort az esernyőjével. Katalin nem mozdult az előszobából. Hallotta Elek üvöltését, még ha felszedett volna egy éhező kis gyereket, egy árvát, valami lelkes lényt, de egy büdös dög miatt… Elek hangja torz volt, különös módon rendkívül emlékeztetett a macskáéra, éppolyan semmi máshoz nem hasonlítható volt, éppolyan valószínűtlen. Most kotort a könyvszekrény alá, a macska kiugrott, kiinalt az előszobán át, s hátrasunyított füllel, vinnyogva, leszáguldott a lépcsőn.

Elek visszaakasztotta az esernyőjét, bevágta az előszobaajtót. Magának kellett teát főznie, még tálalnia is, szó nélkül felpakolt mindent egy tálcára, amit a kamrában talált. Katalin rá se nézett, be se ment a lakásba, a konyhában üldögélt, nézte, hogy ömlik a hó. Bőgött a szél, rezegtek Elek ablakai a régi, sovány fakeretekben. Vajon hány fok lehet? Nem ült asztalhoz Anyuci sem, Elek egyedül fogyasztotta el vacsoráját. Először várta, leszedik-e az asztalt, aztán hogy senki se jött, maga takarított le, csapkodva, felháborodottan, egymásra borogatta a mosatlant, és mindent belevágott a mosogatómedencébe. Katalin meg se fordult, a havat nézte. Mikor férje visszament a lakásba, tüstént megszólalt a rádió. Elek Beethovent hallgatta. Fújt a szél.

Az ajtó megnyikkant, Raiszné gondosan behúzta maga mögött, hogy belépett. Odaállt Katalin mellé, átölelte a vállát. Meleg volt a karja. Az asszony nem ölelte vissza, csak eltűrte az érintését.

– Elek fél a macskától – suttogta Anyuci.

Nem volt felelet.

– Elek a kutyától is fél. Általában irtózik az állatoktól, nem tudni, miért. A madarakat se szereti.

Katalin nézte a havat.

– Egyél valamit, Kati. Főzök teát.

Megköszönte, azt mondta, nem kér. De merevsége engedett, visszafordult Raiszné felé. A könny fényes barázdát hagyott az arcán, most Anyuci is meglátta, amit Elek, milyen gyönyörű tud lenni néha, amikor itthon van. „Anyuci nem vacsorált” – súgta Somos Aranka háziasszonyi fegyelme Katalinnak. Mint valami áramszünet után az elektromosság, aktivitása visszakapcsolódott. Feltette Anyuci teavizét. Maga nem evett, de az öregasszonyt megvacsoráztatta, Raiszné próbált beszélgetni, nemigen válaszolt. Leült ő is a konyhaasztalhoz, nézte, hogy nyámmog Anyuci, hallgatta, mint dudál a szél. Raiszné küldte lefeküdni, Katalin azt felelte, nem hál Elekkel, akkor odahívta éjszakára a maga szobájába, az ő nappali pihenései számára volt bent az ágyon kívül még egy fekvőhely. Katalin megköszönte, közölte, még nem fáradt, fennmarad egy kicsit. A konyha hideg volt, Anyuci fázott, megcsókolta az asszonyt, visszament a szobájába.

Az asszony eloltotta a villanyt. Másutt is fenn voltak még a házban, látszott a halvány udvari világosság, olykor, mintha a szél hóval dobálódznék, hószemecskék ütődtek az ablaknak. Katalin látta a macskát, mint gubbaszt a jeges kapualjban, és látta Micó arcát egy Miska nevű kandúr feje mellett, aztán magára gondolt és Elekre. Fázott, de nem volt ereje, hogy kimenjen, és behozzon valami kendőt. A zene szólt még odabenn, jó sokáig szólt, aztán elhallgatott, hallatszott, mint tárul és zárul a fürdőszoba ajtaja, Elek elvégezte az esti tisztálkodást, ment lefeküdni. Fél tizenegy lehetett, Elek máskor későbben fekszik, most nyilván megviselte az izgalom és a szokatlan mozgás, ahogy minden bútornak alásepert az esernyőjével.

Mikor a konyhaajtó újra megnyílt, átcsapott rajta a reménység.

Jön Elek, bocsánatot kér, megmondja, ideges volt, talán rendbe jön minden, az is lehet, együtt mennek le az állatért. Fél a macskától – nevetséges. Most mindjárt megérinti, megsimogatja, nem lehet, hogy ennyire ne legyen már közük egymáshoz, ilyen véglegesen, ilyen segíthetetlenül. Nem lehet. Valamikor olyan boldogan élt mellette!

Felgyúlt mögötte a villany. Az asszony nem nézett hátra, csak számlálta a lépteket, mikor ér hozzá a közeledő. Már közvetlenül a háta mögött volt, aki belépett, amikor teste és idegrendszere megmondta: nem Elek van a konyhában, hanem Anyuci. Mintha megütötték volna, felállt, megfordult. Anyuci ott állt vele szemben, télikabátban, kalapban, kesztyűben.

– Lemegyünk – suttogta Raiszné. – Megkeressük a macskát. Az én szobámban fog lakni, odavisszük a tálcát is. Gyere, Katikám.

Először, legelőször élte át, hogy szövetségese van a házban: cinkosa. Örült neki, de öröme tárgyilagos volt, s inkább tisztességből meg hálából fakadt, mint megkönnyebbülésből. De a gondolat így is felvillanyozta, rohanva öltözködött fel ő is, s iparkodott lefelé a lépcsőn. Anyuci óvatosan lépkedett utána, s majd szétrobbant az idegességtől, míg végiggondolta, hogy ezentúl nappalait-éjszakáit egy büdös párával fogja tölteni, aki ha majd megszokik, végigszalad rajta, mikor alszik, vagy a lábához tekerőzik, ott szundikál, és talán bolhás is. De csak ment, mint egy mártír, még mosolygott is rémült szemével nagy szomorúan, ahogy látta, mint rohan Katalin a lépcsőn.

Lenn az asszony megállt, körülnézett. Hívta az állatot, nem jött felelet. Kereste, ahol először megpillantotta, a házmesterék lépcsője mellett, ott nem látta. Kifutott az udvarra, a kút mellé: a kagyló alja üres volt.

– Hol van? – kérdezte Raisznétól. – Mit gondolsz, Anyuci, hol van?

Anyuci búsan azt mondta: „Cicc!” Kemény hangja volt, nem állathívó, abba is hagyta azonnal a csalogatást. Katalin visszament a kapubolt alá, s közelebb hajolt a rosszul megvilágított kőkockákhoz, amelyeket időközben vékonyan befutott a hó. Frissen, olyan frissen, hogy még nem volt ideje eltakarítani a szélnek, ott látszottak a kőkockák felett a diónagyságú lábnyomocskák, egy menekülő állat utolsó jelei. A nyomok nem befelé vezettek, az udvar irányába, hanem kifelé, egy darabig követhetők voltak, aztán eltűntek az utcán.

Katalin megfordult, Anyuci kesztyűs kezét lehelgette. Hideg volt, egész télen nem volt még ilyen embertelen éjszaka. Nem szóltak egymáshoz, nem volt miről beszélniük. Mentek felfelé a lépcsőház kanyargós fokain, mint az elkárhozottak, akiket nem odalenn, hanem valahol felül vár a kiszabott büntetés.

Melinda

„A jelszónk lészen: Melinda!”

(KATONA JÓZSEF)

Miután úgy döntöttünk férjemmel…

 

 

Katalin még a macska megjelenése előtti időszakban hallott Klics Melindáról.

Tudta, ez a lány játssza Elektrát, azaz hogy játszaná, ha újabban nem járna olyan szeszélyesen próbára, sok baj van vele mindenképpen, ám ő a legügyesebb a színjátszó csoportban, gyönyörű a szövegkiejtése, s van valamelyes alakítókészsége is. Abban az iskolai évben került az osztályba vidékről, apját negyvenötben fogták el egy dunántúli csapattal, nem jött vissza a hadifogságból, rokonai nincsenek, az anyja laboráns a sarki patikában.

Hogy miképpen élnek, nem tudta Elek, mert a Mák utcán laktak, ahol ő sose látogatott családot, és Klicsné volt az egyetlen anya, aki Elek többszöri hívása ellenére sem jelent meg Simkó fogadóóráján, lánya mindig kimentette valamivel. Beteg, dolga van, hosszúnapos, majd máskor – ma éppen nem jöhet. Sose ment persze. (Simkó általában csak a legkivételesebb esetekben kereste fel tanítványait, s csak akkor, ha azok a földszinten vagy liftes házban laktak, egyébként, éppen betegségére való tekintettel, fogadóóráin rendelte magához a szülőket, hogy képet tudjon formálni a gyerekek családi hátteréről. Meglepő módon el is ment hozzá mindenki, mert szülők, tanítványok egyaránt szerették Simkót, aki igazságosan osztályozott, és sose kellett unatkozni remekül felépített óráin. A lányok bíztak Elekben, jobban megbeszélték vele problémáikat, mint bármelyik tanárnőjükkel, házasságuk kezdetén Simkó néha mosolyogva számolt be vacsora után a feleségének, milyen titkokat osztottak meg vele megint. Elek minden rossz tulajdonsága ellenére jó nevelő volt, sőt szeretett is az lenni, a fruskák közti munka elmulattatta, kielégítette. Kedvelte a tanítványait, anélkül hogy valaha észrevette volna: voltaképpen nők; Elek nem volt poligám természet, s legnagyobb élményét mégiscsak önmaga jelentette önmaga számára.)

Mikor 1958 januárjában Klics Melinda becsengetett, és megmondta a nevét, Katalin egyedül volt otthon, Anyuci fodrászhoz ment, Elek inget rendelni az ingeséhez. Az asszony aznap délelőtt dolgozott, délután fél hétkor, mikor a csengőt meghallotta, épp a kocsonyának valót tisztította a konyhában. Leöblítette a kezét, futott ajtót nyitni. A lány bemutatkozott, elmondta, a tanár urat keresi, sürgősen beszélnie kell vele. Mikor megtudta, Elek nincs itthon, megkérdezte, megvárhatja-e. Hogyne, tessék. Katalin levétette vele a kabátját, bevezette. Pár percig beszélgetett vele az időjárásról, a téli fűtés nehézkes voltáról, erre tanította Somos Aranka illemkódexe, aztán egy folyóirattal magára hagyta, hogy befejezhesse munkáját a konyhában. A lány szűk, kurta fekete szoknyát viselt, kinőtt, feszes fekete pulóvert, tűsarkú cipőjének sarka nem volt hibátlan, rengeteg, fövényszőke haját kontyba tűzte a feje tetején. Nem volt a Katalin ízlése szerinti módon szép lány, de nem volt nem szép sem, Katalin voltaképpen nem tudta volna megmondani, milyen, csak azt érezte, ilyen jellegű teremtést még nem látott.

Lefedte a lábasait, eltüntette a főzés nyomait. Bentről nem hallott semmi neszt, mintha egymaga lett volna a lakásban; mikor egyszer átment a szobán, látta, a szépen formált, hosszú nyak a folyóirat felé hajlik, a lány olvas, fel se néz rá, mintha csak valami fogorvosi rendelőben várakoznék, ahol bizonyosan tudja, nincs itthon az orvos, az asszisztensére meg nem érdemes rápillantani.

Anyuci Elek előtt érkezett meg, frissen festett haja csillogott. Csúnyán nézett Melindára. Elek pályája kezdetén megpróbálta magukhoz kapatni okosabb tanítványait, mert ambiciózus tanár volt, és szívesen hallgatta a friss szájakat, ám Anyuci úgy találta, a harsány fiatalság sérti Micó emlékét, hát a lányok elmaradtak. Most megint ott ült egy fruska Somos Aranka legkényelmesebb székében, azt mondta Raisznénak az illendő kezicsókolom helyett, hogy jó estét kíván, fel sem állt, tovább olvasott. Anyuci bezzeg tudta, amit Katalin nem, hogy most látja élete legizgalmasabb arcát, a gyönyörűen formált sötét szemöldök alól hosszúkás, fekete szem pillantása fordult felé, s a szép fejen csak úgy izzik a rengeteg haj. Ez a lány nem hasonlított Micóhoz, Katalinhoz sem, pedig nagyjából ennek se lett volna más az útlevél-személyleírása, mint azoké, mégis tökéletesen más volt, mint akármelyik Simkóné. „Lidérc” – gondolta Raiszné kedvetlenül. De hülye ez a Katalin, mért nem dobta ki! Nem is ment be a szobájába, beült az ebédlőbe, hogy jelen legyen, mikor Elek megérkezik, ide nem szoktak magánügyeikkel jönni gimnazisták, ő is hallani akarja, mi hozta ide ezt a lányt.

Mikor Elek megjött, a fiatal teremtés felpattant, úgy köszöntötte. Raiszné megszégyenülten vonult ki, mert Klics Melinda azt kérte, legyen kedves a néni kifáradni, neki négyszemközt kell beszélnie a tanár úrral. Anyuci egész ottléte alatt csúfolta és szidta a látogatót Katalinnak: Klics, ez nem név, így nem hívnak senkit, ez olyan, mintha valami kulcsot forgatnának a zárban. Klics. Az embereket így nevezik: Simkó, Csándy, Raisz. De nem Klicsnek! Ilyen nincs! Katalin alig figyelt rá, pedig őt is érdekelte, mi hozhatta ide ezt a gyereket, irritálta Raiszné masszív ellenszenve. Anyuci viszont alig várta, hogy eltűnjék a betolakodó, egyszer be is surrant hallgatózni, jelentette Katalinnak, hogy a lány sír, aztán, mikor végre meghallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó, sietett Elekhez, hogy kiszedje belőle, miről beszélgettek.

Elek ideges volt, kitért a faggatás elől. Vacsorakor nem evett jó étvággyal, utána is csak járkált a szobában, mint aki nem találja a helyét, aznap este sokkal feldúltabb volt, mint amikor a macskát kiűzte a hófúvásba, pedig Eleket a macska ügye sokkal mélyebben érintette, mint akármelyik asszony gondolta volna. Amit érzett, nem egyszerű bosszúság volt, hogy egy családtag engedelme nélkül megpróbált valami újítást létesíteni az otthonában, hanem annak a felismerése: Katalin végképp nem a régi már. Anyuci hízelgett, végigjátszotta teljes műsorát, amellyel máskor mindig célt ért, most hasztalan, Elek nem válaszolt. Kedvetlenül ment lefeküdni, Katalin utánaszólt, ha nincs ellenére, ma is vele aludnék. Raisznét ez is elkeserítette, utált mással aludni egy szobában, de ez még a kisebbik baj volt, jobban bántotta, hogy a tegnapi macskahistória, úgy látszik, definitíven eldöntött valamit, amitől már réges-régen félt: Katalin nem akar Elekkel hálni többé.

Elek is fölnézett, mikor meghallotta a Raiszné után kiáltott mondatot. Úgy gondolta, ez aztán ráteszi a koronát az eseményekre. Hát ki volt itt az áldozat, kinek a nyugalma ellen terveztek merényletet, hoztak be egy piszkos állatot a lakásba? Most őt akarják büntetni, amiért következetes volt? Jó, aludjék Katalin Anyucival vagy az ebédlőben, vagy a folyosón, fütyül rá, kibírja, csak azt nem érti, hogy tud meglenni őnélküle, az ő ölelése nélkül.

Ha nem kényszerül rá, tudomásul veszi, hogy kesztyűt dobtak neki, és sértődötten azonnal visszavonul, hogy még látnia se kelljen a lázadót, de aznap este kivételesen szüksége volt Katalinra, meg akarta beszélni vele Klics Melinda dolgát. Simkó úgy érezte, ennél kínosabb iskolai szituációba még nem került: pár nap múlva itt az Elektra-bemutató, amelyet a Rádió is szeretne felvenni, amiről már írtak a lapok is, és Klics helyzete a legrosszabbat ígérte. Régen látja már, hogy valami baj van ott, de ő nem tud felmenni Klicsékhez, lehetetlen, a Mák utcának még a szagától is undorodik, Klicsék házában a kapualj alatt állandóan szemét és húgy bűzlik. Gyereket, szülői munkaközösségi tagot már küldött fel Klicsékhez, senki se tudott bejutni, s egy küldöttség se volt hajlandó megismételni a látogatását a kellemetlen épületben, különben is Klics nem népszerű, lehetetlen figurákkal barátkozik, s hiába tanul viszonylag elfogadhatóan, úgy jár az iskolába, mint valami különös vendég, aki nem kapott más szállodában szobát, hát kénytelen kihúzni az időt valahol. Elek mindent elolvasott a nyugati modern irodalomból, amihez csak hozzá tudott férni, ám az élet realitása úgy megrázta Klics látogatása után, hogy alig tudott lecsillapodni. Legalább másképp fogalmazta volna – panaszolta Katalinnak –, de így, ilyen nyersen, kendőzetlenül…

A lány, aki két napja nem volt iskolában, valóban elég brutálisan közölte, mért nem ment fel. Félti az anyját, aki egyébként hetek óta nem dolgozik már: öngyilkosságtól félti. „Nem dolgozik? Hát akkor miből él az édesanyja?” – kérdezte Elek, Melinda megmondta: férfiakból. Borzasztó, hogy egy kislány ilyen léleknyugalommal ki tudjon mondani ilyesmit! Klics azt is elmesélte, volt anyjának egy alapszerelme, a Mák utcai italboltból a csapos, az felszedett magának egy fiatalabb nőt, s azóta anyja öngyilkossággal fenyegetőzik, nehéz boldogulni vele. Otthon egy fillér sincs, Klicsné nem akar élni Gézu nélkül – ez a csapos! – a lány ilyen szerelmesnek még sose látta az anyját, pedig vidéken is jobbára férfiakból éltek, azért kellett eljönniük. Most mindenesetre olyan boldogtalan, hogy nem fogad senkit, Hegedüsné ad nekik enni, a szomszéd koszorúkötő, különben meghalnának éhen. Klicsné iszonyú állapotban van, folyton részeg is, ez mindegy, csak meg ne ölje magát a csapos miatt. A lány arra kérte Eleket: segítsen.

Katalin nézte a férjét, ahogy feldúltan, a zavarral keveredett boldogság aggasztó érzésével fel s alá járt a frissen tisztított szőnyegen, és hangosan gondolkozott, mit csináljon. Isteni szerep a bajba jutott szüzet megváltó lovagé – gondolta az asszony –, csak a színpad és a többi szereplő ne volna olyan méltatlan: egy részeges italbolti egyén, aki elhagy egy szajhát, öngyilkossággal való fenyegetőzés, egy minden illúzió nélküli hajadon s mindehhez, mint Elek szégyellős beszámolójából kitűnik, az ötödik emelet, amire nem bírja felvinni sem a szíve, sem a kényessége, s a kapubolt alatt örök húgyszag. Rémes! Ha csak a megváltás ténye volna, gusztusos körülmények között! De így! Szegény Elek.

Megkérdezte, mért mesélte el neki ezt a történetet. Elek megdöbbenve nézett rá, mint aki arckifejezésével is érzékeltetni akarja, nem nézte volna ilyen butának. Rá nem csődíthet most senkit Klicsékre a tanácstól, ki nem küldheti a szociális gondozót, különben mi lesz az Elektrával. A gyereket agyonzargatják, tüstént kiemelik ebből a környezetből, ahonnan egyébként ki is kell, de majd csak az előadás után. Azonban addig sem lehet védelem nélkül ott, Katalin menjen fel hozzájuk, nézzen körül, igyekezzék tiszta képet alkotni a helyzetről. Nyilván minden úgy van, ahogy Melinda mondja, de tapasztalat szerint, aki öngyilkossággal fenyegetőzik, nem követi el. Egy bontatlan tubus Dorlotynt tett Katalin elé: a gyerek hozta, kilopta az anyja retiküljéből, persze ez sem jelent semmit, egy boldogtalan laboráns mért ne próbálná altatóval szemére csalni az álmot. Katalin vigyen nekik ennivalót, valami pénzt, igyekezzék megnyugtatni az anyát meg a gyereket. Mihelyt lezajlott az Elektra, ő azonnal intézkedik.

Katalin nem Elek kedvéért járt el Melinda ügyében, hanem a lány miatt.

Nem mintha akkor még különösebben vonzódott volna hozzá, csak szituációját érezte tragikusnak, Katalin jól emlékezett rá, milyen az, mikor valaki vidékről költözik fel, mert ott nincs már maradása, belekerül egyik családtagja zavaros életének forgószelébe, s arra is, milyen fiatal lánynak lenni, bár az a fiatal lány, aki ő volt, egy ízben sem hasonlított ehhez a Klics Melindához, aki úgy mondta ki a legobszcénabb szavakat is, mintha ételneveket sorolna fel.

Nem azzal kezdte, amire Elek utasította, a látogatással: legelőször a sarki patikába ment. A gyógyszertár vezetője elmondta, Klicsné valóban volt náluk alkalmazásban, de vagy hat hete elbocsátották, gyógyszert lopott, és teljesen megbízhatatlannak bizonyult. A patikából lépegetett a Mák utca felé, igazán szárnyaszegetten. Ha Eleknek esze volna, hagyná az Elektráját, s intézkednék, ez a gyerek iszonyú körülmények közt él, s valamitől komolyan retteghet, ez nem az a típus, aki elszalad az osztályfőnökéhez panaszkodni, hanem ameddig bírja, maga old meg mindent. Elek valamit nem vesz észre, pontosabban megint csak a saját körét figyeli, hogy Klics Melinda Elektra, és ha most elkezdik firtatni, hogy és miben él, el kellene halasztani az előadást.

A Klics-ház már kívülről rettenetes volt, a Mák utcán még nem renováltak.

Át kellett haladnia a sötét kapualjon, egy dupla udvaron, hogy megtalálja a második hátsó lépcsőt, mely Klicsék emeletére vitt, és Katalinnak, aki pedig se finnyás nem volt, se különösebben finomkodó, meglassúdott a lépte: volt valami nem jó ebben a boldogtalan lakásszövevényben, bizonytalan neszekben és szagokban, a homályban, amely a házat jellemezte. A házfelügyelő lomhán simogatta a havat csonka seprőjével, Katalin Klicsékről kérdezősködött. A férfi nagyon megnézte, s megkérdezte, mit akar tőlük. „Családlátogatás” – felelte az asszony, mit mondhatott volna mást. A házmester egy csöppet felengedett. „Az iskolából?” – morogta utána, mikor már eligazította, s azt is hozzátette, ugyan csoda. Melindát még nem látogatta meg senki, mióta itt laknak, tanárféle, csak valami taknyosok meg anyák, akik legjobban tennék, ha a maguk dolgával törődnének. Az ilyesmi a nevelő dolga, az asszonyok pletykáznak.

Katalin felért az ötödik emeletre, az ajtót is megtalálta, sokáig kopogtatott, hasztalan. Hallott pedig belülről mozgást, érezte, valaki megjelent a csukott ajtó túlsó felén, kifigyelt, talán ki is lesett valami általa észre nem vett résecskén, de aztán megint elcsöndesedett minden, mintha az, aki hallgatózott, leült volna a földre, hogy meg ne lássák valamiképpen, s még a lélegzetét is visszafojtotta. Többször bekopogott újból, azt gondolta, dolgavégezetlen kell visszafordulnia, mikor a szomszéd lakás ajtaja kitárult, és Melinda kilépett. Nem volt a vállán még csak egy kardigán sem. Egy fiú állt mögötte, nem sokkal lehetett idősebb nála, álltak szorosan egymás mellett, Melinda kezében kék lábos. A fiú elkezdett fütyülni, a folyosórács cirádáit rugdosta, hogy Melinda után betette az ajtót, jól megnézte Katalint, aztán csak állt, a bezárt lakásajtóhoz simulva. Melinda köszönt az asszonynak, s kezében a lábas káposztával fürkészve nézett a látogatóra, mint aki megpróbálja megállapítani, mért keresheti. Katalin elhebegte, Elek nem jöhet, de aggódik miatta, s őt küldte, hogy helyette és nevében körülnézzen náluk és beszéljen, ha lehet, az édesanyjával. A fiú szája megrezzent, de hallgatott, Melinda arca pedig hirtelen olyan üres lett, mintha ezzel a rosszul megfogalmazott mondattal egyszeriben letöröltek volna róla minden reményt.

– Előre kell mennem – mondta. – Nem tudom, mit tetszik bent találni. Mi nem szoktunk beengedni, csak ismerőst. Én a tanár urat vártam, mert az férfi, anyu férfiakhoz szokott, azoktól fél, azokat szereti.

Tárgyilagosan mondta ezt is, minden ellágyulás nélkül, talán azért hatott olyan tragikusan. Kinyitotta lakásuk ajtaját, tárva is hagyta, hogy Katalin beláthasson. A fiú – ez nagyon zavarta az asszonyt – változatlanul ott állt, a csukott szomszédajtóhoz préselődve, s le nem vette róla a szemét. Katalin azt képzelte, haragszik rá, ez annál jobban zavarta, mert bizonyos volt benne, hogy most látja legelőször ezt a szép arcú suhancot.

Valahogy azt képzelte, a befüggönyözött ajtó mögött előszobát talál, de nem azt látott, hanem egy konyhát, s így, ahogy benézett, éppen szemközt állt a tűzhellyel. Mozgást hallott bentről, beszédet, valami nyiffanást, mintha egy állat reagálna a hívó szóra, aztán a lány visszatért, azt mondta, jöjjön be hát, ha akar.

A konyhában nem fűtöttek, a tűzhely hideg volt, fekete. Katalin nem látott más bútort, csak egy ládát, amely mellett papírfal osztotta kettőbe a helyiséget. Mint egy díszletben, a lécekre szegezett hullámpapír elfelezte a konyhát, a papír közepén ajtórést hagytak, azon át léphetett be a lakó a másik fél helyiségbe. Melinda előremutatott a papírrésen át, bent vacok volt a sarokban, matracra dobott rossz kabátokból és plédekből. A falból kampók álltak ki, azon lógott a jobb ruhanemű, az ablakon jég fogta el a kilátást. Melinda kerek kukucskálót lehelt rá, mintha azt remélné, így Katalin jobban lát. Az ablak előtt alacsony stelázsi tartotta Melinda szépen bekötött iskolai könyveit meg egypár edényt. Hideg volt, annyira hideg, hogy Katalin nem értette, hogy nem dermed meg a vackon az az összehúzódzkodott figura.

A lány odahajolt az anyjához. Szépen szólt hozzá, szeretettel. Érintésére kiemelkedett a kabátok közül az ugyancsak sötét szemű, ugyancsak szőke haj körítette, még mindig mutatós arc, amelyen Melinda állandó ébersége és elszomorító és fegyelmezett riadalma helyett restség látszott, álmosság, valami végtelen unalom.

– Gézu?

– Nem Gézu. Simkó tanár úr felesége. Hozott neked ételt.

A lány úgy beszélt az anyjával, mint egy gyerekkel. Klicsné előbb felült, aztán felállt, imbolyogva megindult Katalin felé, egyszerre társadalmi lett, rendkívül udvarias, de úgy, mint aki alszik, s álmában valami erő arra kényszeríti, legyen roppant figyelmes, mert akkor minden rossz jóra változik. Nem volt hová leültetnie Katalint, hát csak álltak. Az asszony nem tudott megszólalni, Melinda meg nem segített neki, szótlanul kirakták a Katalin hozta ételt a stelázsira. Klicsné egyszer csak odaborult Katalin vállára. Most már érezte a leheletén, hogy részeg, el is húzódott volna tőle, de nem lehetett. Mint a zuhatag, záporozott rá Klicsné panasza, hogy Gézu becsapta, milyen aljasul rászedte őt, pedig ő mindent megtett érte, még Melindát is odaengedte, ami pedig nem könnyű egy anyának, de megtett mindent, csak vele maradjon, és most elment, elszökött a kerületből, azt se tudja, hol keresse, az italbolt vezetője is gazember, Gézunak falaz, nem ad neki felvilágosítást.

Katalin fülig pirult, s olyan kínosan érezte magát, hogy ha a részeg engedi, szó és köszönés nélkül kirohan a helyiségből, ám folytatódott a nyifogás, sírás: menjen Katalin, hozza vissza Gézut, mert ő végez magával, mindenkivel végez, Melindával is, és Klicsné közben tapogatta és csókolta Katalint, elnézést kért, hogy se tegnap, se ma nem nyitott ajtót senkinek, de csak Gézut engedi be, senki mást. Inkább haljanak éhen, de a többi férfit mind elkergette, azért szorulnak rá ismét a Hegedüsék kosztjára, pedig Melinda máskor mindent megkap, iskoláztatja is, mert megmondta még elsőben a tanító ott vidéken, hogy tehetséges, és a gyerek ne legyen senki rongya, mint ő. Katalin riadtan nézte a stelázsin az illedelmesen kék papírba kötött füzeteket és tankönyveket, amelyekben csupa magasztos események voltak, hősiesség meg lelkesítő példák, és nem merte végiggondolni, hol tanulja leckéit Klics Melinda, hol írja meg dolgozatait, hol elmélkedik arról, hogy Rozgonyi Piroska életében mit eredményezett Tar Lőrinc árulása, aki csalt a lovagi tornán, s ezzel arra kényszerítette szegényt lányt, hogy szerelem nélkül házasságra lépjen vele.

Melinda mentette meg, kézen fogta, kivitte a folyosóra. A fiú még mindig ott állt, ahol az imént, még mindig fütyült, aztán lassan elindult a folyosón, mentében mindig lerúgta az udvarra a leseperetlen havat. Szemközt állt meg velük, a korlát túlsó végén, onnan figyelte, mint állnak. Így látta őket, mégse hallgatózott.

– Tessék megmondani a tanár úrnak, hogy nem tudok szerepelni, szó sem lehet róla – mondta Melinda. – Tegnap is mondtam neki, de nem akarja tudomásul venni. És iskolába se mehetek, míg Gézu vissza nem jön. Őrzöm anyukámat.

Mit feleljen rá? A lány felnőttebb volt, mint Elek.

– Majd lesz valaki Elektra. Még vásárolni se tudok elfutni, csak ha Tibor beül hozzánk, és vigyáz a mamára.

Nem tett mozdulatot felé, de tudta, a lány most a fiúról beszél, aki ott állt velük szemben.

– Még jó, hogy Hegedüsék olyan jó emberek. Délután megpróbálok elmenni Gézuért, nekem megmondja az italboltos, hova szökött, tőlem fél. Azt reméltem, a tanár úr ezt is elintézi, neki könnyebb ilyen helyekre bemenni, mint nekem.

Semmi pátosz. De a gondolat groteszk volt, Elek, aki bemegy az italboltba, kifürkészi Gézu címét, aztán felkeresi és rábeszéli, térjen vissza a szeretőjéhez.

– Nem volt mindig ilyen – mondta Melinda, megint csak minden érzelmesség nélkül –, csak mióta iszik. És más férfiért nem járta szegény ennyire a bolondját, csak e miatt a Gézu miatt. Nagyon jó anyám volt mindig, szeretjük egymást.

Csak az utolsó mondatnál lágyult meg a hangja, s futotta el szemét a könny. Nem mondta ki, hogy retteg az életéért, de Katalin megérezte, megérezte azt is, amit Elek még akkor se tudott egészen felfogni, mikor Melinda már hetek óta náluk élt, hogy Melinda nem szajha, akármit csinált is pici lány korától.

Mikor elköszöntek, Melinda azt mondta: „Kezicsókolom.” El is kísérte, ott lépkedett mellette egy szál ruhájában, mintha tudná, a hideg nem mer hozzáhatolni, mert más közeg lakója, mind a többiek, súlyosabb, égetőbb gondjai vannak, semhogy a mínusz öt fokot észrevenné a teste. Katalin már leért a földszintre, s az első udvarban lépegetett, mikor észrevette, hogy szatyrát, edényeit odafenn hagyta. Zavart volt, tanácstalan. Ez a Klics nem lehet Elektra, ez nem mehet iskolába sem, itt nem lehet várni az intézkedéssel, ha százszor is kimegy a Rádió vagy valami főpedagógus az előadásra. Eleknek fogalma sincs az életről!

Nem volt kedve visszamenni, még egyszer bekopogni, megvárni, míg a lány összekapkodja a lábosait. Tücsök nagyapa azt mondta benne, van otthon elég lábos. „Istenem – riadt rá Somos Aranka –, otthagyni, ilyen otthonban! Micsoda ötlet! Hiszen elvész!” Visszaszaladt.

Mikor megint fellihegett az ötödikre, és ki akart fordulni a lépcsőház könyökéből a folyosóra, meghallotta Melinda sírását. Nem is sírás volt, inkább piszegés, megállt, nem akarta, hogy zavarba hozza, várt, míg elhallgat a hang. Valami csattant, a sírás újra kezdődött. Időbe telt, míg rájött, Melindát veri valaki. Ütés, piszegés, ütés, piszegés.

– Idegenhez – hallotta a fiú hangját. – A tanár úrhoz, Simkó Elekhez. Nyavalyás.

