Naplójegyzetek

Az Új Élet szerkesztőségének fokozódó nyomora. T. L.-t a párt Központi Bizottságának sajtóosztálya fölmenti funkciójából. „Jóindulatú” tanácsuk, hogy azonnal kérje nyugdíjaztatását. A dolgoknak oka: két „ellenséges” vers, amelynek szerzője ismeretlen, de nála találták a házkutatás alkalmával. (…)

 

Kolozsvárott „eltűnt” D. Cornea asszony. Bukarestben C. Mănescut – a „hatok” egyik tagját – erőszakkal kiköltöztették régi lakásából. Valahová titkos helyre hurcolták családostul. Bűne, hogy társaival reformokat követelt N. Ceauşescutól.

 

Házunk előtt a lebontott épület maradványait hordják – vagy lopkodják – szerte szekeres polgárok. Hullarablók. A szép családi háznak már csak fundamentummaradványai láthatók.

Mi következünk.

 

 

Közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írott s a magyar rádióban elhangzott nyílt levelem úgymond fölháborította, „kétségbeejtette”, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása. A vitában fölhozott nemzetiségi bajokból semmit sem fogad el valóként.

 

 

Tegnap este M. kolozsvári barátunk keresett föl. Elmesélte, hogy emberjogi ügyben írott kollektív levél aláírása miatt őt és feleségét is kizárták a pártból. M. különben román, felesége magyar. „A városi pártbizottság aktivistái elé idéztek mindkettőnket, lehordtak a sárga földig, majd közölték, hogy ki vagyunk zárva. Engem csak hazaárulónak, pártellenesnek neveztek, feleségemet azonban magyar mivoltában is gyalázták, rohadt sovénnek, eltaposni való unguroaică féregnek mondták.”

Ez a nagyszerű ifjú ember, aki ritka példánya az európai szellemiségű gondolkodásnak és toleranciának, mindezt jóízű nevetés közben mesélte. Azokat, akik emberi becsületében sértegették, olyannyira megveti, hogy haragját sem pazarolja rájuk.

K. K. látogatása. A kertben ültünk, kávét ittunk, beszélgettünk. B. belügyi ezredes, aki később ugyancsak fölkeresett a szerkesztőségben, azt mondta nekem: „véletlenül” a házunk előtt ment el, látta, hogy „K.-val készítünk elő újabb akciót”. Ugyanis holmi iratok, papírok fölé hajolva pusmogtunk. Ezt ő így látta, holott a kerti asztalon csak kávéscsészék voltak. Az utca felőli kerítés pedig oly magas, hogy az alacsony termetű ezredes azon nem láthat keresztül. Akkor tehát? A hasadékon leselkedett? Lehetetlenség. Ehhez ő túl közismert, másrészt az utca igen forgalmas. Így tehát az udvarunkra nyíló tűzfal- és padlásablakok valamelyikéből leselkedett.

Később, mikor K. autóján a szerkesztőség felé igyekeztem, a Mărăşti (volt Vörösmarty) utca végén barátom megszólal: „Figyeld azt a Daciát, amely épp most hagyott el bennünket. Állandó belügyi kísérőm autója.” Hát ő volt. Az ezredes. Így értesült ő „véletlenül” arról, hogy K. meglátogatott bennünket. Nevettünk.

 

 

Lakásügyünkben gyanús csönd és halogatás. B. L. közli, hogy főnöke – az igazgató – azt mondta: „Jó helyen vannak ott, ahol vannak.” De közeleg a bontás napja. És akkor? Új dráma témája. A gyerekeitől, unokáitól megfosztott, belügyi kihallgatásokon meggyötört ember, kit végül – akár az udvarhelyi papot, Pálfi Gézát – agyonvernek. „Inkább büntessen engem a jelen, mintsem a jövő.” Ez így rendben is lenne. De több irányból közelíthető meg a belügyér is. A jövőjétől reszkető szekus tiszt például. Van ilyen? Ez a jövő persze, az erkölcsi megítélés korszaka.

 

Álmomban gimnazistaként, zsivajló diákcsapattal kószáltam boldogan valahol a hegyek között. Aztán – hajnali négykor ébredve – hosszan fogalmaztam magamban egy újabb fölháborodott, panaszos beadványt az államfőhöz a városrombolás ügyében. Marosvásárhely őslakosainak drámáját mondtam a sötétben. Mindazokért, akiket gyönyörű családi házaikból, kertjükből kiűztek, hogy apáiktól örökölt otthonukat földdel egyenlővé tegyék, majd sebtében felhúzott betonerődök szűk, sötét, parketta nélküli celláiba kényszerítsék őket. Lift nélküli emeletekre a járni képtelen aggokat, a kertészeket és zöldségtermelőket. Hányan lettek már öngyilkosok e vandál „modernizálásban”! Hányan zavarodtak meg elméjükben, amikor otthonukat iszonyatos gépek ledöntötték! Hányan vannak, akik már másodszor, sőt harmadízben építettek maguknak kis családi házat, hogy most minden törvény ellenére – blokkba kényszerüljenek! Ki fogja megállítani ezt a szőnyegbombázást?!

 

Éjjel Mikszáth társaságában. Akkor folyamodom hozzá újból és újból, hisz minden sorát ismerem, ha már minden más szöveg fárasztó a nagy fáradtságban. Mikszáth mindenkor leköt, tán koporsó mellett is vigasz az ember számára. Egyetlen bekezdése, bővített mondata is: egy pohár életvize.

 

Pénteken, 19-én jöttünk Sikaszóba. Reményem volt, hogy dolgozom valamicskét, egy mesét bár megírok a Mórának ígért kötethez. Tervem füstbe ment. Meg sem érkeztünk jóformán, már szombaton délben jött az üzenet Zetelakáról: hétfőn reggel jelentkeznem kell a megyei pártbizottságnál, ahol is az első titkár (Igreţ) színe elé leszek járulandó. Hogy miért? Nem tudni.

Bosszantó és fölháborító ez a kiszolgáltatottság. Kiléphetnék belőle bármely pillanatban. Barátaim unszolnak is rá: „Írjál inkább!” Tán igazuk van. De fáj a szívem ezért a lapért, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt indítottam útjára. S bármennyire is borzalmasak a szerkesztés körülményei: mindannyiunk öröme, ha valamit belophatunk az agyoncenzúrázott szövegekbe. Kis hírt bár arról, hogy valahol elhangzott egy Ady-vers, egy Tamási-novella. Meg aztán: nélkülem az a kis munkaközösség a lap életben tartása dolgában cselekvésképtelen. Énnekem főszerkesztőként nincs semmi túlvészelnivalóm, a lapnak azonban át kell vészelnie ezt a szörnyű időszakot. Ezért nem hagyhatom most el, ezért vagyok kénytelen elviselni a „fórumok” packázásait. Van, aki azt mondja: ha nincs, ami kell, ne legyen semmi! Ilyenkor Kacsó Sándor jut eszembe. Hasonló – vagy jórészt hasonló – körülmények között szerkesztett lapot 1940–44 között Dél-Erdélyben. Tán mégis neki volt igaza?

 

Még mindig Sikaszó. Vasárnapra várt vendégeink közül egyik-másik eljött, jórésze nem. Hétfőre, keddre halasztotta látogatását. Sanyarú helyzet. Van, aki attól tart – joggal –, hogy miattam kirakják az állásából, s van, aki egy másik „barátunktól” fél – ugyancsak joggal! –, mert úgymond: a velünk tartott kapcsolata miatt föl fogja jelenteni a belügynél. (…)

 

Hétfőn 40 perces várakozás után a megyei pártbizottságnál elolvastatták velünk (három lap főszerkesztőjével) a helyi sajtóról készült kiértékelést. Egyik fő mulasztásom – mondja a szöveg –, hogy évek óta nem írok, nem közlök ún. publicisztikát. Miről? Ideológiai főnökünk, kis nyálas elvtársnő, azt mondja: mindenről, ami szép az életünkben. Aha! Nem meri nyíltan kimondani, hogy Ceauşescura gondol. Bezzeg Hajdu! – mondogatják a megyei vezérek. – Az igen! Gyönyörű vezércikkeket ír. Folyton-folyvást leteszi a garast. Tele van a zsebe garassal. Az én zsebem viszont üres. A kis nyálas elvtársnőnek végül azt mondom: az írás magánügy, ne avatkozzék a magánügyeimbe! Fölpattan, és magából kikelve dobja felém a szavakat: „Ön nem bírja a bírálatot. Ön csak a dicséreteket szereti!”

 

Kész nevetség, hogy miért hívattak vissza Sikaszóról. Azt a szöveget, mit a megyei pártbizottságnál elibénk raktak, É. J. szerkesztőségi főtitkárunk is elolvashatta volna. Mi lehet az ügy hátterében? Sokat nem töröm a fejem, mivel D. G. látogat meg, s mesél bukaresti ügyekről jóízűen. Többek közt a házi őrizetbe vett Mircea Dinescuról. Hajaj! Testőrei vannak. Az őrizetére kirendelt belügyérek a piacra is elkísérik. Minden vágyuk, hogy rabjukkal az Írószövetség tengerparti villájában nyaralhassanak. Ott majd lehet szórakozni. Így biztatják hát a költőt: Dinescu úr, igazán jót tenne önnek egy kis tengerparti nyaralás!

 

A Szabad Európa Rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe. Sehol erről nem panaszkodtam, kivéve a szerkesztőséget. Futólag csak ott mondtam el. Kartársaim nevetnek: „Csak?”

 

 

L. meséli, hogy idősebb hölgyet – nyugdíjas tanárnő? – fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovits-levél után, miért gratulált hozzá? Írásos nyilatkozatot kértek tőle. Ama napon egy asszony valóban felhívott telefonon. Nevét nem mondta. Lám, így is megtalálták. (…)

 

 

A Színművészeti Főiskolán is ballagnak a végzősök. Magyarok hárman, F. Istvánnal tárgyaljuk az ügyet. Többek közt ezt mondja: „Az egész ballagási ceremónián egyetlen szó magyarul nem fog elhangzani.” (Ezt már tavaly betiltották az ország összes iskoláiban.)

 

Tehát három színésznövendék ballag. A negyedik már kiszökött Magyarországra. A háromból is elmegy az egyik. Marad kettő annak a száznak a pótlására, aki elhagyta már az országot.

A főiskola magyar és román végzettjeiről lapunk címlapján akartunk fényképet hozni. Koppándi kidobatta. Indok? Semmi. Feltételezésünk: nem tudni, hogy a magyarok közül melyik fog rövidesen „lelépni”. Így tehát valamennyien gyanúsak. (…)

 

 

Ballagás a színi főiskolán. Minden úgy történt, ahogy F. mondta volt. Az ünnepségen egyetlen magyar mondatot sem engedélyeztek. Mi több: ez alkalomból a főiskolát a nevétől is megfosztották. Többé nem Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, csupán: Institutul de Teatru. Azt mondják, a táblát is leszedték a falról.

 

 

Az Utunk emberei. Városunkban a lap ifjú olvasóival óhajtanának találkozni. Hát hol legyen? Például az erdélyi magyar kultúra 400 éves fellegvárában, a Bolyai Líceumban. Hány magyar diákja lehet? A Kultúrpalota nagytermét is meg lehetne tölteni velük. Mennek hát az Utunk szerkesztői velük beszélgetni az irodalomról, verset, novellát olvasni. Jönnek is vissza lógó orral. A Bolyai Farkas Líceum, a volt Református Kollégium mai román igazgatónője kijelentette: ebben az iskolában idén – tehát egész esztendőben – kizárólag Eminescu emlékezetére rendezett irodalmi találkozót engedélyez. Semmi mást! Mert centenárium van! Pedig nyilván róla is elbeszélgettek volna a magyar diákokkal. A verseiből is felolvashattak volna. De persze nem úgy készültek, hogy kizárólag centenáriumi műsort hozzanak. Magukra vessenek. Haza velük Kolozsvárra! Így esett meg, hogy Létay Lajos, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, az Utunk főszerkesztője, az Írószövetség országos titkára, a kolozsvári megyei pártbizottság bürójának tagja kénytelen volt fejet hajtani a Bolyai Líceum igazgatónőjének akarata előtt. Mert jelek szerint a hölgy: tulajdonos is. A diáksereg testének, lelkének, agyának tulajdonosa. Rendelkezik velük és fölöttük. Ő cenzúráz minden gondolatot, mely elméjüket megközelítené.

Így mesélték ezt nekem az Igaz Szó munkatársai.

 

 

Ó, a telefon! Mióta feltalálták, ilyen szégyenletes intézkedés nem sújtotta. Külfölddel negyedévenként lehet csak beszélni, s oly borsos áron, hogy attól is elmegy a szegényember kedve. Aztán, ha valaki postán próbálkozna, menten lefülelik, megszégyenítik, ebadtázzák. Halálhírt, sürgős orvosságrendelést, semmit sem közölhet, aki az „adagját” már „lebeszélte”. Ám ez is potomság az állandó felügyelethez képest. Interjú-ügyben immár harmadszor jelentkezett ma is a budapesti rádió munkatársa. A szolgálatos központi fül gazdája mindig ott szakítja meg a beszélgetést, mikor a hívó azt mondja: „Meg szeretném kérdezni…” Hát csak ne kérdezősködjék! Abban a tudatban beszélünk bárkivel, hogy a telefonközpontban minden szavunkat hallgatják, magnószalagra rögzítik. A börtönbeli „beszélő” is szabadabb eszmecsere két ember között.

 

 

Tegnap este a Szabad Európa román adásában újból megemlítették, hogy a helyi belügyiek újból megfenyegettek, K. K. mellett pedig megerősítették a felügyeletet. Hová megy? Kivel tárgyal? Stb.

 

 

Szombaton (10-én) kimentünk Sikaszóba. A remény vitt ezúttal is: két napot bár az elmaradott munkáknak szentelni. Már-már kétséges: befejezhetem-e valaha is regényemet, drámámat? (Az ugató madár.)

Megérkeztünk gyanútlanul. Aztán az első meglepetés: a padlásszobában újból „vendégek” jártak. Garázdálkodásuk nyoma nyilvánvaló. Meglepődésünk azonban lagymatag volt. Mindig így volt ez az utóbbi években. Megszoktuk. Jönnek-mennek, kutatnak, mesterkednek a csíkszeredai fülesek. De most a régiektől eltérő meglepetés vár, drótvég a ház sarkában. Fekete zsinór, amely a talajba ágyazva kivezet az erdő sarkáig. Tovább nem követtük. Óvatosságból. Láthattuk ugyanis, hogy házunk mellett, az erdei úton nagy sietséggel gépkocsi húz el az elnöki vadászház irányába. Közben vendégek jöttek, udvarhelyiek, magyarországiak, köztük egy amerikai angol professzor is. Világos tehát – mondtuk –, hogy miattuk a belügyi kocsi nagy sietsége. A fölfedezett dróttal tovább nem foglalkoztunk. Eszembe jutott a vásárhelyi telefonpatkány megismételt fenyegetése is: „Meg fogtok dögleni”. Így tehát az is lehetséges, hogy ennek a drótnak a végén nem újabb – modernebb? – lehallgatókészülék működik, hanem bomba hallgat. „Ezek képesek bárkit felrobbantani!” A huzal a házba vezet, ám a fal tövében az irányát már nem tudtam kitapogatni.

Miután a vendégek elmentek, Évával tanakodni kezdtünk. Mit tegyünk? A drót a helyén van, a „fiúk” valahol a közelben fülelnek. Vagy a szavainkat hallgatják, vagy robbantani készülnek. Alvás nem lészen. Jobb tehát, ha most azonnal hazamegyünk, s holnap reggel, vasárnap visszatérünk rokoni segédlettel. Öcsém villamos szakember, nézze meg ő is ezt a gyanús zsinórt, laikus módon mi ne nyúljunk hozzá.

Gyors csomagolás, indulás Marosvásárhelyre.

 

Éjfél előtt öt perccel Marosvásárhelyt jut eszünkbe: hisz holnap, azaz vasárnap fejében vissza nem térhetünk Sikaszóba. Kocsink rendszáma páros. Csak páratlan rendszámú kocsival mehetnénk. Meg kell várnunk tehát a hétfői napot.

Újabb meglepetés itthon is. A sikaszói utazáshoz szükséges, kínnal összekoldult 40 liternyi benzinünket időközben – mikor? – ellopták. Ennek a tolvajnak is kulcsa van tehát. A szerszámosbódé lakatja ugyanis a helyén volt, erőszak nyomát nem találtuk rajta. Kisegít a sógor húsz liter benzinnel.

