Naplójegyzetek

Írni próbáltam, még mindig nem megy. Százfelé száll az ember gondolata: hol, mit lehetne mozgatni ügyünkben, amely nem tűr halasztást. Éva: „Te mit álmodtál a gyerekekről?” S mondja máris, melyikkel hol bolyongott az emlékek fenyveserdeiben. Aztán irigyeljük egymástól az unokás álmokat. A mindennapi létgondok! Nincs tej, cukor, olaj, vaj stb. A mama gondja Pusztakamaráson. Tűzifát kellene szerezni, s nincs honnan. Sikaszói házunk ajtajára lakatot keresek: nincs lakat. Lakatországban nem lehet lakatot kapni. Ihajcsuhajdiában egy üveg bort vennék, nem ihajcsuhajozni, csak ne mondja a vendég, hogy kutyába vesszük. Bor sincs. A rokonaink – a legközelebbiek – szinte mind betegek. Lajos sógort felvittem a klinikára. Bözödi, a szellemi rokon, halálán van. Most már őneki is gondja: kire hagyja házát, ritka értékű könyvtárát? Még nem volt ilyen rossz állapotban, amikor azon törtük a fejünk: mi legyen a Bözödi-könyvtárral? Erdélyi olvasóira hagyná, de milyen formában? Ha állami könyvtárnak adományozza, menten indexre, majd pincébe kerül. (Történelmi tárgyú az egész gyűjtemény.) Az egyházra nem vallásos irodalmat hagyatkozni tilos. Negyvenesztendei levéltári kutatásainak anyaga nagyrészt 1848-as tárgyú. E korszaknak szinte minden tényét tagadja már az Ilie Ceauşescu-féle román történetírás. Ezért is volt nála annyi házkutatás! Akkor mit lehet vele kezdeni?

 

Lehetséges, hogy annak idején ezt följegyeztem. Ha igen, akkor ismétlem magam, mert újból eszembe jut a házkutatás Bözödinél – Bözödön, a szülőfalujában, a szülőházban. Akkor a belügyiek újfent aggodalomba estek, hogy az író úr úgymond homokos lenne, nosza vizsgáljuk meg – a könyvtárát s az irományait! Az egyik szakértő belügyér a könyvespolcok előtt állva fogta a zsákot, a másik egy létrácska tetején vette sorra a könyveket, mondván:

– Erdély története.

A zsákos lentről:

– Ide vele!

– Erdély nagy romlása.

– Ide vele!

– Erdélyi képek.

– Ide vele!

– Erdélyi Lajos…

– Ide vele!

Ez utóbbi az Új Életnél működő Laló barátunk kis munkája volt Teleki Sámuelről.

 

Levelet szeretnék írni ama hitvány püspöknek, aki Tőkés Lászlót üldözi és üldözteti. Nincs kezem ügyében Tőkés naplója, mit a Hitel közölt Budapesten. Nem hozhattam el az éber vámosok miatt.

Szász Misi barátunk jő s mondja: őket is kirabolták. (Tán sehol sincs annyi rablás, mint a Maros völgyén.) Az erdészmérnök boldogan meséli, hogy csak kirabolták, de nem törték össze hétvégi házának bútorait, nem piszkoltak bele a lábasokba, mint másutt és máskor szokták napjaink bátor betyárjai.

 

Egy amerikai szenátor járt városunkban. Néhány gyalázatos magyart is elébe vezettek, hogy megcáfolják a romániai kisebbségek elnyomatásáról szóló „legendákat”. Valaki meséli, hogy egyik professzorunk rózsás képet festett rólunk, tökéletes egyenjogúságunkról.

És a kivándorlás? A szenátor vissza-visszatérő kérdése volt ez. Potomság! – mondta a megyei néptanács embere. Évi két-három személy kéri csupán a végleges távozás lehetőségét. Köztudomású pedig, hogy sok ezer magyar lódult meg, és menekül fejveszetten. Szinte hetenként hoznak vissza elcsípett szökevényeket félig agyonverten.

 

Ablonczy Laci hívott többször is telefonon Budapestről. Valahányszor odáig jutott mondandójával, hogy: kézirat, azonnal megszakították a vonalat.

 

 

Tegnapi vendégünk K. G. és dán újságíró barátai. Jelek szerint őszintén és mély együttérzéssel azonosulnak a mi kisebbségi nyomorúságunkkal. Kérdéseikre válaszolva újból átborzongott rajtam, hogy micsoda kárt okoztak ügyünknek azok a magyarok, akik máig is vállalják a cinkosságot elnyomóinkkal. Paradicsomi boldogságunkról áradoznak a külföldi sajtónak. Mint legutóbb is egyik helyi maradék-professzorunk. Nevét nem jegyzem ide, mert nyilatkozatának nem voltam fültanúja. Az egyik dán újságírót a román határon kirabolták. Míg pénzt váltott be, minden komoly értéke eltűnt autójának csomagtartójából (kb. 1500 dollár értékben).

 

 

E hónap 14-én érkezett Ági Segesvárra, ahonnan kocsival hoztam haza. Szigorú vámvizsgálat, testi motozás is. Ezúttal is az aggodalom hozta. Annyi a rémhír odaát, nem volt már nyugta, elindult hát röpke látogatóba. Itthoni legfőbb szórakozása volt a honi sajtó olvasása. Azon csodálkozott, hogy ilyen sajtóval miként lehet egy fedél alatt meglenni.

 

Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, miként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Bukarestből bizonyos Trif elvtárs:

– Halló, Parászka elvtárs?

– Parászka.

– Mi a helyzet a Sütő-drámával?

– Bemutató előtt állunk.

– Nem állunk bemutató előtt.

– Hanem?

– Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos?

– Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát.

– Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó.

Parászka:

– Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban.

Trif elvtárs zavartan:

– Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a lábát. Lehetőleg főszereplő legyen. Vagy bármelyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitörött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek.

– Mi a baj vele? – kérdezte Parászka.

– A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj.

– Mi a baj?

– Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédéré!

Ezután Parászka a megyei pártbizottsághoz fordult. Stanca titkár elvtárs véleménye az volt, hogy a lábtöréses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják.

– Ezt azonban nem sokkszerűleg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni.

Stanca elvtárs zseniális elvtárs.

Ezután pártgyűlés következett. Nevezetes esemény. Szélyes Ferenc, aki a darab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy kilép a pártból.

Kilépni persze nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje-módja szerint kizárták.

Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc.

Marosvásárhelyt is kizártak egy román mérnököt a pártból. Nem értett egyet Nicolae Ceauşescu jelölésével a főtitkári tisztség újbóli betöltésére.

 

Beszterce-Naszód megyében háromnapos főtitkári látogatás dervistánccal, elképesztően giccses ünnepléssorozattal, virágszirmot hintő lányokkal stb. Az éljenzés, ordibálás végett kihajtott tízezrek arca nem látszott a nyeles arcképektől. (A főtitkár és felesége.) A mozdulatlan szájak elárulták, hogy az éljenző hangorkánt magnószalagokról közvetítik.

 

 

Ma utazik vissza Ágnes Budapestre. Segesvárra visszük autóval. Földrengés San Franciscóban. Sok halott. Eszti néném csöndes megjegyzése: Ahol az Isten megsokallja az emberek bűnét, megrándul a szemöldöke. Akkor aztán az emberek nézhetik magukat.

B. Gy. is itthagy bennünket. Végleges távozásra készül, mondván: az életművét szeretné kiadatni Budapesten. Könyveinek jó részét itthon betiltották. Csak elszomorodtam, de szándékában nem próbáltam megingatni. Fölösleges lett volna. Aki idáig jut az elhatározásban, visszafogni már nem lehet. A sorsunkat vigyázó-firtató írásaiért ő is megszenvedett. Látványos üldözésben ugyan nem volt része, ám idegeit fölmorzsolták a cenzorok, a hitvány támadások, a sorozatos betiltások. Az infarktusban, amit elszenvedett, Orbán Balázs-i utazásainak fáradalma is közrejátszott. Nem csodálom, hogy nyugalomra vágyik. Csak abban nem vagyok biztos, hogy odatúl része lesz-e benne. Ő is az az ember, aki lélekcsonkulás nélkül a szülőföldet nem hagyhatja el.

