A szemlélők

Vád

A gépen turkált az újságok között, nem talált kedvére valót, aztán elnevette magát, mert rájött, hogy a Végre Szabad-ot keresi, azt pedig aligha lel egy francia gépen. „Figaro – énekelte a sztjuardesz –, Times, Zürcher, Dagens Nyheter…” Nem, köszöni, nem. Inkább kérne egy kávét. Ottani járattal kellett volna jönnie, azon lett volna mindenféle szabad. Szabad Nő, Szabad Táj, Szabad Ország.

A kávé annyira nem ízlett, hogy sokáig tartott, amíg megbirkózott vele. Persze, megitta, akkor is megitta volna, ha egyértelműen rossz, mert a sok minden között, ami a képzése befejezését megelőzte, azt is meg kellett tanulnia, hogy a gyomra tudomásul vegye a legszokatlanabb összeállításokat, félig nyers vagy az otthoni konyha szerint gusztustalan, nem emberi fogyasztásra való ennivalót. Az ínye természetesen mindig jelezte, hogy, ha tehetné, visszautasítaná azt a valamit, amit éppen rág vagy nyel, ám az arca éppúgy nem mutatta, mint a tányérja, csészéje, ami mindig kiürült, ha olyan országban szolgált, ahol az etetést a szíveslátás fokmérőjének tekintették. Anna sose kérdezősködött semmiről, ami a foglalkozásához tartozott, legfeljebb végighallgatta, amit a férfi magától közölt, egyetlenegyszer állt elő valamivel. Hogyha volna Kannibálország, és ott a nemzeti ünnepen emberhúst szolgálnának fel, ugyan megenné-e? Mondta, hogy igen, ha volna állama és Kannibálország között diplomáciai kapcsolat. Nemzeti ünnepen elképzelhetetlen visszautasítani a nemzeti eledelt. Nem ennék belőle sokat, csak pár falatot, de azt feltétlenül. Anna úgy nézett a mondatai után, mintha sárkányok volnának, amelyek fenn úsznak a fellegek között, és attól függ a további sorsuk, egyensúlyban tudja-e tartani őket a tekintetével. Aztán dalolni kezdett, kedves dalát énekelte, amelyben vérré válik a mosdóvíz, a törülközőt meg csalánból szőtték. Anna repertoárjának legegyszerűbb darabja is lucsogott a vértől mint az ógörög tragédiák.

A kávé nem volt rossz, csak nyugati ízű, idegennek érezte, éppolyan abszurdul annak, mint amikor egy távol-keleti országban egy fogadáson házigazdája, különös megbecsülése jeléül, maga vitte oda neki tányéron, s mellette várta meg, míg megeszi az előtte felszeletelt, és a mozgást éppen abbahagyott, nyers halacskát. Ellenkezéssel nyelte, nem ízlett, a baráti nagykövetségek vacsorái végén már hetek óta kivédte a felszolgáló kínálását, nem az orvosa utasítására, álmatlanságának semmi köze nem volt a koffeinhez, ha Annánál aludt, mindig rengeteg kávét ivott, s mégis szaporákat ásított, ahogy az este eljött. Viszolygott attól a kávétól, amit nem elhagyott szolgálati helye főzési módján készítettek.

Mikor rájött, hogy a szokottat, a mindenkor valót, az alapjában természetest érzi természetellenesnek, a felismerés úgy hatott rá, mintha egy lakásba másodszor is felcsengetnek, tudomásul kellett vennie, hogy van odakinn valaki. Az első csengetés az újságok között való haszontalan turkálás volt, a második most a kávé. Valaki ott áll valahol a központi idegrendszere és a világ közt, s be akar jutni hozzá. Hát majd nem nyit neki ajtót, most nem lehet. Most koncentrálnia kell, az ezredes láthatólag nem hajlandó a jó Toto bácsi szerepét alakítani, s ha úgy kell majd vele szemben állnia, ahogy ezek szerint elkerülhetetlen, mint a szekció főnökével, nem lesz kellemes találkozás. De hátha nem is kerül erre sor? Másfél óra alatt annyi minden történhetik! Belevághat egy villám a gépbe, vagy elüthetnek egy keselyűt, egy kupola nagyságú, mesebeli madarat, amely estében magával rántja őket is, és amelynek a mitológia kezdete óta nem is volt más dolga, mint erre a gépre várni, amelyen ő utazik, és éppen ma. Vagy betörhet valaki a pilótákhoz, eltérítheti a járatot az útjából, bár erre kevés a valószínűség, mert a felszállás előtt diszkréten átvilágítottak mindenkit, amellett a gép nyugatra megy Annáék országába, s oda bárki eljuthat kevésbé kockázatos módon is. Ha valaki mégis másfelé irányítaná, ugyan hová akarna vele szállni? Maóhoz? Moszkvába?

Már látszottak a hegyek. Nem érdekelték.

Ez volt a harmadik csengetés. A hegyek idáig mindig megindították, közöttük nőtt fel, természetes volt a szemének, hogy körülállják, védik a települést, benéznek a városba, ahol a völgyben vad és hideg vizek partjain élnek az emberek, a csúcsok meg figyelik, ahogy megszületnek, futkosnak, mint a hangyák, aztán elcsendesülnek, eltűnnek, újak születnek helyettük, akik újra futnak, s akik után ismét csak csend lesz megint. Nézte a zöld gleccsernyelveket, a havasok rajzát, szuggerálta magának, hogy örüljön. De nem örült, csak látott, s ez kevés volt érzésnek is, indulatnak is. Majd otthon – biztatta magát, de voltaképpen nem nagyon reménykedett. – Talán otthon. A régi környezetben.

Jól ismerte az utat, számtalanszor szállt el már ezek fölött a városok fölött, akár bemondhatta volna a hangszórón az utasoknak, mikor merre járnak. Megpróbálta kitalálni, mi lesz az a centrális pont, ami körül majd a vád mozog. Számon kérni tőle egész listára valót lehetne, de mitől lesznek a legdühösebbek, és milyen fokig fontos a minisztériumnak, ami történni fog? Ha Toto tudná, mennyire nem érdemes ugrálni vele, mennyire nem készül ellenállásra! Nem bánt meg semmit, legfeljebb azt, hogy Sutort nem verte meg jobban, s megint csak felmenne, ha sor kerülne rá, a Cella néni padlására. Ugyan mit tett volna a gáláns Toto, ha Cella néni neki kiált át? A kérdés azért képtelenség még in theoria is, mert Toto sose került volna az Anna falusi házába, inkább vesz magának egy gumi gésát. Marhaság az egész, szidják össze, helyezzék át, vagy rúgják ki, csak hallgassanak már végre arról, amiről pedig nyilván boldogan és hosszasan készülnek beszélni. Persze lehet, hogy simábban megússza, mint képzeli, a döntés máris megvan, viszonylag humánus; mert Toto már tudja, hogy az Anna-veszélynek vége, hallotta, mit felelt neki az asszony, mikor utoljára találkoztak, bár a beszélgetés Anna lakásában zajlott le, több ezer kilométerre Toto ügyosztályától. De hátha az ezredesnek megvan a módja rá, hogy mindent halljon és tudjon, és ha beállít hozzá, csak annyit mond majd, ettől igazán megkímélhette volna saját magát is, az országukat is, máskor legyen jobban az eszén. Az ügyet teljesen elkenni nem lehet, sajnos, de a büntetést túléli, nem veszélyes. Kap egy rossz állomáshelyet, és kész. Szedje össze magát, kérem!

Ez már nem a negyedik csengetés volt, több annál, ettől komolyan megriadt. Ezek a gondolatok már a Lakáj gondolatai voltak, a feltételezés, hogy az ezredes a saját embereit kémlelteti, hogy valahol mikrofont helyeztet el Annánál, s ott, az ő hazája fővárosában, a külügyminisztérium illetékes ügyosztályán ügyeletes figyeli, ahogy megreccsen alattuk az ágy, ahogy Anna sikolt, énekel, vagy ő mordul egyet, mert rajzszögbe hágott az asszony örökké rendetlen lakásában. Ez a Lakájtól ragadt rá, aki locsogás közben a cukrászdában és a vendéglőkben időnként automatikusan alátapogatott az asztalnak, vagy felágaskodott, s a lámpában kereste a mikrofont.

Sima útja volt, túl egyszerű, s az érkezés is, mint mindenkor: Johanna ott várta a kijáratnál. Nem számított rá, hogy kijön érte, előző nap ugyan megtelefonálta neki, mikor érkezik, de azt gondolta, régi szokásaik nem érvényesek többé, mióta Johanna arra a hírre, hogy történjék bármi, mindennek ellenére, sőt, a Sutor-ügy miatt most aztán pláne elveszi Annát, öt nappal ezelőtt összecsomagolt, és búcsú nélkül hazajött. Ám Johanna ott állt, ahol mindig, ha rá várt, mintha nem is üvöltöztek volna egymásra a Cadeau rémült füle hallatára úgy, mint a bennszülöttek. Ő is megijedt – gondolta Roland –, megcsinálhatta magában az engesztelés ideológiáját: részint az élet túl rövid, hogy sokáig haragudjunk benne, részint meg ugyan mit kezdjen az öccse nélkül. Johannának sincs senkije, csak ő. Még nem tudja, hogy neki sincsen, hogy volt, ami volt, egészében véve igazán tant de bruit, felesleges a fejére borítani a külügyminisztériumot. Jól megnézte nővére öröktől ismerős, csúnya arcát, míg üdvözölték egymást, riasztó volt végiggondolnia, hogy az ember ennyire nyomorult, ilyen gyönge, annyival kevesebb, mint az állat, hogy harapás helyett mosolyog, csak ne kelljen egyedül szembenéznie a halállal. Johanna most úgy tesz, mintha sose lett volna Anna. Egyébként úgy tesz ő is.

Míg a kocsi felé lépegettek, nővére megemlítette, reggel jelezte telefonon Totónak az érkezését, és megkérdezte, mikorra kívánja, hogy bemenjen hozzá. Pontosan délben, azt mondta Toto. Ha az ezredes csak tizenkettőkor akarja fogadni, akkor majdnem teljes két órája van. Nem akar most hazamenni, menjen Johanna egyedül, vigye a poggyászt. Szeretett volna mindjárt túlesni mindenen, de persze az ezredes nevelési módszerére ez jellemző: várjon a bűnös, megérdemli. Milyen dühös lehet ez a Toto!

Johanna világéletében jobban vezetett, mint ő vagy Franciska együttvéve, valami olyan szolid biztonsággal, amivel ámulatba ejtette azokat a hivatásos vezetőket, akik suhanckoruk óta járták az országutakat. Szinte hozzá se nyúlt a kormánykerékhez, s átszállt a legkomplikáltabb csomópontokon. Most is egyetlen pillanat alatt tovatűnt, nem kérdezte meg, mivel tölti el az időt délig, Johanna csakúgy tudta, mintha megmondta volna neki, hogy megy Franciskához.

Franciskát megkeresni nem volt frivol gondolat, mert ugyan kivel beszélhette volna meg ezt az Anna-ügyet mással, mint a feleségével. Kellett, hogy Franciska tudjon a legújabb fejleményekről, ha már meg kell tudnia, inkább az ő verziójából és leírásából tájékozódjék. Franciskánál a szokott nyirkos hideg helyett ezúttal meglepően illatos langyosság fogadta, a kánikula behatolt a tárt ajtón, de csak a téglák, a vakolat hidegén enyhített, nem a személyén, akit meglátogatott. Azt hitte, megörül neki, hiszen olyan régen nem látta már, ám Franciska semmi örömet nem mutatott, és eleinte hallgatagabb volt a szokottnál. Ez most nemcsak fájt, méltánytalanságnak is érezte, meg is mondta, nem ezt várta tőle, elvégre mit képzelt, vagy mit remélt. Semmit se képzelt, felelte Franciska, nem remélt semmit. De azért megvan az ügyről a véleménye. „Nekem is terólad – mondta Roland, és alig tudta megállni, hogy ne ordítson, belemarkolt a gót pad faragott karjába –, nekem is megvan rólad a véleményem, mert csak a szád járt. Tettél volna csodát, mint a középkori szerelmesek, mi az neked? Átbucskáztál volna a hátadon, és lettél volna más. Madár. Hal. Mit tudom én?”„Folklór – kiáltotta Franciska –, megtanultad Cella nénitől. Tettem volna csodát? Nem mondanád meg, hogyan? Tettél volna te csodát, ahhoz, hogy nekem sikerüljön, elébe kellett volna, hogy jöjj. De nem jöttél. Lefeküdtél.” „Azt hiszed, örömből?” – kérdezte dühösen Roland. Franciska úgy nevetett, hogy megrezgett az ablak. „Nem is bánatból, fiam.” Milyen szemtelen! Szerette volna megrázni, olyan indulat lobbant benne, hogy ha nem szégyelli, megüti Franciskát is, mint a minap Sutort.

Soha nem veszekedtek, ugyan miért tették volna, ízlésük és kedélyük csaknem egyformán reagált mindenre, s ha valami mégis sebet horzsolt köztük, arra is tartották a megállapodást, Franciska házi törvényét még jegyeskorukból, hogy egymásról csak egymásnak panaszkodnak. „Roland nem akarja, hogy legyen új kutyám” – jelentette Franciska Rolandnak. „Nem bizony – felelte a férfi. – A diplomatának nem való kutya, nem költöztetheti örökké ide-oda. Roland szereti az állatot, nem akarja, hogy a fél életét karanténban töltse, mint szegény Fidó.” „Franciska ruhája túlságosan kivágott – panaszolta be ő Franciskát Franciskánál –, kilátszik a melle. Mindenki azt nézi.” „Jaj, de jó! – örült Franciska. – Mutass valakit, akinek olyan teste van, mint neki. Franciska azt üzeni, ne légy irigy.” „Franciska frivol!” – rótta fel neki. „Éjjel sosincs ez ellen kifogásod!” – volt a válasz. Ez a játék most nem ment, pedig megpróbálta: „Franciska kérlek, Franciska nem érti ezt a dolgot, és olyan utálatos hozzám, ahelyett hogy segítene.” „Mást nem parancsolsz? – kérdezte Franciska gúnyosan. – Csak a Franciska segítségét? Segít az, szívem, csak közöld, miben. Nem szeretnéd, hogyha hideg az ágy Anna házában, előzőleg megmelegítse villanyvasalóval, mint azon a tavaszi víkenden, mikor elromlott a hotelban a kazán? Vagy hozzon neked Franciska a patikából valami szert, ami fokozza a nemi teljesítményt? Esetleg beszéljen ő Annával, hogy mégis fogadjon vissza?” „Ez nem ilyen egyszerű! – kiáltott rá. – Azt hittem, te már felette vagy az ilyesminek.” – „Hülye! – kiáltotta Franciska – te idióta, te. Felette vagy alatta, nem mindegy? A szó is torz, a fogalom is álfogalom. Mihelyt más kell neked, már nem csalsz, akkor tennéd, ha nem engednéd el magad, és nem követnéd az új hívást, az volna csalás, ha akkor is rám gondolnál, mikor más köt le.” „Azt hittem, mást fogsz mondani, hogy megérted” – mondta Roland rosszkedvűen. Franciska nem volt hajlandó felelni többé, akkor otthagyta, nem is köszönt neki.

A minisztérium előtt tömeg volt. Nem emlékezett rá, hogy ebben az időben bármikor is azt érzékelte volna, hogy ez a tér üres, elképzelhetetlen volt, hogy a Bursa meg a katedrális között ne lessék százan meg százan így tizenkét óra körül a templomórán megjelenő, körben mozgó figurákat. Még zárva volt az óramű játékszerkezetét eltakaró, kettős aranyajtó, rápillantott a számlapra. Ha most továbbmegy, pár perccel hamarabb érkezik, mint kívánták, ha itt marad, s megvárja, míg kilépnek, s körbe járnak a figurák, késik valamit. Azt érezte, az utóbbit választja. Ha Franciska – Franciska! – ennyire értetlen volt, mit várhat Totótól. Így is, úgy is kemény szavak fognak elhangzani, legalább lássa az ezredes, hogy ő nem fél, hogy az egész nem is érdekli túlságosan: kettőjük közül csak az ezredes izgathatja fel magát, ő már túl van azon az állapoton, amikor valami úgy istenigazában kihozhatná a sodrából. Megállt és várt.

Tömeg verődött köré, turisták, filmezésre készen, a melegben kivörösödött, vidám arcok. Valaki a lábára lépett, jólesett, hogy hirtelen szembefordultak vele, a karját simogatták, kérlelték, ne haragudjék – most kívánta a gyöngédséget. Onnan, ahol állt, jól látta a külügyminisztérium kelet-európai ügyosztályának ablakait, az ezredes erkélyét is, amely mögül valaki elhúzta a függönyt, mintha még több világosságot akarna a szobájába. Várj, Toto, várj türelemmel!

Az óra zengését egyszerre hallotta meg az idegen szavakkal, amelyeket olyan jól értett, Anna anyanyelvén szólaltak meg mögötte, egy vékony hang azt mondta: „Jézusmária, de gyönyörű!” Azt gondolta, most minden attól függ, mi lesz erre a válasz. Aki a nőnek felel, az kimondja, ami rá vár ma, holnap, valamikor. Hátranézett, mert a felelet késett. Két fiatal nő állt mögötte, egy elbűvölt és egy közömbös arcú, nézték az órát, de nem jött válasz, mert a közömbösképű nem felelt, pedig a vékonyhangú megismételte a mondatát, mintha ő sem akarna belenyugodni abba, hogy nem méltányolják azt, ami neki tetszik. „Ez még semmi! – szólt oda neki Roland, és élvezte, hogy úgy ki tudja ejteni az e hangot már, ahogy ezek ott mögötte – majd ha kijönnek a figurák.” „Nahát! – csodálkozott a vékonyhangú. – Azt hittem, csak ketten vagyunk itt onnan.” „Nem – nevetett Roland, most igazán nevetett, szívből –, hárman vagyunk, hárman.” A közömbösarcú gyanakodva figyelte, mert az r hang már nem volt tökéletes, és az n-et is elnazalizálta, de azért a közömbösarcú is mosolygott már egy kicsit, és Roland megint elnevette magát, mert arra gondolt, a lányok azt hiszik, most aztán megkezdődik valami, itt az idegenbe szakadt honfitárs, aki már nazalizál és raccsol, annak talán még pénze is van, miért is ne volna pénze, hátha elhívja őket ebédelni. Közben fenn megindult a játék, a kettős aranyajtó felpattant és az angyal, kezében a kard, megnyitotta a menetet. Jött az angyal, rubintos kardja ide-oda suhintott, balján, láncra kötve, ott kushadt az ördög, az ördög guggolva araszolt ki, szomorú, megtaposott ördög volt. Utánuk Krisztus lépdelt, vállán kereszt, homlokán töviskoszorú, mögötte egy szamár, a szamarat a császár követte, koronáján szikráztak a kövek, palástját egy koldus markolta, egy kopasz, fiatal koldus. Aztán a menetet bezárta a halál, ő volt a legélőbb minden figura között, jó húsban levő, erős és derült halál volt, sokkal magabiztosabb, mint akár az angyal is. Megállt, lenézett a térre, felemelte a kürtöt, amit jöttében a háta mögött szorongatott eddig, és nagyot fújt belé. Nem volt kaszája, ez szabálytalanná és vonzóvá tette alakját. Aztán az arany ajtófélfák becsapódtak, és már csak a zene szólt. A lányok Roland után bámultak, mikor belevetette magát a tömegbe, mintha vízbe ugranék valami trambulinról, és elkezdett furakodni a minisztérium felé. Az ezredes az erkélyről jól látta, mint válik ki a turisták közül, s hogy lesi az úttest peremén, mikor tud átfutni az autók között. Becsukta az erkélyajtót, mielőtt még Roland átért volna.

Négy perccel múlt tizenkettő, mikor belépett Toto előszobájába, a fiatal férfi aki fogadta, új alkalmazott volt, negyed éve, hogy utoljára az ezredesnél járt, még más vezette be. Most egyébként nem vezette be senki. Az ezredes nem kívánta fogadni, csak egy végzést adatott át neki, az irat a vádpontokat tartalmazta, és kiderült belőle, hogy ügyében a vizsgálat megkezdődött, a vádpontokra e hét csütörtökén délután három órakor a minisztérium zöld termében tartandó fegyelmi bizottsági ülésen válaszolhat, állásából egyébként felfüggesztették, a vizsgálat befejezését itt helyben, a fővárosban kell megvárnia. Az irat nem volt borítékban, csak szépen kétrét hajtották, a fiatal férfi, aki átnyújtotta, sugárzóan mosolygott, azzal a mosollyal, amelyet szintén tanfolyamon tanultak annak idején valamennyien, a rémes pillanatok számára fenntartott, bátor és biztató mosollyal. „A diplomatáknak nőorvosarcuk van” – közölte egyszer Anna. A fiatal férfi most pontosan úgy állt Roland előtt, mint a ginekológus, akihez elvitte Franciskát, és aki sajnálkozva, de tündöklő arccal közölte, az asszony nem alkalmas az anyaságra, de ettől persze még gyönyörű és harmonikus lehet az élet, és akadhat kis árva a famíliában, esetleg körül lehet nézni egy gyermekmenhelyen. „Te marha, te!” – mondta Roland Anna anyanyelvén, s a fiatal férfi változatlan derűvel nézett rá, mert Roland hangjában nem volt indulat, és amit mondott, az lehetett valami gyarmati szó is, valami olyan, hogy voodoo, vagy akár üdvözlés: aloha, aloha. Toto titkárát nem képezték ki Anna anyanyelvére. „Te marha, te!” – mondta Roland megint, majdnem gyöngéden, a fiatal férfi most már végképp nem tudta, mit kellene tennie. Megpróbálta pontosan artikulálni, utánamondani a hallott szöveget, hátha annyit jelent, hogy „sok szerencsét, jó napot”. Roland már az ajtóban volt, mikor sajnálkozón és engesztelőn utánakiáltotta: „Te marha, te!” „Merci! – intett vissza Roland. – Merci beaucoup!” Ez már ismerős nyelv volt, szolgálati anyanyelv, úgy látszik, eltalálta, mit kellett mondania, Toto titkára ragyogott.

Aznap felülmúlta magát, majdnem tíz perccel hamarabb megtette az utat, mint máskor, pedig mikor lekanyarodott a főútról, s a leeresztett ablakon át megérezte a kertek illatát, még lassabban is hajtott, élvezte a júniusi levegőt. Johanna nem szerette a repülőtér nyüzsgését, szagait, csak elviselte, mint minden olyan helyet, ahol élete valamelyik szakaszában tartózkodnia kellett, de minél öregebb lett, annál jobban kötődött ahhoz a tájhoz, ahol ő és szinte valamennyi rokona született, az óriási hegyek alatt feszülő, szép nevű tó partján, ahová aztán vissza is tért mindenki közülük élete végén megpihenni, mintha a születés és halál közti ív kulminációs pontján körbenézve, ki-ki gyermekkora színterét látta volna a legintenzívebb világításban a zenitről, s a kaptatón lefelé arra lépdelt volna vissza, ahonnan valamikor elindult.

A ház, ahol ő és családja előtte született tagjai világra jöttek, több mint négyszáz éve állt, és csak annyit változott, amennyit szükségképpen változnia kellett, mikor a kényelmi berendezéseket beszerelték. Johanna elmúlt hatvankettő, nehezen lett volna képes még csak hozzávetőleg is kiszámítani, hányszor érkezett már így haza a főváros irányából, ám sose szűnt meg gyönyörködni a látványban, amely fogadta. Hazájában a reneszánsz kevesebb dekoratív elemmel építkezett, mint az olaszoknál, de valami sötéten sugárzó báj jellemezte épületeit, nem könnyed, de megbízható szépség, amely egyszerre tükrözte az otthon nyájasságával az otthon biztonságát és erejét is. Lakóhelyük ma szokatlanul heves napfényben sárgállt elő a dombtetőről, a távoli csúcsok úgy tartották felette az eget, mintha egy elektrokardiogram jelzéseire tűzték volna rá a mennyboltozatot, s a hegyek vonalán akadt volna fenn a mindenség.

A ház, így nevezték valamennyien, gazdák és cselédek századok óta azt az épületet, amelyet Annáéknál kastélynak hívtak volna. Johanna népe a fogalmazásban is puritán volt, majdnem barátságtalanul az: egy lakóhely, amelyben egy család él, az ház. A tágas is az, a tornyos, négysarkú is, ami mögött ott a tó, de ami előtt tó van, a valódinak medencemása, apjuk csináltatta második felesége halála után. Soha közülük nem úszott többé senki az igazi tóban, hogy Roland anyját elvesztették.

Johanna férfi felmenői, a házépítő őstől kezdve, valamennyien diplomáciai pályán működtek, Johanna szókincséhez, kifejezésmódjához hozzátartozott nemcsak a puritán, de az a fajta fogalmazás is, amelynek közlendője tartalmában azonos a szándékolt mondanivalóval, ám formájában meggondoltabb, lekerekítettebb, s ahogy nem szívesen mondaná ki: kastély, úgy kerüli a nyelv drámai árnyalatú szavait is. „Elvesztettük őt” – így beszéltek Roland anyjáról, Johanna fiatal mostohájáról, aki pár mérfölddel lejjebb felborult a csolnakjával egy zsilipnél, és soha nem tisztázott körülmények közt vízbe fúlt. Míg meg nem halt, tavasztól késő őszig ott nyüzsgött, ha csak tehette, minden családtag a saját kis kikötőjük körül, attól fogva nem úsztak, nem is csolnakáztak többé a nagy tavon. Apjuk azt mondta, érzi az ízületeit, neki, sajnos, árt a hideg víz, Johanna kijelentette, nem akar senkit se riogatni a külsejével, nem hiszi, hogy lebilincselő látvány volna fürdőruhában. Roland kamasz volt, de tapintata azonnal talált kifogást: irritálták a kirándulók, Franciskának eleinte egyszerűen megtiltották, hogy a tóban ússzék, mikor nagyobb lett, s felfogta a tilalom érzelmi hátterét, maga választott ürügyet magának, ő meg úgy találta, kellemetlen érzés, hogy úgy megnézi mindenki. Ezek az indokolások éppolyan stilisztikai bravúrok és éppannyira valótlanok voltak, mint apjuk vagy Johanna magyarázata. Apjuknak természetesen sem akkor, se később nem volt baj az ízületeivel, Johanna meg, nem könnyű fiatallány kora lezáródásával réges-rég tudomásul vette, hogy testét-arcát elnagyolta a természet, s fütyült rá, kinek mi a külsejéről a véleménye, Franciskának, ahogy eszmélt, a legnagyobb örömei közé tartozott, ha a pillantások megpihentek a testén, a gyermek Rolandnak meg kezdettől kedves szórakozása volt, hogy integessen a kirándulóknak, sőt, titkos üzeneteket tartalmazó palackokat indítson el feléjük a tóban. Mindenki tudta mindenkiről, hogy hazudik, és mindenki segített is mindenkinek, hogy könnyebben tehesse, Belle volt az egyetlen, aki, amikor az ideje megengedte, mélyen beúszott az ellenséges vízbe, meg is volt róla a családnak a véleménye, mert hogy tehet ilyet, mikor a vízben aludt el örökre szegény fiatal mama. Hogy azért külön és önmagának ki-ki rekonstruálhatta szegény fiatal mama elalvás előtti utolsó perceit, a zsilip alatt, a vízben küszködve egy korty levegőért, azt a parkban ásatott mesterséges tó mutatta, amelyben lehetett úszni, csónakázni, de amelyre elmulasztották ráterveztetni az építésszel a híres zsilip mását, holott a tavat övező legjellegzetesebb épületek miniatűr ikrei mind ott díszítették a kőperemet, olyan volt ez a belső, mesterséges tó, mint egy házi Madurodam.

A hortenziák hónapja volt, hússzínű, lila és majdnem zöld bozót mögül villant elő a ház. Johanna tülkölt egyet, tülkölt kettőt, aztán már le se vette ujját a dudáról, s érezte, ahogy áthullámzik rajta az ingerültség. Dickenst átkozta magában, aki telerakta az ember fejét gyerekkorában ilyen hülye hősökkel, hogy Weller Sam, Pegotty Klára, meg a meseirodalom Hűséges Jánosát, akinek meg kell pántolni a szívét, különben meghasad a gazdája iránti aggodalomban. Hűséges János, igazán! Kár, hogy az ismeretlen meseköltő vagy akár Dickens nem ismerte Belle-t.

A kapus végre kicsoszogott, zsíros arcán ártatlan derű. „Elaludtam!” – jelentette rettenetes kiejtéssel, és úgy mosolygott, mintha természetes volna, hogy valaki csak úgy elalszik fényes délelőtt, és az is, hogy a gazdáját megvárakoztatja. Johanna nem szólt, csak behajtott, a kapus kérdését, hol van Roland úr, mikorra várják, elengedte a füle mellett. Ha Belle elfecsegte neki, hogy Roland elébe ment ki a kocsival, kérdezősködjék Belle-től.

A garázsban Chloe mosta kelletlen arccal az előző nap kifogásolt ablakot. Ezek szerint már végzett odafenn azzal a lomha és felületes babrálással, amit takarításnak nevez. Evsztratosz, a másik gyerek azt mímelte, hogy locsol, a surrogó víz zajától nem hallotta, hogy Johanna közelít, elmélyülten spriccelte a gyep helyett a saját pucér lábát. Johanna rászólt, akkor végre célba vette a bokrokat. A konyhából ének harsogott, Ariadne nem irgalmazó altja, Johanna beleborzongott, annyira idegesítette ez a dalolás. Amúgy is rosszkedvű volt és nyugtalan, az ezredes reggel a telefonban igazán nem is hasonlított Arthur unokaöccséhez, a kedves Totóhoz. Mindazért, ami történt, valahol, valamiképpen Belle is felelős – gondolta, s megint Dickens jutott az eszébe, és újra csak Pegotty; Belle aki egy a Johannáénál lényegesen divatosabb nyári ruhában ott ült a teraszon, tömjénillatot árasztott és olvasott. Maga is meglepődött az érzés hevességén: ezt a Belle-t csaknem annyira utálja már, mint a vendégmunkásokat, akikre szorul, vagy mint Annát, aki aláaknázta ezt az otthont. Belle, az ő Hűséges Jánosa! Belle, a családért aggódó, mindent feláldozó Pegotty! Jó vicc. Ha Belle igazi alkalmazott, akire csakugyan minden ráhagyható, akkor először is lejárja lábát, és felhajt normális és kezelhető állampolgárokat a régiek helyébe, akik ahogy az évek teltek, lassanként mind elkerültek innen, felemelt fizetéssel se voltak hajlandók a kaput őrizni, takarítani, főzni. Belle a felelős amiatt, hogy a személyzet szétszóródott, eltűnt a házból, olykor a saját haszna és érdeke ellenére is. A kertészről bizonyosan tudja, mert nem restellte megkérdezni tőle, mikor egyszer összetalálkoztak a városban, hogy kevesebbet kap az új helyén, mint náluk, nem pénzen múlt a maradása, mint ahogy nem pénzen múlt egyiküké sem, akik elmentek innen; ízlése és alkati fösvénysége ellenére Johanna, mihelyt a ház rendjét veszélyben érezte, felajánlotta a fizetésemelést mindenkinek. Valami más okozta, hogy elmentek, nyilván a hűség, a családhoz való ragaszkodás hiánya. Soha gyerekkorában vagy fiatalabb éveiben nem kellett ilyen problémákkal küszködniök, egyszerűen képtelenség, ami a házban történt, hogy a hajdaniak közül csak Belle maradt velük, s folyton cserélődő stábokat mutat be, amelyeket vendégmunkásokból verbuvál. Milyenek ezek, Úristen! Xandrosz! Evsztratosz! Mind!

Voltaképpen nem érdemes felizgatnia magát azon, hogy Xandrosz fényes délelőtt elalszik a kapusházban. Majd továbbáll ő is rövidesen családostul, ezek se mások, mint a múltkoriak, azok a spanyolok, akik megőrjítették, mert délben heverni akartak, rábeszélni őket, állítsák meg az élet menetét tizenkettő és délután négy között, és voltaképpen csak éjjel virultak ki, viszont fűteni óhajtottak nyáron is, konfidens kérdéseket tettek fel, sőt, tanácsokat kértek gusztustalan problémáikban, mikor aztán tanács helyett pénzt akart a markukba nyomni, olyan pillantással nézték végig, mint egy száműzött király. De maga Belle is napról napra súlyosabb kereszt, micsoda megalázó érzés, mikor egyebet se kíván már, mint felejteni, hát Cadeau-ra kelljen gondolnia miatta, akivel normálisan beszélni se tudott, aki alig volt képes akár annyira is kifejezni magát, mint valamikor Fidó. Csak nem kell odáig süllyednie, hogy hiányozzék neki Cadeau?

Belle lapozott egyet, mikor elhaladt mellette a teraszon, mondott egy kurta jónapotot, aztán olvasott tovább. Múltunk hűséges kísérője és tanúja! – gondolta keserűen Johanna. A múltkor rajtakapta, hogy Ariadnéval locsog a konyhában, ott hahotázik a görög asszonnyal, belenyal a tálba, eszi azt az elemezhetetlen összetételű tömör édességet, amelyet Ariadne rendszeresen készít, állva eszik, mint Chloe vagy Evsztratosz. Belle-t még az ő anyja nevelte, Belle csakúgy tudja, mint ők valamennyien, hogy a fő étkezések között nem pákosztoskodik az ember, gyümölcsöt fogyaszt, nem tömör, undok háremcsemegéket, s nem pletykál szobalánnyal, szakácsnővel.

A szalon hideg volt és sötét, Johanna kivágta a francia-ablakokat. Kedvetlenül gondolt a skandinávokra, azok közül alig-alig jön valaki idegen országba szolgálni. Egy skandináv stábbal könnyebben boldogulna, annak nem volna ilyen rögeszméje, örökké zárva tartani nyáron mindent, mintha a trópusokon élnének. Chloe úgy néz rá, ha szellőztet, mintha őrült volna, Chloe azt kívánná, hogy itt is azok szerint a képtelen szokások szerint éljenek, amelyeket ő tanult egy Kisázsia peremét súroló, csupa kő szigeten. Világosságot, fényt, hadd járja át a meleg a hideg szobákat is! És az albumok ismét nincsenek a helyükön, a kölyök megint nézegette őket, undor rágondolni is, hogy Chloe lapozgatja a képeket. Ha Belle nem hanyagolja el a kötelességeit, ha elég éber, gondos és szorgalmas, ha testét-lelkét beleadja a személyzet szervezésébe akkor most az ő népükből való, normális lények végzik köröttük azokat a munkákat, amelyek se megalázónak nem nevezhetők, se nem eléggé lukratívnak. Anna országában nemcsak a tisztviselők, de a szakmunkások is lényegesen kevesebbért dolgoznak, mint náluk az eredeti stáb. Mégis elmentek mind, és Belle nem akadályozta meg, meg se próbálta visszatartani őket, sőt, bár itt van változatlanul, ő maga is csak úgy van itt, mint aki voltaképpen már szintén elment: Belle belsőleg távozott innen, nincs már sehol. Ami velük történik, úgy veszi tudomásul, ahogy a híreket hallgatja, rábólint, annak jeléül, hogy érti, megint kisiklott egy vonat vidéken, ismét leszakadt egy drótkötélpálya valahol. Belle réges-rég fütyül rá, mi van náluk, nem érzi, csak végigasszisztálja a családi eseményeket. Sakkozott Arthurral, ha Arthurnak erre volt kedve, aztán felkötötte a halott Arthur állát, ugyanazzal a rezzenéstelen kézzel, amivel a figurákat emelgette, gratulált, amikor kiderült, hogy Franciska ezentúl végképp hozzájuk tartozik, mert Roland elveszi, kondoleált a baleset után. Mintha állandó helyi érzéstelenítés állapotában laknék a házukban, Belle nem érez, csak lát. Senki se beszélt neki Annáról, sem arról, Roland élete hogy alakult az utolsó hónapokban, elvileg annyit kellene tudnia, hogy előbb ő, aztán az öccse hazaugrottak egy időre megint, mégis az az érzése, tisztában van vele, ő miért állított be minden előzetes közlés nélkül, azzal is, kiről szólt Sutor tegnapi cikke, amely beszámolt a Kiállítási Csarnok-beli botrányról, pedig Sutor le sem írta Roland nevét, csak mint „hazánk egy diplomáciai képviselőjét” emlegette. Belle tudja, hogy baj van, csak éppen nem érdekli. Úgy olvas itt a teraszon, mint egy tűzhányó krátere peremén, nem zavarja se füst, se forróság, lapoz, szörpöt iszik, ha buggyan a láva, kicsit feljebb húzza a lábát, mert kár volna a harisnyájáért.

Még messze a tizenkettő, jó órába telik, amíg Toto fogadja Rolandot. Johanna egyedül volt, s amit ritkán érzett: félt. A Belle elleni indulat mögött annak a riadalma is megbújt, mennyire egyedül van a súlyok cipeléséhez. Hát miért nem olyan, mint Pegotty, miért nem oszthatja meg legalább vele a bajt? Belle előtt nem kellene titkolózni, Belle hazájukbeli, nem vendégmunkás, olyan, mint egy ócska cipő, amiben elbékélhet a láb. Csaknem egy fél évszázada látja őket, eleget tudhat róluk, hát miért nem fontosak neki a ház lakói? Ő, a feleség, sose látta Arthurt meztelenül, Belle igen, ő mosdatta meg, öltöztette fel a halála után, látta a sebhelyet az ágyéka balján, amit ő, Johanna, az önfeledtség ritka pillanataiban csak a tapintás vakságával érzékelt. Miért nem lehet elmondani Belle-nek, mit élt át ő abban az országban, ahonnan visszamenekült, hogy kicsoda Anna, és mit csinált az életükkel? Ha Belle-re rázúdíthatott volna mindent, nem citálja ide első dühében az ezredest, és nem mond el neki esztelenül olyasmit is, ami nem volt benne sem a nagykövet jelentésében, se Sutor cikkében. Toto most nem gondol arra, hogy Arthur rokona, hogy valamikor szinte naponta járt ide, már csak azért is nagyobbat üt Rolandra, mint feltétlenül kellene, hogy azt ne mondhassa valaki, kivételezik vele, mert az ősidőkben, ezer éve, egy időben megpróbált udvarolni Johannának.

Az asztalon megint nem olyan virágok voltak, mint amilyeneket szeretett, és nem is ott álltak, ahol a helyüket kijelölte. Chloe ízlése színben és jellegben annyira más volt, hogy mindig utána kellett rendeznie, Chloe buja virágkötő fantáziája nem illett a házhoz, a bútorokhoz sem, amelyeket a lány mindennap megpróbált másképpen elhelyezni, átcsoportosítani. Elviselhetetlen teremtés. A képek soha nincsenek egyenesre állítva, a zongorán következetesen fordítva fut a terítő, Chloe tudja, hogy hosszában kellene lennie annak az Indiából hozott aranyszövetnek, de azért is keresztbe teszi, és mosolyog. Ugyan hogy is lehetne Belle-nek elmondani valamit, vele megosztani titkot vagy terheket? Hiszen már nem is bízik benne, hátha azonnal továbbfecsegi, rohan a kapusékhoz, mostanában egyre azokkal látja, és az övében úgy lóg a kulcscsomó, mintha jelmezt viselne, mintha heccelni akarná őket, vagy azzal szórakoznék, hogy a munkáját maszkban végzi, dominóban, mint az álarcosbálon, most úgyis divatos a századforduló ruhája, a régi ékszer, hát ő is úgy tesz, mintha kulcsárnő volna, de aztán találják ki az urak, ha ügyesek, hogy ki ő voltaképpen. Toto máskor hetekig tűnődik, rászánja-e magát erre a félórás útra, most bezzeg azonnal itt termett a telefonja után. Már régen messze járt, mire Johanna felfogta, hogy Annát és országát ugyan elég szemléletesen lerajzolta, de a kép közepén a saját öccse áll. Anna idegen állampolgár, semmi közük hozzá, akit a minisztérium haragja elérhet, az Roland.

Helyére tette az albumokat, legalulra a zöldet. Most nem volt kedve kinyitni, mert a múltat őrizte ezüst sarkai között, s ő nem kívánta látni az arcokat, a férfiak sorát, akik, mióta már volt fényképezőgép, a lencse segítségével örökítették meg magukat a diplomaták ruhájában, fejükön vagy hónuk alatt csákó, akik meg még korábban éltek, azokat ott látni a galérián, onnan figyelnek a festmények, az első portré a tizenhatodik századból való. Ő maga mondta első esztelen felháborodásában Totónak, hogy soha így férfi az ő családjukban nem viselkedett még, Totó ismeri kölyökkora óta, csináljon valamit, akár valami drasztikusat is, rá, a nővérére rég nem hallgat, elvesztette az eszét. Vád, vád, vád – ő jelentette ki azt, hogy az ilyen őrült nem való diplomatának. Mi szükség volt beszámolni a tojásos kosárról vagy az inszomniás időszakról, amikor időnként annyira részeg volt, hogy nem ismerte meg őt sem? Egyszer csak bejött Belle, állítólag kopogtatott, de nem hallotta se Toto, sem ő, megtanulta a görögöktől a kínálás undok szokását, egy tálcával érkezett, valami gyanús édesség volt rajta, és megérdeklődte, nem kívánnak-e valamit. Kiparancsolta a szobából, Belle úgy távozott, mint egy lassított film képsora. A szultánkenyeret vagy mit azért ott hagyta. Toto oda se figyelve belekóstolt, aztán köhögni kezdett tőle.

Johanna abbahagyta a rendezgetést, megállt tehetetlenül. Chloe holnapra se veszti el a türelmét, holnap is keresztbe fogja tenni a zongorán az aranyszövetet, Xandrosz holnap is elalszik, és Evsztratosz a gyep helyett holnap majd a karját locsolja, Ariadne meg pazarolja a tojást és énekel. Belle? Pegotty? Most hogy néz majd az öccsére, és egyáltalán, mivel tér haza szegény, ha hazatér? A hátsó falhoz lépett, amelyen az ablakok az igazi tóra néztek, s ahogy megtanította a szemének, úgy pillantott ki, hogy átlásson felette a túlsó partra, mintha ott lenn nem is volna víz. Az egyetlen, aki segíteni tudna rajta most, aki megvigasztalná, megnyugtatná, az volna, aki mindig a leggyengébb volt köztük, akit mindnyájan csak becéztek: Franciska. Persze, nem bizonyos. Franciska aligha bocsátaná meg neki, hogy árulkodott az ezredesnek. Nem, alig hihető, hogy most segítene rajta, Franciska akkor sem állna most mellé, ha nem volna már innen-onnan egy éve halott.

Tizenkettőtől kettőig volt az ebédidő.

Albert háromnegyedkor kezet mosott, de a mosdóból már nem ment vissza az irodába, hanem elhagyta az épületet, és elindult az árkádos, középkori házak alatt a főtér felé. Saját pavlovi reflexére a fordítóiroda főnökének csaknem azonos pavlovi reflexe felelt háromnegyed tizenkettőkor, ilyenkor kell elindulnia a térre, ez volt az Albert reflexe, a főnökéé meg egy kis módosítással ugyanez: Albert olykor háromnegyed tizenkettőkor indult el löncsre, nem pontosan tizenkettőkor, mint más fordítók, viszont egy negyedórával hamarabb, háromnegyed kettőkor már visszatér. Eleinte, míg nem ismerte eléggé, figyeltette, pár év óta már nem, nem volt oka rá, hogy kételkedjék a megbízhatóságában. Albertnek kezdetben, mint minden idegennek, rengeteg olyan különös szokása volt, amivel meg kellett barátkoznia, ki tudja, elhagyott hazájában mi fűződhetett a tudatában a háromnegyed tizenkettőhöz. A munkaidejét ledolgozza, nem mulaszt semmit, a titkárnő úgy következtetett, miután mindig a főtérre megy, ilyenkor talán imádkozik egyet a katedrálisban. Az irodafőnököt meglepte ez a lehetőség, mert saját népe hitbuzgalma lanyha volt, de eléggé ismerte a világot ahhoz, hogy tudja, az az igazi, békebeli vallásosság Európában már csak egyik-másik szocialista államban észlelhető. Ezek a kis államok a történelem folyamán a legsajátságosabb jelenségekkel lepték meg a nagy népeket, az irodafőnök döbbenten értesült egyszer a magyar fordítójától, mikor valami, még latinul szövegezett, középkori szerződést akart bizonyos jogi helyzet tisztázására nagy hirtelen lefordíttatni, hogy a magyar, bár irodájukban más a reszortja, vállalja a munkát, mert bármilyen különös is, de hazájában olyan magas színvonalú volt a latintanárrá való képzés, hogy ő, aki klasszika-filológiát hallgatott annak idején, élő nyelvhez hasonló módon nemcsak érti, de beszéli is a latint. Elképesztő volt, míg meg nem értette, hogy a Habsburgok németesítési kísérlete elleni küzdelem egyik fegyvereként a magyar értelmiség latinul tárgyalt, diskurált és iskoláztatta gyermekeit a tizenkilencedik század közepéig, és költőiket megbüntették, ha iskoláskorukban, az előírt latin poétikai gyakorlaton kívül, nemzeti nyelven írt költeményekkel akartak előállni.

A szocialista országokról érkezett jelentésekben mindig sok figyelemreméltó állt. Mulatságos volt azt olvasniok a személyi kultusz idején, hogy elszánt nagyszülők és keresztanyák vekniskosárban, konyharuhával letakarva viszik keresztelni egyes pártfunkcionáriusok gyerekeit, hogy a város egyik kerületéből a másikba az őskeresztények katakomba-ellenállásával vándorolnak hitéletet élni a vallásos lakók, hiszen itt, az ő országukban, állam és egyház nagyjából a francia forradalom óta különvált egymástól, és senkinek nem jutott eszébe, hogy figyelje vagy firtassa bárki meglevő vagy hiányzó hitbuzgalmát. Az irodafőnök unokaöccse, a tüdőszanatóriumairól híres gyógyhely plébánosa, gyakran és irigykedve említette ezekben az években, milyen heves vallásosság szállta meg azokat ott Keleten, s milyen cinikus, kelletlen és egyre szűkülő közösség él az ő országukban. Most már a haldoklókban, a végképp menthetetlenekben se lehet megbízni, egyre kevesebbnek van szüksége a szó régi értelmében vett vigaszra vagy lelki útravalóra. Most, 1970-ben, persze már Keleten sem mártírjelöltek léptek az arénába, ha valaki templomba járt – egyszer majd könyvet írhatnak róla, hogy a sztálini éra idején a nemzeti és egyéni sértettség hogy sodort oltár-úrasztala elé hívőt, hitetlent egyaránt. Mihelyt nem túl izgalmas többé senki származása, sem a forma, amivel lelki nyugalmát az őseitől tanult módon biztosítani kívánja, már ott se villog olyan dacos sugárzással Mihály arkangyal pallosa – persze, a fordítóiroda főnökének országához képest még mindig élőbben és élesebben. Bölcsek azok ott, igazán bölcsek, hogy nem izgatják már magukat feleslegesen a nép vallásos igénye miatt, s lehet a templom zsúfolt vasárnaponként vagy ünnepen, nem volna értelme az inkvizíciónak. Nemcsak a szent szimbólum lóg már a ruha felett, egyik-másik nyakban Martin Luther King vagy Kennedy képe fityeg, s van, aki korongot visel, azzal a felirattal: „Adjatok kórházat Vietnamnak!”, vagy valamelyik beat-félisten portréját. De lehet, hogy Albert még a régi idők ellenállására emlékszik ilyenkor, mikor hősi cselekedet volt az egyházi ideológiának nyílt vállalása, elvégre azóta se járt otthon, hogy az ötvenes évek derekán elhagyta az országot, hát főnöke sose gátolta hivatalnokát déli útjában. Zarándokoljon csak el a főtérre, ha ezt kívánja, bár ha őbenne élne még effajta igény, ő bizony nem azt az óriási templomot választaná, ahol fel s alá járkálnak az idegenek, és három nyelven magyaráztatják el maguknak a látványosságokat. Ő a ferencesekhez ugranék be inkább, ha messze esik is innen, mert oda alig téved be más, mint a saját nemzetünk fiai, s a dombról körbenézve egyszerre látni a várat, a havasok hajlított fűrészívét, körben a tavakat, s a templomban nyugvó halottak miatti szomorúságot az első heves indulatroham lecsillapodtával szelíden szétfújja a vén fák között mindig motozó szél. Persze, Albert nem mehet a ferencesekhez, nemcsak azért, mert nem katolikus, mint ő, hanem protestáns, de meg sem járná ennyi idő alatt, és az is elképzelhető, hogy a fordító számára csak a katedrális a megfelelő hely, mert ha valóban imádkozni óhajt, leglogikusabban ott teheti, ahol száz meg száz éven át a saját nemzetebeliek vettek részt minden áldott reggel áhítaton Sotiades professzor végrendeletének kikötése értelmében.

Az irodafőnök majdnem eltalálta az igazat: Albert csakugyan a saját nemzetebeliek miatt járt minden délben a főtérre.

Idekerülésekor, mikor még találkozgatott velük, s rájuk volt utalva, a többi emigráns elmondta neki, a haza elhagyásának hanyadik esztendejében várható a válság, hogy a kezdet teljes idegensége, a reménytelenül más világba való beilleszkedés munkája eleinte nem hagy még időt az igazi sokkra. Az később jelentkezik, váratlanul, ilyenkor az illető már többnyire megkapta az állampolgárságot, nincsenek problémái, megházasodott, gyerekei születtek, látszólag minden a legnagyobb rendben van körülötte, aztán egyszer csak, mintha valami állat ugranék rá orvul, akit nem tud lerázni a hátáról, mert a húsában a karmai: ott a sokk, és nincs ellene védekezés. Albert most, csaknem húsz évvel azután, hogy idejött, Caroline férjeként és két gátlástalan, itt született gyerek apjaként, kezdte érezni a hazátlanságot, és nem imádkozni járt a főtérre, hanem az anyanyelvét hallgatni, nem emigránsoktól, hanem olyanoktól, akik frissen érkeztek, és vissza is mennek innen.

Pár éve történt, hogy egy vasárnap lenn találta a dél a Café Bursa előtt, s elfogta a füle két asszony izgatott tárgyalását, akik nem a harangjátékot figyelték, hanem a szatyrukat bontogatták, és pálinkát meg valami speciális, otthoni élelmiszert kínáltak eladásra. Először vad elégtételt érzett, a biztonság, a viszonylagos jólét elragadtatását, hogy neki fizetése van, otthona, amelyben Caroline olyan rendet tart, amilyenről ezek ott, ahonnan jöttek, nem is álmodnak, hogy a fiai, ha vezetéknevük nehezen mondható is ki, keresztnévként már két itteni híres középkori király furcsa nevét viselik. Aztán hirtelen pánik fogta el. Akkor már bejárta a világot Sutor „Imádkozzatok érte!” cikke – mi lesz, ha kipillant a leshelyéről, észreveszi ezt a két bolondot, ha megveszi az árut, kalauzuknak kínálkozik? Rákiáltott hazája nyelvén az asszonyokra, hogy ha annyira kell nekik a pénz, hát ő majd megveszi tőlük azt a nyomorult ételt, italt, de tűnjenek el a főtérről, mert fogalmuk sincs, mi vár rájuk, ha a csendőr észreveszi őket, mikor engedély nélkül árulnak valamit. Akkor kezdődött el minden. Az otthoniak rábámultak, aztán a nyakába borultak, segítséget és tanácsot kértek tőle, ez még az első turistarajok kiszállásának az idején volt, mikor az Albert nemzetebeliek még nem voltak olyan rutinos és ügyesen gyűjtögető utasok, mint amilyenekké később váltak. Szerencse, hogy éppen vasárnap volt, aznap nem ért volna vissza pontosan a fordítóirodába, a két nő, akik valami zárdában laktak félig ingyen, itthonról hozott, rejtelmes egyházi ajánlással, mozgásukkal, kövér testükkel, lompos nyájasságukkal egyszerre visszahozták mindazt, amit el akart felejteni, amit elhagyott. Mint kiderült, két nyugdíjas barátnő kocogott mellette bizalommal, máris csorduló szeretettel iránta, az egyik kislány korában már járt erre, akkor beszélte is, csak időközben elfelejtette a nyelvet: az első világháború végeztével ez az ország is fogadott be a nélkülözéstől elgyengült gyermekeket Európa háború sújtotta országaiból. Ez a kövér, középkorú nő vágyott látni azt a színpadot, amelyen életének egyetlen irreális és gondoktól mentes jelenetsora lejátszódott, a másik meg irodalomtanár volt, és időtlen idők óta kívánkozott arra, hogy egyszer megállhasson a Bursa Academica mellett, amelynek a helyét otthon a lexikon térképén még egyetemista korában megjelölte, hisz valamikor a számukra itt fordult egyet a világ. A Bursában laktak-éltek a tizenhatodik századtól kezdve az itteni egyetemen tanul hazájukbeli diákok, és a Bursa kis Minerva termében adott kezet egymásnak egyszer, jó kétszázötven évvel ezelőtt néhány hazulról idekerült studiosus, akik közül mindegyikről utca és intézmény van elnevezve otthon, hogy ha egyszer befejezik a tanulmányaikat, és visszatérnek a hazájukba, megváltoztatják az ország sorsát is, az irodalomét is, egész pontosan: megteremtik a világbíró nemzeti irodalmat.

Albert csak nézte őket, az egyiket, aki meg akarta keresni hajdani nevelőszülei sírját, s átlopva a határokon, a saját kertjéből mohában virágot hozott nekik, a másikat, akinek még csak személyes emléke se volt, csupán az ősök lába nyomát követte, meg akarta érinteni a Bursa falát. Nézte, ahogy ott iparkodnak mellette, lihegve a szokatlan, párás melegtől, nyelvi nehézségekkel, az út, az idegenbe kerülés izgalmával küszködve a vidám, villogó fővárosban, és tudta, hogy azok közül, akik ott nézelődnek a zsúfolt téren, senki sem indult volna útnak az első lehetséges alkalommal, kiváltva drága pénzen az útlevelet, ilyen célokért, senki sem állna itt, zsebkendővel legyezgetve magát, és nyújtogatná az itt élők felé azt az ennivalót, amelyet hazájuk, miközben – ezt Albert tudta a legjobban – mérges kis cikkekkel csipdeste ezt az államot, a legkomiszabb és legridegebb kalkulációval kötött kereskedelmi szerződések értelmében egy évtizede exportál már ebbe az országba.

Caroline nagyot nézett, mikor megjelent a két kövérrel, ám szerette őt, hát tett még két tányért az asztalukra, és az ennivaló, amit a nők árultak, ott maradt náluk. A férfi ebéd után elment velük a temetőbe, ahol egyébként ő is akkor járt először, riadtan nézte, milyen parányi sírt kapnak ezen a sziklás, értékes terepen a halottak, csak akkorát, mint egy koffer, megtalálták a hajdani nevelőszülőket, feldíszítették pihenőhelyüket virággal, aztán bementek a Bursába. Albert elintézte, hogy nem látogató időben is kinyissák a kövéreknek a Minerva termet: benne is az emlékek százát idézte fel, Albert is tanult annak idején a Bursa Academicáról éppen eleget, csak épp sosem akarta látni belülről, önvédelemből. Felejteni akart, rendszeresen, ugyanolyan szorgalommal, ahogy valaha az ország nyelvét tanulta, ha tehette, a többi emigránst is kerülte, klubjukba még nemzeti ünnepen is csak akkor járt, ha választott hazája külügyminisztériuma kérte meg, kísérjen el oda állomáshelyükkel barátkozni kívánó diplomatákat. Albertet több okból utálták egynemzetbeli társai, de legjobban amiatt, hogy egész energiáját beleadta abba a produkcióba, hogy igazolja, fütyül az elhagyott országra, itt van ő már itthon, s nem terheli magát szentimentális ballaszttal, minek az. Az emigránsok nem fütyültek a hajdani hazára, sőt. Átkozták vagy nevették ugyan az otthoni rendszert, egyes személyeket, de sosem az országot, s ha sokfélék is voltak, és különböző eredménnyel haraptak ki maguknak egy-egy darabkát az új hazából, egyben mind hasonlítottak, hogy magán- és nemzeti emlékeiket makacsul őrizték, s néha büszkébbek voltak elhagyott, de a távolból is vállalt népük eredetére és történelmi eredményeire, mint az otthon maradottak. Albert kivétel volt, Albertet elbűvölte a gondolat, hogy sikerült beolvadnia, éppen ezért volt fájdalmas csalódás a számára, mikor a Bursa Minerva termében ugyanúgy elfogódott, mint a nők, s nagyokat nyelve, torz hangon búcsúzott a kapustól, mintha hirtelen influenzát kapott volna.

Hazavitte kocsiján a kövéreket a szállásukra is, mind a kettő megcsókolta a zárdakapuban, lelkére kötötte, ha majd hazajön, mert egyszer csak hazajön, feltétlenül őnáluk lakjék, és hozza az asszonyt és gyerekeket is. Másnap hajnalban utaztak tovább le a tó mentén, minden úti céljukhoz volt valami esztelen indokolás, valami irodalmi vagy történelmi, egyszerre dühítő és megható. Mikor elmentek, napokig nem tudott mit kezdeni magával, pedig Caroline nagyon iparkodott, és egy szóval se közölte véleményét a két sajátságos figuráról: ha Albert ilyen lett volna, ilyen lump, fecsegő, fegyelmezetlen, sose ment volna hozzá feleségül. Albert is tudott furcsa lenni, de csak ritkán, és szerencsére Albert ízig-vérig európai volt, tartózkodó, értelmes, míg az asszonyok úgy hatottak Caroline-ra, mint akik nincsenek ki egészen. Mi az isten csudájának utazik ilyen messzire valaki, ha nem akar végképp itt maradni, pusztán azért, mert egy réges-régen halott házaspár sírjára valami gyomot akar helyezni, amit senki se vesz észre, és senki se méltányol, és ugyan minek kell megnézni egy olyan intézményt, ami fényképen is látható minden hazájukbeli tankönyvben, aminek meglehetett valaha a jelentősége, de ma mégiscsak más célt szolgál már, és alig képzelhető el, hogy a nemzeti klasszikusok lehelete megmaradt volna falai közt.

Albert valóban tartózkodó volt és fegyelmezett, még a külsejében is, akárcsak Caroline népe. Albert a legnehezebbet is megtanulta, azt, hogy ne fázzék, legalábbis ne észrevehetően. Mikor megérkezett, prémmel bélelt nagykabátot viselt, otromba kucsmáját lehúzta fázó fülére, ez olyan feltűnővé és kelet-európaivá tette a külsejét, ahogy egy fez vagy turbán tüstént elárulja a mohamedánt. Albert azzal a programmal szökött át a határon, hogy szisztematikusan kidolgozza az emlékezetéből mindazt, ami mögötte maradt, új életet kezd, nem fájdítja feleslegesen a szívét, ami egyébként eleinte nem is fájt, sőt, örült a más környezetnek és annak, hogy biztosítják a létét, állást kapott, befogadták. Tudta, elég fiatal ahhoz, hogy át tudjon állni egészen, nemsokára nemcsak gondolkozás nélkül, hibátlanul tudott beszélni új népe nyelvén, de pongyolán is, mint akik itt születtek. Apja-anyja nem volt, kihez visszavágyhatott, vagy akiket nélkülözhetett volna, legjobb barátja vele egy időben ugyanolyan romantikus körülmények között hagyta el az országot, mint ő, olyan nők, akik nagyon lekötötték volna, sosem voltak, csak átsétáltak az életén, mint egy utcán. Albert nem óhajtott hasadt lélekkel billegni Európában, nem tartott könnyes emlékfélórákat, rengeteg réteg alsó fehérneműt hordott, és télen is alig bélelt anorákot, a kesztyűjét sem igen húzta fel, és megedzette a fejét, hogy csak legnagyobb zivatarban pöttyentsen rá egy kis barét. Így aztán elvesztette kelet-európai külsejét, és még nem kapta meg az állampolgárságot, mikor már megkapta Caroline-t. Volt állása, egyre jobb kereseti lehetőségei, új ismerősei, a rádióban nem hallgatta hajdani hazája híreit, elégedetten konstatálta, nem idegen többé, itthon van. Jelentős nap volt az életében, mikor rájött, hiába jár télen is hajadonfővel, és nyeli elragadtatva Caroline főztjét, tartja a pamutot, amit az anyósa gombolyít, jár a királyi keresztneveket viselő kisfiúk tanítójához barátságos beszélgetésre, és kapta meg az állampolgárságot is, senki se fogadta be, azok sem, akik a legjobbak és legkedvesebbek voltak hozzá, nem mert nem akarták, csak mert nem lehet. Őt még nem, csak a fiait, akik itt születtek, és nem ismernek más hátteret, csak a havasok elektrokardiogram-jelzéseit. Nem rajta múlik ez, nem is az ittenieken. Valami máson, aminek nincsen neve.

Mikor, már választott hazája polgáraként teljesült az álma, és a személyével kivívott bizalom jeleképpen fordító lehetett a Külügyminisztérium sajtóirodájában, naponta az asztalára rakták az elhagyott ország teljes politikai és részleges szépirodalmi sajtóját, tájékoztatás és fordítás céljára. Ezzel az új haza visszalökte Albertet abba az örvénybe, amiből megpróbált kikászálódni, most hivatalból volt kénytelen számon tartani, mikor melyik városrészt bontják le odahaza, mikor mi épül, ki hal meg, milyen új létesítmény született, kit dicsérnek és kit támadnak abban a régi világban. Lettek új barátai, Caroline révén rokonai. Albertet – emigráns társai kivételével – mindenki tisztelte, becsülte, de Albert, a jó alvó, egy éjjel soron kívül cigarettára gyújtott, mert felébredt, és nem tudott visszaaludni többé. Caroline felneszelt mellette, megérezte, hogy csak dobálja magát, átnyúlt hozzá az ágyban, megfogta a kezét, s azt mondta csöndesen: „Ne búsulj, édes, van neked boldog és biztos otthonod.” Ezt Caroline mindig elmondta neki, valahányszor azt látta, hogy szüksége van rá, és Albert ebből tudta meg, hogy ez az otthon gyenge lábon áll, mert állandóan ki kell jelenteni róla, hogy biztonságos és boldog. Átkozni könnyű lett volna a régi hazát, akár röhögni rajta is, vagy elmondani azokat az abszurd igazságokat, amelyektől csak égnek emelte a szemét a hallgatója, sok mindent meg lehetett tenni, csak éppen elfelejteni nem. Volt itt Nyugaton aki hasist evett, volt alkoholista, olyan is, aki nőkkel, férfiakkal és kutyákkal hált, vagy egy végtagok nélküli, rózsaszínű, gésának nevezett, felfújható tárggyal, amelyet ott, akkor és annyiszor ölelhetett, amikor, ahányszor körülményei lehetővé tették, millió dolgot lehetett csinálnia annak, aki itt született; ha kívánta, hát volt nudista, tűzimádó, anarchista, leihatta magát a Certosában, lefekhetett a földre az utcán, senkit sem érdekelt, hogy aki végigdőlt, meghalt-e vagy esetleg tüntet. Szabad volt csavarogni, világgá menni, vonat alá gyalogolni alagútban, ha valaki már mindent megunt, ám ezeket a kilengéseket csak valódi, eredeti állampolgárok engedhették meg maguknak. Albert onnan tudta, hogy nincs igazi nemzete, mert folyton azt érezte, neki vigyáznia kell magára, hogy sose keltsen feltűnést. Aki itt született, az a fején sétálhatott, ha úgy hozta kedve, de neki mindennap be kellett bizonyítania, hogy méltó és méltóságteljes polgára új hazájának, főleg mióta a Külügynek dolgozott, és azt is rábízták, hogy előkészítse az ő elhagyott hazájába készülő diplomatákat. Tébolyító volt, hogy új munkaköre szüntelenül rákényszerítette, hogy azzal foglalkozzék, amire gondolni sem akart, a haza egyszerűen utánajött történelmével, földrajzával, művészetével, még nyelvével is. Albert sokat keresett, Caroline családja meg volt elégedve, hogy lett volna lelke azzal búsítani feleségét, mit jelent számára, hogy egyre itt kísért körülötte az ország, amelyet önszántából hagyott ott, s ahová egyébként nem is kívánt visszamenni.

Albert tudta: vigyáznia kell, nem egészen veszélytelen a maga speciális LSD-je, ez a Harun al Rasid-játék, a hébe-hóba lopott percek delente a katedrális előtt, mikor ott úszik a tömegben, és a füle lesi, szól-e valaki az anyanyelvén a frissen érkezett turisták közül, s ő meg-megfordul, hogy a kávéház ajtaját is figyelje, nem közeledik-e Tristan, nem választott-e ki épp az ő honfitársai közül valakit az ablak mögül, aki gyanútlanul majd visszanéz a szavára, és hátat fordít a jó arcú halálnak, akinek kürtje van. Gyakran eszébe jutott, hogy minden emigráns megőrül egy kicsit, egy se marad ép lelkű egészen, hogy nála ez már tünet lehet, ez a lelkesedés a „megvédlek Sutortól”-igény, hisz ismerkedni tulajdonképpen nem kíván, nem is nagyon mer, a Külügy nyilván számon tartja valami módon, kikkel érintkezik, szó se lehet róla, hogy veszélyeztesse a pozícióját. Munkahelye információkat kap tőle, miután feltételezheti, ha túl sokat látja az átutazók között, hogy talán ad is, bár hogy mit, nehéz volna kitalálni, ám Albert tudta még a régi hazából, mindenre lehet magyarázatot találni, hát vigyázott. Ha igazi állampolgár volnék, lehetnék akár gyermekrontó – gondolta ezen a napon, míg belevetette magát a tömegbe –, ihatnám a kábítószert pohárból, mint más a joghurtot. Barátjára gondolt, aki itthagyta ezt az országot is, és már a negyedik világrészben kísérletezett, hátha meg tudna ragadni valahol. Megállt a tér túlsó felén, de nem vegyült a többi közé, hanem behúzódott a Café Bursa árkádjai alá, az ablakok mögé, amely mögött Tristan Sutor dolgozott, mert mikor éppen le akart lépni a járdáról, megismerte az óra közelében Rolandot.

Albert sokáig nem tudta megfogalmazni, mit érez Roland és Franciska közelében, aztán végül csak rájött: utálta mind a kettőt. Caroline segítette megoldáshoz, mikor meséltetett vele a délutánokról, amelyeket kinn töltött a tóparton. Másfél évvel ezelőtt kezdett el kijárni hozzájuk, Roland és Franciska tőle hallgatták új állomáshelyük történelmét és földrajzát, írni, olvasni, beszélni tanultak tőle, és irodalmi ismereteiket is Alberttől szerezték. A ház, amelyben az órákat adta, ahová kocsin járt ki, azon a bizonyos harmadik kocsin, amelyik már értékes is volt, nemcsak jármű, annyira elragadtatta, hogy mesélt róla otthon, és említette Rolandnak, mennyit rajongott a feleségének erről a csodálatos lakóhelyről. Roland rámosolygott, aztán másról kezdett beszélni, és Albert megszégyellte magát, mert rájött, megint úgy gondolkozott, mintha abban a régi hazában volna, azt várta öntudatlanul, hogy azt mondják neki, legközelebb jöjjön el a kedves felesége is, aztán, ha végeztünk a leckével, megmutatjuk a kertet, a belső tavat, elbeszélgetünk, esetleg meguzsonnázunk együtt. Rolandék nem utasították vissza meg se fogalmazott ajánlkozását, csak éppen nem vették észre, hogy ajánlkozik.

Különben jól tanultak, Franciskának volt jobb a kiejtése, Roland jegyezte meg könnyebben az adatokat. Az irodalmat, történelmet érdeklődéssel figyelték, hamarosan volt már valamelyes képük hazájuk és Albert egykori hazája kulturális kapcsolatairól is. Mindig megírták a leckéjüket, tudták a szavakat, sokat nevettek ősi mondákon, amelyekben Albert fülének nem volt semmi nevetséges, s felmondták neki, immár az új állomáshely nyelvét törve, gyötörve, a történelmet is. „Szent Isten – mondta Franciska –, hisz ez borzasztó! Életemben nem tanultam ilyen furcsa történelmet. Micsoda nép!” Roland néha lóversenyszavakkal kommentálta a leckét, olyasmit mondott, ej, de gyakran volt az ő nemzeténél hendikep, meg hogy ebben vagy abban a kényes szituációban tétre kellett volna tenni, nem helyre. Albert az asztal alatt tartotta a kezét, mert az ujjai remegtek az idegességtől. Ha a növendékei jól mulattak a történelmen, a költők-írók munkásságát egyenesen élvezték. Hogy egy nemzet irodalmának ne legyen szépirodalmi jellege, elbűvölte őket. Mégiscsak óriási, hogy egy nép folyton a jogért meg a szabadságért kiabál, és a lírában még a tavasz érkezése vagy a szeretkezés is csak eszköz valami mélyértelmű politikai üzenet elhelyezésére. És próza! Hát nem páratlan irodalmi jelenség az allegorikus próza? Másutt az allegória megmaradt a költői kellékek között, náluk meg… Nahát! Könyvnélkülit is tanultak, sok, élő költőktől és holt klasszikusoktól, Albert eléggé ismerte a diplomataképzést ahhoz, hogy tudja, majd lesz egy nemzeti ünnep vagy különleges vacsora, ami végeztével Roland vagy Franciska elképeszti a jelenlevőket, mert egyszer csak megszólal, és ilyesmit mond: „Ó, haragoknak ura, elenyészünk, mint ez a hólé, mit kaptunk, mi jutott, mért születik, aki rab…”, még a sormetszetet is megtartja a pentameterben, és elhelyezi a csevegésben azt a pár sort, amibe egy hajdani alkotó belehalt, akár egy szál rózsát a vendég terítékénél a figyelmes háziasszony.

Visszajöttél, nyavalyás? – gondolta Albert a Café Bursa árkádja alatt – várnak már odafenn. Sutor életében először oda lőtt, ahol nem drukkolok a vadnak. Nem helyre kellett volna tenned, hanem tétre, de ugye, hogy azon a vidéken milyen könnyen eltájolódik az ember? Most benne vagy a csőben, a fejedre szakadt a Bursa, amit elvettetek. Inalj csak, inalj, állj az ezredes elé, ahogy én annyiszor, amikor még nem ment minden olyan olajozottan, mint ma. Tudod a himnuszunkat, én tanítottalak meg rá, énekelni is tudod, van hangod, ha nagyon kínos lesz a fegyelmi, és már kifogytál az érvekből, és semmivel se tudod menteni a Sutor-ügyet, amiről a cikk megjelenése óta mindenki tud és beszél, állj szépen vigyázzba, és kezdd el énekelni az ezredesnek magyarázat helyett: „E földnek nincsen párja, mása…” Ebből majd megérti, miért vész meg az, aki odamegy, és miért vész meg az is, aki otthagyja.

Belle életéhez hozzátartoztak a gyertyák. Roland a Távol-Keleten kezdte diplomáciai pályáját, s miután Belle alakja úgy rögzült benne, hogy a lány időnként, olykor merőben indokolatlan percekben is, gyertyafényben ül, s ha váratlan kopogtatásukra hirtelen el is oltja, a sebtében elfojtott láng meleg illata még ott érződik a szobájában, úgy döntött, izgalmasabbá teszi magánkivilágításait. Valami ajándék úgyis járt a személyzet minden tagjának, ha elhagyott egy állomáshelyet. Belle-nek több doboz különleges illatszerrel pácolt, aranyozott gyertyát hozott, mikor hazatért Indiából. Belle egy kurta köszönöm-mel, szinte megjegyzés nélkül vette át, ám az illat, amely olykor az ajtaja résén vagy a nyitott ablakán át kiszivárgott, Roland és Franciska legegzotikusabb emlékeit aktivizálta; nem volt kétséges, hogy Belle használja az ajándékot, az sem, hogy nem kíván gyertyái égetéséhez tanút. Roland később kiegészítette Belle gyűjteményét kínai, görög és egyiptomi füstölőkkel, s állandóan gondoskodott róla, hogy megfelelő készlete legyen a színes gyertyákból. Soha egyetlen családtag nem kérdezte meg Belle-től, miért ez a sajátságos szenvedély. Mikor először felfigyeltek rá, Johanna még viszonylag fiatal volt, Roland meg Franciska leginkább csak magukkal foglalkoztak, mire belefért volna a látószögükbe az érdeklődés, Belle-t már nem lehetett kérdezni, nem felelt volna, mert ahogy az évek múltak, egyre kevésbé hasonlított hajdani, hajlékony önmagához.

Belle sem eszelős nem volt, sem valami nemi aberrációt nem egyensúlyozott gyertyaszenvedélyével, erre igazán nem is lett volna szüksége, mert szexuális élete kislány korától fogva rendezettebb volt, mint Johannáé vagy akár a Roland anyjáé, ha a család azt is hitte róla, eltelhetik az ifjúság úgy is, hogy valaki egész mivoltát beleadja egy nagy ház adminisztrálásába, s nem veszélyezteti gazdái nyugalmát ostoba igényekkel és gondolatokkal. Amíg a saját és Johannáék szülei éltek – Belle apja hosszas szolgálati ideje alatt nem is önmaga, hanem gazdája modoros másává torzult, s a nagy ház alagsorában, ahol családjával élt, úgy beszélt, és úgy is viselkedett, mint egy nagykövet – úgy szeretkezett, olyan diszkréten, ahogy az övénél szerencsésebb környezetben születettektől várta el az egykori közízlés: a gyanú látszatára sem adva okot, azzal a természetes magatartással, ami általában jellemezte a lányt, s ami miatt az se jutott volna az eszébe, hogy társaságot hívjon a fürdőszobába, ha gargalizál vagy emészt. Belle szexuális élete nemcsak harmonikus és rendezett volt, de korán meg is kezdődött, alig tizennégy éves korában, egy idősebb iskolatársával, azon a nyáron, mikor a lány befejezte a tanulmányait, és maga is szolgálni kezdett apja és anyja mellett Johannáék házában. Az osztálytárs után – nem a házban, hanem vagy Svájcban, ahová szabadságai alatt szívesen ellátogatott, vagy hazája valamelyik tó menti vagy hegyi üdülőhelyén – új és új ismerősök következtek, Belle gyakorlott szeretkező lett, ha nem is tulajdonított nagy fontosságot az egésznek. Ahogy mindig szívesen ült asztalhoz, de izgalom nélkül ki tudott hagyni egy-egy étkezést, ha éppen nem jutott rá idő, a szerelemmel se volt másképpen, mikor nem akadt senkije, nem érzett se nyugtalanságot, se bánatot. Túlságos öröme nem volt a testi érintkezésben, aminek érzelmi előkészítésére ritkán adódott lehetősége, s maga az igazi öröm is vagy egyáltalán be se következett, vagy túl kevés ideig tartott: a nem összeszokott szeretők átkaként Belle legtöbbször nem tudta követni partnere ritmusát, teste vagy elkésett a válasszal, vagy annyival megelőzte, hogy volt ideje felocsúdni, s azzal a rettenetes tárgyilagossággal, amit a nők olyan jól ismernek, végignézni alkalmi barátja szánni valóan gyerekes, ritmikus kapkodását, figyelni szolgáltatott reflexeit. Ha akkor, azon a nyáron, Franciska születésének esztendejében (amelyet már csak azért is nehéz lett volna elfelejteni, mert a kislány keresztelését követő harmadik napon tört ki a háború, s míg a nők a keresztanyát, Roland anyját figyelték, aki megpróbálta teljes figyelmét a karján tartott Franciskára koncentrálni, de folyton fel-felnézett, s Franciska apjának arcát kereste a szemével, ő az unalmában a padot rugdosó, tízéves Rolandot iparkodott csendesíteni, s miközben a diplomaták valamennyien az órájukra pillantgattak, s így, némán sürgették a papot, váltsa meg gyorsan a csecsemőt a pogányságból, mindenkinek réges-régen a Külügyben kellene már lennie, megpróbált a fejében listát készíteni azokról az élelmiszerekről, amelyekből feltétlenül nagyobb készletet kell tárolniuk a háború miatt) meg nem ismerkedik Emillel, talán soha nem lesz igazi fogalma arról, mit adhat egymásnak két összehangolt test, olyan embereké, akiknek közük is van egymáshoz, és akiket akkor is köt valami, ha éppen nem szeretkeznek, az egyiknek a foga fáj, a másik nyugtalan, álmos vagy dühös éppen. Ám Emil volt, sokáig volt, több mint tíz évig, és kapcsolatuk szorosabb és igazibb, mint Roland apjáé, akár az első, akár a második feleségével, vagy magáé Johannáé Arthurral. Belle sose kételkedett abban, hogy Arthurt, Johanna férjét, nem annyira a májbaja vitte el, mint inkább valami kelletlenség, valami passzív lázadás, ami abban nyilvánult meg, hogy nemigen kapott a tovatűnő élet után. Johanna mellett éppen elég volt néhány esztendő, Johanna intenzívebb volt, mint a trópusok.

Belle gyakran végiggondolta, hogy ha Arthur egymaga lett volna a házban, és egészséges, mikor az ismeretlen fiatal férfi 1939 augusztus közepe tájt jelentkezett a tóparti házban, ha ő hallgatja végig, nem utasítja el azzal a lenyűgöző, kivédhetetlen udvariassággal, ahogy Roland apja és Johanna az idegent kidobták. Ám Arthur utolsó heteit élte, rég nem fogadott már látogatót, Roland apja Johannát hívta hát a szalonba erősítésnek, akinek éppúgy megvolt a maga utasítása, miképpen alakítsa a délután forgatókönyvében számára kiosztott szerepet, ahogy neki, Belle-nek, megmondták, mit tegyen. „Belle, egy idegen jön hozzánk ma délután – kezdte aznap löncsnél Roland apja –, egy kelet-európai illető, aki nyilván kérni fog valamit, amiről meg vagyok győződve, hogy nem tudom teljesíteni. Ha három aprót csengetek, jöjjön be, és jelentse, telefonálnak a minisztériumból, egy úr van hozzánk indulóban, akit azonnal fogadnom kell. Az illető ebből bizonyosan megérti, hogy mennie kell, akár meg is várhatja, míg elköszön tőlünk, s kikísérheti. Szokatlan neve van – Roland apja pontosan artikulálta a furcsa nevet –, jegyezze meg, mert ha ezentúl telefonon keresne bennünket, azt kell felelnie, hogy elutaztunk.” Kapott már hasonló megbízást, Rolandékhoz sokan jártak, a szalonban a malachit asztal tetején albumok feküdtek, Johanna kedves albumai, az asztallap alján meg csengő volt, ami Belle szobájában jelzett, nem először kellett hasonló indokolással eltávolítania valakit. Be nem ő engedte az idegent, hanem Lea, de közeledni látta őt a park útján a varrószoba ablakából, ahol a mosásba kerülő fehérneműt vizsgálta át. Abbahagyta a munkát, kihajolt, hogy megnézze a vendéget, Belle nem ismert egyetlen kelet-európait sem, és valami különlegeset várt, valami sajátságos ruhájú vagy arcszínű idegent, ám a fiatal férfi, aki a ház felé közeledett, olyan volt, mint országukban akárki, nem volt mit megbámulni rajta, és abban sem különbözött az ő honfitársaitól, hogy amikor a malachit asztal csengője megszólalt, és Belle besietett az üzenettel, azonnal felállt, és menni készült. Roland apja olyan barátságosan nyomogatta a kezét, mintha a legjobb barátjától búcsúznék, Johanna arca sugárzott. Valami gazságot csináltak megint – gondolta Belle –, akkor ilyenek. A kelet-európait ő kísérte ki, ő hozta neki oda a kalapját, kesztyűjét, még az arca se különbözött semmiben a Belle ismerte, harmonikus vonású férfiarcoktól. Egyetlen gesztusa volt csupán, ami megdöbbentette. Mikor odaadta a kalapját, az idegen akkora borravalót nyomott a kezébe, ami Belle nem kelet-európai lehetőségekhez szokott szemének is sok volt, abszurdul, riasztóan sok. Ha estély volt náluk, míg a gardróbban átnyújtotta ki-ki felöltőjét, esernyőjét, megszokta, hogy pénzt kap, illendő, megfelelő összeget. De ennyit? És csak így? És ilyenkor? Miféle szokások lehetnek Kelet-Európában? Milyen gazdag lehet ez a férfi, aki egyébként úgy beszélte a nyelvüket, mintha itt született volna? Belle nem könnyen jött zavarba, amit akkor érzett sem igazi zavar volt voltaképpen, inkább valami kelletlenség, ami mindig elfogta, ha nem értett valamit. Az idegen elköszönt tőle, a lépcső alján, az úton már egyedül indult tovább a kapusfülkéig, Belle látta, hogy menet közben letép, s a gomblyukába tűz egy szál virágot. Akkor még nem volt meg a mesterséges tó, nagy virágágyak tarkállottak a helyén. Roland anyja még élt, csak éppen nem volt otthon, nyilván csolnakázott valamerre, a ház gazdája szívesebben fogadott kínos perceket ígérő vendéget Johannával együtt, mint második felesége társaságában. Pazarló férfi ez – gondolta Belle. A kapus – akkor még nem volt vendégmunkás – azt mondta később, az idegen dúdolva ment ki, és ahogy az autóbuszmegálló felé tartott, egy kavicsot rugdosott az úton.

Johanna, míg ellátták Arthurt azon az estén, s a fürdőszobában elkészítette férje orvosságát, ő meg az ágyat szedte rendbe, beszélt az idegenről, megnevezte a népét is. Belle nem tudta pontosan elhelyezni az emlékezetébe idézett iskolai térképen, sok apróbb-nagyobb nemzet élt ott Keleten. Ritka kínos délután volt, mesélte Johanna, alig tudtak úrrá lenni a helyzeten. Nem volt a vendég éppen színpadias, de olyan illetlenül drámai dolgokkal állt elő, amire meg rá akarta venni őket, az egyszerűen tapintatlanság. Így visszaélni azzal, hogy ennek az idegennek az apja és az ő apjuk, mikor még a kelet-európai szekcióban dolgozott, összeismerkedtek a Sotiades-egyetemen, azon a fogadáson, amelyen az idegen apja annak idején átvett valami plakettet írói és műfordítói munkássága elismeréséül! Nem, ezek valahol mégsem európaiak, hiába olyan büszkék a kultúrájukra.

Elkészült az ággyal, visszafektette Arthurt, tűnődött, mit kérhetett az idegen, mert pénzt aztán nem, az lehet neki számolatlan. Arthur lekortyolta orvosságát, Johanna megkérdezte Belle-től, nem felejtett-e valamit itt a látogató, kesztyűt, botot, akármit, ha másért nem, hát hogy visszajöhessen érte, újra próbálkozhassék a házban. Belle tiltakozott, aztán kiszaladt a száján: „Nagyon gazdag úr volt.” „Gazdag? – nevette el magát Johanna. – Ne butáskodjék, Belle. Ez az ember jóformán koldus, amellett menekül.” „Menekül? – nézett fel Arthur. – Hogyhogy menekül?” „Elmehet, Belle!” – mondta Johanna, és Belle kiment, köténye zsebében zizzent a papírpénz, amit az idegentől kapott. Már elindult a konyha felé az alagsorba vezető falépcsőn, mikor mást gondolt, visszatért hallgatózni, ahogy számtalanszor megtette, amióta itt szolgált, nem mintha bármikor is izgatta volna, mi az, amiről azt akarják, ne tudja meg, inkább tiltakozásból. Belle nem tűrte, hogy kihagyják valamiből, hogy úgy tegyenek vele is, mint Fidóval. „Fidó most elbúcsúzik, Fidó jó kutya, köszönjük szépen a látogatást, Fidó aludni megy.” Fidó még a farkát is csóválta ilyenkor, s távozóban szerelmes tekintetet vetett a családra. Fidó szelíd kutya volt, Belle nem.

Benn Johanna hangja lebírta Arthur tiltakozását. Johanna mindenkinél jobba tudta, hogy Arthurnak nemigen lesz már sok kívánsága az életben, s ha most azt óhajtja, segítsenek az idegenen, teljesíteni kellene, de Johanna azt mondta, csodálkozik rajta, hogy értelmes férfi és diplomata létére ilyen felelőtlen ötlete támadt. Semleges állam őrzi a semlegességét, ő, Johanna tanítsa erre Arthurt? Ha az embernek fájdalmas dolgokat kell végignéznie, hát részvéttel szemléli, de nem moccan, nem veszélyezteti a saját népe érdekeit. „Ugyan mi veszély származhatik abból a népre, ha teljesítjük, amit az a boldogtalan akar? – csattant fel Arthur. – A hamis papírokat magával hozta, ha nem akarjátok, észre se kell venni, hogy nem közülünk való. Igaza van, nem tűnhetik el másutt, csak vidéken, ha itt volt ösztöndíjas, akkor a Bursa egész környéke és minden főtéri kereskedő ismeri. Ugyan ki segíthetne rajta, ha nem mi? Csak nem probléma, amit kért, hogy helyezzük el valami faluban, vagy a pénz, amivel elindítanád? Holtbiztos, hogy mihelyt tudja, megadja.” „A háború talán már órák múlva kitör – felelte türelmesen Johanna. – Ne viccelj, Arthur, nagyon kérlek. Ez az ember belépett az országunkba egy útlevéllel, s ha segítünk neki, holnapra nyoma vész, mert hiszen más néven, más papírokkal bukkan fel vidéken. Gondolod, hogy senki se kérdezősködik utána? Vagy gondolod, hogy az apja tréfából írta abban a levélben, amit hozott, hogy veszélyben van? Nem kétséges azok után, amit és ahogy beszélt. Épp mi tüntessük el? És ha a németek egyszer mirajtunk keresik?” „Nem érdekel – mondta Arthur. – Csak az érdekel, hogy segítségért jött ide, és nem kapott. Még csak pénzt sem adtatok neki.” „Nem vagyunk bank – hallotta Belle Johannát –, de elsősorban nem ezen múlt, szívem, hanem azon, hogy ez az ember kelet-európai. Ha svájci volna, angol, svéd, belga, bárki olyan, akinek a reakcióit ki lehet számítani, meg lehetett volna kockáztatni valamit. De ezeknél? És ha az apja otthon elfecsegi, kihez küldte? Vagy ő maga beszél? Leissza magát és szónokol? Apánk azt mondja, ezek mind született szónokok, és ki tudna szavatolni bármiért is velük kapcsolatban. Ezeknél folyton hullámoznak a határok, változnak a térképek, az utcanevek az uralkodó pártok, a rendszerek. Nem, Arthur, ezeknél apánk szolgált, nem te. Ezeknél a férfiak is ölelgetik egymást, ami igazán abszurdum, sőt, apa azt is mondta, voltak valaha olyan ütközeteik, amelyeket lovon vívtak, és amelyek előtt megcsókolták a lovaikat. Cigányok ezek, Arthur, vigyázni kell velük. Apa sajnálta, hogy nem tehet érte semmit, de hát lehetetlen.” „Mégis itt kellett volna tartani – felelte Arthur. – Majd kitalálok valamit. Én már úgysem vagyok aktív szolgálatban. Majd gondolkozom.” „Kár volna – figyelmeztette Johanna. – Csak megbánnád. Fegyelmezetlen nép, hát nem figyeltél, mit beszélek? Mi lesz, ha segítünk neki, megveti a lábát valahol a hamis papírjaival, aztán egyszer csak rájön a bolondéria, és egy társaságban közli, ő nem is azonos azzal, akinek az iratai mutatják, hanem onnan jött, Keletről, és te álltál jót érte vagy apánk, a kezdő tőkét is tőlünk szerezte? Még tréfának is kínos.” „De ha nem teszünk érte valamit, baj lesz – mondta most már halkabban Arthur, és a beszédét is nehezebben lehetett érteni, mert kezdett hatni a gyógyszere –, hát mi lesz vele, ha vissza kell mennie?” „Ej, hát valami – válaszolta Johanna. – Esetleg másutt befogadják.” „Te is tudod, hogy sehol, ha mi nem – felelte Arthur. – Nem fog kelleni se Svájcnak, se a svédeknek.” „Hátha – biztatta Johanna. – Ne láss rémeket. Nem érdemli meg, mondom, hogy cigány. Nyakán a veszély, de ez egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy ne a Beau Rivage-ban szálljon meg ahelyett, hogy keresett volna egy olcsó penziót.” „Én mégis szeretnék beszélni apával – hallotta Arthurt Belle. – Küldd fel apát!” „Apa nincs itthon – közölte Johanna egy kis átalakítással azt a hazugságot, amire Belle-t instruálták –, behívták a minisztériumba, egy úr telefonált, hogy azonnal menjen. Rendkívüli értekezlet van.” „Mihelyt hazajön, küldd fel hozzám!” – dünnyögte Arthur. „Jó, szívem, küldöm.” Belle szinte látta Johanna öszvérfejének moccanását, Arthurnak fogalma se volt arról, hogy a folyadék, amit lekortyolt, nemcsak fájdalomcsillapító, de altató is, Arthur egy negyedóra múlva alszik már, és reggelre nem emlékszik semmire, vagy ha mégis, Arthur álmai, mióta csöndesen úszik a halál felé, olyan zavarosak, sajátságosak, hogy Johanna két perc alatt elhiteti vele, csak álmodta azt az idegent, aki a Beau Rivage-ban lakik.

Lement a lépcsőn, benézett a konyhába, Rolandot akkor zavarta ki éppen a szakácsnő, a fiú gyerekkorában pákosztos volt, de nem volt szabad soron kívül ennie: Belle, a harmincéves Belle, aki mióta a szüleit eltemette, anyja ügykörét töltötte be a házban, megállt a konyhaasztalnál, és rábámult a salátástálra. A szakácsnő azt hitte, valami nem tetszik neki, s kelletlen arccal várta a kifogást, fogalma se volt róla, hogy Belle most gondolkozik, komolyabban és izgatottabban töri a fejét, mint bármikor iskoláskorában. Csak azt érzékelte, mereven nézi a salátát, amelyet nagy gonddal készített, aztán egyszer csak kimegy a konyhából, s hallani, amint felfelé kopog a falépcsőn.

Johanna észrevette, hogy bemegy Arthur fürdőszobájába, be is kiáltott neki az ágy mellől, mit akar ott, Belle visszaszólt, az imént foltot látott a gyógyszerszekrény tükörajtaján, azt akarja letörölni, aztán már csattant is valami, többször csattant, Belle utólag elcsodálkozott, miért kell kétszer egymás után a kőhöz csapni egy orvosságosüveget, míg végre kegyeskedik eltörni. Johanna megjelent az ajtóban, Arthur már szendergett. Soha a nagy házban nem voltak hangos jelenetek, Johanna most is csak megcsóválta a fejét, azt mondta, ha eltörte, indulhat is rögtön a városba, csináltassa meg újra, orvosság nélkül nem maradhatnak Arthurral éjszakára, hátha a fájdalom újra felébreszti. Belle levette a kötényét, és szuggerálta, hogy Johanna minden nagyvonalúsága ellenére azért csak haragudjék rá, kívánja megbüntetni a törés miatt, és eszébe ne jusson, hogy a sofőrrel küldje be a receptet a patikába. Szerencsére Johanna valóban haragudott, és ez azt jelentette, hogy személyesen és autóbusszal kellett a városba mennie, sőt, Johanna nem adott pénzt az orvosságra sem, mert nyilvánvaló, hogy ki mit tör, pótolni tartozik. Az autóbusz a Franciskáék háza előtt futott el, nyár volt, sem a dajka, se a kislány nem látszott semerre, csak Franciska anyja feküdt a kivilágított teraszon egy nyugágyon, és egyedül volt. Ezen igazán nem volt mit csodálkozni, hisz nem volt otthon Roland anyja sem.

A fővárost autóbuszon háromnegyed óra alatt lehetett elérni arról a helyről, ahol Belle élt, negyvenöt perc kevés volt arra, hogy egy politikailag iskolázatlan agy, egy harminc esztendeig a saját gondján-baján kívül semmire se figyelő ember helyére rakja egy olyan játék kirakóskockáit, amiről jóformán semmi fogalma sem volt azonkívül, hogy valaki pénzt adott neki, alighanem majdnem minden pénzét, mert amit a markába nyomtak, az összeg volt, és nem borravaló, és aki adta, nem maradhat itt, mert nem kell senkinek, legalábbis azoknak, akiknél ajánlkozott, ha meg elmegy innen, vissza a hazájába, ott baj fenyegeti, hogy miért, nem világos, de ez most részletkérdés. Ment hát Belle, és nem tudta, hogy az erő, ami aktivizálja, nem azon a délutánon ébredt, hanem tizennégy esztendős kora óta gyűl benne, mióta Fidó kutya szerepét játszatják vele a nagy házban, Belle maga sem értette, miért megy, és mit akar azon túl, hogy visszaadni ezt a pénzt, és beszélni az idegennel, hogy mit, az megint csak homályos. Talán el kellene dugni – gondolta a lány, és megriadt, mert ugyanannak a nemzetnek volt a gyermeke, mint Johanna, irtózott a romantikától, és mégse tudott ellenállni a kényszernek, hogy beszéljen azzal az ismeretlennel, hogy mondjon, talán ajánljon is neki valamit. Még csak elképzelése se volt arról, mit ajánlhatna neki, de akik csata előtt megcsókolják a lovaik orrát, talán megértik az alaktalan gondolatokat is.

A probléma különösen hamar megoldódott. Belle a biztonság kedvéért először a patikába ment, megcsináltatta Arthur gyógyszerét, s mire a Beau Rivage-be ért, az idegent már el is vitték. Azonnal megölte magát, ahogy kiegyenlítette a számláját, s visszament elhagyott szobájába a liften, azzal az ürüggyel, hogy úgy rémlik, a fürdőszobájában felejtette a gyűrűjét. Emil, a Beau Rivage portása, és Belle, a házvezetőnő így ismerkedtek meg 1939 augusztusában, két héttel Franciska keresztelője és öttel Arthur halála előtt, és így lépett be a harmincéves Belle életébe végre a szerelem, mert viszonya, melyet Emil felesége miatt Emil haláláig nem változtathattak házasságra, megadta mindkét félnek azt az addig s később, Emil elvesztése után sosem tapasztalt élményt, hogy van ellenszer a magány ellen, és van emberi kapcsolat, amelynek szorításában érdemes rajta lengeni azon a nagy hullámon, ami a vég felé sodor minden embert.

Emil szerette a gyertyafényt, amit Belle eredetileg azért utált, mert számára a gyertya Rolandék vacsoráit idézte, az ezüst villogását, önmagát, ahogy ellenőrzi a tálcát, mielőtt elindítaná vele felszolgálni Leát. Ám a lakásban, ahol a szálloda közelében találkozni szoktak, Belle-t gyertyafény várta, ha este volt, Belle Emil halála után is gyertyával ünnepelt meg minden nevezetes eseményt. Emil annak idején gyertyafény mellett magyarázta el neki, mi elől menekülhetett a vendég, aki másfél napot töltött a szállodájukban, gyertyafényben adott Belle-nek könyveket, ismertette meg távoli, az ő népüktől merőben más lét- és államformájú nemzetek mentalitásával, értette meg vele, hogy miért indult meg a háború, s gyúrta át Belle amorf antipátiáját határozott véleménnyé a nagy házról és lakóiról. Belle figyelt, annyira figyelt, hogy Emil halála után már nem volt szüksége segítségre ahhoz, hogy megtalálja az utat, amin a jövőben menni kíván. Rolandék háza biztonságos talaj volt, Belle gúnyosan figyelte a maga szobájából, ha a ház körül csattogott a villám. Reggel, mikor Johanna közölte, Roland ma visszatér, megérezte, bekövetkezett, amit a Sutor cikke óta egyre várt: a férfit hazaparancsolták abból az országból, ahonnan valamikor az idegen jött, akinek a nevét, mikor ott járt, hasztalan kereste a telefonkönyvben. Talán már a családja sincs meg, ha ugyan volt családja. Rolly viszont él, és csodálatos napok várnak rá. Hadd próbálja, milyen ez! Belle meg volt elégedve az élettel, ahogy Johanna elindult a repülőtérre reggel, meggyújtott egy tömjénnel pácolt aranygyertyát.

A Café Bursa, szemben a katedrálissal, művészkávéház volt, a Bursa Academica szomszédságában állt, s kegyes kézzel restaurálták, egészében megőrizve további századoknak vaskos, középkori báját, boltívei nyájas méltóságát. Vas fáklyatartóiból láng formájú lámpák meredtek elő, s mert több százados hagyomány volt, hogy az ország művészei, legalábbis életük olyan szakaszában, mikor még fontos volt számukra az egymással való érintkezés, a kapott biztatás, kritika vagy egy ismert és tekintélyes alkotóval folytatott beszélgetés, itt találkoztak egymással, mindig lehetett látni festőt, szobrászt, írót sárga fényükben. A kávéház nagyterme mögött nyíló, intimebb, belső helyiségben az ódon írópultokat is megőrizték, a Café Bursa jelenlegi tulajdonosa a lúdtollakat is megtartotta, ha beszennyeződött fényes fehérségük, újakat szerzett be vidékről, és saját kezűleg metszette megfelelő formájúra a tollak orrát. Volt, aki rendszeresen idejárt dolgozni, a nemzeti irodalom nem egy szelíden unalmas alkotása született valamelyik íróállvány fényesre kopott, átlós hátán. Ide, a belső részbe, persze nemigen tévedt idegen, ha valamelyik jól tájékozott külföldinek mégis kedve támadt arra, hogy bepillantson a művészek közé, csak percekig maradhatott, mert a benn levők, hacsak nem volt a látogatónak valami jelentős pártfogója, hamar kiutálták az érdeklődőt a teremből. A Café Bursa írópultos helyiségében a második világháború utánig nemigen tűrték meg az ismeretlen civilt, s ez csak attól fogva változott meg, mióta Tristan Sutor rászokott, hogy a Café Bursába gyóntassa meg azokat az ügyfeleit, akiket valami ok miatt nem akart hazavinni a lakására. A kávéház jó helyen feküdt, vaskosaras ablakában állva akár ki is szemelhette a főtér turistái közül azt a megfelelőt, akit szeretettel beinvitál, megkínál valamivel, s akivel erről-arról elfecseg.

A fiatal Tristan egyetemista korában kritikusként kezdte, orcátlan dicséretekkel addig elemezve a világhírű lap tulajdonosa dilettáns fiának bánatos költői kísérleteit az Egyetemi Kör Híradójában, míg kollégái egyszer fel nem szólították, maradjon ki a körből, mert vagy tudja, miket firkál, és akkor nincs szükségük rá, mert hazudik, vagy nem, ez esetben viszont hülye. Tristan kimaradt a körből, nagyobb játékba fogott, mint a korabeli avantgarde jellemzése, elkezdett segíteni az életnek, körülbelül úgy, ahogy egy gyógyulni igyekvő nagybetegtől megkívánja az orvosa, szíveskedjék vele kooperálni, hátha így megmenekül az enyészettől. Tristan a létért küszködött a léttel: megpróbált kilábalni a buta szegénységből.

Sutor úgy titkolta szülei valódi anyagi helyzetét hazájában, ahol a reménytelen ínség állapota majd akkora vád volt, mint a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetek egyike-másika, mintha külföldi kém lett volna, akinek az élete biztonsága függ attól, hogy le ne leplezzék, ki akart szállni a nyomorból, ki is szállt. Az Egyetemi Kör Híradójában írt cikk elkerült a világhírű lap tulajdonosához, aki éppoly bolond és elfogult apa volt, mintha nem töltötte volna egész életét politikai és irodalmi korifeusok között, s mert Tristan gondoskodott róla, hogy azt is meghallja, amit az ifjú költőről a legnagyobb nyilvánosság előtt mondott, olyanokat szemelve ki szavai tanújául, akikről feltételezhető volt, hogy vagy ebben a formában: „Tristan megveszett, dicséri azt a barmot!”, akár abban: „Tristannak orra van, kiszagolt egy zsenit!” – de továbbadja, amit hallott, hát egy napon levelet kapott a nagy hírű újság tulajdonosa titkárától, amely arra kérte, fáradna be a szerkesztőségbe, mert ha érdekelné az állás, volna ott a számára egy íróasztal. Az élet méltányolta Tristan buzgalmát, maga is hajlandó volt kooperálni vele. A laptulajdonos bús képességű fia a második világháborúban nem bírta ki otthon a masszív jólét és biztonság terhét, megszökött városából, azt írta búcsúlevelében, mikor az egész világ küzd, ő se maradhat ki a harcokból, hirtelen felbukkant az angolok oldalán, partra szállt velük, aztán agyontapostatta magát egy német tankkal, nem hagyva maga mögött mást, mint elmosódó emlékeket, meg a noteszában, amelyet megleltek, és elküldtek az apjának egy tucat váratlanul szép, a halál közelében írt, valóban megindító verset, amelyek egy semleges állam önként hadba lépő fia irodalmi hagyatékaként azonnal más elbírálás alá estek, s még előbb írt, lagymatag alkotása is tüstént izgalmassá, a kort messze megelőzővé nemesítették. A versek megszerezték Tristan számára az apa rokonszenvén és támogatásán kívül azt az előkelő pozíciót is, amit az az irodalmár vív ki, aki hamarabb mond ki valamit, mint mások, attól kezdve tekintélynek tartották, csalhatatlan kritikusnak. „Tristannak hatodik érzéke van!” – mondák a Café Bursában, és Sutornak csakugyan az volt, mert hamarosan otthagyta az egyértelműen szépirodalmi rovatot: elkezdte érdekelni a politika. Ahogy Sztálin halála után az addig a hajdani mesés Indiáknál távolibbnak tűnő, de földrajzilag nem is olyan képtelenül messze fekvő kelet-európai államok sorompói sorra felnyíltak megint, s megjelentek az első turisták, akik sajátságos öltözékükben riadtan álldogáltak a forgalomban, elszokva autósoroktól, fényreklámoktól, a nagyváros zajaitól, ha szóra bírta őket, olyan dolgokat meséltek el Tristannak, ami megérte, hogy beléjük fektessen egy ebédmeghívást, pár ingyen kocsiutat, jó szavakat.

Nem mintha Sutor nem tudott volna ingyen is gyöngéd és finom lenni. Élete első nagy riportját, amivel egy csapásra híres lett, s ami hozzásegítette, hogy felismerje az érdeklődésének és adottságainak legjobban megfelelő munkaterületet, annak az udvariassági rohamának köszönhette, hogy mikor meglátott egy vénasszonyt a járdaszigetnél, aki csak bámult maga elé, és szemmel láthatólag nem tudta elhinni, hogy ha lelép a zebrára, nem ütik el, megsajnálta, hogy olyan sután, szomorúan ácsorog, megfogta szépen a könyökénél, és átvezette a túlsó oldalra. A nő valami hozzátartozója felkutatására érkezett, étel nem kellett neki, mert ugyancsak fel volt tarisznyázva, csak szállása nem volt, de abban reménykedett, megtalálja, akit keres, és majd annál lakik. Tristan jól megnézte az öregasszonyt, most már a profi újságíró szemével, felbecsülte, mint ékszerész a követ, s elvitte a lakására. Akkor még nem volt nős, maga akart valami ebédet összecsapni medveszerű vendégének, aki úgy beszélte a nyelvüket, mintha galuska volna a szájában és a tizenkilencedik század elejét idéző szókinccsel, de nem került rá sor, mert az öregasszony maga állt neki főzni, míg Tristan átvállalta tőle a bonyolult feladatot, hogy kinyomozza az eltűnt családtag címét.

A vénasszony elmondta, hogy a lánya még békében, a harmincas évek közepén egy némethez ment feleségül, aki túlélte a háborút, és ide, Tristan hazájába vonult vissza, itt kezdett új életet, alapított gyárat. Ő, a medvekülsejű, évekig volt ártatlanul börtönben, de most kiszabadult, rehabilitációképpen kapott egy útlevelet némi valutával, meg a lehetőséget, hogy megkeresse gyerekét, akit 1942 óta nem is látott már.

A cikk, ami ígérkezett, felséges volt. Hogy valakihez egy éjjel csak úgy beállítsanak, mert a lánya még valamikor a háború kitörése előtt német állampolgár lett, és azzal vádolják meg a gyereke és veje miatt, akik egyébként csak 1947-ig mertek levelezni vele, hogy ő, az anya, spanyol kém, elragadtatta Tristant. Az öregasszony külseje külön örömök forrása volt, de nem merte még lefényképezni, hogy gyanútlan maradjon. A medvekülsejű a telefonkönyvet kérte, szerinte az ő hazájában a főpostán csak valami régi, nem teljes telefonkönyv lehet, mert van ugyan benne Johannes Müller elég – így hívták a vejét –, de egyik lakhelye sem azonos a hajdani gyártulajdonoséval, azzal a címmel, ahonnan a legutolsó levél érkezett, s ami amúgy se lehet jó, mert a kiszabadulása után oda írt levelei Inconnu jelzéssel sorra visszatértek. Adja neki oda Tristan a legújabb telefonkönyvet, abból talán kiderül valami, vagy mutassa meg, hol a hivatal, ahol megmondják, ki hová költözött, valaki számára csak Connue lesz az ő lánya, jól ismerték itt sokan, hiszen olyan gazdag asszony volt, s annyi barát vette körül mindig. Tristan csak nézte, hogy teszi fel szemüvegét, hogy lapozza a regisztert. De hülye vagy, de hülye, gondolta majdnem részvéttel, el nem fújhatta őket a szél, ha nicsenek a régi címen, újat meg nem adtak, el akartak tűnni süllyesztőben, azoknak legalább olyan kínos lehetett itt a rokonság, mint neked amott, ki a csuda vágyott dicsekedni egy vasfüggöny mögötti szülővel, akiről bármikor kiderülhet bármi. Megígérte a vénasszonynak, aki semmire se ment a telefonkönyvvel, személyesen jár utána, mi történt a lányával, de előbb ebédeljenek meg, a vénség kitotyogott a konyhába sajátságos formájú bőröndjével, valami rejtelmes száraz tésztát szórt a fővő vízbe egy vászonzacskóból, azt mondta, a lánya kedvenc ételét főzi. Csinált mellé sose látott fűszerekből mártást is, úgy mart, mint az istennyila, de Tristan megette, még dicsérgette is, akkor is lenyelte volna titokzatos főtt tésztával együtt, ha undorító, vagy csak gyomormérgezés árán fogyasztható el, hálából amiatt, amit az öreg nő mesélt, aki egyébként meg volt győződve, védőszentje vezette az útjába Tristant. Míg a konyhában matatott, Tristan mozgósította a különböző hivatalokban tevékenykedő számtalan ismerősét, és ki is derítette, mi történt az öregasszony gyerekével, csak éppen esze ágában se volt elárulni, melyik dél-amerikai államot boldogítja most a házaspár, mit kell azokat ezzel az anyai laskával és mártással boldogtalanná tenni, elég nehéz az élet úgyis.

A nagy riport anyaga egyre gazdagodott: az öregasszony elmakogta, nem lehet azt elhinni, amit a lánya még 1947-ben, a legutolsó alkalommal írt, hogy ez a levél búcsúlevél, engedje őket útjukra, ne kérdezzen semmit, ne keresse őket, hagyja, hadd tűnjenek el a világban valahol, legalább a gyerekeik hadd élhessenek egykor biztonságban, ne legyen bajuk amiatt, hogy az apjuk német, az anyjuk meg kelet-európai, akinek országát folyton valamelyik nagyhatalom lábához kötötték. Ő ugyan látni se akarja többé a régi hazáját, ő nem leng többé családostul egy szál cérnán, azt is el akarja felejteni, hogy valaha milyen nemzetiségűnek született. Nem lehet az – panaszolta az öregasszony Tristannak –, lehetetlen ez az egész; a gyerek, az ő egyetlen, gonddal, áldozattal felnevelt kislánya, nem gondolhatta komolyan, amit írt, nyilván a férje sugalmazta neki, vagy tán az itteniek megfélemlítették. Ő hazaszeretetre nevelte ezt a lányt, nem lehet, hogy a puszta rettegés olyan messzire lódítsa attól a földtől, ahol az ősei századokon át éltek, s amire – ez volt a legizgalmasabb az öregasszony magatartásában – a medvekülsejű nem is látszott olyan nagyon haragudni, pontosabban: amit a vénség a történtek ellenére is naivul szeretett, pedig nem tagadta, hogy a fogság nem volt könnyű, hogy bántalmazták is, tán éveket vesztett az életéből, ártatlanul. De csak a lányán járt az esze mindig, aki miatt annak idején el is vállalta, hogy spanyol kém. Tristan nyelte a rémes mártást, és figyelte, mint tartották az öregasszony elé a jegyzőkönyvet aláírásra, amelyben elismeri, hogy bűnös, de ugyan hogy ne ismerte volna el, amikor az volt a kísérőszöveg, hogy ha nem írja alá, közlik vele annak az autónak a rendszámát, amely ott, abban a városban, egy adott napon és órában az ő kislányát agyon fogja gázolni. Tristan érezte, nagy nap ez, az öregasszony szerencsét hozott neki, még ott, az asztalnál elkezdte fogalmazni fejében a hallottakat, s pár napig ott is tartotta magánál vendégét szálláson: beszéltette. Ő maga is mesélt neki, azt, hogy különböző hivatalok és barátok segítségével nyomoztat a lánya után, majd csak előkerül, legyen türelemmel. Az öregasszony utánatakarította a lakást Tristan takarítónőjének, irtózatosan zsíros és csípős ételekkel traktálta, átnézte a fehérneműjét, felvarrta a leszakadt gombokat, sőt, büszkén átnyújtott neki egy-egy megfoltozott ruhadarabot, amit Tristan csak azért nem tett a szemétbe eddig, mert arra is lusta volt. Sutor döbbenten nézte a foltokat, a finom stoppolást, később beleírta a cikkébe, sose tudta volna elképzelni, hogy lehet az ő hazájukban magukat szegénynek nevező vagy hívő szegények szegénységét ilyen határig felülmúló nyomor Európában, náluk egyszerűen senkinek, de senkinek nem jutott volna eszébe, hogy effajta holmit megpróbáljon konzerválni. Mikor összeállította a cikket, azt a bizonyost, amely világszerte ismertté tette a nevét, s amelyet valamennyi nagy lap átvett, közölte az öregasszonnyal: a kapott információkból kiderült, hogy az általa keresett család 1949-ben kivándorolt, nem sokkal azután, hogy ő otthon mint spanyol kém börtönbe került, hogy hová, azt nem hagyták meg, utazzék vissza csak szépen a hazájába, itt hiába kutatna tovább, hacsak maguktól nem jelentkeznek egyszer, nem fogja őket viszontlátni.

Sokáig tartott, míg vendége felfogta, mit hall, és mit tanácsol neki, Tristan beleírta híres cikkébe azt az arcot, amely feléfordult a vonat ablakából amikor udvariasan kivitte a vendégét, és segített neki beszállni. „Az az arc – írta Tristan – a halált látta már, míg elindult afelé az ország felé, ahol őt ártatlanul börtönbe csukták, ahonnan a lánya az örök ismeretlenségbe menekült, s amely most majd visszanyeli őt is szomorú kabátjával, rejtelmes csomagjaival, a zacskó száraztésztával együtt, amit oly hiába hozott. Imádkozzatok értet!” Ez az „Imádkozzatok érte!” különösen jó hatást keltett világszerte, a nőszövetségek, egyházi körök ünnepelték miatta, ami az ateista Sutor alapvető vallástalansága miatt külön mulatság volt. Ami aztán a cikk megjelenése után zúdult az öregasszonyra a hazájában, amelynek összes hajdani szennyesét olyan tárgyilagos ártatlansággal kiteregette, míg számtalan fórum előtt kellett megcáfolnia, visszavonnia fecsegését, az is csak hasznára vált Sutornak, lehetett újabb cikkeket kezdeni, követelni a nemzetközi szervezetektől, ne hagyják szégyenpadra hurcolni az ártatlant, ezzel aztán sikerült is elérnie, hogy az öregasszony még több nyilatkozatra kényszerült, még többször felizgatta magát, még nehezebbé és kilátástalanabbá vált a sorsa, hiszen szigorúnak kellett lenni hozzá, ha szánták is új vádlói, mert ügye átlépte egy magánember életének kereteit: vele és személyén kellett igazolni, hogy nemzetének senki se dirigálhat, s ha mégis, hát nem Nyugatról, és nem egy újságíró, aki egy világlap nyomdagépén csak úgy gyártja a hamis vádakat.

Tristan munkája tökéletes volt: miután cikkében már megnevezte Johannes Müller tartózkodási helyét, amit az egyszerűség kedvéért annak idején nem közölt az öregasszonnyal, az ügy elgyűrűzött a dél-amerikai lapok közvetítésével abba az országba is; ahol az öregasszony lányáék éltek. Johannes Müller napok alatt nemkívánatos személlyé vált, a nép, ha nem is tudott sokat róluk, eredendően nem szerette a németeket, beverték hát kővel a Müllerék ablakait, és rút szöveget mázoltak a gyára falára, a társaság meg attól kezdve elfelejtette meghívni őket, és látogatásaikat nem adták vissza, mert ahol éltek, ott mindenki szentnek tartotta az édesanyát, és a tény, hogy meg akartak szökni előle, kirántotta a lábuk alól a talajt. Ha Tristan ezt is megtudta volna, nyilván még büszkébb lesz, ám Johannes Müller családi földrengésének a híre nem jutott el hozzá, csak az öregasszonynak a sok sírástól, izgalomtól szerencsére végre bekövetkezett haláláé. Sutor nekrológja, amelyben az együgyű kelet-európai nőt elsiratta, a sajtóművészet remeke volt, az olvasók az orrukat fújták a vasárnapi reggeli mellett.

Mindig hálásan gondolt vissza medve külsejű vendégére, hisz az öregasszony ihlette cikk fordította a figyelmét a kelet-európai államokra, és mert Sutor valóban tehetséges volt, hát szerencsés kézzel, kitűnő stílusérzékkel kikísérletezte magának speciális rovatát, a Sorsok amott Keleten gyűjtőcím alatt jelentkező cikksorozatot. Az ötvenes évek derekától egy ideig óriási lehetőségek kínálkoztak, bár a vasfüggöny mögül érkezők zöme nem volt könnyen szóra bírható, a turnézó művészek, akiket egyébként csaknem mindig kísért is valaki, nemigen akartak másról beszélni, mint saját profiljukról, a politikát, a cenzúrát, egyéb kényes pontokat érintő kérdéseket elengedték a fülük mellett. Tristan fáradhatatlan volt. Ha hallott-olvasott valami kívánatosnak érkező alanyról, aki viszont nem hagyta vagy hagyhatta el az országát, iparkodott ott felkeresni, ám hasztalan próbálkozott, az „Imádkozzatok érte!” cikk után egyetlen szocialista állam nem adott neki vízumot, ez szintén felháborította, és arra buzdította, hogy külön glosszában ostorozza az emberi jogok korlátozott voltát a népi demokráciákban. Persze Tristannak nemcsak szerencséje, de fantáziája is volt: ha sem itt, a saját hazájában, sem amott, a betervezett kísérleti nyúl földjén nem nyílt lehetőség, valami harmadik állam területén csípett fel magának áldozatot. Mikor arca már közismertté vált a fényképeiről, más szemüveggel, olykor ragasztott bajusszal, magát unatkozó és érdeklődő pedagógusnak kiadva érte el, hogy személye ne idézzen nyugtalanító vagy nem kívánatos emlékeket. Ekkor már titkársága volt, rendszeresen informálták a vasfüggöny mögül érkező érdekesebb személyek jöveteléről. Tristan a népi demokráciák specialistája, mindenütt hűségesen megjelent, ahol azt remélhette, hasznos adathoz juthat. Cikkei nagy részét még ekkor is, mint egyetemista évei idején, a Bursa különtermében írta, azzal a különbséggel, hogy most ő volt már a nagy újságíró, hozzá zarándokoltak mások, fiatalok. Régi ellenségeivel sorra kibékült, tudta, nem érdemes gyűjteni azokat, akik haragusznak rá, akkora hatalom van a kezében, hogy nyugodtan morzsálhat belőle mások tenyerébe is ezt-azt, csepp megbízásokat, sőt, egész kivételesen, közismert embert is csinálhat valakiből, ha éppen rájön a jóságos hangulat. Mulatott a durcásokon, akik nem ismerik fel, melyik az életben az a pillanat, mikor feltétlenül meg kell bocsátani, hogy az egykori ellenség szépen meghajoljon, és eltűrje, hogy mint egy Atlasznak, az ő vállára is ráboltozza a maga erkélyét. Titkársága jól működött, felesége értelmes volt, nemcsak mintaszerű rendben tartott körötte mindent, de buzdította is, büszke volt rá. Tristan az adódó cikkek témáit is megbeszélhette vele, a fiatal nő hamar megtanulta, milyen irányban kell tájékozódnia, és volt már, hogy hasznos tanácsot adott neki.

Most, míg kihúzta magát egy kicsit, és sétált pár lépést a teremben, hogy valamit pihenjen, Sutor arra gondolt, ha kinéz az ablakon, már nem tudja olyan biztonsággal megállapítani, mint még az ötvenes évek végén, kik jöttek Keletről. Azok ott elég gyorsan megtanultak öltözködni, s bár télen még mindig agyonbugyolálják magukat, a hülye divat nekik kedvez, kucsmát, csizmát, ködmönt viselnek világszerte. A hajuk nyírása vagy hossza sem üt el már az itteni hajviseletekétől, hogy aztán miféle gondolatok ülnek a skalp alatt, azt lassanként mind elírják előle a nyavalyás kelet-európai írók, akik egyre nagyobb számban jelennek meg a világ könyvpiacán. Sutor gyűlölte ezeket a vasfüggöny mögötti hitványokat, nem azokat, akik homályosan, érthetetlen szimbolikával dolgoztak, felfrissítve és újra divatba hozva valami blőd, félig szecessziós, félig a húszas évektől öröklött expresszionista dadogást, Tristan igazi ellenségei azok voltak, akik pimasz nyíltsággal ugrottak neki országuk hibáinak, mindennek, ami kifogásolnivalót érzékeltek maguk körül, s akik lassanként érzékelhető módon rontani kezdték Sutor üzletét. Egyre ritkábban volt már lehetősége rá, hogy előálljon valami szenzációval, a kelet-európai országok nem egy írója maga végezte el az elkerülhetetlen operációkat, Tristan elképedt, mikor azt kellett tapasztalnia, hogy nemcsak nem csukják börtönbe miatta, de sikere van otthon, legfeljebb úgy tesznek vele, mint a felnőttek a gyerekkel, ha a családi asztalnál csúnya szót kiabál, azt mondják neki, pfúj, ilyet nem mond jó fiú, s ráeresztik a kritikusokat, hadd bizonyítsák be róla, hogy egyoldalúan lát és ítélkezik, ám a könyv megjelenik új meg új kiadásokban otthon is, külföldön is, legfeljebb nem kap érte állami tiarát. Még külföldre is kiengedik őket, de alig-alig él közülük valaki azzal a lehetőséggel, hogy kinn felejtse magát, s ha mégis, akkor folyton a hazájáról gagyog, amilyen eszelős patrióták ezek, se felejteni, sem átváltozni nem képesek. Tristan bosszúja a magasztaló kritika volt. Egy-egy jelentős mű piacra kerülésekor addig dicsérte a történetet, addig kereste benne a rejtett üzenetet ott is, ahol nem volt, míg az értékelésben a mű már nem is mű volt, csak egy fojtott sikoly, és Sutor vidáman várta, csobban-e a távoli irodalmi világ tava az ügyes kis kavicstól, amelyet ő beledobott, és vet-e a víz gyűrűket? Olykor vetett. De ha elírja elől az az író a nagy témákat, csak dögöljön meg imádott hazája földjén.

Valami igazán messze hangzó botrányt produkálni, felidézni a hajdani, lázas Sutor-időket, ideális riportalanynak látszott az a nő a Bursa átadásakor. Rögtön oda kellett volna mennie hozzá, akkor talán még helyben kipakol, egy kis szerencsével hasra is vághatta volna magát, azt ordítva, gyalázat, hogy az állam adta ezt a helyet, ez az épület szent, ne legyen idegeneké. Sajnos, nem tudott közel férkőzni hozzá, amíg szónokoltak, nem mozdulhatott, később a nő nem volt már egyedül, s a fogadás végére le is csillapodott. A Bursa átadása ihlette arra, hogy a következő évben kiprovokálja Anna hazája nagykövetségétől a vízumot, hogy ha még megtalálja, megkeresse azt az asszonyt, beszéljen vele, hogy ha nem vele, hát másokkal a Bursa-ügyről. Tristan akkorára már kikísérletezte, hogy kell beszélnie egy kelet-európai diplomatával. „Nagykövet úr – kezdte azon a fogadáson, amelyet saját hazája rendezett a Külügyminisztérium parkjában, s amelyen bemutattatta magát az illető diplomatának, aki egyébként zavarba ejtő módon elütött attól a típustól, amelyet valamikor megszokott, mert francia beszéde ugyanolyan kifogástalan volt, mint a zsakettje, arca meg az a szikár, évszázadok óta mindig szellemi munkára koncentráló, értelmiségi arc –, azt hiszem, ideje volna békét kötni. Jól ismerem modern irodalmukat, az újságjaikat is, és egy idő óta, megvallom, zavarba vagyok, mert az a gondolat kísért: hátha tévedtem, hátha ismereteim csakugyan nem pontos megfigyeléseken alapuló felületes tájékozódások. Én tulajdonképpen nem láttam még az önök hazáját, sokszor próbáltam már odamenni, de a cikkek miatt érthető ellenérzéssel fogadták a vízumkérésemet. Ám, ha nincs titkolnivalójuk, és újságjaik igazat írnak, önök kigyógyultak a kezdeti idők gyermekbetegségeiből. Ha megengedi, hogy szembesüljek az igazsággal, készséggel meglátogatom önöket, s ha népe meg tud győzni róla, hogy tévedtem, hajlandó vagyok tapasztalataimról beszámolni, sőt, ha úgy érzem, hogy ezzel tartozom az igazságnak, akár revideálni is eddigi álláspontomat.” A nagykövet kiitta sherryjét, a időjárásról beszélt, koncertekről, mindenről, csak arról nem, ami határozott választ jelentett volna Tristan kérésére. Sutort meglepte, milyen tájékozott, mennyire művelt, emlékezett az első ilyen jellegű fogadásokra, mikor kínos feltűnést keltett egy diplomata ki-kibillenő fémfoga s a késsel-villával való hadakozás a tányéron. Pár hét múlva aztán rátelefonált a nagykövet titkárnője, közölte, megkapja a vízumot, sőt, többet is mellé, egy kulturális szerv meghívását. Sutor átnézte a Bursa Academica történetét, s már szállt is a vonatkozó ország felé, ahová megérkezve, tüstént a telefonkönyvbe mélyedt a nagyszállóban, amely a hajdani királyi palota épületében várta fejedelmi lakosztályaival a vendégeket, s ahonnan olyan kilátás nyílt, hogy Tristannak elállt a lélegzete. Kereste a nőt, hogy leitassa, kivallassa, kiszedje belőle a Bursa átadásakor visszanyelt mondanivalóját, de nem találta otthon, a telefon hiába csengett, mikor tolmácsával, amelyet a készséges kulturális szerv bocsátott rendelkezésére, megjelent Anna lakásán, a házmesterné közölte, az asszony nincs a fővárosban, falusi házába ment víkendre, ott megtalálhatja, ha fontos. Fontos volt. Tristan lerázta a tolmácsát, és másnap korán reggel maga indult el bérelt autóján, meg is találta Annát, csak éppen nem tudott beszélni vele, mert nem volt egyedül.

Megkezdődött a harangjáték, Sutor nem az órát figyelte, hanem a tömeget, s nem akart hinni a szemének, mikor az, akit észrevett, elkezdte magát kitornászni az emberek gyűrűjéből. Hát megjött a gazember, aki szétverte a magnetofonját, lerugdalta a lépcsőn, még az utcán is úgy verte, mintha kelet-európai volna maga is, aztán csodálkozva bámulta az ujjait, amelyek piroslottak a Tristan orra vérétől. Elintézlek – gondolta Sutor, és nézett a távolodó Roland után – most kivégezlek, fiam. Ha itt vagy, akkor miattam vagy itt, és akkor sebaj, akkor mégiscsak lesz valami a második cikkemből is, ami már nem a Bursát siratja s egy meg nem nevezett diplomata érthetetlen viselkedését, hanem személy szerint téged köszönt. Megírom én, testvér, de meg ám, hogy lengettél vörös zászlót május elsején abban a faluban, rögtön meg akartam írni, de betojt a lapnál mindenki, védett a diplomaták köpenyege, megbújtál alatta, hát csak a kiállítási ügyet eresztettem föl, s abban sem írtam ki a nevedet, minek, mikor diszkrét jellemzésemből így is mindenki tudta, kiről szól. Ha itt látlak máris, akkor visszarendeltek, különben dehogy mászkálnál itt a nőd nélkül, s alighanem vége a pályafutásodnak is, ami nem vicc, mert századok óta áll a becses famíliád minden boszorkányüst mellett, négyszáz éves vonalat fogsz most megtörni a rohadt Bursa Academica meg a nő miatt. Ha itt sodródol, akkor alighanem mégis megírhatom, mivel vádollak, fel is hívom az ügyvédemet, és visszavonatom vele a polgári pert, amit ellened indítottam, jobb, ha nem én panaszkodom rád, okosabb, ha nemesen megbocsátok, és nem kérek sem anyagi, sem erkölcsi kártérítést. Tulajdonképpen nem is engem sértettél meg, elvégre ki vagyok én, egy magánember, egy honfitársad, egyetlen egyén. Majd más panaszkodik rád az én tollammal, van erre a világ kezdete óta egy bevált formula. Nem én vádollak, én, Tristan Sutor, én megbocsátok, még védelek is majd. Az édes haza fog megvádolni, megszakadó szívvel, de az igazsághoz ragaszkodva. Az édes haza meg az édes nép.

Miniszter Úr!

Jelentem, hogy a titkárságtól sürgős jelzéssel 1213 M/1970. számmal jelzett ügyben a vizsgálatot részint lefolytattam, részint megkezdtem. Az eddigi eredményekről az alábbiakban számolok be.

I. A Bursa Academica megvásárlásának szükségessége minden kétséget kizáró módon fennállt, s nem felel meg a valóságnak, hogy elkerülhető lett volna a szóban forgó ország kultuszminiszterének ez ügyben való megkeresése. A Bursa Academicának még a XVI. század első felében emelt épülete az ezerötszázas évek végén, az illető országban kitört vallásháború idején, hazánk egy kiváló egyházjogi szakértője, Rudolphus Sotiades professzor hagyatékából került a vonatkozó nép egyik üldözött vallásfelekezete birtokába, azzal a meghagyással, hogy miután a hazájukban az illető ország nem az államvallást követő fiai megfelelő teológiai képzésben nem részesülhetnek, itt nálunk, azon az egyetemen, amelyet Rudolphus Sotiades és professzortársai Európa egyik legrangosabb intézetévé fejlesztettek, nyerjenek oktatást, és saját külön Bursájukban – mai szóval azt mondhatnám: egyetemi internátusukban – élhessenek a képzési idő alatt, melynek anyagi szükségleteit részben az egyház, részben az egyetem juttatásai biztosítják. Így a hazájukból idedelegált studiosusok négyévi itt-tartózkodás és tanulás után mint hitük papjai térhetnek majd vissza országukba.

A Bursa Academica, eredetileg Sotiades professzor családi hajléka, a szükséges mellékhelyiségeken, az igazgatói, a kapus- és személyzeti lakásokon, a társalgón, a nagy és a híres Minerva termen kívül tizenkilenc férőhellyel várta az illető ország diákjait, akik kiválasztását a végrendelet az illető ország említettem felekezetének papi konzisztóriumára bízta. Az egyetemi archívum szerint a Bursa működése ellen – megindulásától kezdve – az illető országban uralkodó valamennyi király kinyilvánította rosszallását, és kívánatosnak tartotta volna, ha az intézmény megszűnik. Hazánk az emberi jogokat úgy értelmezte, hogy ha volna is lehetősége – mint ahogy nem volt – Sotiades professzor végakaratának nem teljesítésére, akkor sem óhajtaná a Bursát bezáratni, azt a meggyőződését hirdetve, hogy Istent kinek-kinek a maga választotta formában dicsérnie mindenkinek joga van. Így az intézmény háborítatlanul fennállt, bár államunkat gyakori és kínos szemrehányások érték az illető ország uralkodóinak kancelláriája részéről. Excellenciád emlékezetének felfrissítésére közlöm, hogy a vonatkozó ország több hasonló, tőle nem különböző apró népekkel együtt századokon át nem a saját nemzetéből született vagy általa választott királyok kormányzása alatt állott, hanem valami homályos örökösödési indok alapján egy tőlük némileg távol fekvő nyugati államból származó dinasztia hűségbirtoka volt, amely állapotot a szóban forgó nép, számunkra teljesen soha nem követhető okokból, állandó nyugtalankodással viselt. Királyaik érthető ambícióval próbálták megszüntetni elképesztő elmaradottságukat, s azon iparkodtak, hogy az országot annak gazdasági mineralógiai és egyéb adottságainak megfelelően hasznosítsák, ám megértésre nemigen találtak, sőt, jóindulatú reformjaikat állandó szervezkedések kísérték. Így válik érthetővé az uralkodók kelletlensége, mihelyt a Bursa Academica szóba került, mert a vonatkozó nép értelmiségének egy része, amely minden Nyugat felől jövő reformkísérletet a legnagyobb gyanakvással elvetett, nemzeti szabadságát érezve veszélyeztetve általa (ami már csak azért sem volt józan feltételezés, mert szabadság az illető országban a szó valódi értelmében sose volt, a nép nyomorgott, és lét alatti körülmények között, teljesen ki volt szolgáltatva kevesek hatalmának), sajátságos módon azonnal felismerte a lehetőséget, amit a Bursa Academica magában rejt, nevezetesen, hogy Sotiades professzor hagyatéka alkalmat biztosít a számukra, miszerint a legkorszerűbb tudományos környezetben művelhessék ki jövendő kádereiket, kapcsolatot létesíthessenek uralkodóházuk külföldi ellenségeivel, egyben bizonyos vállalkozásokat szervezzenek, amelyek mind nemzetük önállóvá tételére irányultak volna. Királyaik tiltakozása nem volt hát indokolatlan a Bursa Academica működése ellen, mert mint a kutatások kiderítették – két évvel ezelőtt éppen a vonatkozó ország egy állami díjas akadémikusa ismertette könyvében a Bursa tulajdonképpeni szerepét nemzete történelme formálásában –, kétség sem fér hozzá, hogy az intézmény csak mellesleg szolgálta Isten dicsőségét, valójában a forradalmi és nemzeti reformtörekvéseknek adott otthont, a szóban forgó nemzet hazánkban és egyetemünk támogatásával és költségén képezte ki azokat, akik a különféle indokkal tervezett mozgalmakat (hazájuk szabadsága, függetlensége, a királyság eltörlése, teljes jogegyenlőség, a nemzeti nyelv kiművelése, a nemzeti irodalom megteremtése stb. stb. érdekében) mint vezetők majd irányítani fogják. Itt jegyzem meg, hogy a Bursa Academica hallgatói között zömükben természetesen valódi papjelöltek is voltak, sőt, a forradalmi szellemű hazafiak mellett egy harmadik csoportról is hírt kapott az egyetem által az intézmény ellenőrzésére kijelölt professzor: embereit és megbízottjait ugyanis az Aula is elhelyezte itt, ahol e szerint valódi teológusok, forradalmár szervezkedők és az udvar kémei éltek egymás mellett. A helyzet világossá tételére közlöm, hogy az Ótemető A–P parcellájában nyugvó tizenhetedik, tizennyolcadik, tizenkilencedik századi diáksírok feliratán követhető, hogy közülük ki halt meg betegségben, természetes halállal, illetve kit kaptak rajta a királynak való kémkedésen, mert ha a Bursa diákjai kémet fedeztek fel maguk között, megölték. Des Trulles professzor, az epigrafikai tanszék docense felfedezte, hogy a Bursa számára fenntartott parcellában a sírkövek

RESURGAM (Feltámadok)

szava fölé, mindmáig érthetetlenül, hibás ortográfiával vésettnek gyanított kis

NUNC IAM (Most már)

szavakat eddig tévesen olvasták és értelmezték: a sírköveken

NUNC IAM helyett

NUNC VAM (Sohasem)

áll. A vonatkozó nemzet itt élő fiai a Bursában meggyilkolt kémeket látszólag megsiratták, illendően eltemették, még sírkövet is állítottak nekik, aztán rávésték, a q-t egyszerűen cv-vel pótolva: NUNCVAM RESURGAM, azaz SOHA NEM TÁMADOK FEL, megtagadva a király embereitől az örök élet lehetőségét.

Összefoglalva tehát: a Bursa Academica kezdettől fogva a vonatkozó nemzet szabadságtörekvéseinek bástyája volt, aminek tényéről nemcsak az illető uralkodóház állandó intervenciói, de saját megfigyeléseink alapján is tudomással bírtunk. Hogy gátat az intézet működésének mégsem vetettünk, részben az magyarázza, hogy külföldi, elsősorban skandináv és svájci egyházi szervek állandóan közbeléptek az érdekében, részint pedig a Bursa kényelmes és egyszerű féket biztosított az illető nemzet királyainak nem kívánatos érdekterületekre irányuló ambíciói esetében. A Bursa diákjai különben minden időben tisztelettel és hálával kötődtek a Sotiades Egyetemhez, nemzetünk ellen sose fordultak, így semmi se tette volna indokolttá, hogy államunk megtagadja tőle a támogatást.

Megemlítem, hogy a Bursa szerepe a francia forradalom és a tizenkilencedik század egyéb hasonló ihletésű megmozdulásai előtt és közben természetesen még fontosabbá vált, maga az épület mindkét nagy forradalmi időszakban kiürült – a diákok hazatértek –, s egy darabig üresen is állt, mert a vonatkozó országban a forradalmi megmozdulásokat levert királyi udvar az egyszerűség kedvéért valamennyi a Bursába visszamenni akaró hallgatót megbízhatatlannak minősített, letartóztatott, és börtönbe vetett, saját, a forradalom kitörése után az udvartól elforduló, és a népi mozgalomhoz csatlakozó megbízottaikkal se téve kivételt. Ez időszak alatt a Bursában nem élt diák, bár több jelölt jelentkezett benne szállásért a vonatkozó ország határai körül élő népekből, akik ugyanannak a királyi udvarnak az üldözése elől menekültek, ám ezek fiait a Bursa épületét őrző custos a legdurvább szavakkal utasította el, azt mondván, inkább felgyújtja a házat, semhogy beengedjen bárkit is közülük. A jelenség, a korabeli jelentések szerint, azért keltett megdöbbenést és figyelmet nálunk, mert nem európai szokásaikat, temperamentumukat, gazdasági helyzetüket, politikai konstrukciójukat illetőleg e kis népek ott Keleten a mi szemünkben olyan határig egyformák voltak, hogy nemigen tudtunk köztük különbséget tenni. Az esetre azért térek ki, mert a vonatkozó ország jelenlegi mentalitására is magyarázatul szolgál: e nélkül az öröklött ellenszenv nélkül, mely századok óta közismert, s melyre külpolitikai tanácsadóink mindig építhetnek, aligha érthető, hogy bár hivatalosan baráti szövetség van e kis nemzetek között; ha szomszédaik nyaranta tömegesen ellepik a vonatkozó ország üdülőhelyeit, a bennszülöttek kisajnálják a falatot a turisták szájából a boltokban és bisztrókban, a strandokon vagy kempingekben gyermekeikkel a szomszédok autógumiját vagy sátorponyváját döfetik át, becsmérlő szavakkal nyilatkoznak kultúrájukról, bár az államvezetés mindent elkövet, hogy a határaik mellett élő népek irodalmának lefordításával és folklorisztikus élmények sűrítésével leküzdje a merőben indokolatlan ellenszenvet.

A Bursa tehát, mint jelentettem, egy ideig üresen állt, majd ismét megkezdhette működését, amelyet; hogy a tizenkilencedik század utolsó szabadságmozgalma az illető országban némi békés fejlődési lehetőséget eredményezett, kevésbé romantikus körülmények között folytathatott. Sotiades professzor öröksége ügyében a vonatkozó felekezet konzisztóriuma megegyezett az uralkodóval, hogy miután vallásuk immár bevett és elfogadott, hitéletét szabadon folytathatja, papjait pedig saját országukban működő hittudományi karon is kiképezheti, ne csak egyházi képzésre használtassék a Bursa, hanem a konzisztórium átenged az államnak a nem papi pályára készülő ösztöndíjasok számára kilenc szobát. Az intézmény eredeti beállítottsága természetesen megmaradt, ezt az igazolja, hogy az első világháborút befejező újabb forradalom vezetői között, jelentéseink szerint, ketten is voltak, akik itt nálunk végezték az egyetemet; egyikük a közgazdasági, másikuk a bölcsészeti karon hallgatta professzorainkat. A második világháború kitörésekor a diákok egy része azonnal visszatért országukba, más része elhagyta hazánkat, és a szövetséges haderőkhöz csatlakozott, azokkal együtt harcolt, néhányan pedig itt várták meg a békekötést, amelynek megtörténte után hazamentek. Az intézmény a második világháborút a szocialista államokban követő személyi kultusz ideje alatt gyakorlatilag elvesztette jelentőségét, utolsó igazgatója helyett, aki 1945 tavaszán távozott el tőlünk, már nem küldtek újat, átmenetileg egy hazánkba akkreditált diplomata foglalkozott a Bursa irányításával. Diákok csak 1948-ig laktak benne, akkor egyik napról a másikra hazarendelték őket, ezek zöme visszatérésük után hamis vádak alapján fogságba került több, régebben szintén a Bursában élt hallgatóval együtt, egyesek közülük örökre eltűntek. 1949-ben az illető állam a Bursa működését szükségtelennek minősítette, külföldi képzésre csak szocialista államokba engedte hallgatóit, ám az intézményt, ha nem is üzemeltette, nem volt hajlandó visszaadni sem. Az épület állagában sok kárt tett az idő, bár nemzetünket megkímélte a háború, klímánk indokolttá teszi az időnkénti alapos renoválást: A Bursa, amely a főtéren áll, szemben a katedrálissal, kínosan kitűnt a rendben tartott középkori házak közül elhanyagolt homlokzatával, s lévén nem országunk, hanem egy idegen állam tulajdona (a vonatkozó ország szekularizálta ezt az intézményt is!), egyetemünk nem volt köteles, de nem is szándékozott a maga költségvetése terhére rendbe hozatni.

Kénytelenek voltunk tehát felszólítani az illető állam Kultuszminisztériumát: vagy megfelelően restauráltatja, és újra üzembe helyezi a Bursát, vagy bocsássa rendelkezésünkre, hazánk szívesen átveszi. Bizottság szállt ki, a kalkuláció olyan nagy mennyiségű dollár beruházási szükségességét mutatta, hogy a vonatkozó állam úgy döntött, eladja egyetemünknek Sotiades professzor egykori otthonát. Elszállíttatta az irat- és könyvtárat, a képeket, a felszerelési tárgyak közül mindazt, amire igényt tartott, magát az épületet pedig megfelelő szabadalmak és gazdasági gépkombinátok fizetés gyanánt való elfogadásával Kereskedelmi, Kultusz-, valamint Külügyminisztériumunk közös munkája eredményeképpen átadta hazánknak, amely azóta renováltatta az épületet, és Világbéke Intézetet helyezett el benne, ösztöndíjat biztosítva évente tizenkilenc különböző nemzetbeli diáknak, akiket lehetőleg olyan összeállításban helyez el, hogy egy arab mellé egy izraeli egyetemi hallgatót szállásolnak, egy déli államból érkező amerikaihoz pedig egy néger kerül. Mint mellékest közlöm, hogy a Bursa egykori tulajdonosa mindeddig nem élt jogutódja, a Világbéke Intézet ajánlatával, s nem fogadta el a felajánlott ösztöndíjas helyeket. E tartózkodásban alighanem az az aggodalom rejlik, hogy az illetékesek azzal számolnak, az útlevélhez nem könnyen jutó, és évente csak korlátozott időre és korlátozott módon utazható fiatal állampolgár talán vissza se tér. Hogy erre a küldendő ifjú ösztöndíjasnak mennyire nem volna lehetősége, felesleges Excellenciádnak hangsúlyoznom: országunk ez idő szerint csak a maga idehívta és szerződtette idegennek ad munkavállalási engedélyt, s azonnal visszaküldené az itt maradni akarót, már csak azért is, mert a vonatkozó kelet-európai nemzet fiai alkalmatlanok arra, hogy vendégmunkások legyenek, gőgjük, sajátságos kitöréseik, magatartásuk agresszív volta nem teszi őket kívánatos munkaerővé, amellett e nép fiai hazájukban megszoktak bizonyos olyan szociális juttatásokat, amelyek náluk ingyenesek, hazánkban nem, s fegyelmezetlen kívánságaikkal és javaslataikkal csak zavart keltenének – szellemi munkásokra pedig nincs szükségünk. A Bursa átadása egyébként zökkenő nélkül zajlott le, a leltár ellenőrzése miatt az utolsó igazgató is elkísérte az átadó bizottságot, néhány disszonáns hang csak a vonatkozó nemzet ide emigrált tagjai részéről volt hallható, nem kétséges, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy felkeltse Tristan Sutor úr érdeklődését.

Mint Excellenciád látja, a Bursa Academica ügye nem olyan, aminek tovább-bolygatása bármi tekintetben is kívánatos, s nem volna szerencsés, ha Sutor úr újabb cikkekben gyöngítené a hazánk és az illető nemzet közti korrekt viszonyt. Felhívom Miniszter Úr figyelmét arra, hogy ha nemzetünk, mint kitűzött célja, a népek közti békés együttélés nagy művén munkálkodik, helyes volna, legyen minálunk a sajtó bármilyen szabad is, Sutor úr működését ésszerű korlátok közé szorítani. Ha utasítást kapok rá, én, mint a kelet-európai szekció feje, magam járok el az ügyben – a folyó hó 22-én megjelent sajnálatos cikk ellen (alcím: Botrány egy kiállítási csarnokban, főcím: Eladó egy nemzeti múlt!) a vonatkozó állam nagykövete méltán tiltakozott. A tiltakozó iratra küldendő válaszon most dolgozik az ügyosztály.

II. Ami a követségi tanácsosunk okozta botrányt illeti, közölhetem Excellenciáddal, hogy a vizsgálatot megindítottam. Nevezett, mint felmenői valamennyien, igen fiatalon a legszebb reményekre jogosító lendülettel kezdte meg diplomáciai munkáját a Távol-Keleten. Jelentéseink ez idáig csak jót tartalmaztak róla, személyét, eredményeit állandó elismerés kísérte. Első tanácsossá való előlépése egybeesett élete első olyan posztjával, ami szocialista államba küldte. Állomáshelyének elfoglalása előtt megkapta a megfelelő, ilyenkor szokásos előképzést feleségével együtt, s tőlem azt a szóbeli eligazítást, kikkel érintkezhetik, mit kell kerülnie, mit figyeljen meg, mi az a határ, ameddig az érintkezésben kivel-kivel elmehet, kik azok, akikkel meg kell ismerkednie, miről iparkodjék képet szerezni. Felhívtam az első tanácsos figyelmét az illető nemzet sajátságos karakterére s arra a tagadhatatlan vonzásra, melyre nem egy nagykövetünk utalt már: vértezze fel magát a várható hatások ellen; akikkel találkozni fog, szokatlan, néha egyenesen megdöbbentő kedvességgel párosult műveltségükkel mindig nagy hatást tettek népünk ottani képviselőire.

Figyelmeztettem az első tanácsost, ne csak a kiemelkedő személyiségekkel, tudósokkal, művészekkel próbáljon kapcsolatot létesíteni, hanem kevésbé kivételezett állampolgárokkal is – természetesen nem a hajdani arisztokráciával vagy a forgatókönyves pörök rehabilitált áldozataival, mert amazok és emezek életanyaga közismert. Utasítottam, ne keressen kriptolegitimistákat sem, információnk szerint az ország egészének se nemzetebeli, se semmiféle király nem kell, az ország értelmiségének, ahogy az első tanácsos hivatali elődje közölte, leginkább kötetlen utazási és valutáris lehetőség az igénye, a gyakran fluktuáló határok miatt kelletlen nép egészének pedig a még jobb kereseti lehetőség, egyébként a hangulat jó, az életszínvonal emelkedett, s a nemzeti érzékenység védelme kormányprogram.

Az első tanácsos megérkezése után bekövetkezett közismert sajnálatos események magyarázzák, hogy testi-lelki állapota nem tette lehetővé, hogy a tőle megszokott fegyelemmel és figyelemmel éljen, a kezdeti időben csakúgy, mint szolgálata befejezte előtt, gyakran volt a legnagyobb nyilvánosság előtt is ittas (így került rá sor, hogy az ország nemzeti ünnepén el kellett hagynia az Operaház nézőterét), majd szerencsétlen módon viszonyt kezdett egy ottani nemzetbeli asszonnyal. Nagykövetünk személyesen figyelmeztette, szedje össze magát, s felajánlotta neki az áthelyezést is, az első tanácsos nem óhajtotta megváltoztatni szolgálati helyét, s bár tennivalóját változatlan buzgalommal, szorgalommal, sőt, kivételes szerencsével mindenki megelégedésére végezte, munkásságának összegezése nem is negatív: tragikus. Egy alkalommal például azt az ostoba látszatot keltette, mintha egy a sport területén elérhető sikeren messze túlmutató jelentőségű mérkőzésen új állomáshelye népének győzelmét kívánná egy szomszédos, államunkkal szintén korrekt kapcsolatban álló ország ellenében, a munkásság nemzetközi ünnepén, mint Tristan Sutor úr – akit első tanácsosunk összevert – fényképfelvétele megörökítette, saját kezűleg dugott ki egy padláslyukon egy vörös lobogót. (A mellékelt képet Sutor úr ügyvédje csatolta ahhoz a beadványhoz, melyben szekciónkat első tanácsosunknak a vonatkozó országban kifejtett köz- és magántermészetű tevékenységéről tájékoztatta, közölve, hogy ügyfele első tanácsosunk ellen polgári pert indít, testi sértés és munkássága kifejtésének gátlása vádjával, valamint erkölcsi-anyagi kártérítés igényével.) A tettlegességre különben azért került sor, mert Sutor úr, aki az illető nemzet egyik kulturális szervének meghívására érkezett az országba, a Bursa Academicáról riportot akart készíteni azzal a hölggyel, akivel első tanácsosunk kapcsolatban állt, ám ezt a riportot első tanácsosunk meghiúsította, folyó hó 19-én, egy tárlaton, Sutor urat megverte, lerúgta a Kiállítási Csarnok lépcsőin, magnetofonját több diplomata, műbarát és járókelő szeme láttára összetörte, és kitépte belőle a szalagot.

Az ügyről osztályunk természetesen még Sutor úr cikke és beadványa előtt tudomást szerzett. Nagykövetünk jelentésére az első tanácsost visszarendeltem, állásából felfüggesztettem, s ha lefolytattuk ellene a vizsgálatot, jelentkezem Miniszter Úrnál annak eldöntésére, mit kezdjünk egy nagy nevű diplomatanemzedék szomorúan megtévedt, alighanem hónapok óta beteg tagjával, aki szégyenletes magatartására meggyőződésem szerint nem került volna sor családi vesztesége nélkül. A hölgy egyébként, akivel az első tanácsos kapcsolatban állt, s akit, mint nővére közölte, feleségül óhajt venni, a Bursa utolsó igazgatójának Anna lánya, ötvös; apjával együtt ő is jelen volt a Bursa átadásán. Alighanem egy itt elejtett megjegyzése vagy gesztusa bírhatta rá Sutor urat, hogy a Bursa-üggyel foglalkozni kívánjon, s azt állítva az illető ország hazánkba akkreditált nagykövetének, hogy módosítani szeretné népükről alkotott véleményét, az illetékes körök meghívására a vonatkozó országba utazzék.

Az első tanácsos számára kijelöltem a fegyelmi tárgyalás időpontját, amikor felelhet a vádakra és védekezhetik. Kérem jelentésem elfogadását. Fogadja Excellenciád legmélyebb tiszteletem kifejezését:

1970. május 26-án

........ ezredes

(olvashatatlan aláírás)

a kelet-európai szekció vezetője

Védelem

Ha a tétel A tavasz érkezése, nem szabad sem a télre, sem az őszre gondolni.

Tanító úr, kérem, kimaradt a nyár.

Na és? Úgyis a tavaszról kell írni.

A tavaszról?

A vád jogossága attól a pillanattól kezdődik, amikor a vádló érti már, ami történt. Mindaddig, míg mélységében és szélességében át nem látja a terepet, amelyen a vádlott mozgott és mozog, alig több érzelmek kollíziójánál, az etika epidermiszének ilyen vagy olyan sérülésénél. Közüggyé csak akkor tehető, a Korona, az Egyház vagy a Nép nevében, ha a vádló már azt a bizonyos teljes és pőre igazságot is tudja, aminek elmondására egyes államokban a bíróság előtt esküt tesz az ember. Addig alig értékesebb és több, mint a rágalom. A vád csak akkor fogalmazható meg és mondható ki teljes hangsúllyal, ha a vádló már annyit, vagy talán már többet is tud, mint akár a vádlott, akár a védő. Akkor, de csak akkor emelhető – ha valakinek még akkor is van kedve hozzá.

Ettől megvadul. Számára minden filozófia gyanús, a puszta kísérlet is, ha

De hiszen ismerte Franciskát. Ha ismerte, miért nevezi Annát szomorú aberrációnak a hülye szövegében? Ha nincs Franciska, Anna sincs. Qu.E.D. Bár legelőször azt volna praktikus tisztázni, maga Toto van-e. Mert hátha Toto sincs? Ez sincs, az sincs, vigye kánya, nincs a nyúlnak tarisznyája… Ó, verje meg az isten! Ha pár száz kilométerrel odébb jönnek a világra, lakkcipője is volna annak a dög nyúlnak, nem kellene úgy gondolni rá, hogy makog valami mezőn, itt is puska, ott is vadász, aztán nemhogy fegyvere, de tarisznyája sincs.

Ez csakugyan a megfelelő pillanat. Soha jobbkor nem kellene azon merengeni, miért nincs a nyúlnak tarisznyája.

A tényből, hogy az ezredes nem fogadta, nyilvánvaló volt, szigorúbb eljárásra számíthat, mint hitte, itt most nem Toto ül majd az elnöki székben a fegyelmi bizottság ülésén, Arthur rokona, szívbéli barátja, Johanna hajdani udvarlója s az ő esküvői tanúja, akitől Franciska olyan értékes karkötőt kapott. Az ezredes totósága megszűnt, Toto visszaalakult a szekció vezetőjévé, aki csalódott benne, saját rossz választását, gyatra emberismerete bizonyítékát látja mindabban, ami történt, és indulata és felháborodása egyaránt szól majd Rolandnak, a diplomatának, aki ilyen képtelen helyzetet produkált, és Rolandnak, a férjnek, aki olyan méltatlanul kurta idővel a halála után már elfelejtette Franciskát. A bizottság nyilván csupa Totóból fog állni, idősebb és rosszindulatú urakból, akiknek meg kellene magyarázni ahhoz, hogy sejtelmük legyen róla, mi is játszódott le abban a távoli országban, hogy ami történt, Franciska miatt történt. Toto emlékezetében nyilván eleven még az arca, de hogy értesse meg a többivel, akik esetleg sose látták, sose beszéltek vele, milyen volt. Franciskáról nem maradt egyetlen reális fénykép sem, a festményeket is jobb volna valami homályos zugban tartani, nem a galérián, azt ne higgye valaki róla, ilyen volt vagy lehetett élete bármelyik szakaszában. Franciska után nem maradt hiteles ábrázolás, elszállt mindenestül, mint a füst.

Uraim!

Nem tudom bemutatni önöknek, milyen volt elhunyt hitvesem, mert nem volt arca, csak arcai, megörökítésére legfeljebb a film lett volna alkalmas, aminek konzerváló hatalma elől mindig megszökött, a portrék és pillanatfelvételek, melyeket nővérem, alighogy eltemettük őt, szokott rendszeretetével a piros plüssalbumból azonnal áthelyezett a zöld plüssalbum harmadik, legújabb kötetébe, torzképek, nem érdemes őket megtekinteni. Franciska öntudatlan korabeli, pucéron vagy gyér csecsemőruhában felvett fotóival aligha tudnának mit kezdeni, az eszmélni kezdő Franciska pedig azonnal elkezdett harcolni a fényképészek ellen. Volt a fotográfusok számára egy különleges, csak a fényképezés idejére felvett arckifejezése és testtartása: ha észrevette, hogy fényképezik, egyszerűen kilépett önmagából, a fotográfus aztán megörökíthette a tokot, amiben Franciska élt. A templomban, ahová temettük, az emlékére készített üvegablakon arabeszk van, szabályos Korán-kacskaringókkal. Nem baj, hogy nem értik, Uraim. A püspök sem értette.

Szolgáltam Isztambulban is, ott mondta egyszer, ő voltaképpen akár mohamedán is lehetne, nem bírja a test ábrázolással vagy bármi módon történő konzerválását. Elég egy arabeszk emlékül, figyelmeztetésnek. „A lábamra örökítetted!” – morogtam rá. Nevetett, nem sajnált egy cseppet sem, pedig mély és csillag alakú az a sebhely.

Majd felhúzza a nadrágszárát, letolja a zokniját, a lábát cipőstül felteszi a fegyelmi bizottság elé az asztalra, és akkor az urak mind táncra perdülnek, kitűzik a zászlót, és mindenki énekelni fog, azt dalolják:

Johanna alkonyatkor a legrondább, Johanna az a típusú csúnya nő, aki reggel és délelőtt még csak elviselhető, de estére legjobb volna dobozba zárni. Kár, hogy anya nincs itthon, anyának jobban illik a kezébe minden, rózsa, evező, kertészolló, pezsgőspohár. Johanna úgy fogja azt a hülye Franciskát, mint egy férfi, aki a passiójátékon nőnek öltöztettek. Szegény Arthur, vajon mi vitte rá, hogy annak idején lehorgonyozzon mellette? Mit ígértek neki a minisztériumban, mi volt a Johanna reális, vagyonán túli hozománya? Roland tűnődve nézte a teraszt, nem akaródzott felmennie, megvolt a véleménye Fidóról, aki egyetlen füttyszóra felinalt már, és lehasalt az apjuk láb elé.

Hogy a diplomaták gyereke kicsi korában, ha a szülőket – mondjuk – gyarmati szolgálatra, egészségtelen éghajlatú helyre rendelik, otthon marad, valamelyik közeli vagy távoli rokonnál, megszokott jelenség volt. Johannát is itt hagyták, és valami antik nagynénire bízták annak idején, mikor apjuk és első felesége, Johanna anyja Indiába kerültek. Őt, Rolandot, nem fogják, ha a szüleit akárhová helyezik is, mert Johanna huszonegy évvel idősebb nála, el tudja látni Belle és a személyzet segítségével. Hogy most Franciskát leadták náluk, mint egy ruhatárban, nem számított, épp elég helyiség van a házban, elfér a kislány meg a nörsz, amellett Franciska, akit születésétől ismert, sose zavart sok vizet élete eddigi négy esztendejében. Csak legyen náluk, míg a szülei vissza nem jönnek Afrikából, hogy aztán sejti-e, mit jelent, hogy ma délután a játékaival meg a ruháival együtt áthozták hozzájuk, nem tudja senki. Franciskának, ahogy Rolandnak is, generációk óta diplomáciai szolgálatban álltak az ősei, akiknek nagyjából csak életük kezdetén és legvégén volt állandó lakcímük, Franciskában születésétől fogva volt valami alap-alkalmazkodnitudás, valami készség, amivel azonnal feltalálta magát bármilyen helyzetben, bárhol bárki társaságában, s ez a tulajdonsága csak fejlődött, erősödött később. Mindig megérezte, kire mennyit mosolyogjon, s mindig a megfelelő időben volt komoly. Génjei, mióta élt, fegyelemre intették, meg kellett szoknia, hogy a nörsszel, esetleg egészen egyedül töltse az estét, ha az átlagosnál nagyobb vacsora miatt a gyermekszoba személyzetét is belevonták az előkészületekbe vagy a felszolgálásba. Franciska most is derűs nyugalommal ült a Johanna ölében, voltaképpen nem is lett volna rá szükség, hogy szórakoztassák, sokáig el tudott úgy üldögélni, hogy csak nézett, de Johanna foglalkozni kívánt vele, kellemes délutánt szerezni a kislánynak, igazolni kívánta, méltán tölti be a nevelőszülő szerepét, s ha Roland anyja, apjuk második felesége, semmit nem törődik a kis vendéggel, hanem megint eloldozta a csolnakját, s nekivágott a tónak, hát ő majd helytáll, menjen a nörsz Belle-nek segíteni. Volt ebben a majd én megmutatom mindnyájatoknak-attitűdben persze Arthurnak is szerepe, aki akkor már évek óta nem élt, de nagyon hiányzott, Johanna elfoglaltságot keresett magának, bármi tennivaló olyan volt számára, mint a mentőöv, ami ideig-óráig fenntartotta, játszott hát hol mintaszerű háziasszonyt, hol okos politikust, úgy beszélt aznap délben is a partraszállás várható helyéről és irányáról, hogy apjuk csak bólongatott, s maga Roland is figyelt, csak anyja kapargatta majdnem üres tányérját unottan villájával, s időnként ki-kinézett a tóra a nyitott ablakon át. Most a Madonna-alakítás következett, új igazolása Johanna jelenléte fontosságának. „Nézzünk képeket, picikém!” – javasolta Franciskának, a kislány elfordította a pillantását Fidóról, s várt. Johanna hátranyúlt a malachit asztalra, leemelte az egyik családi albumot, amely zöld plüssbe volt kötve, és sarkán ezüstből kovácsolt indák és szőlőfürtök védték a kopástól. „Nézd csak, Franciska! – ajánlotta Johanna – te is nézheted, Rolly!” A fiú a fejét rázta, a lépcső aljáról leste, hogy folyik a szertartás, már fel tudta volna mondani a képek sorrendjét, a sok pocsék alakot, akik ott bámulnak a zöld albumban, s akik közül, szerencsére, már senki sem él. Johanna a még életben levők számára cseresznyepiros albumot rendszeresített, aki meghalt a piros albumba zártak közül, azonnal átkerül a zöldbe.

Franciska végignézte a képeket, aztán megkérte Johannát, hívja a hölgyeket meg az urakat ide a teraszra. „Nem lehet – sajnálkozott Johanna –, nem élnek már, szívem. Ez olyan album, hogy akik képe benne található, azok mind kinn vannak már a temetőben.” Apjuk segíteni akart Johannának, megpróbálta Franciska meglevő képzeteihez, szókincséhez kapcsolni Johanna közlését: „Meghaltak mind, Franciskám, mint Márk – mondta. – Tudod? Mint Márk.”

Márk, Franciska kandúrja sajnálatos országúti halála sokáig volt téma a két családban. Franciska apja kitömette a kandúrt, aki szinte külső sérülés nélkül pusztult el a sztrádán, s beültette a vadászszobába a trófeumok közé, ott ült Márk, elefántagyarak, terebélyes agancsok és nagyvad rokonok társaságában, kék üvegszemet nyomtak a pofájába. Franciska apja kicsit meg volt sértve, mikor kiderült, hogy a kislány ebben a formájában sem méltányolja Márk kandúrt, sőt, fél tőle.

Roland érezni kezdte, hogy megint éhes, elindult felfelé a teraszlépcsőn, abban reménykedve, hogy Franciska ittléte megosztja a figyelmet, s míg a szobákat megfelelően előkészíti Belle meg a nörsz, talán a szakácsnő kijátszható, s lel valami használható ennivalót a konyhaasztalon, rémes ez a ház, ahol étkezések között akkor se szabad enni, ha az embernek kiszakad a gyomra. Osont felfelé, de alig ért fel, már esett is vissza bömbölve a lépcsőkön, ahogy az album leverte a lábáról, s a ronda fájdalomtól elvesztve az egyensúlyát, legurult a teraszról. Franciska megfeszítette magát Johanna ölében, két kezébe kapta az albumot, és undorodva, valami az életkorán túlmutató, érthetetlen szenvedéllyel elhajította. Roland akkor ért fel a lépcsőn, őt találta el, az ezüst albumsarok lyukat ütött a lábába, csak úgy piroslott körötte a lépcső, a föld. Franciska nem sírt, Roland igen, ezt borzasztóan szégyellte, mert tizennégy éves volt, s szerette volna megállni bőgés nélkül, csak éppen nem tudta, fiú létére is sírós volt, méltatlan, hömpölygő zokogással tiltakozott a váratlan kín ellen, a földön ült, és bámulta lyukas lábát. „Ejnye – mondta Johanna –, ki hitte volna. No lám. Apa kérem, hozassa be a mentőládát Belle-lel, és csengessen Leának, hogy mossák fel a lépcsőt. Jöjjön be a nörsz is. Franciskám, édesem, nagyon illetlen dolog hajigálni. Jó volna, apa, ha esetleg áthívná az orvost. Nyilván nem lesz semmi baj, de azért mégis. Rolly, kérlek, hagyd a jelenetet. Nem történt semmi.”

Mintha rendező utasított volna a teraszon, mindenki tudta, mit kell tennie. A nörsz megjelent, karjára kapta Franciskát, Belle behozta a mentőládát, Lea már el is tűnt a vödörrel. Az orvos Roland anyjával egyszerre érkezett, csak őt a kapus engedte be, Roland anyja meg a ház mögül, a tó, a kis kikötő felől jött, megsimogatta fia haját, sajnálkozott, remélte, nem lesz semmi baj, aztán megkérte Johannát, helyettesítse a vacsoránál, nagyon kifáradt, ma nemigen eszik. Roland már csak hüppögött, nézett az anyja után, ahogy elsietett közülük, már akkor, gyermekként is meglepte, mennyire nem is titkolja, hogy nemhogy a mostohalánya, a saját fia sem érdekli. Aznap, mikor Franciskát lefektették, Johanna beparancsolt hozzá. A gyermek pici még – hallotta a fiú –, nem akarta bántani, érzékeltetni kell vele, hogy nem haragszik rá, hogy megbocsátott, hiszen olyan jó kislány, olyan kedves, szelíd. Morogva sántikált be hozzá, a nörsz akkor rendezte el rajta a takarót. „Kérleld meg! – mondta Johanna Franciskának, a harmincöt éves, már hervadó Johanna – kérleld meg szépen, Franciska, fájt neki.” „Pardon! – mondta Franciska, és még egyszer, teljesen éber hangon elismételte: – Mille pardons!” Egyen meg a fene, kis marha! – gondolta Roland. Franciául felelt neki ő is, egyikük anyanyelve se volt az, de otthon még egymás között is franciául kellett beszélniök a gyerekeknek. „Cela ne fait rien. Sebaj, Franciska!”

Sebaj, Uraim, cela ne fait rien, most ott fekszik a franciskánusok templomában, ahogy egy, az ő famíliájából származó lányhoz illik, kedves jó szülei és az én kedves jó szüleim között, sebaj, hogy valamikor levert a lábamról az albummal, tíz évvel később meg a testével, a szemével, az egész mivoltával. Szerettem Franciskát, ettem volna érte krokodilt. Még nem volt a feleségem, s már annyira eggyé kalapáltak az egymás közelében töltött vakációk, hogy nem tudtam másképp látni az élet lényeges kérdéseiben, csak úgy, ahogy ő. Nem mert okosabb lett volna nálam, csak gyorsabban és jobban felismerte az összefüggéseket, mint én vagy akárki, tudott valami megtanulhatatlant nemcsak az életről, a halálról is. Franciska tiltakozott az ellen, hogy mikor már nincs sehol, egy darab papírra másolt vagy vászonra rögzített kép Márkot csináljon belőle, hogy amikor eljön az ideje, átkerüljön Johanna piros albumból ő is a zöldbe, a többi nem élő közé. Azokat a torzképeket, amelyek róla maradtak, rakhatta Johanna kedve szerint akárhová. Aki ismerte őt, úgysem azonosított egyetlen felvételt sem Franciskával.

Nem fogják érteni.

Ha Totónak Márkról beszélnek, rohamot kap. Toto irodalmi eszménye a csodálatos kopasz. Majd úgy, talán. Kopaszul. Harmadik személyben, officiálisan, mintha nem is volna túlságosan lényeges senkinek, legkevésbé Caesarnak. Litteris Caesaris consulibus redditis aegre ab his impetratum est summa tribunorum plebis contentione, Uraim.

Atyák és Összeírtak, egy fizikai törvény értelmében a világnak tengelye vagy mije van, az tartja egyensúlyban. Caesarnak nemcsak konzulsága idején, de az otium szakaszaiban is Franciska volt a tengelye, aligha csodálható, ha megingott nélküle. Toto, mit kínzol, minek fújtátok fel az egészet, hát én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy demonstráljátok, ti is tudtok éberek lenni? Magadtól is tudhatnád, hogy azért szerettem meg az egyiket, mert szerettem a másikat.

Ezt már mondtam. Nem így, de mondtam. Mindegy.

Úgy lett volna szép és kerek, ha ez akkor derül ki, mikor már ő is elég érett és felnőtt a tudomásulvételéhez, de megmondta neki szinte azonnal, hogy maga is a tudatára ébredt, pedig Franciska abszurd fiatal volt még, alig tizenhárom. A kezét is megfogta, s a Franciska kisujját belenyomta a csepp gödörbe, ami a lábán a forradás nyomán maradt. A strandon feküdtek, egy olyan szakaszán a francia tengerpartnak, amelyet már megtisztítottak az aknáktól, kagylókat szedtek, kavicsot, Franciska megkérdezte Caesartól, haragudott-e rá akkor, Caesar azt válaszolta, igen, nyugodtan elismerhette, akkor már lélegzeni se tudott nélküle. Szégyellte magát, hogy annyira szereti, hogy úgy szereti máris, ahogy majd csak évek múlva illenék, csakhogy mindegy volt, döntően mindegy. Nyilván a teste tudott valamit, előre érezte, csak ölelje, akár idő előtt, akár túlságosan hamar is, amíg még lehet, hát meddig lesz még mellette, mekkora darab élet jut majd ennek a lánynak is, és micsoda halál. „Dühös voltam – felelte Caesar –, de azért odamentem, te meg azt mondtad illedelmesen: »Mille pardons!«” Franciska nevetett, erre a jelenetre ugyan nem, de magára az albumhajigáló napra emlékezett ő is, egyébként sok mindenre emlékezett olyan időkből, amelyek mások számára még masszív feketeségben szunnyadtak, erre a bámulatos memóriára úgy támaszkodhatott, mint egy botra. Franciska mindig tudta, ahol szolgáltak, kit hogy hívnak, mi a mániája, számon tartotta, hány és milyen gyereke van, a legjobb pillanatban kérdezte meg attól, aki az előző fogadáson kimentette magát, meggyógyult-e már az a családtagja, aki betegsége miatt a múltkor nem tisztelte meg őket, személyesen vette le a pezsgőspoharat a vacsoraasztalról, mikor a terítést ellenőrizte, annak a vendégnek a terítéke mellől, akiről tudta, nem ihatik semmit, amiben szénsav van, s maga keresett ki neki a kamarából egy semleges gyógyvizet. Igen, emlékezett arra, hogy megdobta Caesart, emlékezet még az okra is. Johanna azt közölte akkor, akiket lát, már nem élnek. Úgy érezte, halottakat tart a kezében, egészen apróra zsugorított játékhalottakat, papír Márkokat, albumba dugott, kitömött, mégis lapos lényeket, akiktől iszonyodott, de akiket szánt is, s úgy érezte, rettenetes méltatlanság történt velük, hiszen kénytelenek mindenkire mosolyogni, aki az albumot kinyitja, eltűrni, hogy megtapogassák őket, és még csak el sem szaladhatnak, nincs védekezés az elevenek ellen. „Engem nem, ugye nem, Rolly?” – ezt kérdezte akkor aggodalmasan Caesartól, és Caesar értette, mitől fél: őt ne mutogassa senkinek, róla ne mondják, ez volt a jó Franciska néni, mikor még fiatal volt, a kedves, szegény kis Franciska. Apjuk valamikor sokat, Johanna maga is szenvedélyesen filmezett, de egyikük se tudta rábeszélni, hogy megálljon előttük. „Engem nem fogtok visszaparancsolni – mondta Franciska, s a nagy fogadásokon, amelyeket felvett a televízió vagy a híradó is, előrehajtotta a fejét nagy szélű kalapjában –, én nem fogok nektek táncolni, nevetni, jelentkezni, valahányszor csak kívánjátok. Nem. Elég, hogy Márk után Fidót is megaláztátok, aki réges-rég nincs sehol, de valahányszor könnyesen emlékezni akartok rá, ott fut szegény a vásznon, szájában a labda, a farkát csóválja, és néz, néha szolgál. Én nem. Én soha. Ugye, soha, Rolly?”

„Nem, Franciska. Te soha. Ígérem!” – mondta Caesar.

Ezredes Úr. Uraim. Csakugyan viszonyt kezdtem egy nővel, akivel ilyen kapcsolatba lépnem akkor is taktikai hiba lett volna az én pozíciómban.

De miért?

Mi múlt ezen a nyomorult kapcsolaton, Toto? A mi államunk semleges, mióta a világ világ, amazoké meg mint a parafadugó, átfut rajta a tajték, úszik, merül, sodródik, mióta már! Anna meztelen teste meg az enyém, csak nem húzza alá a világ egyensúlyát? Bántam is én eleinte, ki az, aki velem van, csak legyen végre valaki, aki érdekel, egy nő, aki odaáll közém és Franciska–Márk közé.

Hogy Caesar botrányt csinált, Patres Conscripti, értelmetlenség volna tagadni, hogy megrúgta, sőt, megrugdosta Sutort, nem kevésbé. Jól tette. A lobogót ugyan nem lengette, azt Sutor csak hazudja, de kibontani kibontotta, el is egyengette. Hogy az istenbe lehet kidugni egy lobogót, Atyák és Összeírtak, anélkül, hogy ki ne bontsa az ember a zászlót? És ha kibontja, akkor mi történik? MI TÖRTÉNIK AKKOR?

Úristen. Persze hogy el akartam venni. Ha a senatus bármely tagjának Franciska lett volt a felesége, az is el akarta volna venni Annát.

Leány barátnő csak illemből kellett neki, én voltam, azt mondta mindig, a barátnője is. Johannát szerette, de úgy volt vele, különösen a szülei halála után, mikor végképp nálunk maradt, és apánk lett a gyámja, mint egy igazi anyával, nemigen akarta keseríteni. Az anyját az ember mindig bűntudattal szomorítja, pláne, ha az illető diplomaták gyereke, a diplomata szülőket lehetőleg békén kell hagyni, mert az apa ingerült lesz, és valami meggondolatlanságot csinál, az anya felizgatja magát, nem sikerül az estély, nem szabad terhelni, ha az ember éppen velük van, a diplomata szülőt. De valaki azért muszáj, akinek mindent el lehet mondani, amitől az ember fél, és ezért kapta meg Caesar a vér és szenvedély összekötő jogán Franciska félelmét a halottaktól és a haláltól meg attól, hogy ő is a Johanna zöld albumjának a foglya lehet, s akkor az örökkévalóságon túl is mosolyognia kell, vagy beleteszik a róla készült diapozitívot vagy filmet egy dobozba, de mikor kedvük tartja, bármikor elővehetik, s aztán futhat a ház előtti pázsiton, mindörökké lobogó hajjal, holta után is, ha így kívánja a vetítőgép.

A jövőtől is rettegett, mióta megértette, mi a jövő. Franciskának rengeteg pénze volt, majdnem annyi, mint Caesarnak és Johannának együttvéve, ami nem kevés. Franciska nem a nyomortól félt, Atyák és Összeírottak, még csak nem is azoktól a reális veszedelmektől, amelyeket a gyarmati szolgálat a családja számára jelenthetett: őrült bennszülöttektől, mini szent háborútól, új bokszerlázadástól, egy fejletlen ország egészségügyétől, valami trópusi betegségtől, légi utazástól, aminek egyébként korai árvaságát köszönhette. Franciska tudta és érzékelte, hogy az élet a születés pillanatától végig permanens halálos veszedelem, hát az élet folyamatától félt, olyannak képzelte, mint egy zsákot, amit egy vak őrült telehányt valamivel, mint egy irtózatos szerencsecsomagot. „Hátha meghalok – mondta elgondolkozva négy hónappal az esküvőjük előtt –, hátha meghalok, Rolly?” A házban történt, ugyanazon a teraszon, amelyiken az albumot eldobta valamikor, Caesar már a gondolata rezdülését is követni tudta, s megértette, Franciska nem akar szabályos, esküvő utáni nászéjszakát, nincs rá szüksége, Franciska most, aznap éjjel az övé akar lenni. Letette a poharat, azt mondta, jó. Éjfél körül bement a lányhoz. Johanna látta bemenni azon az éjszakán is s a következő éjszakákon. Egy vacsora után megkérdezte, ne hozzák-e előbbre az esküvőt. Franciska csodálkozva tiltakozott, azt mondta, szeret menyasszony lenni.

Minden elalvás, ha a nap nem hozott rá bajt, diadalmas volt, s minden ébredés aggodalom. A lét úgy nyugtalanította, mint egy áradó folyam kiszámíthatatlan hordaléka, rémülten állt a partján, és figyelte, mit sodor, mit sodorhat a számára, s ugyan meddig. Johanna szerzett egy kiromantiakönyvet, azt áttanulmányozták a kedvéért, eleinte mindig elhitte a jót, aztán valami miatt kételkedni kezdett, megint csak megrettent. Kell, hogy tudja, mit hoz a jövő, panaszolta sokszor már gyerekkorában is, lehetetlen, hogy így induljon neki az ember a létnek, ennyire vakon. Mulattak rajta, de sajnálták, vigasztalták, Johanna minden kijövő, bonyolult pasziánszjátszma végén azt mondta neki, arra gondolt, szép, hosszú élete lesz-e Franciskának, s látja: kijött. Arról is ábrándozott, talán a születéssel elhozzuk magunkkal az életünk előre megírt történetét, hogy valahol valamiképpen fel van tüntetve a sorsunk. Zig nem szidta, csak kinevette emiatt, aztán mikor beszentelte a koporsóját, és Caesar őt is megütötte, mint Sutort, szeretettel és hang nélkül kihúzta maga után a sekrestyébe. Zig számára is elképzelhetetlen volt, hogy Franciska épp most vonul be, több angyal kíséretében, a Paradicsomba.

Azt mondta, mégiscsak kell lennie valaminek, ami előre jelez. „Valami olyasmi, mint az útjelző táblák az országutakon? – kérdeztem tőle, és majd megszakadtam, úgy röhögtem. – Kerülje ön a következő útszakaszt, mert fennáll a lehetősége, hogy csigák tankon vonuló menete veszélyezteti a forgalmat? Vagy: Ne másszon hegyet két kilométer távolságon belül anélkül, hogy be ne kente volna magát csukamájolajjal, mert a csukamájolajra allergiás az alpinista szédülése.” „Ne hülyéskedj! – felelte Franciska, nem indulatosan, szomorúan – kell hogy legyen valami jelzés valahol. Ha más nem, legalább képek. Képek, akár aláírás vagy magyarázat nélkül is.” „Fanciska panorámája! – mulattunk rajta. – Miféle képek, te idióta, miféle képek, aláírás nélkül?” „Nem tudom – felelte boldogtalanul –, csak példát tudok mondani rá, Rolly. Mintha Maria Antoinette-nek mutattak volna egy tányért, még otthon, Schönbrunnban, egy tányért, amilyet műkereskedésekben árulnak, dísztányért, amire táj vagy épület van festve, és azt mondták volna neki, jól nézze meg, Madame, ugye milyen érdekes hely? Úgy hívják, Grève piac. Vagy annak az alaknak, aki ledobta az atombombát, küldött volna postán egy utazási iroda egy prospektust, amelyen egész nagy betűkkel ez áll: »Töltse a szabadságát a varázsos Nipponban!« – s a rengeteg fotó közül rábökött volna egyre, és nagyot kiált az anyjának: »Mama, gyere már ide, nézd te is, milyen vonzó hely az a Hirosima!«” „Jó és akkor mi lett volna? – kérdezte Caesar. – A pasas nem megy el a háborúba, nem ejti le az atombombát, és Maria Antoinette vénlány marad, sose kerül Párizsba?” „De igen – felelte Franciska –, igen. Megtörtént volna minden, ahogy a valóságban. Csak illik, hogy az embert figyelmeztesse valami, még ha nem is érti meg. Így illik ez.” Átnyúlt az asztalon, elővett egy magazint, lapozgatni kezdett benne. Caesar új italt kevert, Johanna kezdett álmosodni. Még csúfoltuk egy kicsit a képekkel, Johanna magyarázni kezdte, mennyi előnye van annak, ha az ember nem sejti, mi vár rá, ha fogalma sincs semmiről, nagy erő kell ahhoz, hogy az ember elviselje, ami már érte, nemhogy a jövő bajait is ismerje, s előre nyomassza a terhe, fontos az élni tudáshoz valamely homály, valami naivság. Franciska a fejét rázta, egyre azt hajtogatta: nem méltányos. „Nem méltányos? Mi méltányos? – ásított Caesar. – Tán az méltányos, hogy ilyen lehetetlen nyelvet kell tanulni?” Akkor mégiscsak elnevette magát, mert Franciska már tudta a másnapi leckét, amit Caesar még nem, és már volt ideje lapozni a francia magazint. Mikor lefeküdni mentek, még egyszer megkérdezte tőle, mit akar azokkal a sorstáblákkal vagy képekkel vagy mikkel, mikor köztudomású, hogy nem szívleli az ábrázolásokat. „Ezek nem ábrázolások – mondta, s felé fordult meztelenül, úgy állt, olyan komolyan és higgadtan, mintha estélyi ruhában volna –, ezek nem közönséges képek. Ezek jelzések. Jogtalan, hogy nem tudom, mi lesz.” „Tudod – mondta neki Caesar. – Utazunk. Még sose szolgáltam szocialista államban.” Franciska leült a szőnyegre, úgy kuporgott ott pucéron, mint Koppenhágában a sellő. Tűnődő arcán csak akkor oldódott a bánat, amikor Caesar felhúzta a földről, és

Szerettem őt, kezdik már érteni? Franciskát, a feleségemet. Hogy a népet, amelynek körébe érkeztem, kezdettől fogva elfogult rajongással szemléltem, ahogy a vád egyik pontja közli, az olyan marha hazugság, Toto, hogy szégyellek foglalkozni vele. Nekem most tényleg itt kellene állnom előttetek, de nem azért, hanem amiatt, amit senki se kért számon: valóban elfogultan kezdtem meg pályámat, csakhogy nem pozitív, negatív előjellel. Még nem is láttam belőle szinte semmit, de utáltam az országot, ahová kerültem.

Ugyan, Toto, hogy kezdődött volna azonnal?

Mi oka lett volna rá? Új állomáshelyére érdeklődéssel, szinte önmagát is meglepő izgalommal készült, ugyanígy a felesége is. Már csak az olvasmányélmények alapján sem lehetett nem kíváncsinak lenni arra a népre, amelynek hazájában – akkor úgy hitték – legalább három esztendőt eltöltenek majd. Irodalmi alkotásaik világa különösebb volt az Ezeregyéjszakánál, jobban izgatta őket, mint a szőnyegen repülő vagy fekete kutyává bűvölt figurák, jobban, mint a palack nyakából füstként előfodorodó szellem kicsi korukban. A vonatkozó nép irodalmi élete meglepően későn kezdődött, s az írók elképesztő módon alig-alig adták jelét annak, hogy valami történetet, mesét kívánnának elmondani, vagy egyetemes emberi érzelmeket kifejezni, mintha mindaz, ami abban az országban valamikor megesett, amit valaki érzett, eltörpült volna az ország léte vagy nemléte problémája mellett. Egyetlen visszatérő motívumot lehetett követni nyíltan vagy burkoltan századokon át a lírai alkotásokban, drámákban és regényekben: a szinte eszelős aggodalmat, amelyet az írók a nemzet megmaradása miatt éreztek. Az emigráns, aki képzésüket nagy gonddal és tárgyismerettel végezte, megtanította őket arra, elsősorban ne esztétikai bravúrokat keressenek az illető nép irodalmában, hanem úgy fogják fel, mint egy hajónapló feljegyzéseit, amely a jéghegyek és iszonyú áramlatok közt sodródó hajó kapitányainak kötelességtudása következtében mindenről tudósít, ami regisztrálása valamiképpen becsületbeli ügy, az utolsó, ami még a hajóért megtehető. Ez a hajónapló-jelleg még érezhetőbbé vált a huszadik századra, mikor a félfeudális maradványok, a két háború és a fasizmus elleni tiltakozást kellett az alkotóknak költői mondanivalóba rejteniük, s már nemcsak az uralkodó osztály leleplezése vagy a nép nyugati képzeletet felülmúló nyomorának szétkiáltása volt a feladat. A sztálini korszak himnológiája után – szomorú kis himnológia volt, e nép, amely úgy tudott üvölteni kínjában az irodalmi művekben, mint a farkas, a lelkesedéshez, pláne az irányított lelkesedéshez kevés érzéket mutatott – megszólaló írások külön izgalmas lehetőséget adtak a rejtvényfejtésre, Franciskával együtt keresték bennük a kapitányok üzeneteit. Felkészültek sok mindenre, tudták, hogy az országban, ahová mennek, a humanista kultúra gyökerei szokatlanul mélyre hatoltak, a tudományos élet eredményei mögött sok nyugati állam elmarad, de azt is tudták, hogy az ország egyes területeire még mindig az önbíráskodás jellemző, hogy aggasztóan magas a gyermeköngyilkosságok száma, s a nép indulatában olykor messzire megy, szomszédja ingerlésére nyársra húzza az illető házőrző kutyáját, vagy egy felcsattanó hangra valakinek hirtelen kést döf a mellébe. Míg képzésük folyt, a kelet-európai ügyosztály vezetője többször figyelmeztette Caesart.

Te figyelmeztettél, Toto, igazán nem tehetsz magadnak szemrehányást. Még a szavaidra is emlékszem, nehéz is volna elfelejtenem, mert épp elégszer hallottam már, mióta diplomata vagyok, amit elgagyogtál. Tudtam én úgyis, ha nem kötöd a lelkemre újra, hogy az én feladatom nem a bírálat, a szánalom, az elragadtatás és a felháborodás, az általam tapasztaltak kiértékelése és hasznosítása más fórumra tartozik, én csak nézzem meg, mi van ott, jelezzem, és szemlélődésem eredményeit majd itthon hasznosítják. Régi lemez, Toto, mind ismerjük a szakmában, egyike volt első előadásaink anyagának. „Ön semmi érzelmi plusszal vagy mínusszal nem nézheti a népet, amelynek körében szolgál, különben nem lesz használható egy jelentése sem, nem táplálhat – de ronda szó, Uraim, mintha szoptatnék – ellenérzést, még ha igénye, ízlése tiltakoznék is valami ellen, de nem is lehet elragadtatva semmitől. Ha, mondjuk, Párizsba kerül, nem befolyásolhatja sem ilyen, sem olyan tekintetben, hogy mindig elbűvölte ez a város, a francia észjárás, a nyelv, az a valami, ami Gallia, mióta csak Lutetia hajója fluctuat.” Majd nézem őket, én ezzel indultam el, te állat, hogy csak nézem, van rajtuk néznivaló elég, és van a történelmükben is valami egyszerre tragikus meg gyerekes, mintha iszonyú és értetlen felnőttek között egy becsületes kisgyerek ordítoznék, fakard a kezében, azt visítaná, ő a maga életét akarja élni, de senki nem venné komolyan, mert kicsi még, nagyon kicsi, aztán egyszer csak megunnák, hogy annyit lármázik, nekimennének igazi fegyverekkel, mert mégiscsak degusztáló, hogy valaki ekkora zajt csapjon, és annyi figyelmet igényeljen magának, sokan mennének neki, ingerültségükben félig agyonvernék, aztán megszégyellnék magukat, de akkor már mit csináljanak, alig él.

Caesar konzultált az elődjével, Összeírtak és Atyák, nem volt nehéz előbányászni a szövegéből az igazságot, hogy el volt ragadtatva, amiért ott lehetett, és átkozta a Külügyet, hogy visszarendelték és áthelyezték Amerikába. „Fantasztikus érzelmi aurában élnek – mondta az előd –, a legelnagyoltabb testű, legvastagabb derekú egyén is öt perc alatt elbájolja önt. Ha megszeretik, megkaphatja mindenüket, sőt, kockáztatni fognak ön miatt olyanok, akikért ön nem tehet majd semmit, még csak egy díjat vagy állami meghívást se szerezhet nekik, mert azt küldik ki és engedik át a határukon, akiket ők akarnak, és a kormányzat fütyül a Nyugat véleményére. A kormányzat egyébként nem szereti, ha a nép tagjai összejárnak a diplomatákkal, és erre megvan minden oka, mert ha isznak, márpedig gyakran isznak, zuhog belőlük a panasz. Szelektáljon a panaszaik között, ne felejtse el, hogy van az irodalmuknak egy úgynevezett panaszdal nevű, speciális nemzeti énekfajtája olykor olyanra is panaszkodnak majd, ami nem is indokolt. Tragikus felhangú társaság. A nép felemelkedéséért különben rengeteget tettek, nézze meg, mi lett nem létező gyáriparukból, mire képes egy-egy jól megszervezett gazdaságuk, vagy ha vesztett is mélységéből, mennyire kiszélesedett a kulturális bázisuk. Nyilván lesznek barátai, akik, mondom, kockáztatni fognak ön miatt, ne vegye komolyan, ha eleinte mindenütt mikrofont keresnek, ha önnel lesznek, ezt az aggályoskodást még a sztálini korszakból örökölték, amit egyébként teljesen kinőttek. Irigylem, hogy hallja majd énekelni, látja majd táncolni őket

Nem volt meleg a teremben. Gondolod, ha lett is volna, nem bírom ki? Csak a bajusz. A botok. Caesar arcára vonta tógáját. Frászt vonta. Caesar kirohant, mint a nyúl. Mint a nyúl, akinek nincsen tarisznyája.

Hallhatja a koncertjeiket, Roland. És micsoda festőik vannak és micsoda szobrászaik, vagy vegye akár a népművészeket, mit tudnak csinálni egy marék agyagból, egy darab fából. Ami az irodalmukat…”

Az irodalmukat ismerte, a legújabbat is, minden olyan művet, ami kijutott a világpiacra, ami kéziratban maradt, annak a tartalmáról is tájékoztatták. Ám a várható művészi élmények, a nép elérte tudományos vagy gazdasági eredmény kevésbé érdekelte, mint az elejtett mondat: kockáztatni fognak érte, ha meg tudja nyerni a rokonszenvüket. Ez a mondat azért tért vissza újra meg újra a tudatába, mert egy gyerekkori élményt aktivizált, valamikor a háború kitörése táján, úgy a Franciska keresztelője körül, járt egyszer náluk egy idegen, aki, mint utóbb kiderült, segítségért jött hozzájuk, később öngyilkos lett egy hotelban, s így, mint apjuk kifejtette, kínos feltűnést keltett, mert láthatólag nem gondolta végig, hogy egy nagy múltú szállodában mit jelent az ilyen meggondolatlan akció. Johanna és apjuk soká csodálkozott az idegen tapintatlanságán, mit el nem kívánt volna tőlük, igazán, hallotta többször, hogyan is gondolhatott arra, hogy ilyen kínos, rossz szagú dolgot kockáztassanak meg miatta. Ha hivatali elődje nem ejti ki ezt a szót: kockáztatni, talán nem is tér vissza a sovány, fehérbe öltözött, fiatal férfi figurája, amint ellépdel a virágágyak között, ahol a tízéves Caesar Fidó fülét csavargatta, és egy fára rögzített céltáblát méregetett, ugyan milyen messziről találja el nyílvesszővel. A férfi letépett egy virágot, ez a mozdulat is rögzült, Caesar hosszan nézett az idegen után, mert ő sehol, senki ismerős kertjében nem mert volna letépni külön engedély nélkül egy fűszálat sem. Az idegen nem vette észre Caesart, ment, és valamit énekelt. Johanna a második világháború után összeszedett minden ruhát, amit csak a padláson apjuk két felesége után lelt, az összes divatjamúlt, lehetetlen szabású kabátokat, fehérneműt, több hosszú szárú kesztyűt, napernyőt és kalapot, tejport, konzervet és gyógyszereket is csomagoltatott mellé Belle-lel, a sofőr alig bírta elcipelni az autóból a Nemzetközi Vöröskereszt raktárába.

Persze, isznak. Csakugyan isznak, Toto. És ha leisszák magukat, olyanok, mint senki. Ezek másképpen isznak, mint mi. Ezek nem az eldőlő, vigyorgó, derűs skandinávok rokonai, nem az üvegtekintetű németalföldi részegeké. Ezek mások.

A képzés több fokból áll, Uraim, Ezredes Úr, mint valamennyien tudják, az egyik éppen a társalgási készség kialakítása. Mikor már úgy ahogy ment a nyelv mindkettőnknek, felkerestük a vonatkozó nemzet első királyának nevét viselő Emigráns-kört, instruktorunk társaságában. Instruktorunk nem volt valami lelkes, nem szeretett a körbe járni, a hazájabeliekkel érintkezni, ha teheti, a bőrét is lehúzza, és újat vásárol helyette a Magazine de Luxe-ben. A körben nemzeti zene szólt, mikor megérkeztünk, s éppen az otthoni politikai, művészeti, irodalmi meg sporteseményeket vitatták olyan érdeklődéssel és szenvedéllyel, hogy nehezen lehetett megérteni, ha mindez még mindig ennyire fontos, mi a csudának jöttek el hazulról azok is, akiket viszonylag megbecsültek, akiket nem is akart letartóztatni senki. Instruktorunk savanyúan közölte, a vita és az otthoni eseményekkel való foglalkozás állandó ebben a körben, erről van itt szó mindennap, többek között emiatt se jár ide szívesen, amellett, mint majd nyilván magamtól is észreveszem, elég differenciált társaság ez. Érdeklődve figyeltük őket, nagy szórakozás volt. Instruktorunk szerint ezúttal – nyilván annak a hírére, hogy bejelentettük a látogatásunkat – a legelőkelőbb emigránsok is eljöttek, akik csak igen-igen ritkán bukkannak fel itt. Erről tudtam, nem az instruktorunktól, hanem az idegenek ellenőrzésével megbízott F-csoporttól, az idegenek, ahogy egy kicsit gyökeret eresztettek, azonnal csoportokra, érdekképviseletekre oszlottak, gyakran össze is kaptak, előfordult, hogy közösen támadtak arra, akinek közülük jobban ment, aztán azt mondták róla: nemzetietlen, önző, nem segíti összeköttetéseivel eléggé azokat, akik nehezebben boldogulnak. Látogatásunk alatt persze a súrlódásokból semmi nem volt érzékelhető, megvendégeltek bennünket nemzeti eledelükkel, egy fiatal tanár rossz kiejtéssel és hibátlan nyelvi tudással nemzetünk egy, a tizenegyedik században élt krónikaírója munkásságát ismertette, akinek mi a feleségemmel csak a puszta nevét tanultuk valamikor, egyébként nem tudtunk róla semmit, a vonatkozó tanár pedig, aki 1951-ben jelentkezett országunkban, nemcsak életművét, de világtörténeti vonatkozásait is feldolgozta. Táncoltak is nekünk nemzeti viseletbe öltözött kislányok, sőt, bennünket is megtanítottak a nemzeti táncra, feleségem gyorsan elsajátította az egyszerű lépéseket. Műsor is volt, klasszikus és nálunk megtelepedett költők verseiből és népdalokból, mindenki megdicsérte kezdetleges beszédünket, instruktorunk a nyilván neki szóló bóktól sem derült fel. Meglepte volna, ha közöljük vele, amit aznap este a feleségemmel megállapítottunk: hiába igyekszik annyira, nemigen különbözik a többitől, ugyanolyan mély, tanácstalan szenvedéllyel kötődik az elhagyott hazához, mint a körben valamennyien, még csak a külseje is csaknem azonos a társaiéval, pedig olyan gonddal öltözik ittszületettnek, mintha színpadon játszaná önmagát.

Caesar jól érezte magát az emigránsok között, pedig sokfélék voltak, s akadt köztük nemcsak vélt szabadsághős, de olyan is, akinek polgári legendáin azonnal érezhető volt, hogy koholmányok, akire a többiek is zavartan néztek, és volt, akiről látni lehetett, nagy marha, meg olyan is, akiről sajátságos módon azt gondolta az ember: ez szent. Nem, odautazásunk előtt nyoma se volt benne semmiféle ellenszenvnek. Ha összegezni próbálnám, mit érzett Caesar, azt közölhetném önnel, Ezredes Úr és Összeírt Atyák, hogy tulajdonképpen vágyott új állomáshelyére. Előző szolgálati helye klímáját nehezen viselte, a levegő páratartalma szinte az egész évben állandóan kilencven százalék körül mozgott, míg az országban, ahová készült, tudta az elődjétől, hogy négy szabályos évszak van, nemcsak igazi nyár és szigorú tél, de szelíd tavasz és hosszú, langyos ősz.

A képzés utolsó fokán, mint tudod, Toto, már nem emigránsokkal és instruktorokkal, hanem az illető országban élő, a nyelv pongyolább, maibb változatát beszélő állampolgárokkal kell találkozni, ez a végső nyelvvizsga. A Bursa Academica átadására nyolctagú küldöttség érkezett, ez volt az első alkalom, mikor hivatalos minőségemben jelentem meg Franciskával a Bursában. A belépőket, az illető kormány gazdasági, kulturális és külügyi képviselőit, mindketten hazájuk nyelvén köszöntöttük, ez az érkezőkre szemmel láthatólag jó benyomást tett, és szintén az országuk nyelvén adott válaszokra sarkallta őket, kivéve a Bursa hajdani igazgatóját, aki úgy tett, mintha nem is tartoznék a küldöttséghez, csak franciául volt hajlandó beszélni, lánya meg, aki kísérte, egyszerűen otthagyta az átadási ceremóniát, és elkezdett, udvariatlan módon, egymaga bolyongani az épületben. Valaki elmondta róla, itt nőtt fel, itt járt iskolába is, innen vitték haza a háború végeztével. A fényképek és a híradó felvételei a belső udvarban készültek, a Bursa négy oldalról perisztilionszerűen zárt, belső, csak a mennyezetén nyitott, olaszos kertjében. Valahol meglehet még az a kép az archívumban, rajta legelöl a hajdani igazgató, aki mindenütt ott nyüzsgött, mindenkivel beszélni akart, nemzetünk és saját nemzete képviselői egyaránt valami részvéttel vegyes borzadással nézték, hogy lehet valaki ebben az életkorban ilyen fürge, ilyen izgága, ilyen fecsegő. Mögötte úgy helyezkedett el a bizottság, mint egy sörtársaság, amely még nem döntötte el a fényképezés pillanatában, jókedve van-e vagy sem. Mi oldalt valamennyien a pillanatnak megfelelő „miért ne lehetnénk a legkorrektebb kulturális és gazdasági kapcsolatban egymással?” – mosollyal, Franciska nagy kalapja eltakarta előrehajtott fejét. Az igazgató lánya a kertbe vezető egyik lépcső alján állt, s a képen most már örökké az orrát fogja fújni, ahogy a fényképezés pillanatában tette. Ez volt az egyetlen, amit akkor megjegyeztem róla, hogy ha már sírva fakad, a szobrok és nemzeti viseletbe öltözött, ódon valakik képe között, legalább bújjék el, vonuljon félre, ne álljon ott az orrát fújva, mikor felveszi a sajtó meg a filmhíradó. A kelet-európai témák specialistája, Tristan Sutor úr figyelme megoszlott a vendégek között, akkor még nem döntötte el, kire koncentráljon.

Este megpróbálták kitalálni a feleségével, ugyan mit gondolt valójában a küldöttség, s megállapították, míg átöltöztek a vacsorához, hogy fogalmuk sincs róla. Annyit már tudtak az instruktoruk közléséből, hogy az itteni ótemetőben porló bursabeli diákok feje otthoni földön nyugszik, hogy a studiosusok hazai rögöt hoztak magukkal a tarisznyában. „Ezeknek nem lehet ma könnyű napjuk – mondta Franciska –, a legműveletlenebbnek is fájhat közülük, hogy nem az övék többé a Bursa. Milyenek lennének ezek, ha nem akarták volna folyton agyontaposni őket? Ezek szerelmesek a nemzeti múltjukba, a bűneikről is úgy beszélnek, hogy nem magukat gyűlölik, hanem azokat, akik az elkövetésükre kényszerítették őket.”

Szerényen öltöztünk, hangsúlyozottan egyszerűen. Kínos meglepetés volt, hogy a delegáció nőtagjain milyen kitűnően szabott, a meghívó vetue de ville jelzése megszabta követelményt ugyancsak meghaladó ruha volt, a férfiak ízléses nyakkendőt, kifogástalan, sötét zakót viseltek, Caesar később megszégyellte magát, mert végre is miért várta, hogy olyanok lesznek, mint a divatkereskedésben a kirakati babák? Az igazgató lánya nem vett részt a vacsorán, pedig Sutor úr – ott volt ő is – gyöngéden érdeklődött iránta a Beau Rivage különtermében, ahol a bankett folyt, de azt hallotta: beteg. Sutor úr jobbulást kívánt, a hajdani igazgató úgy nézett rá, mint egy derék kutya, majdnem hogy pacsit adott neki örömében.

Vacsora után nem volt kedvünk hazamenni még, benéztünk a Certosába. A porno pinceklubok előtt ott leskelődtek a vigyorgó turisták, várták, hogy megkezdődjék a live show, vágytunk a magunk baráti köre után. Atyák és Összeírottak, köztudomású, hogy a Certosa klubba csak tagok léphetnek be, s miután nyilván önök között is akad tag, van, aki tudja, hogy a terem refektóriumszerűen van kiképezve, a falak mellett könyvespolcok állnak, filozófiai és teológiai művekkel, ez olyan lokál, ahol csak erkölcsösnek, műveltnek, s finoman baloldalinak szabad lenni. Ruhatár nincs, csak férfi és női öltözők, a tagok szekrényeivel, érkezéskor a tag átöltözik csuhába, illetőleg apácaköntösbe, amit ott-tartózkodása alatt viselnie kell. Aznap kevesen voltak, de az a kevés aznap mind Franciskát bámulta, nem is maradtunk sokáig, mert hirtelen engem magamat is olyan heves vágy fogott el, hogy öleljem, hogy nem kívántam húzni az időt. Valami ilyet érezhetett ő is, mert nem tiltakozott, mikor elindultam, pedig szerette őrjíteni a jelenlevőket. Ő ivott kevesebbet, ő hajtott, néztem a profilját, mosolygott. A Bursa mellett lámpát kaptunk a főtéren, megálltunk. Franciska vette észre a delegációt, ott álltak a félhomályban, a főtér mindig homályos egy kicsit, teljes fény csak a katedrálisra hull, a Bursa, a kávéház meg a többi épület csak dereng, mihelyt kigyúlnak a katedrálisra szegezett reflektorok. Ott álltak mind, a locsogó volt izgató és a delegáció tagjai, annyi fény azért volt, hogy felismertük őket, háttal álltak nekünk, s ha beszélgettek is, ugyan hogy hallhattuk volna onnan a kocsiból, miről. Álltak, nézték az épületet. „Ó, Krisztus – mondta Franciska –, ó, édes Krisztusom, meg kellett volna hagyni nekik, vagy tataroztatni a magunk költségén.” „De hiszen úgyse küldenek bele már diákot!” – próbált érvelni Caesar. „Akkor is!” És megint csak azt mondta, mikor már indultunk tovább, visszapillantva a tükörből a delegációra, amely csak állt: „Ó, Krisztus, Krisztus, Krisztusom…” A Beau Rivage-beli botrányról még reggeli előtt tőled értesültem, Toto, te telefonáltad meg, hogy az emigránsok éjjel beverték kővel a hotel pár ablakát, a tulajdonos rendőrökért telefonált, egy emigránst elvittek. A rendőrségen azt vallotta, tiltakozását akarta kifejezni amiatt, hogy államuk eladta ezt az intézményt. Valami amerikai alap, ami az emigránsokat támogatja, kifizette a hotel kárát, a delegáció vezetője tartózkodó nyilatkozatot adott Sutor úrnak. Sutor úr másnap megírta, hogy a delegáció négy tagja az attak után megkereste az Emigráns-kört, sírva borult az ottlevők nyakába, összecsókolóztak, együtt ittak és átkozódtak, bennünket átkoztak közösen, a mi gazdag nemzetünket, hogy megvette a Bursát, a saját népüket, amely rákényszerült az eladásra, az árva, szerencsétlen szegényt csak dicsérték, siratták és sajnálták, aztán nemzeti énekeket énekeltek együtt hajnalig. A vonatkozó állam nagykövetsége és a delegáció vezetője, aki nem volt ott az Emigráns-körben, cáfolta a Sutor cikkében írottakat, a cáfolatot senki se vette komolyan, a delegáció legkevésbé. Akkor már bizonyosan tudtuk Franciskával, nemcsak a klíma miatt kívánkozunk közéjük.

A költözködésben, mint mindig, most is Johanna segített, aki minden állomáshelyükre elkísérte őket, megindította az üzemet, aztán otthagyta Caesart. Ezúttal Belle is hajlandó volt részt vállalni a munkából, elutazásuk előtt kijelentette, elkíséri őket, pár napig ott maradt segíteni és körülnézni. Csodálkoztak rajta, mert Belle nemcsak hogy készséges nem volt az utóbbi időben, de legalább tíz év óta szinte semmi munkát nem végzett, csak irányított, Johanna többet dolgozott a vendégmunkások után, mint ő. Nem is volt elragadtatva, mikor értesült Belle szándékáról, még néhány napra se szerette Ariadnéra bízni a házat, de nem tiltakozott, Belle hát elkísérte őket, de inkább bajukra volt, mintsem segített volna, szaladgált a városban, lapozgatta a telefonkönyvet, aminek semmi értelme nem volt, hiszen nem ismerhetett senkit abban az országban, kikönyökölt az ablakon, bámult, mintha még nem látott volna kertet vagy utcát, a legalkalmatlanabb időben kocsit kért, takarítás helyett elment kirándulni. Harmadnap, ahogy a szőnyegek és a függönyök Johanna jóvoltából megtalálták a végleges helyüket, bejelentette, utazik. Nem másnap, nem estére, azonnal. Másfél óra múlva indul valami gép, a követséggel felhívatta a légitársaságot, van jegy, ő hazatér. Caesar dühöngött, de ki merte már Belle-t bírálni, mindent eltűrtek tőle, csak ne hagyja el ő is Johannát, aki már nem volt olyan egészséges, mint fiatal korában, és aki idegrendszerét amúgy is igénybe vette, hogy hol a spanyolokkal, hol a görögökkel kínlódott. Franciska még azt is felajánlotta, hogy kiviszi a repülőtérre, mert Johanna erre már igazán nem bírta rászánni magát, vigye csak ki ő, elvégre jól vezet, el se tévedhet térkép nélkül sem, ha a repülőtérig hosszú is a fővárossal lassan összenövő falvakon át az út. Nem búcsúzkodtunk, nekem dolgom volt, ügyköröm és feladatom a megérkezés után jelentősebbnek bizonyult, mint hittem, aznap délutánra tűzték ki a nagykövettel való első megbeszélésemet, hivatali elődöm jelenlétében. A nyakkendőmet kötöttem, és morogtam magamban, legalább az első fogadást megvárta volna, amelyen elődöm elköszön, s egyben átad és bemutat bennünket a társaságnak, Franciska holtfáradtan fog beesni arra a partyra, mikor beszóltak a szobámba, hogy indulnak. Belle kezet nyújtott, alig ráztam meg, haragudtam rá: ha már eljött, több haszna is lehetett volna. Franciskának csak annyit mondtam, ha sokáig elmaradnék, ne várjanak az evéssel, nem tudom kiszámítani, meddig tart a megbeszélés. A nagykövet lakására telefonálták meg, hogy visszafelé jőve a repülőtérről, egy bekötő útról a sztrádára rohant, és a kocsijának hajtott egy lakodalmas menet felpántlikázott első szekere, melynek holtrészeg kocsisa már nem tudta visszafogni a lovakat. Franciska megpróbálta kikerülni őket, nem sikerült. Sokáig tartott, míg kiderítették a személyazonosságát, mert még csak retikült se vitt magával, egy zsebkendő volt betéve meg a cigarettája a kesztyűtartóba.

Mikor Caesar kiért, még nem engedtek el senkit, a menyasszony ott lapult a vőlegénye mellett, a kocsis a földön ült, a lovak az út menti kiserdő szélén harapdálták a füvet. Értette, a vőlegény mit makog, azt magyarázta, így van ez, sajnos, ők, ha boldogok, leisszák magukat, ha boldogtalanok, akkor is. A kocsis láttamra feltápászkodott, meg akart simogatni. Elhárítottam.

Caesar elhárította a kezét, odahajolt Franciskához. A mentőorvos nem sokat mozgathatta, úgy feküdt, ahogy meghalhatott. Feje, ahogy mindig tette, ha nem akarta, hogy nézzék, előrecsuklott a mellére, haja félig eltakarta az arcát. Caesar abban a pillanatban még nem fogta fel teljesen, mi történt vele, de azt az egyet tudta már, elszállt a perc a Bursa előtt éjjel ácsorgó csoport emlékével, el a rokonszenv, amely akarva-akaratlan felébredt benne, elszálltak mind a legendák, megtört a napkeleti bűbáj. Ezt az országot nézze ő tárgyilagosan? Ezeket, akik pántlikás szekéren kurjongatva rohangálnak és gyilkolnak Európában? Új ige kellett volna ahhoz, hogy kifejezze, mit érez irántuk, egy régi se fedte annak a fogalmát, ami áthatotta Caesart.

Ha éppen tudni akarod, nemcsak hogy nem volt melegem, de részeg se voltam a nemzeti ünnepen. Akkor kivételesen éppen nem. Sokszor máskor előtte is, utána is, de a nemzeti ünnepen NEM.

Johanna felülmúlta önmagát, ezt Caesar annál jobban méltányolta, mert Johanna a maga megrablottságában, majdnem olyan szánni való volt, mint ő. Nővére szeretett volna gyereket, de Arthur fiatalon és épen se volt a termékenyítő férfiasság képviselője, csak átlengett az életen mint önmaga emlékképe. Johannának odaadták átmenetileg a négyesztendős Franciskát, és vissza se vették többé, nem maradt, aki visszavegye, Caesaréknál közelebbi rokonai és a gyámhatóság egyforma örömmel vette tudomásul, hogy maguknál tartják a kislányt: Johanna nem a sógornőjét, a gyerekét veszítette el. Voltaképpen mindent ő bonyolított le az idegen országban is, otthon is, állt Caesar mellett a nagykövetség és a vonatkozó ország Külügyminisztériuma rendezte első számú gyászünnepségén, fogadta a részvételők kézfogását, azzal a méltóságos nyugalommal, amely elsősorban az apjukat jellemezte valamikor, s amely ezen az első előrekviemen olyan sajátságosan élővé tette azt a házukból régen eltűnt, szikár alakot, Johanna csontos testével, vonásaival.

Őt bámultam egyre, Atyák és Összeírtak, egyszerűbb volt, mint bárkit a saját nagykövetségünkről vagy az idegenek közül, Johanna öröktől valónak és örökké tartónak tűnt abban a percben. Mikor kezdett az irodalom hazudni? Ki találta ki a legendát a törékeny, szende nőről és a vaserejű férfiról? A görögök még tudták, hogy a nő bír ki mindent, hogy a nő az erősebb, hogy fizikai hátrányát acélidegzetével és leleményességével egyenlíti ki. Ugyan mikor jutott volna eszébe egy apának, hogy megsüsse-főzze a fiait, és feltálalja a hűtlen feleségének? Ha Orfeuszék fordítva halnak meg, Eurüdiké holtbiztos megállja, hogy ne pillantson vissza, ha egyszer ez a feltétel, csak a férfi nem bírta volna ki, az hátranéz. Hátranézne Caesar is, ha volna valami túlvilág, ahová értemehetne Franciskáért. Ő bizonyosan. Johanna nem.

Még csak az is hazugság, hogy a nők kíváncsiak. Legfeljebb érdeklődők, de mindig hasznos és konkrét dolgokat akarnak tudni. Talán a lovagi költészet kezdte a misztifikálást, aztán valahogy átment a köztudatba. Gyönge nők, erős férfiak! Kabaré. Atyák és Összeírtak, ha nincs Caesar mellett Johanna, Caesar fel se tud kelni. Johannának nem segített senki, sem az apjuk, sem Arthur, sem én, mégis mindig megállt a lábán. Mikor a valódi temetésre hazaérkeztek, újra csak ő volt, aki intézkedett, telefonált, megint csak ő állt mellette, ezúttal a franciskánusok templomában, fogadta a részvételőket, és Caesar a második alkalommal se tudta egész pontosan, mi történik körötte a beszentelésig. De arra a percre, mikor a templom kriptájába leeresztették Franciska koporsóját, nagyon figyelt, akkor előre is hajolt, Johanna megfogta a karját, mert túlságosan előredőlt. Johannára kicsit ütött, csak akkorát, hogy visszahőköljön, elengedje, Zig unokabátyjukra, a papra, aki a szertartás végeztével a sekrestyébe indult, hogy átöltözzék, nagyobbat. Az ezredes azonnal felhívta a jelenlevők figyelmét a templom feltűnően szép ablakaira, a gyászolók tüstént hátat fordítottak Caesarnak, mintha valami vezényszót hallottak volna, és elmerültek egy ablak szemlélésében, amelyet mindenki gyermekkora óta ismert, és amelyen Szent Ferenc egy busa fejű farkast ölelt magához; ritka sikerületlen alkotás volt, szokatlan és együgyű az egyébként szép templomban. Csak az idegen ország küldöttei álltak zavartan, bámulták, hogy Caesar megüti a papot, az meg elkapja a karját, és magával húzza a sekrestyébe. Be már nem látott senki, de a zaj nyilván kihallatszott, Zig úgy tudott verekedni, mint egy profi birkózó, jó, kemény ütésekkel, minden indulat nélkül. Mikor Zig befejezte, Johanna is felpofozta, szeretettel, irgalom nélkül, mint mikor gyerekkorában orvosságot töltött belé, amit nem akart bevenni. Zig kibújt a miseingből, Johanna meg, miután látta, hogy elmúlt a roham, leereszkedett egy láda tetejére, és elkezdte legyezni magát. Később szerette volna megmagyarázni, mi történt vele, bocsánatot kérni, de nem volt rá szükség, kivételesen mindenki értette, még te is, Toto, és soha senki nem rótta fel neki ezt az epizódot. Hogy a vonatkozó ország nagykövetsége mit jelentett a hazájába, más kérdés, feltehetőleg azt, aligha dúlhat itt valami nagy hitbuzgalom a szívekben, pláne az ő szívében, ami egyébként igaz is, csak éppen semmi köze ahhoz a jelenethez. Franciska nem ül Lázár mellett a Paradicsomban, Franciska – szolgálaton kívül – nem állt volna szóba se Lázárral, se Jóbbal, senkivel, aki gusztustalan. Szó se lehet róla, hogy valami ősi legenda kedvéért összecseréljék a figurákat: Lázár és Jób mellett majd Anna fog ülni, ha egyszer meghal, ha ugyan van enyészet, ami megbír Annával. Anna nyilván mellékuporodik Lázárnak és Jóbnak, vállán egy ronda sasmadár, és istenien fognak mulatni. Éppen négyen lesznek, megtaníthatja a partnereit bridzsezni.

Nem jó. Semmit se fognak érteni belőle, csak azt, hogy Johanna felülmúlta önmagát.

Johanna felülmúlta önmagát, de volt, amiben minden szeretete és eltökéltsége mellett sem tudott az öccsének segíteni: neki nem volt olyan bámulatos emlékezőtehetsége, mint Franciskának. A munkát pedig folytatni kellett, nem volt egyszerű feladat a vadidegen országban, feleség nélkül. Ami a háztartási részt illette, ott nem volt fennakadás, természetesen nem Belle ügyködött, akkor se fogadták volna el, ha felajánlja, hogy kegyeskedik vállalni a munkát a hirkán tigrisek között, Belle nem hagyhatta el a házat, mert akkor ki vigyáz Xandroszékra. Caesar háztartását Johanna vezette, a vonatkozó ország Külügyminisztériuma segítségével szerzett egytagú személyzettel, nekiállt a nyelvtanulásnak, lett egy személyben, ha kellett, takarítónő és szobalány, eljárt a piacra, kezelte a telefont. Erre képes volt, meg is tette szívesen. Ám Johanna nem tudott segíteni abban, amiben Franciska utolérhetetlen volt, az idegenekkel való érintkezésben, hiányzott Caesar mellől az, aki figyelmezteti, ki az, aki belépett, hogy hívják, mit kell tudniuk róla. Johanna mintaszerű büféket csinált, de csak a legfeltűnőbb arcokat tudta megjegyezni és volt a lényében valami éppúgy alapjában nem vonzó, mint ahogy Franciska azonnal bizalmat ébresztett mindenkiben.

Néha Zig után vágytam, mert Zig valahol értett, számomra az volt a

Caesar azt viselte a legnehezebben, hogy mindenki olyan megértő és tapintatos volt. A nagykövet azt ajánlotta, maga döntse el, mihez volna kedve, szívesen adnak neki, ha kívánja, rendkívüli szabadságot is, nem akart élni az engedéllyel, azt felelte, inkább dolgozni szeretne, és ez igaz is volt. Caesar huszonkét éves korától fogva diplomáciai feladatokat látott el, mintaszerűen, az eredmények kiverekedése pontosan olyan fontos volt a számára, ahogy valamikor az apja életében. Szeretett dolgozni, de most nem ezért kívánta a tennivalókat, inkább, hogy életösztöne kapjon valami segítséget, hogy olykor, legalább egy kis időre, míg belefeledkezik valami probléma megoldásába, elterelődjenek a gondolatai Franciskáról. Fiatal diplomataként sem ismert olyan kásahegy feladatot, amit valamiképpen ne érzett volna megtiszteltetésnek, egyforma tárgyilagos érdeklődéssel vetette rá magát a rutin- és az izgalmas kérdések megoldására. Most, képességei teljében, valahányszor munkába fogott, megriadt. Mintha ő is megsérült volna a sztrádán, ahol ott se volt, olyan indulatok vettek erőt rajta, amelyek eddig mindig elkerülték; meghökkent, mikor kielemezte magában: irtózik a bennszülöttekkel való találkozástól a tárgyalásokon éppúgy, mint a társas együttlétek idején. A nép, amelynek szemlélésére küldték, három személlyé zsugorodott a tudatában, egy művirágkoszorús, gombszemű nő, egy kurta, fekete, a bokacsontot kivillantó nadrágú, fababa fejű férfi és egy tökrészeg, tekearcú, szintén feketébe öltözött, ostoros alak testesítették meg, ez volt számára az új ország népe, három gyilkos, három patológ alak, három őrült. Náluk jobban csak Franciskát gyűlölte, akit legalább olyan mértékben felelőssé tett mindazért, ami történt, mint a lakodalmasokat. Nem voltak romantikus gátlásai. Ha a felesége eszébe jutott, elsősorban nem a fájdalom, hanem a düh fogta el. Ha látta volna sorban szeretkezni a Certosa valamennyi klubtagjával, vagy akár itt, valakivel a saját munkahelyéről, esetleg valamelyik bennszülöttel azok közül, akik eljártak a rendezvényeikre, fogadásaikra, valami közéleti kitűnőséggel, akár, ha képes még az ilyesmire az öreg, a Bursa volt igazgatójával, aki olyan volt, mint egy locsogó komornyik, s folyton ott lebzselt, ajánlkozott a diplomaták közelében, vállat von, megtörtént, kész, megmondja a véleményét Franciskáról Franciskának, ahogy a házi törvény előírta. Ugyan mit változtatott volna egy olyan kapcsolaton, amilyen az ő házasságuk, egy ilyen marhaság? Végső soron semmit. De hogy itthagyta egyedül, hogy meg mert halni, hogy nem állt ellen, s nem szerette annyira, hogy életben maradjon, hanem megszökik a felelősség, a szerelem, a betegség és az öregedés elől, azt egyszerűen nem lehetett megbocsátani.

A nagykövet elkövette azt a hibát, hogy merő jóindulatból szaporította az alkalmakat, amikor az itteniekkel találkozhatott. Én ilyenkor

Caesar ellátta a munkáját, hallgatott magántermészetű reakcióiról, újabb tennivalókért jelentkezett, sokat dolgozott, még többet ivott. A nagykövet elismerését fejezte ki, célzott rá, hogy a túlzott mértékben fogyasztott alkohol árt a májnak, Caesar vigyorgott. Johanna még egy kicsit rossz néven is vette, hogy – látszólag – ennyire munkaképes, ő, a sógornő – így szemre – nehezebben viselte Franciska hiányát, mint a férj. Ám Caesar meg akarta büntetni Franciskát, megmutatni annak a senkinek, akivé vált, hogy nem fog ki rajta, ha itthagyta ilyen hűtlenül, gyalázatosan, az elrajzolt fejűek között, és a részegekkel szövetkezett, ne képzelje, hogy a pályáját is ráteszi a koporsójára, mint egy koszorút. Feladatai precízen megoldott feladatok voltak, de ki akkor elégítették volna, ha nem lázadásból és keserűségből születnek, hanem, mint régen, ambícióból, természetes munkakedvből, örömből. Egy idő múlva aztán úgy gondolta, kezd már valahogyan rendbe jönni, a sok tennivaló, amibe elmerült, mintha feledtetné egy kicsit Franciska árulását, azt a hazugságot, amivel szédítette, hogy csak vele, egyedül vele érzi magát igazán jól. Ha tűrte, hogy megöljék, akkor hazudott, és akkor menjen a fenébe, jó helyen van a franciskánusoknál. Johanna bánatos elégedettséggel figyelte: ha lassan is, de hámosodik a seb.

A seb nem hámosodott, gennyedt. A legkínosabb és legalkalmatlanabb pillanatban fakadt fel, az ország nemzeti ünnepén az Operában. Délelőtt fogadás volt, Caesar megint pontosan ugyanazokat látta, akiket mindig, már ismerte a diplomatafeleségek egész ruhatárát. Este díszelőadás volt, az ünnepi beszédet nem minden részében értette meg, de nem is nagyon figyelt, nézte az arcokat az Operaház nézőterén, el-elnyomott egy-egy ásítást, úgy találta, mindenkinek, aki nem közülük, nyugatiak közül való, fából faragott babafeje van, konya bajusza akkor is, ha borotvált az arca, s a nők hordószerűek, két szem bors a szemük, s ezen az se változtat, ha a valóságban karcsúk és kék szeműek, ebben az országban még a zenének is földig érő, hosszú bajusza van. Johanna mellett ült, a kis bejárókkal három részre tagolt nézőtér második sorában, sok ismerőst látott, ott volt a Bursa hajdani igazgatója is, azzal a szünetben még váltott is néhány szót, el se tudta volna kerülni, mert a Lakáj egyre köröttük settenkedett, és folyton váltva a nyelveket, mindenkinek hajlongott és köszönt. Most alaposabban megnézte, és konstatálta, hogy a Lakáj, bár arca egyáltalán nem viseli a jellegzetes nemzeti jegyeket, szintén bajuszos, és undorító locsogása, a permanens iparkodás, hogy hol itt, hol ott szórjon el egy bókot, mint egy marék rózsaszirmot az urak és hölgyek lába elé, ugyanannak a nemzeti részegségnek, ugyanannak az országos eufóriának egy másfajta megnyilvánulása. Beszélgettek egy keveset, hiába igyekezett megszökni előle, a Lakáj utolérte, ott volt az mindig mindenütt, Franciska itteni rekviemjén éppúgy, mint egy dél-amerikai állam fejének fogadásán, ezt a hajdani igazgatót valami régi mártírium miatt mindenhová meghívták. Valaki elmondta Caesarnak, miért: Bursa-ügy volt, forgatókönyves pör, még a sztálini korszakból, Caesar unta hallgatni, ki nem állhatta ezt az embert. Egy külügyi tisztviselő mentette meg tőle, kivezette a tömegből, tudósok és művészek áradtak utánuk egy különterembe, ahol terített asztal várta a kiválasztottakat. Ez nem lepte meg, hallott róla már, milyen különös hatással van itt a népre a büfé látványa, jó ilyenkor elkülönülni tőlük. A Lakáj elkísérte őket a külső teremig, ott reménykedett egy darabig az ajtóban, hátha őt is beinvitálják, de hiába; az öregurat csak a nyugati államok diplomáciai testületei hívták meg, saját hazája nemigen becsülte. Gyakran meghívta már Caesart magához, érzékeltetve, nála aztán úgy érezheti majd magát, mint otthon, az ő házában nincsenek barbár nemzeti ételek, vad ízek, ő ma is egészen úgy él, mint hajdan, mikor még Caesar szülővárosában lakott. Hülye – gondolta mindannyiszor Caesar –, hogy milyen minálunk, azt jobban tudom nálad, azt kellene szemlélnem, ha még érdekelne, hogy milyen nálatok, csak olyan nehezemre esik elviselni a szagotokat, az őrült tekinteteket, az egész képletet, amilyenek vagytok. De egyszer azért felkereste, lehetetlen volt kitérnie már. Johannát nem vitte magával, arra hivatkozva, hogy nővére gyöngélkedik, hamarább szabadult.

Evett valamit odabenn, inni is kaptak, édes volt a pezsgő, de azért megitta, mikor számított az, mi ízlik, mi nem. A szünet után kezdődött a műsor. Már volt előadáson ebben az Operaházban, szerette a zenét, bár, ha tehette, inkább koncertre járt, a blőd mesék, amelyek valami elképesztő históriával terhelték a dallamot, Franciskát még csak elszórakoztatták, ő inkább ideges lett tőlük. A híres balettkart viszont, amelynek produkciója következett, nem látta még. A nyitány a szokott nemzeti kakofónia volt, amely az utolsó években egyre gyakrabban felhangzott világszerte, kemény zene, egzaltált. Sosem érzékeltem

Caesar sosem érzékelt ennek a népnek a víg muzsikájában sem igazi örömet, inkább valami olyat, amit fegyverszünetkor, karácsony estéjén két hadsereg dalolhat, mikor megállapodnak abban, hogy most kivételesen nem fognak ölni, hanem szent éneket énekelnek. Johanna érdeklődve várta a népi táncjátékot, a nyitányban mintha ostorokat pattogtattak és nyersen nevettek volna, de ez a pattogtatás és nevetés is csak olyan volt, mintha valaki összeszedi minden erejét, hogy még ma, azonnal táncoljon egyet, mert holnapra nem lesz már semmi az ünnepi lakomából, a ház leég, az udvar iszamos a vértől, az asztal felborul, jön az ellenség megint. A balett kezdetén, mintha lábuk se volna, egyszer csak beúsztak a színpad egyik oldalán a lányok, nyakuk körül fénylő gyöngysorok, varkocsuk végén piros szalag. Szemközt velük jöttek a legények, feltartott kezükben barna butélia, összehajoltak, kergetőztek, incselkedtek előbb egymással, aztán a lányokkal, mintha együtt akarnának elmenni valahová, de aztán mégse, és mintha egymást is be akarnák csapni, vagy mintha maguk se vennék komolyan a találkozást. Ahogy a férfiak közelébe értek, már szét is rebbentek a lányok, aztán megint közeledtek, játszva-csalogatva a legényeket, érjék utol őket. Szép tánc volt, jó együttes, mintha egyetlen női test és egyetlen férfi ingott-keringett volna, annyira egységes, összeforrt, tudni nem lehetett ugyan, mit játszanak, miért ingerlik-kergetik egymást, de jólesett látni a testek hullámzását, olyan volt, mint a tenger, a koreográfus beleálmodta a lányok és a férfiak összehajlásába, majd egymástól való eltávolodásába a szeretkezés ritmusát, a tenger mozgását, ahogy a víz ütemesen ellöki magát a partig, majd visszahúzódik megint.

A zene ismét nyers lett, majdnem vad, Caesar lehunyta a szemét, aztán mikor felpillantott, észrevett valakit, akire már a szünetben is ráfigyelt, egy nőt, aki szünetben a folyosón feléje bólintott, mikor látta, hogy segítenie kell az emlékezőtehetségének. Caesar meghajolt, rámosolygott nagy barátságosan, fogalma se volt róla, kinek köszön, pedig bizonyos volt benne, hogy már találkoztak. A nő vele egy sorban ült, csak a széksorok közt futó kis nézőtéri utca választotta el őket, Caesar időnként ránézett, látta rajta, élvezi, ami a színpadon folyik, gyönyörködik. Bosszantotta, hogy jobban ért nála valamit, hogy ennek mond valamit a játék odafenn, ami elragadtatja, és az is ingerelte, hogy azonkívül, hogy nem tudja követni a gondolatait, ez a nő szemmel láthatólag kitűnően érzi magát itt, elégedett és boldog. Szerette volna, ha sír, és amikor erre gondolt, hirtelen rájött: hiszen ezt a nőt már látta ő sírni egyszer, ez a Lakáj lánya, a Bursa igazgatójáé, aki az archívum fényképén az orrát fújja, úgy látszik, csak itt érzi magát jól, odakinn bezzeg nem volt ilyen önfeledt. Hogy megfejtette, ki a nő, már nem is érdekelte tovább, az még eszébe jutott, milyen érdekes, hogy sose látja a fogadásokon, az apja eljár mindenhová. Vajon minek örül, miért van most olyan biztonság az arcán, mintha a világ felett lebegne egy léggömbben, és alatta maradt volna minden, ami másnak rossz, ami nehéz?

A színpadon kettévált a sor, amely egy percre egyesült, a Lakáj lánya most elkapta a tekintetét a táncosokról, és Caesarra nézett, feltűnően, érzékelhetően, félreérthetetlenül üzent neki a szemével, és Caesar látta, ingerülten megrázza a fejét, mikor megérti, hogy ő nem hajlandó semmiféle szemjátékra, hogy tüntetően közömbös marad. Menjen a fenébe, hagyja őt békén, elég neki az apját is kivédeni, miféle család ez, hogy lehet ennyire tolakodó? Figyelte a játékot. Valami kerítés volt a díszlet hátul, amit most felnyitottak, a zene úgy sikoltozott, mint a szerelmesek, vadul és fegyelmezetlenül, szinte ijesztő intenzitással. Öregek táncoltak be, méltóságteljesen, majd egy férfi, de az egyedül jött, félkezében szalagos bot, a másik félben butykos, és hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, ott volt Caesar előtt egy menyasszony meg egy vőlegény, a menyasszony fehérben, művirágkoszorúval, a vőlegény idétlen, fekete ruhában, zakója hajtókáján viaszmirtusz, álltak moccanás nélkül a kerítésnyílásban, a lányok és fiúk tapsolni kezdtek, a zene felvisított, az öregasszonyok a csípőjükre tették a kezüket, inogni kezdtek, az idős férfiak rikkantva a combjukat verdesték, a pántlikás botot forgató, bajuszos férfi meglengette a kalapját, és Caesar látta, Ezredes Úr, Uraim, Atyák és Összeírtak, hogy nem is bot van a kezében, hanem ostor. Felállt, lesodorta az öléből Johanna látcsövét, és kirohant a nézőtérről. Minden fej utánafordult, csak a Johannáé nem. Caesar nem nézett se jobbra, se balra, a rémült jegyszedő kivágta előtte az ajtót, nyilván azt hitte, rosszul lett.

Kinn megállt a büfében, ahol minden ablak nyitva volt, most eresztették ki a szünetben meggyűlt füstöt. Befújt a szél, kihajolt az ablakon, és átkozta Franciskát. Huszonhárom esztendőn át megúszta hiba nélkül, most kirohan egy ország nemzeti ünnepén! Két utam volt, Franciska, vagy felrohanok a színpadra, és megfojtom őket, akik nem is igaziak, de kísértetiesen olyanok, mint azok ott a sztrádán, vagy kiszaladok, és lenézek az útra, amelyet ismeretlen, vastag derekú fák szegélyeznek, ahol részegek és gyilkosok sétálnak az esernyő alatt, és arra se méltatják a pocsolyákat, hogy kikerüljék.

Az érintésre megrezzent, s még mielőtt hátranézett volna, elöntötte a keserűség. Csak ő hiányzott ide még, Johanna, hogy az ő magatartását is elmagyarázhassa a nagykövetnek. De a Lakáj lánya állt mögötte, az iránt érdeklődött, van-e valamije a ruhatárban. Franciául kérdezte, mintha nem bíznék Caesar nyelvtudásában. Caesar azt mondta, semmi. „Akkor menjünk – mondta a nő. – Még nem tudja a tájszavakat, nyilván csak egy szót ismer a házasságkötés fogalmára, azt, hogy esküvő, a kézfogó hangalakja és betűi nem mondtak önnek semmit. Ha megérti, mit jelent, hazamegy a szünetben, vagy felkészül a látványra, és nem döbbenti meg így a táncosokat, akiket, gondolhatja, mennyire megzavart. Mondja, kérem, tudja, hogy sír? Vagy ezt se tudja? Jöjjön, itt lakom a közelben, hazaviszem magamhoz, és adok valamit inni.”

DÖGLÖTTEM VOLNA MEG? LŐTTEM VOLNA MAGAM FŐBE? NYILVÁN, HOGY ÉLNI AKARTAM. NEM MENT NÉLKÜLE. NEM FRANCISKA NÉLKÜL. MONDOM, HOGY FRANCISKÁT UTÁLTAM. ANNA NÉLKÜL.

Orvos se tehette volna különben, mindenre gondja volt. Megkérdezte, van-e valaki ilyenkor a lakásában és a követségen, volt mind a két helyen. A lakásban Cadeau, Belle itteni utódja, aki pontosan olyan volt, amilyennek Belle-nek illett volna lennie: nem is ismerte, de időnként megsiratta Franciskát, akit pedig se Caesar, se Johanna nem említett előtte, apró figyelmességekkel próbálta felderíteni őket, s többször felajánlotta neki – vele beszélt, Johanna csak a legegyszerűbb fogalmak nevét ismerte még –, elviszi a Léleklátóhoz, hadd eszközölje ki, hogy válthasson pár mondatot az ő szegény asszonyával, hisz el se tudtak búcsúzni egymástól. Cadeau-nak csak becézték, nem ez volt a neve, hanem a Catharine-nak valami helyi változata, de majdnem úgy hangzott, s illett is hozzá, mert az volt igazán: ajándék. Olyan valószínűtlenül jó és figyelmes volt, hogy kezdetben gyanakodtak rá, nem kém-e. Nem volt az. A vonatkozó ország egyéb érthetetlen jelenségei közé tartozott: előzmények, közös emlékek, azonos háttér nélkül is, mihelyt beköltözött a házukba, szerette őket, a fizetésen túli viszonzás elvárása vagy lehetővé tétele nélkül, ingyen, s valahogy teljesen másképpen, mint a legbarátságosabb vendégmunkások, valami olyan érzelmi túltelítettséggel, mintha ennek az özvegyasszonynak nem lett volna magának is éppen elég gondja-baja életében, úgy élt ott közöttük, mint egy részvétre, jóakaratra, szeretetre beprogramozott robot, és a tálak változó tartalma mellé naponta felkínálta nekik önmagát. Elfogadták, mit csinálhattak volna. Cadeau „családtag vagyok” igényét az idegen terepen, Franciska nélkül, muszáj volt elviselni.

Ezzel a Cadeau-val beszélt Anna, ennél hagyott üzenetet a Johanna számára, hogy a tanácsos úr jól érzi magát, csak egy kis friss levegőre van szüksége, mert nem bírta a fülledtséget a nézőtéren, majd hazamegy, ha kiszellőztette a fejét. Caesar ott állt az opera halljában felszerelt telefonkészülék mellett; hallotta, hogy kiabál izgalmában választ Cadeau. A nagykövetséget már maga hívta fel, megkérte az ügyeletest, értesítse a nagykövet urat, megszédült a melegben, nem akart nagyobb feltűnést kelteni, hát otthagyta az előadást, elnézést kér, még nem szokta meg a klímát. Aztán kinn voltak az utcán; Caesar rá se nézett a kocsijára, majd Johanna hazahajt.

A bulváron állt a víz a nagy eső után, Anna az Opera mögött egy mellékutcán kezdte vezetni, míg mentek, csupa praktikus dologról beszélt, nézzen a lába alá, itt rossz a kövezet, vigyázzon, sár, vágjanak át valahol. Rút, négyemeletes bérházban lakott a közelben, a lift nem járt, általában csak két napig szokott, közölte, aztán elromlik, hetekig nem jön ki senki megjavítani, s ha mégis, azonnal újra rossz. A lépcsőház gyengén volt világítva, mintha valaki ügyelt volna rá, ne nagyon lássék a vedlett vakolat, a hámló festék. „Ki ne törje a nyakát – figyelmeztette Anna –, a lépcsőházi világítást a lakók fizetik, azt hiszik, ha ilyen gyenge körtét használnak, kisebb lesz a villanyszámla. Léleknyugalommal kiadják minden pénzüket valamire, ami az övék, de a közös csak addig az, amíg hazavihető, és magáncélokra hasznosítható, mint a vonatokon a törülköző vagy a mosdóban a szappan. Teljesen alkalmatlanok vagyunk a kollektív érzésre” – nevetett, s úgy mondta ezt, mint egy bókot. Nem kellett sok lépcsőt mászniok, a második emeleten lakott. Mikor belépett hozzá, semmi nem jutott eszébe azok közül az alapmondatok közül, amelyeket begyakoroltattak velük tanulmányaik folyamán. Ahogy a gyakorló időben előre nem várt, válságos színházi helyzetbe hozzák a tanáraik a színinövendéket, ráejtenek a fejére valahonnan egy könnyű tárgyat, ami nem sebzi meg, de zavarba hozza, vagy egy agyonpróbált jelenetben, amelyben menekülnie kell, hirtelen gerendát talál ott, ahol eddig nem volt akadály, hogy megtanuljon úrrá lenni a buta véletlenen, a tárgyak összeesküvésén, a non putarem-eken, úgy képezték ki tanulmányaik folyamán őket is, hogy viselkedjenek, ha egy államfő fogadásakor bomba robban, valahol leszakad egy lépcsőház, ha a törzsfő, aki díszsátorába belépnek, arany tányéron feléjük nyújt egy fél patát, amiről nem lehet tudni, mi célból kínálja, enni kell-e, vagy valami törzsi szokás értelmében megérinteni, mert varázsrontó ereje van. Caesar állt, és nem jutott az eszébe semmi. Soha életében nem volt még ilyen abszolút rendetlen lakásban.

Miután saját népe történelméből hiányzott, Caesar a környező, a háborúban részt vett népek irodalmából ismerte a modern martirológiát, Anna Frank naplójától kezdve az összes jelentős művekig, és filmen is többször látta, milyen az, mikor a Gestapo házkutatása után ott marad a feldúlt otthon. Hogy egy emberi lakóhely békeidőben ilyen lehessen, azt semmiféle fantáziával nem lehetett elképzelni. Anna Operához volt öltözve, jó ízléssel, kitűnő ruhában, a szobában a leszedetlen asztalon a kávéscsésze mellett egy pár, nem összehajtott, a lábról letépett harisnya hevert, a papucs az ablakpárkányon állt, az ágy nem volt bevetve, a hamutartó csupa csikk, a szekrények nyitva, a fiókokat csak félig tolták be, két kabát volt a földre hajítva, mintha valaki válogatott volna, melyiket vegye fel, aztán mégis úgy döntött, nem kell aznap kabát. Még lekvármaradék is volt a parketten, az asztalon meg, nem dzsemtartóban, hanem csak úgy üvegestül, valami piros gyümölcsíz. Anna pongyolája egy tapétaajtó kilincsen lógott, nyilván onnan nyílt a fürdőszoba.

Nem jutott eszébe semmi, üdítően, boldogítóan semmi, a lakodalmasok és Franciska sem, csak nézte ezt a lehetetlen lakást, ezt a piszkos szobát, ahová őt léleknyugalommal bevezették. Caesar már járt az itteni kitűnőségek egyikénél-másikánál, mindenütt makulátlan lakások fogadták, sehol egy porszem, nemes, régi bútorok, műtárgyak, kényes és kényeskedő rend, a lakások, ha kisebbek voltak is, és többnyire nem külön házakban helyezkedtek el, nem sokban különböztek berendezésükben az ő otthonaiktól. A művészvilág mindenütt egyforma, laza kedvessége, vagy a kicsit merevebb, idősebb polgárok langyos-unalmas csevegése se volt idegen, a legtöbb helyen iható teát főztek és kiváló kávét. De itt? Mintha frissen deportáltak volna valakit.

Anna azt mondta, keressen magának innivalót, ha bent a tálalószekrényben sem talál megfelelőt, kutasson a konyhában, ott is van valami, tán fehér rum vagy gyümölcspálinka. Ő át akar öltözni, fogta a rossz pantallót, amit a paplan alól rántott ki, meg valami nem egészen gusztusos pulóvert, bement a fürdőszobába, még az ajtót se csukta be rendesen. Átöltözött, s közben egy résen át dirigált, mikor hol mit nyisson ki. Caesar lelt egy üveg pálinkát, tűnődött, ne várjon-e az ivással, nem kellene-e mégis inkább a háziasszonnyal együtt nekiülnie, de Anna azt kiabálta, kezdje csak meg egyedül, hát leöntött egy pohárral. Ismeretlen ital volt, jobban ízlett, mint az örök egy különlegességek, amelyekkel a művészeknél és a közéleti nagyságoknál kínálták, a Grand Marnier, a skót whisky vagy Brisard anyó túl édes remekei. Ez a pálinka goromba volt, petróleumízű, s a szilva halvány emlékét idézte. Anna végre megjelent, karján hozta, gondosan kirázta és beakasztotta az estélyi ruháját, aztán kivágott minden ablakot. Lenn valaki énekelt, annak a dalnak a nemzeti nyelvű fordítását, amelyet eleget hallott ő is otthon Franciskával a Certosa klubban. Anna is ivott egy nagy pohár pálinkát, Caesar Totóra gondolt, mit lehetne mondani, valamivel mégiscsak reagálnia kellene erre a képtelen környezetre, ami annyira nincs szinkronban ezzel az ápolt nővel, hogy ha nem látja maga, csak jelentik neki, nem hiszi el.

Válságos helyzetben, ha nem talál az ember megoldást, úgy kell tenni, tanítottad, Toto, mintha mi se történt volna. Az ember például áll a repülőtéren, fogad valakit, ott a filmhíradó, s ekkor a legmagasabb rangú hölgyvendégnek felfújja a szél a szoknyáját, kilátszik mindene. Az operatőr dolgozik, a himnusz szól, ilyenkor nem szabad megmoccanni, az ember, ha egyenruhában van, ha civilben, feszesen áll, és a díszvendég szemébe néz. Nem történik semmi sem akkor, se később. Nincs akció. A hölgy, ha megfelelő nevelést kapott, tudja, hogy tilos magához szorítania a szoknyáját, mert a szél igenis nem fúj, a szoknya nincs a levegőben, senki sem lát semmit, mit látna, mikor nincs mit látni. Értik, uraim? Érti mindenki? Caesar értette, s mert az irtózatos rendetlenségben, az összevissza dobált holmik alól csodálatos fémtárgyak csillogtak elő, fantasztikus ékítésű hamutartók és remek ékszerek, elnagyolt, barbár díszítéssel, már fogalmazta a mondatot, amellyel megdicséri az egyik karkötőt, érzékeltetve, hogy csak a szépet veszi észre, a rendetlenséget nem, mikor Anna megelőzte. Megkérdezte, csak inni akar-e és ülni némán, vagy inkább segít takarítani, napok óta nem csinált itt senki se rendet. Általában a házmesterné szokott, de tíz napja felmondott, most haragban is vannak emiatt, új segítsége még nincs, maga dolgozik, már amikor van hozzá lelkiereje. Egész héten nem volt, ezt az éjszakát ütemezte be erre a célra. Ha esetleg segíteni akar, tegye vállfára a zakóját, döntse el, mit választ, a mellékhelyiségeket-e vagy a konyhát. Az ő pizsamakabátjai szűkek lesznek Caesarnak, de van egy frottírköntöse, azt felveheti. Caesar szó nélkül kibújt a zakójából, bement a csuromvíz, feltörületlen fürdőszobába, felvette Anna rózsás frottírköpenyét, és elkezdett takarítani.

A nő úgy tudott franciául, mint az apja, hibátlan kiejtéssel, tökéletesen, ahogy egy, a diplomaták gyerekei képzésére létesült iskolába járt gyerek megtanulhatott valamikor, akivel később otthon is így beszéltek a szülei, hát nem felejtette el. Se Franciskáról, sem a nemzeti ünnepről, se Caesar dicstelen kivonulásáról nem esett szó, dolgoztak, mint két kolléga, időnként cigaretta- és ivószüneteket tartva, órákon át, míg végül kibukkant a lakás valódi arca, egy mulatságosan berendezett, szellemes bútorzatú, nagyon kis, egyszobás lakásé. Anna kávét főzött, megitatott vele több csészével, azt mondta, a takarításhoz rengeteg vizet elhasználtak, már csak két rövid zuhanyra futja, a férfié az elsőség, mert annak lassan ideje volna már hazamenni, nézze meg csak az óráját. Caesar megnézte: elmúlt három. Bevonult a fürdőszobába, s míg állt a vízsugár alatt, először érezte Franciska halála óta, hogy vannak az életnek groteszk, szórakoztató, majdnem hogy boldogító momentumai, s azt is, hogy mióta ebben az országban él, először járt igazi otthonban végre, nem díszletek között. Anna arra se hagyott időt, hogy megköszönje neki az estét, azt mondta, csak iparkodjék szépen, lent a lift mellett megtalálja a házmesterlakást, mérsékelt borravalót adjon, ha kieresztik, mert ne keressen az a nő, ha nála nem takarít. Ha a lépcsőházi világítás esetleg elalszik, botorkáljon le az öngyújtója fényénél. Autó lesz az Operánál, ott mindig van, ha véletlenül mégse volna, a Képzőművészeti Akadémia előtt holtbiztosan talál, és jó éjszakát. Még csak kezet sem adott, akkor már valami krémmel masszírozta az ujjait. Caesar pillantása körbejárt, mielőtt kilépett volna a frissen takarított helyiségek jó szagát árasztó lakásból, hogy valami támpontot találjon, ami segítségével tájékozódhatik: ki ez a nő voltaképpen. Szemmel láthatólag egyedül lakik itt, a szekrényeit látta nyitva, azokban nem volt férfiholmi, de igazán nem úgy hat, mint aki nem ismert vagy ismer elég férfit. Az ágya mellett nincs fénykép, az íróasztalán sem, az ujján csak egy vasba foglalt közönséges kavics, nincs jegygyűrűje – nem bámészkodhatott tovább, mert a nő egyszerűen kituszkolta, és becsukta az ajtót utána. Talált ugyan taxit, de nem szállt be, hazasétált, egy barátságos részeg csaknem rábeszélte, tartson vele, keressenek egy helyet, ami még nyitva van. Caesar, bár éppen eleget ivott, szívesen vele tart, ha nem kellett volna Johannára gondolnia, aki bármit is üzent neki, csak aggódhatik, hogy még mindig nincs otthon. Így hát hazabandukolt, többször elismételte magában Anna címét, hogy el ne felejtse, mert virágot akart neki küldeni reggel. Nem talált még se jelzőt, se határozót annak a rögzítésére, hogy viselkedett vele, vagy milyen volt ez a nő: az irreális élmények mindenesetre átlökték a válságon. Elmosolyodott, mert soha életében nem látott még ekkora összevisszaságot, és soha életében nem járt még úgy egy vadidegen lakásban, hogy felmosórongyot meg portörlőrongyot nyomjanak a kezébe.

Johanna ébren várta, az ágyban olvasott, azt mondta neki, rosszul hatott rá a táncjáték, s ezt nővérének, aki látta a sztrádán a lakodalmasokat, nem kellett hosszan magyarázni. Hogy hova ment? A Lakájt egymás között is Lakájnak nevezték – hát a Lakáj lánya utánaszaladt, és hazavitte magához. Nagyon kedves volt hozzá, igazán az. „Ahá!” – mondta Johanna, és nem kérdezte tovább, jó éjszakát kívánt, aludja ki magát. Bosszantotta, hogy valami mást képzel, mint ami történt, ugyanakkor érezte, képtelenség elmondania az igazságot, mert az legalább vagy még inkább annyira abszurd. Ha egyszer valami fogadáson vagy társaságban összetalálkozik ezzel a nővel, nem szolgáltathatja ki Johanna ellenszenvének azzal, hogy egy napok óta takarítatlan lakásba vezette be, és felmosatta vele az összes kőpadlós helyiséget. Johanna számára ebben az országban amúgy is minden piszkos, napi jelentései mindig az itteniek tisztaságérzéke hiányának regisztrálásával kezdődnek, azt sorolgatja folyton, mint áll az odaszáradt sár az autóbuszokon, milyenek a villamosablakok, itt senki se takarít rendesen, az utcákon az utcaseprők korallszín mellényben cigarettáznak, köpködnek, tízóraiznak, s úgy mozgatják az úttest felett nyilván házilag készült, elképesztő formájú seprűiket, mintha klubtagok jönnének össze, akiknek az a hobbyjuk, hogy seprőt lengetnek egymás felé, ami egyébként a klubjelvényük. Épp Anna miatt nem mondhatja el, mit talált Annánál. De azért bosszantotta, hogy Johanna azt hiszi erről a nőről, valami nimfomán teremtés, aki még addig sem tudott várni, míg a díszelőadás véget ér, utánarohant, hazahurcolta, és lefeküdt vele.

Mindenki mást hitt, Atyák és Összeírtak, Johanna hogy nekiugrottam, s ez, amilyen undorító, annyira természetes is, elvégre mióta nem háltam már senkivel. (Hogy tehettem volna abban az országban, ugyan kivel? A külföldiek számára rendszeresített hölgyek közül csak nem alkalmazhattam senkit az én pozíciómban, a kollégák feleségei pedig még frissnek ítélték Caesar gyászát ahhoz, hogy maguk ajánlkozzanak. Ha Caesar kezdeményezett volna valamit, nyilván segítenek rajta, de Caesart lefoglalta a harag a hűtlen Franciska miatt, sokáig minden nőt utált, pusztán azért, hogy él, és nem tört ki a nyaka az országúton.) A nagykövetség, ahol részletesen be kellett számolnia arról, hol járt a rosszulléte után, szintén gyanakodott, azt hitte, a Lakáj lányának valami különleges szándéka van Caesarral. Anna apjának a személye ugyan enyhített valamit a helyzeten, de a diszkrét nyomozást azért megindították, mert a Lakáj lánya, akiről akkor tudtam meg, hogy valami boltban művészeti szakértő vagy mi, lévén a képzettsége ötvös, nemigen érintkezett az apjával. Videat, Caesar, így a nagykövet, lehet ez a nő akárki, sokat találkozik külföldiekkel, olyan az állása: a boltban, ahol dolgozik, csak nyugati valutáért árulnak ékszereket. Iskoláit az ő fővárosukban kezdte, a Pestalozzinumban – Caesar jól ismerte az intézetet, elégszer várta meg a kapuja előtt tanítás után Franciskát –, akkor még élt az anyja, aki egyébként az ő fővárosukban van eltemetve, az apja később másodszor is megnősült, de a nő nem velük él, különben elvált asszony, a férje muzsikus volt, hamar felbomlott a házassága, azóta alkalmi férfiak csapódnak mellé, viszonyai szabálytalan időkig tartanak, most éppen nem jár senkivel. Látni olykor diplomata környezetben is, a múltkor a Külügyminisztérium kérésére az ócskapiacra kísérte ki a diplomataasszonyokat, akiknek tolmácsolt, és segített válogatni az áruhalmazban.

„Nem kívánatos kapcsolat, attól félek” – nézett szelíden Caesarra a nagykövet, ez azt jelentette: azonnal megszakítani. Caesar megígérte, vigyáz, s míg ment, hogy virágot rendeljen Annának, azon törte a fejét, ki jöhetett utána, akit nem vett észre izgalmában, ki követte az asszony lakásáig, ki látta lentről, hogy kirázza az utcára a porrongyot – ez volt az éjszaka legvadabb, leg-feszültséggel-teljesebb pillanata, mikor megtanulta, hogy a piszkos porrongyot nem szabad ugyan, de lehet az utcára rázni, csak szálljon a por, a pehely, hadd káromkodjék odalenn, aki ilyenkor mászkál – ki az isten csudája leshette meg az övéi közül, hogy mire másnap délelőtt a nagykövettel beszél, már ott a főnöke asztalán a jelentés Anna eddigi életéről?

A virágkereskedésben elővett egy névjegyet, és eltűnődött, mit írjon rá. Avec des… avec des micsoda? Compliments? Marhaság. Ennek a nőnek, aki takaríttatott vele, és úgy nézett rá végre, mint egy magafajtájúra, nem csinált semmi komédiát, nem öltött mimikrit, vállalta, gondoljon róla, amit akar? Ennek avec des compliments? Ráírta a kártyára Anna anyanyelvén: „Köszönöm.” Anna később elmondta neki, nem volt otthon, mikor a csokrot hozták. A házmesterné, akivel tudja, nincs jó viszonyban újabban, átvette ugyan, de kitette a nylontokban a napra, s mire hazajött, átnyújtott neki egy csomó döglött rózsát. Ha egyébként Caesar is olyan konvenciózus barom, mint a saját apja, akkor meg ne lássa többé, ne küldözgessen neki gyomot. Ha ő virágot akar, vesz magának.

Nem tudta a pontos dátumát, mikor kezdte érezni, hogy szeretné újra látni. Talán a harmadik nagy fogadáson jött rá, ki az, akit folyton keres, de aki most sincs ott. A Lakájtól kérdezte meg, hogy érzi magát a kedves lánya, a Lakájt elbájolta, hogy maga a nagy Caesar érdeklődik, attól fogva le nem ment a nyakáról, de a kedves lányáról keveset tudott azon túl, hogy sokat dolgozik. Caesar valami egyezmény előfeltételeit próbálta tisztázni, elég komplikált ügy volt, az itteniek, ahhoz képest, hogy nem élnek kapitalista államrendben, bámulatos üzleti érzékkel tárgyaltak, és megpróbáltak olyan feltételeket szabni, amelyek majdnem hogy irreálisak voltak a világpiacon. Végre létrejött az egyezmény, mindkét ország meg volt elégedve, a követség fogadást adott a parafálásra hazulról érkezett küldöttség tiszteletére. Caesar elkérte a protokollostól a meghívottak listáját, és beírta az Anna nevét. Nem húzták ki, úgy látszik vagy az tisztázódott, hogy ő azóta se látta a nőt, vagy hogy Anna gyanún felül áll mégis. Nem kockáztattak egyébként semmit, Anna még csak ki se mentette magát, nem ment el a fogadásra.

Pár hét múlva Caesar kereste meg. Megmagyarázta magának, hogy Johanna születésnapja közeledik, venni kellene neki valamit, a legokosabb, ha ékszert, Johanna szereti a szép ötvösmunkát, és itt igazán gyönyörű darabokat látni a bizományi áruházakban meg szakboltokban, de Caesar nem vágyott a bizományi áruházba, úgy gondolta, inkább abba a különleges boltba látogatna el, ahol valutáért vásárolhatnak a külföldiek. Kora délután volt, hogy benyitott, két imitáció jött elé, két bennszülött, akik külföldinek festették és öltöztették magukat, s mintha önmagukon akarnák megmutatni árukészletük bőségét, indokolatlanul sok ékszert viseltek. Anna nem volt velük. Caesar turkált az elébe rakott, valóban mesebeli kincsek között, amelyek drágábbak voltak, mint képzelte, s rosszkedvűen megvett egy karkötőt. A két imitáció szélsebes angolsággal tárgyalt vele, és igazi csomagot készített. Johanna szeretett személyesen vásárolni, időnként diadalittasan mutatta Caesarnak, milyen negyed zsebkendőnyi, vacak papírral borítják a péksüteményt, és milyen mocskos, a nedvességet áteresztő valamibe tekerik a húst. Itt beletették az ékszert egy selyemmel bélelt dobozba, az egyik imitáció átkötötte lila szalaggal, és egy csepp rózsabimbó köré hurkolta a bogot.

A bolt hátulján, függönnyel elválasztva, volt egy fülke, ami felől nem érződött mozgás, de a vastag anyagon át is látni lehetett, hogy ég a villany, és hamar ki is derült, mi folyik odabenn: valaki kávét főzött, most készült el vele, hallatszott, ahogy a folyadék kicsorog, áradt a kávé illata. Caesar éppen indult, amikor Anna kilépett a függöny mögül, tálcán egyensúlyozva négy csészét meg egy óriási, kávéval teli lombikot. „Megkávézik velünk, ugye?” – kérdezte, mintha nem telt volna el az egész ősz s a tél az óta az emlékezetes, nyár végi takarítás óta. Megismerte a hangomat – gondolta Caesar, s meglepődött a saját örömén. Úgy ültek az asztalnál – malachit asztal volt, valami arisztokrata vagy talán az egykori államfő bútorzatából, lényegesen szebb lappal, mint az övék otthon –, mintha valami kártyajátékot játszanának, a két imitáció előadást tartott a nemzeti ékszerkultúráról, s figyelmeztette a kedves vevőt, a jövő héten új, nagyszerű anyagot kapnak. Anna nemigen beszélt, időnként egymásra néztek, kortyolták a kávét. Végül nem lehetett tovább húzni az időt, Caesar felállt, megköszönte, hogy megvendégelték, reménykedett, talán mégse pusztán azért ültették le, mert sok pénzt itt hagyott, talán Anna is akart a kávéval mondani valamit. Egyetlen személyes szót nem válthattak, a két imitáció ott ugrált, táncolt, nevetgélt köröttük. Caesar kelletlenül ténfergett a bulváron, kora tavasz volt, és valahogyan olyan, mint Szicíliában, mintha nem Kelet-Európában volnának, hanem messze délen, nyári meleg volt, egyenletes, heves napsütés. Nézte a cigarettázó, álmodozó utcaseprőket, töprengett, mit csináljon, mit csinálhat. Hogy valami húzza ehhez a nőhöz, hogy máris van egymáshoz valami közük, mikor még nem is történt semmi, azt – látta a szeméből – Anna ugyanúgy érzi. Nem jó ezeket a dolgokat jégre tenni, döntött, minek halogatni bármit is. Ha az ember éhes, egyék.

Csak úgy beállítani a lakására nem mert, bement a küldöncszolgálat irodájába, s a Johannának vett karkötőt elküldte az Anna címére, aztán várt. Anna válasza pár nappal később a nagykövetségre érkezett, nem Anna írta alá a cégjelzéses levélpapírt, hanem a főnöke, nyilván az egyik imitáció, aki arról értesítette a kedves vevőt, boltjuk szomorúan vette tudomásul, hogy a megvásárolt ékszerrel láthatólag mégsem volt megelégedve, fennálló rendelkezéseik értelmében az áru értékének visszatérítése nem áll módjukban, ellenben a számlájának a javára írtak ennyi és ennyi dollárt, amely értékben a visszaküldött karkötő helyett új ékszer vásárolható. Caesar Johannát küldte el, vegyen magának valamit, aminek örülni fog, nővére hálásan méltányolta a figyelmességét, és vett egy valóban szép nyakláncot.

Születésnapjának estéjén, mikor Cadeau jóvoltából leültek az ünnepi asztalhoz – Cadeau verssel köszöntötte fel Johannát, Uraim, Ezredes Úr, Összeírtak és Atyák, nővérem nem nagyon értette, s ez jól is volt így, mert Cadeau verse tegezte az ünnepeltet, és báránykának és galambnak nevezte benne –, ezt az ékszert viselte, csillogtak a gyertyafényben a hibátlan kövek. Péntek este volt, ahogy Caesar lenyelte az utolsó korty italt, elköszönt. Azt hazudta, be kell még mennie a követségre, valami vacsora utáni megbeszélés van, Johanna úgy tett, mintha elhinné, nézése figyelő volt, nem boldog. A lift ezúttal működött, de a házmesterné azt mondta, maradjon csak itt, most küldte fel a kabint Annának, mindjárt lent lesz az asszony, holnap szabad szombat, van a folyónál, falun, egy kis háza, ahogy az idő kedvező, víkenden mindig odamegy.

Álltam a liftajtóban, s én nyitottam ki, mikor megjelent csomagjaival. Rám bámult, de nem mosolygott, csak nézett rám figyelmesen, aztán azt kérdezte megint csak franciául: „Hozott ajándékot?” Caesar azt mondta, nem, és hozzátette azt is, nem akarta megsérteni. „Nem sértett meg – felelte Anna ––, csak ha itt akar élni, meg kell tanulnia, hogy a baksisügy differenciáltabb, mint gondolná. Vannak dolgok, amiket el kell fogadni, és sértés viszonozni. Isteni idő van, élvezi? Két napra lemegyek a házamba, vágyom a falu után.”

Caesar állt és várt, az asszony habozott. Nézett rá komolyan, láthatóan mérlegelve, kimondja-e, ami eszébe jutott. Mondd ki – könyörgött magában Caesar –, mondd ki. Mondd ki! „Szeretne eljönni?” – kérdezte az asszony. Bólintottam. A feltett kérdésekre nem feltétlenül szükséges fonetikai egységekben válaszolni, Uraim. Néha elég egy mosoly, egy gesztus, egy megfelelő vállrándítás. Nem azért bólintottam, Uraim, Összeírtak és Atyák, csak nem volt az izgalomtól hangom se már. Ha túl feszült, túl ideges vagyok, gyerekkoromtól fogva berekedek, nem akartam falsul hangszerelt szavakat. „Akkor telefonáljon haza a házmesternétől. Most adhat több borravalót neki, kibékültünk.” Felhívtam a lakást, szerencsére Cadeau jelentkezett, Caesar vele üzent, értekezlet után több más úrral leszaladnak vidékre egy kis kikapcsolódásra, a kocsiját a Marx bulváron hagyta, Madame majd onnan hozza el, ott áll a parkírozóhelyen, az 54-es számú ház előtt.

Anna kocsija olyan volt, mint egy vicc, mint ami a városból se tud kijutni, ütött-kopott, fertelmes, rázós, kényelmetlen. Az asszony vezetett, félúton Caesar vette át. Nem bírta kivárni, míg megérkeznek, beállt egy erdei útra. A leglázasabb franciskás időszakban se szeretkezett ilyen lehetetlen helyen, ilyen kényelmetlen, szűk helyen, ilyen esztelen szenvedéllyel.

Nem, Toto, nem kérdezett tőlem semmit, legalábbis, semmi olyat, ami diplomáciai tekintetben kérdésnek számít. Leginkább csak nézett rám, mintha azt szemlélné, hány fejem van, vagy ha lenyúznák a bőrömet, milyen volna az izomzat a koponyámon. Ha mégis érdekelte valami – sajnos, ritkán –, kérdései személyes jellegűek voltak, és kizárólag a kettőnk viszonyára vonatkoztak.

Hogy mégis miket kérdezett? Mert semmi közük a szolgálathoz, nem volnék köteles válaszolni, de felelek, Ezredes Úr, Atyák és Összeírtak, mert ebből talán megsejtetek valamit, amit egyébként soha.

Hát például azt kérdezte egyszer, alig bontakozva a karjából, a folyó menti, falusi házban, hogy megtalálta-e már a lakodalmasokat. Caesar keze megállt a mozdulattal, ahogy a cigarettát kereste, akkor meg tudta volna ütni. Ült az ágyban, nézett rá azzal a figyelmes szemmel, amelyet néha úgy nem vett le az arcáról, ahogy az új kocsiját, a fehéret, megbámulták a gyerekek. (Se Johanna, se Caesar nem ült be többé abba a kocsiba, amiben Franciska meghalt, pedig maga a kocsi alig sérült, elajándékozták, mint egy kutyát, aki nem volt méltó a gazdája bizalmára.) Felháborítónak érezte, amit az asszony mond, olyannak, aminek soha nem lett volna szabad elhangzania köztük. Akkor már gyakran beszélt neki Franciskáról, s Anna mindenkinél jobban tudhatta, mit jelent Caesar számára a lakodalmasokra való emlékeztetés. A fejét rázta: nem. Semmit se tudott azokról az emberekről. De persze, mintha azokban az első, irreális napokban mondott volna róluk valaki valamit, mintha jelentették volna neki, hogy az a pár ott járt a követségen, tolmácsot vittek magukkal, vele akartak beszélni, az első titkár fogadta őket helyette, az hazudott valamit, hogy ő, Caesar, miért nem látható. És felmerült az emlékezetében más is, egy koszorú Franciska itteni rekviemjéről, amit még olyan idegállapotban, csillapítókkal agyontömve is észre kellett vennie, mert olyan koszorút még soha nem látott: nylonból, gyöngyből, viaszból és papírból voltak a virágai. Anna azt mondta, meglepi, hogy még nem gondolta végig: nemcsak a lakodalmasok gázolták el Franciskát, hanem Franciska is a lakodalmasokat, és csodálkozik rajta, hogy Caesart sosem érdekelte, végül is mi lett azzal a fiatal férfival, azzal a nővel. A kocsis börtönben ül, arról olvasta, hogy négy esztendőt kapott ittas vezetésért és halált okozó baleset előidézéséért, az kész. De mi van a jegyesekkel, ezt nem szerette volna megtudni soha? Azok a nyomorultak a tanácsházára indultak, az anyakönyvvezetőhöz, onnan meg a templomba, de hát el tudja képzelni, hogy el is mentek azok után? Hogy mintha mi se történt volna, kerestek egy másik kocsist, továbbhajtottak, megesküdtek, azóta is élnek, mint hal a vízben? Hogyhogy nem járt utána, Franciska kiket ütött el, és mi lett belőlük azután? Semmiféle útközben észlelt, nemhogy előidézett, de még csak a távolból érzékelt halál sem emeli a hangulatot egy esküvőn, hát még ha maguk a lakodalmasok ölnek meg valakit véletlenül, méghozzá egy diplomatafeleséget, aminek az általános visszhangnál is nagyobb sajtója van. A párnak nem volt szabad továbbmennie, míg nem végeztek a baleseti helyszínelők, mire szabaddá vált az út, hol volt már nyitva a tanácsháza, templom? Mi lett ezekkel?

Ha eszébe jutottak Caesarnak, gombszemeket látott, pufók orcákat, rosszul szabott ruhát, elnagyolt testeket menyegzői maskarában. Hogy emberek, mint ő, az egyik férfi, a másik fiatal lány, most jutott eszébe először. Másnap bement a nagykövethez, és engedélyt kért, hogy utánajárhasson, mi történt a lakodalmas párral. Nem a menyasszony hajtott rá az útra, nem is a vőlegény; a bűnös a kocsis, már bűnhődik, mert börtönben ül; ugyan mi lett a sorsuk? A nagykövet megígérte, megérdeklődteti, valóban nem lehetett szerencsés közös életkezdet a baleset a két fiatalnak, de nyilván azóta rendbe jött minden. Igazán szép Caesartól, hogy gondol rájuk. Őt csak a kocsisról tájékoztatták, az valóban ül, és nem is a legkellemesebb körülmények között, erről hivatalosan értesítették annak idején. A szigor egyébként előre látható volt, ez az állam annyit küzd a túlzott alkoholfogyasztás ellen, s akkor is szégyelli az ocsmány talponállók körül imbolygókat, ha senki életét nem veszélyeztetik. Hát még így.

A két ismeretlen fiatallal úgy járt, mint annak idején Annával, mielőtt rászánta volna magát, hogy megkeresse: túl sok idejét vették igénybe, túl sokszor rájuk gondolt. A hivatalos válasz, amit a nagykövetség a vonatkozó ország külügyminisztériumától kapott, kurta volt, és nem árult el semmit: minden rendben van a kérdezettekkel, ki-ki él, dolgozik, egészséges. Maga sem tudta, mit szeretne jobban, mi derüljön ki róluk, az-e, hogy Jancsi elvette Juliskát, vagy az, hogy Jancsi nem házasodott meg, Juliska bőg, s ha már ő özvegy lett, ezek is azok lettek, mielőtt még összekerültek volna. Mikor Anna megállt vele egy ház előtt a fővárost övező falvak egyikében, az első pillanatban még nem sejtette, hová hozta, épp elégszer szaladgált vele azon a lehetetlen kis kocsin sajátságos tájakra, képtelen látnivalókat nézni, aztán hirtelen rájött. Hátulról, valami sosem ismert, földes úton közelítették meg a falut, ha Anna a sztrádán hajt, mindjárt megsejti, merre járnak, csakhogy az asszony elkerülte az országutat. Tülkölt a ház előtt, az udvaron üvölteni kezdett egy kutya, a ház bejáratán meglebbent a függöny. Két nő nézett ki, hasonlítottak egymáshoz, megbámulták Caesart. Nem ismertek rá, nyilván akkor sem ismerték volna, ha nincs rajta napszemüveg, és nincs egészen másképp öltözve, mint azon a bizonyos napon.

Olyan felesleges lett volna azt mondani neki, miért tette, Toto. Annát nem érdekelte, ha dicsérték, és sose vette komolyan a kifogást. Mit mondtam volna neki, mikor már mindegy volt, mikor ott álltunk a ház előtt? Kérdeztem volna meg, mire jó ez, vagy hogy minek akar bántani, kísérletezik talán, mennyire fáj még? Köszönöm a szíves érdeklődést, annyira, hogy a lélegzetem is elakad. Ha azt hiszi, hogy miatta elfelejtettem Franciskát, ez az élete legnagyobb tévedése.

Az idősebbik hátraparancsolta a kutyát, és gyanakodva árnyékolta a szemét. A fiatalabb kezében edény volt, azt szorongatta, Anna kiszállt, azt mondta, az idegen úr, akinek a feleségét az a baleset érte, szeretné megkérdezni, ők hogy vannak, nekik nem történt-e bajuk. Akkor már ki kellett szállnia Caesarnak is. A menyasszony egy padkára csapta a köcsögöt, odarohant hozzá, süthetett valamit, mert liszt-, tejfel- és zsírszaga volt, nyakába borult, átölelte, és rásírta az ingkabátjára: „Jaj, szegény, jaj, maga szegény, jaj, Istenem, de nyomorultak is lettünk mind a ketten!”

Anna nem volt hajlandó bemenni, kinn maradt a kutyával. (Ez volt Annának az egyetlen olyan tulajdonsága, amit Johanna méltányolt volna, a készség, ahogy minden állatban azonnal bizalmat ébresztett, kutya-macska megállt a szavára, követte, ha addig nem látta is, vagy legalább valami módon jelezte: örül neki.) Nem volt kíváncsi rá, mit beszélnek odabenn, felhajtotta a szoknyáját, leült a küszöbre, a kutyát odacsalta maga mellé, és nyúzni-gyürkélni kezdte a fülét. Caesar egyszer csak benn volt, utóbb nem tudta rekonstruálni az emlékezetében, hogy is került a szobába, hogy hallgatta végig a két gombszemű sírását, komikus módon alig állva meg, hogy ő maga is rá ne kezdje. Később bort kapott, valami süteményt, amiből Annának is vittek. „Nagyon szerény a titkárnő – mondta az ormótlanabb gombszemű –, nem akar bejönni, kinn nyúzbálja azt az átok kutyát.” Amilyen mérhetetlen rendetlenséget talált Annánál, olyan rend és tisztaság fogadta itt, a falról Jézus nézte szomorú szemmel őket, irreálisan nagy piros, szabályos formájú és valószínűtlenül sok szíve volt Jézusnak. Vánkossal tömött parasztágyakat várt, de rekamiék álltak a szobában, a rút, modern bútorok meg a televízió mellett.

„Ó, két árvám – mondta a vastag asszony –, árváim, szegények!” Caesar jól értette a beszédét, rábámult. Életében először mondták rá, hogy árva, ezt sem anyja, sem apja halálakor nem közölte vele így senki, ilyen elsődlegesen nem fogalmaztak az ő hazájában. „Maga, lelkem, akinek a szép kis felesége odalett, és az én gyerekem itt, hát hogy mehetett volna hozzá ahhoz a fiúhoz, mikor odafeküdt közéjük a holt. Ha Isten odahozta azt az autót, és rávezette a sógor a lovait, akkor az Isten nem akarta és én Istennel nem vitatkozom.” Caesar nézett a lányra, akit addig mindig gyilkosnak nevezett magában, olyan boldogtalannak látszott, s olyan fiatal volt, olyan szánni valóan fiatal.

Hogy a vőlegénnyel mi van? A vastag tudta: iszik. Csoda, hogy ki nem dobják még a kertészetből, annyiszor részeg. Eddig csak a bátyja ivott aki a kocsit hajtotta, az is csak hét végén, most meg ez a nyomorult már mindennap, még hétfőn is, mert hát szerették ezek egymást, együtt jártak iskolába is. A lány, szerencsére, csak sírdogál, nem dolgozik rosszabbul, mint eddig, szép is volna, ha még az állása is rámenne arra, ami történt. De dolgozik kettő helyett is, nem akar gondolkozni, mit törje a fejét azon, ami nincs. Elképesztő érzés volt, Atyák és Összeírtak: Caesar sajnálta a gombszeműt. Franciska fel is emelte lehajtott fejét a kocsiban, és azt mondta: „Rolly, te most rokonságba kerültél a menyasszonnyal, ti vagytok a két árva. Inkább vele hálj, kárpótlásul, ne Annával, hallod, hogy ez a lány szerette azt a fiút, együtt jártak iskolába is.”

Mikor menni készültek, egy kosarat nyomtak a kezébe, Anna nem volt hajlandó elfogadni tőle, akkor az utcán akarta lerakni, útközben, az asszony rászólt, ne. „Vidd csak haza! – mondta majdnem haragosan – majd pont a friss tojást hajigálod el, amit ajándékba kaptál. Vagy a darab sajtot, amit ők csinálnak, és ami csak ezen a környéken kapható. Én át nem veszem, olyan nincs, engem senki sem akar engesztelni, téged sajnálnak ezek, téged szeretnek, különben is, látni akarom, hogy dolgozol a két nép közti rokonszenv elmélyítésén, és hogy áll a karodon az a kosár.” Valamit azért Caesar is szeretett volna mondani, ami csíp, ami alászalad a körömnek. „Rendesebbek, mint te” – közölte. „Olyan szobában jártál, hülye, ami vendégfogadásra van berendezve, amit soha máskor nem használ senki” – mondta Anna, most már indulat nélkül. Ha majd neki is lesz egy olyan lakása, ami akkora, hogy fenntartható benne egy külön szoba a vendég uraknak, akkor majd nála is lehet a padlóról étkezni, addig, sajnos, változatlanul csak hetente egyszer takarít, mert egyszobás lakásra nem kap takarítónőt, már huszonötször elmesélte neki, hogy a házmesternével éppen azért veszett össze annak idején, mert az nem vállalta tovább a nála való rámolást, mióta jobb ajánlatot kapott, nagyobb lakásban dolgozhatik, ahol sok a szoba és nagyobb a kereseti lehetőség. Ha nem tetszik, egyébként nem kötelező hozzá járni, vagy esetleg takarítson ki személyesen, jobban ráér, mint ő, aki hat óra tájt ér haza naponta. Akkor álljon neki talán? Na, azt lesheti. Szője be a pók az ajtaját, kit érdekel? Örül, ha levághatja magát az ágyra. Frissen szedett paradicsom is volt a kosárban, kikapott egyet, még csak meg se törölte, befalta. Olyan meleg volt, amilyen máskor nyár közepén, éles, erős fény, Annának még csak napszemüveg se kellett, nem hunyorgott, úgy bámult a sugarakba.

Johanna azon a napon tett először megjegyzést Annára, mikor meglátta Caesart, karján a kosárral, és megtudta, merre járt. Végighallgatta öccsét, aztán megérdeklődte, az-e a kívánsága, hogy ő is könnyet ontson, és sajnálja az illetőket, mert ez esetben nem állhat a rendelkezésére. Ő, Franciska sógornője, még a gyásznak abban a kezdetleges állapotában van, hogy a halottat szánja, nem azokat, akik a halálát előidézték, de ha Caesar ilyen nem várt lendülettel kezd kikapaszkodni a maga De profundis-ából, igazán csak gratulálni tud. Jöjjön Cadeau, dobja ki a tojást, a sajtot, a paradicsomot, a kosarat is tegye a szemétbe.

Johanna takarékos volt, utasítása legalább annyira megdöbbentette Caesart, Atyák és Összeírtak, Ezredes Úr, mint a saját válasza, mikor elkapta nővére elől a kosarat, és azt kiáltotta: „Ezeket a szép, friss tojásokat? A sajtot, ami specialitás?” Johanna akkor hangot váltott, s ez rosszabb volt, mintha kiáltott volna, az kérdezte csöndesen, mikor óhajt már végképpen végezni azzal a cigánnyal, és nem volna-e szerencsésebb dolog normális európai emberek közt kereskedni. Amije annak a nőnek van, az van minden asszonynak, talán ápoltabb is, tisztábban tartott. Kész volt, kinn volt, nem lehetett úgy tenni, mintha nem mondódott volna ki. Caesar kikapott egy nyers paradicsomot a kosárból, ugyanúgy befalta, ahogy Annától látta, mosás, megtörlés nélkül, kivitte a kosarat Cadeau-nak, nekiajándékozta tartalmával együtt, aztán elrohant hazulról, ment Annához.

Nővére aznap éjjel, mikor nagy későn hazajött, megkereste a szobájában, kivette a kezéből a könyvet, amit tüntetően olvasott, közölte, ha nem hajlandó abbahagyni ezt a méltatlan és esztelen viszonyt, amiről most már egyébként az egész nagykövetség tud, ő nem szenved itt vele ebben az országban, ahol lélegzeni is vétek, ahol a kutyákat láncon tartják, éheztetik, s az a nemzeti morál, hogy még vizet se tesznek a rozsdás fazékba, ami előttük áll, mert attól lesz jó házőrző, ha meggebed az éhségtől, a szomjtól, a legtöbbnek még csak háza sincs, csak valami lécládába húzódhatik be télen, amin befúj, beesik minden, látott ő itt kutyát karácsonykor, amelyiknek a bundájára volt fagyva a hó. „Ennyi ez az ország? – kérdezte Caesar Johannától. – Ennyit vettél észre, mióta idejöttél? Hogy itt a falvakban télen fáznak a kutyák?” „Még mindig többet, mint te, aki egyebet se látsz, csak egy cigánylányt!” – felelte Johanna, aztán közölte, mi a véleménye a húsboltokról, amelyekben körmöt, agyarat, patát és minden mocskos állati tetemrészt eladnak, bőnyéstől, a csemegeárudákról, ahol a nyelvet együtt mérik ki a nyelőcsővel, hogy aki meglátja, hányik, a felvágottba beleseprik a fémnehezéket, a spárgát, a koszt, a kivilágításról, ami csak a műemlékeknek, az ünnepi alkalmaknak és a főútvonalaknak szól, menjen csak végig a mellékutcákon, ahol az ifjú nemzedék, ha maradt még lövedéke az után, hogy végiggyilkolta a környék macskáit, a meglevő másfél lámpát is kilőtte, s a még ifjabbak a csatornarácsokat szerelték ki, vagy nézze meg a tereket, ahol hálóval fogják a galambot, azt ebédelik, és a nagy vadászatokat, ahol külföldieknek valutáért kipiszkálják hibernált álmából a barlangi medvét. Ahogy szemét dörzsölve, a téli álomtól kábán, félvakon ott támolyog a fenevad, mindjárt le is terítheti a bátor vadász, piff-puff, csak fizessen. Hogy ő csak ennyit látott, a fázó kutyákat? Mást is. Látta az itteni állampolgárokat, akik dolgozhatnak vakulásig, mégse vásárolhatnak, ha az volna a rögeszméjük, hogy igazgyönggyel kirakott egyházi kelyheket gyűjtsenek, bizonyos speciális üzletekben, ahol ő, Johanna, megvehet bármit, látta a prostitúciót, ami nincs, hogy volna, mikor nincsenek ringyók, csak call girl-ök az idegen uraknak, s hazai pénzért némi silány választék a helybelieknek, akik úgy prédikálnak az erkölcsről, mintha nem materialisták volnának, hanem középkori szentek, de valutáért a saját édesanyjukat is kimérik. Kíván még adatot? Szeretne talán örökre itt maradni, beleolvadni a kiskorúak nemzetébe, ahol a hatvannégy éves tudósról is bizottság dönti el, elmehet-e egy kongresszusra, és ahol a szabad helyváltoztatást rendeletek szabályozzák? Ma éppen ő maga is szállított egy értékes adalékot, mint szorítja ki a materialista világnézet az idealistát: a polgárok nem mernek összeházasodni, mert istenítélet volt a sztrádán, és ettől a paradicsomkertész nem vehet el egy csirkegyári lányt.

Sok nehéz időt éltek át együtt, sose volt köztük jelenet. Most, hogy csak így kettesben voltak, nemzetük nyelvén beszéltek, nem franciául, ahogy gyerekkorukban kötelező volt a számukra. Caesar elképzelte Cadeau-t, aki sokkal okosabb volt annál, semhogy ne érzékelte volna a ház szokatlan feszültségét, ugyan mit gondol, miről tárgyalhatnak ők olyan sokáig olyan indulatosan éjszaka, Cadeau a nap leglehetetlenebb időpontjaiban is tartott őrjáratot, Caesar nem kételkedett benne, hogy most is fenn van még, s egy résen át figyeli a hallt, az emeletre vivő lépcsőt, az emeleti palier-t, hallania kellett, hogy ott fenn kinyílt egy ajtó, s nem sokkal később egy másik is: valaki ilyen későn bement valakihez. Megmondta Johannának, nem óhajt változtatni azon a létformán, amelyet kikísérletezett magának, s amelyben viszonylag elviselhetőnek érzi az életet. Johanna nem szólt többet, még annyit sem, hogy akkor hát jó éjszakát, ellenben másnap nem találta ott a reggelinél. Cadeau jelentette, korán reggel taxit hívatott, előzőleg pedig a menetrendben lapozgatott, nyilván kirándult egy közeli fürdőhelyre.

Aznap sok minden összejött, Caesar délig valami komplikált jelentéssel bajlódott, délben urak ebédje volt az angoloknál. Dühös volt Johannára, miért ilyen érthetetlen, miért nem örül inkább, hogy valahogy már elviseli az életet, legyen inkább hálás Annának, hogy a dolgok így alakultak, igazán megköszönhetné, hogy az asszony melléállt, hogy segít felejteni. Ahelyett, hogy értelmetlenül szidja, inkább meghívná ide hozzájuk, és nézné meg közelről, milyen is voltaképpen. Ha őt, az öccsét szereti, járjon a kezére, hadd legyen minden bonyodalomtól mentes ez a viszony. (Nem volt alkalma rá, hogy erre felhívja a figyelmét, Johanna késő éjjel ért haza, nem kért vacsorát, nem is állt vele szóba, azonnal eltűnt a szobájában.) Aznap egyébként Annát sem érte el, nem volt a boltban délután, mikor az urak ebédje után kereste, az egyik imitáció azt mondta, árut megbecsülni és vásárolni ment valami magánlakásba, és ma már nem jön vissza. Először gyanította azt, hogy talán más férfival mászkál valamerre, s nem is dolgozik. Idegesen kószált egy darabig a bolt körül a bulváron, megivott állva egy kávét. Végül, hogy feloldja az idegességét, beült a kocsijába, és elkezdett hajtani csak úgy, cél nélkül.

Nehéz volt közlekedni, Uraim, Ezredes Úr, mert a város szinte felfordult, rengeteg külföldi autó rendszámát látta, s az utcákon nyüzsgött a lakosság, mintha valami nagy esemény lett volna készülőben. Caesar ott haladt el a nagykövetség előtt, beszélt az ügyeletessel, kérdezte, történt-e valami, az inspekciós nem tudott semmiről, aztán a portás, aki bennszülött volt, felvilágosította. Aznap mindenki, aki mozogni tud, kinn lesz a sportpalotában, nagy mérkőzésre készülnek a nemzetebeliek meg egy közeli ország sportolói, s ha hasonlóra kerül sor, csengethetnek vagy meghalhatnak a betegek a kórházban, nem hordják ki a táviratokat, a munkahelyekről közösen vonulnak ki az érdeklődők, nézi a meccset mindenki, bár ott lehetne ő is, a televízió, sajnos, csak az esti hírek után sugározza a felvett filmet.

Oly mindegy volt, merre jár, míg agyonüti az időt a kivételesen szabad délutánon, amelyen se fogadásra, se teára, se kulturális rendezvényre nem kellett mennie, s ami esti programot sem ígért. Anna sehol, elkérhette volna ugyan a címet az imitációtól, hova ment ékszert vásárolni, de ezt mégsem akarta, rosszkedvűen követte a kocsisort, ment, amerre a legtöbben, amerre majdnem mindenki. Volt abban valami komikus, hogy maga is kifelé zarándokol a városból, a forgalomtól egyre indulatosabbá váló vezetők között, megáll, mikor azok, indul, amikor a többi. Ahogy kiértek a belvárosból, akkor se hagyta el az autók sorát, gyermekien biztonságos érzés volt, hogy hajszálra azt teszi, amit más; sose gondolta végig még, milyen pihentető a tömeg védelme, hogy nem kell gondolkoznia, csak sodródik, amerre a massza. Nyilván ilyen a forradalom lélektana is – gondolta –, eddig mindig egysíkúnak látta, iszonyúnak, most először gondolta végig, hogy talán nemcsak feszültség, erőszak, vér. A közös indulatban való alábukás még a leggyilkosabb megnyilvánulásaiban is olyan lehet, mint az altatásos álom.

Új meg új lakónegyedeken haladt át, Albertra gondolt, az iparkodóra, aki annyi éve elhagyta már ezt az országot, és csak a sajtóból ismeri ezeket a kis felhőkarcolókat. Albert emlékeiben itt valamikor kecskék legeltek, s ha mégsem, akkor kalászok táncoltak, virított a pipacs meg a szarkaláb. Albert mindent tud, mindent jelent, azt is, hogy a kis felhőkarcolókban épített lakások gazdái az első tulajdonosok lámpalázával pusztítják saját otthonaikat, egyik-másik disznót hizlal a fürdőszobában, s az erkélyeken itt-ott a rácsokhoz pányvázott csirke az alsó lakók erkélyére piszkol. Mindegy, mindenesetre nem lakik már senki a föld alatt, ahogy valamikor ezen a vidéken, itt a legtöbben vermekben éltek, amit Caesar nem hitt volna el, ha ki nem keresik neki az archívumból a második világháború előtti fényképfelvételeket. Ha Albert egyszer visszatér, térképet kell vennie, ha a régi városban közlekedni óhajt. Szegény kis instruktor, hogy tudja majd elviselni?

Oldalra nézett, valaki kurjongatott egy kocsma előtt, ahová most gördítettek éppen több enorm söröshordót. A gyalogosok kígyója kétoldalt követte a kocsisort, a járókelők kezében, mintha nemzeti ünnep volna, hurkapálcára enyvezett, nemzetiszín lobogó. Ezek hülyék, gondolta Caesar, és maga is meglepődött, mennyi rokonszenvvel néz az ismeretlen sportrajongók tömegére. Ezek nincsenek ki egészen. Zászlódíszben, egy vacak mérkőzés miatt!

Mikor a sportpalotához ért, alig tudott elhelyezkedni a kocsival, nem volt hely. Ami még meglepőbb volt, nem kapott jegyet. Álltam, Toto, majdnem hogy nevetséges megdöbbenéssel a tömegben, és bár ez igazán ostoba érzés volt, azt éreztem, kimaradok valamiből, ami fontos. Mint tudjuk, Uraim, Atyák és Összeírtak, nálunk nem szokásos, hogy ne engedjenek be valahová, mi minden látnivalóhoz és rendezvényre tiszteletjegyet kapunk. Aztán persze megoldódott ez is, megoldották a jegyüzérek, Caesar röhögött, annyit kértek a jegyért. Ebben az országban olcsó volt a színház, az opera, az állam szinte csak elvi térítést kívánt a belépésért, maga vállalta a kulturális produkciók és produktumok terhét, a sportpalotai jegyért, amit feketén vett, annyit fizetett, amennyiért egy teljes sort megvásárolhatott volna a Nemzeti Színházban. Míg befelé sodródott a bejáraton, az üvöltő zenében, a másik, a mérkőzésen ellenfélként szereplő nemzet katonai attaséjával akadt össze: megismerték egymást, éppen elégszer találkozgattak itt-ott. A katonai attasé rábámult, aztán elkapta a tekintetét, mintha valami illetlent pillantott volna meg. Most már késő lett volna visszafordulnia, hiába érezte, hogy butaságot csinált, hiába fogta fel hirtelen, mi történik itt most voltaképpen, miért jöttek az emberek felvirágozva és zászlódíszben egy sportversenyre. Mindent értett már, csak azt nem tudta, mivel lehet kimagyarázni valamikor is a jelenlétét, az a bizonyos katonai attasé most azon tűnődik, ugyan miért küldte az ő semleges államuk Caesart ide mint megfigyelőt, miféle határkorrekción törheti a fejét egy láthatatlan koalíció? Úristen – gondolta Caesar. – Hát persze. Hiszen ezeknek a kis népeknek máson se jár az eszük, mint hogy egymás nagyszülei mekkorákat rúgtak egymásba a történelem folyamán, s ezt az unokák se tudják elfelejteni. Húzd meg-ereszd meg, húzd meg-ereszd meg, Atyák és Összeírtak, ez járta itt, valamelyik mindig a másik nyakába ült, valamelyik mindig be akarta bizonyítani a másiknak, hogy ő, csak ő alkalmas a vezetésre, mert a másik gonosz és elnyomó, nézzék meg csak, mit csinálnak a kisebbséggel. Hányszor elszónokolták ezt odakinn nekünk, Uraim, Ezredes Úr, hol az egyik, hol a másik nép, nemzetközi konferenciákon! Caesar ingerült volt, ez a hülye helyzet, amibe került, megint csak Anna miatt van, találta volna benn a boltban, nem asszisztálna most ennél az átkozott mérkőzésnél, bár száz mérföldre lehetne innen. Legszívesebben azonnal hazament volna, de a tömeg úgy özönlött utána, hogy ha megfordul, eltapossák, nem mehetett, csak előre.

Annát egyébként hamarabb megtalálta, mint képzelte volna, bár messze ült tőle, és ha nem moccan, talán észre se veszi, de úgy tombolt, hadonászott, hogy rá kellett figyelnie mindenkinek. Fehérben volt, a haja a vállára eresztve, a kezében neki is egy kis nemzetiszínű zászló. Egy férfi kezét szorongatta, rázta, ketten faltak egy perecet. Ahogy meglátta őket, attól fogva figyelme megoszlott a játék és Annáék között, de Annát nézte inkább, mert az asszony arcáról mindig le tudta olvasni, mikor mi történik. Anna nem vette észre őt, teljes figyelmét igénybe vette a meccs, hadonászott, egy kis trombita is volt nála, azt fujkálta, fel-felugrott, rázta a zászlaját. Szünetben Caesar hazament, leitta magát. Még akkor is ivott, mikor este unalmában és rosszkedvében bekapcsolta a televíziót, és meglátta saját arcát a képernyőn, Annát is élvezhette, ahogy az első nemzeti gól után felpattant, és örömében megcsókolta a mellette levő férfit. Caesar ivott, míg össze nem futottak a képek a szeme előtt, míg ki nem ejtette a poharat a kezéből, közben a városban fel-felcsapott az ordítás, rendőrök jártak az utcán, a szomszéd nemzetbeli sportolókat védték, akiket az itteniek, akik egyébként elvesztették a mérkőzést, meglestek, mikor kiléptek a szállásukról, és megpróbáltak összeverni.

Másnap elsőnek őt kérette a nagykövet, részint az érdekelte, minek köszönhető ez a váratlanul jelentkező érdeklődés a sport iránt, illetőleg kitől kapott Caesar utasítást arra, hogy végignézze a mérkőzést, azonkívül, ha már kiment, miért ott telepedett le, olyan helyen, amit elér a kamera. Caesar legszívesebben vállat vont volna a faggatásra, oly meddő volt minden magyarázkodás. Mit feleljen? Kiment, mert Johanna jelenetet csinált otthon, mert Franciska nem él, mert kapott egy kosár tojást, mert Anna nem volt a boltban, s ott ült, ahol, mert oda kapott jegyet a jegyüzértől. A dolgok, a legegyszerűbbek is, végső fokon mindig megmagyarázhatatlanok. Sajnálkozott a történteken, a nagykövet tett valami megjegyzést, hogy amennyiben tájékozódni akarna új munkahelye viszonyairól, ő úgy találja, éppen eleget érintkezett már a helybeliekkel, kellemes változatosság volna, ha egyéb nyugati kollégáival és azok családjával tartaná a kapcsolatot, senkinek nem használ azzal, ha mindig ugyanannak a hölgynek a társaságában látják. A nagykövet nem volt kellemes aznap. Caesar sem.

Onnan tudta meg, hogy Anna nem nézte a televíziót, hogy arra a kérdésre, miért nem látta előző nap se délután, sem este, hazudott neki. Azt hazudta, leltár volt náluk, benn kellett maradnia, csak munkaidő után kezdhettek hozzá, leeresztett redőnyök mögött. Ha nézte volna a képernyőt, éppen úgy meglátja őt, mint a nagykövetség televíziót figyelő megbízottja, mint bárki. Annának aznap szabad délutánja volt, pontosabban: ismét a bolton kívül tölthető munkaideje, az ócskapiacra vitte magával Caesart, hátha talál valami kedvére valót, néha értékes holmit szerzett így be a boltjának, majdnem ingyen. Megint csak az Anna kocsiján mentek, mert ahogy az asszony elmagyarázta, a speciális számtáblájú autó felugrasztja az árakat, és legyen szíves némán szemlélődni, ha akar is venni valamit, mert ha meghallják a kiejtésén, hogy külföldi, mindjárt drágább lesz minden. Az asszony vezetett, közben fecsegett és hazudott, úgy hazudott, hogy Caesar egy szakértő elismerésével hallgatta végig, ki mindenki volt kinn a leltárt felvenni. Anna aznap remekelt. Legelőször történt meg, hogy hasonlított az apjához, francia hazugságáradata ugyanolyan csillogó, kellemes és talmi volt, mint amikor a Lakáj kellemkedik. Caesar hagyta, beszéljen. Ott futottak a sztrádán, Anna keze biztos volt a kormánykeréken, pedig ő is tudta, melyik az a pont, ahol a szekér ráhajtott az útra, ott, annál a kis dombnál még élhetett Franciska, ezeknél a fáknál már nem. Franciska egyébként maga is ott volt a sztrádán, szamárfület mutogatott Caesarnak, és hangosan nevetett, míg átfutottak halála színhelyén.

Az ócskapiachoz hasonlót nem láttam soha, Toto. Tudod, hány ország hasonló intézményét láttam már, te aztán tudod, merre szolgáltam a Távol- és Közel-Keleten. Ám az arcok, az árusok és az áruk ezen az ócskapiacon

Caesart nem emlékeztették semmi másra, önmagukon kívül, elképedve lépett az árusok közé, akik a földre borított árukupacok körül táncoltak, gesztikuláltak, vagy a bódék mélyére húzódva, úgy lestek ki a holmi mögül, mintha tulajdonképpen kedvük ellenére volna, ha vesznek tőlük valamit, ne is fogják meg, ne nézzenek arra, amit kitettek, ne fosszák meg őket, ők nézegetni, elmélkedni járnak ide, nem vásárt csinálni. Műkincsek és szemét között botorkáltunk, Atyák és Összeírtak, Anna megkérdezte, nem akar-e Caesar enni, mert van itt vendéglő is, meglepően tiszta, de nem volt étvágya. Inni szeretett volna, de az ócskapiacon, a verekedések elkerülése érdekében, csak üdítő italokat árultak, amelyeket önszántából sose rendelt. Maga a terület úgy hatott, mint egy óriási tábor, párhuzamos utcáit is úgy alakították ki, ahogy a rómaiak a maguk castrum-ait, néha üvöltés és por csapott fel egy-egy kupac felett. Caesar kinézett magának egy kolompot, Anna nem engedte, hogy mindjárt megvegye, előbb csak járják be az egész piacot, és csak hazatéréskor vásároljon. Elvitte Caesart a használt ruhákkal és műszaki alkatrészekkel borított ponyvák mellett az óra- és ékszerárusokhoz, egy öregasszonnyal tárgyalt sokáig, aki egy csíkos vászonlepedő mögött, egy kis széken ült, előtte mesebeli empir tubákszelencék, tükrök, varrókészlet a földön, mindegyiken rajta az N betű s a koszorú, egy Napóleon és családja képével ékesített dísztányér mellett, ugyanazon a ponyván, egy dobozban meg egy foltos anyamacska a kölykeivel; az állat szoptatott.

Itt szólaltam meg.

Itt szólalt meg Caesar először, itt mondott valami érdemlegeset Anna szózuhatagára válaszként; megérdeklődte, kérése ellenére franciául – hadd ugorjék fel csak az az ár, legalább fizessen rá az asszony a kirándulásra –, hogy mulatott a meccsen. Anna nem felelt rögtön, minden zavar nélkül elmosolyodott, mintha tetszenék neki, hogy rajtakapták, megvett egy ezüst gyűszűt, amin korona volt, s a gyűszű csonka kúpját lezáró lapban a tűtámasztó mélyedéseket ametisztbe fúrták, aztán vezette tovább, s felelet helyett azt kérdezte, nem akar-e igazi rokokó frakkot, mert most van az is, vagy ha lószerszámra vágynék, ami ott lóg, perzsa munka, színezüst. Caesar megtorpant a bútorárusoknál: ismerős diplomaták alkudtak tolmáccsal egy barokk parasztládára, amelyen úgy égtek a rózsák, mint a tűzvész, és zöld és lila indákon kunkorodtak a barna levelek egy páva körül. Műremek volt, Caesar is megvette volna, ha van kedve vásárolni, de most nem volt más ambíciója, mint eltűnni innen, ne találkozzék már megint kollégákkal. Végül is a macskát vette meg kölyköstül, nem mintha vágyott volna állatra, de olyan abszurdum volt, hogy egy piacon egy doboz macskát áruljanak, mint másutt a szardíniát.

A kocsiban még egyszer megkérdezte Annától, mit keresett előző nap a sportpalotában. Akkor végre felelt neki, azt mondta, tudomása szerint őt nem vette meg, mint a szoptató foltost, neki, Annának, változatlanul az a kényszerképzete, hogy szabadon rendelkezik önmagával. Már futottak visszafelé, Anna az utat nézte, az iránynak magyarázott, úgy beszélt Caesarral, mint egy idegennel, akihez még csak udvarias se kíván lenni. Nem elég az uraknak a barokk láda? – kérdezte. – A külön boltok? Az extra bizományi áruházak? Az egyházi és világi kincsek? A csak valutáért kapható, folyó menti telkek? A mámor, hogy megvehetnek akármit, egy teljes doboz macskát is? Még az az öt óra is hiányzik a tegnapi napból, amit önmagának tartalékolt? Az is kellene? Az nem eladó. Az az övé. Majdnem elkezdte vádolni: ezek szerint hát mégse szereti, szerencsére nem mondta ki. Anna csak hajtott, ült mellette némán, rázott a ronda kis kocsi. Nem a város felé mentek, az ellenkező irányba, be az esőbe, amely elérte őket kelet felől, s aztán amilyen gyorsan keletkezett, el is állt. Sík mezőn voltak, köröttük valami kalászos vetemény, ezekről csak Anna tudta megállapítani, melyik micsoda, most is mindjárt megnevezte: rozs. A horizont peremén valami idomtalan, madaras emlékmű látszott, mint ebben az országban minden régi szobor, egyszerre dölyfös és szánalmas, ízléstelen és csúnya. Anna megállította a kocsit. Ment utána ő is.

Valami elromlott köztük, de talán nem helyrehozhatatlanul, és nem egészen. Caesar tudta, hogy szüksége van Annára, hogy nélküle légszomja van, hogy annyira szereti Franciskát, hogy nem tudja nélkülözni ezt az asszonyt, aki él. Felényúlt, megérintette a karját, az nem húzta el, ha nem is nézett rá azzal a pillantással, ami azt jelentette: gyere. Belegázolt a rozsba, aztán egyszer csak eltűnt előtte. Utánament, megtalálta, ott volt a gabonában, feküdt. A földet kaparászta, kimarkolt egypár rögöt, pergette az ujjai között. Ki akart békülni vele, melléereszkedett. Anna játszott a porral, csorgatta. Alig volt nedves, sűrűn nőtt az a rozs.

Hogy miket kérdezett tőlem, erre vagy kíváncsi, Toto? Hát például ilyesmit:

– Rolly, tudod te, hogy ez itt valamikor csatatér volt? Tudod, hányat öltek meg közülünk itt? Majdnem harmincezret egy napon. Akkor persze még nem volt itt vetés.

Ugyan már, Atyák és Összeírtak! Sutor!

Sutort már régen el kellett volna intéznie valakinek, bánom, hogy csak ennyit tehettem ellene, s ezt is ilyen későn, ilyen naivul. Döntsétek el, Toto, mit akartok. Félszájunkkal a nemzetközi enyhülésről nyilatkozunk, a másik féllel meg, a Sutor szíves közreműködésével, véresre lehelgetünk minden sebet, nem hagyjuk begyógyulni. Van valami, amit még én se tudok, Toto? Igazán megmondhatnád. Áll még valami más is Sutor úr háta mögött, nemcsak a saját pimasz becsvágya? Áll valami? Felelj! Áll még valaki?

A férfiról, akit a sportpalotában csókolgatott, azt állította, a hajdani férje, nem akartam elhinni, akkor azt mondta, gondoljak, amit akarok. „Nem olyan, mint egy hegedűművész” – védekezett Caesar. „Ki mondta, hogy az? – csodálkozott Anna. – Világéletében rosszul hegedült, most egyébként nem is csinálja már, bedolgozik a felesége üzletébe, emléktárgykészítő kisiparosok.” Ez megint olyan érthetetlen volt, hogy csak nézett rá. Hát ha valaki világéletében rosszul hegedült, miért ment hozzá feleségül egy ilyen nő? Jól megnézte a mérkőzésen, még csak nem is valami izgalmas jelenség az a férfi, szexuális tekintetben aligha őrjíthette meg – jelentéktelen. Anna elmondta, rendszeresen érintkezik vele, szívesen csinálnak közös programot. Hogy miért? De hát miért ne? Mi van abban? Kirándulni, nyaralni is együtt szoktak, az egykori férj új felesége nehézkes, túl kövér is, alkalmatlan a túrázásra. Caesar elképzelte a hajdani hegedűst és Annát egy sátorban, egy hálózsákban, nem volt valami felemelő gondolat. „Az idén nem fogtok kirándulgatni!” – próbálta biztosítani magát. „Dehogynem – nevetett Anna –, csak nem képzeled, hogy itt maradok ebben a katlan városban, mikor elmehetek valami jó hűvös helyre is?” Senki se kívánja, nyugtatta meg Caesar, majd nyaral ővele, válassza ki, melyik részére kíván menni Európának. „Nem én! – felelte gondolkozás nélkül Anna. – Én pihenni akarok, nehéz évem volt, és az én fogalmaim annyira mások a pihenésről, mint neked, csak zavarnánk egymást.” Caesar azt ígérte, ő fog alkalmazkodni, mindent ígért volna a viszontígéretért, hogy nem hagyja egyedül a nyáron, de Anna, hogy a sportpalotai história kiderült, már arra se méltatta, hogy hazudjék neki. Hogy hová szándékozik menni, nem közölte, azt se, mikor, Caesar megint az írókra gondolt, s azon tűnődött, milyen gazdasági-politikai-társadalmi változás után kezdődött a zord és a helyzeten mindig uralkodni tudó hím ábrázolása. Az az alak a Garda-tónál, mikor még Benacusnak hívták azt a vizet, még ismerte az érzelmek zűrzavarát, még le merte írni a nőről, hogy ki van szolgáltatva neki testestől, lelkestől, akármilyen. Nem nyaral vele? Itt hagyja egyedül? Caesar megrémült, Atyák és Összeírtak, mert tudta, mi következik.

Az insomniára való hajlam gyerekkorától kezdve kísérte, sose volt valami nagy alvó, már kamaszként is átélt egy olyan periódust, az anyja elvesztése után, amikor altatókkal kellett biztosítani az álmát. Élete minden válságos időszakában visszatért az álmatlanság, de soha olyan leküzdhetetlenül, mint Franciska halála óta, a legerősebb nyugtatókkal is legfeljebb két-három órára tudott megmenekülni az éjszakai ébrenlétektől. A folyónál, Anna lehetetlen kis házában nemcsak az éjszakákat tudta átaludni, hanem délutánonként is szunnyadt, míg az asszony ott olvasott vagy matatott mellette, dúdolása, lomolása, ahogy az edényeivel csörömpölt, kis ötvöskalapácsa csengése belezengett az álmaiba, a pici neszek is csak gyógyították, nyugtatták. Anna közelléte két ellentétes irányban aktivizálta Caesart, vagy szeretkezésre ösztökélte, vagy mély alvásra. Az éjszakáktól, amelyeken Anna nélkül majd ismét visszatér a szomorú éberség, s magával sodorja hordalékában mindazt, amit az ember szeretne, és nappal olykor el is tud felejteni, nemcsak az idegeit pusztító virrasztás miatt rettegett, hanem azért is, mert tudta, a munkaképességét is veszélyezteti.

Sokrétű tennivalója volt, a nagykövetség, nyilván pedagógiai okokból is, csak úgy halmozta a megbízásokat. Mióta Annát sűrűn látta, különös lendülettel dolgozott, már-már a régi örömmel, s mindig új vállalkozásokra ösztönözte a siker. Mint ahogy Johannáról is nehéz lett volna elgondolni, hogy el képes tölteni az időt reggeltől estig anélkül, hogy félelmes energiájának levezető csatornát keressen, Caesarra is jellemző volt a szorgalom. Társadalmi tennivalói eléggé egyformák és unalmasak voltak, de a munka, amit azok fedezékében végzett, az igazi tevékenység, amelyről csak valaminek a befejezése, célhoz jutása után, néha még akkor sem adott hírt a sajtó, annál jelentősebb. Jó ösztönnel dolgozott, szerencsés keze van, ez volt a vélemény róla, partnereit mindig kedvezően befolyásolta, hogy ha rosszul is, de tolmács nélkül tárgyal.

Ha felmérte, körbevizsgálta, előkészítette a talajt a hazájából érkező szakbizottságok, küldöttségek, speciális ügykörrel felruházott, de turistaként küldött honfitársai számára, szinte minden vállalkozása sikerrel járt, már-már babonásan sok sikerrel: Caesart ott is meghallgatták, támogatták a helyi szervek, ahol senki más nem boldogult. Johanna méltán volt büszke az öccsére, míg ezt az érzést be nem árnyékolta egy másik, egy hevesebb, az aggodalom méltatlan kapcsolata miatt, Annát viszont sosem érdekelte, mikor mit csinál. Caesar nem beszélt, nem is beszélhetett a munkáiról, de annyit azért nem akart elhallgatni egy kezdettől reménytelennek látszó igen megkapása után, hogy azt ne mondja az asszonynak, megint kivívott valamit, nem él itt hiába. „Persze – felelte Anna azonnal –, hát hogyne. Ki a csuda akarna óckodni veled, még ha az, amit javasolsz vagy kérsz, nem is olyan óriási ábra az állam szempontjából. Majd behozzuk máshol.”

Óckodni. Nem ismerte ezt a szót, Anna körülírta neki franciául. „Sajnálnak, Rolly, hogy alig érkeztél ide, máris gyász ért, úgy érzik, ha már nem tudják feltámasztani Franciskát, legalább egyéb tekintetben legyen örömöd.” Csak nézett rá, Anna szalonnát sütött a háza udvarán, a folyónál, Caesar tartotta a kenyerét a csepegő zsír alá. Az imént már ásítozott, azt érezte, szégyenszemre aznap már kilenc után lefekszik, most hirtelen éber lett megint. Hazudik – gondolta, Anna annyiszor hazudott már neki. Most a szemébe is megmondta, mit fecseg itt összevissza: csak nem képzeli, hogy felnőtt embereket, államférfiakat befolyásolhat az a tény, hogy valaki az országukban megözvegyült. Anna csak forgatta a nyársat, azon nevetgélt, mikor visszaköltöztek a hazájukba az apjával, mennyire fel tudta bosszantani az öreget a szalonnával: a Lakáj valósággal rosszul lett, ha meglátta. Ő se szerette, de ráedzette magát, hogy gusztussal egye, mert a szalonna sokkal természetesebb jelenség volt a világon, mint atyja, akinek létét köszönheti. Azt hittem, nem is hallja, mit mondtam neki, Anna olyan intenzitással tudott nem figyelni, mint ahogy más koncentrál. De tévedtem, mert egyszer csak mégis válaszolt. „Hát ne hidd el – mondta komolyan, kivételesen minden irónia nélkül –, ne hidd el, Rolly. De azért mégis így van ez. Nem mondták neked, mikor megtanítottak bennünket azon a tanfolyamon odakinn? Mikor az instruktorod elmagyarázta, hová hoz a rossz végzet, nem említette, milyenek vagyunk? Senki se vette észre az oktatóid közül, vagy az emigránsaink szégyellték megmondani? Lehetetlen. Mind tudják ők is, hisz ebbe szakad bele a szívük. Mi jó nép vagyunk, Rolly. Jószívű, marha nép. Most éppen beleestünk abba a mámorba, hogy a történelmünk folyamán legelőször itt-ott még keresünk is, ha ügyesek vagyunk, és az állam is keres nagy ritkán. De azért jók vagyunk, hallod? Néha elérzékenyedünk, és miközben összekaparjuk a pénzt, van, hogy úgy idomítjuk az érdekeinket, hogy másnak se legyen rossz. Jó nép vagyunk, értsd meg már, Rolly! Nagylelkű barmok.”

Csak nézte Annát, hogy forgatja a nyársat, valami kutya vonított a közelben, a szomszédból vézna öregasszony rákönyökölt a kerítésre, és megkérdezte, adjon-e Rollicának egy ital tejet, most fejt. Rollica kért, mindig mindent kért, amit a falu, Anna csepp háza és a szomszéd Cella néni kínált. Néni, Atyák és Összeírtak, nem rokon, mégis így kell mondani neki, mert öreg. Nemzeti szokás, mint a tegeződés, mint a csók. Caesar, Anna buta szavain bosszankodva, sértődötten hörpölte a tejet az öregasszony virágos csuprából, pedig Cella néni mindig elbűvölte. Anna szomszédja még soha nem beszélt olyan nemzetbelivel, mint Caesar, pedig elég turistát látott életében, de azok közül senki sem értette meg őt, Rollyval pedig lehetett társalogni. Rollica nem volt kuka, ez nagy pozitívum volt Cella néni szemében, akinek fogalma se volt, mi lehet a Rollica foglalkozása, mindenesetre olyan valami, ami szintén biztosítja a szabad hétvégeket. Néha úgy bánt vele, mintha az unokája volna, nyelvtörő mondókákat tanított neki, versikéket, amelyekkel a gyermekeket megnevettetik, járásra biztatják vagy elaltatják, ez sincs, az sincs, vigye kánya, nincs a nyúlnak tarisznyája.

Most nem szerette volna produkálni magát, visszaadta az öregasszonynak, ahogy kiürült a csupor. Jó nép. Mi az, hogy jó nép? Nem volt még egy, amelyikkel annyi baj lett volna Európában. Shakespeare darabjai kínzásainak változatossága szegényes fantáziájúnak bizonyul a találékonyság mellett, ahogy Annáék nemzete a saját legjobbjait felfalta, elnémította, bebörtönözte, eltüntette bizonyos éles politikai korszakokban, a polgári gyilkosságok statisztikája ma is elképesztő, vannak vasútvonalak, amelyeken valami mérges alkoholtól beszeszelve, ki-kiejtenek a robogó vonatból egy-egy utast, helységek, ahol nem nyereségvágyból szurkálnak esténként, mint a Nyugat nagyvárosaiban, csak úgy. Mert éppen rosszkedvűek. Jó nép! „Bizony – mondta Anna –, ne törd rajta a fejed, úgyse fér bele. Aludj, holnap korán felvernek, muzsikával. Május elseje lesz, zenés ébresztő van a főtéren.” Cella néni a csuklóját ropogtatta, időváltozást jósolt, azt mondta, gyötri a köszvény.

Reggel nem a muzsikára ébredt, azt később észlelte, előbb csak a napsütést, a kert illatát, az éhséget, a derűt, az újra kezdődő nappal ígéretét. Annát nem találta a házban, de az asszony mindig korán kelt, és még reggeli előtt úszott egyet, Caesar sose kísérte el, anyja halála óta egyetlen víz se vonzotta túlságosan. A reggelit mindig ő készítette itt, kávét főzött, tojást sütött, várta az asszonyt, távolról olyasmi zajok hallatszottak, mintha komédia is volna a faluban, erőművészek csattantanának a pöröllyel, valami fals trombitaszó is hallatszott, kezdetleges fúvószene. Anna aznap a szokottnál is tovább elmaradt, Caesar kiment a kertbe, nagyokat harapott egy karaj Cella néni féle kenyérbe, és törte a fejét, mit ígérjen az asszonynak, ami elég értékes Anna számára, hogy rábírja: ne hagyja egyedül a nyáron. Most fogott egy új, fontos munkába, kell, hogy reggelente pihenten és jókedvűen induljon el, az átaludt éjszakákat pedig csak Anna jelenléte biztosíthatja. Kérje meg, legyen ő is jó, mint a nép, amelynek képviselői állítólag a kezére járnak a tárgyalások előkészítésekor? Kérje, hogy maradjon vele, tegye meg a kedvéért, mint a tárgyalópartnerei, pusztán részvétből azt, ami neki nem is előnyős, az elvesztett Franciska miatt? Hát lehetnek ilyen szempontok egy megállapodás létrejöttében?

A második csésze kávét kortyolta, mikor az öregasszony átkiáltott a kerítésen. Annát hívta, Caesar megmondta, még nem jött vissza a folyóról. „Kellene pedig – gondolkozott hangosan az öregasszony –, jaj, de kellene.” „Mi kellene?” – kérdezte Caesar. Hát segíteni, mondta Cella néni, a helyére tenni valamit, amit ő nem tud, amit eredetileg is Anna helyezett el. „Vén vagyok én már, Rollicám – mondta, nem szomorúan, tárgyilagosan –, ami nem megy, nem megy, nem hajlik már a térdem, nem tudok felmenni a padlásra.” Caesar átszaladt a szomszédba, megkérdezte, mit kell csinálni. Az öregasszony a kezébe nyomta a vörös lobogót, amit előző nap Anna nem jól erősíthetett meg a padláslyukban, mert reggel az egyik virágágyban találta leesve, és kérte, dugja már oda a másik, a nemzeti zászló mellé. Ennek a nyolcvanöt éves öregasszonynak megmagyarázni, miért kényes ügy, amit kíván, olyan elképzelhetetlen volt, mint azt megértetni vele, amit – mint többször kijelentette – makacsul nem hitt, hogy ember járt a holdon. Caesar felment a padlásra, és kitűzte a zászlót. Már a Cella néni kertjéből látta az ingkabátos idegent, aki a házszámokat nézegette, s láthatólag keresett valakit, meg még akkor sem ismerte, mikor a padlásablakon kihajolva, a lobogóval kínlódott, amely sehogy sem akart megrögzülni, s az ismeretlen már belépett Anna házába. Sutornak meg kellett neveznie magát, hogy a bizonytalan érzés: már találkozott ezzel az emberrel valamikor, emlékképpé szilárduljon: Bursa, átadás, Tristan Sutor.

Sutor Annát kereste, és ha meg is lepődött, hogy a házában egy honfitársát találja, nem mutatta. Cella néni elgyönyörködve figyelte, hogy karattyol az ő Rollicája egy ismeretlennel, odakönyökölt a kerítésre, és leste az érthetetlen szöveget. Annára várni kellett, Sutor nem kérdezte, mit keres Caesar ebben a faluban, és éppen ebben a házban, mint ahogy Caesar sem érdeklődött, mi szél fújta az újságírót Annához, s mit akar tőle. Az asszony sokáig elmaradt aznap, mikor közeledett a házhoz, már messziről kiáltozta, ne haragudjék Caesar, tele a part kirándulókkal, ha nyugton akart lenni tőlük és messze a táskarádióktól, lejjebb kellett úsznia, mint ahol szokott. Sutort csak akkor vette észre, mikor már belépett, akkor úgy elhallgatott, mintha a szájára ütött volna valaki. „Vendége van, Anna! – kiáltotta elragadtatva Cella néni – Rollica tud vele beszélni, beszéljen maga is.”

Hogy tudta meg Sutor, merre keresse az asszonyt, mindjárt kiderült: otthon próbálta elérni, a házmesternétől kapta meg a vidéki címét. Hogy mi miatt kívánt találkozni vele, az jobban érdekelte Caesart, Uraim, Ezredes Úr, Atyák és Összeírtak, mert Sutor, az eddigi tapasztalatok szerint, nemigen vállalkozott turisztikára merőben a természet szépségeiért. Ha idejött, és éppen Annához, akkor akar tőle valamit, de ugyan mit akarhat?

Anna megcsúfolta az útikönyvek és hazája utazási irodái propagandáját, amely legendás vendégszeretetről regélt, le sem ültette, sőt, be sem vezette Tristant, a kertben állva kérdezte meg tőle: mit óhajt: ha a Lakáj meglátja, rosszul lesz szégyenében. Csak egy kicsit elbeszélgetni vele, mosolygott Sutor, erről-arról, amiből kitelik egy művészettörténeti jellegű cikk. Ő a kultuszkormányzat meghívására érkezett, érdekesnek találja Anna személyét, foglalkozását, mindig vonzotta az ötvösművészet. Akkor a boltba fáradjon be, mondta Anna, s elállta az utat, ami a háza belsejébe vitt, ő most pihen, se személyéről, se munkájáról nincs kedve nyilatkozni, a boltban viszont még fotóanyaggal, sőt, prospektussal is el tudja látni Sutor urat, bár a múzeumok jobban kielégíthetnék a kíváncsiságát. Kettőjük közül az asszony firtatott jobban, olyan lett hirtelen, mint egy kellemetlen nyomozó, míg, még kezében a nedves fürdőruha, Sutort gyóntatta. Hol a kísérője, uram? Hol a kulturális szervek adta tolmács? Mert hiszen nyilván kapott tolmácsot, hová tette? Nem akarta fárasztani ünnepen – mondta a gyöngéd Tristan –, egyedül kelt útra, mindig tanulságos az utazás idegen országban. A kocsiját ott hagyta a főtéren, a templomnál, erre a kis utcára nem tudott behajtani vele, túl keskeny a hely. De ha nem akar itt nyilatkozni, azt is megérti. Lám, a mohóság, az ember elfelejti szakmai szenvedélyében, hogy szegény ötvösöknek is jár a pihenés. Hát majd alkalomadtán a fővárosban. Milyen mesebelien szép táj is ez!

Előkapta gyufásdoboz nagyságú fényképezőgépét, csinált néhány felvételt. Nem is csodálja, mondta, hogy a tanácsos úr is itt nyaral, csudaszép lehet itt. „A tanácsos úr éppen most fejezte be a nyaralását – közölte Anna. – Ha Sutor úr kocsival van itt, bizonyára le fogja kötelezni a tanácsos urat, ha visszaviszi a fővárosba, megnyugtató gondolat, hogy nem kell vonaton visszatérnie, amivel szándékozott.” Caesar úgy érezte magát, mint mikor gyerekkorában Johanna eldöntötte, már épp eleget kapott a ribizlis lepényből, tegye csak szépen vissza az utolsó darabot, amit engedelem nélkül kiemelt a tálból.

Sutor előtt vitatkozni Annával, aki valami követhetetlen okból rá is megdühödött, és egyszerűen kidobja innen, lehetetlen volt, bele kellett mennie gonosz játékába, azt gondolta, ebédig még visszatér a kocsiján. Annyira szüksége van erre az asszonyra, hogy még csak meg se meri szidni otromba tréfái miatt, legfeljebb valami szelíd szemrehányást tesz majd neki, megkérdezi, mit képzel, netán ő hívta ide azt az alakot, ő kívánt publicitást az Annával töltött víkendhez? Később zsúfolt lesz az országút – figyelmeztette őket az asszony –, okos volna útra kelni, Sutor buzgón helyeselt, megköszönte Anna figyelmét és jóakaratát. Viszontlátásra, köszönt mindenki mindenkinek, Caesar szerette volna, de nem súgta oda az asszonynak, hogy ebédre itthon lesz, nem tételezte fel ugyan Sutorról, hogy ismeri az ország nyelvét, de nem akarta még jobban felkelteni kíváncsiságát amiatt, hogy Annánál találta. Csak odaintett az asszonynak, nem fogtak kezet. Cella néni látta, indulni készülnek, átkiáltott neki: „Mikor jön vissza, Rollicám?” Azt ígérte, hamarosan, Cella néni egy alig feslett pünkösdi rózsát nyújtott át Sutornak, aki meghajolt, és azt mondta neki: „Merci, Madame.” Anna nem nevette el magát, Caesar sem. „Jól van, lelkem – felelte az öregasszony –, szívesen. Van még.”

Sutor vezetett, a fővárosig jutott volna idő elmondani, mit keres ebben az országban voltaképpen, de nem derült ki semmi a locsogásából azonkívül, milyen szerencse, hogy a véletlen Caesarral is összehozta őt, egy külügyi emberrel. Bájos ország ez, bájos nép, kár, hogy ma éppen ünnep van, kicsit valóban zavaros a közlekedési helyzet az országutakon. Mint régi ismerőstől kért Caesartól tanácsot, milyen módon lehetne kapcsolatot létesíteni a szellemi élet képviselőivel. Caesar közölte, a meghívó fél nyilván mindent lebonyolít és megszervez a számára, meg van győződve róla, ha meghívták ide, nem lesznek nehézségei. „Érdekes, szép vidék ez! – mondta megint Sutor. – Igazán megkapó!” Ismét elkezdett fényképezni. Caesar eltűnődött rajta, felvette-e őt is, ahogy ott állt a vénasszony padlásablakában, és kidöfte azt a vörös zászlót, ami folyton le akart esni a lyukból. Talán nem.

Persze, felvette, Toto, különben nem mellékelted volna a másolatát az ügyiratod mellé, nem csatolod az aktához az egyetlen képet, ami megmaradt a falusi házról és az öregasszonyról. Precíz felvétel, jól látni rajta a szikár vénséget a virágai között, a csukott, zsalus ablakokat, az én arcomat is, ahogy kidőlök, meg a lobogót. Sutor alapos, az is volt mindig, mintha tudta volna, ez most fontos lesz, színes filmet használt, nincs tévedés, milyen színű az a zászló. Ez a kép másolat, az eredeti nyilván a Külügy irattárát gazdagítja, hadd tartsam meg, Toto, mint életem egy olyan szakasza emlékét, amelyik egzotikusabb volt mindennél. Nem jártam többé azután már csak egyetlenegyszer abban a faluban: aznap. Ahogy Sutor lerakott a fővárosban a lakásom előtt, épp csak ittam valamit, rendbe szedtem magam, átültem a saját kocsimba, és azonnal visszatértem, kerestem Annát. „Elutazott az, nem sokkal maguk után – mondta Cella néni –, beült a kocsijába, aztán hajrá.” Hogy merre ment, meddő lett volna kérdezgetni, csak egyfelé mehetett, mert csak egyfelé vezetett olyan út, amin az ő nyavalyás kis kocsija is boldogul, hogy aztán, az országútra érve, merre kanyarodott, nem tudta senki. Anna elindult a faluból, és eltűnt, a fővárosi lakásában azt közölte a házmesterné, oda nem tért vissza, de ugyan miért is tette volna, mikor azzal búcsúzott tőle, ne várja egyhamar, mert megkezdi a szabadságát, és külföldre utazik. Két hét múlva itthon lesz, azt ígérte.

Elhagyott, Toto, úgy elhagyott, hegy még csak nem is köszönt, ahogy az anyám, ahogy Franciska, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Sutor nem zavarta többé Caesart, viszont, mint az újságokból látszott, eredményesen működött, számtalan fontos személyiség fogadta, sőt, ő maga is nyilatkozott a televízióban, hogy bizony alaposan félreismerte ő ezt az eredményeiben bámulatos, a kultúrára olyan szomjas, annyit olvasó, kiváló, bátor, nyájas népet. A nagykövetségen nem látta, annak örült, épp csak az hiányzott volna még, hogy ott is összefussanak, és Sutor megérdeklődje, hol a kedves hölgy, aki a fővárosi munkahelyén ígért neki interjút. Caesar sokat adott volna érte, ha tudja, hol a kedves hölgy, mert maga sem akadt a nyomára. A két hét, amelyet nélküle töltött, élete egyik legválságosabb időszakának bizonyult, az orvosok többször is megnézték, csak éppen segíteni nem tudtak rajta. Nappali munkáját a legnagyobb önfegyelemmel látta el, éjszaka viszont annyira nem tudott aludni, hogy többnyire le se vetkőzött, kiment az utcára, járkált a városban, kinn üldögélt egy fekvőszékben a kertben. Cadeau sírt, mikor rájött, mit szenved az álmatlanságtól, házi szerekkel akarta kúrálni, Johanna az egészből annyit érzékelt, hogy alighanem végzett a cigánnyal, mert ennyire szótlan, ingerült, agyongyötört sose volt, mióta Annával járt. Hogy nem tud aludni, ez persze Johannát is felizgatta, sajnos, ez anyai örökség, mondta az öccsének, sem ő, sem a szülei nem szenvedtek hasonló bajban, de emlékszik rá, Rolly anyja volt olyan hisztérikusan érzékeny, attól örökölhette. „Nyilván ez volt az egyik oka, hogy olyan rosszul éltek apánkkal!” – következtette Johanna, s Caesar elcsodálkozott, már amennyire bármi is érdekelni tudta a maga baján kívül. Anyja kedves és távoli árny volt az emlékei között, elképesztő volt azt hallania Johannától, aki mindig a legnagyobb tapintattal beszélt fiatal mostohájáról, ha meg is volt róla a véleménye, hogy rosszul élt a férjével. „Apánk naponta kidőlt mellőle – emlékezett Johanna –, anyád mindig Bertie-vel virrasztott, a Franciska apjával, fenn voltak néha hajnalig, Bertie énekelt, anyád kísérte zongorán. Persze, nem tudhattad, neked akkor már régen ágyban kellett lenni. Anyád kedvelte Bertie-t, ha a Franciska anyjával nem is vonzódtak egymáshoz. Bizonyosan örülne, ha tudná, hogy éppen a Bertie lányát vetted el.”

Ez volt az a periódus, amikor az adatok épp csak belehulltak a tudatába, mint valami kútba – olyan nagyon azért nem dúlta fel, hogy Bertie bácsi, aki meg sem érte, míg rokonságba került vele, valamikor mennyit énekelt, az se, hogy a saját anyja volt ilyen ideges, rossz alvó, mint ő. Igazán csak ő maga érdekelte és Anna és az átvirrasztott éjszakák. „Van, amikor tud aludni?” – kérdezte a nagykövetség orvosa. „Hogyne.” „Gyógyszertől?” „Nem.” Olyan volt, mint egy rossz vicc: „személytől”. „Nyilván tudja, hogy ez így nem mehet soká, mert összeroppan. Ha van valaki, aki közelében el tud aludni, ne engedje el maga mellől. Semmi se rombol úgy, mint az ébren töltött éjszaka. Ha nem lesz jobban, arra fogom kérni a nagykövet urat, küldje önt haza betegszabadságra. Nem szívesen gondolok drasztikus ideggyógyászati beavatkozásokra, amíg az ügy természetes módon is megoldható. Ha valakinek a közelsége olyan lazító hatással van az idegrendszerére, hogy el tud mellette szenderedni, pláne, szerek nélkül, elsőrendű érdeke, hogy a természetes gyógymódnál maradjon, és tartsa az illetőt maga mellett.”

Mintha nem tartotta volna, Atyák és Összeírtak! A második hét végére készen volt a terv. Mikor egymás mellé rakta mindazt, ami ellene szólt vagy szólhatott, említésre se méltónak érezte, ahhoz viszonyítva, amit általa nyerhet. Nem érdekes itt semmi, csak az ő egészsége és egyensúlya. Ha másképpen nem tudja rávenni, hogy mellette maradjon, és ilyeneket csinál, hogy megszökik tőle, inkább elveszi feleségül. Toto nem lesz elragadtatva, de végre is nincs arra tilalom, hogy az ember szocialista államból nősüljön, ki-ki azt vesz el, akit akar, ha jó eredményeket várnak tőle, biztosítsák az erejét, az egészségét. Johanna más kérdés, de vele se sziámi ikrek. Hagyja Johanna békén. Ha szereti őt, most igazolhatja. Pedig ragaszkodik hozzá, mert a múltkor is csak a szája járt, hogy itt hagyja, még csak kérnie se kellett, itt maradt. Johanna múlja felül önmagát, szokja meg Annát. Nincs más megoldás.

Szép, szelíd este volt, mikor beszélt a nővérével. Cadeau az erkélyre terített nekik, ott ültek, a nagy kert fölött, messziről hallgatták a város neszeit, a szomszéd ház nyitott ablakából valami fiatal magnója szólt. Johanna megjegyzés nélkül várta végig, amit közölt, aztán azt felelte, tudja, hogy Caesar beteg, csak egy beteg agy találhat ki ilyesmit. Higgadtan mondta, inkább részvéttel, mióta Anna szerepet kapott Caesar életében, most beszélt vele először azon a régi, testvéri hangon. Az ember nem nősül cigányok közül – magyarázta, de persze elhiszi, hogy Caesar helyzete nem egyszerű, szegény kis Franciskának nem lett volna szabad meghalnia, Franciska mellett, ha voltak is olykor insomniás időszakai, a gyógyszerek mindig átsegítették rajta. Talán valóban ideje volna megházasodnia. Nem innen, dehogy. A nagykövet többször is felajánlotta, hogy áthelyezi, ő, Johanna, hamarosan hazarepül, megbeszéli az ügyet Totóval.

Nővére olyan volt, mint egy vén orvos egy nagybeteg ágya mellett, ha félt is, nem mutatta. Elég reménytelen este volt, ahogy beszélgettek, anyanyelvüket maguk kitalálta családi szavakkal keverve, amelyek mindig felbukkantak a szókincsükben, valahányszor igazán fontos megbeszélnivalójuk volt. „Ne csinálj trullt, Rolly!” A trull családi nyelvükön azt jelentette: értelmetlen ostobaság. „Ha nem alszom, az a trull!” – volt a válasz. „Majd alszol megint. Van elektrosokk meg altatókúra, meg hipnózis, mindenféle van, csak ez nincs. Nem szereted te ezt a nőt, csak éppen történt köztetek valami.” „Történt – felelte Caesar, és elcsodálkozott rajta, végre milyen világosan érti már. – Lehet, hogy én egész életemben féltem valamitől, Johanna? Lehet, hogy ő az első, aki mellett megszabadultam a félelemtől?” Johanna csóválta a fejét, s azt mondta: „Marie.”

Roland anyja volt Marie, Johanna is így nevezte, alig volt köztük korkülönbség. „Ha valaki a mi családunkban nem tud kikászálódni egy hálóból, nem tekeredik bele még jobban, nem kapkod méltatlanul, hanem széttépi, akármi is legyen az ára, elintézi az ügyét méltósággal. Legyünk praktikusak, Rolly. Ha el tudsz mellette aludni, akkor, ha irritál is a lénye, én is azt mondom, hálj vele olykor. Ígérj neki pénzt, adj is neki, adj neki mindent, amit kér. Ha neki nem kockázatos másutt éjszakáznia, alhatik akár itt nálad is, majd mondunk valamit Cadeau-nak. Szegény fiam. Egy fél év múlva szégyellni fogod, hogy ki tudtad mondani ezt a szót: „házasság.” Caesar fáradt volt, feszült, nem vágyott vitára. Aludni szeretett volna, de érezte, okosabb, ha le se fekszik, ha be se veszi a port, akkor legalább nem dühíti, hogy nem hat. Johanna ócska lemeze már szinte recseg, igazán elzárhatná ezt a lelki gramofont. Hagyja már békén, úgyis elveszi. Elvenné az ördögök nagyanyját is, ha azt garantálná, hogy úgy alszik mellette, mint az egészségesek. Annánál nem kell ilyen érvekkel agitálnia magát: véletlenül szereti.

Tudta a házmesternétől s később az imitációktól, melyik nap érkezik haza, várta, jelentkezik-e. Nem jelentkezett, megint csak neki kellett utánamennie, megvárta zárás után a bulváron, ott leste egy eszpresszó teraszán, mikor lép ki. Egyedül jött, lesülve, csillogó volt, majdnem szép, és egyáltalán nem örült neki. Azt mondta rosszkedvűen, azt remélte, a viselkedéséből magától is megérti, hogy vége. Muris ügy volt, kedves, jó, érdekes is, de vége. Ha nagyon akarja, azért persze jöjjön fel, ne bámuljon itt rá, közfeltűnést keltve, a bulváron, de ne maradjon sokáig, mert neki más programja volna. Hogy mit felelt neki, azt később nem tudta rekonstruálni, nyilván úgy beszélt, ahogy a fuldokló csapkod, liheg, kiáltozik. Emlékfoszlányok maradtak benne, mintha mindent ígért volna neki, csak maradjon mellette, és Anna nem is felelt volna erre, ő meg egy lélegzettel, miután már összevissza hadart mindent, kimondott volna egy mondatot, ami után már nem lehetett tovább beszélni, csak várni, mi lesz a válasz: hát ha ez mind nem elég, akkor elveszi feleségül.

Addigra már otthon voltak az asszonynál, és Anna megcsókolta. Gyereket csókolnak meg így, Uraim, Ezredes Úr, ilyen szelíden, ahogy őt, tüstént el is engedte utána, épp csak barackot nem nyomott a fejére. Caesar holtfáradt volt, agyonnyúzott, de alig tíz perccel azután, hogy ott ült mellette, érezte, oldódik belőle a görcs, a merevség, a porokkal is szelídíthetetlen, rettenetes figyelem. A világ legkomikusabb lánykérése volt, mert utána tüstént és szaporán ásítoznia kellett, Anna elnevette magát, megbökte egy ujjal, akkor meg hanyatt dőlt a rekamién, az asszony rádobott egy plédet. „Nem baj?” – kérdezte, de már torlódtak a nyelvén a hangok, Anna csak nevetett megint, azt mondta, nem, s hagyta hogy összehúzódjék, és elaludjék végre. A telefont, mint később kiderült, Johanna vette fel, rossz volt végiggondolni, milyen lehetett ez a beszélgetés, ami eredményeképpen a nővére megtudta, hogy Caesar alszik, ne várja haza, mert olyan állapotban van, hogy ő ugyan fel nem költi.

A belgák kiállítására másnap tizenkettőkor kellett mennie, Anna heverőjén ébredt. Az átaludt tizenhét óra adta biztonsággal és derűvel hívta fel a lakását, Johannával beszélt ő is. Közölte, kevés ideje van, rohan haza taxival, készítsenek neki mindent, hogy percek alatt átöltözhessék. Johanna hangja barátságosan csengett, örömmel hallotta, hogy végre aludt, igazán ráfért már. Otthon minden rendben várta, nővére azt mondta, máris jobban néz ki. „Na látod!” – felelte Caesar jókedvűen, s megcsókolta, Johanna értetlenül nézett rá, mert nem volt születésnapja.

A kiállítási csarnokban két rendezvény is volt, egy francia ékszerbemutató meg egy belga tárlat. Caesar először a belgákhoz ment, aztán a franciákhoz, megnézni az ékszereket is. Ott aránylag többen voltak, főleg nők, mindjárt meglátta Sutort, aki Annával és az egyik imitációval egy bőrpadon ült, előtte magnetofon, és az imitációt faggatta, akinek nyilván szakmai kötelessége volt jelen lenni minden hasonló kiállításon, hogy értékeli a látottakat. Az imitáció elismerő közhelyeket hadart. „És mi jellemzi az önök nemzeti ékszerkultúráját?” – tartotta most Anna szája elé a mikrofont Sutor. Anna pár mondatban összefoglalta a nemzeti ötvösipar jellegzetességeit. „Ön olyan üzletben tevékenykedik – folytatta Sutor –, amelyben műkincs jellegű tárgyakat adnak el külföldieknek. Nem érzi ezt néha nehéznek?” „Dehogynem – nevetett Anna –, nem talál nőt, aki ne sajnálná becsomagolni a szép holmikat.” Caesar már ott állt mögöttük, és úgy örült, hogy mosolyog, hogy pár másodperccel később jött rá, minek a tanúja, mikor Sutor már feltette új kérdését: „És nem zavarja az a tény, hogy mindig csak idegeneknek árulhat? Soha a saját nemzetebelieknek? Egyáltalán: mit szól ön hozzá, asszonyom, hogy államuk annak idején bizonyos szabadalmakért eladta a Bursa Academicát?”

Bármit felel, rossz – érezte Caesar. Most már értette Sutort: emiatt jött az ide most, emiatt, ami most következik. Látott annak idején egy síró nőt, aki elbújt előle akkor este, akitől nem lehetett magyarázatot kérni, mit sirat, csak következtethetett rá, hát utánajött, megkereste, hátha fel lehetne ereszteni újra valami izgalmas kelet-európai ballont: hadd vigye a szél. Akármit válaszol, baj. Ha hallgat, Sutor úgy kommentálja: nem mer felelni. Ha azt mondja, nem törődik vele, nem érdekli, Sutor azt írja, retteg és hazudik. Ha meg azt feleli: fáj, megindítja Sutor lavináját. Az imitáció kék volt a rémülettől, odébb húzódott, felé ne tartsák megint a mikrofont. Anna hallgatott egy kicsit, az is rossz volt, hogy nem válaszolt azonnal, de azzal, amit aztán mondott, feltette a koronát. Ahogy indulatba jött részeg franciákból buggyan a szó, úgy fejezte ki magát ő is, ráhajolt Sutor mikrofonjára, és hideg dühvel, pontosan tagolva azt mondta a szalagra: „Dögölj meg!” „Mille remerciments, Madame!” – köszönte meg Sutor elragadtatva, mert ez több volt és nagyobb, mint amit remélt. Mikor Caesar kikapta a kezéből a mikrofont, kitépte a magnetofonból a szalagot, földhöz verte a gépet, és Sutort lerugdosta a kiállítási csarnok lépcsőjén, már valamennyi belga és francia diplomata kinn állt, nemcsak a közönség meg a járókelők, és nézték, hogy gurul le Tristan a rengeteg lépcsőn.

Ezredes Úr!

Utasítására Ügyosztályunkon megjelentem, és átvettem az ellenem indított fegyelmi eljárás vádpontjait tartalmazó iratot, mely megadja a lehetőséget, hogy az összeülő fegyelmi bizottság előtt a vádpontokra adandó válaszokra és a védekezésre kellőképpen felkészülhessek.

Jelentem Ezredes Úrnak, hogy a védekezéstől elállok, mert nincs a vádpontok között egy olyan sem, ami meg ne felelne a valóságnak, rájuk mentség nincs, legfeljebb magyarázat, de nem kívánok magyarázkodni; nincsenek érveim, amelyekkel a bizottság előtt indokolhatnám, miért okoztam közbotrányt az említett országban, ahol működésem – ha végső összegezés szerint voltak is eredményeim – inkább kínos feltűnést és zavart keltett.

Ehelyett arra kérem Ezredes Urat és a Bizottságot, mérlegelje eddigi állomáshelyeimen kifejtett működésemet is a legutolsó beosztásomban észleltek mellett. Ha hazánk érdekeinek úgy felel meg, hogy kiválásom a diplomáciai testületből kívánatosnak látszik, tudomásul veszem az Ügyosztály döntését, egészségi állapotom épp eléggé labilis ahhoz, hogy visszavonulásom logikus indokolást nyerjen. Ha viszont folytathatom pályámat, kész vagyok arra is, ott és olyan minőségben, ahogy a döntés megszabja. Itt kívánom megjegyezni, hogy utolsó állomáshelyemen nagykövetségünk mindent elkövetett annak érdekében, hogy a vádban foglaltakra ne kerüljön sor, nagykövetünk többször nyomatékosan, személyesen figyelmeztetett. A felelősség a bekövetkezettekért egyedül engem magamat terhel.

Személyemtől és pályám további alakulásától függetlenül felhívom Ezredes Úr figyelmét arra a kártékony tevékenységre, amelyet Tristan Sutor úr kifejt. A mód, amellyel megakadályoztam, hogy egy provokatív kérdéssel kicsalt, nyilatkozatnak aligha nevezhető indulatkitörést rögzítsen és publikáljon, nyilvánvaló, hogy nemhogy egy diplomata, de semmiféle kultúrember eljárásának nem felel meg. Mégis azt kérem, vizsgálja meg az Ügyosztály Sutor úr működését, amely a segíteni akarás látszatával annyit rontott már hazánk és a vonatkozó ország kapcsolatai alakulása tekintetében, hogy a kár szinte fel sem becsülhető. A vonatkozó ország a jövő naptári évre tervezte az első olyan ösztöndíjas kiválasztását, akinek megengedik a Bursa Academicából alakított új intézmény látogatását. Sutor úr távozása után az illető ország kulturális vezetősége elállt a tervtől.

Mivel – mint közöltem – a tárgyaláson nem óhajtok részt venni, szolgáljon jelen beadványom nyilatkozat vagy vallomás gyanánt, s kérem a fegyelmi bizottságot, hogy döntését jelenlétem és kihallgatásom nélkül hozza. Ismétlem: a vádpontok mindegyike megfelel a valóságnak, s így a védekezésnek, épp a tények igazságának elismerése miatt, nemhogy értelme, jogcíme se volna.

Fogadja, Ezredes Úr, legőszintébb tiszteletem kifejezését:

Helyben, 1970. május hó 26-án.

.............................

(olvashatatlan aláírás)

első tanácsos

Ítélet