 

Eltelt a vasárnap, hétfő van, hajnali 5 óra. Készülődünk vissza Sikaszóba. Gergely öcsém is velünk jön. Fölszedjük azt a huzalt, netán a lehallgatókat, vagy pedig bombát. Ez utóbbi föltevés meglehetősen abszurdnak tűnik, annál határozottabb viszont a telefonpatkány meg-megismétlődő fenyegetése: „Meg fogtok dögleni”. Gyilkolni pedig gyilkoltak eleget. Ennek ellenére: nincs rettegés bennünk. Különös, eddig nem tapasztalt letargikus nyugalom száll meg mindannyiunkat. Lesz, ami lesz! Megyünk. Attól tartok: annak a vadonba vezetett huzalnak a fölszedése nem fog könnyen menni. A belügyiek ott lebzselnek, figyelik minden mozdulatunkat.

 

Sikaszó. Itt van tehát ez a drót, ez a szigetelt, fekete huzal, kb. 20 centiméternyi mélyen a földben. Hogy honnan indul: látjuk. Az irányát is követni lehet. A fű mutatja. Ahogy megálltunk a ház sarkánál, s elnéztünk az erdő felé, a harmatos füvön látni lehetett a friss nyomot. A gyanúsat. Nem emberi láb nyoma, nem erdei vadé. Az ilyet az ember csekély fáradozással „leolvashatja”. Szarvasnak, vaddisznónak, rókának a nyoma sajátságos ábrát mutat, ez viszont olyan – mit mondjak? –, mintha magányos kerék gurult volna végig a kaszálón, s tűnt el a fenyves sűrűjében. Az ábrát – nem nyáron, hanem viharos téli éjszakán –, mint valakinek a titokzatos látogatását, már megidéztem egyik írásomban. Fájdalmas emlékezés volt az László unokám vízimalmos játékára: veszteségeinkre, családunk szétszóródására. A titokban hazajáró lelkek hórajzolatú nyomára. Ám azt a sajogó vágy és a képzelet teremtette. Ezt pedig valami más hagyta hátra. Ez nem irodalom. Szigorú való. A felvágott talaj mutatja. A fű tövében matatva ujjaimmal kitapinthattam valamilyen földvágó szerszámnak a nyomát. Körfűrész, mely kissé dőlten hatolt a fűgyökerek alá, s valaminő tengelykapcsolásos megoldással le is rakta a huzalt, amely tehát június 10-én már a markunkban volt, de nem mertük fölszedni. Ha két nappal később jövünk, a törött fűszálak már összeszedték volna maguk, a nyom eltűntével soha észre nem vesszük a belügyieknek ezt az újabb mesterkedését.

Munkára fel tehát! S úgy valahogyan, hogy ne keltsünk föltűnést. Helybeli ismerőst ne avassunk az ügybe, a szekusok ugyanis menten rájuk vetik magukat. „Mi volt? Hogy volt?” Ezt a veszedelmet jól ismerik a sikaszóiak. Egyikük így szólt egyszer: – „Ezek, ha tudják, hogy magunk is tudunk valamiről, úgy elvernek, mint a lovat. Megnyomorítanak.” – Sajnos, igazuk van. Ám ez nem a gyávaság jele volt részükről. Csupán az óvatos meggondolásé. Mert ha kellett, így is figyelmeztettek a fülesek jelenlétére. Valamelyikük mindig fejszét kapott fel a hóna alá, s mint kinek az erdőben van dolga, nagy sietve elhúzott mellettünk, miközben halkan közölte: „Vigyázzanak, mert itt vannak!”

S úgy volt. Kerülgettek bennünket, akár a hiénák.

 

Míg el nem felejtem, ezt is fel kell jegyeznem ide. Indulásunk előtt még otthon hívott telefonon a fiam Veszprémből. – „Hogy vagytok, édesapám?” – „Jól vagyunk, fiam.” – „Nincs semmi baj?” – „Nincs semmi baj.” Már hogy lenne! Hogy aztán gyanút keltsünk vele? Kettős lehet a következménye. Egyik, hogy a hazalátogató gyermeket, unokát a határállomásról visszazavarják, pedig még látnunk kell egymást. Egyszer bár egy esztendőben látnunk kell egymást. Gyenge vigasz ez is. Éva szüntelen könnyhullatását el nem apasztja. De mégis… A másik meggondolás pedig: ha kifecsegjük az újabb sikaszói fölfedezést, mire kiérkezünk a helyszínre, mindent el is tüntethetnek. Már megfigyeltem: mindig pontosan tudják, mikor indulunk, merre megyünk stb. Az ország polgárainak jövés-menését számon tartani ma már nem ördöngösség. Ám ez csak a megfigyelés volt eddig. Talán ezután jön a vastagja. Akik halálunkat ígérték: nemes hivatásukat megpróbálják betölteni. – „Menjünk el innen!” – mondta Éva elcsukló hangon. Megpróbáltam vigasztalni. „Tudod jól, hogy maradnunk kell.” „Tudom, tudom.” Ujjai reszkettek, ahogy a könnyét törölte.

 

Itt van tehát a drót, mondom Gergely öcsémnek, aki velünk jött, hogy az elhárító munkálatokat szakértelemmel végezze. A ház sarkában állunk, ahol szombaton az elégtétel ritka örömével tapinthattam ki a huzalt a föld alatt. Gergely a mutatott helyre nyúl, majd fölrántja szemöldökét.

– Itt nincs semmi.

– Lehetetlenség. Ott volt.

– Csak volt.

Kapkodó mozdulatokkal követjük a körfűrész vágta nyomot: a drót sehol. Az elégtétel öröme most a belügyéreké. Valahol összeröhögnek a kudarcunk láttán. Talán éppen a közelünkben, a sűrű bokrok között.

Nézzük tehát egyik a másikat leverten. Míg hazanyargaltunk, a drótot fölszedték. Csak szombaton éjjel tehették. Ugyanis rendszerint éjjel dolgoznak. A helybéliek nemegyszer észleltek a ház körül zseblámpafényt, titokzatos mozgást. Hát most kész. Újból túljártak az eszünkön.

De nem olyan fából faragták Gergelyt! Tíz körömmel halad elé a vágaton, át a tisztáson, majd azután az erdő fái között, ahol a szakszerű ténykedés újabb nyomára bukkanunk. Száraz tölgyfalevelek összeseperten, tenyérnyi széles ösvényként jelzik: itt nem a szél működött. Ember mesterkedett. A vágat nyomát még fenyőgallyakkal is megpróbálta eltüntetni. Haladunk tehát a nyomon négykézláb, s úgy 150 méternyire a patak közelében öcsém fölkiált:

– Itt van!

Kezében a fekete zsinór.

Így derül ki, hogy a vágatban nem nyúltunk eléggé mélyre. De lám, itt a bűnjel! Előttünk, mögöttünk is. A fülesek az erdőben komolyabb munkát végeztek, mint a ház mellett, a tisztáson.

– Akkor tehát göngyölítünk! – mondom lelkesen. – Kíváncsi vagyok, meddig vezet ez a drót. S mi van a végén? Kik lehetnek a végén? Lelki szemeimmel azokat a nyakkendős civileket látom, akik itt is követni szoktak bennünket, s leginkább olyan napokon, amikor külföldi vendégeink érkeztek. Ott lehetnek most is az elnöki medveles épületében. Karszékben ülve kártyáznak, fülükön a hallgató, szemükben az öröm, hogy végre megoldották az emberi gondolatok elcsípésének bonyolult feladatát – a vadonban, ahol nincs telefon.

Öcsém nálamnál óvatosabb, mert körülnéz a sűrűben, s így szól:

– Ne menjünk most tovább. Itt könnyen agyonüthetnek. Haladjunk a fölszedéssel visszafelé.

Így cselekszünk. A drótot kihúzgáljuk, de nem tekerjük föl.

Ne veszítsük el a végét.

– Gabonatakarítás, drótbetakarítás! – mondom nevetve.

Egy idő után Gergelyt magára hagyva elnyargalok a fényképezőgépért. Örökítsük meg a látványt. Az irántunk tanúsított állami gondoskodás megható jeleit. Belügyérek áldozatos, lelkiismeretes munkálkodásának bizonyítékait. Ó, szegények! Mily nehéz terepen kell dolgozniuk! Hány vastag fenyőgyökeret kellett átvágniok!

Futás közben eszembe jut, hogy tanúk is kellenek most.

Sándor szomszédot kellene áthívni. Vagy Marxot inkább? Őt és Lenint, mondjuk. Lássák, mi van a drót, vagyis az Eszme végén.

Mire megtérek a fényképezőgéppel, öcsém már az erdő szélén pihen egy kövön. Lekapom. Cseréljünk helyet.

Gergely hátranéz, elképed. Alig néhány méternyi drót fityeg a kezében. Pedig legalább ötvennek kellene lennie.

– Nézd csak! Elvágta valaki.

Elvágta, és el is tűnt vele.

– No, mit mondtam én neked? – néz rám Gergely szigorúan.

Itt volt hát a szolgálatos belügyér, alig néhány méternyire a sűrűben. Megállapítjuk, hogy ügyesen és bátran járt el. Vagyis, hogy túljárt az eszünkön. Nem tudjuk meg, meddig vezetett hát a drót. Ám lehetséges, hogy ennek fejében megúsztuk az esetleges főbeveretést.

– Vagy a meglövetést hangtalan pisztollyal – lódul meg újból Gergely képzelete.

 

Az erdőszéli s a ház közötti részen azonban már nincs drót. Ezt a részt szombaton éjjel valóban fölszedték. Szerszámot elé! A ház sarkában folytatjuk a kutatást. Gergely a tonnás sziklatömb alá ás, a vízfogó betonpánt repedéseit mélyíti éles vasszerszámmal. Órákon át működik némán, verejtékesen, míg én a konyhát teszem tönkre. Bútort széjjel huzigálok, szegőlécet szedek föl a fal mentén, ahol „lennie kell valaminek”. Éva óbégat, és tiltakozik a rongálás ellen. Én pedig bölcsen így vélekedem: „Ha kint van, bent is lennie kell.”

Jó sokára Gergely kiált diadalmasan:

– Megvan!

Mikor már nyilvánvaló, hogy a drót a konyha parkettje alatt folytatódik, a faltörést abbahagyjuk. Megállapítható tehát, hogy a belügyérek műve még a ház építésének idejéből való. Közel másfél évtizedes. Hát akkor volt mit hallgatniok! Keserves gondban vergődő éveinkből panaszok áradata tér meg emlékezetemben. Hargita megye magyar tanfelügyelője, aki valamelyik szombaton kertelés nélkül sorolta el az iskolák gyalázatos megnyomorítását, s hétfőn már leváltották. Aki csak meglátogatott, mondta a magáét, s bár időnként névtelen üzenet jött Csíkszeredából, Székelyudvarhelyről, miszerint a sikaszói háznak füle vagyon, a suttogás szabályát képtelenség volt mindig betartani. Akárhogyan is vigyáztunk a szánkra, némelykor az indulatok elszabadultak. Vágyálmok röppentek föl, többek között ilyenformán:

– Mikor fogjuk már fölkötni?

– A nadrágot?

– Fenét. Az fel van kötve. Én azt kérdem, mikor fogjuk felakasztani?

– Kicsodát?

Ácsok, asztalosok, cserepezők ilyenkor embert féltő nagy hangoskodással próbálták a választ érthetetlenné zagyválni, némelyek a kezükkel mutogattak körbe-körbe, miközben a fülüket is pengették sokatmondóan.

Aztán a mentő magyarázat:

– Barátunk kedvenc kérdése, hogy mikor fogjuk felakasztani, füstre tenni a szalonnát. Szereti nagyon a füstölt szalonnát.

Azért mindenkori vendégeink közül így is bekerültek jó néhányan a belügy kihallgatószobáiba.

 

A házban folytatnók a kutatómunkát, de üzenet jön Zetelakáról, ahová a megyei pártbizottságtól telefonáltak: az első titkár hívat, mégpedig azonnal. Visszaüzenem, hogy nem mehetek. Betörtek a házunkba, azzal vagyunk elfoglalva. S ez így is van. Már ahogy megérkeztünk, észleltük, hogy a padlásszobában betörők jártak, s az erkélyen kétségtelen nyomok jelzik, hogy miként távoztak. Kötélen ereszkedtek alá a nyaktörő magasból.

Tehát a megyei titkár üljön a fenekén. Nem megyek.

Este újabb személy újabb üzenettel: induljunk azonnal haza Vásárhelyre. A megyei első titkár parancsa, a propaganda titkárnő parancsa, a szerkesztőség kérése stb.

Nem megyünk!

– Baj lesz – mondja Éva.

– Az már megvan – mondom, majd megpróbáljuk megfejteni a pánikos üzenet hátterét.

Fölszedtük az erdőben a drótot. A titokzatos személy ezt rádión jelentette a főnökének. Az fölhívta a megyei első titkárt és megkérte: távolítsanak el azonnal bennünket, mert nyomon vagyunk, a lehallgatókészülékek veszélybe kerültek. Míg az utat oda-vissza megtesszük, ők a szerkentyűket eltüntetik. Mert milyenek ezek a nyavalyás írók! Külföldi sajtónak, rádiónak pofáznak, sírnak, panaszkodnak. Ezt ők jól gondolták, csak arra nem számítottak, hogy az ember egy megyei atyaisten előtt nem esik hasra.

Majdnem éjfélig tartó terefere, borozgatás a szomszédokkal.

Aztán lefekszünk.

 

 

Reggel motorzúgásra ébredek. Az erkélyre kilépve látom: rendőrkocsi. Kék színű rabszállító. De nem az ütött-kopott, amibe a verekedő cigányokat szokták beléhajigálni, hanem annál elegánsabb. Tiszta újnak látszik. Ha nem egyéb: írónak való.

Mire félig öltözötten lebaktatok a padlásszobából, már ott is látom a zetelaki rendőrőrmestert a nyitott verandán. A konyhából előjött Éva és Gergely is. Köszön az ember s kérdi: vajon meg vagyunk-e lepődve az ő korai látogatásától? Mondom, hogy igen. Mi mindenkit várunk, de rendőrt nemigen. Az őrmester az első kedélyes szavak után hangot vált, és azt mondja:

– Önöknek most velem kell jönniük Zetelakára.

Halljunk oda! Hagyjuk itt a házat, az elkezdett munkát, mindent, és menjünk. Mindahányan!

– S aztán mi végett?

– Jelentést kell tenniök a betörésről.

Igen, a betörés. Hirtelenében az a gondolatom támad, hogy az előttem álló fegyveres férfiú magának a sorsunk felett virrasztó Atyaistennek a küldötte. Különben honnan tudná, hogy betörést észleltünk? Semmilyen hatóságnak nem jelentettük. Érthető csodálkozással kérdem hát:

– Miként értesültek maguk erről?

Elmondja. A Maros megyei első titkár áttelefonált a Hargita megyeinek, az pedig máris intézkedett: nyomozót küldött Zetelakára. Ott vár bennünket, hogy előtte jelentést tegyünk.

Így már értem. Hisz magam üzentem a Gauleiterünknek: nem megyek, mivel a házunkba betörtek.

– Az ezredes elvtárs várja magukat – szól az őrmester.

– Hű! Egy ezredes! Az már igen! De nem megyünk.

Az őrmester megvonja a vállát:

– Akkor visszük magukat.

– Nem hinném. Vinni se hagyjuk magunkat.

Erre is van paragrafus:

– Önök a milícia hívására kötelesek megjelenni. Ellenkező esetben pénzbüntetéssel sújtjuk magukat.

Mindezt csöndesen és indulat nélkül mondja el és – horribile dictu! – magyar nyelven. Ama ritka rendőrök közül való, akik magyarul is meg mernek szólalni.

Végül leszól a gépkocsivezetőnek: menjen vissza Zetelakára, jelentse az ezredesnek, hogy a parancsnak nem vetettük alá magunkat.

Ő pedig marad. Nehogy ellógjunk innen a saját panaszunkkal.

A verandán széket kerítünk alája, s úgy-ahogy beszélgetünk is. Mint foghúzás előtt az orvos várószobájában. Ő maga is tudja, amit én sejtek: másról van itt szó, nem a betörésről.

Háromnegyed óra múltán megérkezik az ezredes. Civilben és kopaszodva. Korára nézve negyven körüli férfiú, hűvösen udvarias, bemutatkozik, de nevéből csak annyit értek, hogy „colonel”. Testőrként a gépkocsivezető kíséri.

Azonnal munkához látunk. Fölvezetem a padlásszobába, megmutatom a betörés nyomait. Beszámolómat ügyesen titkolt unalommal hallgatja. Látom a képén: valami egyéb érdekli. S ez menten kiderül, mivel azt mondja: a ház környékét akarja szemrevételezni. A drót, mondom magamban. Miféle drót? – kérdezné nyilván, ha jövetelének tulajdonképpeni okáról hangosan is szót ejtenék. Kimegyünk tehát az udvarra. Ezredesünk úgy teszen, mintha azt figyelné, hogy a betörők merre távozhattak. Kísérője, akiről úgy gondoltam, hogy gépkocsivezető, előtte lépdel, mintegy jelezvén a kutatás irányát. Azon a vonalon lépdel pontosan, ahol a huzalt megtaláltuk. Aztán megállnak. Az ezredes lehajol, ujjaival a fű között matat, s kérdi tőlem:

– Ez a vágás itt mi lehet?

Ravaszkodásának láttán semmi kedvem képmutatóskodni. Elmondom neki röviden, mit hogyan találtunk, majd azután a házban megmutatom a huzalkarikát is, amiből egy darabkát levág magának. Mintaképpen? Bűnjelként? Hisz onnan való, a belügy raktáraiból. Hagyom játszani. Még az iránt is mutatok némi érdeklődést, hogy Sikaszóban nemrégen hegyivadászok gyakorlatoztak. Így maradhatott a földben az a huzal. Jó színészi készséggel ezt csak úgy futólag jegyzi meg.

Nyelvem hegyén a kérdés, hogy a hegyivadászoknak a lakásunkban is gyakorlatozniuk kellett? S a falat is át kellett fúrniok, hogy drótot vezessenek belé? Naiv módon azonban arra gondolok: ha nem tudja, hogy rájöttünk a disznóságaikra, talán még időt nyerünk a további kutatáshoz. Így esem magam is a képmutatás bűnébe. Nem árulom el neki, hogy felbontottuk a falat is. (A bontás jeleit még tegnap eltüntettük.)

Látogatóink udvarias búcsúval távoznak.

Folytatni szeretnők – házon belül – a kutatást, de öcsémnek lejártak a szabadnapjai. Haza kell mennünk. Kínlódásaink egyetlen eredménye, hogy tudjuk: a lehallgatókészülékek ott vannak valahol a házban. De hol? Honnan kezdjük el a rontást, a bontást? A falban talált drótvég műszeren mutatja a „zárt áramkör jelenlétét”, ahogy Gergely megállapítja. A poloskákat tehát hamarosan agyoncsapjuk.

 

 

Sejtelmem igaznak bizonyult. A megyei első titkár csak azért hívatott haza, hogy ne legyünk Sikaszóban. A belügyéreknek ott még dolguk van. A Gauleiter helyett ezúttal is Isăroiuné fogad, az elején még kedélyeskedik, majd fontoskodni kezd, és újból eléhozakodik régi kifogásaival, miszerint nem vagyok hajlandó publicisztikában „letenni a garast” stb. Én újból közlöm vele, hogy az írás magánügy, ne szóljanak bele. A fontoskodó elvtársnő még berzenkedik egy darabig, aztán visszamegyek a szerkesztőségbe. Másfél óra múltán telefonon közli velem az első titkár határozott utasítását, mely így szól: azonnal jelentsem neki írásban, hogy: 1. Miért nem írok publicisztikát? 2. Hogy mertem elhagyni a várost az ő engedélye nélkül? 3. Hajlandó vagyok-e végre rendet teremteni a szerkesztőségben, mégpedig minden egyes személyre „lebontott” munkaterv alapján, vagyis: a nyavalyás újságírónak mit kell elvégeznie reggel nyolctól ebédszünetig, utána szigorú számbavétel, kiértékelés, mulasztás esetén azonnali megrovás, büntetés stb.

– Megértette, főszerkesztő elvtárs?

– De még mennyire!

Leteszem a kagylót. Éltető Jóska riadtan néz rám. Amit végighallgattam, nyilván kiült a képemre.

– Ez is megőrült – mondom. – A tehenészeket már halálra kínozta, most mi következünk.

Így tehát megírom a válaszomat. „Ezennel fölmondok. E perctől kezdve ne tekintsenek az Új Élet főszerkesztőjének.” A szövegben szó van arról is, hogy a helyváltoztatás dolgában nem tekintem magam jobbágynak stb. A megyei pártbizottságnál T. elvtárs átveszi a borítékomat, beviszi azonnal a Gauleiterhez, s a többi néma csönd. Határozatomat közlöm Koppándival is, ugyancsak írásban a KB sajtóosztályával is, egyben kérem nevem azonnali levételét a lapról. (…)

 

 

Fölmondásomra semmilyen válasz nem jött még. Sem helyből, sem Bukarestből. Csak megtorlás és fenyegetés jelzi jövőbeni kilátásainkat. Az államosított házak igazgatója közli, hogy a lakás, melyet a mostaninak lebontásakor rendelkezésünkre bocsátanak, tetemes javításra szorul. (Ezt tudjuk, láttuk.) Ők elkészítették a költségvetést, mely szerint kb. 130-140 ezer lejt kellene beléfektetni. Ebből 10 ezret ők vállalnak, mármint az állam, a többit magam előlegezem, másként nem lehetséges. Ez tehát 120-130 ezer lej lenne. Nem sok ez? Ennyit dobjak most az állam kalapjába? Hogy saját tulajdonát megjavíttassa? Az igazgató vigasztal. Havi száz lejenként az összeget megtérítik nekünk. Havi 1280 lej lakbérünk ennyivel kevesebb lesz. Mondom, ez nagyon előnyös ajánlat. Hozzávetőlegesen 930 éves leszek, mire kölcsönömet az állam megtéríti. A Biblia szerint ennyi volt Ádám is, amikor meghalt. Ha pedig csak annyit élek, mint Séth – 912 évet –, akkor az állam hitelezőjeként távozom ebből a világból.

– Köszönöm a jóindulatukat!

Azzal távozom, hogy nem egyezünk meg semmiben.

 

A megyei első titkár H. elvtárssal üzeni nekem, hogy ne ugráljak, lehetőleg ne jártassam a számat, a sikaszói drótok históriáját ne kürtöljem világgá, még bajom támadhat belőle. Milyen bajom? Hát az például, hogy gyerekeimet, unokáimat többé soha be nem engedik az országba. Ő majd intézkedik.

Ezt sajnos megteheti.

Ezt nálánál kisebb belügyi tiszt is megteheti.

A nemzetközi terroristák módszerét alkalmazza: védekezésként ártatlan gyermekeket állít maga elé. Így valóban nem lehet rálőni.

 

Magyarországra mentében meglátogatott bennünket H. T. és családja. Míg a házban beszélgettünk, odakint a szolgálatos belügyér lesett-fülelt felénk az autójából. A lerombolt házak helyén parkolt le tisztes távolban. Gergely öcsém a helyszínen sétálva figyel föl a gondolatainkra oly nagyon kíváncsi fülesre. Legyintettünk rá. Egyebet mit tehettünk volna?

 

„Én maradok, másként nem tehetek!” – írtam és mondottam volt Sinkovits Imre hangján a Kossuth rádióban.

De mit teszünk, ha végleg elszakítanak a gyerekeinktől, unokáinktól? Ha őket büntetik helyettem. Ha velük fognak zsarolni bennünket. Amit jó néhányszor megkíséreltek már. Mikor orvos fiamat Bákó környékéről Hargita megyébe próbáltam átmenteni, a megyei első titkár annak fejében ígért segítséget, ha meggondolnám magam, és írnék valamit. Valamit? Hiszen írtam és írok drámát, esszét, novellát. Itthon persze nem közölték. Nem olyasmi kellene, mondta a titkár. Valami más! Például? Hát amiben az elvtárs állást foglalna. Mi mellett? Jól tudja maga, hogy mi mellett! Tapintatos volt. Én meg azon csodálkoztam magamban, hogy milyen nagyon odafigyelnek a hallgatásra. A segítség pedig – egy orvos kinevezése a megye legkisebb falujába bár – nyilván elmaradt.

 

Folyvást növekvő nyomorúságunkból nem látok kiutat. A tehetetlenségben töprengve napok óta álmatlankodom. „A császár egyetlen járható utat engedélyez: a járhatatlant.” Azóta, hogy a hetvenes évek közepén ez a felismerés a tollam hegyére tolult, helyzetünk romlása iszonyatosan felgyorsult. „Felgyújtanám magam! – mondta minapában egyik barátom keserű öniróniával –, de annyi benzinem sincs.”

 

Születésnapomon – ezt utólag jegyzem föl, hogy közléseit el ne feledjem – meglátogatott G. Zs. is. Bukaresti élményei egyre lesújtóbbak. A „helyzet” ellen lázongó írókat belügyiek őrzik éjjel-nappal. Azokkal, kiket a nyugati sajtó a védelmébe vett, megpróbálnak leveleket íratni, amelyekben kérik: „Ne védjék őket!” Nem szorulnak rá. F. J.-t is behívatták, megfenyegették. Be ne tegye lábát még egyszer a Magyar Követségre! Különben… stb. Sokakkal együtt G. Zs. is fenyegető levelet kapott. Börtönnel fenyegetik az esetben, ha valamely követség összejövetelén megjelenne.

 

Lemondásomra még mindig nem válaszoltak. Ettől persze nem esem kétségbe. Gyakorlatilag kiléptem a szerkesztőségből. A gyerekek sorsa foglalkoztat inkább. Unokáim arcát látom magam előtt, ahogyan fölnéznek riadtan a borsi vámosokra, midőn így fognak szólni: „Vissza!”

Munka? Dráma? Meseírás?

Csak emlék már a hajdani hajnalok jóleső munkája.

Suttogva cserélünk szót a házban, amely – valószínűleg – csupa lehallgató. Titkos mikrofonok isszák a gondolatainkat. Meg az éjszakai fura álmom is: „Mi adni nektek magyar tagozat. Biztosítani magyar iskola.” Surgyélán beszéd, nem tudom, ki mondta.

 

 

B., a jégszekrényjavító meséli, hogy a hazafias gárda kényszertagjaként Nagy Imre temetésének idején napokon át teljesített maga is fegyveres szolgálatot. Eminescu szobrát kellett őrizniök. Ki ellen? „Az isten tudja.” Éjjel-nappal állták az őrséget váltásban. Parancsuk volt, hogy minden gyanús személyre lőni kell. Ha például valaki röplapokat szórna, vagy falakra firkálna stb.

 

 

P. Á. kolozsvári barátom látogatása. Nos? Legyintés. Ügye, amelyért több mint egy esztendeje lót-fut, kérelmez, reklamál, könyörög, kiabál, mind reménytelenebb. Vagyis, hogy Svájcba utazzék. És még mi újság? Gy. Éva élelmiszert küldött Doina Cornea asszonynak, akit köztudomásúlag házi fogságra ítéltek. A személyt, aki az élelmiszert vitte volna, elcsípték a szekusok, majd Gy. Évánál újabb házkutatást végeztek. (Az összefüggések zseniális kutatóinak szigorú kérdése: honnan az élelmiszer?) Aztán Évát többször is behívatták kihallgatásra.

N. C. tegnapi háromórás beszéde. Úgy a legjobb minden, ahogyan ő rendezte. Az emberiség aranyálma, a kommunizmus napfényes csúcsai felé haladunk.

 

 

Egy elmebajos román diplomata újból azt nyilatkozta Párizsban, hogyha a romániai magyar gyermekek az anyanyelvükön tanulnak, és végzik el iskoláikat: egyenlőtlen helyzetbe jutnak. Mert úgymond nem érvényesíthetik egyenjogúan a képességeiket. „Törzsi szintre züllenek” – mondta, hogy szellemes is legyen. Istenem, be nagy szíve van! Mennyire aggódik értünk, be nagyon szeret minket!

 

M. tanárnő látogatása. Többek között elmeséli, hogy két magyar főiskolást behívattak a belügyhöz, ahol megpofozták őket. Bűnük, hogy a bentlakásban Nagy Imre temetésének napján a Kossuth rádió műsorát hallgatták.

 

Végre megmozdultak odafönt is. Fölmondólevelemre válaszolva Koppándi Sándor utasította a bukaresti fiókszerkesztőséget, hogy nevemet a lapról vegyék le. Harmincegy év után kimásztam a rácsból. Hamarább kellett volna, mondja némelyik barátom. Erre megint azt hozom föl, hogy őrizni kellett és kell ezután is minden talpalatnyi helyet, ahol egy tisztességes magyar mondat kinyomtatható.

 

 

A megyei pártszékházat hónapok óta legalább kilenc rendőr őrzi. Szemközt a szerkesztőségünk. Megszokott parkolóhelyemről ma délelőtt elzavartak. Kérdésemre, hogy mi baja velem, a rendőr a vállát vonogatta. Én pedig arra gondolok, hogy Sinkovitshoz írott levelemet tegnap a Szabad Európa rádió román adásában is felolvasták.

 

O. T. hozza dedikált új könyvét. Tanulmányok a reneszánszról. Ezt még lenyeli a cenzúra. Aztán, mert Csíkszeredában járt, az ottani iskolai újdonságok kerülnek szóba. Az asszimiláció osztagainak garázdálkodásai. Az anyanyelvi oktatásnak egyre vandálabb és cinikusabb megsemmisítése. Például: a hajdani színmagyar gimnáziumban összesen tíz IX-ik osztály működik. Ezekből ma már csak egyetlenegy a magyar osztály. A többiben kizárólag román nyelven folyik az oktatás, holott a tanulók többsége magyar nemzetiségű.

 

 

Kádár János halála. (Tegnap reggel tíz órakor.) Az értékelések. Az elismerés, a tapintatos bírálat vegyes hangjai. De föl-föltünedeznek a sommás, szigorú ítélkezés hívei is. Már ahogy tökéletes elzártságunkban, hír- és szövegszilánkok alapján megítélhető. A nevét viselő korszakot egyesek áldják, mások átkozzák. Sok-sok éven át a hozzánk ellátogató magyarországiak versengve dicsérték az ő Jani bácsijukat. A kút mélyén dideregve irigykedéssel hallgattuk őket. Ez részint meghatározta az ottani ellenzékiekről alkotott véleményünket is. – „Mit berzenkednek? Látnák csak, mi van itt nálunk! Itt nem egy-két esztendei szilenciumra ítélik az írót, hanem örökre betömik a száját. Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát nem két napra fogták le, nemcsak az újságjukat kobozták el, hanem az egész életüket. Ugyanis örökre elzavarták őket innen.” – Legutóbb hosszan beszélgettem erről Csoóri Sándorral. Önvizsgálatilag is. Hogyan vélekedik az ember a kút mélyén. (Ki mint él, úgy ítél?) Ők is kútban csücsülnek persze. Ám a tökéletes elnyomás állapotában túlbecsültük a tökéletlen elnyomatás engedményeit.

Hírhedett jelszavak az elhunyt pártvezér munkásságának értékelése kapcsán. Hogy például: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ilyenformán kivonták a forgalomból a türelmetlenség jelszavát: „Büntessétek meg a közönyösöket!” Akkor tehát Kádár egyik érdeme, hogy futni hagyta a közömbösöket? Köztük önmagát is az ügyünkben tanúsított közönye miatt?

Két esztendeje, hogy találkozhattam vele Szűrös Mátyás társaságában. Apró elégtételem volt, hogy félig-meddig elismerte, miszerint a szocializmus nem oldja meg „automatikusan” a nemzetiségi kérdést. Ilyenformán – bár közvetett módon – egyetértőleg vélekedett Szűrös Mátyás radikálisabb föllépéseivel is az említett ügyben. Ceauşescuról pedig az volt a véleménye, hogy őrült, akivel nem lehet és már nem is szabad tárgyalni. (…)

 

A mi mindennapi rettegéseinket add meg nékünk ma, mivel nem tudhatjuk, hogy:

– mit fog kidobni lapunkból a) Koppándi Sándor, b) a megyei első titkár, c) a megyei propagandatitkár, d) annak beosztottja stb.?

– hogy helységeink magyar megnevezésének betiltása után mikor tiltják be a földrajzi nevek anyanyelvi használatát is?

– hogy a Kriterionnak melyik újabb kiadványát küldik zúzdába?

– hogy hol, melyik iskolánk csonkul tovább egy beszüntetett magyar osztállyal?

– hogy hol váltanak le megint maradék magyar gyárigazgatókat, egységvezetőt stb.?

– hogy honnan, Erdélynek melyik városából irányítják iskolás gyermekeink újabb, asszimilálásra szánt csapatait távoli, főleg moldvai megyékbe?

– hogy meddig tart még a magyar munkások toborzása, s részint kötelező jellegű áthelyezése bányamunkára?

– hogy melyik maradék intézményünket fosztják meg magyar nevétől, mint például a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, amely mától kezdve csupán: Institutul de Teatru?

– hogy Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön stb. hol cserélnek le folytatólag s az éjszaka leple alatt újabb utcanévtáblákat?

– hogy vajon Titus Popovici megállapítása után, miszerint még Petőfi is soviniszta volt, a Petőfi tér és Keresztúron a szobra megmarad-e?

– hogy legközelebbről melyikünk számíthat házkutatásra?

– hogy a menekülők közül, a román–magyar határon kit fognak lepuffantani, elfogni, agyonverni, megkínozni?

– hogy a magyar kiskatonák közül hol, kit fognak újból anyanyelvi megszólalása miatt nyomorékká verni?

– hogy hol fognak könyvet égetni?

– hogy a határon vajon gyermekeinket, unokáinkat is visszazavarják-e?

– hogy az új, statáriális törvény alapján hány Moldvába kihelyezett magyar értelmiségi veszti el jogát ahhoz, hogy erdélyi szülővárosába valaha is visszaköltözhessék?

– hogy a magyar turistaként telefonáló személy nem provokátor-e?

– hogy anyám házának ablakait, mert úgymond a fia „Erdélyt akarja elcsatoltatni”, mikor verik be?

– hogy a román tömegek betelepítése mikor kezdődik el Székelyudvarhelyt is, amelynek színmagyar jellege a kormányt aggasztja?

– vajon Magyarország és Románia között megszakad-e a diplomáciai kapcsolat?

Szorongásunk folyamatos, és naponta növekvő.

És nincs képzelet, mely az ellenünk elkövetett merényletek változatosságát föl tudná sorolni.

 

A drótokról készült fényképpel együtt elküldtem tiltakozásomat a pártközpontba Emil Bobunak, aki Ceauşescu jobbkezeként a belügyminiszternek is főnöke. (Jobbkeze? És az Asszony? Az több annál. Társuralkodó.) Megírtam neki, mit művelnek a belügyiek Sikaszóban. Tudom, értelmetlen időpazarlás, de hát azonkívül, hogy az effélét az ember nyilvánosságra hozza, egyebet mit tehet?

Üzenet Sikaszóból: házunk ablaka megint nyitva van. Pedig gondosan bezártuk, amikor eljöttünk. „Újból meglátogattak a fülesek.” Mennék azonnal, de nincs benzin. A mi mindennapi telefonálásaink a 051-re: van-e benzin? Később tudjuk meg. Későbben: van-e benzin? Nincs. Mikor lesz? Nem tudni. Ezt elkezdjük a hónap elején, folytatjuk – naponta többször is – a következő hónap elejéig, amikor elhangzik a boldogító igen. Aztán a rohanás, a sor három kilométeres, fél napot rostokolsz, már a kúthoz közeledel, mire kijelentik: mára elfogyott. Ha kocsidat helyben hagyod, hogy a sorállást ne kezdd elölről, kirabolják, ha nem rabolnak ki, szerencsés ember vagy, ám oda-vissza legyalogolsz tíz kilométert. Így megy – hányadik esztendeje? Egy idő után a zsidók sem tudták, mióta vándorolnak a pusztában.

Hazavárjuk Öcsi fiamat Veszprémből, családostul.

A rettegés: csak vissza ne zavarják őket a határon! Mit tehetünk, ha Igreţ elvtárs a fenyegetését beváltja? Kérvényezés? Tiltakozás bent és kint minden lehetséges nemzetközi fórumon? Azt mondja Éva:

– Mintha azok a fórumok itt székelnének az Eminescu téren!

Kijuttatni semmit se lehet. A testi motozást szó szerint kell értelmezni. Nőgyógyászatilag is. A követségiek szekuskíséret nélkül a sarokig sem mozdulhatnak Bukarestben. Tőkés Lászlónak, akit mindannyian csodálunk kitartásáért ama nemzetáruló püspöknek a támadásaival szemben, helyzeti előnye, hogy Temesvár: határváros. Onnan talán valamivel könnyebb üzenetet váltani a küzdőtársakkal. Köztük a leghűségesebbek közül való: A. és P. barátom. Közlés végett velük olvastam át Tőkés beszámolóit a váradi püspök garázdálkodásairól. Meg is tiszteltük őkelmét ocsmány mivoltának rövid jellemzésével. Hogy ez a hitvány, papok szégyene mily széles mosollyal szokott volt nekem a parlamentben kezet nyújtani! Ott ólálkodott Fazekas János körül is. Úgy tett, mintha őt is érdekelné azok sorsa, akik választáskor reá szavaztak.

 

 

Rettegésében, hogy a gyermekek nem jöhetnek be az országba, Éva egész éjjel sírdogált. Nem lehetett megvigasztalni.

Délután 7 körül boldog rikkantások az udvaron s a házban. Megérkeztek Öcsiék. Nagy robajjal omlottak odébb szívünkről a kövek.

 

 

Átmenetileg minden bajunkról megfeledkeztünk. Oly sok év után a Marosra is kimegyünk fürödni, pecázni. Panka, Bori, Melinda visibál a vízben. Velünk a rokonság is, Melánia, Boti, Nóka, hál’ istennek van kinek odakiáltani az erősebb vízsodrás láttán, Panka, Bori, Nóka, vigyázzatok! E családi zsibongás – hajdanvolt létünk sajogó emlékeivel – már-már édeni hangulatú. Hány sivár esztendő, hány aggodalmas hónap múlik el csöndes magányban, gyermeki hang nélkül, s abban a tudatban, hogy ez már így leszen örökké. Be régen írtam volt: „Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el!” Életük végéig láthatják, gyámolíthatják egymást. Most meg ez az omlás! Világgá szóródott fiatalok küldik az ódon dalokat rádió útján az itthonmaradott öregeknek. Akáácosúúút, ha végigmegyek rajtadééén!

A Maros partjáról Kamarásra száll a gondolatom. Be szépséges, nagy család volt ez a mienk! Anyai nagyapámnak 12 gyereke volt, s mint annyiszor mondotta: nem a szegény szülők nyakába szakadt nyomorúság, hanem Isten áldása: tudatosan vállalt erkölcsi kötelezettség. Pedig a minden esztendei 12 pár lábbeli mellett a gyerekhad összetrombitálása is gondot jelentett: Eszti, Pista, Rubi, vagy hogy hívnak! Nem hallod, mit mondtam?

Öcsi fiam nézi hosszan a vizet, a tájat, a nyírfaberkeket.

Két önfeledt kacagás között elmélázik, s tudom, mire gondol. Miért kellett itthagyniuk a szülővárost, szülőföldet. Éva szokta megjegyezni néha: Istenem, be mélységes szomorúság ül Öcsike szemében! S már törli a könnyét, holott lassan ő is belenyugszik a gyermekek kényszerű elmenetelébe. Hát igen. Melinda munkahelyét valahol egy Beszterce környéki hegyi faluban szabták meg kötelezőleg, a fiamét Solont (Szalonc) községben Bákó környékén. Két orvos az ország két sarkában, itthon a két kicsi gyerek, s a kétségtelen tény, hogy öregségükre ha visszajutnak valamiképpen Marosvásárhelyre. Ahová, persze szinte naponta küldik a fiatal román orvosokat is. „Tízsornyi szövegeddel hazahozathatnád őket Marosvásárhelyre” – mondta egyszer nekem egy szerkesztő. „Tudom, mondtam. Ceauşescu születésnapja közeleg újból. Csakhogy ilyen áron a gyerekek is megvetnének.” – „Be kényesek lettetek!”

 

 

Indulunk Sikaszóba. Apraja-nagyja örvendez a rég várt utazásnak. Az unokaleánykák boldogan csipognak, ugrálnak és tapsikolnak. Még mindig eleven bennük a Hargita emléke.

 

 

Sikaszó. Tervünk az volt, hogy semmi egyebet nem csinálunk, csak haszontalankodunk. Vagyis gombászunk, pisztrángászunk, a sűrű erdőt járjuk, medvére, szarvasra lesünk, vaddisznókkal ijesztgetjük magunk. Esténként elnézzük a csillagokat. Sehol sem látni oly tiszta csillagos eget, mint itt, Sikaszóban. Meg annyi műholdat sem. Negyedórás figyeléssel kettőt-hármat is észlelni szoktunk. Most is láthattunk volna.

Ha egy rozsdás fejű szög miatt fel nem fordult az életünk.

A múltkoriban elkezdett drótkutatást most nem folytattuk. Falat kellett volna bontani, a konyhában a parkettpadlót fölszedni stb. „Majd máskor!” A házból kivezető drótot nagy ügyesen már úgyis lefüleltük, eltüntettük. Az erdőben a talajba vágott nyomon haladva már egy darabkát sem találtunk belőle. Ama titokzatos személy, aki öcsém háta mögött ólálkodott, az egészet felszedte már. Elismeréssel állapítottuk meg, hogy a drótlerakás alapos munka volt. A Bakó-patakán is átvezették, el az erdő felé. De milyen ravaszul! A víz alatt s kétoldalt a marton gyeptégla borítással. Még arra is gondjuk volt, hogy a gyeptéglák mentén a réseket morzsalékos földdel betömjék, elegyengessék, az érintetlenség látszata végett. Volt hozzá idejük és fizetésük.

– Menjünk horgászni!

Ingváltó szándékkal sietek föl a padlásszobába, fejemmel fölpattintom a rugós csapóajtót, s míg várom, hogy az sarkig húzódjék föl, a padlót nézem, az immár rozsdás szögfejek sorát a kémény mellett. Köztük az egyik ezüstösen fényes. Hát ezt mi lelte? Miért nem váltott színt a többivel együtt?

– Gyere csak, Öcsi! Hozd a harapófogót!

Ezzel vége is lett a mi nyaralásunknak. E perctől kezdve két napon át egyebet nem tettünk, csak rontottuk-bontottuk a házat. Nagyobb kárt részeg betörők sem tehettek volna benne. Mikor ugyanis a fényes szögfej árulása folytán a deszkaszálat a helyéről kifeszítettük, már ott is volt ámuló szemünk előtt a régen sejtett dróthálózat s a lehallgatókészülék üvegvatta fészke – de sajnos, üresen. A műszert a betörők már elvitték volt. A gondos munkát itt is el kellett ismernünk. A sebtiben kimentett lehallgató a padlásburkolat harmadik rétege alatt volt elrejtve. Deszka, üvegvatta bélés, újabb deszka, azon kalitka-ajtócska, finom lombfűrészmunka ügyes ragasztással rögzítve. „Ez már igen! Dicséretre méltó fáradozás az éjszakák titkos óráiban.” Ők égették hát csontig a gyertyákat! Ők hagyták hátra áruló jelként a forrasztáshoz szükséges, cérnavékonyságú, apró cintekercset (import anyag!). A sáros lábnyomokat, s mi mindent az évek folyamán!

Két napon át működtünk mindahányan. Fárasztó, nehéz munka volt, azaz kártevés: padlófelszedés, aztán a konyhában vakolatbontás, turkálás csupasz kézzel – mert nem volt gumikesztyűnk – az üvegvattában, köhögtető porban, véresre sebzetten. Ez idő alatt a manzárdszoba padlózatának majd egyharmadát fölszedtük, a konyha faburkolatát leszereltük, gerendák mentén a drótokat rögzítő gipszet késsel levakartuk. A hálózatot úgy rakták volt le, hogy a lakásnak mindhárom helyiségét lehallgathassák: a hálónak használt padlásszobát, a konyhát s az én dolgozómat. Ezért a drótok iránya szeszélyesen változott, rongálás nélkül nem követhettük. A konyhafal tövében cementet kellett bontani, a mennyezeten lyukat fúrtunk, míg mindennek a végére jártunk. Sajnáltuk persze, hogy győzelmünk nem teljes. A három vattafészek üres volt. A szerkentyűmentést pánikszerűleg végezhették. Kívül a falon lábnyomok jelzik, hogy kötélen másztak föl az erkélyre, majd az ablakot kifeszítve hatoltak be a hálóba. Csak pánikkal magyarázható, hogy új szöget vertek a deszkába, távozáskor pedig az erkély gerendáján felejtették a kötélhágcsó hármas horogját. (Rövid kötélmaradék fityeg rajta.)

Mire megpihentünk volna, szabadságos időnk is odalett.

– Haza kell mennünk – mondta Öcsi fiam, majd hozzátette nagy szomorúan: – Vége a sikaszói szép napoknak. Ez így már pokol.

– Egyszer ennek is vége lesz – mondtam. – Bár nem biztos, hogy magam is megérem.

Reménykedjünk!

 

Mi történik a kolozsvári Házsongárddal, kérdi valaki tőlem.

Nem tudom, mi történik a Házsongárddal. Hát elmondja. Részint fokozatosan átalakítják a leginkább szem előtt lévő, ősi – ám meg nem váltott – magyar főúri kriptákat, másrészt magyar halottat csak nagy ritkán engednek oda temetni. Ezt sem értem. Ez is elmagyaráztatik. A kolozsvári városvezetésnek az a véleménye, hogy ez a temető: „történelmi méltánytalanság”. Európa egyik legszebb temetője nem lehet tovább is oly hangsúlyozottan magyar jellegű. Jönnek folyvást a nyugati turisták, és csupa magyar nevet látnak azokon a fránya sírköveken. Következésképpen a temetkezési engedélyek dolgát úgy rendezik, hogy azok százalékaránya a magyar lakosság országos százalékarányát tükrözze. (7%?, 10%?) Ezt nehéz elhinni. Aztán mégis el kell hinni.

 

Marosvásárhelyt azzal fogadnak, hogy megjelent az Új Életnek az a száma, amelyen a nevem már nem szerepel. Isten veled, lapom, s a cenzúra! Harmincegy év után megválunk egymástól. Keserves volt ugyan az együttlét a kényszerű kompromisszumok kínzókamrájában, de össze is kacsinthattunk gyakran: „Ez is átcsúszott, amaz is nagy nehezen.” Egy Tamási-novella példának okáért. S mi minden, amire szomjasan vetette rá magát az összes magyarországi lapoktól, könyvektől elzárt romániai magyar olvasó.

Egy Kuncz Aladár, egy Kacsó Sándor és Kós Károly, vagy Benedek Elek példáján vigasztalódva próbáltuk fenntartani a mi képeslapunkat is.

 

Lassanként megháborodunk a sorozatos betörések fölfedezésében. Míg odavoltunk, újból bentjártak a házban. Az udvarra nyíló ablakon jól láthatók a behatolás nyomai. A zárókilincseket sikerült kívülről – nyilván csípőfogóval – elfordítani. Nem loptak persze. Csak a könyveimet túrták föl, s a családi fényképgyűjteménynek egy részét vitték el. Tudjuk, mi érdekli őket. „Le vagyunk-e fényképeződve” – azokkal a személyekkel, akiket B. ezredes „banditáknak” szokott nevezni. (Szűrös Mátyás, Kádár, a bécsi Szépfalusi, az amerikai Hámos László stb.)

 

 

Öcsiék ma reggel 8-kor elutaztak. Évát újból sírógörcs kapta el. Nem tudtam megvigasztalni. Most aggodalmasan várjuk a hírt, hogy miként keltek át a határon. Z. barátommal lefényképeztettem a sikaszói lehallgatóhálózat újabb tárgyi bizonyítékait. Elgondolásom, hogy újabb tiltakozást küldök Emil Bobunak Bukarestbe. Teljesen fölösleges fáradozás, mondja Éva.

Unokaöcsém telefonhívása Székelyudvarhelyről. Székely? Csak volt. Legutóbbi székelyföldi beszédében Ceauşescu csak Odorheiu-t mondott, és ezt már parancsként értelmezték. A város nevéből törölték a jelzőt, kicserélték gyorsan a régi feliratokat. Így már csak Odorheiu a székely anyaváros.

Unokaöcsém közli, hogy közös barátunk, H. F. öngyilkos lett. Megmérgezte magát. Felesége, két szép lánykája siratja. A család jó két esztendeje Ausztriába próbált kiszökni. Nem sikerült. Munkahelyükről kidobták őket, a gyerekeket is az iskolából. Ami azután jött, a jó képességű technikust és kőfaragót öngyilkosságba kergette. Legutóbbi találkozásunk alkalmával azt panaszolta, hogy viszonylag jól jövedelmező sírkőfaragó munkáját kénytelen abbahagyni. Negyvenöt éves fejjel katonai behívót kapott. Munkaszolgálatosként márványt kell faragnia a bukaresti Ceauşescu-palota számára. (A munkát helyben végzik.) Elmondotta, hogy hasonló munkára kötelezik a megye területén élő szobrászokat is. Az új Kheopszhoz különben ezrével viszik ugyancsak katonai behívó alapján a székely mestereket. (Ácsok, lakatosok, kőművesek stb.) D. Erzsébet öccsét már harmadízben hívták be ilyen munkaszolgálatra. Sikaszói szomszédunk, S. Sándor is ledolgozta Bukarestben a maga fél esztendejét. „No és mi lesz az én otthoni munkámmal? Szénacsinálás, állattartás, kapálás, mi minden! S ott a két kicsi gyerek is.” Szemberöhögték.

 

 

A színi főiskolán lezajlottak a felvételi vizsgák. Egyetlenegy lányt vettek föl a tömegével jelentkezők közül, holott a színészhiány immár szinte bepótolhatatlan. Kb. százfőnyi az eltávozottak létszáma. Tanár barátaim mondják, hogy a felvételire jelentkező lányok közül a legtehetségesebb, aki minden jel szerint hazai magyar színi művészetünk eljövendő nagyja lehetett volna, román dolgozatának elégtelen jegye miatt esett ki. Valamelyik XVIII. századi román író valamelyik művét gyengén ismertette. Most hazamegy, és jövőre újból jelentkezik. Akkor viszont egy másik szerző másik műve miatt bukik el, hiába ámuldoznak jeles drámai gyakorlatán a felvételi bizottság tagjai.