 

 

Meghalt Rácz Győző, a Korunk főszerkesztője. Most már örök rejtély marad: miként vitte volna véghez kísérletét, hogy kimeneküljön a súlyos kompromisszumok gyűrűjéből. Zs. meséli, hogy könnyeket hullatva panaszolta, mennyire megviseli őt a pártfeladat, miszerint meggyőződése ellenére el kell ítélnie az úgynevezett „magyar revizionizmust”, s az Erdély története című kötet szerkesztőit.

Vincze Jánoshoz írt levelem első része a Kossuth rádióban.

S jelentkezett máris az első névtelen telefonáló. „Meg fogunk nyúzni benneteket!” – „Patkány!” – mondta Éva, és lecsapta a kagylót.

 

A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tőkés László temesvári református lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A belügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értelme, ahogyan némelyek úgynevezett „kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppenséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem vagyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a pártfőtitkár, vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, őt is fölkérték, írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembeszaladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk.

A Vinczéhez írott levél visszhangjából. A halállal fenyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólalt. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!” B. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek vagyok!” – mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No persze.

P. szobrász barátunknál. „Remélem, ti nem akartok elmenni.” „Hogy gondolod?” Nehezen élnek pedig. Állami rendelés nincs már sok esztendeje. Magánember pedig nem vásárol szobrot. Kenyérkereseti lehetőség: a plakettkészítés. Az erdélyi nagyok arcképmásai. „Ady halotti maszkja iránt is lenne talán érdeklődés.” Nagy Imre (a festő) halotti maszkját valakik megrendelték, majd meggondolták magukat, s lemondtak róla. Nem kell nekik, csak a sokmilliós hagyatéka.

Szűts Pál nagykövet látogatása. Kinyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utánanézni, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” „S aztán mit mondott?” – „Rományul morgott valamit.” „A jelek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen alkalommal leskelődni.”

F. D. látogatása. Immár hatodik vagy hetedik esztendeje, hogy a város vezetősége nem hajlandó megadni nekik a letelepedési engedélyt. Választott lelkész, ha úgy tetszik tehát, szolgálati úton került Marosvásárhelyre. Törvényes jogát nem ismerik el, miközben tízezreket telepítenek be folyamatosan. A román lakosság arányát kell növelni, nem a magyar lelkészek számát. D. elmondja, hogy lakásuk szomszédságában belügyi hivatalt nyitottak. – „Így legalább szem előtt vagytok!”

 

 

Telefon. B. ezredes. Mondom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk témái: 1. A magyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott.

Ez utóbbit különösen súlyos vétségnek minősíti. – „Ez végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” – Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Mármost, az a munkás igen becsületes ember lévén, betelefonált (a rendőrségre? a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ők pedig – a belügynél – aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. Így az ellenség távollétünket használja föl valaminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gondoskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tréfás?

Különben – mint máskor is – a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan állítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kormány csábítja el. (Lásd Honecker magyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának.

 

 

Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Ha emberi halántékot is eltalál: halálos lehetett volna. Micsoda indulatok hevítik nemes keblét ama banditának! Megállapítjuk: a tettes csakis a telefonpatkány lehetett. Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Meg azt is mondotta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent ráfognak! Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.

Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagy nehezen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múlva igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussunk. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világítási kötelezettségnek.

A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott! Nekiállok, fölszerelem a pótkereket, aztán beülünk Évával, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem keservesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk fel. Valaki kiszúrta a gumiabroncsokat. A Patkány, mondom Évának. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ők voltak!” Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg András bácsit!” – mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait!” Aztán eltűnnek a sokadalomban. Később mondja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta.

Elindulok gyalog hazafelé. Egy darabig eredménytelenül telefonálgatok mindenfelé, ahonnan a leromlott kerekek dolgában segítséget remélhetek. De végül hárman is elindulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja meg M. Laci működik serényen az autó elején, hátulján.

Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé.

Itt is fényben úszik a temető. Apám s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki kell még az idén önteni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint, s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sírkeretek előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig – s még fennebb Bukarestben – megállapították, miszerint ez anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoznak, amely egyebekben valutát is jelent az országnak.

Később, hogy otthon erről-arról anyámmal elbeszélgettünk, újabb tiltások is kiderülnek. A község helyi diktátora, Şuteu elvtárs garázdálkodásait sorolják. Az élő fába is beleköt, de különösen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokoltak ide Kemény Zsigmond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is felkeresték.

A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber Şuteu-nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy marosvásárhelyi diákokat szállító autóbusz sofőrjét maga elé citálta, lehordta, megbírságoltatta. – „Mit keres maga itt? Menjen Coşbuc szülőfalujába!” – A rendőr anyámat zaklatja: – „Tulajdonképpen miért látogatják magát ezek az idegenek?” – „Hát, mert rokonaim!” – „Túl sok a rokona, hallja!” – A rettegéssel vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja lám, ezt az eldugott mezőségi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást igazoltatnak, autók csomagtartóiban kutatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetőznek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon elzavarja őket.

 

Beszélgetés közben akárhogyan is kerülgetjük a bajokat: nem szabadulhatunk tőlük. Mert íme: az általános menekülésben T. unokahúgom férje is kiszökött Magyarországra. K. unokahúgom lánya most készül végleg elmenni két kislányával. Férje már korábban távozott, s éppen Csíkszeredából, ahol pedig, ha nem tévedek, még működik magyar iskola. Ellenvetésként azt mondja valamelyik: „Működik. De meddig?” – Ezt valóban nem lehet tudni. A magyar iskolák, osztályok fölszámolásában folyvást növekszik a hatalom szorgalma.

Aztán egyebek is szóba kerülnek. Főleg a református gyülekezet gyors fogyatkozása. Maholnap nem is érdemes már papot tartani. Menjünk haza!

Itthon, Marosvásárhelyt az otthoni gondokkal álmatlankodom. Anyám sóhaját hallom újból: „Maholnap már nem érdemes papot tartani.” Erről írt fájdalmasan szép verset hajdan Jékely Zoltán. Kikelek az ágyból, leemelem gyűjteményes kötetét a polcról. Melyik is az a vers, amely rajtunk is betelt? Megvan!

A címe: A marosszentimrei templomban.

 

Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiuban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt – azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.   (1936)

 

Nem gondoltam volna, hogy Zsolinak ez a verse fél évszázad múltán is a napi híradás eleven fájdalmával szóljon mirólunk.

 

 

H. T. meséli, hogy valahonnan Moldvából egy magyar kiskatonát engedtek haza végleg. Mert magyarul szólt, félig agyonverték. Rokkantként most leszerelték. B. ezredesnek már korábban szóltam erről a jelenségről. Nagyjából így vélekedett:

– Rendben! Mondjuk, hogy néhány magyar fiút összevernek a hadseregben, mivel magyarul beszéltek, amikor nem kellett volna. Én ezt természetesen helytelenítem. Megengedhetetlennek tartom. De nem ez a jellemző a mi hadseregünkre. Így tehát elszórt esetekből önnek nem szabad általánosítania. Mert ez rágalom! A román hadsereg rágalmazása.

Kérdésem ez volt folytatólag:

– Ha egymagam ilyen esetek tucatjáról tudok itt, Marosvásárhelyt, mi lehet akkor az egész országban?

– Rémhírek – mondta az ezredes. – Nem kell bedőlni a rémhíreknek.

Végül arra kért: tájékoztassam őt írásban, pontosan, név szerint, lakhely szerint az ilyen esetekről. Akkor azokat ő ki fogja vizsgálni. A vétkeseket meg fogják büntetni.

 

Nagy nehezen megtaláltam azt a kis műhelyt, ahol ablakot üvegeznek. „Szép munka!” – mondta az üvegező a kő ütötte lukak láttán. Egy barátom, hogy ma délelőtt beugrott hozzánk, így szólt:

– Le sem ülök. Elhordom innen gyorsan az irhámat. Veszélyes hozzátok járni. Ezek képesek az embert az állásából is kirúgni.

Igaza volt. E. azt tanácsolja, lehetőleg mindig tartózkodjék a lakásunkon a rokonság is. Legyen kéznél, ha kell, a segítség. Azt mondja: próbáljuk magunk valamely követség védelme alá helyezni. – „Költözzünk föl Bukarestbe?” – Túlzás lenne. A fölhozott példák viszont aggasztóak. Egy iaşi román írót letartóztattak valamilyen szövege miatt, egy másikat Bukarestben fölbérelt banditák félig agyonvertek. Végül az elcsípett orgyilkos az író barátainak bevallotta, hogy felbujtói azzal kecsegtették: tízévi börtönbüntetéséből jó néhányat elengednek, ha a beste ellenzékit „elintézi”.

 

N. azt mondja: barátaival megszervezik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen elgondolással keresett föl K. M. is. Köszönet érte. A szomszédaink is vigyáznak ránk. Újból beigazolódik: mily becsületes és bátor emberek. Ez már akkor kiderült, mikor Laci unokámat az a részeg vasgárdista orrba verte, a földre leteperte. Utánaeredtek, alaposan eltángálták.

 

 

A telefonpatkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenyeget halállal. Gergely öcsémet is fölhívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak valamennyiünket.

Öcsi fiam naponta jelentkezik Veszprémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ágnes lányom is megpróbált hívni. Ugyanúgy jártunk vele is.

 

 

Gubcsi Lajos távirata. Nekem ítélték a Magyar Művészetért nevű alapítvány egyik díját. Hívnak, vegyem át. Hogy mehetnék? Lajos arra kért, legalább telefoninterjú útján mondanék valamit ez ügyben. Mondom, majd följegyzek magamnak egy-két gondolatot, beolvasom, ha visszahív. Ezzel vége! A megbeszélt időben telefonunk újból süket.

 

Hírek szerint Temesvárott Tőkés László ügyében elkezdődik a „hosszú kések éjszakája”. (München.) Állítólag álarcos „hazafiak” törtek be a lakására. Késekkel támadtak rá, keresztet vágtak a homlokára. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulókkal szemben.

Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. Ennek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések.

Fazekas János telefonüzenete Bukarestből. – „Tájékoztattam az illetékeseket a veletek kapcsolatos disznóságokról, s azt mondották: közbe fognak szólni!” No hiszen! Épp miattam fáj a fejük.

B. Sándoréknál Csíkszeredában házkutatást rendeztek egy könyv miatt. (Így mondja.) Orbán Balázs művét kikölcsönözte a helyi könyvtárból, s a belügy oly nagyon félti a mi értékes kiadványainkat, hogy házkutatásra is képes. Ez már igen! Mondja valaki, hogy nem védelmezik a kultúrát.

 

Jó ménlován száguld a baj! Hamar híre megy. Barátaink közül Bajor Andor, Gálfalvi Zsolt, Gálfalvi Gyuri hívott telefonon. Hogy és mint vagyunk, rájuk mindig számíthatunk.

A város mindennapi balladáiból mesélnek egyet-egyet barátok és ismerősök. Hogy például a minap két magyar fiút temettek. Szökési kísérlet közben a román–magyar határon lőtték le őket. A szülők számára a rendőrség nem engedélyezte a koporsók felnyitását.

 

Újabb virágcsokrok az udvarunkon a kerítés tövében. A papíron csak ennyi olvasható: „Köszönjük”. Én is köszönöm, mondom magamban ismeretlen sorstársaimnak.

 

Gubcsi Lajos távirata: „A Magyar Művészetért Alapítvány nevében kérlek, hogy november 10-én 18 órakor a Nemzeti Színházban a díjátadó ünnepségen szíveskedj megjelenni, mert a kuratórium neked ítélte oda a határon túli magyar művészet idei díját. Akadályoztatásod esetén kérlek, légy szíves eljuttatni soraidat hozzánk, Gubcsi Lajos, Budapest” stb.

Ezután G. Lajossal – csodák csodája! – telefonon is beszélhettem. Tisztáztuk, hogy jó helyre nyúlt szavak után, mikor akadályoztatásom lehetőségét is fölhozta. Ugyanis állapotunknak most ez a legfőbb jellemzője. Már így is kell köszönnünk maholnap: Adjisten, uram! Hogy és mint szolgál a kedves akadályoztatása? És miben áll az? – kérdezte barátom. Hetvenhétféle dologban, mondtam, s egyik az, hogy nincs útlevelem. Akkor visszahív majd, mondjak néhány szót a telefonba, mit az ünnepségen fölolvasnak. Távolmaradó, akadályoztatott személyemet pedig fiam vagy lányom fogja képviselni.

Ember tervez, belügy végez. Semmi sem lett az egyezkedésből.

November 7-én, kedden hiába vártuk G. telefonhívását.

Készülékünket ártalmatlanná tették. Így nem beszélhettünk Öcsivel s Ágnes lányommal sem. A fiam M.-ék telefonján üzente, közöljem, miként vélekedem a díjazásról? Megkértem hát M.-et, mondja meg a fiamnak, mondaná meg Gubcsinak, hogy ő mondja meg a kuratóriumnak, miszerint köszönöm a határon inneni irodalomra vetett figyelmüket. Ennél súlyosabb szót nem mondhatok, mert vékony a drót és elszakad.

S úgy történt. M.-ék telefonját is kikapcsolták, majd azután Gergely öcsémét is, miután megneszelték, hogy Budapestről az ő vonalán is engem keresnek.

 

Mióta az ablakainkat betörték, nappal sem húzzuk fel a redőnyöket. Sötét a ház, de még sötétebb az ártó szándék, mely körülvesz bennünket. Obszcén szavak a kerítésünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalăule!” Igényes, ám kissé eufemisztikus műfordításban ez így hangzana: „Blokkba veled, faszikám!” Évával együtt elismerőleg értékeljük a krétás szöveg névtelen szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó elmeéllel egyesíti a sajátost az általánossal. A személynek szóló üzenetet az általános társadalompolitikai törekvésekkel. Így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kétharmadát le fogják dózerolni az új tömbházak felépítése végett. Továbbá azt a jogos követelményt is megfogalmazza, miszerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen behozott katonatiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogúságnak az eszméjét sértik.

 

 

Ledöntötték a berlini falat. Ledöntötték a török kisebbséget fasiszta módon üldöző Zsivkovot, főtitkárunk nagy barátját, vadásztársát a medvelövésben. A szerkesztőség ablakából a városi pártbizottság udvarára látni. Aktivistabolt, élelmiszer- és italraktárak. Nagy nyüsletés idején, amikor terepjáró kocsikra sörösládákat, étkes csomagokat szoktak volt felrakni, mindentudó G. barátunk jelentőségteljes hunyorítással közölte a jelenség okát: „Zsivkov jön, nagy vadászat lesz megint Görgényben.” Jó hely az! Rudolf trónörökös is kedvelte.

Most már nem tudjuk: jön-e még Zsivkov medvét lőni? S vajon beszól-e hozzá a vadászkolléga: mit csináltál, te hülye? Miért hagytad magad megbuktatni?

 

 

Tegnap Lászlóffyék látogatása. Újabb kolozsvári rémtörténetek aktivista-garázdálkodásokról. Mord hangulatunkat Ali szójátékai oldották. Tőkés Lászlót hallgattuk a Magyar Rádióban. Arról számolt be, hogyan próbálták őt meggyilkolni. Csoda, hogy megmenekült, életben maradt. Így maga szólhat arról, ami történt. Késekkel fölszerelt „hazafi-banditák” törtek be a lakására. Akkor tehát miért ne törhetnének be hozzánk is?

Lefekvéskor Éva két kicsi fejszét hozott be a lugasból. Egyiket az én ágyam fejéhez, másikat a magáéhoz. Ha jönnek: sutty! Még nevetünk is. Helyzetelemzés: a temesvári orgyilkosok nem számoltak azzal, hogy Tőkésnél vendégek lehetnek. Mert voltak. Ha ebből tanultak, nyilván kilesik majd, hogy kettőnkön kívül házunkban még tartózkodik-e valaki. Puskám is lenne, azt még nem vették el. Mégis a fejsze mellett maradunk. A vadölő szerszám nem arra való, hogy ember ellen védekezzünk vele.

 

Esti olvasmányom G. barátunk – emigránsunk – interjúszövege a Látóhatárban. Még 1983-ból való. Eleinte bosszant, majd elszomorít. Rokonszenves radikalizmusát szinte értelmetlenné teszi az etikai tartás rozzantsága; narcisztikus bódulata, gőgje, úgyszólván semmi emberit, drámait, kínkeservet nem érzékelő ridegsége, kizárólagossága, mely azon kívül, hogy minden dogmának az ellenkezőjét vallja, semmiben sem különbözik a sztálini dogmatizmustól. Mondja: itthoni írásainak teret csak a „közeg” (a kollégák?) ostobasága, zavartsága, „lágysága” nyújtott. S mondja továbbá: Erdélyben van ugyan magyar irodalom, ám távolról sem azonos azzal, mit annak tartanak. S mondja továbbá véleményét a silány szülőkről, akik gyermekeiket a jobb karrier érdekében román iskolába adják. Silány szülő lett volna tehát G. apja is, aki őt a bukaresti román egyetemen taníttatta? Még fülemben a hangja: „A kolozsvári magyar professzorok vén szamarak, nem hagyom, hogy az én zseniális fiamat megrontsák.” Rólunk, itthonmaradottakról is szól G. barátunk. Egy természettudós objektivitásával állítja: ki fogunk pusztulni. Annak ellenére, hogy őmaga létezik, s nyilván létezni fog az idők végezetéig. (…) Budapest, London és New York között röpdösve mások is megjósolták már a kipusztulásunkat.

 

 

Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék látogatása. Röpiratom harmadik része is elhangzott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemében szólt híveihez is az istentiszteleten. Nincs és nem lehetséges már nemzetiségi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán: börtönt is ült már a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyzetünkben. (…)

 

 

Minden napra kijut valami a levelem keltette botrányból. Valaki megjelent Budapesten a Magyar Rádiónál, s interjú keretében beszámolt tényszerűen arról, ami velünk történt az utóbbi hetekben. Ismeretlen jóakarónk B. ezredes nevét is említette. Beszámolóját magunk nem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. Őt faggattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsörrent a telefon, B. ezredes jelentkezett. Első néhány mondata még emberinek nevezhető hangon indult, ám folytatólag egyetlen, félbeszakíthatatlan üvöltéssé vadult. Mi háborította föl? Hogy úgynevezett vitáinkról én a Magyar Rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott. Őt óhajtottuk tehát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság részemről stb. Nohát, eddig volt, ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután másként lesz. Mások fognak majd velem tárgyalni – más eszközökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, erre nem vagyok érdemes. Hiszen ő emberileg elfogadható módon fogalmazta meg rendszerint a kifogásait. Ez így is volt. Kész! Lecsapta a kagylót.

 

Éva unokasirató bánata egyre fokozódik. Az éjjel megeredt az orra vére. (Borogatás és tanácstalanság.)

 

Sikaszóba készülődünk. Már előre borsódzik a hátunk: mire megyünk ki újból, mifajta disznólkodások várnak ránk? A gyermekekkel másod-harmadvonalon, közvetett üzenetek útján tartjuk a kapcsolatot: „Nincs baj, ne aggódjatok!”

Kolozsvárott D. Cornea asszony éhségsztrájkba kezdett.

Vigasztaló, hogy akadnak barátaink, akik néma telefonunk miatt – meg rémhírektől is nyugtalanítva – faluról is bejönnek. „Csak épp látni akartunk benneteket.” – Házunk sarkában feltűnt az első rendőr is. Itt lebzsel hosszú órákon át, majd eltűnik. Az aggodalom hozta újból Fülöp Dénest és feleségét, D. Erzsit, Nagy Paliékat, T. Zoltánt, a bözödi Mózsit, Hunyadi Andrást, meg anyatársunkat. Van, aki nem csönget be, csak éppen elsétál a házunk előtt, hogy hírt vihessen az értünk aggódóknak: „Nem igaz, hogy üres a ház. Nem vitték el őket.” Mások óvatosabbak, lakásunk környékét is elkerülik, nehogy bajuk essék miattunk. Vegyes vitézek vagyunk. Gergely öcsémet újból megfenyegették, s munkahelyén is hajszát indítottak ellene. Állja derekasan.

 

 

Három nap Sikaszóban. Vízügyi gondok, munkák, hosszú beszélgetések helybéliekkel, udvarhelyiekkel. Az agyonvert pap, P. G. szekus gyilkosát átmenetileg elmegyógyintézetbe rakták, hogy ne lehessen felelősségre vonni.

A pártkongresszus miatt statáriális intézkedések mindenütt az országban. Rádióhír szerint a határokat is lezárták. Magyar, cseh és NSZK-beli turistákat zavartak vissza. Megduplázták, megháromszorozták az üzemi és intézményi őrségeket.

 

Rádióhír: A Magyar Néppárt „a jogi nehézségeket is vállalva”, engem köztársasági elnökjelöltként tisztelt meg a bizalmával. Ezt majd megköszönöm, hozzátéve, hogy efféle tisztségre még álmomban sem gondoltam. Nálamnál alkalmatlanabb személyt lámpással sem találhatnának. Nyilván összetévesztenek – netán – az írásaimmal. Azok hordozhatnak valamelyes közügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg helyén – a sutban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy kisebbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvemből tettem. Velem együtt melyik írótársamnak hiányzott gondjai közül a szélmalomharc magyar iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogokért stb. Erre a kudarcra regényeim, drámáim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda sem pillantott.

 

 

Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de hogyan? A román posta mindenre jó – például a lehallgatásban –, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vigyen külföldre. A magyar nagykövet üzenetére sem válaszolhatok. A mieinkkel együtt az ő telefonjuk sem működik. Mondják: ezekben a statáriális napokban a fővárost civil ember nemigen bírja megközelíteni. Az állomást, az utcákat kutyás rendőrök lepték el. Szigorú igazoltatás a követségek közelében. Egyik-másik barátunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirathoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijáratnál, a nyomába erednek, lefülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihallgatás végett.

 

 

Tegnapi vendégünk P. Á. volt. Kolozsvári kalandos ügyekről mesélt. Így például: Gy. É. kezdeményezésére újabb aláírásokat próbáltak gyűjteni egy Tőkés Lászlóval szolidaritást vállaló levélhez. A mozgolódást el sem kezdték még, csak épp megbeszélték, s máris „begyűjtötték” a kis társaságot. Ezúttal nem a belügyhöz, hanem a városi pártbizottsághoz. Ott alaposan lehordták, szigorúan megfenyegették őket a puszta szándékuk miatt.

 

Telnek-múlnak fokozódó nyugtalanságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reggeltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszkol odébb, be sem mer csengetni. A bátrabbak bejönnek és káromkodnak: „Hát ez mi az Isten!” A rendőrök bizonyára maguk is káromkodnak, hogy miattunk folyvást egy helyben kell topogniuk. Ha eltávolodnak a ház sarkától – ahol az út kissé jobbra hajlik –, nem vehetik szemügyre a kapun belépőket. Ha közelebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magukat, mert időnként fölhúzzuk a redőnyöket, kihajolunk az ablakon szertenézelődni.

 

 

Az ellenem indított hajszában Gergely öcsémet is üldözik már. Munkahelyén aljasul és sunyi módon kezdik „indokolni” közelgő elbocsátását. Iskolai végzettsége szerint villamossági szakember, főnökei pedig, hogy barátaiknak, rokonaiknak biztosítsanak „jobb helyet”, most nehéz fizikai munkára: szénhordásra kötelezik őt. Talicskával! Ügyvéd ismerősömmel tárgyalunk: miként lehetne e gyalázatos intézkedést jogi úton visszavonatni? A baj az, hogy a jogot egy rendkívüli módon összetartó, összehangoltan hazudozó és fanatikusan magyarellenes csoporttal szemben kellene érvényesítni. Reménytelen ügy ez, legyintünk rá, és nevetünk is keserűen. Előző kudarcainkra gondolunk. Ilyenekre: még amikor a Maros Népi Együttesnél (volt Székely Népi Együttes) működött öcsém, valamelyik erdélyi megyeszékhelyen támadt konfliktus vendéglői vacsora közben olyan román személyekkel, akik magyar szó hallatán ordibálni kezdenek a testi-lelki fájdalomtól. Nem túlzás azt mondanunk, hogy pszichoszomatikus eredetű, szervi jellegűvé súlyosodott betegségről van szó. Szerencsére nem népbetegség. Azoknál tapasztalható, akik egyúttal kleptomániában is szenvednek. Nos, a fenyegető fölszólításra, hogy saját asztaluknál ne merészeljenek egymás között sem magyarul beszélni, az együttes tagjai élesen tiltakozni kezdtek, a sebtében kihívott rendőr pedig pénzbírsággal sújtotta őket – csendháborításért. Más esetben Marosvásárhelyt történt a szinte mindennapos jelenet: motozás-kihallgatás címén a milicista egy ártatlan magyarországi házaspárt lökdösött éppen a Bolyai téren, mikor öcsém kellő tisztelettel rászólt: venné figyelembe, hogy a külföldi vendég apró gyermekei elkékültek már a riadalmas bőgéstől. Kétezer lej! – mondta a rendőr, és úgy lőn a bírósági tárgyalás után is, a bukaresti fellebbezés után is. Kétezer lej büntetést kellett öcsémnek kifizetnie, mert úgymond: szolgálati kötelességének gyakorlása közben zavarta meg, illetve akadályozta a milicistát. Meggondolandó tehát, hogy bármely ügyben is érdemes-e jogi eljárást kezdeményezni.

 

P. Á. meséli, hogy egyik kolozsvári barátja éjszakai időben a vasútállomáson a következőket látta: valahonnan messziről érkezett román csoportot vettek számba névsor szerint. Ez meg az és amaz! Jelen! Jelen! Jelen! Itt a házkulcs meg az igazoló papír. Önök e perctől kezdve Cluj-Napoca lakói, Isten hozta önöket Erdély fővárosába!

Az érkezettek mind családos személyek voltak rengeteg gyerekkel. A szemtanú annyit még megtudott róluk, hogy Moldvából jöttek, és Kolozsvárt munkahely is várja őket. Meg pénzsegély. Figyelmesség és szeretet. Kolozsvárott valóban példás a betelepítettek fogadása. Ezzel szemben példátlan a helyben született magyar ifjak elüldözése.

 

 

Azt hiszem, följegyeztem már, hogy lakásunkat éjjel-nappal rendőrök vigyázzák. Most veszem észre: nem csupán a lakást, hanem jövésmenésünket is a városban. Kincseséket meglátogatva Éva taxit rendelt, azzal jött haza. Egy rendőrkocsi mindvégig nyomon követte. Figyelmeztetés? Ugratás? Azt hiszem: megfélemlítés. Vigyázzatok, merre jártok, mit pofáztok! Minden szavatokat, mozdulatotokat számon tartjuk!

Kincses Előd ügyvédként vállalta Tőkés László református lelkész védelmét a temesvári perben, mit ellene indítottak. Előd édesanyja, Margit most azt mondja: fiát emiatt kizárják az ügyvédi munkaközösségből.

 

D. E. látogatott meg ma reggel. Azt mondja, falujában is betiltották a – mit is? Úgy mondják ezt: a fölháborító pazarlást a temetőkben. Az anyagpazarlást. És mi volt az? Sírkőállítás, a hantok betonkeretének kiképzése, és egyáltalában: temetőgondozás; az európai temetőkultúra folyamatosságának jele Erdélyben. Annak bizonyítéka tehát, hogy a temető nem dögtér. Nem az a hely, amit a rendelkező, a munkálatokat betiltó csótány látott, s megszokott valahol. Harctéren? Marhalegelőn? A szocializmusnak tetemes építőanyagra van szüksége, de lám e nyavalyás hagyományőrzők halottaikra pazarolják a betont, sőt némelykor a márványt is, mikor ez utóbbi a gigantikus elnöki palotához kell, meg a vadászkastélyokhoz. Továbbá: még nagyon sok blokklakást kell Erdélyben fölépíteni, hogy a főtitkár által elrendelt betelepítéssel városaink román többsége biztosított legyen.

Erzsi azt mondja, hogy fontos építőanyagot (cement, fűrészáru) tyúkól építéséhez sem szabad fölhasználni. Aztán egyebek is szóba kerülnek. A kötelező beszolgáltatás, melyet elvileg 1956 után megszüntettek, érvényesebb, mint valaha. Például évi 60 kg disznóhúst, 250 tojást kell beszolgáltatni. E nélkül nem adják ki a havi fél liter étolajat, a cukoradagot. Ha pedig azt mondja valaki: eb ura fakó, nem kell a cukrotok, azzal sem menekült meg a büntetéstől, mert akkor a rebellist a tanács veszi kézhez, és nem állít ki neki semmilyen okiratot, még halotti bizonyítványt sem. Így tehát megveszik a disznót a piacon, kilóját 60-70 lejért, majd átadják az államnak 14-ért. Egy háromkilós tyúk 300 lej, az állam pedig – a szövetkezet – 50 lejt fizet érte. Ha a tyúkot követelőket is a fenébe küldik, újból elakadnak. Útlevélkérelemhez is mellékelni kell a húsbeszolgáltatást, terménybeadást igazoló papírokat. „És mi történik a beadott hússal, terménnyel?” A helyi vezetők elosztják egymás között, mert hova induljanak 10-15 tyúkkal? Százvalahány tojással? Nem fizetődik ki a beszállítása Marosvásárhelyre. „Hogy rá ne fizessen tehát az állam: ők maguk, a vezetők kénytelenek a tyúkjainkat, kakasainkat, tojásainkat elfogyasztani, a borunkat meginni.” Más. E. fia nemrégen szerelt le. Két évet katonáskodott. Most alighogy szabadult, viszik újból 6 hónapi munkaszolgálatra Bukarestbe az elnöki palotához. Valamelyik mezei egyiptológus azt kérdi: vajon a piramisokat építő rabszolgák előzetesen elszenvedték-e a kétévi katonáskodást is? Nem túlzás szenvedésről beszélni, mivel a magyar fiúk nagy részét nehéz bányamunkára ítélik, és gyakran verik is kegyetlenül őket, ha egymás között bár magyarul beszélnek. Olyan ugyanis még nem fordult elő a hetvenesztendős román uralom alatt, hogy egy magyar baka magyar nyelven mert volna egyetlen szót is szólani katonai fölöttese előtt. Egyébről is lehetne beszélni persze. Például arról, hogy Finnországban, ahol 6-7 százaléknyi a svéd lakosság, ún. kisebbségi katonai egységek is léteznek, anyanyelvi vezényszóval. Oly természetes ez, mint a lélegzés, mégis megfagy az emberben a lélek már attól is, hogy papírra veti. Lelki füle hallja máris a hazaárulás vádját.

 

 

Lakásunkat változatlanul belügyi egyenruhások vigyázzák. Látogatóinkat folyamatosan igazoltatják és kifaggatják: milyen céllal kerestek föl bennünket? M. L. személyi adatait, munkahelyét is fölírták. Valószínűleg lesznek, akiket meg is motoznak majd, abban a reményben, hogy kéziratot, röpcét találnak náluk.

 

Nagy Pali hozza a szomorú hírt: Budapesten, november 25-én tüdőrákban meghalt Bözödi György. Ő is egyik „égtartó emberünk” volt, akit épp ezért bármely sovén őrmester bármikor megcsúfolhatott. Büntetlenül. Szegény Gyurka! Tragikus komolyságát, némán üvöltő permanens riadtságát keserves mosolyával rejtegette. Micsoda veszteség az ő korai halála! Évtizedek levéltári kutatásainak izgalmas anyaga maradt utána földolgozatlanul. Elment, s megíratlanul hagyta a szenvedéseit is. Lesújtottan gyászolom őt magamban, és lelkiismeret-furdalást is érzek. Vajon eleget fáradoztam-e megmentésének érdekében? Nem sokkal halála előtt itthon látogattam meg őt a klinikán. Fázósan összecsombolyodva feküdt egyes-egyedül a nagy, sötét, boltozatos kórteremben. Lerítt róla: ott ül már Kháron ladikjában, indulásra készen. Fájdalmait sírós mosolyával próbálta leplezni. Meg az ő híres kérdésével: „Uram, hogy virágzunk?” „Mint kutya a kútban, tekintetes uram!” Nevettünk. Istenem, mennyit nevettünk, amikor sok-sok éven át szerkesztőségben, közös utazásokon, Bözödön együtt lehettünk. Amikor Gyurka elkezdte eregetni a szójátékait. Az írói honoráriumairól például, miszerint: „Nem érdekel engem, hogy mások mit keresnek – örültem, hogy engem nem keresnek.” Mármint a rendőrök, a belügyiek, a fogdmegek, a hatósági kuvaszok. Egy erdővidéki naplómban azt írtam ugyan, hogy Bözödi életében hála istennek nincs több slamasztika, ám ez csupán átmeneti nyugalmas időnek bizonyult. Minden disznóság újrakezdődött, s ha jól meggondolom: valójában egész életében zaklatták, üldözték, folyamatosan megalázták, megcsúfolták, könyveit, kéziratait folyton elkobozták, hol bezárták, hol csak behívatták, fenyegették, kihallgatták, lehallgatták, gyalázatos hírét keltették, házát kirabolták, minden semmiségért megbüntették, mindent elkövettek, hogy öngyilkosságba kergessék. Gyurka viszont élni akart, hatalmas írói tervei tartották benne a lelket.

1946-ban Balogh Edgártól kapott újságírói feladatként látogattam meg őt Kolozsvárott a Negyvennyolcas Ereklyemúzeumban. Annak volt ő isten tudja, micsodája. Ott készítettem vele interjút, ott hangolódtunk kölcsönös, jó barátságra, mely egy életen át kiszolgált bennünket. Ha elgondolom, hogy keserves-kalandos élete folyamán hány ízben kellett elindulnom – s másokkal, mint pl. a hatvanas években Kovács Györggyel és Hajdu Győzővel – elindulnunk a megmentésére, igen-igen nehéz rendet tenni az egymásra omló, kavargó eseményekben. Egyszer azt mondtam neki félig tréfásan: „Te, Gyurka, ha te hét gyermek lennél, akkor se támadna több galiba veled.” Nevetett. „Eltaláltad szarva közt a tőgyét. Ugyanis jól tudod, hogy a gyermek rosszalkodik. Engem pedig a véleményeimért molesztálnak.” Így már enyém lett az évődés lehetősége: „Hát amikor téged letartóztatnak, bezárnak, megpofoznak, apagyilkosként kezelnek, az teneked molesztálás?” „Sírni kezdek, ne légy olyan okos!” – mondta, és a jégszekrényben sör után kutatott, háta mögé eregetvén a szavait. „Mást mondok én tenéked. Összezördültem Simivel.” (Ez Fuchs Simi volt, főnöke az Akadémián.) „És aztán mi lett az ügyből?” „Vád alá helyeztek. Azt mondták, hogy antisimita vagyok.” Ilyet minden korty sör után megeresztett, s ő maga nevetett legharsányabban a sziporkáin. Vége a bánatának és kacagásának. De egész lényével ittmaradt bennem, és közöttünk, aki barátai voltunk.

 

 

T. kollégát – miután házkutatást rendeztek nála – szinte mindennap hívatják kihallgatás végett a belügyhöz. Milyen módszerekkel vallatják: nem tudni. Mit akarnak belőle (önmaga, s tán munkatársai ellen is) kicsikarni? Sejteni lehet. Felesége szerint „idegileg nagyon rossz bőrben van”. Ezen nincs mit csodálkozni.

 

Ma reggel hét körül N. K. csöngetett, s nyújtott be az ablakon egy kis élelmiszert (kenyér, csirke stb.), a szolidaritás megható jeleként. Amit beadott: két gyereknek a heti állami adagja. Az ő két kislányának eledele. Szégyenlem, hogy elfogadtuk, de bántana, ha a visszautasítással őt bántottuk volna meg. Áldassék a segítő szív, a bajban megnyilatkozó. Mert egyébként jó néhány „barátunk” hallgat és lapít, távoltartva magát tőlünk óvatosan.

 

B. azt kérdi:

– Küzdeni? Nyíltan? Elemi jogainkért?

– Igen.

– Hol? Hogyan? Kivel? Ki az, aki meghal, de nem köpik?

Hát igen. Kivel? Kutyaszorítóban vagyok. Miként említhetnék név szerint bárkit is? Egyedül magamat biztathatom arra, hogy az életemet kockára tegyem. Nincs erkölcsi jogom bárkit is vesztébe sodorni. Meg aztán: mindenki mindenkitől fél, retteg. Semmi garancia sehol, senkinél a konspirációra. A kínzás, a veseroncsoló szekucsizma-rúgás bárkit megtörhet. Ha féltesz valakit, ne mondj olyat neki, amiért vallatói a fogát kiverhetik. Hisz lám, mily apró véletleneken múlik némelykor az ember sorsa, vagy épp az élete! Annak idején Szőcs Géza elhozta nekem az Ellenpontok első számát. Szunyókáltam éppen, mikor becsöngetett hozzánk. A hálóban forgattuk tehát az izgalmas szamizdat lapjait. A következő számok tartalmáról beszélgettünk, meg arról is, hogy közvetlen részvételem az ifjonti csapat munkájában oktalanság lenne. Engem olyannyira figyelnek minden irányból, hogy velem együtt ők is lebuknának, méghozzá igen rövid idő alatt. Másrészt pedig a magam szamizdat-tervei olyan jellegűek voltak, hogy esetleges következményeik rajtam kívül senkit ne sújtsanak, különösen pedig huszonéves ifjakat ne nyomorítsanak meg. Sajnos, a gyorsan bekövetkezett bukás az ellenpontosok tapasztalatlansága fölötti aggodalmaimat igazolta.

Aztán elment Géza, s minden baj nélkül megérkezett Kolozsvárra. Holott minálunk tett látogatása rosszabbul is végződhetett volna. Szunyókálásom volt a szerencséje. Később ugyanis, amikor megtaláltuk és leszereltük lakásunkban a japán gyártmányú lehallgatókat, kiderült: egyik a nappaliban, másik a dolgozószobában, harmadik a konyhában működött. Máig sem értem, miért nem szereltek be egyet a hálószobába is. Ha Géza történetesen nem oda kopogtat be, távozásakor már a kapuban letartóztatták volna.

De vissza a fenti kérdéshez. Küzdeni? Hogyan? Pontosabban: mi módon, hogy érdemleges eredményre is jussunk? Külföldön közzétett szövegeimre senki sem válaszol. Netán „csak kihallgatnak”. Adott esetben „csak épp meggyilkoltatnak”. (Pl. autóbaleset!) S az embernek még nekrológja sem fog megjelenni.

Barátomnak tehát igazat adok abban, hogy küzdelmünket Reményik joggal jellemezte ilyenformán: ahogy lehet. Aki pedig odatúlról, kívülről, bársonyos forradalomból, lágy diktatúrából mifelénk rikkant bálványdöntő harci feladatot, és ezt velünk való együttérzésnek nevezi, az valójában úgy tesz, mint az egyszeri úszómester. „Segítség, nem tudok úszni!” – kiabál a vízben fuldokló. „Mozgassa, uram, a karjait!” – küldi tanácsát, azaz segítségét az úszómester a partról.

Hiszen vaszkalódunk mi külső nógatás nélkül is, miközben folyvást a víz alá szorítanak. Az ablakon kinézve a szolgálatos rendőrt látom, amint merőn, fenyegetőleg figyeli házunkat.

 

Egy-két mozzanat a hatalom kisded játékaiból. A kerítésen át bedobnak az udvarunkra egy másnak címzett, más utcában lakót figyelmeztető nyomtatványt: 8–12 között elzárják a gázt, csapokat ne hagyjuk nyitva stb. Mivel nem nekünk szól a figyelmeztetés, rá se kellene hederítenünk, de megállapítjuk, hogy két kályhában is kialudt a gázláng, a csapok meg nyitva. Ha nincs bennünk gyanakvás, az égbe repülhettünk volna. Aztán újabb hasonló értesítés kerül a postaládába. Oltsuk, ne oltsuk el a gázt? Nem szeretnénk fagyoskodni. Őrzöm hát hajnali négytől a melegítő gázrózsákat. Ha kialszanak: a más nevén ugyan, de nekünk szólt a figyelmeztetés, amit nem kellene figyelembe venni. Hét óra körül „elveszik” a gázt, elzárom tehát a csapokat. Így másodszor is megmenekültünk a biztos haláltól. Lelki fülemmel hallom, miként vélekedett volna a robbanás helyszínére kiszálló hatósági ember: „Nincs mit csodálkozni! Két boldogtalan öreg lakott itt, kérem.”

 

Minden jel arra mutat, hogy a Tőkés László ellen indított hajszában újabb haláleset történt. Egy véle szolidarizáló teológust valahol Buzău táján gyilkoltak meg, s dobtak ki a vonatból.

– Ne járj egyedül! – figyelmeztetnek többen is.

Könnyű mondani. Annál nehezebb bárkit is olyan helyzetbe sodorni, hogy énmiattam szenvedjen, ha megtámadnának.

 

 

Örömünk: tegnap Ágneskével és Lacival beszélhettünk telefonon. Most bánjuk, hogy míg együtt voltunk, lehettünk (egy hazában), nem utaztunk el minden héten Kolozsvárra hozzájuk. Most, hogy törvény alapján csak kétévenként láthatjuk egymást, sajognak ama régi napok. B. elvtárs teljességgel elfogadhatónak tartja, hogy a román állampolgárnak kétévenként áll jogában külföldre utazni. Mert így írja elő az állam, amely boldogságunkat szabályozza. Elgondolni is rossz: be nagyon szenvedne Nagy Vezérünk, ha mi, alattvalói, szabályozatlan, szeleburdi boldogságban élnénk. Mikulás? Régi havak, régi örömök. Atlantisz.

 

Tegnap – talán – véget ért T. L. szerkesztő kollégánk belügyi kihallgatása. Azt mondja, eléggé bőven faggatták felőlem és P. Á. személyével kapcsolatosan. Az elhangzott kérdések alapján Éva attól tart: rövidesen nálunk is házkutatásra kerülhet sor.

 

 

Hogy két napja mi sajog még mindig a torkomban? A szívem táján?

Egy zúzmarás emlék, apró megfigyelés. Telefonbeszélgetésünk közben Ágneskének alig észrevehetőleg elcsuklott a hangja.

 

T. L. és felesége. Mindketten a belügyi kihallgatás kínjaiból szabadultan. Az asszony szeme könnyes. Alaposan rájuk ijesztettek. Börtön stb. S miért? Kamasz gyerekek – az ő fiuk is – születésnapi összejövetelen kormányellenes kijelentéseket tettek. A köztük lévő besúgó – igen! a gyerekek közül beszervezett gyerekbesúgó – „fegyveres összeesküvésről” tett jelentést. No persze, a belügyiek szerint. Ezzel zsarolják most a szülőket, ám kegyelmet ígértek annak fejében, hogy kijelentik, kinyilatkoztatják, aláírásukkal szentesítik, miszerint a tulajdonképpeni párt- és államellenes összeesküvők a következők: Sütő András, Páll Árpád és Nagy Pál. (Így már érthetőbb, miért várakozik P. Á. szinte két esztendeje az útlevelére, s miért nem engedték ki Palit az NSZK-ba sógorának temetésére. Szóval összeesküvők a lelkeim, velem együtt!) A belügyieknek csalódniuk kellett. T.-ék nem álltak kötélnek. Vallató és „áthidaló javaslatokat tevő” tisztjük tajtékzott a dühtől, és tovább fenyegetőzött.

– Nem tárgyalunk! Nincs kivel tárgyalni. Önt holnaptól kezdve legföljebb a rács mögött kérdem meg, mi újság a magyar nacionalisták között.

Azt mondja továbbá T. L.: Azt is megpróbálták elhitetni vele, hogy én halálos ellensége vagyok, rendszeres följelentője. (Azt az embert tehát, aki évtizedeken át helyettesem volt a szerkesztőségben, megpróbálom dutyiba juttatni!) Ilyenformán tehát ő se kíméljen engem, mondja csak ki, írja le bátran, nyíltan, őszintén, határozottan, párthűséggel, igaz hazaszeretettől fűtötten, hogy én igenis összeesküvő vagyok! Tárja föl azt is – hisz neki tudnia kell –, miként juttatom külföldre a kézirataimat stb.

T. így felelt erre:

– Honnan tudhatnám én azt?

Jómagam nyilván azt mondtam volna:

– Postán, uram. Postán. Hiszen az a legbiztosabb módja valamely kézirat, okmány és bármilyen érték elküldésének. A román posta ugyanis garantálja a levéltitkot. Teszi ezt a román kormány által aláírt nemzetközi egyezmények alapján.

Garantálja! Csakhogy ezen ma már harsányan nevet mindenki.

Garantálja! Ilyet próbáljon mondani valaki egy kihallgató belügyi tisztnek. Cinikus szemtelenségért hatalmas pofonokat kapna.

T. tehát azt mondta: fogalma sincs, miként juttatom át Budapestre a kézirataimat.

 

Ma reggel Magdó hívott, Ablonczyné. A régi kedvességével és változatlan együttérzésével érdeklődött állapotunk felől. Szomorú, hogy mind ritkábban láthatjuk őt s övéit, így Lackót, az örök rebellist, az országból évek óta galád módon kitiltott színikritikust, hazai magyar színházaink tevékenységének legjobb ismerőjét, könyveim magyarországi kiadásának gondozóját. Legjobb! Túlzás lenne? Tény, hogy álmából ébresztve is megmondja, mit, mikor és hogyan adtak elő Szatmáron, Kolozsvárott, avagy Sepsiszentgyörgyön. De még Iaşiban is. Nem egy esetben hallottam valamely színházunk igazgatójának ilyetén szavait: Kolozsvár? Vásárhely? Nem, nem képviseltette magát a bemutatónkon. Bezzeg Ablonczy Budapestről el tudott jönni!

Nem lehetett ez a belügynek ínyére. Meg valamelyik „hűséges magyarunk” föl is jelentette, alaposan meg is rágalmazta. Így kitiltották az országból.

 

 

Tegnap este Ágneskével beszélhettünk újból telefonon. Sárika születésnapja. Éva is köszöntötte a leánykát, aztán könnyezett egy sort. Hát így lesz ez örökkön? Talán nem örökkön. Kelet-Európában jelek szerint körös-körül kezd kisütni már a nap. Csak a mi fellegünk vált egyre sötétebb-haragosabb színt, mind ijesztőbb villámlások közepette. Az ég dörejéből újabb főtitkári parancs is jött: „Erősíteni az éberséget!” A forradalmi éberséget! Szaporítani a följelentéseket! Holott az emberséget és a mindennapi eledelünket kellene szaporítani. Kínt, keservet apasztani, és abbahagyni a belügyi vallatásokat, mert íme, T. L. feleségét újra berendelték (vitték?) a szekuritátéhoz. Tán mert múlt heti kálváriájuk után férjével együtt meglátogatott bennünket. Ez valóban tiltott cselekedet volt. A belügyiek mindenkori szigorú figyelmeztetése így szólt: pofa be! Még önmaguk előtt is titkolják el, hogy hol jártak. A tiltást megszegték. Aggódunk értük.

 

 

Elszigeteltségünk nőttön-nő, akár az országé. Egy-egy ritka barát ha meglátogat néhanapján. Jönnek állapotunk felől érdeklődni, híreket hozni. Szomorúakat, sőt tragikusakat.

E. meséli: a váradi román–magyar határon szökési kísérlet közben a román határőrök elfogtak egy fiatal magyar férfiút. Kihallgatás közben belehalt a kínzásokba. Zárt koporsóban küldték haza szülővárosába. A hatóság nem engedte fölnyitni a koporsót. A meggyilkolt ember felesége lefizette a rendőröket, felnyitották a koporsót. A halottnak mindkét szeme ki volt szúrva. Föltehetőleg ezt ordibálták neki kínzás közben: „Hogy jobban lásd álmodat, Magyarországot”.

A Szabad Európa Rádió azt is közölte, hogy egy 9 éves szatmári fiúcskát a határsáv közelében – de nem tiltott helyen – golyószóróval lőttek le a határőrök. Három halálos lövés érte. (Ez a boncoló orvos megállapítása.)

Az ellenem indított hajsza ügyében Európa több városában tiltakoztak. Sajtó, rádió, polgárjogi egyesületek. Közelebbi és pontosabb értesülésünk nincs a történtekről. Kapcsolatunk a külvilággal már-már a börtönlakóké. Telefonunk is többször süket, mint ahányszor használható. Valószínű, hogy valahányszor külföldi és főleg nyugati híváskísérlet észlelhető a postaközpontban, a szolgálatosok menten intézkednek. Különben csönd. Vihar előtti.

 

 

Mit jegyezzen föl az ember, ha nem azt, ami folyamatos pokollá teszi az életét! Van írói vallomás a nagy télben írott nyári idillről, a szenvedés óráiban fogant és alkotásba örökített boldogságról stb. Konkrét helyzet és fiktív írói régió termékeny kapcsolatáról Rousseau is írt már igen tanulságosan. De hát a más tapasztalata, hajlama, képessége csak tájékozottságunkat bővíti. „Ilyen is van.” A magam helyzete pedig csakis az én nyomorúságom. Képtelen vagyok kiszakítani magam a körülményeim közül. „Túl hosszadalmas benned minden utórezgés!” – mondja barátom, aki jól ismer. Van, akinek bánatkönnyei már régen fölszáradtak, tán el is feledte, amit nekem mesélt, s én még mindig szenvedem az empátia következményeit.

Arról nem szólva, hogy a közibénk zúduló balhírek jórésze közvetlen módon is érint bennünket. T.-né jön újból, és abból, amit elmond, kiderül: a belügyérek egész baráti-ismeretségi körünket zaklatják, hívatják, faggatják, fenyegetik. A „titkainkat” akarják kiszedni belőlük. Ki jár hozzánk, miről beszélgetünk, mit eszünk-iszunk, mit hoznak a házhoz, mit küldünk másnak stb. Így ijesztik el tőlünk azokat is, akiknek segítsége szinte nélkülözhetetlen. Például P., aki faluról jár be hozzánk. Bizonyos ilyenformán, hogy lesz, akit megpróbálnak besúgásra beszervezni, aztán: lesz, aki elvállalja, lesz, aki nem vállalja, de többé nem teszi be hozzánk a lábát, hogy ne adjon újabb okot a faggatásra. Míg e sorokat jegyzem, a rádió Krúdy-novellát sugároz. Be csodálatos, nyugalmas világ süllyedt el örökre Krúdyval. Nekem úgy tűnik, mintha Szindbád világától ezer esztendő választana el, pedig apám látta még, érzékelte hangulatát, átélte peremvidéki hullámzásait. E roppant időbeli távolság érzetét ama folyamatos pusztítás kelti, amely a civil nép számára bizonyos értelemben az első világháborúnál is kegyetlenebbnek bizonyult; Krúdy világának, egy darabka Európának a kifosztása, Szindbád történelmi ködben mélázó városkáinak megsemmisítése, lakóinak szétkergetése a szélrózsa minden irányába.

 

Színház, ahová évente egyszer, ha beteszem a lábam. Oka persze nem maga a színház, még kevésbé a kitűnő – bár fogyatkozó – magyar együttes. Hanem hogy is mondjam? Az a politikai csiszlikség, amelynek ez az intézmény is áldozatává lett. Nagy csoda tehát, hogy bemutathatták most Székely János drámáját (Irgalmas hazugság). A szerző kétségbeesett, erős kiáltása, miszerint az igazat és csakis az igazat kell bármily körülmények között kimondani: új, merész kihívás, kiváltképp mai állapotunkban, mikor még a falinaptár is hazudik. Azt mondja: vasárnap, holott ilyen nap, kivált a munkások számára, már évek óta nem létezik. Bátor, sőt vakmerő szembeszegülés volt ez a dráma már megírásának idején (1958–1966) is – mivel, kivel? Ha úgy tetszik: hatalomváltás idején az új pofával, új köntösben megjelenő Hazugsággal, amelyhez kényszerűleg, tökéletes kiúttalanságban, új reményt fűztünk mindnyájan – szörnyen rászedettek. (…)

Székely János hősének fájdalmas hazugságát főleg mostani beleérzésünk és tapasztalatunk alapján érzékeljük igazán és mélyen drámainak. De ez talán már a színházi kettős építkezés titka. Amit a szerző hajdani „szellemi illegalitás” titkos fedezékében papírra vetett, azt fölerősíti mai, kollektív tapasztalatunk. Azt is mondhatná persze valaki: szájkosaras időben ez a világnézeti kritika nyilván óvatos volt. Lehetséges. A sátániság ellen lázadó mozdulat azonban semmi támogatást nem ígért a kecsegtetésekkel jövő hatalomnak. Amit láttunk, hallottunk most a színpadon Székely Jánostól: maradandó és változatlanul időszerű tanúskodás, mi több: lázító eszméltetés a mindenkori intellektuális önáltatásban.

 

 

A temesvári vérfürdő. Tőkés László mellé a református magyarokon kívül felsorakoztak a románok, németek tömegei is. Hírek szerint a halottak száma igen nagy. Százakról, sőt ezrekről beszélnek. Tőkés Lászlót családostul elhurcolták valahová egy szilágysági faluba. Hírlik, hogy várandós felesége elvesztette gyermekét. Aztán a vigaszhír, hogy ez nem igaz. Európa összes felelős államférfiai tiltakoznak a temesvári vérfürdő ellen. Sokan pedig azt találgatják, hogy Gorbacsov miért hallgat? Oka van rá, az bizonyos.

 

 

Kitört a forradalom!

Félre mindennel!