Nem lehetett megmoccannia.

– Mi nem vagyunk elég jók, mi? A mutter étele? Mindnyájunk étele? Neked Simkó kell.

– Hülye – mondta Melinda. – Simkónak pénze van, és szeret engem. Mindent elintéz, azt ígérte, az elvonókúrát is, olyasmit, amit ti nem tudtok. Bánom is én Simkót, azt hiszed, szerelmes vagyok belé? Mit gyötörsz, nincs elég bajom? Nem akarom, hogy anyuka megölje magát.

Elfúlt a hangja.

– Marha.

A fiú szava gyöngéd volt, Katalin sose tudta, hogy ilyen gyöngéden is ki lehet ejteni egy durva szót. Várt egy darabig, a lépések elkopogtak, ajtó csattant. Percekig nem mert kilépni a lépcsőházból, hadd nyugodjék meg a lány, és törölje le a könnyeit. A fiú összepofozta, az meg tűrte. Hogy meg nem őrülnek a pedagógusok, míg szembenéznek a gyerekekkel, akikről nem tudnak semmit?

Fázni kezdett, megint végigsétált a folyosón. A fiú nem látszott semerre, nyilván hazament. Odalopakodott Klicsék ajtaja elé. Még ott volt a kerek kukucskáló az osztott konyha belső részének ablakán, belesett rajta, mielőtt ismét kopogni kezd. Látta Melindát, hogy guggol a vacok előtt, elrendez az alvó asszonyon egy gyerekes, sötétkék kabátot, begyűri kétoldalt, hátha több meleget tart így. Már emelte a kezét, hogy megverje az ablaküveget, mikor megállt a mozdulata. Melinda nem volt egyedül, a fiú is ott állt a papírajtó résében. A lány arca tűnődő volt, szomorú, ahogy bontani kezdte kinőtt szoknyáját, rossz kis blúzát, hogy odaadhassa magát neki. Katalin úgy rohant végig a folyosón, hogy azzal se törődött, ha zajt ver. Nem vert. Vastagon állt a hó.

…hogy házasságunkat felbontjuk…

 

 

Klicsné temetésére is Melinda miatt ment ki. 1945, Somos Aranka halála még nem volt annyira messze. Azt remélte, lesz egy pillanat, amikor szólni tud a gyerekhez, megmondhatja neki, mással is történt már hasonló tragédia, és az élet, ha nagy gyűrődések után is, valahogy mindig kisimul. Eleket nem szánta, Elek az ő Mák utcai beszámolója után is egyre csak az Elektráról meg a próbákról beszélt. Ha ő makacsul visszatért arra, mit látott Klicsék konyhájában a vackon, miféle szánalmas figurát, azt mondta, nem szabad pesszimistának lenni, s azt ismételgette, ha valaki előre bejelenti, öngyilkos lesz, nem követi el. Mikor Katalin erősködött, tegyen lépéseket, dühbe jött, azt kérdezte, ugyan miféléket, a gyerek gyanújára, félelmére nem lehet hatósági személyt kiküldeni valakinek a lakására, itt legfeljebb Melinda erkölcsi hátteréről lehetne szó, de annak a rendezése nem múlik egy héten. A végén kiabált is, talán bizony idehozza a lányt, itt tartsa, adoptálják, vagy ő menjen el megkeresni Klicsné szeretőjét? „Majd meggondolom, mit csináljak” – engedett végre, s másnap tanácsot is kért az igazgatójától.

Melinda ismét nem volt iskolában, éppen róla tárgyaltak, mikor az irodásuk közölte, itt van egy fiú, a Klics lány azt üzeni, hogy meghalt az anyja. Elek és az igazgató kalap nélkül rohantak át a Mák utcára, Elek életében először nem hivatkozott a szívére, fellihegett az ötödik emeletre. Klicsék lakása tárva-nyitva állt, üresen, Melinda a szomszédban volt, Hegedüséknél, nem sírt, csak sápadt volt, s keze, amelyet megérintett, hideg. Mikor meglátta, ki lép be az igazgatóval, elibük ment: kétségbeejtően felnőtt volt, mintha ő volna túl a negyvenen meg a harmincon, és két kisfiú látogatná meg. Klicsné még lenn feküdt az udvar kövén, ahova ugrott, testét betakarták újságpapírral, csak rossz cipője orra kandikált ki a primitív szemfödél alól. Azalatt dobta le magát az emeletről, míg Melinda átment száradó fehérneműjéért Hegedüsék fűtött lakásába.

Katalin délben tudta meg, mi történt, Elek hazatelefonált, ne várja, rendkívüli értekezletük van.

Az asszony kavarta az ételt, s egyszerre ott suhogott körülötte az emlék: Somos Aranka, Kadarcs Júlia testvére, Dániel, az első stabil pénz. Értekeznek, elhiszi, nyilván azon töprengenek, mi történjék. Ugyan mit segít azon a lányon az értekezlet? Eloltotta a gázt, belebújt a kabátjába.

A szomszédék lakása, ahol Melindát megtalálta, zsúfolásig volt. Fenyőszag, festékszag, valami különös ravatalozóillat csapta meg az orrát, ahogy belépett; bámulva körbehordta pillantását. Koszorúkötő műhelyben volt, a falon kampókra tűzdelve különféle méretű és jellegű, rútnál-rútabb koszorú lógott. Egy kövér asszony éppen tálalt Melindának, három kisgyerek lábatlankodott a tűzhely körül, a helyiség tele volt nőkkel. Legalább hat asszony sürgölődött Melinda körül, aki kislábosból kanalazott valamit, jóformán nem is tudott beszélni vele, annyian hangoskodtak körötte, s valahogy csupa olyan ember, aki nem nézett Katalinra rokonszenvvel. Meg is szégyellte magát, az emlék, amelynek sürgetésére idejött, naivnak bizonyult, nem maradt a Mák utcán, csak pár percig, Hegedüsné, a háziasszony még csak hellyel sem kínálta, mintha jelezni akarná, neki aztán semmi köze a lányhoz. Melinda nem mutatta, hogy méltányolta vagy akár csak észrevette Katalin jelenlétét, az asszony kicsit megalázottan lépegetett vissza az utcára. El se fogja mondani a férjének, hogy itt járt, ugyan minek. Utolsó képe a temetésig az marad a Klics lányról, hogy számtalan asszony között valami piros ételt kanalaz étvágytalanul. Sok-sok idő eltelt, míg megtudta, hogy Melinda emlékezete megjegyezte suta segítőkészségét, szavait, amelyek jóformán meg se tudtak formálódni, hogy a lány figyelt rá, csak éppen úgy nem tudta, milyen módon közölje vele, amit szeretne, mint az asszony. Mikor a második udvarba ért, egy rohanó férfit látott, akinek pulóver zöldellt lódenkabátja alatt, a férfi sírt, mázolta a könnyeit. Kerek képe volt, kövérkés termete, ahogy szuszogva átrohant az udvaron, sorra kinyíltak az ajtók, Katalin tudta, kit lát, utána is fordult: Gézu felrohant a lépcsőn, sokáig hallatszott fegyelmezetlen, csúf sírása.

Elek rettenetes állapotban került haza.

Simkót általában minden váratlan esemény megviselte, most túlkerült reális teherbírása határán, úgy sompolygott haza, mint aki gyilkolt. A tragédia aláhatolt önbizalmának, elevenbe talált. Elnyúzott volt, azt mondta, a testület megtanácskozta, mi legyen Klics sorsa, a gyámhatóságtól is kijött egy nő, Melinda a temetésig a szomszédban marad, azoknál a virágkötő Hegedüséknél, aztán nevelőotthonba kerül, onnan jár tovább iskolába. Az adminisztrációs ügyeket az iskola bonyolítja le, a temetési költségeket részint a Szülői Munkaközösség, részint a Mák utcai ház lakói fedezik, a kövér szomszédasszony már el is kezdett gyűjteni, ő maga is adott pénzt, az igazgató is, a testület minden tagja. Elek annyira megviselt volt, hogy elfelejtett saját egészségi állapotáról panaszkodni, egyáltalán: egy időre elfeledkezett önmagáról. Ült a sötétedő szobában, Katalin teát adott neki, s Elek ugyanazon törte a fejét, amin a bőgő Gézu Hegedüsék szobájában, míg Melindát csókolgatta, s azt ígérte neki, apja helyett apja lesz, hogy tulajdonképpen mi része is van neki Klicsné halálában, mert valami van. Katalin betöltötte a teát Eleknek, a férfi belehörpölt, aztán hirtelen letette csészéjét, mint aki nem bírja tovább inni a forró italt. Ez volt házaséletük utolsó pillanata, amikor kinyílt valami titkos zár mindkettőjükben. „Azt hiszem, az én hanyagságom miatt halt meg – gondolta Elek. – Gusztustalan figura volt, nem vettem komolyan, nem is akartam helyet adni neki a gondolataim között. Mondd, hogy azért szeretsz még!” Nem mondta ki, Katalin is hallgatott, akinek pedig az járt az eszében, meg kellene vigasztalnia Eleket, hiszen nem az övé volt a főszerep ebben a szomorú játékban. Hát Gézu, a bőgő Gézu, a pulóveres? Egyikük se szólt semmit, Katalin reflexei csak a teafőzésig voltak éberek, Elek meg szégyellt vigasztalást kérni.

Klicsné utolsó útja tarka és ízléstelen volt. Az osztály, a tantestület koszorúi, Elek csokra, a Szülői Munkaközösségé mind jelentéktelenné színtelenedett Gézu piros papírrózsái és a Mák utcai ház iszonyú küldeménye mellett. Hegedüsné külön ambícióval kötötte utolsó ajándékként azt a szörnyeteget, amelyet elsőnek helyeztek Klicsné koporsójára, s amely olyan hatást keltett, mintha az öngyilkos számára, máris, a föld felett, megkezdődött volna az enyészet. Melindát Gézu vezette, aki fuldokolva sírt, Elek is könnyezett, Katalin érezte, mint reszket karja a karjában. A tornatanárnő és az igazgató, akik a testületet képviselték, többet pillantottak részvéttel Elekre, mint Melindára. Elég heterogén társaság gyűlt egybe a végtisztességre, a Mák utcai ház lakói, Melinda osztályának küldöttsége, KISZ-esek, egypár anya, mindenki rosszul érezte magát, mert Klicsné temetése nem volt szép temetés, amelyen szelíden meg lehetett hatódni, hanem ugyancsak kínos esemény. A pap is iparkodott a vigasztaló igékkel meg a szertartással, szeretett volna minél hamarabb otthon lenni. A Mák utcai lakóközösség ugyan elég világosan megmagyarázta neki, nyugodtan eltemetheti a boldogultat, nem volt az már épeszű életének utolsó hetében, de akármit magyaráztak is, nem tudtak változtatni a tényen, hogy a kedves halott öngyilkos lett, s volt valami irritáló a nagydarab férfi zokogásában is, aki zsebkendővel nyomogatta a szemét, a koporsót ölelgette, és úgy viselkedett, mint aki nem teljesen józan. Melinda rá se nézett senkire, sem osztálytársai, sem az igazgató suttogására nem felelt, Katalin egyetlenegyszer látta felpillantani, amikor Elek szólt hozzá. Ez hosszú pillanat volt, hosszabb, mint a reális percek, Gézu felzokogott, kezet rázott Elekkel, akiről nem tudta, kicsoda, Melinda lesütötte nedves pilláit.

A Mák utcai ház lakói egy tömbben kísérték ki a koporsót, a Hegedüs fiú lépdelt leghátul, nem a gyászkocsit nézte, hanem Melindát és Gézut, és nem várta meg, míg Klicsnét elhantolják, mint akinek dolga van, kisietett a temetőből. Gézu beletrombitált óriási zsebkendőjébe, Elek borzongott bélelt kabátjában is. Sötét arcú gyülekezet volt, a lányok idegesek, mindenkin valami bűntudat sötétlett, mintha valamennyi gyászoló azt gondolná, bizony mindjüknek szerepe van abban, hogy ami történt, megtörtént. Az osztálytársak nem tudtak mit mondani Melindának, mert rendes körülmények között se sokat beszélgettek vele, a tragikus esemény nemhogy közelebb hozta volna őket hozzá, inkább mérföldekre taszította tőlük: Klics eddig is titokzatos figura volt zavaros életű anyjával, a Mák utcával, a Hegedüs fiúval meg a csapossal, azzal, hogy nem akar az ifjúsági szervezet tagja lenni, s még csak magyarázattal sem szolgál, miért, néha briliáns, néha semmit sem érő feleleteivel. A legjobb tanulók, a minta-kislányok kísérték el Melinda anyját utolsó útjára, akiknek amúgy se volt fantáziájuk, rá-rálestek osztálytársukra, nem tudták vigasztalni.

Temetés után a kövér asszony, Gézu és Melinda azonnal bementek a sírkőraktár melletti vendéglőbe.

Mindenki látta, az igazgató gyorsan másfelé nézett. Volt valami rendelet arról, mikor és kinek kíséretében szabad nyilvános helyet látogatnia egy gimnazista lánynak, de hát Klics Melindát aligha kísérhette el az anyja, mert éppen most temették el. Szabálytalan szituáció volt, mint minden, ami ezt a temetést övezte, mihelyt Melinda eltűnt, az osztályküldöttség hangosabban kezdett el beszélni, lassanként fel is vidámodott. A két világ, a Mák utca és az iskola kettévált, ettől mindkét fél képviselői megkönnyebbültek, az igazgató még azt a megjegyzést is megkockáztatta, hogy felderítse Simkót, mit lehet tudni, mire volt jó, ami történt, így, hogy jobban belelát ennek a kislánynak a magánéletébe, úgy találja, talán nem lesz kárára, ha kikerül a Hegedüsék meg szegény anyja köréből. Talán így a legjobb.

Elek sóhajtott, arra gondolt, ha nem készül annyira az Elektrára, s tüstént valami hatósági személyt szabadít Klicsnére, vagy, bármilyen abszurd gondolat is, visszahívja azt a Gézut, ma nincs ez a temetés, Katalin meg elmosolyodott, az igazgató megütődve nézett rá. „Milyen egyszerű – gondolta Katalin –, milyen egyszerű, igazán. Mindennek van valami vigasztaló magyarázata. Talán így a legjobb… Vajon jó, hogy anyám megölte magát? Jó, hogy Dániel meghalt, hogy én Pestre kerültem, hogy Sándor elhagyott? Jó? Jó?”

 

Melindáról sok szó esett az elkövetkező hetekben.

A lányt fel kellett ruházni, a Szülői Munkaközösség kitett magáért. Mikor Katalin bement az iskolába, és megnézte Klics stafírungját, elszörnyedt: ilyen babonásak vagy ilyen bűntudatosak az emberek? Mintha saját gyerekük gonosz jövője ellen védekeznének engesztelő ajándékokkal, vagy minden felelősséget el akarnának hárítani magukról amiatt, hogy szeptembertől januárig, míg Klics az iskolába járt, rá se figyeltek, vagy ha mégis, azt mondták a gyereküknek, nem kell vele érintkezni, nemkívánatos társaság, hullott Melindára a ruha, a fehérnemű, értékes, külföldi csomagból kapott kabát is. Fekete holmija nem volt senkinek, Melinda hát mindenféle pasztellszínű ruhában töltötte a szigorú gyász első idejét. Katalin néha találkozott vele az utcán, a lány mindig köszönt neki, olykor rá is mosolygott, Katalin meg utánabámult: valahogy szerette. Melinda a leglehetetlenebb időpontokban lépdelt át a téren, mindig a Mák utca felől jött vagy arrafelé ment, az asszony meg is kérdezte Elektől, mi van azzal a nevelőotthonnal, ezt a lányt folyton látni, akármilyen időpontban jöjjön is a könyvtárból. Nincs ott felügyelet? Elek rosszkedvű volt, Klics nem bírta a bennlakók életét, mindenkivel összecsatázott, még az sem fékezte, milyen körülmények között került állami intézménybe. A lány nem szokta meg, nem is tűrte, hogy ellenőrizzék, hogy bizonyos időpontokban nem szabad elmennie hazulról, időnként megszökött, s bár kicsapással fenyegették, előfordult, hogy éjfélig se tért haza. Rosszabbul is tanult, mint bármikor, osztálytársaihoz udvariatlan volt, mintha nem az ő ruháikban feszítene olyan elegánsan, amilyen soha nem volt még életében. Révész Cilit, akinek KISZ-feladata volt, hogy külön foglalkozzék vele, szó nélkül otthagyta, mikor a folyosón hozzá csatlakozott, még mondott is valamit neki, valami igazán nem olyat, amilyet illedelmes árva mond. Melinda kocsmába is járt, Gézuval karonfogva, egyik tanárnője látta meg, akinek nem restellt odaköszönni a kocsma küszöbén, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Elek nem tudta, mit csináljon, napi tevékenységéhez, mint valami különös fantom, hozzátartozott Melinda, aki egyébként hozzátartozott Katalin napjaihoz is. Míg dolgozott, míg a könyveket válogatta, sokszor eszébe jutott, mit csinál most a Klics lány, melyik tiszteletre méltó részét tanulja tananyagának, min mosolyog magában, s ugyan mit fognak vele elkezdeni. Ez a gyerek nem való nevelőotthonba, ez magánlakásba való, ahol csak külön vele törődnek, s megkapja azt az illúziót, mintha édes gyereke volna a háznak, sőt elölről kezdenek vele valamit, amit nyilván sose kapott meg: kisbaba módjára oktatják arra, mi illik, mi nem, csak szeretettel, nem észokokkal, nem magyarázatokkal. Ez a Melinda túl sokáig élte a felnőttek életét, erre nem lehet normális nevelési módszerrel hatni, csak valami ártatlanabbal, naivabbal. Apa kellene ennek vagy anya. Leginkább mind a kettő.

Különös módon apa is jelentkezett, anya is.

Mikor Hegedüsné bejelentette, hogy adoptálná a lányt, Elek még csak legyintett, nem is volt dühös. Haragudni igazán Gézu miatt kezdett, aki az iskolában kereste fel, s a folyosón közölte vele, hajlandó örökbe fogadni a kislányt. Mikor Elek elutasította, megpróbálta megvesztegetni, egy százast nyomott a markába. Katalin nem tudott enni, úgy kacagott, míg Elek ebéd közben elmesélte, micsoda sérelem érte, oly komikus volt a kép, ahogy Gézu Elek kezébe csúsztatja Melinda vérdíját. Gézu később kiabált, fenyegetőzött, azt mondta, Elek fasiszta, üldözi a dolgozókat, fel fogja jelenteni. Mindennek a tetejében az Elek visszadobta százast, mint a lányok jelentették, Gézu Melindának adta oda, Melinda a zsebébe gyűrte, s köszönet helyett azt mondta Gézunak: „Kotródj, majd beszélünk odahaza.” „Odahaza” – ez még mindig Hegedüséknél volt. A nevelőotthon igazgatója telefonált, még egy kimaradás, ami után a kövér asszony hozza vissza valami átlátszó hazugsággal a gyereket, s nem fogadja be többet, akármilyen tragikus körülmények teszik is indokolttá. „Hát mondd, mit csináljak vele? – kérdezte Elek. – Senkije sincs ennek a nyomorultnak. Én még ilyen istenverte gyereket sose tanítottam életemben.”

Válóperük végtárgyalásán Katalin arra gondolt, tulajdonképpen ő az oka, hogy a férje megszerette Melindát. Klicsné halála idején már se szellemi, se testi mivoltához nem akarta hogy köze legyen, nem tért vissza hozzá aludni Anyuci szobájából, minden régi érzését, érdeklődését elvesztette iránta, csak épp elválni nem akart tőle, mert Somos Aranka emléke azt mondta, van a válásban valami szégyenletes, hát míg nem feltétlenül szükséges, nem szabad feloszlatni az otthont. Ám Katalin tudta, ha ő kilép Elek köréből, kell maga helyett szereznie valakit a számára, Elek nem tud meglenni rajongás nélkül. Oly jó gondolatnak látszott az árva gyerek, a fékezhetetlen, aki lejtőre jut irányítás nélkül, s akinek egy nagyon művelt, nagyon kiváló ember társasága kellene, hogy bele tudjon illeszkedni a világba. Simkó, mikor bizonyos benne, hogy az ő csodatételétől függ valami, képes arra, hogy csodát tegyen. Se Gézu, se Hegedüsék köréből nincs út semerre; ha az ember anyja öngyilkos lesz, új életet szokásos kezdeni. Ő is ezt tette valamikor.

– Te olyan remek nevelő vagy – mondta Eleknek –, másnak nyilván nem sikerülne, de neked bizonyosan. Ez a lány el fog zülleni, ha nem segítesz neki, foglalkozz vele külön. Nem ért ehhez sem az iskolád, sem a nevelőotthon. Ha közted kell választania meg Hegedüsék vagy Gézu között, csak nem képzeled, hogy nem melléd szegődik?

Elek eleinte csak hümmögött, tűnődő volt, majdnem riadt, aztán pár nap múlva megkérdezte, nem volna-e terhére, ha meghívná uzsonnára egy-két növendékét.

Anyuci rákezdte Elek özvegykori intelmeit, Micó nemtetszését is tolmácsolta, Simkó hátat fordított anyósának, és a feleségére nézett. Változatlanul meg volt ugyan sértve a macska-ügy miatt, de Melindáról csak vele tárgyalt. Raiszné elhallgatott, ingerülten nézett az ölébe, Katalin azt mondta, csak hívja meg a gyerekeket, ő szereti a fiatalságot. Örült is, mikor három kislány megjelent, jó uzsonnát adott nekik, segített Eleknek beszélgetni, ami nem volt könnyű, mert a két meghívott jó tanuló és Melinda így, társaságban sem illettek össze. Reménytelen vállalkozás volt, mintha két házi és egy kedvetlen vadállatot ültettek volna egyazon asztal köré. Melinda illetlenül hamar fel is állt, azt mondta, mennie kell, különben nem kap máskor kimenőt. Mindenki megkönnyebbült, mire végre elment, a két másik lány hangjára talált. Azonnal pletykálni kezdtek Melindáról, milyen rosszkedvű, goromba, nem viszonoz semmi figyelmet. Elek unta jó tanulóit, Katalin, aki az ablakhoz ment, hogy leeressze a redőnyt, látta a lányt, futott a Mák utca irányában. Kimenő, nevelőotthon, engedély – nevetséges! Megy Hegedüsékhez.

Mikor kiértékelték a délutánt, Elek maga állapította meg, nem jutottak előbbre: Melindát, úgy látszik, külön kell meghívni. Mindjárt másnap rendkívül dühös lett rá, a nevelőotthon megtelefonálta, Klics tizenegy után keveredett haza, alkoholszaga volt, s azt állította, Eleknél uzsonnázott. Elek reszketett a méregtől, lehívatta a lányt.

Melinda nem tagadott semmit. Amikor a tanáriban szembekerültek, azt mondta, utál az otthonban lakni, Hegedüséknél szeret lenni, minden nevelőtanárja hülye. Elek még délután is ideges volt, míg elmondta Katalinnak, milyen arcátlanul nyilatkozott arról az intézményről, amely ingyen otthont ad neki, annak a Révész Cilinek zöld dzsörzéruhájában, akivel nem is akar szóba állni. Ő legszívesebben levenné róla a kezét, mindennek van határa. Katalin békítette: még nem foglalkozott vele külön, Elek lassanként lecsillapodott, főleg mikor az igazgató nyilvánosan megdicsérte, milyen türelemmel keresi ennek a kínos ügynek a megoldását, s milyen példás nevelői etikával gyógyítja ezt a szegény, sérült lelkű gyereket. Megkérte Eleket, próbálkozzék valami más módszerrel, úgy látszik, a nevelőotthon ebben az esetben nem vált be. „Készüljünk el a legrosszabbra! – mondta félig tréfásan, félig komolyan az igazgató. – Nem könnyű eset.”

Nem volt az.

Elek minden hónapban egyszer hazahozta osztálya házifüzeteit. Az iskolai dolgozatoknak kötött volt a tematikájuk, ám otthoni fogalmazási feladatnak a maga ízlése szerinti tételt tűzhetett ki, s olykor őszintén elszórakozott tanítványai sajátságos eszejárásán, problémáin, míg átnézte, osztályozta és minősítette a kedvéért mindig különlegesen csinosan és tisztán kezelt füzeteket. Egy ilyen fogalmazásellenőrző napon, úgy éjfél körül bekopogtatott Katalinért Anyuci ajtaján. Raiszné már aludt, Katalin olvasott, Elek hívására kiment a szobából. Hirtelen visszatért valami a régi éjszakák leheletéből, valami erős, szuggesztív: az egykori testi szenvedély sürgetése. Eleken köntös volt, mintha feküdni készülne, de a baljában füzet. Soha azóta, hogy a macska miatt elhagyta az ágyát, nem hívta még, most csak bámultak egymásra, egymástól is, önmaguktól is megriadva. Katalin rátette kezét hálóinge nyakára, mint a nagyon fiatal lányok, mikor először nézi meg őket férfi. Nem tudta pontosan, hogy történt, ami történt, utóbb nem is akarta elemezni, mert az emlékei azt mondták, alig ellenkezett Elekkel: mint a részeg tántorult régi ágyába megint. Azon az éjszakán nem magyarázkodtak, nem esett szó a macskáról, Katalin a heves gyönyörűségben már meg a picike lábnyomokat feledte el, amelyek ott árulkodtak a havon. Ágyneműje odaát volt Anyucinál, Elek párnáján, paplanja alatt töltötte az éjszakát, így még sosem aludtak, ilyen összefonódva, így szorítva egymás kezét. Elek alig bírt felébredni másnap, reggel rémülten kapkodta a ruháját, nem volt idő beszélgetni. Katalin nem mert Anyucira nézni, mikor visszahozta szobájából a bevitt ágyneműt, pedig nyugodtan ránézhetett volna, mert Anyuci arcán az üdvözültek boldogsága fénylett.

Délután, mikor Elek hazajött, eszébe jutott a füzet, amivel előző éjjel kereste.

– Na nézd – mondta az asszonynak –, ezért vertelek fel tegnap, ezt akartam megmutatni, milyen szemtelen a védenced. Ilyet még nem is láttam.

Nyújtotta Klics Melinda füzetét. A házi fogalmazás címe ez volt: Vágyaim. Elek adott néha ilyen pedológ témákat, kíváncsi volt rá, mire vágyik egy tizenhat éves lány. Klics Melinda fogalmazása két mondatból állt, hibátlan stílusérzékkel nem is folytatólagosan, hanem két külön sorba írt két mondatból:

 

 

Katalin szemét elfutotta a könny. Elek is meg volt hatva, de azért szidta a lányt. Pökhendi, pimasz. Még azt hiszi, ez dolgozat.

– Azt hiszem, ez csakugyan dolgozat – mondta Katalin. – Kérlek, ne bántsd azt a gyereket.

Már tavasz volt, közel a húsvét, nyitott ablaknál aludtak, mikor egy hajnalban csengőszóra riadtak. Előszobájuk ajtaján csengetett valaki, egyszerre ébredtek fel a berregésre. Réges-régen elmúlt az idő, amikor Elek megrémült két részeg hajnali dörömbölésétől, Katalin meg kihajolt az ablakon, és nem értette, mitől ijedt meg; Simkó álmosan felkönyökölt, ásított, azt mondta: „Ugyan ki lehet az?”

Akkor virradt, Katalin felkapta a pongyoláját, Anyuci is felneszelt, mire Elek kinyitotta az ajtót, ott álltak az előszobában mind a hárman. A házmesternek, akit beengedtek, nem volt jó kedve.

– Valami lány van lenn – mondta a házmester.

Elek nagyot nyelt.

– A tanár úr tanítványa, az a Klics, akinek az anyja leugrott az ötödikről.

Senki se válaszolt.

– Mielőtt kinyitok neki, gondoltam, megkérdezem, feljöhet-e. Szajha az, kérem, mint az anyja volt.

Katalin lefutott a lépcsőn. Lenn égett a villany, ugyanolyan homályosan, mint azon az estén, amikor a macskát kereste. A kulcs belül volt a zárban, az asszony megforgatta, kitárta a kaput. Melinda a küszöbön állt, Révész Cili kék kalapjában, kabátjában, mint egy nagyon finom, templomjáró kislány. Az asszony megfogta a kezét, s elkezdett rohanni vele, mintha veszedelemből mentené, a lakás felé. Anyuci úgy állt az ajtóban, mint a Gorgó. Ekkorra Elek is összeszedte magát, olyan dühös volt, hogy tegezte Melindát.

– Mi ez? – förmedt rá. – Mit csinálsz itt hajnalban? Mért nem vagy az intézetben?

– Nem mehetek – mondta Melinda nyugodtan. – Azt mondták, ha még egyszer kimaradok, kicsapnak. Szerintem ki vagyok csapva. Hegedüséknél voltam idáig, de nincs értelme visszamenni az otthonba, úgyse nyitnak ajtót. Maradhatok itt?

Anyuci sikoltozni kezdett, Elek Katalinra nézett, mint aki nem tud dönteni. Már nem találta meg a pillantásával, csak neszeit érzékelte, ahogy motoz, ágyat vet az ebédlőben. Melinda letette Révész Cili kalapját, nyújtózott, azt mondta, álmos. Elek elnézte, milyen természetesen mozog a lakásban, sokkal természetesebben, mint Kati, amikor idekerült. Aztán oldalra kapta a fejét, mert mintha megütötték volna, Raiszné gyerekesen, keservesen felsírt.

…s új életet más környezetben…

 

 

Flóra mindjárt az első napokban mindent elmondott neki magáról.

Nem volt rendkívüli történet, amit elbeszélt, de Katalin bámulva hallgatta, milyen nyíltan, milyen természetesen bemutatkozik neki a szó minden értelmében, mintha azt akarná mondani: a főnököm leszel, kérlek, tudj mindent rólam, szeretem, ha tüstént tisztán látsz.

Ez a törökdi lány nemigen hasonlított a hajdan Pestre került Csándy Katalinhoz, maga Katalin se Nórához, viszonylatuk mégis a Nóra–Katalin-kapcsolatot idézte valamiképpen. Flóra ugyan elcsodálkozott volna, ha amíg locsog-fecseg, egyszer csak valami titokzatos módon rájön, hogy Katalint Surányinéra meg egykori, csak éppen kevésbé őszinte önmagára emlékezteti, és Simkónénak egy kis szerelvény is eszébe jut róla, amely ide-oda mozog az utcán, s felette a karbidlámpa fénye olyan kemény, hogy szinte eltörik.

Flóra elmesélte neki, milyen volt Pista, akivel először „próbálkozott”, de akivel aztán „széjjelmentek”, mert hál’ istennek még idejekorán rájöttek, hogy nem illenek össze. Azért, persze, nem gondol haraggal Pistára, szép hónapokat bolondoztak át együtt. Akkor még Flóra Székesfehérvárt tanult, itt Törökdön rossz néven vették volna ezt a dolgot, mert Pista házas volt, s Törökd ilyen tekintetben még egy cseppet maradi, itt mindenkinek vigyáznia kell a jó hírére. Most hazajött, a helybeli állatorvos menyasszonya lett, ez már jó házasságnak ígérkezik, ő is kitáncolta magát, a vőlegény is, nyugodtan megülnek majd egymás mellett. Katalin rámolt, magyarázott is közben, hogy szeretné ezt-azt a jövőben, s közben azon tűnődött, mennyi minden megváltozott az alatt a kurta időszak alatt, amennyi az ő Pestre való érkezése és onnan való távozása közé esik. Elképzelte magát, hogy megérkezik a Podmaniczky utcába, s még az első vacsora közben ellapatyolja Surányinénak a Kis Sándor-ügyet, még hozzá is teszi, ő már kitáncolta magát, lehet komolyabb dolgokra gondolni. Mit szenvedett, mit sírt, mennyi kétely kínozta, mennyi lelkifurdalás! Flórán igazán nem látszott, mintha valami bántaná. „Egyszerűbb lett az élet – lepődött meg Katalin –, a fiatalok talán nem is tudják. Egész csomó dolog, amin mi sírtunk vagy szégyenkeztünk, nem téma, nem is probléma már.” Katalin úgy érezte, veszített valamit e percben: Kis Sándorral való hajdani, vakmerőnek vélt kapcsolata nevetségessé, jelentéktelenné zsugorodott. Hogy mulatna rajta ez a Flóra itt, ha csevegéséért csevegéssel fizetne, s viszonzásul ő kezdené mesélgetni az életét; halálra nevetné magát a Kis Sándor-ügyön, nem is értené.

A lány hozta be neki a hivatalos postával együtt az első levelet, amelyet vagy tíz nappal Törökdre érkezése után kapott. Minden tartózkodás nélkül forgatta, tanulmányozta, elkérte róla a bélyeget az állatorvosnak, aztán azt kérdezte: „Te önmagaddal levelezel?” A feladó valóban Simkó Elekné volt, és a címzett is az. Katalin azt mondta, a férje új felesége írt neki. „Jóban vagytok?” – érdeklődött Flóra. Persze. „Simkó Eleknének Simkó Elekné – mondta tetszéssel a lány. – Mikor nősült a férjed?” „Nemrégen” – felelte Katalin, de nem merte megmondani, mennyire nem régen, hogy alig egy hete csupán. „Miatta váltatok?” – faggatta Flóra. Miatta. „Klassz, hogy nem utálod! – dicsérte meg a lány, pontosan olyan hangon, mintha azt mondta volna, de jól ugrasz a trambulinról, vagy milyen ügyesen veted a kalapácsot. – Sajnos annyi öreg van, aki nem bírja a férje új feleségét.”

Katalin felbontatlanul a fiókjába tette Melinda levelét, nem akarta Flóra előtt kinyitni. Flóra még kotyogott, egy alsó polcon ellenőrizte a katalógussal, rendben van-e hát minden, s még mindig dicsérgette őt, hogy nem olyan, mint más vének. Katalin elmélázott, ezt is olyan érdekes volt átélni, hogy harmincöt éves korában öregnek számít, hogy Flóra is, Melinda is annak érzékeli. Nem mintha ő annak idején nem tartotta volna ősöregnek Kadarcs Júliát, aki igazán nem viselkedett klasszul az ő esetében, persze, annak két fia is volt – á, nem érdemes ezen gondolkozni, elmúlt. Kadarcs Júlia utálta őt, mert szerette Kis Sándort, ő nem szerelmes már Elekbe réges-régen, csak Melindához van köze, hát hogy tudna rá neheztelni akármiért.

Némán dolgoztak egymás mellett, mindegyikük el volt foglalva a gondolatával, Flóra számba vette a törökdi idősebb korosztályt, kihez lehetne hozzáadni az új nőt, valami özvegy kellene ennek, magafajta idősebb egyén, jó negyvenes. Katalin arra gondolt, Anyuci nyilván semmit se segített Melindának, mikor az esküvőjére indult, nem tűzte fel a fátyolát, nem egyengette el szoknyája redőit. Ugyan milyen lehetett Melinda nagy délutánja, a régimódi, templomos, Ádám Tildi-féle esküvő? Nyilván gyönyörű. „Hogyhogy legyek tekintettel az Elek állására? – kérdezte meghökkenve Melinda. – Csak nem kívánná el, hogy ne legyen szertartás, mikor az olyan csodaszép, vagy ne szóljon az orgona, mikor megesküszünk? De bolond vagy te, Kati. Úgy nem lehet férjhez menni, ahogy te csináltad, én nem akarok. Engem nézzenek a lépcsőn, és legyen olyan ruhám, aminek emelni kell az uszályát!” Nem sokat kellett magyaráznia, Katalin emlékezett saját egykori vágyaira, nem tudott és nem is akart vitatkozni vele, mintha igazán ő szülte volna.

Nem Törökdöt volt nehéz megszoknia, Törökd azonnal ismerős volt, hanem azt, hogy Melinda nincs.

Élete utolsó esztendeiben annyira hozzászokott a lány jelenlétéhez, hogy most, távol tőle is egyre csak rajta törte a fejét, meg tud-e birkózni a hétköznapokkal. Anyuci, ha engedelmeskedik is neki, nyilván igyekszik mindent összekuszálni körötte, de talán Elek érzései kibírják a szokatlan megterhelést, és majd egyenesbe jön minden.

Esténként, mikor eljátszott az emlékeivel, Melinda is ott lengett az árnyak sorában, Nóra és Micó mögött, Kis Sándorék, apa, Dániel, Elek, Raiszné, Somos Aranka meg Matild menetében. Mindenféle Melindát visszahozott a gondolat, az elsőt, aki még enni se tudott tisztességesen, akinek fogalma se volt a színek harmóniájáról, aki alig akarta elhinni, hogy a fogkefehasználat nemcsak a nevelőotthon piszkálódása, és kelletlenül nyúlkált hibátlan fogsorai közé a csepp kefével. Megérkezése hajnalát is visszavarázsolta az emlék, Anyuci rikoltozását, a sebtében felvetett ágyat, azt az érzést, hogy valakit ő fektet le, s hirtelen mellette termett egy nagy gyerek, akiről gondoskodni kell, aki felé odahajolhat, jó éjszakát kívánni, ahogy valaha a levéltáros tette. Törökdön gyakran felmondta magának Melinda titkait is, nem Gézut vagy a Hegedüs családdal kapcsolatos eseményeket, Melinda nemi élete nem volt titok, nem is jelentett problémát a lány életében sohasem, hanem az igazi titkokat, amelyeket senki se tudott róla, az Olaj úti patika világosságát gyönyörű arcán, vagy hogy a gyerek mennyire szerette a részeges, züllött Klicsnét, hogy sose szűnt meg siratni a halála után sem, hogy rendszeresen kijárt a temetőbe, virágot vitt neki, és mikor elvette Elek takarékkönyvét, és azzal bosszantotta nevelőapját, odaadta a Hegedüs fiúnak, Elek meg a rendőrséget akarta hívatni, neki elmondta, hol a pénz: a sírkőárusnál, mert minek Eleknek takarékkönyv, mikor az ő anyjának nincs síremléke. „Anyunak jár!” – mondta Melinda, csorgott a könnye, mesélt olyan dolgokat, amilyeneket Katalin soha életében nem hallott, mint ebédeltek ketten az anyjával néha egy kis kenyeret meg sört, amit Gézu hozott, s zárták a kosztolást egy közösen elszívott cigarettával, vagy hogy tervezte Klicsné, ha józan volt: Melinda majd kikeveredik valami jobb környezetbe, s úgy fog élni, ahogy a boldogabb emberek. Klicsné nem azért élt úgy – mondta a lány –, mert imádott volna így élni, csak éppen nem tudott másképpen, hát neki is jár emlékmű, és Elek pénze nagyon jó célra ment. Fel is állíttatta a sírkövet, bámulatos ízléstelenséggel áldozva anyja emlékének, Klicsné örök nyugalmát kettétört tömzsi oszlop őrizte, amelynek oldalába Melinda beleillesztett egy porcelánra dolgozott fényképet, amin az öngyilkos meglepően ifjúnak, és a szokottnál is züllöttebbnek látszott, valamiképpen még kancsinak is, mintha a túlvilág vagy a kétséges örök üdvösség erősen megfiatalította, ugyanakkor sajátságosan gonosszá tette volna halála tájt már csaknem felismerhetetlen eredeti vonásait.

Melinda annyira más volt, mint Katalin vagy bárki, akit az asszony ismert, hogy csak kétféleképpen reagálhatott rá, eleve ellenszenvvel vagy szenvedélyes érdeklődéssel. Katalin, aki gyerekre vágyott, macskára, bárkire, aki gyöngébb nála és akit becézni lehet, elfogadta azt a suta megoldást, hogy kapott szeretnivalónak egy tizenhat éves lányt, egy ilyen lányt, aki egyszerűen beköltözött a lakásába, lefeküdt a díványára, és bejelentette, nem megy vissza az intézetbe, itt marad. Ha Katalin még úgy ragaszkodik Elekhez, mint házassága elején, vagy úgy retteg Raisznétól, mint régen, Melinda nem maradhat a házban, ám a lány abban a legjobb pillanatban érkezett, amikor a házasfeleknek szükségük volt rá. Eleknek azért, hadd igazolhassa magát végképp abban a macska-ügyben, ő nem embertelen, ha egy rühös állatot ki is üldöz a fagyba, az éjszakába, részint meg, hogy megnyugtassa Klicsné halála miatt időnként háborgó lelkiismeretét. Katalin az űrt töltötte ki a lánnyal, amely annak ellenére, hogy ismét együtt voltak, oly kétségtelen volt, mint valami reális szakadék: egy rossz mozdulat, s belezuhannak, eltűnnek a fenekén örökre. Ami Katalint és Eleket összetartotta, helyrehozhatatlanul meglazult, s bár egyikük se mondta ki a végső szót, hogy ezt meg is fogalmazza, mindkettő jogcímet keresett, amivel indokolhatná kettőjük együttélését, valamit, ami túlmutat személyükön és problémájukon, így lettek végre csaknem nyolcévi házasság után szülők: Klics Melinda szülei.

Elek igazgatója, a Szülői Munkaközösség, a tanács, amikor értesült róla, hogy a nehezen kezelhető, boldogtalan gyereket maga az osztályfőnök vette pártfogásba, ő neveli feleségével, anyósával együtt, s a kislány, akinek láthatólag családi környezetre van szüksége, igazi családtagokat kapott, elismerését fejezte ki, a minisztériumig is eljutott a hír, mi történt az Apáti Gimnáziumban. Melinda annyi jó órát és dicséretet szerzett pártfogójának, hogy megédesítette jelenlétének igazán nem édes óráit is.

Elek Katalinra bízta Melinda civilizálását. Zavaros múltjáról nem akart hallani, azt mondta, új lapot kezdenek az életében, Katalin tanítsa meg enni, öltözködni, viselkedni, vegyen meg neki mindent, amire szüksége lehet, aztán meglátják. Talán pár hónap múlva vissza lehet adni a nevelőotthonnak, ha egy kicsit megszelídül.

Simkót évek óta nem imádta már senki odahaza: most úgy érezte, mintha melegebb klímába költözött volna. Érdemes volt szakadatlan gonddal öltözködnie, mert gyerekes elragadtatással megdicsérték, érdemes volt ismét kiselőadásokat tartania vacsora után, mikor Anyuci visszavonult, Katalin pedig a konyhában matatott, Melinda, mint a bibliai Magdolna, ült a lábánál, hallgatta és nézte. Elek mindig azt hitte, Melinda első perctől fogva a rabja volt, pedig tévedett: Melinda első perctől kezdve Katalint szerette igazán, és Katalinnak is engedelmeskedett lázongás nélkül. Eleket kedvelte, bízott is benne, de csak bizonyos határig, nem mintha attól félt volna, hogy visszaél a közölt titkokkal, ám Klicsné halála után kímélte, mint egy kiskorút, aki még nem elég erős a tények elviselésére, meg kell válogatni élményeit, olvasmányait. Melinda élete eseményeiből – a legelső látogatás kivételével – Elek sokáig csak a lírai motívumokat kapta, amelyek szépek voltak, kerekdedek, nem riasztók, a fuldokló sírás, az őszinte feltárulkozás Katalinnak jutott. Az asszony mindig tragikusnak érezte a maga életét, úgy képzelte, szomorú események hősnőjéül szemelte ki a sors, Melinda mellett tanulta meg, hogy életének legsötétebb epizódjai nem világkatasztrófák, fájdalmai jelentéktelenek, hogy sosem éhezett igazán, legrendezetlenebb állapotában is voltaképpen mindig rendezettek voltak a külső körülményei, és sokkal járatlanabb az életben, mint a nevelt lánya. Melinda legalább annyit alakított Katalinon, mint Katalin Melindán, s lényegesebb tekintetben: a mentalitásán, a lány viszont átvette Somos Aranka alapjában könnyen elsajátítható tudományát, megtanult enni, viselkedni, nem használt durva szavakat, szenvedélyes örömmel szerette meg a tisztálkodást, egyenletesen jól tanult, mert nem volt semmi, ami kizökkenthette volna a munkából. Ha valamit nem értett, Elek elmagyarázta, ott volt a lexikon is, s Katalin elég aktív tudásanyaga. Melinda tanulmányi eredménye ugrásszerűen emelkedett az Elek házában töltött első fél év után. Akkor már senki sem képzelte, hogy valamikor is máshol lakhatnék, az iskola, a gyámhatóság, a hivatalos szervek mind érezték, Klicsnek ott kell maradnia Simkóéknál, ahol szorgalmas, fegyelmezett és elviselhető teremtéssé vált.

A család maga sem gondolt rá, hogy elengedje. Katalin életét teljesen betöltötte a vele való foglalkozás, Elek boldog volt állandóan érdeklődő hallgatóságával, csak Anyuci mutatkozott egyre kevesebbet, s ha igen, szűk szemmel, rosszindulatúan nézte a betolakodót. Most már nem segített Katalinnak, ennek az eszelősnek, aki idevette a tűzvészt a házba. Helyette Melinda járt ki a konyhába, ha nagyon összegyűlt a házimunka, mindent olyan felnőttesen csinált, olyan félig mosolyogva, mintha valahol belül voltaképpen mulatna ezen a házon, ahol naponta szinte másodpercre azonos időben van az ebéd, és mindig van ebéd, ahol hetente javítják a fehérneműt, hetente stoppolnak, varrókosárból, jelzés mutatja a naptáron, mikor kell mosni, sőt az is be van osztva, reggel vagy este ki-ki milyen időpontban használhatja a fürdőszobát. Melinda kinevette ezt a rendet, de megtanulta.

Az órák, amelyeket elalvás előtt együtt töltöttek, mindkettőjük számára feledhetetlenek maradtak, s majdnem olyan forróak, mint a szerelmesek együttlétei.

Mindketten beszéltek ilyenkor. Katalin elmondta Melindának, amit soha senkinek, mint állt meg azon a bizonyos reggelen, Matildra támaszkodva, Somos Aranka holtteste mellett, s voltaképpen akkor sikerült enyhítenie először a lány gyászát: egyszer csak ott érezte Melinda rengeteg haját az arcán, hallotta felcsukló sírását, s ő is elkezdett sírni vele. Most sokkal jobban megsiratta anyját, mint bármikor életében vagy halálában, mintha Melinda vagy a részeges Klicsné kellett volna ahhoz, hogy felfogja, ki mellett élt voltaképpen. Melindának mindent el mert mondani, olyat is, amit Anyucinak soha, vagy amit a Micó-kultusz nem engedélyezett, meghiúsult vágyait, az elmaradt esküvőt, Ádám Tildi menyasszonyi ruháját, Tücsök nagyapát, Matildot, elbeszéléséből csak Dániel halálát és Kis Sándort hagyta ki. Cserébe aztán megkapta a lány élettörténetét és tapasztalatait.

Nagy felfedezés volt, hogy hiába asszony közel tíz éve (tulajdonképpen sokkal hosszabb ideje már!), nemigen sejt semmit a férfiak-nők kapcsolatáról, hogy szerelmi kultúrája csak ösztönös, és Melinda többet tud a szerelemről, pedig nem volt szerelmes sohasem. Szerette volna elnémítani a gyereket, ne mondjon el neki mindent Gézuról, a Hegedüs fiúról, de nem mert moccanni sem ilyenkor, félt, hogy elriasztja, hát csak hallgatta Melinda tárgyilagos beszámolóját testi szenzációiról, arról, miben különbözik Gézu ölelése a Hegedüs Tiborétól. Katalin néha úgy nézte Eleket, ahogy soha életében: szánalommal, s ugyanilyen részvéttel gondolt a tornatanárnőre vagy az igazgatóra is, mindenkire, aki gyerekekkel foglalkozik, mert hiába nem mindenki Melinda, azért elég Melinda járhat elibük. Milyen érzés lehet ezeket a fiatal teremtéseket tanítani? Kapott belőle kóstolót, mikor Melinda művészi érzékének fejlesztésére múzeumba meg tárlatra vitték a lányt, s Melinda először látta életében Lucretia ábrázolását. Akkor nem tett megjegyzést, csak este nevetgélt, vacsora közben, Elek komolyan kétségbeesett, mikor látta, mint pukkadozik azon, hogy szúrta magába a kardot az a hülye asszony, olyan abszolút jelentéktelen ügy miatt. Melinda következetes volt, nemcsak Lucretiát csúfolta ki, de azokat a nőket is, akikről Anyucitól azt hallotta, a halálba menekültek a háborúban kiéhezett katonák elől.

Melinda, ha ritkán, de rákényszerült arra, hogy szót váltson Raisznéval, úgy bánt vele, mint a kutyával. Gyűlölték egymást. Anyuci azt hitte, bosszantani akarja, mikor azt mondta, nem érti a nőket, szegény katonáknak a sok szenvedés után igazán joguk volt valami emberi élethez, Anyuci átkozódva ment a szobájába, csak Katalin kezében állt meg a tű, mert Katalin tudta, hogy Melinda komolyan gondolja, amit mond, és ha Magyarországon bármikor bármiféle megszálló hadsereg tevékenykednék, Melinda magától értetődőnek érezné, hogy lefeküdjék szegény katonákkal, mert mi van abban, semmi. Melinda általában őszintén, póztalanul nyilatkozott minden kérdésről, persze nem az iskolában, ahol úgy viselkedett, ahogy egy gimnazista lánynak viselkednie kell, hanem a családi asztalnál, mint az édes gyerek, aki tudja, hogy az iskolai kötelező csacsogás után végre minden akadály nélkül nyilváníthatja véleményét, hiszen csak a szülei hallgatják. Jókai regényein jól mulatott, körülbelül úgy, mint egy vicclapon, a latin szövegrészeket, a hosszú leírásokat átugrotta, s mikor egyszer szóba került, hogy temettette el Kanizsai Dorottya a mohácsi hősöket, bólogatott, azt mondta, okos asszony volt, képzelje csak Elek, miféle pestis tört volna ki, ha az a sok egyén ott rohad temetetlen, nem volt akkor szervezett temetkezés. A házasfelek egymásra néztek, aztán vissza a tányérjukra, kétségbeejtő pillanat volt, így látni Kanizsai Dorottya fekete alakját, minden nemzeti pátosz és honfibú nélkül a mohácsi csatatéren, kizárólag az egészségügy szempontjából.

Melinda ártatlan volt és bűntelen.

Elek, aki sose merte volna végighallgatni, hogy élt végeredményben Klicsné mellett, s később, mikor már másképpen nézett a lányra, mint egy gyerekre, aki hozzá menekült, és kétségbeesetten, féltékenyen ette magát, nem ő lesz az első, akivel szerelmi életét megkezdi, egy idő múlva éppúgy megérezte ezt, mint Katalin, máskülönben nem is szerette volna meg. Melinda nem volt destruktív, csak racionálisan gondolkozott bizonyos kérdésekről, amelyekről régebben nem illett racionálisan gondolkozni, s ezt még valahogy meg is értették volna nevelőszülei, csak azt nem, mért párosul ehhez a világos gondolkodási készséghez valami hihetetlen maradiság, s az az igény, hogy úgy élhessen, ahogy egy általa már nem is ismert kor asszonyai. Melinda időnként fényes templomi esküvőről, frakkos vőlegényről fecsegett nekik, Anyuci gonoszul hallgatott, s imádkozott magában, bár meghallgatná valami ördög, és vinné férjhez ezt a kölyköt innen. Elek és Katalin állandóan csodálkoztak, hogy az a Melinda, aki olyan világosan látja, mért kell eltemetni egy csatatér halottait, miféle praktikus okok miatt, minek kívánkozik templomi esküvőre, vagy mért tartja olyan konokul a vallást, amiből egy kukkot sem ért. A lány élete folyamán gyakorlatilag éppen elégszer ellentétbe került a tízparancsolattal, de megkövetelte, ne szóljanak bele, ha hitéletet él, gyóntatót is választott magának, egy nagyon öreg, nagyon okos papot, akihez el is járt, hiába magyarázott neki Elek.

Pénzsóvársága eleinte mulattatta őket, könnyelműsége, amellyel minden pénzt, amit ki tudott csikarni, elvert, már nem. Melinda nem tudott gyűjteni, nem is értette, minek az, egyáltalán, minek gondolni a holnapra, mikor nem tudjuk, megérjük-e, hátha jön az atom. Kellett Melinda a házba, mint a levegő, mint a víz, ha nem volt otthon, a házasok összeültek, és aggódva tárgyalták meg tennivalóikat, Katalin még hazudott is érte, mint az igazi anyák. Nehéz volt, mert Anyuci lesben állt, és ahol csak tudta, leleplezte a gyereket. Ha Katalin azt füllentette, a kislány nyelvórára ment, mikor fogalma se volt róla, hol jár, Raiszné közölte, merre látta és kivel. Mikor megmondta Melindának, Anyuci lesi az útjait, az nem jött zavarba, csak elgondolkozott, s minden indulat nélkül azt mondta: „Majd elintézem.” Nem félt tőle, szeme közé nevetett, kiszedte előle a tálból a jó falatokat, hogy Anyuci epedjen utánuk. Raiszné minél idősebb lett, annál pákosztosabbá vált, s mindig ő tálalt mindenkinek, ha bevitték az ételt, hát Melinda még a konyhában kiszurkálta és megette a kedvére való ételdarabkákat, s Anyuci hiába várta, hogy felbukkan valami ízletes részecske, sose volt a tálban, amit keresett. Katalinnak igazán nem volt ideje azzal foglalkozni, mint alakul az élete, vagy hogy is él Elekkel; mint egy artista ugrált a láthatatlan mérleg karján, hogy biztosítsa a ház egyensúlyát. Néha megpróbálta Melindát úgy nevelni, ahogy őt nevelték, a lány ilyenkor összecsókolta, mintha nem szidná, hanem dicsérné, azt mondta szeretettel: „Ó, Katikám!”, aztán elment a moziba, ahová nem lett volna szabad elmennie. Elek az oktatásügy kiváló dolgozója lett, mert Melinda a náluk töltött második év végén elérte a jeles rendűséget, s a padban pontosan olyan volt már, mint a többi jó tanuló, a szabályoknak megfelelően öltözködő, fegyelmezett teremtés, mindig kínosan tiszta, és Somos Aranka hitvallása szerint akkor is naponta cserélte a zsebkendőjét, ha nem használta.

Elek csak elnézte néha a padban, míg valami nyelvtani problémán törte a fejét előtte, vagy vázlatot készített egy tételhez, vajon ilyenek ezek valamennyien? Otthon kinevetik Lucretiát, és Kanizsai Dorottyára úgy gondolnak, mint egy járványügyi előadóra, itt meg azt mondják, amit a nevelőik hallani akarnak? A Melinda felidézte kételyek elől Katalinhoz menekült. Soha annyira szellemi társak nem voltak, mint ezekben a hónapokban, amikor együtt, egymás oldalán kellett átélniük, hogy menthetetlenül más nemzedékhez tartoznak, mint a fiatalok, s akik nyomukba lépnek, messzebb vannak tőlük, mint a csillagok. Ha Melinda régimódi, Katalinhoz hasonlító, jó kislány lett volna, akivel soha sincs semmi baj, talán Katalin sem szereti meg annyira, de átélte mellette az anyaság minden örömét-bánatát, és az ügyvéd (ezt se kérdezte meg soha) nagyon meglepődött volna, ha kiderül, hogy Katalin a házassága felbontását megelőző időkben sokkal boldogabban élt, mint amíg szerelem kötötte Elekhez, igazi rajongás, és napjai derűsebbek és nyugodtabbak voltak, mint bármikor életében, mert esténként rápillanthatott az alvó Melindára, s megigazíthatta rajta a paplant.

…szeretnék kezdeni…

 

 

Mikor Anyuci is beállt az árnyak csapatába, és szerényen és némán ott menetelt Katalin emlékei között, ahol a többi árny, aki életének további esztendeiben kísérte, utolsó megváltozott arcát viselte az árnyék.

Katalin tudta, nem ez volt az eredeti Anyuci, aki valaha annyira elragadtatta, az festette magát, fodrászhoz járt, nyalánk volt és hazudozó, kis kalapot viselt ibolyából, muffocskát, mindig csinos volt, kacagó, ez az Anyuci meg, aki az árnyak közé kerül, néha már nappalra se rakta be a fogsorát, nem öltözött nyalkán, rémület, tanácstalanság és bánat volt a szemében.

Törökd kis hely volt, jelentéktelen faluból fejlődött nagyobb településsé, nem hasonlított Budapestre, s Katalin mégis, nem egy öregasszony arcában, aki valami jó szerelmes regényért jött be a könyvtárba, kezén vezetve unokáját, felismerte Anyuci vonásait. Raisz Ákosné hasonmása szinte naponta ott állt előtte, nem volt ibolyakalapja, csak fejkendője, és szeme szomorúsága vagy arca öregsége tette hasonlatossá ahhoz a távoli, örökre elmaradt figurához. Katalin nézte idős látogatóit, könyvet keresett számukra, átélte, mint annyiszor életében, hogy minden percnek színe-fonákja van, s színe is, fonákja is mást mutat, hogy pultja előtt özvegy Gémesi Pálné áll, de gondolata mélyén Raisz Ákosné, s valahogy a kettő együttes képe adja az élmény és a pillanat teljességét.

Katalin tulajdonképpen szerette Anyucit.

Akkor is szerette, amikor már ismerte, s minden egykori tette, tilalma vagy mosolya magyarázatot kapott; segített volna neki, mikor látta, fúlódik az események hullámverésében, ahogy Raiszné megpróbált segíteni neki, amikor Elek kezdett eltűnni az életéből, vagy amikor megosztotta vele a munkát, mindegy, miért, mindegy, hogy nem is Katalin kényelme, csak önmaga biztonsága miatt. Ám jött egy pillanat, amikor Anyuci jelentéktelen személlyé vált a házban, mert Melinda fontosabb lett Katalin számára mindenkinél. Friss anyasága a lány elébe magaslott, mint a mellvért, s Raiszné hiába szipogott, vádaskodott, intrikált, Melinda ott maradt a Simkó-házban. Még semmi sem volt Elek és Melinda között, amikor Anyuci már felhívta Katalin figyelmét férje gyarló voltára, arra, hogy a férfiak, sajnos, mind egyformák, hogy Melinda szép és erkölcstelen kislány, és intette, vigyázzon, ha esetleg aztán történnék valami, ő előre mossa a kezét, az asszony tehet róla, hogy nem gátolta meg a dolgokat idejében. Katalin a szeme közé nevetett.

Nem mintha azt hitte volna, hogy személye valami sokat jelentene már Elek számára, testi kapcsolatuk egyre inkább formálissá vált, mintha mind a ketten csak kötelességet akarnának teljesíteni az ölelkezéssel, hogy meg ne sértsék a másikat, akinek esetleg szüksége van erre, amellett az a tény, hogy Raiszné és a házasok szobája közt, az ebédlőben, ott aludt egy fiatal teremtés, nemcsak mondanivalóik hangosságát, de indulataikat és mozdulataikat is fékezte. Katalin nem azért nem hitt Anyucinak, mintha nem tudta volna elképzelni, hogy Elek beleszeressen valakibe, esetleg éppen Melindába, akivel egész nap együtt van, délelőtt az iskolában, délután otthon, s ha színházból érkeznek, ahová nem vitték a lányt, még alvó szobáján is átlépdel, meglátja szendergő arcát, párnáján csillogó fürtjeit, csak éppen tudta, hogy Elek úgy gondol Melindára, mint egy gyerekre, pontosabban, mint a tanítványra, a szó nem naiv, pedagógiai, hanem komolyabb, szentebb, majdnem biblikus értelmében, Melinda meg úgy gondol Elekre, mint egy bácsira. Mindenkire neheztelt, aki okkal vagy ok nélkül vádaskodott a lányra, akit Elek és őkívüle senki se szeretett házban, a lakók sem, a lány lépteit az elhunyt Klicsné rossz híre, zavaros emléke kísérte, s a házaspár gyakran beszélt arról, el kellene cserélni a lakást, a gyerek ellenséges környezetben él itt. Katalin figyelmeztette Anyucit, legyen engedékenyebb a lánnyal, s szomorúan élte át, mint válik Raisz Ákosné egyre ellenségesebbé iránta, ám Raiszné alatt most aztán valóban megingott a talaj, s tudomásul kellett vennie, hiába épített Katalinra, az asszony Melinda mellé állt.

Anyuci nagyra becsülte menyét, ám vonzalma nem bírta ki ezt a megpróbáltatást. Az asszonynak néha elszorult a szíve, ha ránézett Raiszné egyre kisebbé, vénebbé váló riadt szemére, amely már nemcsak Melindára nézett olyan gyűlölködve, hanem őrá is; érezte, hogy elvesztette Anyucit, fájt is neki, de azt is érezte, hogy Raiszné helyett megkapta a gyereket, akire vágyott, és a lány fontosabb a számára mindenkinél.

Raisznéhoz fűződő élményei között nem az utolsó együttes vacsora utáni, beszédes ravatal-ágy volt a legfájdalmasabb, hanem az a nap, amikor Anyuci, hosszas gyötrődés és fejtörés után végre döntött, és elárulta Melindát.

Soha Törökdön, ha rágondolt, nem haragudott rá a ravatal-ágy miatt, ha sajgott is egy kicsit az emlék, ez a szelíd sajgás megfért Katalin egyéb fájdalmai között, mint ahogy az alap-Anyuci sem a gonosz Raiszné maradt a szívében, hanem a szomorú, az öreg, akinek immár csakugyan nehezére esett minden akció, és akinek nyilván legsúlyosabb problémái közé tartozhatott, amikor életében, ki tudja, hányadszor, ismét megváltoztatta életmódját és attitűdjét. De hogy a lányt tőrbe akarta csalni, sose tudta neki megbocsátani.

Egyik nagy összecsapásuk után, amikor Katalin azt füllentette, ő küldte a gyereket a körútra vásárolni, nem csavargott, mint Raiszné állítja, Anyuci beteget jelentett, bevitte a szobájába az ételt, pár napig ágyban maradt, nemigen beszélt senkivel. Anyuci máskor is lefeküdt már egy-két napra, ilyenkor jól kipihente magát, nyakát, arcát, könyökét vastagon bekente krémmel, s üde bőrrel jelent meg, felfrissülve. Katalin azt remélte, most is rendbe szedi magát egy kicsit, talán belül is sikerül elrendeznie saját magában a dolgokat, megemésztenie Melinda jelenlétét, s mert tulajdonképpen neki se volt mit mondania Anyucinak, nem erőltette a beszélgetést, csak kiszolgálta, ellátta olvasnivalóval. Mikor aztán Raiszné ismét megjelent közöttük, különös módon nem megfiatalodottnak látszott, mint máskor, hanem vénebbnek, öregesebb ruhát is vett fel. Anyuci, aki az utolsó időkig úgy próbált öltözködni, mint egy bizonytalan életkorú szépasszony, hirtelen úgy hatott, mint egy nenő. Katalinnak nem volt ideje tanulmányozni a változást, munkába készült, Elek és Melinda nem voltak otthon, nélkülük ebédelt. „Majd én megmelegítem nekik az ételt” – ígérte Raiszné, s Katalin nyugodtan elment a könyvtárba, Anyuci tisztességesen kiszolgálta Eleket, ha Melindának úgy is tálalt, mintha sajnálná tőle, amit megeszik.

Mikor könyvtárzárás után hazatért, a család együtt üldögélt a kályha körül.

Raiszné az étkezéseket leszámítva sose maradt az ebédlőben, mióta Melinda náluk lakott, most ott ült ő is, és Elek elégedett arca és Melinda vidám szeme azt mutatta, valami rendkívüli történt. Anyuci kötött, valami sálfélét, mint az öregasszonyok, Katalin csak nézte, nemigen látott ő eddig Raisz Ákosné kezében kézimunkát. Megállt a küszöbön, és bámulta házanépét, a régi metszeteket idéző, biedermeier képet. Anyuci, mint egy jó nagymama, ott trónolt a legkényelmesebb karosszékben, Elek, a csinos, fiatal apa, nézte, hogy kötöget, Melinda meg a tüzet piszkálta, rá-rálehelt a parázsra. „Gyere – mondta Melinda, levágta a tűzpiszkálót, odarohant hozzá, hogy megcsókolja –, gyere már, Kati, úgy vártalak!” Arca langyos volt, tűzillatú, az ifjúság érződött rajta, a biztonság, és még valami más is, aminek Katalin nem tudott nevet adni. „Anyuci mesél – mondta Elek. – Régi bálokról mesél Melindának.”

Ők már megvacsoráztak. Ha Katalin délutános volt, éppúgy nem várták meg az étkezéssel, mint ahogy Katalin nélkülük ebédelt, az asszony a konyhában evett valamit, elmosta a tenger mosatlant, amelyhez aznap sem Melinda nem nyúlt hozzá, sem Raiszné. Valami van bent, ami új, valami megváltozott, mióta elment délben, de mi? Anyuci bálokról mesél… Raiszné neki sose beszélt bálokról. Kihallatszott a nevetés, Anyuci nem természetes, nem kellemes kacagása, Melinda kurta indulatszavai, Elek hangja – istenien mulattak. Katalin habot vert, átpasszírozta a gesztenyét, tálalt, ilyenkor este csemegét kívánt mindenki. Mikor megjelent az ezüsttálcával, lelkes elismerés fogadta. „Köszönöm, édesem” – mondta Raiszné, de nem mosolygott egyetlen fogával sem. Katalin leült közéjük, hallgatta tovább a mesét, Anyuci étvágytalanul evett – ez is meglepő volt –, s Melinda bámuló szemmel csak úgy nyelte a történeteit. A bálok Anyuci hajdani báljai voltak, nem a Micókáé. Micókáról szó sem esett azon az este, mintha sose lett volna nyitópáros fehér tüllruhában a jogászbálon, Raiszné stílusérzéke megsúgta, hogy amit Katalinnal megtehet, azt nem teheti meg Melindával. Katalin úgy gondolta, rájött a titok megfejtésére: Anyuci nyilván elhagyta és megcsalta őt, mint ahogy ő elhagyta és megcsalta Anyucit Melinda kedvéért. Raiszné tudomásul vette, a ház új ura már a gyermek, még csak nem is Elek többé, s mellé szegődött.

Nevetséges gondolat volt, de azt érezte, hogy hiába járkál ott közöttük, ő már valahogy kívül rekedt ezen a családi körön, s irreálisabb még Micónál is. Melinda gyerekesen kacagott, Raiszné mesélgetett, Elek újra kért a gesztenyéből, ő tálalt neki, ő volt a háziasszony, aki behozta a csemegét, felmosogatott; a gyanú abszurd volt, majdnem groteszk. De azért nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy ő csak tevékenykedik itt, de valamiképpen már nincs is jelen, és hogy Anyuci, aki ma nyíltan a gyermekhez pártolt, ezt az estét előre kitervezte az ágyban. Később megfejtette a rejtelmes színe- változás okát, és Anyuci átalakulásának igazi magyarázata jobban fájt neki, mint a tény, hogy Anyuci nem szereti már.

Törökdön az árnyak között sokszor beszélgetett Dániellel, Somor Arankával, akit Klicsné miatt utólag valahogy megszeretett, legtöbbet a levéltárossal, olykor Matilddal is. Nórával sose mert beszélni, mert Surányiné szigorú halott volt, még árnya mellett is úgy érezte, nem állhat meg a közelében, hiszen Nóra meg akarta tanítani valamire, amit soha életében nem tud megtanulni már, és most a halálon túl is neheztel rá, hogy nem figyelt arra, amit szüntelen magyarázott neki. Kis Sándor vagy Kadarcs Júlia ritkán látogatta meg Törökdön, a seb, amelyről azt hitte, örökre sajogni fog, nem kínozta tovább. Ám Elekkel vagy Melindával gyakran társalgott, és Anyuci is sűrűn megjelent az árnyak között, míg ő az udvaron sétált, és leste a gallyak motozását a világító ég előtt, Raiszné mindig sírt ilyenkor, szomorú volt. Szerette volna megvigasztalni, de nem voltak megfelelő szavai, Katalin akkor se tudta, mit kellett volna mondania Anyucinak vagy Eleknek vagy másnak, mikor még a valóságban beszélt velük, nemhogy amikor mindenki örökre tovatűnt előle.

Elek is észrevette, mi történt Raisznéval, beszélgettek is erről, Simkó csodálkozott, hogy Katalin legnagyobb híve ilyen merev, tartózkodó lett irányában, s hogy végül mégiscsak elfogadta családtagnak a gyereket. Anyuci kívánságait Melindával közölte, vele üzent; ha a lány későn jött haza, nem kellett már Katalinnak mentegetnie, Raiszné maga kezdte rá a vacsoránál, nyilván dolga volt szegénynek, Elekék igazán eszükön lehetnének, annyira igénybe veszik a fiatalságot. Simkó, aki szerette Klics Melindát, Katalin, aki bálványozta, valahol belül voltaképpen rendjén valónak érezte, hogy a dolog így fordult: hármuk közül Melinda reakciója volt a legpasszívabb. Mindent elfogadott, amit kapott, mesét, megosztott élményeket, mulattatást, apró szolgálatokat, ajándékokat is, Micó hajdani holmijaiból csodamód megmaradt porcelánkutyát, csecsebecsét, régimódi zsebkendőt vagy legyezőcskét, ám szeretni igazán csak Katalint szerette, s ha a nyílt ellenségeskedés Raiszné megváltozása után meg is szűnt, Melinda csak elvette, amit kínált neki, de nem adott cserébe semmit. Egy vén cseléd hízelgett fiatal úrnőjének, épp hogy ki nem mondta, csináljon, amit akar, ő segít neki, elviszi levélkéit, az urakat is felereszti kötélhágcsón, s ügyel lenn, meg ne lepjék, csak megtarthassa mellette az állását mindhalálig.

 

Elek megtiltotta Melindának, hogy Hegedüsékhez visszajárjon.

Katalin sejtette, hogy bármit ígért is a lány, azért még érintkezik az ottaniakkal, nem is vette rossz néven. Csak Elek képzelte azt, hogy egyik napról a másikra meg lehet szakítani a régi élet összes szálait, és hogy egy olyan házból, ahol ő a családfő, a viszonylagos jólétből, senki sem vágyódhatik vissza a Mák utcába vagy Hegedüsék zavaros világába. Anyuci utolsó, gondosan előkészített lázadása arra irányult, hogy megértesse Elekkel, kit tart a házában voltaképpen.

Raiszné hosszú időn át úgy mutatta, nemcsak beletörődött a lány jelenlétébe, hanem meg is szerette, iparkodott bizalmát is megnyerni, s csak mikor azt gondolta, mindenki elég gyanútlan már, indította meg támadását a lány ellen. Melinda nem hasonlított sem Katalinhoz, sem Elekhez, nem volt se félénk, se hiú, misztikus érdeklődése nem terjedt ki Micó szellemére, neki hiába állt volna elő égi jelenésekkel, Anyuci tudta, a lány eltüntetéséhez más módszerek kellenek, s meg volt róla győződve, ha leleplezi, Elek önhittsége és érzékenysége nem bírja el a csapást. Katalin utóbb rájött, milyen szívósan dolgozott Raiszné az akció megindulásának napjáig, mennyi ideig figyeltette Melindát a házmesternével, aki amúgy is ki nem állhatta a Klicsné gyerekét, míg egy este végre megmutatta igazi arcát. Anyuci ezen a napon pár órára még hasonlított is hajdani önmagához, ismét a szép Raiszné lett, az elegáns, abból a nagymamából, akinek a szerepét olyan sokáig játszotta a lány mellett. Ezen a tavaszi délutánon, amikor minden ablakuk nyitva állt, világoslila ruhát vett fel, haját is feltupírozta, és kifestette a száját. Katalin csodálkozva nézte, hogy kivirult. Kávéztak.

Elek olvasott, úgy hörpölgette az italt, fáradt volt, szakfelügyelői látogatás után. A gyerek engedélyt kért, hogy meglátogassa Révész Cilit, akivel mégiscsak összebarátkozott, el is viharzott új tavaszi ruhájában, előbb sorra csókolt mindenkit búcsúzóul. Anyuci utánaintegetett az ablakból, azt mondta, milyen szép ma az ő lányuk, Elek mosolygott. Katalin az újságot lapozgatta, nemigen tudta, mi lehet a világban. Simkóéknál senki se kívánta tőle, hogy rendszeresen tájékozódjék, mi áll a lapokban, hónapok is elteltek, míg elolvasott egy vezércikket, ez is odalett belőle, ez az egész világra kiterjedő érdeklődés Nórával.

Utólag sose tudta már rekonstruálni, mivel kezdődött az a pokoli délután. Nem emlékezett rá, mi is volt Anyuci első gesztusa, mert mindenkinek csésze volt a kezében, és mindenki a kávéjával volt elfoglalva. Katalin az apróhirdetéseket nézte, nem látta, miképpen jutott egyszer csak, szépen kisimítva, mintha esküvői értesítés volna vagy nyomdából frissen kikerült bankjegy, Elek kezébe Gézu cédulája, s csak férje kiabálására lett figyelmes, meg arra, Anyuci hogy nyugtatja, csillapítja, az istenért, fel ne izgassa magát, nem lehet kívánni, hogy a gyerek azonnal észre térjen, nem Melinda tehet róla, hanem az a rosszféle anyja, nyugodjék, és azok az ocsmány utalások, hogy miért várja Gézu Hegedüsék lakásán Melindát, nyilván túlzottak.

Katalin kitépte a cédulát Elek kezéből, de már késő volt, Simkó kabát-kalap nélkül kirohant a lakásból, lefutott a lépcsőn, s Katalin nézhette az ablakból, mint rohan át a téren a Mák utca felé. Sose látta Eleket szaladni, azt se tudta, hogy képes ilyen gyors mozgásra, Katalinba belenevelték, hogy Elek szíve gyönge. Most úgy száguldott, mint aki az életéért szalad, az asszony elfordult az ablaktól. Nem eredhet a nyomába, lehetetlen. Ha csak Elek rohan, nem lesz akkora szóbeszéd, mint ha ketten futnak. Mire észrevette, Raiszné már nem volt a szobában, utánament. Anyuci akkor fejezte be a vetkőzést, belebújt az ágyba, nyakáig rántotta a paplant. Most megint öreg volt már, öregebb reális éveinél, mintha az iménti cselszövénnyel kiadta volna minden erejét, s most rettegve, az ágy védelmében várná az elkövetkezőket, s a fekvéssel jelezné, ő csak egy szegény, együgyű öregasszony, aki Melinda frottírköpenye zsebében cédulát lelt, őt igazán csak a legjobb szándék vezette abban, hogy megmutassa, aggódik a gyerekért. Katalin nem szólt hozzá, otthagyta egyedül, kinn leült a konyhában a hokkedlire, eltakarta az arcát. A gondolat, hogy ha nem táncol Anyuci nótájára, nem engedelmeskedik Micó túlvilágról jött parancsainak, ő is Melinda sorsára jutott volna valamiképpen, persze a maga adottságainak megfelelő külső körülmények között, még most is, amikor a gyerek fontosabb volt a számára bárkinél, s a Micó iránti féltékenység se gyötörte már, keserves volt, megszégyenítő. „Mi lesz velem, ha megvénülök? – töprengett Katalin életében először olyanon, amit még sose gondolt végig. – Kim lesz nekem, ha megvénülök?” A gondolat naiv volt, mert hiszen itt ült saját otthonában, volt anyósa, férje, most már gyereke is, és Katalin mégis azon törte a fejét, lesz-e vajon egy ház, amelynek kiöntője alatt elalhatik, mint valaha az öreg Tücsök, és ugyan hol hallgatja majd éjjelente, hogy kopog a kiöntő vize, míg a hold sorra látogatja a jegenyéket.

 

Elek és Melinda együtt jöttek haza, nem szóltak egymáshoz, Melinda szokatlanul piros volt, Elek sápadt. Katalinnal nem beszélt egyikük sem, a lány a fürdőszobába zárkózott be, Elek bement Anyucihoz. Katalin nem tudta, mi játszódott le közöttük, de Raiszné nem kelt fel vacsorázni, másnaptól fogva pedig lesunyta a fejét Melinda előtt, s még alázatos mozdulataival és hallgatásával is érzékeltette: tudomásul vette, hogy vesztett. Az asszony este, ahogy szokott, odament a gyerek ágyához, Melinda odabújt hozzá, s elsuttogta, Apu utánajött, megtalálta Hegedüséknél, ahol persze senki se volt otthon, mert ilyenkor, ha Gézuval találkozik, mindenki elmegy valamerre, Tibor meg délután dolgozott, az se rontotta a levegőt. Úgy mondta el, mi történt, mintha arról számolna be, fogorvosnál volt, ártatlanul és természetesen. Apu verni kezdte az ajtót, ilyenkor, sajnos, muszáj kinyitni, ő ki is nyitotta, nagy ordítozás kezdődött, Gézu kiabált, Apu is. Ő már izgult, hogy összeverekednek, de szerencsére erre nem került sor, Apu kézenfogta őt, kihurcolta, pedig ment volna magától is, Gézunak azt kiabálta vissza, hogy megteszi ellene a szükséges lépéseket, erre persze Gézu is ígért valami kedveset Apunak. Sajnos kinn állt és hallgatta az egész folyosó, nem volt valami épületes. Apu borzasztóan haragszik, majd holnap megpróbálja megkérlelni, de előbb a vénasszonyt intézi el, azt végleg és örökre, így nem lehet élni, annak a tudatában, hogy kikutatják az ember zsebét.

– Miért mentél oda, Melinda? – suttogta Katalin, és olyan szorosan ölelte, mintha azt hinné, karja távol tart ettől a kedves, szép testtől minden veszedelmet – mért mentél oda, drágám? Olyan rettenetes alak az a Gézu, olyan visszataszító.

Melinda sírva fakadt, visszafoghatatlanul ömlött a könnye. Klicsnéről beszélt, aki már nincs, s az egyetlen, ami még megmaradt belőle, ez a ronda Gézu. Amíg Gézu van, Klicsné is van. Nem érti? Nem érti?

Katalin megriadt, mert valahol legbelül, értette. Nem tudta, mint kérdezze meg Melindától, hogy azon túl, hogy Klicsné emlékét idézik, van-e még köze Gézuhoz, de a lány magától is elzokogta, milyen buta ez az Apu, azt hiszi, ő lefekszik Gézuval, mikor már nem muszáj, mikor már nem kéri meg az anyja, hogy tegye meg érte ezt is, csak Gézu hű maradjon a házhoz. Ugyan, dehogy él ő Gézuval, ő Hegedüs Tiborral él, aki a szikvízgyárban dolgozik.

– Vele élsz? – kérdezte Katalin. Alig volt ereje szóvá formálni riadalmát. Melinda kifújta az orrát, Klicsné alakja tovalengett. „Időnként – válaszolta. – Mikor már nagyon muszáj. Mért, te nem élsz együtt Apuval, Kati?”

Zavart volt, mikor feküdni ment, Elek még zavartabb, az nem is bírta ki az ágyban, felkelt, mászkált fel s alá, cigarettázott. Komolyan, hosszan beszélgettek a lányról, mintha igazi szülők volnának. Elek szégyellte, hogy elragadtatta magát, kivételesen nem is nagyzolt, elmondta Katalinnak, milyen méltatlan módon kiabált a Hegedüs-lakásban. Katalin csak nézte. Ez az ember, aki itt járt-kelt, cigarettázott előtte, nem volt az ő Elekje, az ő Elekje kíméli a szívét, az nem fut, mint a bolond, át az utcákon, nem rohan fel az ötödik emeletre, nem ver ököllel ajtót, nem ordít. Simkó most is hadonászott indulatában, s különös módon, mint szavaiból kiderült, nem annyira a gyerekre, mint inkább Raisznéra haragudott, Anyuci álnoksága nem ismer határt. Mikor mindenki azt hitte, a legszebben, legnyugodtabban élnek, ilyen aljas trükkel próbálja meg kihúzni a talajt a boldogtalan kislány lába alól. Így nem lehet gyereket emberré formálni, Anyucinak fogalma sincs arról, hogy mindenki nevelhető, még az öregek is. Ha eddig nem vette észre, most majd megtapasztalja a saját bőrén, mert őt is nevelni fogja; ilyen áskálódásnak nincs helye a fedelük alatt. Anyuci húzza meg magát, viselkedjék tisztességesen, és hagyja békén Melindát. Mit akar tőle, csodát? Hogy a velük töltött kurta idő máris többet nyomjon a latban, mint szegénynek az egész eddigi élete? Nem, Anyuci majd megtanulja, hogy kell viselkednie!

Elek gesztikulált, fiatalabbnak és egészségesebbnek látszott, mint bármikor életében. Katalin úgy bámulta, mintha már régen nem találkoztak volna, ami egyébként voltaképpen igaz is volt, mert ha hazajött, mostanában mindig a lányt figyelte azzal a szenvedéllyel, amellyel eleinte, míg szerette, Elek lépéseit követte. Elek változik – állapította meg az asszony. Elek már hetek óta változik, milyen különös. Most már nem tesz mindig sálat, ha elmegy, más szögben áll a kalapja, néha modern dalokat is fütyül, önfeledtebben nevet, s múlt este megpróbált táncolni Melindával. Az a levél már ott lehetett a lány köpenye zsebében, akkor azt már felfedezhette Raiszné, s hogy ült ott a szokott helyén, és verte a tánchoz a taktust összecsattingatott tenyerével, mintha nem azon járt volna az esze, még egy nap, s ez a pergő, hajlongó gyerek kinn lesz a házból. Most nyilván sír és retteg, Elektől, a kislánytól, még talán Gézutól is, mert Anyuci már öreg, és mindenféle bolondságokat kitalál félelmében. Ó, nyomorult Anyuci! Mi reménye lehet még, mit várhat, miben hihet? Eleket elvesztette. Sose fog többé úgy csillogni a fogsora, mint régen, és mind elhervadtak a virágok a kalapján.

Elek csak magyarázott, fújta a füstöt, friss volt, erős, mintha a Gézu-epizód sosem sejtett tartalék erőket hozott volna felszínre benne. Nem, gyereket nem így kell nevelni, Melinda jövőre érettségizik, akkor majd megnézhetik, milyen lány hagyja el a középiskolát. Minél hitványabb környezetből tépte ki, annál nagyobb lesz a dicsőség, hogy megmentett egy kedves, tehetséges embert a társadalomnak. Persze azért most meg fogja büntetni, mert hazudott, csak még nem tudja, mivel. Majd holnapig kitalálja.

Sétált Elek, a megfiatalodott Elek, egyszer se panaszkodott gyönge szívére. Most döbbenetesen gyermekes volt az arca, s Katalin nem tudta, hogy ő most azt látja, amit még a kis Micó se látott pár hónapos házassága suta idején: az aktív Eleket, aki nem hazudik, nem is pózol. Bámulta, mint valami tüneményt, aztán mintha kilökték volna az ágyból, odafutott a férjéhez, megölelte, megcsókolta, odahajtotta vállára a fejét. Elek nevetve, de riadtan bontakozott ki az öleléséből: olyan régen nem csókolták meg egymást. Katalin sírt, s a férje nem értette, mi hatotta meg, ám az asszony reszketett az élménytől, hogy Elek megmoccant, hogy más lett, hogy kezd úgy élni, ahogy egyéb halandók, hogy mégis képes a változásra hát, és hogy ezt ő sose tudta előidézni, mert hiszen ő csak ő, és nem az ő kezében van a varázspálca, amitől Elek megkapja emberi mivoltát, hanem Melindáéban.

…kérem a tudomásom szerint…

 

 

Hogy ő klassz?

Ezt mondta Flóra?

Miközben rakodott, alig gondolkozva, miért tesz így, s öntudatlanul, lassan megcsinálta Törökdön a Sáfrány téri könyvtár másolatát Nóra ízlése szerint, Flóra furcsa elismerése kísérte, míg járkált a regálisok között. „Klassz, hogy nem utálod…” Hogy tudta volna utálni, ugyan hogyan is? Életében először lett tanúja, mint válik a massza emberré, életében először nevelt gyereket, tanított rendre, tisztaságra, s látta azt a folyamatot, hogy egy lányban felébresztik az igényt valamire, amit sose ismert, hogy valakit, akinek ehhez semmi érzéke nem volt kezdetben, rászoktatnak arra, legyenek eszményei, igazi ideáljai. Hogy utálhatta volna Melindát vagy a férjét életüknek abban az időszakában, amikor Simkó Elek számára már nem az volt a fontos, ki milyen csodálatosnak gondolja őt, hanem hogy kiemelje a lányt immár nem a polgári jóléthez hozzáidomult teste, hanem szelleme igénytelenségéből?

Elek nem prédikált: harcolt. Katalin nézte, hogy viaskodik, hogy küzd a szunnyadó lélekért, s hogy válik harc közben maga is keményebbé, mint aki először használja izmait, s most eszmél rá: hiszen ő voltaképpen erősnek született. Elek nem tudta, hogy magának alakítja azt a mindenfajta gátlástól mentes, zavaros gyerekkorú, zavaros jelenbe kóstolgató Melindát, azt se, hogy közben önmagát is megmenti valamitől, de azt észrevette, hogy a lány, mintha álomból költögetnék, meg-megrezzen a szavára, aztán egészen felébred.

Melinda világképe tágult, s különös módon vele együtt tágult Elek világképe is.

A lány olyanokat is észrevett, amikre sose gondolt azelőtt, életében először élte át anyanyelve elvont főneveit, döbbent meg attól, van jellem, haza, művészet, jóság vagy hősiesség, Elek meg nevelő munkája közben kezdte felfedezni a világot, amely személyét körülveszi. Melinda nemcsak megtanult viselkedni, úgy beszélni és mozogni, mint egy nagyon szerencsétlen környezetben felnőtt teremtés, de belül is más lett, s ez a finomodás jelentősebb volt lényének alakulásában, mint az, hogy rájött, műveltnek lenni jó.

Mikor a házba került, csak azt érezte, Eleket, mint mindegyik osztálytársa, mindig szerette, hát ha már rákényszerült, legszívesebben tőle kéri, segítsen neki helyet teremteni a világban, meg aztán úgy is hitte, Simkónak ez voltaképpen kötelessége; ha már nem támogatta Klicsnét, legalább őrajta segítsen, hogy ne kelljen visszamennie a nevelőotthonba. Bármit kapott is a Simkó-házban, vagy bármit tettek ott érte, hosszú időn át természetesnek, jogosnak érezte, csak náluk való tartózkodása harmadik évében kezdett rájönni, mit kapott Elektől és Katalintól, s riadt meg visszamenőleg a gondolatra: mindörökre adósuk. Negyedikes korára érzékeny lett, elmélázó, mint aki most rendezi el magában a dolgokat, utólag fog fel valamit. Minél többet érintkezett osztálytársaival, mert most már mindenkihez eljárhatott, akivel barátkozni akart, s az anyák is szívesen engedték gyerekeiket Simkóékhoz, ahol a férj-feleség személye elég garancia volt, hogy a lányuk csak jót tanul, annál kevesebbszer került abba a gyanúba, hogy visszaszökik Hegedüsékhez. Katalinnak az volt az érzése, az utolsó fél esztendőben már egyszer se volt a Mák utcai házban, hiszen még Klicsné sírjához is vele kísértette ki magát, mintha öntudatlanul érezné, hogy nevelőanyja jelenléte megvédi valamitől, ami a felől a sír felől árad, és ami visszahúzza Hegedüsék körébe. Melinda negyedik gimnazista korában egyszer leeresztette a tankönyvet, ránézett Katalinra, arca riadt volt: „Te Kati – mondta –, én még nem voltam szerelmes soha életemben. Milyen szerelmesnek lenni, mondd?”

Elekre se lehetett ráismerni.

Melinda a maga módján volt olyan jó tanár, mint nevelőapja, s a lány, mihelyt igazán otthon érezte magát, és elfogadta Simkóék irányítását, olyan dolgokat is kimondott, amilyeneket Simkó Eleknek soha életében nem mondott még senki. Elek vörösen, dühösen, de belül különös módon elragadtatva kiabált vele. „Mondd, neked tetszik ez az új Magyarország? – kérdezte Melinda. – Tetszik? Nem hazudsz? Akkor mért nem tudod lenyelni a hibáit is? Neked van mihez viszonyítani, ősöreg vagy, mindig azt prédikálod órán, régen mennyivel rosszabb volt. Akkor mért kapsz idegsokkot annyi mindentől? Még ha én kapnék, aki nem ismertem mást. Na, ne vágj pofákat, felelj!” Elek fuldoklott a méregtől, de elgondolkozott. „Gyere ki a strandra – kérte a lány –, nem akarom, hogy mindig leszólítsanak. Ha felszedek valakit kínomban, te murizol a legjobban. Ha nem akarod, gyere! Úgyis hasad fog nőni, hízol.” Elek rebegett valamit a szívéről, Melinda legyintett, ne vicceljen, ki hiszi ezt, ha akar, úgy fut, mint a nyúl. Jöjjön csak szépen úszni!

Elek kijárt vele a strandra, jobb színe lett, jobb étvágya, nem kellett az alváshoz altató. Melinda addig gyötörte, míg el nem ment vele kirándulni is, s az első hegymászás után elvitette Elekkel egész osztályát. Simkó nem lett rosszul. Élete első kivonulásán se lett rosszul, amelyen Melinda könyörgésére vett részt: „Jobban szeretek menni, ha te is ott vagy, ha látom azt a bús szemedet.” Elek láthatólag fiatalodott, és jobb kedve volt, mint bármikor. Ha a lány kis gimnazista korában egy rosszul öltözködő szajha benyomását keltette, negyedikesként, tizennyolc évesen olyan lett, mint egy nem suta, jól nevelt süldő lány, még szenvedélyei és igényei is megváltoztak. Ahogy valamikor magával vitte az osztályba a Mák utcai ház áporodott levegőjét, úgy úszott vissza, immár felnőttként, a kamaszkorba, és lett mosolygó, pirulós és nevető.

Melindának negyedikes korában már nem voltak elszámolhatatlan pillanatai, titokzatos útjai, vívni járt, társaságba, kirándulni. Simkóék háza megélénkült: a lány visszahívta barátnőit, s a fiúk is rendszeresen felkeresték, akikkel itt-ott, valamelyik családnál megismerkedett. Melinda programot csinált, táncolt és fecsegett velük, de majdnem úgy, mint maga Katalin, akit, ha náluk gyűlt össze a gyerek társasága, a fiatalemberek, illemből, olykor szintén táncra kértek: felnőttesen, egy cseppet mosolyogva. Anyuci többnyire behúzódott előle a szobájába, pedig a lány most már őt se bántotta, úgy kezelte, mint valami szükséges rosszat, aki arra se méltó, hogy hajszolják.

Katalin nem csak onnan tudta, hogy Melinda már nem jár Hegedüsékhez, mert a gyerek el tudott számolni az idejével. Sokkal biztosabb hírforrásai voltak: maguk az illetékesek. A könyvtárban óriási feltűnést keltett, mikor – elsőnek – iszonyú alkoholszagot árasztva megjelent Gézu. Sírt, könyörgött az asszonynak, szóljon Melindának, jöjjön el a Mák utcába egy kicsit beszélgetni, vagy azt engedje meg, hogy ő meglátogassa a lányt új otthonában. Gézut Szabó vezette ki, dühében fenyegetőzött, az öklét rázta. Másodiknak Hegedüsné kereste fel Katalint, nyomatékul ajándékot is hozott, egy gömbnyi örök koszorút, s nagyjából ugyanazt mondta, mint Gézu: aggódik a kislányért, aki dacos és gőgös lett, elfelejti régi ismerőseit. Katalin arra gondolt, nincs Pesten más halottja, csak Micó, s már nem volt visszás a gondolat, nem bántotta, mint régen, de rögtön érezte, hogy az Ifjúság szobra mellé nem lehet letenni a kövér asszony csúnya adományát. Nem is fogadta el.

Hegedüsnével másképpen beszélt, mint Gézuval.

Neki azt mondta, mindig rendkívül jó volt a kislányhoz, jobb, mint a vér szerinti anyja, enni adott neki, meleg szobát, jó szót (Hegedüsné sírva fakadt, meghatotta az emlék), most már nem tehet többet a gyerekért, mint hogy békén hagyja, nem hívja, nem üzen neki, engedi, hogy elfeledje. Képzelje el, hogy neki nem fiai vannak, hanem lánya, s azt viszi el valaki abból a házból. Hegedüsné a szemét törölgette, azt mondta, éppen az hozta őt ide, hogy anya: a kislány valaha jó volt a legnagyobb fiához, az meg annyira búsul utána, hogy nemigen dolgozik, csak iszik, lassan olyan lesz már, mint Gézu, Melinda nélkül nem bírja féken tartani. Kedvetlenül ment el, de azért mégsem teljesen kedvetlenül, Katalin szavai megérintettek valamit ormótlan lelkében, talán azért, mert nem volt olyan szenteskedő vagy magasztos az érvelése, mint amilyenhez hozzászoktatták. Visszavitte a koszorút, útközben könnyezett, s azon tűnődött, milyen áldozatkész asszony is ő.

Legnehezebben Hegedüs Tiborral lehetett boldogulni.

Hegedüs Tibor a lakásra is fel próbált jönni, Anyuci egyszer ajtót nyitott neki, szerencsére Melinda nem volt otthon, mert esténként járt vívótanfolyamra. Attól fogva mindig kilestek a kukucskálón, s ha meglátták, ő ólálkodik ott, nem nyitottak ki. Mikor a Hegedüs fiú rájött, hogy a lány nem megy többé a Mák utcába, néha, ha délutános volt az üzemben, az utcán leste reggel, ezzel rákényszerítette Eleket, hogy akkor is nyolcra járjon, amikor későbben kezdett volna: elkísérte Melindát. Levelet is küldött, Simkó olvasatlanul tépte szét. Melinda bosszús volt, ha Gézu vagy Hegedüs Tibor jelentkezett, Katalin látta rajta, hogy visszamenőleg, utólag érzi magát rosszul az emlékei között. Aztán lassanként mindenki elmaradt a lány mellől, aki hajdani életéhez tartozott, nem kellett rá vigyázni, Gézu és Hegedüs lemondtak róla.

Azt a bizonyos Elektra-előadást, aminek a bemutatója előtt Melinda először jelent meg Simkóék lakásán, nem tartották meg. Simkó még emlékezni se szeretett rá, a lányt is féltette attól az érzelmi vihartól, amit az Elektrára való visszatérés jelentene a számára, hát színjátszóival kisebb vállalkozásokba fogott, csak darabrészleteket tanított be nekik, egy színt Az ember tragédiájá-ból, valamit a Cid-ből, a Romeo és Júliá-ból, a Barnhelmi Minná-ból, legutóbb éppen a Faust-ból.

Melinda szerepelt a Faust-ban, Katalin mindig beült melléjük stoppolásával, ha Simkóék lakásán próbáltak, s nagyokat mosolygott a gyerekeken. Melinda Margit volt, Révész Cili Mefisztó, persze Faust is lány, csupa sudár, nevető negyedikes. Egy délután, amikor viszonylag még messzinek tűnt a bemutató, Révész Cili azzal jött próbára, hogy a Faustot játszó osztálytárs beteg lett. Azért gyakoroltak nélküle is, Elek beugrott Faustnak, Katalin végigszórakozta a lányokkal együtt, ahogy halálos komolyan azt mondta a nevetéstől pukkadozó Melindának: „Egy szó tetőled, egy nézés csupán bölcsebb nekem, mint minden tudomány”, s azt mímeli, hogy kezet csókol neki. Olyan jól mulattak, hogy Anyuci is benézett hozzájuk az ajtórésen, pedig ha elkerülhette, nem akart még csak köszönni sem Elek komédiásainak, ám a nagy nevetésre kíváncsisága legyőzte ellenszenvét. Melinda a szoba közepén állt, karonfogva Elekkel, a másik két lány, valamivel távolabb tőlük, szintén egymásba fűzött karokkal a vitrinnél, és úgy kacagtak, hogy alig tudtak állni. Anyuci Katalinra pillantott, mulat-e ő is, s mikor látta, igen, behúzta az ajtót, eltűnt. Katalin egész életében emlékezett erre a zajtalan zajra, ahogy az ajtó besiklott, elszigetelve Anyucit mindentől, ami jön, felelősségtől, kötelességtől, de a részvéttől vagy irgalomtól is. Olyan volt, mintha Anyuci akkor húzta volna magára a koporsófödelet. Az asszony leeresztette Elek ingét, amelyen megerősítette a gombokat, s még egyszer, figyelmesen megnézte a csoportot, Melinda nevető szeme felé fordult, Elek arca kigyúlt a játék izgalmában. Fogalma se volt, mit láthatott meg Anyuci, amit ő nem vett észre.

A Faustot játszó lány sokáig beteg volt, Elek hetekig próbált Melindával. Mikor végre jelentették, hogy Kun Alice – a Faust – meggyógyult, és következő hétfőtől ismét jön az iskolába, már olyan jól ment a színdarabrészlet, hogy kihagyhattak egy próbát. Mefisztó is, Márta is javító felelésre készült számtanból, azt kérték, ne kelljen délután faustozniuk, tanulni szeretnének. Melinda csalódott volt, hogy elmarad a szórakozás, neki nem kellett javítania semmiből. Csalta Katalint, játssza ő Mefisztót, legalább a mozgást hadd gyakorolhassa, Katalin semmit se tudott megtagadni tőle, hát még arra is vállalkozott, ráveszi Anyucit, ha még nem feküdt le, olvassa velük Márta szerepét. Ez is örökké megmaradt emlékei között, ez az este, Anyuci fekete ruhájában, mintha ismét gyászolna, különösen kelletlen s ugyanakkor sunyi arccal jelezve, hogy csak a kényszernek enged, nem az igazi indulatnak, hiszen neki nem szabad ellenkeznie a fiatal úrnő szeszélyeivel. Járt hát karonfogva Katalinnal, kezében egy példány Faust, lépegetett a másik pár után, olvasta a szöveget. „Egy szó tetőled, egy lépés csupán bölcsebb nekem, mint minden tudomány…” – mondta megint Elek, Anyuci silabizálta a sorokat, iskolásan, undorral hangsúlyozott.

Katalin már annyi próbát végighallgatott, hogy könyv nélkül tudta a saját szövegét, nem is pillantott a Faustba, hátralesett, hogy játszik a szerelmespár. Elek, ahogy az instrukció előírta, ajkáig emelte Melinda kezét. Most fog a levegőbe csókolni, mulatott előre Katalin, aztán felnevetett, mert Elek igazán megcsókolta Melinda kezét, olyan szépen megcsókolta, mint egy színész. Nevetésére Simkó nem elengedte, ledobta a megriadt ujjakat, és elpirult, Melinda hangja meg nyers lett az indulattól. „Ó, ne fáradjon, ilyet hogy tehet, még megcsókolja e rút nyers kezet, mi mindent nem végzett e két tenyér, s anyám oly könnyen pöröl mindenért…” Katalin a szemét törölgette, milyen kedvesen játszanak. Melinda hangja, ez a jól artikuláló hang hirtelen eltorzult, s a hangszínváltozás annyira feltűnő volt, hogy Anyuci is hátrafordult. „Most majd táncolni fogunk a kisasszony kedvéért – gondolta Raiszné –, hátha így jobban mulat.” Ám Melinda kijelentette, nem próbál tovább, megköszönte Anyucinak, hogy hajlandó volt játszani vele, Elekre rá se nézett, Katalin mellé húzta a zsámolyt, ott tanult egész este, mintha nem merne elmoccanni mellőle egyetlen pillanatra sem. Katalin el-elmosolyodott: milyen kedvesek voltak, de igazán, milyen kedvesek.

Elek leült dolgozni, senki sem beszélt. Vacsorakor Melinda csendesebb volt a szokottnál, Elek meg fáradtnak látszott, idegesnek. A lány alig evett, aztán kiment segíteni a konyhába, Katalin szeretettel nézte: megint nőtt; micsoda szép, karcsú gyerek. Mire visszamentek a szobába, csak elhűlt. Elek ismét régi mivoltát idézte, panaszkodott, hogy kimerült, fáj a szíve, korán lefekszik. Az asszony nem értette, meg is ijedt, Simkónak hónapok óta nem volt már egy panaszszava sem. Mikor lefeküdtek, a férfi forgolódott, nem aludt el, olvasni se kívánt, mint akinek van éppen elég gondolkodnivalója. Az ebédlőben is túl nagy volt a csend, természetellenes. Valami rossz volt a ház levegőjében, ami annál jobban nyugtalanította Katalint, mert hiszen semmi okot sem érzett a változásra. Ő is nehezebben aludt el, mint máskor.

Másnap a hajdani Melinda jött meg az iskolából.

A lány goromba volt, olyan pimasz, hogy Elek elképedve, kiábrándultan utasította rendre. Melinda hajdani mocskos szavai is visszatértek hirtelen, mintha valami közeli helyen lappangtak, s csak alkalomra vártak volna, hogy jelentkezzenek. Melinda behabzsolta az ételt, nem köszönte meg, vette a kabátját, elment hazulról, a vacsorától elkésett, nem volt hajlandó megmondani, merre járt; a vívómester odatelefonált Simkóékhoz, közölte, nem volt víváson. Elek leült mellé, hogy beszéljen a fejével, a lány ráripakodott, hagyja békén, ha nem tetszik a modora, bármikor hajlandó visszamenni az otthonba, érettségiig kibírja, aztán úgyis dolgozni megy. Elek beküldte hozzá Katalint. Melinda szóba sem állt az asszonnyal, fogta magát, beszaladt a faggatás elől Anyucihoz, aki úgy megriadt tőle, mikor kopogtatás nélkül, se szó, se beszéd megjelent, mintha egy tigris ugrott volna a szobájába. A lány leült Raiszné ágya szélére, azt mondta, beszélgessenek, ma egyedül őt tudja elviselni. Anyuci rémülten szórakoztatta, még dalolt is neki, mikor ez volt a parancsa, a lány éjfélig gyötörte, aztán visszament az ebédlőbe. Elek és Katalin ott ültek a kályha két oldalán, mint az öreg és tehetetlen szülők, Elek aznap este igazán nem látszott Faustnak, sápadt volt, szomorú. A lány kivágta a kredencajtót, töltött egy pohár konyakot, kiitta, aztán megcsókolta mind a kettőt, azt mondta, ne haragudjanak rá, ma rájött a hoppáré, majd elmúlik. Katalin megpróbált még egyszer beszélni vele, mikor már lefeküdtek, ám hiába ereszkedett le mellé, a kedves karok nem fonódtak a nyakára, Melinda nem felelt a kérdéseire. A házaspár szemére alig jött álom, de a legnyugtalanabb éjszakát Anyuci töltötte, aki nem volt bizonyos benne, nem állít-e be hozzá ismét a rettenetes fiatal lány, nem ül-e megint az ágya szélére, s nem öli azzal, hogy meséljen neki vagy dalolgasson, mikor annyira utálja.

Elek reggel merev volt, tanáros, elutasító, a lány olyan, mint máskor, mintha egy részeg kialudta volna a mámorát. Katalin azt remélte, estére majd csak rendbe jönnek, ám mikor hazaérkezett a könyvtárból, Anyuci megdicsőült, Elek sötét arccal fogadta: amire időtlen idők óta nem volt példa, a gyerek elcsavargott, nem jött haza ebédre sem. „Koplaljon! – mondta Elek. – Nem érdekel. Néha az Isten se bírná ezt a kölyköt idegekkel.” Raiszné alig tudta fékezni magát örömében; felneszelt a veszedelemre, s neki minden jó volt, ami Melindának rossz. Hallgatta, hogy szidja Elek a kedvencét, hogy csendesíti haragját Katalin, aztán látta, fél kilenc tájt milyen dúltan kap kabátot-kalapot Elek, hogy elmenjen a Mák utcába, megnézni, nincs-e ott a lány, látta visszatérni is. Hegedüsnével beszélt, a lakást is bejárta, Hegedüsné emberemlékezet óta nem látta már Melindát, nincs a Mák utcában. Anyuci lelki szeme elé a legszebb perspektíva tárult: baleset, halál (keserves idő volt, minden csupa jég, ilyenkor nehéz fékezni, ha jön egy teherautó), öngyilkosság, szökés… Elek eleinte sehova se telefonált, mert az első idők Melindája néha éjfélig odakószált, de aztán mégis rá kellett szánnia magát, az idő olyan brutális volt, elképzelni is képtelenség, hogy a lány a szabadban lehessen, ha nincs fedél alatt. Sem a mentők, sem a rendőrség nem tudott semmit. Azon az éjjelen csak Anyuci feküdt ágyba, éjjel hol dúdolt, hol imádkozott örömében, Elek és Katalin ott virrasztottak a kályha mellett, és szívszakadva figyelték a csengőt. Melinda nem tért haza, és reggel se tudott róla sem a rendőrség, sem a baleseti kórház.

Elek ismét átfutott Hegedüsékhez, a kövér asszony, ahogy meglátta, már elsírta magát, mi lehet azzal a boldogtalan teremtéssel. Simkó mindig gyönyörűen felépített órái semmit sem értek aznap, az osztályok csak néztek, mit beszél összevissza. „Klics beteg?” – kérdezte Révész Cili. Beteg. „Nincs próba?” Nincs. „Kár. Kún Alice meggyógyult.” Elek rohant haza, Anyuci álnok bánattal ingatta a fejét, és azon gondolkozott, ő ugyan utál temetésre menni, de ha ez a lány meghalt volna, kimegy, hogy lássa, mikor elsüllyed a koporsója.

Katalin, mikor megjött a könyvtárból, Eleket ágyban találta. Férje szeme csupa könny volt, panaszkodott, mivel érdemelt ő ennyi izgalmat, kérte, vigasztalja, ápolja, mint egykor, részvétet követelt az asszonytól, bátorítást, de főleg és elsősorban Melindát. Keressék meg a lányt, mért ment el innen, hozzák haza! Anyuci kotkodácsolt, csillapította, Katalin úgy haragudott rá, míg hallotta, milyen drága szép kis teremtés volt szegény, ugyan hova lehetett, mi űzhette el ebből a szerető otthonból. „Te űzted el!” – ült fel Elek az ágyban, és Raiszné teljes vereséget szenvedett, Simkó felsorolta összes múltbeli szeretetlenségeit, Melinda elleni vétkeit, hogy már azért is utálta ezt a gyereket, mert Klicsnek hívják, aztán elkezdett sírni az idegességtől. Katalin kituszkolta Anyucit, aki szintén zokogni kezdett, mert valahol belül persze minden igaz volt, amivel veje vádolta, csakhogy nem úgy. Érzelmileg. Gyakorlatilag Raiszné az utóbbi időben egyebet se csinált, mint komornai szolgálatot teljesített Melinda mellett, ha a lány nem ért rá elmenni a fodrászhoz, papírra tekergette a haját, bevásárolt neki, vasárnaponként a magáéval együtt belakkozta a körmét. Katalin járt-kelt közöttük, mint két elmebeteg között, ki-ki a maga ágyában szipogott és várt vigasztalásra, közben ő maga is csupa sérülés volt, csupa rettegés, csupa bánat. Hova lett az a lány, hova lehetett az ő édes, szép, szelíd gyereke?

Másnap Elek nem ment be az iskolába. Ő ugyan azt mondta, rosszul van, Katalin azt is telefonálta be, hogy mindketten betegek, Elek is, a lány is, majd jelentkeznek, ha jobban lesznek, de tudta, hogy Elek nem beteg, csak vár. Nem mer kimoccanni a lakásból, a csengőre fülel, s mikor a postás megjött, összerándult a paplan alatt boldog rémületében, mintha elfeledte volna, hogy Melindának kulcsa van, nem kell csöngetnie. Katalin azon a héten ismét reggel kezdett, elmondta Hollénének, fontos családi ügyben el kellene futnia valahová egypár órára. Holléné elengedte.

Az asszony megkereste az italboltot, ahol Gézu dolgozott. Messzire kellett mennie, valahová a kilencedik kerületbe, ahová a férfi Klicsné szerelme elől átkérte magát, s szerencséje volt, bent találta, nem kellett a címét tudakolnia, a lakására mennie. Gézu ártatlan öröme azt mutatta, rossz helyen kereskedik, Gézu azonnal ivott egyet elégedettségében, úgy érezte, elégtételt szolgáltattak neki. Hogy őt elhanyagolta, megcsalta, otthagyta, azonnal eltörpült a mellett a tény mellett, hogy a lány a kikent-kifent, ábrándos tanár mellől is meglépett, hogy ugyanaz a csavargó céda maradt, aki kicsi korában volt, nem otthon kell annak, hanem megmondta, hogy mi. Katalin aznap gépiesen tett-vett a könyvtárban, csak a keze járt, Holléné intézett minden igényesebb dolgot helyette, látta, bajban van, nem bír figyelni. Otthon Anyuci főzött, nem az asszony; Elek nem ebédelt, Katalin alig valamit, csak Raiszné evett áhítatosan, és csillogó, kemény tekintettel figyelte a házasokat. Most visszatért a régi pillantás, az eredeti Anyuci-szem nézett Katalinra, nem a nagymama-pislogás. A rendőrség ismét nem tudott semmit, a kórházak sem.

Katalinnak késő délután jutott eszébe a Hegedüs fiú.

Most ő ment át a Mák utcára, szaladt fel pihenés nélkül a számtalan lépcsőn, ő tárgyalt a dinnyemellű asszonnyal, aki ott babrált kriptaszagú kellékeivel, s olyan volt, mint maga az élet, lila szalagok, cipruságak és kereszt alakú koszorúk között. A fia, az elköltözött tőlük, nem olyan régen, tán egy hónapja. Kinn lakik a huszonötödik kerületben, az Olaj úton, közelebb az üzeméhez. Kivett ott egy szobát, jól tette, mit mászkáljon innen bentről olyan messzire. Hetenként haza szokta hozni a szennyest neki, tegnap kellett volna jönnie, de nem jelentkezett, nem csoda, ronda idő volt, majd behozza, ha enyhül. Nem szakmunkás, dehogy, nem ért az semmihez, csak vedelni tud meg lányokkal cicázni. Ládás a szikvízgyárban, kihordja az üvegeket. Gézu szerezte be, az árva. Az se rossz ember, csak szerencsétlen.

Este azt hazudta, ankétra kell visszamennie. Elek szidta őt is, Hollénét is, micsoda dolog, otthagyni egy beteget a vacak ankétja miatt – oly régi volt, oly ismerős nyűgös, vádaskodó hangja, mintha még fiatal házasok volnának. Beadott neki egy idegcsillapítót, Anyucinak lelkére kötötte, nézzen be hozzá olykor, mert hátha akar majd valamit; nem merte megmondani, hova megy, sem azt, mit gyanít, nem tudta, jót tenne-e azzal, ha szólna, vagy rosszat. Soha életében nem járt a huszonötödik kerületben, fogalma se volt, hogy kerítheti meg a Hegedüs fiú pontos címét. Olaj út. Az lehet több kilométer hosszú is. Hány szám?

Először a gyárba ment, a portáshoz, aki persze nem tudott a fiúról, csak a személyzeti osztály adhatott volna felvilágosítást. Holnap nem ér rá? Dehogy ér! Az Olaj út itt van, nem messze, majd csak megtalálja a házat is, ne legyen már olyan szomorú. Nézett a barátságos, bajuszos arcba, s a jó szó és biztatás valahogy megerősítette. Hátha igaza van, s csakugyan megtalálja könnyen? Nekiindult.

Az Olaj úton nem volt emeletes ház, csak földszintes, a régimódi léckerítések mögül hosszúkás épületek kandikáltak. A városrendezés még nem érte el ezt a részt, maga az út még a huszonötödik kerület főterétől is messze esett. Kutyák ugattak, utcaszenny keveredett a hóval. Katalin végigjárta a hosszú, páratlan oldalt, mindenhol megkérdezte, ott lakik-e a Hegedüs fiú, aki ládás a szikvízgyárban – élete leghosszabb órái közé tartozott a keserves séta. Egy helyen megijesztette a házőrző kutya, volt, ahol zárt kaput talált, s csengetésére kelletlen hang kiáltott ki az udvarból, mit zavarja a lakókat. Ezen az oldalon hiába járt, átkerült az Olaj út másik felére. Ott azonnal szerencséje volt. Az első házban, amelybe benyitott, egy asszony seperte a havat, az mindjárt közölte, itt lakik a ládás Hegedüs, leghátul, a hetes számban. Nincs egyébként itthon, ha őt keresné, az előbb látta elmenni szatyorral. Csak a felesége van itthon, az asszonyka előbb volt benn nála, kért kölcsön egy kis csutkát fűteni, Hegedüsnek friss vágás a fája, nem ég, csak sír. Rokona talán a kis asszonynak? Igen? Tessék besétálni!

Az udvar legvégén, a hetes számú ajtó üvegtábláinak primitív neccfüggönyén át kizuhogott a villanyfény. Mint valaha a Mák utcában, itt is a tűzhely látszott. Melinda ott guggolt előtte, ugyanabban a sötétkék iskolaköpenyben, amelyben eljött tőlük, haját kontyba tűzte, évek óta nem viselte már így, Elek nem szerette. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, szabadon beléphetett. Melinda visszapillantott az ajtónyílásra, azonnal felemelkedett, de nem futott elébe, ahogy várta és elképzelte, csak állt, bámult rá, s Katalin hirtelen azt érezte, ő a gyermek, ő néz most valami okos, szomorú felnőtt arcába, s Melindánál van a világ minden tapasztalata és bölcsessége, aki most valami érthetetlen okból szánja őt, amiért utána jött, s arra kényszeríti, hogy megossza vele azokat a titkokat, amelyeket nem jó tudniuk az embereknek.

…újonnan létesítendő…

 

 

A lány vacsorát főzött, két lábas rotyogott mögötte a tűzhelyen, köpenye makulátlan volt, mintha a nyersanyag megszégyellné magát ennyi szépség, ifjúság, ennyi szomorúság és részvét előtt, s megkímélné zsíros nyomaitól. Nem köszönt, nem is invitálta, kerüljön beljebb, csak nézett rá, s az asszony volt, aki nem állta a tekintetét, inkább körbepillantott a konyhában, csak hogy megszabaduljon attól a neve nincs valamitől, ami Melinda szeméből sugárzott. Ő járt Klicséknél, egy látogatás is elég volt, hogy örökre megjegyezze Melinda hajdani környezetét: ez a lakás itt nem a Klics konyha párja volt, s mégis emlékeztette valamire. Abszurd érzés volt, oly irritáló, hogy visszatekintett a lányra, hátha valami eszébe jut róla, s megfejti a rejtvényt: mért kísérti a gondolat, már járt erre valamikor, mikor sose volt itt még.

A konyhában a tűzhely fölött tányértartó függött a falon, oldalt, a stelázsin edények álltak, volt a helyiségben egy asztal, két szék, egy zománcos mosdóállvány meg egy szemetesláda. Katalint végül is a szemetesláda vezette el a megoldáshoz: zöld volt, fehér pöttyök díszítették, s a konyha legtávolabbi sarkában feküdt szemérmesen meghúzódva egy szögletben, mintha maga is tudná, illetlenség, hogy tele van hulladékkal, és voltaképpen egészségtelen. Somos Aranka hirtelen ráköszönt lányára a túlvilágról: otthon, valaha Katalin riadtan futott a szemetesládához, és húzta félre a sarokba, ha Dániel kimozdította, vagy valaki bedobott belé valamit, s aztán elfeledte helyére tenni vagy rendesen lefedni. „Fúj – mondta Somos Aranka –, undorító, csupa baktérium! Forrázza ki a ládát hetenként kétszer, Matild!” Katalin azt tanulta, a szemétláda gyanús, rejtegetnivaló, Anyucinak mindegy volt, hová rakja, csak neki ne kelljen tisztogatnia, Simkó Elek házában is ott állt hát szerényen, jó távol az ételneműektől, ahogy most Melinda helyezte el. A stelázsin, a polcokon ugyanaz a sorrend, mint nála: a legtöbbet használt háztartási eszközök legfölül, lejjebb, nagyság szerint a fazék, a bögre, a tál. Melindának nem volt kombinált szekrénye, nem tudott hová rámolni, de a stelázsi elrendezése azt mutatta, hogy tudja, mit hova kellene. A konyhának a ház túlsó felére is ablaka nyílt, azaz csak nyílt volna – kicsipkézett újságpapír takarta el. „A konyhaablakon nem szabad belátni – hallotta Katalin Somos Aranka hangját –, nem illik, nem finom! Eresszétek le a rolettát!” Simkó Eleknél is minden este le volt eresztve a függöny, pedig legfeljebb csak árnyképük imbolyoghatott a többi lakó szeme előtt. Mindaz, ami Somos Aranka életében olyan fontos volt, olyan törvényszerű, itt lakott Melinda konyhájának abszolút tisztaságában, az igényben, hogy a bútorok ne csak önmaguk legyenek, hanem összhatásuk emberi lakóhelyet eredményezzen. A konyhakövön még csillogott a friss felmosás, Melinda nemrég készülhetett el, a felmosórongy kiterítve száradt a vedren a szemetesláda mellett, távol a tűzhelytől, ahogy az óvónő szerette valamikor.

A lány félrehúzta lábosait, nagyon gondosan megmosta a kezét. Nyugodtabb volt, mint bármikor, mióta Katalin ismerte.

– Elhoztad a ruháimat? – kérdezte.

Nem hozta el. Melinda bosszús lett. Hogy fog fehérneműt váltani, egyáltalán: hogy öltözik át? Ő nem csomagolhatott össze, lehetetlen volt, nem kockáztathatta meg, hogy Elek észreveszi, mikor együtt iskolába mentek, az éjjel is kombinéban hált – micsoda dolog. Szidta Katalint, mint egy hanyag gyereket, mért olyan feledékeny. Holnapra mindent rakjon be Anyuci lakkbőröndjébe, Tibort majd érte küldi. Pont nyolckor csenget majd be, azért közli, hogy ő nyisson ajtót, ne Elek, ne legyen semmi cirkusz.

Az asszony idejövet megfogalmazott már valami szöveget, de utólag annyira naivnak találta, hogy el se merte mondani. Melinda nem olyannak látszott, mint a Kaméliás hölgy, pedig az éjszakát nyilván a Hegedüs fiú ágyában töltötte; a lány higgadt volt, határozott, felnőttes. Most mivel érveljen? Hogy tönkreteszi az életét? Nem is bizonyos. Melinda embert faraghat abból a fiúból is, ráparancsolhat, tanuljon, képezze magát. Melinda első asszonytevékenysége nem azt mutatta, hogy rendetlen volna vagy felelőtlen, nem ágyban lelt rá, félpucéron, képregényolvasás közben, hanem a konyhában, amint vacsorával várja haza a férjét. Mit lehet itt mondani?

A lány odalépett mellé, s mint olyankor, ha nagyon közel voltak egymáshoz azokban a hihetetlenül messzinek tűnő időkben, mikor ő Melindának kis copfokat font a hajából, masnit kötött bele vagy limonádét kevert a számára, mert fájt a torka, odasimította arcát Katalin arcához.

– Eredj haza innen – mondta csöndesen. – Eredj innen, drágám, míg Tibor haza nem jön. Tibor primitív, nem ért meg semmit, nem tudna mit kezdeni veled, csak megsértene és kidobna. No menj innen!

Katalin megrázta a fejét. Hirtelen hangjára lelt, sietve, hogy megelőzze a Hegedüs fiút, áradt belőle a szó, reménykedve, egy kicsit félve esengett, mintha egy félig kezes oroszlánt próbálna rábírni valami produkcióra. Nem maradhat itt, szó sem lehet róla, haza kell vele jönnie. Nem szabad gyengének bizonyulnia soha, semmikor. Ha a Hegedüs fiú rábeszélte a szökésre, legyen több esze, mint a Hegedüs fiúnak. Más férje kell hogy legyen egyszer majd, ez a fiú még senki, és maga Melinda is senki még. Jöjjön csak szépen vissza, az iskolában nem tudnak arról, hogy elment, és Apu is majd csak megbékül. Jöjjön haza! Ha valami olyan húzza vissza a rossz felé, ami árt neki, nem szabad engednie, ő azt gondolta, ennyi idő alatt megtanulta már.

– Tibor hívott vissza? – kérdezte Melinda. – De hát bolond vagy te, Kati? Alig tudtam rávenni, hogy kidobja azt a szajhát, akivel élt, és aki után a koszt pucoltam tegnap óta. Alig aludtam az éjjel, ő meg káromkodott, mert neki is segítenie kellett takarítani, nem bírtam egyedül. Leszokott ő már rólam, csak nem képzeled, hogy időközben nem szerzett magának más nőt?

Reménytelenül nézett rá. Voltak pillanatok, amikor meg volt győződve, pontosan tudja, mi él, mi élhet Melindában, most nem értette a lányt, nem tudta követni. Melinda elkezdett fel s alá járni a konyhában, még kezét is összefonta a derekán, mint Elek, ha valamin a fejét töri. Egyszer megállt, megnézte egyik lábosát, kavart egyet benne, megkóstolta, ami főtt, aztán odament a vízcsap alá, s azonnal elmosta a kanálkát, amivel kóstolt. Somos Aranka árnya áthussant a szobán.

– Na indulj! – mondta másképpen, nyersebben. – Nem megyek haza, nem tanulok tovább, elég volt mindenből. Menj, sötét van. Te nem szoktál ilyenkor kinn csatangolni, te a kutyától is félsz, a részegtől is, aztán ha valaki leteper a sarkon, mit csinálsz.

Sose beszélt így vele. Katalin fáradtnak és öregnek érezte magát, lehajtotta a fejét, előcsillantak a könnyei.

– Mondtam – folytatta Melinda –, te csak sírni tudsz. Na, eredj már! Mondd meg, ha attól boldogabb lesz otthon a család, hogy ha kívánják, férjhez is mehetek Hegedüshöz. Ha nem muszáj, akkor persze nem, de ha rám szabadítjátok a kerületet, a gyámhatóságot meg mindent, akkor kénytelen leszek megtenni, pedig nem sok kedvem van hozzá. Mondd meg Eleknek – nem mondta, hogy Apu, azt se, hogy bácsi vagy tanár úr –, hogy bemegyek a gyárba, dolgozni, ne izgassa magát, nem fogok elzülleni. Eredj, mert hazajön Tibor, és baj lesz, az ilyesmi nem neked való. Úgyis elég ideges, hogy megjelentem, mindig szellőztetek, meg folyton kezet kell mosnia, de majd megtanulja, hogy élnek a kulturált emberek. Én is megtanultam.

Egymásra néztek. Soha Katalin nem gondolta végig, mit érezhetett voltaképpen Melinda, míg civilizálták, rendre szoktatták, míg vérévé vált, hogy lyukas harisnyát felhúzni akkor is szégyen, ha nem látszik rajta a lyuk. Most megtudta. A lány szeme irgalmatlan volt, kemény és boldogtalan. Odahúzta magához megint, orra belesüllyedt jóillatú hajába, amelyet ő mosott meg két nappal ezelőtt, ő is bontott ki, szerette látni a fehérszőke fürtök villogását.

– Nekem nincs senkim kívüled – mondta a lánynak, s utóbb csodálkozott, hogy ilyen gátlástalanul ki tudta mondani. – Gyere haza, kicsim, annyira szeretlek!

– Miattad menjek vissza? – kérdezte Melinda. Nem nézett rá, csak a hangját hallotta, amely most, először, bizonytalanná vált. – Éppen temiattad, Kati?

Tanácstalanul, gyerekesen elsírta magát, mert a lány kérdésére lehetetlen volt mással válaszolni, mint könnyekkel. Aztán elkezdte kérlelni: igen, miatta, akinek nincs senkije, és hovatovább a könyvtári munkán kívül csak annyi az élete, hogy vezeti a háztartást, rendben tartja Anyuciék helyett Micó sírját, és felneveli Melindát. De persze jöjjön Elek miatt is – most, hogy megfogalmazta, megriadt saját szavaitól –, mert hiszen annak sincsen senkije voltaképpen. Persze, nem csak azért, nem csak az ő békéjük, örömük miatt. Mint az igazi szülők, mást szántak neki, nem ezt a felnőttes, nehéz életet, amit választott. Hát nem akar tágabb látókört, nagyobb műveltséget, később valami értelmes foglalkozást? Ennyire semmi se volt az a mellettük töltött pár év? Ilyen könnyen el tud jönni? És még csak nem is szerelemből, nem mert visszahúzta a lumpenproletár környezet, amelyből kitört, maga ment utána a Mák utcának, ő kereste meg Hegedüs Tibort, aki láthatólag már lemondott róla, mint ahogy Gézu se kísértette már?

Beszélt, beszélt, s annyira sírt közben, hogy későn hallotta meg az ajtó nyílását. Mire feleszmélt, Hegedüs Tibor ott állt előtte. Nem az a Hegedüs volt, akit eddig ismert, a hallgatag, rosszkedvű fiú, aki a folyosórácsot rugdossa vagy kiiszkol a sírok közül, mikor Klicsnét temetik, nem is az a mosolygást kényszerítő fiatalember, aki bement hozzá a könyvtárba, és megpróbálta rábeszélni, engedje meg, hogy találkozzék Melindával. Hegedüs, itt és most, házigazda volt, valamit ihatott is kint, érződött a leheletén, a szeme csillogásán.

– Elhozta a cuccot? – kérdezte Katalintól. – Ruhát, mindent, ami van? Remélem, nem hiszi, hogy megtarthatják.

Az asszony nem felelt. Melinda ott állt kettőjük mellett, mint valami furcsa társasjáték részese, amelyben neki az a szerepe, hogy nem szabad szólnia, csak hallgatnia, mások mit beszélnek.

– Ha kiszagolta, hol lakunk, igazán elhozhatta volna. Holnap itt legyen! Valami pénz is itt legyen, mert igényei vannak a lányuknak. Annak már nem jó minden. A takarékkönyve is jöhet, majd én vigyázok rá. Nyilván van egy ilyen finom családban.

Melindának volt takarékkönyve, Elektől kapta. A sírkő história óta soha többé nem lopott, az utolsó esztendőben már pazarló sem volt, inkább egy cseppet fösvény. Most se szólt közbe, de legalább megmozdult: pofon vágta Hegedüst. Erős volt, sokkal erősebb, mint Katalin, csupa izom, hajlékonyság. A fiú keze lendült, hogy visszaüssön, Katalin közéjük dobta magát, őt érte a tenyér. Hegedüs zavarba jött, dünnyögött valamit, odahúzódott a tűzhely melletti székre, mint aki maga is belátja, elragadtatta magát, nem a könyvtárosnak szánta ő a nyaklevest, hanem a lánynak. Leemelte az egyik fedőt, hogy beleegyék az ételbe. Melinda kikapta kezéből a kanalat. Végre meg is szólalt, azt mondta: „Disznó!”, kivágta a szoba ajtaját. Rendkívül tisztára takarított helyiség látszott, szabályos hitvesi ágyakkal. Felrántotta Hegedüst a székről, belódította, aztán kikapta a kulcsot a benti kulcslyukból, és kívülről becsukta az ajtót. A fiú rázni kezdte a kilincset, káromkodott, a lány időnként, szenvedélytelen hangon visszakiáltott egy-egy ocsmány szót. A kilincs ugrált egy darabig, nem igazi harag mozgatta, inkább az önérzet: a Hegedüs fiú fenntartja a jogot, hogy mindenben részt vegyen, de alapjában véve nem bánja, hogy nem kell jelen lennie, míg Melinda intézkedik odakinn. Csakhamar csend is lett, a fiú végigfeküdt a szépen megvetett ágyon, és rágyújtott, se kintről, se bentről nem hallatszott semmi.

Ütése kivöröslött Katalin arcán. Melinda beljebb húzta a kétkilós kenyeret, amelyet Hegedüs levágott a konyhaasztalra, mikor megérkezett, aztán odament az asszonyhoz, mint ahogy a gyerekeket szokták vigasztalni, megfujkálta, majd megcsókolta az ütés helyét az arcán. Katalin csak nézte: az imént még olyan útszéli szavakat kiabált, amilyeneket öreg férfiak se, most ez a pille mozdulat, gyerek szájából az abszolút tisztaság lehelete…

– Menj, szívem – suttogta Melinda. – Menj innen, Katikám. Holnap elküldöm a fiút a holmiért, adj ki mindent, aztán ne gyere ide soha többet, és felejtsetek el.

Elfelejteni őt? Csak nézett rá. Az iszonyt se tudta elfelejteni, a fájdalmat, a szégyent, azt sem, amit iparkodott kiűzni emlékei közül. Éppen őt? Eleknek kellett volna idejönnie, Elek okos, s ha Melindáról van szó, tud még bátor is lenni. Elek annyival jobban ki tudja fejezni magát, vitatkozik, érvel, ha kell, fenyegetőzik…

– Jöjjön érted Apu? – suttogta ő is, mint az imént a lány. – Ha Apu jön el, és látod, hogy nem haragszik rád, hazajössz?

Melinda megrázta a fejét.

– Apu szeret. Apu boldogtalan lesz, ha itt hagysz bennünket. Szegénynek megint fáj a szíve, és nem tudott bemenni tanítani sem.

– Anyucinak is legyen valami öröme.

Rábámult. Melinda sose törődött Anyuci örömével, mindig azt tette, ami neki jólesett, s ha Raisznéról volt szó, lehetőleg olyat, amivel irritálhatja. Most rá hivatkozik?

– Micó néni megjelent álmomban – mondta Melinda –, és azt mondta, menjek el tőletek, mert így kívánja. Hagyj már békén, Kati, ne kínozz, olyan borzasztó ez! Menj haza szépen!

Nem az első ember, akiben csalódik, nem az első, akiről azt hitte, szereti, pedig nem szerette. Miért is ragaszkodnék hozzá Klics Melinda annyira, hogy visszamenjen a kedvéért, mért törődnék magányával, érzéseivel, mikor a saját anyja olyan volt hozzá, amilyen, Kis Sándor becsapta, Kadarcs Júlia és unokatestvére meg üldözte, ahogy csak tudta? Mért szeretné éppen ez a lány? Mert jót tett vele? Nem tett ő semmi jót, neki telt öröme abban, hogy volt gyereke, amire annyira vágyott.

Visszaigazította a kendőt a hajára gépiesen, mint aki nem is igen tudja, mit csinál. Mit mondjon búcsúzóul, mivel köszönjön el? A lány segített neki, odament az ajtóhoz, kitárta.

– Nem kell szólnod semmit – mondta Melinda. – Ne nézz vissza, siess. Ha rád kiált valaki, ne válaszolj. Na menj!

Katalin kilépett. A háziasszony még mindig az udvart takarította, megnézte kíváncsian, mert még az udvari lámpa fényében is látszott dagadó arca, sírástól duzzadt ajka. „Most azt hiszi, az anyja vagyok, eljöttem megnézni, hova szökött, s nagy jelenet volt köztem és Hegedüs közt” – gondolta. Még a feltételezés is édes volt, hogy azt hiheti valaki, ő a Melinda anyja.

Fagyott. Az udvaron nem kellett vigyáznia, hová lép, a háziasszony behintette a járdacsíkot salakkal, ám az Olaj út csúszott, üggyel-bajjal haladt csak, a havat nem tisztították még el rendesen, a lámpák alig adtak valami világosságot. A boltok már becsuktak, csak egy kocsma ablaka fénylett szokatlan erősséggel, ott különösen szaporázta a lépését, mert részeg gajdolás hallatszott ki. Úgy sietett, hogy elbukott a járdán, megsebezte a térdét. Azonnal felállt, szinte rohanva ment tovább, bukdácsolt, megcsúszott, de többé már nem esett el, futott, mintha a boldogtalanság és eredménytelenség kettős negatívuma szárnyat adott volna neki. Melinda elveszett, nincs hatalma visszaszerezni, Elek olyan lesz, mint az őrült, és nem tud neki semmit sem adni Melinda helyett vigasztalásul. Melinda réges-régen nemcsak egy árvagyerek volt már a házukban, hanem önmaguk igazolása is, hogy nem születtek hiába, és semmiházasságuknak értelme van: egy gyerek sorsáról beszélgetnek esténként. „Mit kapott tőlem ez a lány – tűnődött, s arcát megint csak végigmosta a könny –, mit adtam neki? Nem valami sokat. Megtanítottam arra, hogy élnek az emberek. De valamire azért sem én, sem Elek nem tudtuk megtanítani, máskülönben nem hagyott volna el bennünket.”

Vad hideg volt, az úton nem járt senki, a keskeny, erősen befüggönyözött ablakok mögül gyér fény jelezte, hogy itt is vacsoráznak, ágyat bontanak, ápolnak, virrasztanak vagy tanulnak, mint a belső kerületekben. Nem szólították meg, és senki sem támadt rá, hogy leteperje, mint Melinda fenyegette.

Már közel volt a főtérhez, mikor meghallotta a lépteket.

Ha nem fagy annyira, hogy meg-megcsikordulnak a járdán, észre sem veszi, hogy követik, ám így meg kellett hallania. Kinevette magát, de nem volt kellemes érzés. Megszaporázta a léptét, s elmagyarázta aggódásának: alig múlt fél kilenc, még korán van, valaki orvosért megy, italboltba, látogatóba, mozit keresni, majd elhalad mellette, s akkor kiderül, hogy maga korú asszony vagy egy nagymama, aki most viszi haza a karján alvó unokáját. Pesten van, nem a pusztában. Miért olyan ideges, micsoda hülyeség?

Ám a félelem, ami rátört, erősebb volt a józan érvelésnél; napok óta olyan feszültségben élt már, hogy nem tudott sem higgadtan mérlegelni, sem erőt venni ideges reakcióin. Az út legvégén meglátta egy patika izzó vöröskeresztjét, s elhatározta, odáig szalad, ott majd megáll a lépcsőn, hátranéz, és kineveti magát, mert hiszen nem is követi senki, csak képzelődik. Nehéz nap volt, a tegnapi is az. Az ember meg gyönge.

Szinte nekiesett a gyógyszertár leeresztett redőnyének. Hideg volt, de az ő háta-homloka nyirkos az izgalomtól, a szaladástól. A gondolat, hogy a redőnyön túl emberek vannak, akiknek amúgy is az a munkájuk, hogy segítséget nyújtsanak betegeknek és szenvedőknek, gyerekesen megnyugtatta. Állt és várt, hogy meglássa, ki jött utána, ki „üldözi”, ha ugyan jól hallotta az imént.

Nem tévedett.

Még távolabb volt, aki követte, de már közeledett. Az is megcsúszott olykor, de ügyesebben, mint Katalin, sosem esett el, dereka könnyű mozdulatával azonnal visszanyerte egyensúlyát. Fedetlen fejjel volt, az asszony végre megismerte. Lelépett a patikalépcsőről, nem volt szüksége védelemre.

Melinda lassan jött, kesztyűtlen keze kabátja zsebében. Nem olyan volt, mint egy asszony, aki az imént csukta be a hálószobába fiatal férjét, vacsorát főz, rút szavakat kiabál át az ajtórésen, csak mint egy iskolás lány. Az asszony szerette volna megölelni, megköszönni neki, hogy törődik vele, hogy meg akart bizonyosodni, baj nélkül visszaért ezen a felszóratlan úton az autóbuszig – tudja, milyen gyakran elesik télen. Nem ért rá megszólalni, Melinda megelőzte.

– Buta – mondta a lány minden indulat nélkül. – Mi lenne veled, mondd, ha egyszer csakugyan kergetnének? Ha máskor félsz, menj be az első házba. Az emberek nem vadak, csak ijesztgettelek. Mutasd a lábadat!

Leguggolt, megnézte Katalin térdét, azt mondta, semmiség. Mikor felállt, szembekerült a lépcsővel, a vöröskeresztes lámpával. Arca hirtelen rőt lett a csepp fénytől.

– Kati – mondta Melinda –, Elek szerelmes belém, és ha én ott maradok nálad, végképp bele fogok szeretni én is. A testem már mondja. Mondta az éjjel is. Nekem úgy kell Hegedüs Tibor, mint neked.

Szeme fehére is rőten csillant, s ez a tűzpillantás szelíd volt, szomorú.

– Elek olyan, amilyen. Ismered. Én is ismerem. Mindegy, attól még bele tudok szeretni. De te olyan jó voltál hozzám, amilyen soha senki, és olyan árva vagy, amilyen én sose voltam életemben. Csak nem képzeled, hogy visszamegyek, és rád hozom, ami jön?

Rendőr lépdelt el mellettük, megnézte őket, tovább ballagott. Katalin csak állt, pillái meg-megrezzentek, nem tudott szólni. A lány kurta sóhajjal, amely majdnem olyan volt, mint a jajdulás, odadobta magát a nyakába, megcsókolta, aztán elkezdett visszafelé futni az Olaj úton. Elszáguldott a rendőr mellett, az kiáltott neki valamit, de Melinda nem fordult vissza, nem is felelt. Szaladt az ingó, gyér fényben, a szikravető havon megállíthatatlanul.

…törökdi…

 

 

Az autóbusz a főtértől indult, háromnegyed óra alatt ért be a végállomásig, a Nemzetiig.

Első utas volt, mikor beszállt, a kalauz sem ült még a helyén, kinn topogott a jeges járdán, kezét dörzsölte, fázott. Lassan aztán beszállingózott még egypár ember, voltak vagy nyolcan, mikor megindultak, a Nemzetiig is felszállt vagy négy. Az ablakokat jég borította, nem virágos, szelíd és csalóka ábra, amely gyöngéd mintázatával elfeledteti a keserves hideget: minden poézis nélküli, réteges jéghártya. A friss havon át vergődő autóbuszban Katalin átadta magát a közösen használt közlekedési eszközök biztonságának, annak a magánynak, amelyben emberi arcok fordulnak az utas felé, de nem kell beszélnie senkivel, csak éppen tudja, más is utazik vele és mellette, lehet olyan passzív, amilyen csak akar, nincs egymaga, de azért voltaképpen mégis egymaga van, mint egy pusztaság közepén, csak a pusztaság riadalma és veszedelmei nélkül. A mikrofonhang időnként közölte, merre jár; az utcanevek nem mondtak neki semmit, ez is hozzátartozott a magaelengedés biztonságérzetéhez, hogy viszik. Útitársai csúnyák voltak, téli arcukat viselték, idétlen, fagytól védő ruháikat, csúnyán is ültek, fegyelmezetlen testtartással, mintha megverték volna őket, s most ütéseiket és szégyenüket pihennék ki.

Fizikai tények foglalkoztatták.

Katalin majdnem mindig másokra gondolt, hisz annyi konkrét feladata volt könyvtárral, háztartással kapcsolatban, most, míg meg-megugrott alatta az ülés, önmagával volt elfoglalva: ég az arca, sajog a lába. Feljebb húzta a kabátját, megnézte a jelentéktelen sérülést a térdén, elrongyolódott harisnyáját, aztán orcáját tapogatta. Hegedüs ütését már nem érezte, de a képe még lángolt. Talán a hideg teszi. Senki se szólt hozzá három irgalmas negyedóra idejéig, abszolút ura volt az időnek, tétlen, és gond nélküli, mint egy mesebeli király.

Az életbe való visszatérés a Nemzetinél kezdődött, ahol át kellett szállnia egy másik, immár ismerős útvonalon futó autóbuszra, amely csaknem hazáig vitte. Úgy érezte, túlságosan hamar visszatért, kedvetlenül bandukolt a megállótól a házuk felé, pedig fázott, és a lábát is szerette volna rendbe hozni. Az előszobában sötét fogadta, de mikor benyitott, Anyuci ajtaja kivágódott. Raiszné nem szólt semmit, ám ott tündökölt az arcán a boldog megdöbbenés, hogy jól reménykedett: ő tért haza, nem az a másik. Rámosolygott az asszonyra, bement a konyhába. Anyuci istenien főzött, csak lusta volt ahhoz is, ha olykor mégis rákényszerült, Katalin bámulva kóstolgatta könnyű, francia fogásait Somos Aranka vastag, magyar ételeihez szokott ínyével. Raiszné, ha tehette, mindig kitért a konyhai munka elől, most dúdolva csörömpölni kezdett a lábosaival. „Ünnepi vacsora – gondolta Katalin. – Ó, a boldogtalan!”

Előbb a fürdőszobába ment, bejódozta a térdét, harisnyát váltott. Elek bezárt ajtaja mögül mint valami hangot érzékelte füle a némaságot. Anyuci a kamraajtót csapkodta, üvegek kocódtak. Az asszony benyitott Elekhez, aki sötétben feküdt, nem olvasott. Ajtó-ablak rosszul zárt abban a régi házban, az ebédlőből beszűrődött valami fény az ajtó alatti kisujjnyi résen át. Leült az ágy szélére, megcsókolta a férjét.

Elfacsarodott a szíve, mert Elek nem kérdezett semmit. Ha nyafog, panaszkodik, szemére hányja, késő van, hol a vacsora, merre mászkált el még az ankét után, ha ugyan ankéton volt, nem másutt, ha elkezdi elemezni, milyen rosszul volt, és nem törődött vele senki, könnyebb lett volna minden. Ám Elek hallgatott, és hallgatása azt mondta, sejti, merre járhatott a felesége, és most igazán ver a szíve, igazi indulattal, mert fél is és reménykedik is egyszerre.

– Megtaláltam – mondta azonnal. – Ne aggódj érte, nincs semmi baja. A huszonötödik kerületben lakik a Hegedüs fiúval.

Nem látta az arcát, csak lélegzetét hallotta, mely hirtelen mély lett, erőszakos.

– Rendes házban él, rendesen. Igazán, Elek. Nem akar tovább tanulni, azt mondja, munkásnak megy a szikvíz gyárba. Egyáltalán nem olyan, mint egy rossz útra tévedt lány. Ne féltsd Melindát!

Sötét, és szapora lélegzés. Előrehajolt, mert Elek lehelete, amely közvetlenül közelében legyezett, hirtelen olyan távoli volt, mintha csak telefonon hallaná, s maga Elek is olyan távolinak érződött, mintha már nem is volna, mintha mindketten meghaltak volna, egyikük ebbe, másikuk abba a bugyrába jutott volna a pokolnak, s onnan adnának egymásnak jelzéseket, emlékeztetőül arra, hogy valamikor a felvilágban ismerték egymást. Előretapogatózott, megérintette Elek haját, homlokát. Visszakapta az ujjait, Elek arca nedves volt.

Anyuci beszaladt az ebédlőbe, teríteni kezdett, csak úgy csattogott a dala, hogy Kantinosné angyalom, nemsokára itt hagyom a boltját… Még mindig kedves hangja volt, alig torzult mezzoszoprán, nem valami öreges nyekergés. Katalin nem tudta, kit szán jobban, Anyucit-e, aki teríti az ünnepi asztalt, vagy Eleket az ágyban, aki hősiesen nyeli a könnyeit.

Tulajdonképpen még ott, a patikalépcső előtt eldöntötte hármójuk életét, anélkül hogy kimondta volna magában, onnan tudta, hogy így történt, hogy amikor vissza kellett kapcsolódnia valódi életébe, és hazaérkezett a lakásba, groteszknek érezte Anyuci gyanútlan örömét. Valamikor nagyon szerette Eleket, voltak időszakok, amikor önfeledten boldog volt vele, ezeknek a hónapoknak az emléke ma is elég fényes volt benne ahhoz, hogy önzetlenül jót kívánjon és akarjon Simkó Eleknek. Katalin nem tudott olyan jól fogalmazni, mint legjobb osztálytársai, neki mindig kicsit száraz dolgozatai voltak. Most, mikor tudta, mindannyiuk sorsa függ szavai gyönge szálán, s amit mond, eldönti valamennyiük jövőjét, most se tudott szépen fogalmazni, csak szárazon.

– Melinda csak akkor jön haza, Elek, ha elveszed feleségül.

Kiment, otthagyta a férfit a mondattal, amely alig hogy elhagyta a száját, materializálódott, s betöltötte a sötét helyiséget. Elek azt érezte, most nincs semmi a szobában, se szekrény, se tükörasztal, semmi, talán még ő maga sem a zöld franciaágyban, csak egy puha, fekete mondat, akkora, hogy mindent kiszorított innen, s még így is nehezen fér el, fészkelődik, forog.

Az asszonyt olyan asztal fogadta, amilyet ünnepen vagy valami jelentős évfordulón szoktak teríteni. Anyuci virágot is állított a miliő közepére, csak úgy tüzeltek a ciklámen szirmai. Elek egy idő múlva felöltözött, kijött – sosem ült köntösben vagy pizsamában asztalhoz –, a kályha előtti székben várta meg, míg anyósa elkészül. A konyhából behallatszott a régi katonanóta, a rádió néma volt, Katalin megnézett valami új rendeletet, aztán átlapozta a közeljövőben megjelenő könyvek listáját. Azt hitte, csak azért veszi a kezébe, hogy ne kelljen beszélgetnie a férjével; ám mikor beleolvasott, értette a szöveget, s különös módon még érdekelte is. Elek nem rádiózott, nem vette fel kikészített könyvét, cigarettázott, nézte a füstöt. Katalin latolgatta, mit kellene megrendelni a könyvtárnak, a példányszámon tűnődött, egy új regény tartalmán. Anyuci először, legelőször, mióta Melinda eltűnt, háromra terített, mint régen, ám éppen ez az üres hely, Melinda hiányzó terítéke idézte a lányt olyan erővel, amire nem lett volna képes se tányér, se pohár. A házasok érezték, Anyuci nem. Hozta az ezüsttálcát, száz fogával körbemosolygott, osztott nekik.

„Minden rendben van – mondta Anyuci fogsora –, hál’ istennek, minden rendben.” Elek csak kóstolgatott, étvágytalanul, Anyuci unszolta, egyék. A férfi tiltakozott, azt mondta, nem érzi jól magát. „Katika kedvéért – kacarászott Anyuci –, Micókám kedvéért…” Megmerítette a kanalat. Elek elsápadt dühében, kirúgta maga alól a széket, visszarohant a hálóba. „Nahát igazán – nyafogta Raiszné –, le fog fogyni, micsoda dolog ez.” A hatalmas tál nem akart ürülni, Katalin szétmázolta a majonézt, az édességre rá se bírt nézni. Anyuci csendesebb lett, cseppet meg is sértődött. Mikor az asszony leszedte az asztalt, utánament a konyhába, s bejelentette, ugyan várhatják, míg még ő még egyszer fárasztja magát, csak turkáltak az ételben. Katalin nem felelt, öblítette a tányérokat. Csak amikor Raiszné végképp elkedvetlenedve jó éjszakát kívánt, szólt utána, ne haragudjék rájuk, rossz hangulata van itt ma mindenkinek, hideg is van, fáradtak, idegesek, ők azért nagyon méltányolták, mennyit fáradt miattuk. Anyuci mosolya újra feltündökölt, megint felhangzott immár Raiszné szobájának bezárt ajtaján át, olyan halkan és messziről, mintha a világ végéről közölné valaki, hogy leteltek a szép napok, és a katonák hazafelé ballagnak a kantinosné boltjából. „Rossz hangulatotok van – mondta az ének –, bizony, rossz hangulatotok, hál’ istennek, de nekem jó van, az enyém bizony remek, ma éjjel úgy fogok aludni, ahogy már réges-régen nem. Én ugyan valóban sokat ugráltam, de nekem nem fáradt a lelkem, hanem friss és kíváncsi. Elment a pestis, a kolera, a métely, a veszedelem. Majd megvigasztalódtok.” Katalin pontosan kihallotta gondolatait a Kantinosné angyalom szövegéből.

Valamit persze azért ő sem hallott ki, Raiszné utolsó gondolatát, mielőtt elszenderült volna. Anyuci először kezdte latolgatni, mióta Katalint összehozta Elekkel, nem volna-e helyes, ha ez a Kati szülne. Simkóék láthatólag gyerekkedvelők, s ha eddig Micó mindig azt üzente is a túlvilágról, hogy nem tudná elviselni, ha Eleknek mástól lenne gyereke, mert Anyuci ki nem állhatta a csecsemőket, Micó esetleg revideálhatná nézetét. Egy újszülött talán összekovácsolná a házasságot, amelynek már minden eresztéke annyira recseg, hogy macskára kívánkoznak a felek vagy valami fiatal kalandornőre, hogy legyen kit becézniük. A gyerek ugyan sokat bőgne eleinte, de majd bedugja vattával a fülét.

Katalin piszmogott a konyhában, de akárhogy húzta is az időt, egyszer csak elkészült tennivalóival, s vissza kellett mennie a szobába. Volt valami halvány reménye, hogy Elek talán annyira megriadt attól, amit hallott, hogy azonnal visszafeküdt, s akkor lefekhetik ő is, elengedheti magát végre a sötétben, ám amikor visszatért az ebédlőbe, megint ott találta a férjét, ahol vacsora előtt ült, a rádióasztalnál. Most sem szólt a zene, mintha Simkó is befelé figyelne, s valami olyan szöveget hallgatna, amelyet belülről kiabálnak a fülébe. Az asszony térde fájt, fáradt volt, nem is annyira szomorú, mint csüggedt, de nem feküdt le; tudta, hogy Elek kívánja a jelenlétét, mert nem mer most egyedül maradni önmagával.

Fújt a szél, rázta az ablakokat. Melinda ilyenkor mindig újra rakta a tüzet, szerette a meleget. Ugyan vajon ég-e még a csutkatűz az Olaj úton? Elek nem szólt, az asszony is hallgatott, de azért mind a ketten érezték, hogy ők most beszélgetnek, sőt Katalin tudott valami mást is, amit csak ő vehetett észre egyedül, és csak ő érzékelt, szinte testi kínját is érezve a folyamatnak, ahogy különválik önmagától, s ugyanakkor a néma Eleket is megkettőzi; most már négyesben ültek a szobában, önmaguk és két láthatatlan felük, akik szintén szembenéztek egymással. Elek hallgatása ezt mondta: „Úgy látszik, csakugyan szeretem ezt a lányt, Kati, de borzasztóan szégyellem magam, mindenféle okokból. Először is nem tudom, mit mondjak neked. Mit lehet ilyenkor mondani? Te nem vétettél semmit. És az iskola. És a válás, és az egész szituáció, amibe sodródom, ha úgy döntenél, hogy belemégy ebbe a hülyeségbe, és elmégy tőlem. Ismered Melindát, tudod, miféle múltja, miféle anyja volt. Kibírhatatlan gondolat, hogy szajháskodott gyerekkorától, és most is Hegedüssel szeretkezik. Ha van eszed, megkötöd a kezemet, vigyázol rám, határozol helyettem, akkor ugyan gyűlölni foglak, mert úgy érzem, megfosztottál valami széptől, viszont téged vádolhatlak holtomig, hogy boldogtalanná lettem miattad. Ha elmégy innen, és én elveszem a lányt, de nem jól üt ki a dolog, akkor is téged kárhoztatlak majd. Tisztában vagy vele, hogy bármiképpen alakul, mindig mindenért te leszel a hibás?”

Elek új, másik fele fekete volt, furcsán mutatott a sudár, világosbarna, kék szemű Elek mellett a piros képű, koromszemöldökű figura, a zömök termet, az egymáson keresztbe vetett, kurta, alföldi láb. „Juli, ennek vége – ezt mondta az az Elek, aki nem volt Elek, de azért Elek volt ebben a percben –, nézd, mindent előre tudok, amit mondhatnál, és nyilván igazad is van, de nem érdekel. Én elveszem ezt a Csándy Katalint, hagyj elmennem békességben. Átkozz meg, ha akarsz, csak engedj szabadon. Nem tudok melletted maradni, én azt a lányt szeretem. Ne haragudj, Juli, valamikor téged is szerettelek, de sose így, ahogy ezt a lányt. Sohasem.”

„Bolond vagy – felelte Katalin Eleknek, ugyanolyan némán –, bolond és hisztérikus, és talán még több benned az előítélet, mint Anyuciban. Anyuci elvégre öreg és félti a nyugalmát, az egzisztenciáját. Melinda múltja, Melinda anyja? Mit von le a lány értékéből, kivel feküdt le gyerekkorában? Azt hiszed, komolyan azt hiszed, hogy attól kevesebb lett, nincs jelleme, sose lehet igazán tisztességes ember, s nem hagyott rajta nyomot, amire tanítottad, vagy én tanítottam? Szégyellem, hogy már nem vagyok szerelmes beléd, hogy ilyen kevéssé esik nehezemre, amit tenni fogok, és csak az otthonomat kell átadnom, egyebet nem, csak egy lakást, amelyben az ágyam állt, a szekrényem, a holmim, és ahol behunyt szemmel is tudtam tájékozódni. Nem miattad, Melinda miatt szégyellem, mert miért csak ilyen kicsi az áldozat, hogy csak az a természetes idegenkedés van bennem, ami mindig is volt, ha létformát kellett változtatnom, ha valaminek vége lett. Velem valami nagy dolog történt, Elek, olyan, ami soha azóta, hogy az apámat elvesztettem: valaki aszerint módosította a maga természetes cselekvése irányát és vágyait, hogy meg ne sértsen engem; valaki rám volt tekintettel. Azt hiszed, én nem leszek tekintettel őrá? Sose szerettél te engem úgy, mint Klics Melinda.”

A szék másik felén, közvetlenül mellette, vállának simulva ott billegtette magát Kadarcs Júlia, s átfonva tartotta Katalin derekát, különben leesik mellőle. „A Csándy lányt – mondta –, a rossz hírűt, aki tisztességes házasfelek közé férkőzött? Hát bolond vagy te? Hát a múlt semmi, az együtt töltött esztendők semmi? Szavalsz boldogságról meg szerelemről, meg hogy ez a lány ártatlan, te sodortad magaddal? Mi közöm hozzá? Pusztuljon el, haljon meg! Ribanc. Ahogy veled csinálta, úgy tesz majd mással is, csak nem képzeled, hogy ha volna benne tisztesség, lefeküdt volna veled? Tisztességes lány megvárja a házasságot. És a családja, hát kifélék azok, a szökevény bátyja, a hazaáruló apja, az a félbolond anyja – micsoda népek! Még áldani fogsz egyszer, hogy nem engedtelek belerohanni az örvénybe!”

Így beszélgettek négyesben, s néha Kis Sándor válaszolt Katalinnak, olykor meg Kadarcs Júlia Simkó Eleknek, és nagyon furcsa volt ez az összevissza párbeszéd, mert hiszen nem is hallatszott belőle semmi. Elek a szőnyeg mintázatát bámulta, Katalin meg lehunyta a szemét, mert így jobban látta Kadarcs Júlia vonásait és Kis Sándor arcát, mely régóta nem lebegett már ilyen közelségben előtte. Közben összeszámolta gondolatban, mi az a bútor, amit feltétlenül itt kell majd hagynia, hogy ne legyen fennakadás. Eleknek nem volt valami sok holmija, Anyucinak szinte semmi, ám a Somos Arankáé elég lesz két otthon berendezésére is. Fáradt volt, vágyott volna az ágyba, de a gondolatok – amelyeket pedig nem akart már végiggondolni, mert neki is elege volt már a napból, pihenni vágyott, s azt érezte, elég, hogy a főkérdést eldöntötte magában – elállták az útját, nem hagyták menekülni. Futott Katalin a kajla gondolatok elől, alig vitte fájó térde, ott suhogott valami régen nincs repkény a feje fölött, s valaki, talán isten, talán egy nénike, szerelmes regényt olvasott a hámlani kezdő falnál, nem figyelt rá, nem vette észre, hogy bekerítették.

„Ki vagy?” – kérdezték a gondolatok, mint a befogósdit játszó nagylányok a hajdani iskolaudvaron. Katalin engedelmesen elsuttogta a nevét: „Simkó Elekné”, aztán zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy Simkó Elekné az Micó, sőt az is lehet, hogy már Micó sem, hanem Melinda, és ő voltaképpen Csándy Katalin. „Hol lakol?” – kiáltották rá a gondolatok, hosszú hajuk volt, piros szájuk és nevettek. Erre se volt könnyű válaszolni, mert a Podmaniczky utcán, ahol a karbidlámpa éles fénye folyton eltört önmaga súlya alatt, Nóra lakott, ott őt csak befogadták, Simkó Elekéknél meg Elek élt, Anyucival és Micó, itt is csak szállást adtak neki, hát akárhogy törte a fejét, leginkább a vidéki város jutott az eszébe, ahol született, mert ott élt igazán, ott volt apja, anyja, testvére és lakása, és ott tartották számon. „Ki a barátod?” – kiáltották a gondolatok, azt akarta felelni, hogy Nóra, de aztán megijedt, mert hiszen Nóra halott volt már. A gondolatok végre elengedték, futhatott tovább: minden titkát kivallotta. Csándy Katalinnak hívják, Mecseren lakik az Óvoda utca hetvennégy alatt, és barátja nincsen.

Megérezte, hogy Elek nézi, felpillantott. Eltűnt Kis Sándor, el Kadarcs Júlia, el a piros szájú, fürtös, erőszakos gondolatok, ketten voltak az otthonukban, Simkó Elek meg a felesége. A világ legbékésebb képét mutatták a meleg kályha mellett, kinn bőgött a szél, rázkódtak az ablaküvegek, mellettük egy tányér tisztított dió, Anyuci készítette be, hogy szemelgessenek. Elek ifjúnak látszott a lámpafényben, reménykedőnek. Jó ízlése visszatartotta, hogy megkérdezze az asszonyt, honnan tudja, amit megtudott, s az elég torz elemekkel keveredő suta, önmaga előtt is pironkodó remény kiült az arcára. Katalin tudta, hogy voltaképpen Elek idegrendszere is döntött már, csak azt várja meg szégyenkezve és sóvárogva, hogy Katalin hozzásegítse a kimondásához, mert alapjában véve ő maga se viseli el könnyen, hogy ilyen esztelen fordulatot fog venni az élete. Úgy nézte férjét, mintha távolodó vonat ablakából figyelné, szeretettel és szánalommal, hogy egykor ezt az arcot is fel tudja idézni majd, mikor elő akarja hívni az árnyak közül.

– Akarsz egy macskát? – kérdezte hirtelen Elek.

Rábámult.

– Azt hiszem, akkor… Akkoriban nagyon ideges voltam. Talán nem is volt helyes, hogy… Szóval talán kellene neked egy macska. Veszel? Lehet azt venni? Vagy tud szerezni valaki?

Néztek egymásra. Soha Elek nem kért bocsánatot, soha el nem ismerte, ha tévedett. A mondat most is mást jelentett, mint amit alkotó szavai sugalmaztak. Katalin értette. „Mit akarsz? – kérdezte Elek mondata igazi értelme –, mit szeretnél, Kati? Minek tudnál örülni? Mit adjak neked saját magam helyett, mondd?”

Megrázta a fejét, még nevetett is; olyan komikus volt, hogy most szerezzen egy macskát, aztán költözzék vele új lakásba, vigye a karján, mint egy pólyás csecsemőt. Nem, köszöni, nem. Most már visszafoghatatlanul nevetett, ez volt az első kacagás a lakásukban azóta, hogy Melinda megszökött. Anyuci felneszelt rá, Elek kelletlenül hallgatta, nem is értette, min nevet.

Az ajtó megmoccant. Raiszné összefogott pongyolában állt a küszöbön.

– Jaj de szeretem, ha jól mulattok! – mosolygott összes fogával. – Olyan kedvesek vagytok így, vidáman.

Odament Katalinhoz, megcsókolta. Elek csak bámult rá, aztán minden magyarázat és köszönés nélkül bement a hálóba, becsukta maga után az ajtót. Anyuci utánanézett, s mint ahogy a villanyt eloltják, egyszerre sötétedett el arcán a derű.

…könyvtárba…

 

 

Törökdön mindjárt feltűnt neki Sósné, mihelyt a könyvtárablakból először nézett szét napvilágnál a faluban. Ott ment Sósné a téren, kék kannát vitt, gondosan lezárt tetejű, kék műanyag kannát; Katalin úgy negyven év körülinek nézte. A kék kanna, a sötét ruha, a napbarnított arc és végtagok olyan különösen, modernül primitív festményhez tették hasonlóvá a lépegető asszony figuráját, hogy követnie kellett a szemével. „Ott megy egy olvasónk” – mondta Flórának.

Flóra nevetett, azt felelte, téved. Sósné nemcsak hogy nem olvas, nem is igen beszél. Egy gyereke volt, egy nagyon tehetséges fia, nyáron halálra gázolta egy autó. Sósné addig minden iskolai rendezvényen részt vett, minden televíziós közvetítést megnézett és minden fiának tetsző könyvet elolvasott a gyerek kedvéért, ám a kisfiú halálával befejezte kulturális érdeklődését, azóta csak dolgozik, a tsz-ben, mániákusan, akkor is, amikor már nem volna kötelessége; agyongyötri testét a munkában. Férje már régen nem él, a fiú volt mindene. Különben derék asszony, csak éppen nem beszédes, és nem óhajt művelődni. Vigasztalni kezdte Katalint, akinek félreértette Sósnét követő tekintetét: nem lesz ám sok ilyen nehéz ügyfele, az ő falujuk, termelőszövetkezetük még jobb is az országos átlagnál, náluk elég nagy az érdeklődés az irodalom iránt. Lesz olvasója, ne féljen, Sósné nélkül is. Kicsit be kell melegíteni az embereket, aztán lesz. „Nekem Sósné kell – gondolta Katalin –, a kannás, az agyagarcú, a tornyos hajú, aki szigorú, barátságtalan, és nem akar művelődni többé.”

Munkája folyamán lassanként összeismerkedett a falubeliekkel, persze nem ott és nem úgy, ahogy Pesten elképzelte, hogy az érdeklődők sorra bejönnek a könyvtárba böngészni vagy könyvet kérni, ő meg ajánl nekik olvasnivalót. Egyiket-másikat neki kellett felkeresnie a lakásán vagy a munkahelyén, a tsz-be az orvos vitte ki egy délután, akiért érte telefonáltak; indulás előtt beszólt Katalinhoz, nem akar-e a szövetkezetiek között körülnézni. Kiment a doktorral. Kellemes másfél órát töltött kinn, Sósnét is látta, az istállóból jött ki, valami különös komor tisztaság lengte körül, pedig almon gázolt át, míg kiért a küszöbig. Bemutatkoztak egymásnak, Sósné nem adott kezet, azt mondta, még nem ért rá rendesen megtisztálkodni. „Jöjjön be hozzánk, ha a faluban jár –kérte Katalin –, olyan jó könyveink vannak. Majd keresünk valamit. Mondja, mi érdekli?” Sósné hosszan megnézte az asszonyt, arca olyan volt, mintha Katalin a földet faggatná, indulattalan, válasz nélküli. Mögötte áradt az istálló lehelete, a tejszaggal elkeveredő, termékeny, kicsit szúrós illat. „Hogy engem mi érdekel? – kérdezte Sósné, és le nem vette róla sötét pillantását. – Engem igencsak a halál.”

Sósné olyan lett a számára, mint valami rögeszme.

Úgy képzelte, ha ezt az asszonyt nem sikerül megnyernie, akkor ide is hiába jött, a munka sem marad meg fogódzónak. Felkereste a lakásán, hamar ott kellett hagynia, mert Sósné kinézte. Nem volt éppen udvariatlan hozzá, de majdnem, maga nem ült le, mikor őt leültette, pedig a termelőszövetkezeti tagok sokkal jobban tudták és tartották a régi érintkezési formákat, mint a pestiek, gyerekeik is szelídebbek és tisztelettudóbbak voltak a városiaknál. Kereste még a papnál is, azt képzelte, ha ilyen nagy bánat érte, talán az egyházhoz fordult vigaszért.

Protestáns faluba jutott, mikor a papot meglátogatta, a lelkész úgy fogadta, mint egy régi ismerőst. Katalin most se beszélt másképpen, mint ahogy gyerekkorában tanították, egy cseppet Károlibibliásan, régiesebben, színesebben, mint a fővárosi szóhasználat megszabta, kettőjük közül a lelkipásztor szókincse volt világibb. A pap azt mondta, hozzá ugyan nem jár Sósné – dehogy jár! A temetésen fegyelmezetlenül viselkedett, nem mintha rossz néven vette volna a szerencsétlentől, bár nem volt valami szívderítő végighallgatnia, míg ott állt mellette a bibliával, palástosan, hogy csak azért kérte, hogy megadja a fiúnak a végtisztességet, mert nem akart senki szájára kerülni, de nemigen hiszi, hogy volna isten, mert ha volna, vigyázott volna az ő fiára, aki olyan jó és ártatlan volt, mint egy virág. „Ezek nem könnyű problémák – mondta a pap –, mit mondjunk egy ilyen boldogtalan asszonynak? A teológiai érvelés itt aligha segít.” Ha, véletlenül, hasonló történnék az ő gyerekével, bizony neki se volna olyan egyszerű tudomásul vennie, hogy elvesztette, természetellenes élmény az, hogy egy szülőnek a gyerekét kell eltemetnie, az ilyesmi persze vihart kavar a lélekben. Nem hiszi, hogy Isten olyan kicsinyes volna, hogy rossz néven venné Sósné tiszteletlen beszédét, vagy meg ne értené dúlt indulatait.

Katalin csak nézte. Fiatal ember volt a pap, s annyira más, mint gyermekkorának lelkész-emlékei, annyira emberi, amint kiverte a pipáját, nevetett vagy elkomolyodott mellette, világos vászonnadrágja, rövid ujjú ingkabátja előtt kerti kötény, mert a gyümölcsfáival babrált, mikor meglepte, hogy hazafelé menet vissza-visszapillantott a paplakra, mintha nem akarná elhinni, hogy ott járt. Egy csepp, vörös hajú, nevető fiatal nő hintáztatott a kert hátsó végében egy kisfiút, kurta fürtjeit szalag tartotta össze, szandálos lábán nem volt harisnya: a nagytiszteletű asszony. „Változik az egyház is – gondolta Katalin – Elek, Melinda, Anyuci, az ország, minden változik, csak én nem. Milyen különös! Jövök-megyek, megyek-jövök, örökké változatlanul.” Eszébe jutott gyerekkorának nehéz emlékű iskolája, az esztelen szabályok, vádliig érő tornanadrágja, az érthetetlen és értetlen eklézsia. Meg-megrázta a fejét zavarában.

Mintha incselkedni akart volna vele, Sósné mindig kicsúszott ujjai közül, pedig mindenhol megpróbált közel férkőzni hozzá, de eredménytelenül. Az asszony továbbra is idegenkedve nézett rá, változatlanul nem kívánt olvasni, még beszélgetni sem. Egyszer egy másik tsz-taggal kiküldött neki próbának egy könnyű, kellemes olvasmányt. Ugyanabban a papírban kapta vissza, amelybe takarta, felbontatlanul, Sósné nem is írt mellé, csak üzent, azt üzente, nem szokott olvasni, különben köszöni a szíves jóindulatot.

Egy vasárnap végre rátalált. A temetőben.

Még nem járt odakinn, pedig a Holt-domb is hozzátartozott a faluhoz, csak valahogy sosem jutott eszébe odáig sétálni. Négy kilométert kellett menni a földek között, míg a gyalogló elérte az alacsony, deszkakerítés övezte dombot, amelynek homlokán, mint valami konty, kis templom is ült: földbe vájt, szálfákkal megerősített lépcsősor vitt fel a dombtetőre. Katalin számára a vasárnapok voltak a legzsúfoltabb napok, sok, vasárnapra szóló uzsonna- vagy vacsorameghívást kapott, s ha nem akart sértődést, mindet el is kellett fogadnia, amellett mindig ilyenkor végezte el az igényesebb háztartási munkákat is, mosott-vasalt, varrt, nagytakarított (ha Ida olykor segíteni akart neki, riadtan tiltakozott, nem az az Ida munkaköre, szó sem lehet róla!), s este csak későn, a szokottnál sokkal későbben kezdhette meg sétáját otthona udvarán a jegenyék alatt.

Ezen a napon kivételesen nem volt sok dolga, kicsit felfrissítette a szőnyegeit, átmosta a porcelánt, aztán az ebéd utáni tennivalók végeztével, mielőtt átment volna uzsonnázni Flóra jövendőbeli anyósáékhoz, az állatorvos szüleihez, elindult sétálni. Ment lassan, mint az öregemberek, akikkel már minden megtörtént a világon, csak éppen még nem haltak meg, ment és valami olvasótermi újításon törte a fejét. Mire észrevette, aláért a Holt-dombnak. Fellépegetett a lépcsőkön, betért a temetőbe. Folyton köszöngetnie kellett, mert a falusiak vasárnap délután rendszeresen kijártak a temetőbe gyomlálgatni, ültetni, egyesek beszélgettek is, összebújva a padokon. Végigment a főúton, aztán hirtelen balra tért, a templom háta mögé. Tapintata megérezte, nem jó helyre jött, itt neki nincs hozzátartozója, sétája nem lehet kegyeletes út, kíváncsiskodásnak tűnhetik. Sietni kezdett, hogy minél hamarabb kinn legyen a kapun megint. Akkor, a ravatalozó mögötti részen, közvetlenül az út mentén pillantotta meg Sósnét. Sósné ünneplőben volt, haján a nagy melegben is fekete kendő. Ült a padon, nézte a fia sírját: Sós Sándor gyermekem élt tizenegy évet ABFRA.

Mióta eljött Pestről, s elvesztette Melindát, nem sírt. Most arca elé kapta a kezét. Fájdalma oly heves volt, oly leplezetlen, annyira igénybe is vette, hogy Sósné érintéséről jött rá, mennyire sírhat, micsoda patakban ömölhetnek a könnyei. Érezte, hogy megfogják a karját, leültetik. Sósné közel húzódott hozzá, nem szólt, de ráfigyelt minden pórusával; egész testi-szellemi mivolta megfeszült. Mikor látta, hogy Katalin végre megtörli az arcát és valamennyire megnyugszik, azt kérdezte: „Magának is meghalt a gyereke?”

Klics Melinda gyermekem élt tizennyolc évet. Nem is tizennyolcat, mert hiszen tizenhat volt, amikor a házunkba került; Klics Melinda gyermekem élt nem egészen három évet. Mikor megszületett, még nem tudott semmit, mindenre neki kellett megtanítania, meg Eleknek, pedig már ismert bizonyos irodalmi alapfogalmakat, számtanképleteket, volt valami sejtelme a világ keletkezéséről, a kémiáról, s mégis úgy kellett megkezdeniük a nevelését, mint egy csecsemőnek. Meg lehetett mosni a haját, rászoktatni illedelmes szavakra, megkedveltetni vele a tisztaságot, a rendet, lehetett érte reszketni, mikor beteg volt, virrasztani az ágya mellett, cserélni a párnáját, megitatni, felkérdezni a leckéjét, ha bizonytalan volt valamiben, felébreszteni benne az igényt a jóra, és fel is lehetett áldozni miatta az egyetlent, amivel még rendelkezett, a tetőt, mely védelmet adott fáradt testének.

Klics Melinda gyermekem nincs többé, Simkó Elekné van helyette, egy fiatalasszony, akinek se védelemre, sem anyára nincs szüksége többé. Klics Melinda gyermekem nem egészen hároméves korában eltűnt, akár a holtak. Ugyanolyan kellékek közt tűnt el, amilyenek díszletében az életbe lépett: hozták viaszos levelek, papírvirágok, sírkoszorúk, elvitte mirtuszos fejék, menyasszonyi csokor, most így áll az emlékei között, a kétféle koszorúk pompájában. Az anyaság illúziója, a tudat, hogy valaki forrón, ártatlanul szereti, megszűnt, megszakadt, Klics Melinda gyermekét örökké fogja siratni, mert felnőtt és asszony lett belőle, és nincs csoda és varázslat, amely visszaállíthatná még egyszer kettőjük viszonylatát.

– Meghalt – felelte Sósnénak, s azt érezte, igazat mond. Sósné rátette a kezét a térdére, megcsillant az ő szeme is.

„Most meggyászolja velem Melindát – gondolta Katalin –, látja, amint egy gyermek teste fekszik az országúton, véres és nyomorult, egy nagyon kicsi lány hever ott, természetellenesen görbülő, puha karocskákkal, szőke és fekete szemű, mint én, és elviszik a mentők. Sose fogja megtudni, hogy együtt élt a Hegedüs fiúval és Gézuval, meg most Elekkel, és sose fogja megtudni, hogy álltak ők ketten egymással szemben Melinda halálának pillanatában az Olaj úti házban, mint két vívó, akik közül mindkettő a becsületért és a másik megmentése érdekében harcolt. Klics Melinda kislány, aki Sósné képzeletében ott fekszik az országúton, mint Sándorka, és ártatlan arcán ott a halál riadalma, de békéje is, ordít, mint a sárkány, azt mondja: „Hülye vagy, Kati, hülye, nem akarom, nem érdekel, megvesztél te is, Elek is!”, ő meg olyanokat mond ennek a kislánynak, aki még nincs is egészen hároméves, hogy: „Nekem nem kell, nem szeretem, régen nem szeretem már, hát ha van egy csepp eszed, észre kellett venned, hogy évek óta nem is éltem vele házaséletet.” „Mit képzelsz – ordított Klics Melinda még nem is hároméves kislány –, azt lestem, mit csináltok az ágyban, letérdeltem, és néztem a kulcslyukon át?” „De én nem akarok vele élni, és akkor is elmegyek tőle, ha te nem volnál.” „Nem igaz! – mondta Klics Melinda, dühében sírva fakadt, az asztalra is rácsapott, hogy megugrottak a hamutartók. – Csak azt hiszed, elzüllöm, végem lesz, és ezt nem bírod, hát haza akarsz vinni, megcsinálod ezt a félreállási cirkuszt, mint egy ócska regény, eredj a fenébe! Mit gondolsz, elfogadom?” „Elek téged szeret, Melinda – kiabált most már ő is –, én nem maradok vele, mikor téged szeret, ne komédiázz!” „Marha – mondta a gyermek –, te szerencsétlen marha, drágám, hát hiszen akkor nem marad senkid, te nem az vagy, akit elvesznek feleségül, azt sem értem, Elek mért vett el. Ha őt otthagyod, soha többé nem lesz férjed, és egyedül maradsz örökre.”

Ő csak állt, nézett a gyerekére, lebegtek a lány arca körül a fehérszőke fürtök. Az rágyújtott, reszketett a keze. „Dönts, ahogy akarsz – mondta, s érezte, hogy már neki is remeg minden porcikája –, nekem elegem volt a pesti életből. Mondd, hogy nem szereted, azt megértem, mondd, hogy Hegedüs kell neked, azt is megértem, vagy akár Gézu, nem bánom, csak énrám ne hivatkozz, hogy miattam nem akarod. Én mindenképpen elmegyek. Én voltaképpen már évek óta el akarok menni, csak nem tudtam ilyen bizonyosan.” „Az isten verje meg Gézut és rohadjon meg Hegedüs – kiáltotta Klics Melinda még nem egészen hároméves kislány, és csak úgy villogott a szeme –, dögöljenek meg az összes tetves férfiak! Kati, én szerelmes vagyok Elekbe, csak nem képzeled, hogy nem mennék hozzá, ha te nem volnál.” „Hát akkor hozzámégy!” – mondta neki, és Klics Melinda még nem egészen hároméves kislány kirohant, kikergette a konyhából az éppen hazaérkező Hegedüst.

Ő kinyitotta Anyuci lakkbőröndjét – abba vitte ki Melinda ruháit azelőtt tíz nappal a Hegedüs fiú –, csomagolni kezdte a lány holmiját. Kinn ütötték a konyhaajtót. „Bizonyisten mindenképpen elmennél tőle?” – suttogta Melinda hirtelen, mintha rettegne a választól, akármi lesz, mintha egyaránt félne az igentől és a nemtől. „Bizonyisten” – felelte Katalin, lezárta a koffert, sokáig eljátszott vele, mert reszketett a keze, a zár se volt hibátlan, s mire mégis sikerült becsuknia, s felnézett, ott volt előtte a halott, mert halott volt már Klics Melinda még nem egészen hároméves kislány, összekulcsolta ujjait illedelmesen, s örökre aláhanyatlott az emlékek között némán és fehéren, ahogy holtakhoz illik, hajában koszorú. A gyermek, akit ápolt, nevelt, akiért módja és lehetősége volt áldozatot hozni, és aki tisztább és önzetlenebb szeretettel szerette őt, mint apján kívül bárki a világon, szeme láttára süllyedt el kurta ruhácskájában a föld alá. Aki még szemben állt vele, az nem Klics Melinda volt, még nem is hároméves kislány, hanem Simkó Elek gimnáziumi tanár jövendőbeli felesége, valaki, aki mellett és érdekében Elek teljes értékű emberré izmosodik majd: egy komoly, nagy hajú, csillogó ajkú fiatal nő.

 

– Hány éves volt? – kérdezte Sósné. Még mindig könnyben úszott a szeme.

– Még nem volt három – felelte Katalin.

– Ó, istenem.

Most egyszerre olyan közel voltak egymáshoz, mintha születésüktől fogva ismerték volna egymást.

– Az ura?

– Elváltunk.

– Mert nem lett másik gyerek? Azért?

– Nem. Én voltam a hibás. Nem szerettem már. Csak a gyereket.

Sósné pillái megrebbentek. Katalin tüstént érezte, mit fogalmazott pontatlanul, mit értett félre Sósné, mit képzel teste reakcióiról, biológiai képletéről – mindegy volt, helyrehozhatatlan, nem magyarázható. Sósné keze teljes bizalommal megkereste Katalin ujjait. Ültek együtt, kézen fogva, Sós Sándorka sírjánál, akár a testvérek, s a falusiak, akik körbekerülték a templomocskát, és szintén azon a részen keresték a maguk halottjait, csak nézték, mint gyászol együtt a tehenész meg a könyvtáros. Nem az volt ebben az érdekes, hogy a tehenész meg a könyvtáros összefonják más-más munkát végző ujjaikat, a munkahelyek közötti különbség Törökdön is régen elmosódott már, ezen nem lepődtek meg, csak a friss barátságon, hogy Simkóné mellett éppen Sósnét látják, a vad Sósnét, a majdnem némát, a barátságtalant, aki tetejében még soha senkit sem engedett Sós Sándorka padjára, mert ahogy gyászát nem lazította és nem osztotta meg senkivel, kizárólag magának igényelte Sándorka nyugvóhelye környékét is. A kép annyira szokatlan volt, hogy a fejek rendre visszafordultak, rájuk bámult mindenki: sírhatott a könyvtárosuk is, piros volt a szeme, a két asszony úgy ült, mint az ikerpár valami iker bánat előtt, amelynek csak az egyik része volt látható, Sós Sándorka szép nyugvóhelye, de amelynek a másik fele is meg lehet valamerre, alighanem Pesten, ahonnan a könyvtáros jött, éppen csak láthatatlanul azok számára, akik nem voltak mellettük a padon.

A kisfiú sírján mindenféle tarka virág nőtt, petúnia, viola, sarkantyú, illatos füvek. Katalin mélyet lélegzett az esti illatból, Sósné letépett neki egy mentát, kezébe adta. Nem beszélgettek, mindketten úgy érezték, tudnak egymásról minden lényegest. Hát csak üldögéltek, míg Katalint nem figyelmeztette az órája: Flóra anyósa várja. Lenn a domb alatt váltak el, Sósné indult tovább, a szövetkezeti lakások felé, Katalin ellenkező irányba, a főtérre. Nem fogtak kezet, nem volt szükségük rá. Sósné bólintott, Katalin is bólintott. „Én értelek – ezt mondta a bólintásuk. – Egyszer, lehet, majd elbeszélgetünk.”

– Hát én megyek is – mondta Sósné. – Ha legközelebb benn járok, majd benézek a könyvtárba.

A mondat olyan volt, mint az eskü. „Isten – mondta Katalin –, Isten, ha mégis volnál, hallod? Nem azért, mert olvasni szeret, vagy el akarja terelni a gondolatát, nem, mert amit akartam, az sikerült. Ami történt, az Melindának szól, a még nem is háromévesnek, aki tizennyolc múlt és férjhez ment, meg az én frigidnek képzelt testemnek, amely valamikor, fiatal koromban úgy átadta magát az ölelésnek, hogy még az emléke is elpirít. Mi csináljak? Mit csinálhatok? Mért nem válaszolsz soha te? Mért csak az árnyak? Mért mindig csak az árnyak?”

…való…

 

 

Otthonléte utolsó estéjén, azon az egyszerre irreális és valószerű estén éppúgy elkészítette a vacsorát, mint más alkalommal.

Ládáit, bútorainak azt a részét, melyet magával vitt, már délelőtt feladta a törökdi könyvtár címére, a szállítók azt ígérték, még aznap ki is rakják új lakóhelyén, kézipoggyásza is készen állt, csak kis bőröndjét nem zárta le még, hogy az utolsó éjjel használt holmiját, toalettszereit beletehesse. Nagyjából ebédtájt elkészült mindennel, a bútorszállítást Melinda és Elek intézte; mikor a fuvarosok megérkeztek, a lány lefutott a kapu elé a teherautóhoz, hogy személyesen ellenőrizze, rendben folyik-e a berakodás, a férfit meg az előszobaajtóhoz rendelte.

Katalinnak szinte semmi dolga nem maradt, nézte Eleket, ahogy kezében a bútorok listájával kipipálja, mikor mi hagyja el a lakást, áll a cúgban, és úgy dolgozik, mint minden más házban szoktak a férfiak. Tevékenykedésében az volt a legkülönösebb, hogy észre se vette, milyen számára eddig szokatlan munkát végez, valahogy mindent természetesnek talált, amire Melinda kérte. Nem látszott az arcán se mártíromság, sem zavar, elfogadta, hogy munkaidőben tanít, dolgozatot javítgat, hospitál vagy színdarabot próbál, máskor meg valami otthoni teendője akad, például most is, útra készíti elvált feleségét. Mikor a bútorok eltűntek, Melinda, aki éppúgy élvezte, hogy túlesett az érettségin, mint hogy Elek válópere lezajlott, megérdeklődte az ebédet készítő Katalintól, nincs-e szüksége segítségre. Az asszony nevetett, azt mondta, hagyjon mindent rá, úgyis utolsó nap csinálja már. Nem mondta tragikusan, nem is érezte, hogy az volna. Amit igazán tragikusnak érzékelt, az Raiszné volt, a görbe hátú, tanácstalan Anyuci, aki naphosszat bujkált előlük, átkéredzkedett a szomszédba, vagy kiment a házból, a Sáfrány téren üldögélt, nézte a fellegeket, időnként tehetetlenül megtörölte megkopott fényű szemét.

Míg a válóper folyt, a jogi helyzetnek és az illemnek megfelelően kellett elhelyezkedniük a lakásban.

A jövőre való tekintettel nem lett volna szerencsés, ha Melinda hozzájuk költözik vissza az Olaj útról, hát a lány – ezúttal zokszó nélkül – visszament a nevelőotthonba, ahonnan valamikor olyan dicstelen körülmények között távozott. Az igazgató pár nap múlva felhívta Eleket, közölte, kedves, alkalmazkodó, fegyelmezett lány lett Klicsből, nem lehet ráismerni, csak gratulálni tud a nevelésükhöz. Hogy Katalinnak ne kelljen közvetlenül Elek mellett élnie, míg a válást ki nem mondták, alvóhelyet cserélt Raisznéval, Anyuci hideg dühvel adta át az ágyat, s töltötte éjszakáit az ebédlőben, térben is elválasztva egymástól a hajdani házasfeleket, onnan hallhatták mindketten, ha felriadtak álmukból, a zokogását, olykor átkait. Ott hált Anyuci Melinda elhagyott díványán, s ha a gondolatok be tudnak ivódni valamely alvóhely gyűrődései közé, vívhatott a maga gondolatvilága Melinda otthagyott, szilaj gondolataival.

Raisznéval nem lehetett okosan beszélni.

Arra a bejelentésre, hogy Elek elválik Katalintól, és elveszi Melindát, egy darabig áradásszerűen érvelt, könyörgött, bizonyított, ereje végső megfeszítésével vissza próbálta állítani az elbillent egyensúlyt. Már folyt a válóper, mikor egy este hirtelen abbahagyta a harcot, mint egy fogoly, aki rossz irányba kezdett alagutat vájni, s mikor végre áttörte börtönfalát, fél méterrel mögötte újabb sziklára bukkant. Végre megértette, minden hiába, kár kínoznia magát.

Gyűlölete, különös módon, leginkább Katalin ellen irányult. Őt tette felelőssé mindenért, ha az asszony szólt hozzá, nem felelt, hátat fordított, egyszer Katalin rajta kapta, hogy az öklét rázza felé, hirtelen lesoványodott, májfoltos jobbját. Eleknek kellett ráripakodnia, legalább a köszönését fogadja. Anyuci sötét arccal engedelmeskedett, alig evett, nemigen beszélt a vejével sem.

Mikor a válást kimondták, Katalin áthelyezése még nem intéződött el, Melinda pedig nem volt Pesten, érettségi után tüstént mezőgazdasági munkára ment osztálytársaival együtt. Katalin ugyanúgy viselkedett, mint bármikor, a régi otthon definitív összeomlása nem volt annyira érzékelhető. Ám a dekrét egyszer csak megérkezett – felettesei közül végre senkit sem érdekelt, ki volt az apja, hova tűnt Dániel –, és Katalin Törökdre való költözése és a kitűzött esküvő előtt két nappal Melinda is megjelent; Anyucinak mégis át kellett élnie, mint süllyed el minden, amit annyi ravaszkodással felépített, hogy készítik útra azokat a bútorokat, amelyeket már megszokott, s mint cseng Melinda nevetése a szobákon át, míg visszaakasztja – immár mindörökre – ruháit a szekrénybe.

A Katalin távozását megelőző napon Raiszné nem jött ki ebédelni. Mikor az asszony érte ment, zárva találta az ajtaját. Elek hívására se mozdult, nem is evett aznap délben. Este aztán, mikor Katalin elvégezte konyhai tennivalóit, Melinda gyönyörűen megterített, és enni szerettek volna, a lány ment oda Raiszné ajtajához, és rázta meg a kilincset. Katalin járt-kelt a konyha és az ebédlő között, hallotta a lány hangját.

– Gyere ki! – mondta Melinda. – Gyere szépen vacsorázni!

Nem volt válasz.

– Ne viccelj, Anyuci, tudom, hogy nem alszol, meg sem ölted magad. Egész nap nem ettél, tessék kijönni!

Semmi.

– No jó – mondta Melinda türelmesen, mintha egy óvodással beszélne –, így persze más. Ha így kezded, akkor mindjárt tudom, hogy utálsz, és nem akarsz velem egy asztalhoz ülni. Nekem így is megfelel.

Katalin megállt mögötte az előszobában, a lány nem vette észre, a zárt ajtó mögé figyelt. „Nem hallja – gondolta az asszony –, pedig Anyuci felel neki.” Csak úgy sikoltott a némaság: „Utálom Katalint, nem akarom látni. Tőled nagyon félek, de ígérem, holnaptól engedelmeskedem megint, csak ma ne gyötörj, míg el nem megy a házból az a másik. Igazán, Melinda, hagyj békén, holnap minden más lesz!” Oly hangos volt ez a hallgatás, oly szánalmas, hogy belefacsarodott a szíve. Rátette karját Melinda karjára, a lány visszafordult. „Ne – kérte Katalin a szemével –, kérlek, Melinda, ne! Olyan öreg már, és én, akármilyen furcsa is, szeretem. Nagyon fiatal vagy te még, ne légy kegyetlen!” „Ezt te nem érted – felelte a lány pillantása. – Te egyáltalán nem érted, miről van szó, Kati.”

– Kijönni, Anyuci, különben holnap, ha akarnál, sem adunk ebédet. Micsoda dolog ez, nem tudunk asztalhoz ülni miattad. Miféle anya vagy te, hogy bánsz a gyerekeiddel?

Csend, elég hosszú csend. Katalin csak állt. Végre megfordult a kulcs, az ajtó felpattant, Raiszné megjelent a küszöbön. Mikor észrevette Katalint, másfelé nézett, hogy még látni se kényszerüljön, s mint egy gonosz egér, beosont az ebédlőbe. „Én sose mertem volna így beszélni senkivel” – gondolta az asszony.

Elek benn cigarettázott, ő is hallgatta a párbeszédet, s most megkönnyebbülten felállt, örült, hogy nem rá maradt Raiszné fegyelmezése. Anyuci leereszkedett az asztalfőre, Katalin, ahogy szokta, az asztal végére. Mikor a házba került, az öregasszony nem változtatott az ülésrenden, mindig Elek ült Anyuci balján, s Raisznéval szemben Katalin, hogy a ház kibővült Melindával, a lánynak Elekkel átellenben terítettek. Ezen az estén Anyuci úgy ült az asztalfőn, mintha madár volna, amely holtra fáradtan leereszkedett egy pillanatnyi pihenőre, de voltaképpen nem érzi magát biztonságban, akármelyik percben tovarepülhet megint. Mindig ő tálalt, most eltolta magától a nagykanalat, mint aki jelezni akarja, nincs köze az ételhez, italhoz, más szabja meg, ki mit és mennyit kap. A tál is lejjebb csúszott, Anyuci odatolta Melinda elé.

– No nézd – mondta a lány. – Kurta a kis öreg karod, ugye? Vagy rossz a szemed, drágám?

Tovább taszította a tálat, Katalinig. Először, legelőször, mióta ebben a házban élt, szolgálta lakóit, és volt kedvük és szeszélyük játékszere, most, mióta pár napja már jogi végzés mondta ki, nem felesége többé a férjének és nem asszonya ennek az otthonnak, elébe került az ünnepien feldíszített étel. Soha Katalin nem oszthatott, csak főzhetett itt. Nem mert ránézni sem Elekre, sem Anyucira. Melinda tükröt tett az abroszra terítéskor, s gyertyát gyújtott a vacsorához, ártatlan szerelemmel iparkodott minél szebbé tenni pilleéletű menyasszonysága asztalát. Így mindenkinek két arca volt ezen az estén, egy valóságos, amely a tányér fölé hajolt, és egy tükörbeli.

Ó, a kanál, mindennek szimbóluma, még Kis Sándor fekete bocsai étvágyának is, Somos Aranka hajdani ideálja, a biztonság, a béke, a ház… Megfogta, hideg volt a nyél, se bőre nem tudott örülni neki már, sem a lelke. Fénylettek a gyertyalángtól különösen megváltozott ábrázatok a tükörben, mint pénzdarabok egy kút fenekén. Később, sokkal később, ha visszagondolt magukra, sosem a valóságos arcukat látta már, azt nem tudta felidézni benne az emlék, mintha különvált volna tőlük ezen a vacsorán, s elgurult volna valami lejtős úton, hanem ezt, ami a tükörben úszott, ezt a sehol nem levőt, nem igazit. Kocódtak a kések, a villák, Raiszné csak mímelte, hogy eszik. Melinda szépen, gondosan bánt az evőeszközökkel, ahogy Katalin tanította, néha körbemosolygott, mert hiszen neki szólt itt minden pillantás, Elek tekintete, Katalin nézése, még Anyuci rettegő szemének rebbenése is. Melinda sokat evett, mert fiatal volt, éhes, mert megszokta a nyári munkán, hogy tisztességesen táplálkozzék, és mert számára a boldogságon kívül semmit sem mondott ez az este, őt nem kísérték árnyékok, és nem suttogtak a fülébe csak általa megérthető szavakat. Még dúdolt is, mikor asztalt bontottak. Máskor Anyuci állt fel elsőnek, s jelezte száz fogával, hogy készen vannak az étkezéssel, most csak üldögélt az asztalfőn, és utasításra várt. Mikor végeztek, Melinda felnézett, azt mondta: „Kérlek, bonts asztalt, Kati!” Katalin, először életében, felemelkedett az asztaltól, és jelezte mozdulatával, hogy felállhatnak valamennyien.

A lány segített leszedni. Mikor látta, hogy Raiszné az ajtó felé lopakodik, rászólt, üljön szépen vissza, még korai elmenni és lefeküdni, alig beszélgettek. Anyuci a hintaszékbe ült le, időnként meg-megrengette maga alatt, s lassú mozgásából hiányzott minden félelmetes. Melinda akkor már a konyhában vezényelt. Míg ők felmosogatnak és feltörölgetnek Katival, Elek főzzön kávét, köztudomású, hogy a férfiak csinálják a legjobb feketét. Simkó kávét darált, sose tette ezelőtt, azzal az indokolással, hogy megviseli a szívét, aztán nevetve, lámpalázasan, valóban megfőzte. Katalin szétosztotta a csészéket. Most már sötét volt kinn az ég, Anyuci ringatózott engedelmesen, mint egy szerencsétlen csecsemő a bölcsőjében.

Kávéztak, Elek a nagyszékben, Melinda végre előtte a hímzett zsámolyon, hátradöntve tarkóját Elek térdének. Katalin kicsit távolabb volt mindannyiuktól, majdnem az ajtó mellett, Anyuci nem kért feketét. A gyertyák lobogtak, a hintaszék nyikorgott. Így rögzült meg Katalin számára ez az este, a boldogság és boldogtalanság különös metszőpontjában. Körbepillantott a szobában, immár mint szemlélője, nem szereplője az eseményeknek.

– Ősszel állásba megyek – szólalt meg Melinda. – Segíts kitalálni, hová.

Elek térde megrezzent.

– Míg dolgoztam a nyáron, folyton törtem a fejemet, de nem tudtam eldönteni. Gondoltam, itthon majd megbeszéljük. Mihez van nekem leginkább tehetségem, mondd?

– Hozzám – felelte Elek azonnal. – Hanem állásba nem mégy, azt már nem, szívem. Nekem feleség kell, mi a csodának akarnál te dolgozni.

A nyiszorgás megállt, Raiszné figyelni kezdett. Katalin letette a kávéscsészét, Melinda feje meg se moccant Elek térdén.

– Azért lesz neked feleséged is. Igazán nem értem, mért nem tetszik az ötlet. Kati is dolgozott, az nem zavart?

A nyiszorgás hangja hiányzott a szobából. A nesz elmaradása úgy érzékelődött, mint valami negatív metronóm.

– Nem szeretsz? – kérdezte Elek. Úgy kérdezte, mintha ketten volnának, és valóban ketten is voltak, mert Anyuci csak Anyuci volt, és Katalin csak Katalin.

– Dehogynem. De azért állásba megyek ősszel. Ne vitatkozz velem, és nem tudok örökké itthon ülni.

– És a háztartás? – kérdezte Elek sértődötten. – Hogy fogod bírni?

– Én?

Melinda arca most már szembefordult Elekkel.

– Mit gondolsz, ki vagyok én? Kati? Csak nem képzeled, hogy én vezetem a háztartást? Szegény Anyuci meg azt higgye, hogy ingyenélő, akinek semmi fontossága vagy jelentősége nincs? Mit képzelsz te rólam, hogy elveszem az ügykörét? Itt Anyuci intézkedik, ő ért hozzá. Anyuci istenien főz, és százszor gondosabban takarít, mint én. Én majd dolgozom, Anyuci meg ellátja a házat. Ugye, Anyuci?

A szék újra nyikorgott. Semmi se látszott Raiszné arcából, csak most már festetlen haja fehérje villant ki egy-egy ingásra a homályból, s olvadt vissza megint a sötétbe. Nem válaszolt a lánynak, csak a hintaszék mozgott, a haldoklók öntudatlan, meg-megakadó mozgásával. Katalin szíve elszorult, a szánalom szinte fellökte a helyéről. Azok ott a nagyszékben meg a zsámolyon olyan biztonságban voltak egymás szerelmében, hogy nem szorultak védelemre, ám az a figura, akit alig látott, de akinek kétségbeesése és összevissza verő szívének nyugtalansága így is elhatolt hozzá, annál inkább. Odament Anyucihoz, megfogta a kezét, mint régen. Raisz Ákosné kiszabadította az ujjait, ránézett az asszonyra. Most a szemhéj védelme nélkül fordult felé a szem, amely annyi reménnyel, ravaszsággal, utóbb annyi szeretettel, aggodalommal, majd haraggal nézte. Soha életében nem látott ennél gyűlölködőbb pillantást, meghátrált a tekintet elől. „Takarodj innen!” – ezt mondta a szem, és már nemcsak Raiszné szeme volt, hanem a Kadarcs Júliáé és mindenkié, aki valaha rosszindulattal nézett rá; a Szem volt, arctól és lénytől függetlenül. Megint nem volt rá szüksége senkinek, még a részvéte se kellett: a hintaszék előrelendült – hátralendült, Anyuci hallgatott. De azért Melinda is tudta és Elek is tudta, hogy Raiszné görbe háta engedelmesen aláhajlik a tehernek, amely alól Katalin holnap örökre kivonja gerincét.

Ha nem lett volna olyan késő, ha számíthatott volna arra, hogy érintkezésbe tud lépni a törökdiekkel, azonnal útnak indul. Úgy érezte, nem maradhat tovább ez alatt a fedél alatt, nem a lány vagy Elek: Anyuci miatt. Ám nem lehetett elrohannia, Törökdre úgy kell megérkeznie, ahogy épeszű emberek szoktak, ugyan mivel indokolná, hogy éjjel vagy hajnalban jön meg, mint valami menekülő. Összeszedte a csészéket, elmosta, elbúcsúzott a gyöngéd indájú virágoktól is, melyek végigkísérték gyerekkorát, ifjúsága éveit. Itt hagyta Melindának az otthoni szervizt.

A kilincs megrezzent mögötte. Hátranézett, a lányt várta, az szokott utána osonni, hogy olykor megossza vele a munkát, mióta Raiszné már a törölgetést sem vállalta. Ám Anyuci jött, lekapott a fregoliról egy száraz törlőt. Némán dolgoztak együtt, Raiszné hónapok óta nem segített már, volt valami kísérteties abban, hogy most utánalopakodik.

– Hadd legyenek csak egyedül – mondta Raiszné. – Kettesben, tudod? Folyton köröttük vagyunk, meg se tudják csókolni egymást szegénykék.

Katalin nem felelt. Boldogtalan, nyomorult Anyuci, hát azt hiszed, még fáj? Még érzem? Hát azt hiszed, hogy utoljára még a körmöm alá verheted a tüskét? Hogy még tudok szenvedni? Hogy olyan élő vagyok, mint te?

– Nagyon szerelmes belé – mondta Raisz Ákosné, és le nem vette a tekintetét Katalinról. – Iszonyú szerelmes. Azt hiszem, mióta él, nem volt ilyen szerelmes soha.

Letette az utolsó csészét, átölelte az öregasszonyt, gondozatlan frizurájú fejét vállához szorította részvétében. Anyuci nem viszonozta, de eltűrte az ölelést, sírni sem volt ereje már, csak azt suttogta: „Mi lesz velem, Kati?” A pánik pár pillanatra elmosta a gyűlöletet Anyuciból, annyira szüksége volt a részvétre és rokonszenvre. „Mi lesz, Kati?” – suttogta újra meg újra a vállán, Katalin simogatta, vigasztalta, de mint a visszhang zengett benne tovább a kérdés: „Mi lesz?” Valami végtelen interferencia közepén álltak a konyhakövön, egyszerre voltak hang meg fény meg rezgés. Katalin már tudta, mi lesz, csak nem merte megfogalmazni: az, ami eddig, ki-ki lépeget a maga régi vagy új törvényei szerint a halál felé. Anyuci hátralépett, megpróbált kiegyenesedni. A frissen mosott csészék ragyogtak az asztalon. „Most megint utál, mert erősebb lett” – érezte az asszony, és maga fordult el Raisznétól, hogy könnyebbé tegye számára a távozást.

Benn Melinda elfújta a gyertyákat, villanyt gyújtott. Szólt a zene, Anyuci el akart köszönni, visszatartották, hova gondol, hisz ez a Katalin utolsó estéje. Ott maradtak hát a rádió körül, mint máskor, Elek csavargatta a gombokat. Iszonyú volt ott ülni, Melinda kivételével voltaképpen mindenki, még Elek számára is iszonyú, mert Simkó minden boldogsága mellett valahogy rendkívül szégyellte magát, maga se tudta, miért. Katalin kinyitotta Somos Aranka gömbölyű varrókosarát, amelyet szintén itt hagyott a lánynak, s javítgatni kezdett egy konyharuhát. Anyuci az ölébe bámult, most a villanyfényben látszott, milyen egészségtelenül sápadt.

Csak a leendő házasfelek beszéltek, Elek tartózkodóbban, mert felnőtt volt, és többet tudott az emberek érzésvilágáról, a lány fesztelenül. Azt tervezgette, hogy rendezi át a lakást, s minden elfogultság nélkül, mint a legjobb barátnőjétől, tanácsot kért Katalintól. A munkát is kivette a kezéből, azzal az indokolással, ráér, holnap majd megvarrja Anyuci. „Elég volt már, Kati, annyit dolgoztál ebben a házban, mint egy barom!” Mindenki ránézett, Elek is, megütődve, mintha illetlen szót hallott volna, Melinda visszanézett rájuk ártatlan tekintetével. Anyuci arca üres volt, az Eleké kigyúlt.

Katalin lesütötte a szemét. További életében Melinda brutális mondata úgy kísérte, mint valami különös áldás vagy erkölcsi bizonyítvány, nehéz órákban úgy emlékezett rá, mint hajdani iskolája kegyes szövegeire: „Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, többre bízlak ezután, annyit dolgoztál, mint egy barom, menj be a te uradnak örökébe.”

Melinda a képek elhelyezését sem szerette, Elek mulatott rajta, milyen komolyan érvel, hogy magyarázkodik, mért ide ezt, mért oda azt. Még a végén kiderül, van művészi érzéke! Anyuci hófehér arca, mint egy elátkozott sirály feje, bólintásokkal kísérte Melinda mozdulatait. A csendélet oda kerüljön, a rézkarc meg ide. Jó, ha így akarja.

– És fénykép ne maradjon egy se – mondta Melinda. – Én nem lakom tömegszálláson.

Először nem értették, mit beszél, később sem egyszerre fogták fel, mire céloz. Legelőször Elek, aztán Katalin, legutoljára Raiszné. Anyuci vézna teste kiegyenesedett, természetellenesen merev lett, mint a drót.

– Szívem, én nem lakom együtt a Micó néni képeivel – mondta Melinda. – Engem annyira idegesít, hogy folyton a halott feleséged néz rám mindenhonnan, ez egyáltalán nem természetes. Eleget kínozhattátok vele Katalint. Anyuci majd összeszedi és elteszi, vagy beviszi a szobájába. Nem csodálom, hogy szegény Micó néni folyton megjelent ebben a lakásban és üzengetett, ha minden sarokból öt képe néz ki. Én nem akarom, hogy nekem megjelenjék, én nem tudok úgy járni-kelni, hogy mindig egy halott mászkáljon a nyomomban. Ugye, nem veszed rossz néven, Anyuci? Attól én még nagyon tisztelem Micó néni emlékét.

Katalin most kezdett el sírni, s utólag is örökre szégyellte magát emiatt, mert mindenki félreértette, és mindenki másra magyarázta a könnyeit. Persze, bizonyos tekintetben, feloldotta az elképedt csendet, amely Melinda higgadt és cáfolhatatlan szavait kísérte, mert Elek és a lány Katalinnal kezdett foglalkozni, mintha ebben a percben senki se volna fontos őkívüle. Melinda elébe térdelt, megpróbálta lehúzni arcára tapasztott kezét, Elek a vállát simogatta, Raiszné is felállt. Eleinte észre se vették, hogy eltűnt a szobából, Elek a konyhába szaladt vízért, Melindának meg végre sikerült levonnia Katalin nedvesre sírt ujjait az asszony arcáról. Ama ritka pillanatok egyike volt, amikor fogalma se volt, mi járhat Katalin eszében. „Micó – mondta az asszony belül –, ne haragudj rá, kis Micó, nem rossz, csak fiatal, olyan nagyon fiatal. Ne bántsd, Micó, ne légy hozzá rossz, Melinda ártatlan!”

– Mit bőgsz? – kérdezte a lány majdnem olyan nyersen, mint ahogy egyszer az Olaj úton beszélt vele. – Csak azt tudnám, mit bőgsz? Folyton összepislogtál Anyucival, mint aki neki drukkol. Most menj be hozzá, csókolj kezet neki, köszönd meg, hogy olyan volt hozzád, amilyen.

Nem felelt, mit feleljen. „Isten áldjon meg, Melinda, isten áldjon meg, gyermekem. Egyszer majd megöregszel te is, akkor jobban megérted ezeket a dolgokat. Én nem tudtam, hogy így is lehet, hogy mindez ilyen egyszerű, s ha tudtam volna is, se bizonyos, hogy megteszem…”

A Moloch, amelynek Raiszék odadobták, most olyan naivnak tűnt előtte, mint egy gipszbárány – a lány csak egyet vert a kisujjával, máris lesodorta. „Miért hagyod, hogy így menjek el ebből a házból, drágám, annak a tudatában, milyen együgyű voltam, és milyen tehetetlen? Mért hagyod, hogy szégyennel menjek el, mikor jót akarsz, és igazad is van, Melinda?”

A lány odabújt hozzá, mint annyiszor, mikor még gyereke volt, nem az utódja, átfonta a karjával. Elek így találta őket, mikor behozta a vizet, ügyetlenül billegtetve a poharat a tányér közepén. Ha Katalin ránéz, leolvashatta volna arcáról, hogy Elek, akárcsak akkor, amikor eldöntötte: elveszi Melindát, ismét szembenézett és leszámolt valamivel, és amit sose tett, amíg a lányt meg nem szerette: állást foglalt megint. Leolvashatta volna az arcáról azt is, hogy Elek most már megtanult igent és nemet mondani, és megmenekült.

Elek már látta, tudomásul vette és elfogadta, amit se Katalin, se a lány: hogy a kinti falfelület minden szöge üres, és Micó képei eltűntek az előszobából.

…áthelyezésemet. Budapest, 1960. ápr. 18-án.

Simkó Elekné Csándy Katalin

 

 

Mire Melinda útra készült, hogy visszamenjen a nevelőotthonba, ahol az esküvője előtti két utolsó éjszakát még eltöltötte, megeredt az eső. Az asszony kíváncsi volt, taxit hív-e Elek, aki utálta, ha nedves lett a nadrágja vasalása; Simkó kiszagolt az ablakon, azt mondta, szelíd eső ez, inkább csak permet, menjenek gyalog. Persze így tovább tart az út, össze is kapaszkodhatnak az esernyő alatt. Elköszönt Melindától, kiengedte őket, aztán – most már igazán a legutoljára – bekopogott Raisznéhoz, legyen szíves átmenni az ebédlőbe, megcsinálta az ágyát. Anyuci átsuhant, azonnal lefeküdt, jó éjszakát kívánására nem válaszolt, eloltotta a lámpát. Katalin alig várta, hogy ágyba bújhasson; fáradt volt, ha nem is úgy, ahogy logikus lett volna, nem tudott nevet adni a fáradtságának, csak érezte, nem a csuklójában van, nem a térdében, nem a házimunka okozta, még csak nem is a költözködés. Az eső lágyan verte az ablakdeszkát, meg-megrezzentek a függönyök. Langyos eső hullt, egyre hevesebben.

Mikor Raisznénál villanyt gyújtott, tüstént megtalálta az öregasszony üzenetét.

Az ágy, amelyben aludnia kellett, olyan volt, mint valami ravatal: Anyuci Micó összes leakasztott képeit az ágyba tette. Ott feküdt a gyermek- és fiatal lány Micó Katalin paplanján, párnáján, s mert nevetős kislány volt, csaknem minden arcával ránevetett, a halottak soha el nem komoruló derűjével. Nem volt egy tenyérnyi hely a párnán vagy a paplanon, ahol ne Micó képe feküdt volna, Anyuci a cserepes virágokat is odaállította a szőnyegre, mint egy igazi koporsó köré.

Katalin csak állt és nézte. Különös módon nem Micóra gondolt, hanem Raisznéra. Szegény boldogtalan öregasszony! Érezte, mint hull ki belőle már most, amikor még ebben a házban van, harag, szomorúság, riadalom, s hogy veszi át a helyét valami suta megértés, megbocsátás. Visszament az ebédlőbe. Az ablak ott is nyitva volt, kinn suhogott az eső. Anyuci lefogyott teste megrándult a közeledtére. Most fél a büntetéstől. Egyszerre gonosz, gyáva és tehetetlen.

Letérdelt mellé, rákönyökölt a díványra. Anyuci paplanja idegesen esett-emelkedett a kapkodó lélegzet fölött.

– Anyuci – mondta neki –, meg akarok neked köszönni mindent. És el is szeretnék búcsúzni, mert holnap már nem lesz rá alkalom. Isten áldjon meg, drágám, és vigyázz magadra. Ne félj, Melinda csak bosszant. Melinda jó gyerek. Majd megszokod.

Raiszné nem felelt. Kacér, kivágott inge megmutatott egy cseppet szomorú csigolyáiból. Várt egy csöppet, hátha felel neki, vagy egy mozdulattal jelzi: megértette; nem jött válasz. Lehajolt, hogy megcsókolhassa, akkor Anyuci végre megmoccant, fel is ült, és szembefordult vele a gyér, eső kuszálta utcai lámpafényben.

– Elátkozott – suttogta Anyuci indulat nélkül, mint aki megállapít valamit, ami túl van azon a fokon, ameddig még fáj –, menj innen, elátkozott! Menj innen örökre.

Otthagyta, visszament az ágyához. Összeszedte Micó képeit, meg is törölgette őket szépen, ahol valami kis por a gondos törölgetés ellenére is beszorult a ráma mellé. Megnézte Micókát még egyszer, aztán a rengeteg képet odaállította a sublótra, a virágokat is visszahordta a virágállványra. Mikor lefeküdt, nem jött álom a szemére, pedig úgy vágyott elszenderedni, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy nem egyedül fekszik a párnáján, van ott még valaki, és csodálkozott, hogyan is tudott ilyen sokáig úgy élni ezek között a falak között, hogy más is itt lakott láthatatlanul. Felkelt, visszabújt a pongyolájába, reménytelen volt az alvás. Átrendezte a szennyesfiókot, bevonta új papírral a stelázsipolcokat, ne az öregasszony kínlódjék majd ezzel is. Mikor Elek megjött, benyitott a konyhába, hogy megnézze, ki motoz még ilyen későn.

Elek arca fiatal volt, feszült, reménykedő. Elek világéletében tudta, mikor kinek mit mondjon, csak amióta Melindát szerette, találta meg nehezebben az illő szavakat, most is csak állt némán, nézte hajdani feleségét. Az asszony odalépett hozzá, egészen közel, s rápillantott szeretettel. Valami irgalmas kéz eltörölt Elek életéből tíz esztendőt, a szerelem és a remény visszafiatalította, ismét vonzóvá, érdekessé tette; nem attól az Elektől kellett elköszönnie, akihez már semmi se fűzte, hanem, még egyszer, legutoljára, megláthatta azt, akibe valamikor beleszeretett, aki mellett egy ideig még boldog is volt. Katalin nem tudta, hogy az izgalom, a bánat, a Raiszné miatti nyugtalanság, a boldogság, hogy Melinda révbe jut, önmaga sorsa megsejtése neki is visszaadta hajdani arcát, hogy Simkó Elek is azt látja most, akit valamikor feleségül vett. „Mi történt velünk voltaképpen?” – kérdezték magukban mind a ketten. A másiktól nem merték megkérdezni, és ezen az éjszakán már úgyis mindegy volt. Elek hirtelen azt érezte, hogy fél, hogy így soha nem félt egész elmúlt gyáva életében, mert hiszen neki mindig csak a parton volt szabad játszania kagylókkal, kavicsokkal, most meg valami nála hatalmasabb erő túllódította a bóján, tengeri madár süvölt felette, nagy hullámok csapnak át a fején. Tud ő úszni egyáltalán? És mi dobta át a sekélyen? Katalin meg azt érezte: már látszik végre a kikötő. A hullámverésből, ahová mindig belesodortatta magát, vacogva, reménykedve, az álmok, tervek és küzdelmek közül végre visszatért, itt a part megint, jól ismeri, szelíd kövecskék csillognak felé, a hullámoknak nincsen erejük már, még nyakuk íve is lágy, békésen elfeküsznek. A két gondolat valahol, kimondatlanul találkozott, s ellentétes irányban mozogva, ellentétes képek, vágyak, remények és aggodalmak között köszöntötte is egymást. „Köszönöm, Elek – gondolta Katalin –, köszönöm, drága szívem.” „Köszönöm, Kati – gondolta Simkó Elek –, nagyon köszönöm, Katikám. Isten áldjon meg!”

Egyik se mondta ki.

Az asszony hálótársa Micó volt, és végül is jó hálótársnak bizonyult, szerény volt, néma és mosolygó, labdázgatott, játszott Miska nevű kandúrjával, olvasott vagy könyökölt csúf apja térdén, mint egy jóindulatú kis házi szellem. Reggel, mikor Katalin felébredt, még mindig esett az eső. Melinda már reggelire eljött, Katalin indult bevásárolni, mint régen. Raiszné ugyan megjelent a kosárral, s megállt Melinda előtt, mint egy boldogtalan vén katona, aki tudomásul vette a tegnapi parancsot, de a lány megérezte, hogy Katalinnak ma mozgás kell, a vonata csak délután indul, és nehéz kitöltenie már az időt ebben a furcsa házban. Visszaküldte hát Anyucit, ő maga is felragadott egy kosarat, és elcsalta Eleket is a csarnokba. A házmester elképedve nézte, mint ballag Simkó, akit életében nem látott még piaci fölszereléssel, a két nő között, s milyen jól mulat, nézegeti, rázza a szatyrot, még tetszik is neki, hogy a csarnokba mehet, aztán krumplit cipel haza, paradicsomot, sárgadinnyét. Katalin óriási ebédet főzött gyötrelmében, mert nem tudott mi tennivalót kitalálni már, ebéd után befogta a családtagokat, segítsenek búcsúzóul rendbe rakni a könyvszekrényt. Végre eltelt az idő, lezárhatta a kisbőröndjét.

Nem nézett körül utoljára, nem járta be a helyiségeket. Telefonált taxiért, Melinda és Elek azt mondták, elkísérik. Anyuci felállt, mikor odalépett hozzá, hogy elbúcsúzzék tőle, odaengedte arcát a csókjának, de nem csókolta vissza, csak nézett rá, nem is kívánt jó utat vagy boldogságot, nem kívánt neki semmit. Melinda rákiáltott: „Anyuci, nem tudsz köszönni?” – akkor összerezzent, s azt suttogta: „Isten veled!”, de Isten neve úgy hangzott a szájából, mintha nem gondolná komolyan, mintha tulajdonképpen azt akarná mondani: „Ördög veled, a Semmi veled!” Mikor elindultak, azért utánuk nézett, s Katalin így látta legutoljára, ahogy megáll a lépcsőházban, a karfába fogódzik, s utána tekint titokzatos, időtlen arcával.

Jegyét a tanár váltotta meg.

Ez is új élmény lehetett Simkónak, a sorbaállás a kasszánál, a tülekedő, gorombán nyájas emberek. Mikor az asszony fellépett a vonat lépcsőjére, megcsókolta Melindát, s kezet nyújtott Eleknek. „Azonnal csókold meg! – mondta Melinda, majdnem haragosan. – Tíz évig volt a férjed, micsoda marhaság ez!” Hát megcsókolták egymást engedelmesen, s Katalin arra gondolt, ő sose tudta volna azt mondani Eleknek, hogy csókolja meg Micót, ha elődje véletlenül nem meghal, hanem elválik, mert valahol belül mindig félt önmaga jelentéktelenségétől. A vonat váratlanul indult meg, Melinda futni kezdett mellette, és vele együtt szaladt a szívbaját felejtett Simkó Elek is, kézen fogva a lányt. Melinda, míg rohant, elsírta magát, de közben nevetett is, önmagán mulatott, hogy potyog a könnye. Futottak, integettek, míg csak látszott valami a vonatból, míg el nem tűnt szemük elől a sínek kusza szövedékén.

Az út estig tartott, Törökd a déli határszélen feküdt, közel Jugoszláviához. Katalin előszedett egy könyvet, megpróbált olvasni, aztán átment az étkezőbe, kávézott, evett, megint olvasott, kibámult, nézte, mint ered el ismét az eső, amely csak addig hagyta abba a csepergést, míg ő kiért hazulról a pályaudvarra. Fel próbálta idézni magában, mit hallott Törökdről a tisztviselőtől, akivel áthelyezését megbeszélte. Falu, kétezer lakossal. Erősen fejlődik, a jövőben rohamos fellendülése várható, a határban gyárépítést kezdtek. Könyvtára most létesült, épülete eredetileg bölcsőde volt, azt most átköltöztették a régi uradalmi kastélyba, amelyben amúgy is gyermekotthon van, szabályos kis gyerekváros, ott legalább valamennyi apróság egy helyen lesz. A régi bölcsőde a hajdani uradalom létesítménye volt, itt kivételképpen tett is valamit a kastély a faluért: a grófné gyerektelen volt, áldozott kisdedvédelmi célokra. Ott lesz a könyvtár, már leküldték az anyagot, mire ő leérkezik, a polcokat is összeácsolták; a könyvtárépületben van az ő lakása is, remélik, megfelel. Munkatársa fiatal lány, törökdi születésű, kaptak egy takarítónő-hivatalsegéd segítséget is, ott lakik majd vele egy házban, remélik, nem baj. Dehogy, nem is szeretne egészen egymaga élni, örül, hogy lesz ott még valaki kívüle.

Az eső esett, egy darabig látta a hegyeket, aztán leszállt az alkony, az állomások illedelmesen bemutatkoztak neon nevükkel, fa virágtartóikban vérpiros pelargóniumok villogtak. Katalin a Törökd előtti megálló után kiment a vonatfolyosóra, onnan leste, merről látja meg faluja lámpáit. Itt már sík volt a vidék, mint otthon Mecseren, mintha a hegyeket hirtelen elnyelte volna a föld. Messziről észrevette, mint csillannak meg a fények a közeledő állomáson.

Törökdön könyvtáros-társa várta, közlékeny, fiatal lány, Mészáros Flórának hívták; átadott neki egy csokrot. Jólesett a figyelmesség, meg-megszagolta a virágokat, míg kerülgette a pocsolyákat kifelé menet. Az ismeretlen vasutasok mind köszöntek neki, sőt egy asszony is, az meg is simogatta a karját. Jó volt Törökdön, valahogy azonnal jó. „Tudták, hogy várunk – közölte Flóra. – Az egész állomás azt találgatta, milyen vagy, szőke-e vagy barna. A bútoraid megjöttek, minden benn van a lakásodban, csak éppen tővel-heggyel és kibontatlanul. Ha akarod, veled maradok, segítek rendezkedni. Ida néni ma nem lesz túl kedves, ne vedd zokon, nagyon rendes asszony, csak hát hullafáradt. Gondolhatod, mit dolgozott, míg rendbe hozott mindent a bölcsőde meg a kőművesek után. Majd felmelegszik, bizonyosan megférsz vele, csak azt ne várd, hogy sokat magyarázzon, mert se nem nyájas, se nem beszédes. Ha fecsegni akarsz, itt vagyok én. Nekem be nem áll a szám.”

A tanács kiküldte elébe a művelődési autót, pedig nem is voltak messze az állomástól, a kocsiban, a sofőr mellett egy helybeli tanácstag várta. Ez is jólesett, mint a virág, hogy láthatólag fontos volt az érkezése. Nem neki szólt, persze, személy szerint, hanem annak, amit a faluban a könyvtár jelentett, de egy kicsit azért mégis neki szólt. Hátradűlt az ülésen, nézegetett, jól érezte magát.

Új munkahelye nem a főtéren állt, hanem egy mellékutcában, kinyurgult az alacsonyabb épületek közül. Sarokház volt, az utca túlsó háza; Katalin nem látta, merre nézhet az oldalfrontja. A kapubejárat fölött lámpa égett, felhágott a két lépcsőn. A tanácstag azt mondta, bekíséri. Flóra is azt ígérte, segít kicsomagolni, elrendezni a bútorokat, jobb, ha az ember azonnal otthon érezheti magát. Ők helyre raktak volna mindent, hogy mire megjön, készre várják, de nem tudták, mit hova szán.

A kapualjban előreengedték. Katalin tiltakozott volna, mert hiszen azt se tudta, merre forduljon, de érezte, ennek most így kell lennie, mert ez az ő otthona ezentúl, és Flóra is és az ismeretlen férfi is azért lépked mögötte, hogy zavartalanul birtokba vehesse azt a helyet, ahol ezentúl élni és dolgozni fog. Felbátorodott, megindult befelé.

A kapualjból háromfelé vezetett út, jobbra valami lengőajtó zárta el a helyiségeket, szemközt nyilván az udvarra lehetett kijutni, balra lépcső vitt a lakásba, egymásra merőleges, dupla lépcső. Egyik kőfokai a lakás küszöbéig emelkedtek, a másik keresztben szembefordult ezekkel a kőlépcsőfokokkal, fából készült és a folyosóablakig kapaszkodott. Voltaképpen nem is lépcső volt, hanem valami átmenet egy stelázsi és egy emelkedő, különös télikert között. Fikusz, hortenzia és begónia váltakoztak a polcokon. Katalin megállt, nem tudott továbblépni, nem volt ereje rá. A lakásajtó feltárult, csontos, idős nő állt a küszöbön, barátságtalan arcú; fülében türkiz fülbevalók.

– Ez Ida néni – mondta Flóra. – Jó estét, Ida néni, várt már?

Kezet fogott a hivatalsegéddel, Katalin is kezet fogott vele. Megnézte jól. „Nem sokat változtál, Matild, valamivel talán öregebb lettél azóta, és kicserélted a fülbevalódat, s mikor utoljára láttam, piros üvegből volt ez az ékítmény, nem kékből. A kezed még a régi, a tenyered recéi is. Nem, ne vezess, tudom én, merre menjek, ha fellépünk a valódi lépcsőn, bal felől nyílnak a lakóhelyiségek, ügyetlenül, ahogy a régiek építkeztek, mind egy irányban.”

Bent vakító fény fogadta, olyan kemény, merev, amilyen nem is lehet valóságos sugárzás, amilyen nem is jöhet igazi villanykörtéből, törékeny, figyelő fény, mint a karbid tüze. Bútorai ott sorakoztak előtte, még hullámpapír burkolatban volt valamennyi.

– Előbb enni kell – mondta Ida. – Főztem kakaót.

Flóra fecsegett, a tanácstag elégedetten nézte a könyvtárost, kevés beszédű, komoly asszony ez, s milyen természetesen mozog ebben a sose látott épületben. Elindul Ida előtt, mint aki tudja, jobb felé kell fordulnia, ott a konyha. Vajon megcsinálták-e már azt a csepegős vízcsapot? Ida néni kiszabadított egy asztalt, pár széket is, le lehet ülni ehhez a gyerekes kakaó-vacsorához, amelyet vizespohárból hörpölnek, de jólesik, mert édes és meleg. Aztán munkára – nekiálltak lebontani a védőpapírt.

Hol ő, hol Flóra javasolt valamit Simkónénak, de önfejű volt a könyvtáros, mindig oda kellett állítani mindent, ahová akarta. A tanácstag cipekedett, hurcolt és emelt, tetszéssel is, szívességből is, ez férfimunka volt, örült az erejének. Mulatott a könyvtároson, hogy mutogat, mit hova tegyenek, mintha tervrajza volna, persze jó érzéke van a lakásrendezéshez, minden pontosan úgy helyezkedik el, mintha már itt állt volna valamikor, mintha egyenesen ide tervezték volna, ebbe a lakásba. Most már csak a ládák voltak felbontatlanok, azt nem akarta megvárni, buta érzés végignézni, hogy kerülnek elő mindenfajta női fehérneműk meg abroszok. Ez már könnyű, végezzék maguk. A könyvtáros kikísérte, mikor elbúcsúzott, a kapuboltig kísérte ki, mint aki tudja, mi illik és mi a szokás, még utána is szólt csöndesen, hogy köszöni a segítséget.

– Ó – mondta Flóra, mikor lekerült az utolsó láda teteje –, hiszen neked hegedűd is van!

Nézegette áhítattal, kíváncsian, aztán letette egy kisasztalra, amelyre már terítőt dobott, ám Simkó Elekné lekapta róla, azt mondta, nem az tartozik rá, s kicserélte egy másikkal, mintha nem lett volna mindegy. Hamar elraktak mindent, három nő gyorsan mozog, s minden, amit elhelyeztek, véglegesnek hatott, valahogy máris ismerősnek. „Én sose leszek ilyen ügyes – szomorkodott magában Flóra –, pedig legalább tizenöt évvel fiatalabb vagyok, mint ez a Katalin. És érdekes, Ida néni szereti, csuda tudja, rám sose néz így, ilyen nem tudom, hogy, lehet, mert annyira festem a számat, és azt utálja. Ezek itt csak félszavakkal beszélgetnek, mint akik évek hosszú sora óta együtt laknak már.”

Nincs mit csinálni tovább, minden kész. Nagy ez a lakás ennek a nőnek, de a tanács így rendelkezett, és majd férjhez megy megint, aztán akkor teli lesz minden gyerekkacagással. Jó éjszakát, Katalin! Flóra nevetgél, visszaint, megint a könyvtáros csukja be a kaput utána, Flóra sokáig érzi a tekintetét, mert neki is utánanéz, ahogy az illem előírja, csak aztán zárja kulcsra a kaput. Flóra fütyülve megy, iparkodik, várja a vőlegény, de hát annak is meg kell értenie, hogy első este nem lehet egyedül hagyni a főnökét.

A könyvtáros és a hivatalsegéd maguk maradnak, Simkóné elöblíti a csészéket, Ida törölget. Lenn van a szobája a lengőajtón túl – meséli, Simkóné bólogat, hogy tudja, azt mondja, kell ott még lennie egy kis konyhának is. Volt, igen, de elbontották a vécékkel együtt, mikor a hajdani foglalkozási termek falát kiszedték, most odalenn van a raktár, a hajdani bölcsődei helyiségekből meg a könyvtár lett. A könyvek megérkeztek, még nem nyúlt hozzájuk senki, Flóra meg akarta várni a rakodással. Ó, helyes! Katalin lefut a kőlépcsőn, benyomja a lengőajtót, benéz a nagyterembe, ládák ládák hátán tornyosulnak, a kisebbik helyiségben vadonatúj polcok és egy igazi, párnás, modern olvasógarnitúra, a megyei tanács ajándéka. Milyen szép, milyen kedves! „Jó éjszakát, Ida néni, nagyon köszönöm. Még kinézek az udvarra, aztán elteszem magam holnapra én is. Ma hosszú nap volt.”

Ida fenn felejti a kulcsát, visszatér érte, mielőtt végképp elköszönne, még felel a könyvtáros kérdésére, hogy az udvari front a vásártérre néz, ugyan honnan tudja, ismeri ezt a falut? „Igen” – mondja a könyvtáros, nem közli, honnan. Ida aludni megy, lezár a lengő ajtó felől, ahogy szokás, Katalin pedig kilép az udvarra.

Az udvaron semmi, csak a galambdúc, mert hiszen óvodában nem szabad más állatot nevelni, és tizenkét jegenye tartja az eget. Hátul deszkából ügyetlen kerítés, hat jegenyefa strázsál előtte, a másik hat a szomszéd ház kőkerítésén bókol át, alattuk hat-hat bokor. Katalin ellépdel előttük, aztán lehajlik. Most már elállt az eső, csak illata érzik, az avarszag. A felhők is szétszakadtak, látszik a hold az udvar felett, a könyvtáros leguggol, megérinti a frissen született gombákat a bokrok alján. Nagyok, egészségesek, nyers szaguk van, mindennél erősebb szaguk. A villanyt égve hagyta odafenn, fénylik benn az ebédlőablak.

A hegedű ott maradt a kisasztalon, ahová tették, ám Katalin hallja a melódiát, és tudja, hiába is fogná be a fülét, belülről hallja, hát nem volna előle menekülés. Mást is hall, megkeresi a durván ácsolt kerítés belső oldalán a göböt, amelyre hághat, felkapaszkodik, kikönyököl, fél testtel kidől a vásártér felé. Léptek, messziről hangzó, egyre közeledő léptek. „Dániel!” – gondolja Katalin, és leugrik a földre, hogy ne kelljen látnia: idegen, ismeretlen az, aki hazafelé lépdel. Kinn konganak a kövek, izzik a hold. Visszamegy a lakásba, bereteszeli az ajtókat minden oldalon. Most nem zavar senkit a hegedűjével, egyedül van, felemeli a hangszert, amely nem idézi már azt a hajdani karácsonyestét, valami egészen mást idéz. Áll pontosan azon a mintáján a szőnyegnek, ahol állni kell, ahol valaha Somos Aranka gyakorolt, és Ida, aki még nem alszik, lenn motoz a folyosón, hallja, hogy a könyvtáros hegedül. Gyerekdalt hegedül, Ida ismeri, sokáig volt dajka ebben a bölcsődében, ezt tanulták valamikor réges-régen a hajdani gyerekek. Száll a dal, a jegenyék között motoz, a hold magasan jár, magasabban, mint az imént, mintha nem tudna megállni égi pályáján. A vásártéren szünet nélkül kopognak a léptek.