Egy csupor zsír

Hadd mondom el, hogyan is volt az, amikor óesztendő éjszakáján anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták a zsírt, hogy megőrizze, nehogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk.

– Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzányúl!

– Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk – vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyomban a parancsot is: – Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csirkének.

Ez a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ezután következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titokzatos ellenséget sejtett.

– Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán elaludjam és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se vagyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba!

Ezután következett az öcsém oktatása.

– Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A tegnap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosszabb vagy. Be az ágyba!

A másik kettő már aludt. Azokat is felriasztotta.

– Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindannyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jusson eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézsmálja.

Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra.

De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokrócon nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapó, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját Istenét, románul káromkodott, haramiáknak és pogányoknak nevezett bennünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, újra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri.

Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondoltam, Istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csupor, a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az új esztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfedezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, menekíteni kellett hát, a szekrény alsó fiókjába, a fiókból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba…

Nagyapó fejére húzta bőrig kopott báránybőr sapkáját, s szokása szerint a falnak fordulva pillanatok alatt elaludt. Egy életen át készült arra, hogy egyszer jól kialudja magát, s ezt az elhatározását most is komolyan vette. Olyan álmosítóan és dallamosan horkolt nagyapó, hogy attól mindig elszenderedtem, s tán most is elalszom, ha odakint a kutya nem kezd el keservesen vonítani.

– Nnna – mocorgott nagyapó, mert olyan csodálatos módon aludt, közben mindent hallott, ami körülötte történt. Talán szőlőpásztor korában szokta meg, vagy mikor, de volt úgy, hogy nagyapó horkolt, apám a sapkáját kereste (ha menni kellett, sose kapta a sapkáját), és amikor már nem tudta, mit csináljon, apó abbahagyta a horkolást és megmondta, hol a sapka. „A fűtő alatt keresd, a macska ráfeküdt.”

Most is kikászálódott az ágyból, ingben és gatyában megállt a ház közepén, maga elé meredt, összerántotta bozontos szemöldökét, hogy tulajdonképpen mit is kell most neki cselekedni. Persze, a kutya nincs eleresztve.

– Nnna. Alusztok? Adok én nektek zsírt, csak moccanást halljak, míg a kutyát eleresztem.

Egyik se szólott, s nagyapó megnyugodva kanyarította hátára az ujjast.

– Hozzam a csuprot? – suttogott öcsém, aki a lyuk alatt csak tettette az alvást. – Az első házban van, a szalmazsák alatt.

Azzal már kiugrott az ágyból s a harmadik is ugrott volna, de ebben a pillanatban belépett nagyapó. Úgy viharzott be fiatalosan a mezítlábával, mintha kergették volna. Fázott a talpa, pedig nagyon kemény volt a bőr a talpán és a tenyerén is, mert a parazsat mindig a markában táncoltatta, amikor szivarra gyújtott. De azért csak megfázott, s rémülten kiáltott öcsémre.

– Hová mész? Mit akarsz? Gyere csak ide! Mutasd az inged! Hová dugtad a zsírt? Itt helyben töröm el a lábad.

S kutatta, hogy nincs-e ott a csupor zsír a szakadt ing alatt.

Öcsém kiszakította magát a kemény markából, s kiugrott a tornácra.

– Már dolgára se mehet az ember?

– Hazudsz, te zsivány! Gyere bé, mert eltöröm a derekad! Nincs semmi dolgod, a zsírért indultál. Gyere bé, hallod?!

Csak úgy kapca nélkül fuserálta fel a bocskorát s tán arra gondolva, hogy a csupor a padlás szájában lehet, futott ki a gyermek után.

– Gyere, te, ne kényszeríts káromkodásra, mert úrvacsorát vettem. Hallod, gyermek? Az apád Krisztusát, úrvacsorát vettem…

Az ablakhoz sündörögtem. Apó megkergette vagy kétszer öcsémet a ház körül, csak úgy lappogott a bocskor a fagyos göröngyökön. S amikor bekerültek, már ezerfelé állott a szép bajusza. Nehezen lélegzett, kék szeme szikrázott, s ijesztő dühvel kiáltott rám:

– Te sem alszol? Te is lopni akarsz, te pogány? Hol a kés?

A fekete nyelű kés ott volt az asztalon.

Nagyapó felkapta s rohant ki vele, hogy elvágja a madzagot a vonító kutya nyakáról. Apám szórakozottságában a reggel is bogra kötötte.

Megtanácskoztuk hamar a dolgot és úgy véltük, ha bogra van a madzag kötve, akkor apó sokáig elbabrál vele, mert sajnálja elvágni, a kést csak azért vitte, hogy a körmeit pótolja.

Öcsém besurrant a hideg elsőházba.

Kihúzta a csuprot a szalmazsák alól.

De nagyapó elvágta mégis a madzagot. S amikor belépett és meglátta a csuprot öcsém kezében, kiáltani se bírt, csak felszisszent. Nem mondta, hogy eltöröm a lábad vagy a derekad, azt se mondta, hogy zsiványok vagyunk és pogányok: csak lecsapta a kést, s engem nyakon vágott, hogy nekiestem a tálasnak.

– Te vagy a nagyobb. Miért engedted?

Aztán az öcsém fejét kezdte potyolni. Kemény, csontos ökle volt, csak úgy kopogott a gyermek kobakja. Közben a hangja is megjött nagyapónak. Amint kivehettem a szavaiból, már nem is a zsírt sajnálta, hanem hogy karácsonykor úrvacsorát vett és elrontotta a káromkodással.

Kikaptam a csuprot az öcsém kezéből, s az asztal mögé kerültem. Nem hagyom, gondoltam, ártatlanul lökött a tálasnak, hát nem hagyom.

Apó utánam eredt. Öcsém ilyenformán megmenekült egy időre. – Nem ettem belőle! – kiáltotta sírva. – Azért is összetöröm a csuprot.

Kikapta a kezemből, hogy a fűtőhöz vágja.

Nagyapó akkorát kiáltott, hogy tán a pap is meghallotta a templomban.

– Te!

Aztán, mint aki lemondott mindenről, tehetetlenül zöttyent az ágyra. Lehányta a bocskort a lábáról, bebújt a pokróc alá, s majdnem sírva dünnyögte:

– Én nem bírok veletek. Csináljatok, amit akartok. Egyétek meg, egyétek meg, törjetek össze mindent, verjétek be a fejemet is.

Erre mind a négyen megilletődtünk, s kezdtem biztatni öcsémet, vigye vissza azt a zsírt, mert igaza van édesanyámnak, holnap is enni kell, ki tudja, ki jön a házhoz, ne kerüljünk újra szégyenbe.

Ekkor azonban nagyapó kikelt az ágyból, és halálos elszántsággal indult neki, hogy a zsírt megmentse. Egyszeriben ruganyos lett a méregtől, annyira, hogy nagy igyekezetében feldöntötte a konyhaszéket a vederrel együtt, ami rajta volt, és csupa egy sár lett az agyagos ház földje.

– Add ide.

Öcsém a csuporral együtt az ágy alá vetette magát és onnan kiáltotta, hogy tele van a feje kakassal a nagyapó öklének bütykeitől. Nagyapó négykézláb ereszkedett, s a seprű nyelével kotort utána. A kotlót kellett így kihajkurászni, amikor kiszállt a rostából, és nem akart visszaülni a tojásokra.

– Bújj elé, zsivány! Bújj elé, hogy tekerjem ki a nyakadat.

Akkora dühvel kotorászott utána, hogy ha öcsém nem kezd el kiabálni, „jaj, nagyapó, kiverte a szememet”, ki tudja, milyen állapotban kerül ki onnan.

– Hazudsz, lám most is hazudsz, mert semmi baja a szemednek! – rontott neki aztán, amikor kibújt a gyermek, s kezdte csattogtatni a bőrsapkáját a tarkóján.

Én, hogy öcsémet mentsem, hátulról csimpaszkodtam nagyapónak az ingébe s húztam, huzigáltam, de csak azért, hogy lássa, ott vagyok és nekem forduljon. Elkészültem rá, hogy kiszököm a tornácra, onnan a padlásra a rongyok közé, ott nem fogok megfázni.

Ekkor váratlan fordulatot vett a küzdelem.

A harmadik unoka, apó kék szemű kedvence, aki rá hasonlított, felugrott az ágyból, és egyenest apó nyakába vetette magát.

– Ne üsse, ne üsse – mondta. – Nem ette meg a zsírt.

Apónak hetven év alatt meglazultak az inai. Megcsúszott a sáros ház földjén, elvesztette egyensúlyát, és egy darabig olyan furcsa módon illegette magát, mintha legényest próbálna járni, és mire elkapta volna a ruhaszárító spárgát, nekivágódott a fűtő sarkának.

Jaj, mi lesz most a mi drága apónkkal!

Ahhoz sem volt bátorságunk, hogy felemeljük, az ágyba fektessük és megkérleljük, hogy bocsásson meg nekünk.

Apó a földön ült, kezét a homlokán tartotta, s a döbbenetes csendben hallottuk, hogy odakint nyargal a szél, és a templomban a reszkető állú kántor akkor juthatott a zsoltár végére. Az orgona visított, sírt és kacagott a kántor ujja alatt, s riadtan gondoltam arra, hogy édesapámék a hideg tölgyfa padokban most dugják fejüket a sapkába, hogy kegyelmet rebegjenek az Istentől, aztán hazajönnek…

– Apó. Kedves apó… – suttogtam. – Feküdjünk le.

Apó elvette kezét a homlokáról, feltekintett rám csodálkozva, s akkor vettük észre, hogy a homlokáról vér csurog a bajuszára. Ráborultam, odatapasztottam az arcom a sebére. Öcsém is ráborult s a harmadik és negyedik unoka is átölelte, szólongatta, engesztelte. Megígértük, hogy ezután tízszer annyi szivarvéget gyűjtünk neki a malom és a kocsma tájékáról. És ha felnövünk, minden télen két disznót vágunk és annyi zsírunk lesz, hogy mindig fényes lesz a bajusza…

Apó felült az ágyra, inge ujjával megtörölte a homlokát, s nagyon fájt nekünk, hogy nem korholt bennünket.

– Hol a zsír? – kérdezte.

Gergely bebújt az ágy alá, kihozta a csuprot, odanyújtotta.

– Egyék belőle. Egye meg mind.

Apó fogta a csuprot, a száját lekötötte újságpapírral, aztán a párnája alá dugta, a fejét is ráhajtotta.

– Itt jó helyen lesz. – És úgy őrizte, mintha életének utolsó pillanatait zárták volna bele.

Odakint a szél elsodorta már az orgona hangjait. Csak a kutyák ugatták a távozó esztendőt, s a fagyos göröngyök kopogtak a hazafelé tartó lábak alatt.

Később, amikor felriadtam a kiskapu csattanására, azt láttam, hogy nagyapó ül az ágyon, s kenyérhéjjal mártogatja a zsírt a csuporból. A lámpa lángja még repdesett. Elnéztem hófehér bajuszát, az örökös cselédkedésben megbogosodott, reszkető kezeit. S úgy rémlett nekem, hogy míg eszik, láthatatlan bíróhoz beszél, a védőbeszédét mondja hangtalan.

Hogy hiszen őbenne megvolt az akarat. Ő megőrizte volna. De az unokák kezdték a törvénytelenséget.

Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék neked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked, és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet…