Süket egek alatt1987 nyarán Király Károly látogatott meg otthonunkban. Kis ideig a nappaliban kávéztunk, és beszélgettünk olyanformán, hogy lehetőleg ne szolgáltassuk ki magunkat a lehallgatóinknak. Így inkább csak véleményt mondtunk folyamatosan romló állapotunkról. Véleményünket ugyanis már régóta nem rejtettük véka alá. A romániai magyarság elnyomatásáról nyíltan is szóltunk nem egy esetben. Így tehát lehallgatóink a hasukat fogták volna nevettükben, ha ilyesmit hallanak tőlem, vagy Királytól: „Kedves barátom, én újból meggyőződtem arról, hogy a mi szeretett főtitkárunk zseniálisan oldotta meg a nemzetiségi kérdést. Tökéletesen egyetértek X. barátunkkal, aki legutóbb is őszintén, bátran bevallotta nagy nemzeti ünnepünkön, augusztus 23-án, hogy mi, magyarok soha történelmünk folyamán nem voltunk ilyen boldogok, megelégedettek, mint most vagyunk, Románia Szocialista Köztársaságban.” Mondom, ha a belügyiek ilyet hallottak volna, menten megszigorítják felettünk a megfigyelést. Azt mondták volna: a képmutatásnak ilyen fokán csak akkor társalognak a hőbörgők, ha összeesküvést szőnek. Meg aztán tréfálni sem igen volt kedvünk; fölsoroltuk a legfrissebb, magyarellenes rendelkezéseket, hadd tudják füleseink, hogy értesüléseinket nem a párt Scînteia (Szikra) nevű napilapjából szedjük. A terveinket azonban nem akartuk az orrukra kötni. Károly a mutatóujjával a mennyezet felé bökött, jelezvén, hogy amit a következőkben mondandó lészen, bizalmas jellegű. Kimentünk hát a kertbe. Ezt a helyet valamivel biztosabbnak, védettebbnek tartottuk mindig, bár ebben is volt csöppnyi önáltatás. A belügyi lehallgatásokban járatos barátunk több ízben is fölvilágosított arról, hogy szabad téren, szavaink elcsípése végett miként működtetik a legkorszerűbb, elektronikus technikát. Ennek ellenére mindig úgy gondoltuk, hogy Isten ege alatt nehezebben boldogulnak a véleményvadászok. Gyümölcsfák között sétálva tárgyaltuk tehát Károllyal, hogy vészesen romló helyzetünkről, üldöztetésünk fokozódásáról miként lehetne a nagyvilágot újból tájékoztatni. Időnként Nyugaton is közzétett „leveleivel” Károlynak sikerült már a kelet-európai kisebbségek ügyében pozitív visszhangot kiváltania. A nemzetközi emberi jogi szervezetek elkezdtek ugyan velünk foglalkozni, de sorsunkat még mindig a szovjet–amerikai viszony határozta meg. Ceauşescu pedig jól tudta, hogy egy szovjetellenes kijelentésének fejében nyugodtan, következmények nélkül seperhet le minket az ország térképéről. Faluromboló terveivel magabiztosan röpdösött, s ünnepeltette magát és nejét Ázsia és Afrika államaiban. Mindketten úgy véltük, hogy új hangvétel, drámaibb megszólalás nélkül nem számíthatunk nemzetközi figyelemre. Az is szóba került, hogy a tiltakozás mögé valamilyen testületi erőt kellene biztosítani. A szervezkedés fogalma azonban ijesztő volt, s nem ok nélkül. Az államellenes szervezkedést az amúgy is paranoiás hatalom halállal vagy életfogytiglani börtönnel büntette minden esetben. Márpedig már három személy ellenzéki szellemű összefogása, egyetértése is elegendő volt az összeesküvés fogalmának „kimerítéséhez”. Nem jutottunk tehát eredményre. Aznap úgy váltunk el egymástól, hogy mindketten gondolkozunk még a küzdelem lehetséges formáin. A testületi vagy csoportos föllépés lehetőségét nem találtuk meg. Károly ugyanúgy tudta, mint jómagam, hogy mindkettőnk csapdába ejtése végett provokátorok nyüsletnek körülöttünk. Ha pedig arra gondoltam, hogy megbízható barátaim közül kiket kérnék föl, hogy venne részt pl. egy Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség megalakításában: képzeletben máris ott láttam őket a belügy kínzókamráiban; lelki fülem hallotta árván maradt gyermekeik sírását és a számonkérés hangját: ugyan ki volt az a felelőtlen ember, aki hiszékeny szeretteinket sodorta végveszedelembe?! Közeli és távolabbi elrettentő példák is arra figyelmeztettek, hogy nincs immár emberi mozdulat, de tán gondolat sem, amely kívül esne a vérszomjas hatalom figyelmén. Szervezett föllépés a diktatúra ellen? Ábrándpolitika! Hiszen még a törvényesen megengedett egyéni panaszt is, a magánlevelében bizalmasan előadott, jóhiszemű kritikai észrevételt is elképesztő kegyetlenséggel torolják meg a katonai bíróságok. Lám, egy székelyföldi, gyergyószentmiklósi tanár komolyan vette a demagógia szavait, miszerint az állampolgároknak jogukban áll panaszaikkal a párt központi szerveihez fordulni; jóhiszeműleg tollat ragadott, beadványokat kezdett fogalmazni, míg végül a választ is megkapta: izgatás címén a súlyos börtönbüntetést. Minél többet gondolkoztam rajta, annál lehetetlenebbnek látszott a kollektív megnyilatkozás megszervezése. Megírtam hát egy kiáltványt, és azzal az abszurd elgondolással, hogy három személy – Király Károly, Éva és jómagam – valójában egy kis közösséget jelent, testületi jelleget adtam a megnyilatkozásnak, ilyenformán: Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség ideiglenes vezetősége, Bukarest. Hogy miért Bukarest? Mert főváros lévén, talán ismerős fogalom lehet a nyugati sajtó számára. S miért ideiglenes a szövetség vezetősége? Mert isteni csoda folytán még tán végleges formát is ölthet olyan személyekkel gyarapodva, akik a kiáltvány elolvasása után önként, szuverén döntés alapján óhajtanának kisebbségjogi küzdelmet, szervezkedést is vállalni. Hogy ezek megválogatása miként történt volna, arról utólagosan fölösleges szót szaporítani. Csupán a kiáltvány egyik veszedelmes fogyatékosságát szeretném megemlíteni. Ez pedig: a stílusa. Valójában csak közlése után vált meggyőződésemmé a kezdeti sejtelem, hogy ez a szöveg a bajaink világgá kiáltásával egyidejűleg a szerzőjét is elárulja. Itt-ott próbáltam ugyan álcázni magam, szórendi vétséget is igyekeztem elkövetni, ám ennek ellenére sem sikerült úgy fogalmazni, hogy a nyomozók azt mondhatták volna: fogalmuk sincs, milyen irányba kellene a kutatást elindítani. Hiszen az is elegendő lett volna, ha a szöveget bármelyik szerkesztővel, kritikussal, stilisztával elolvastatják. (Nyilván beszervezett civil megbízott útján.) Bizonyos, hogy az írókkal, művészekkel foglalkozó belügyi tisztek elvégezték ezt az ellenőrző munkát. Mérget lehetne venni rá, hogy a Budapesten megjelenő Hitel 1988-as évi 2-es száma nem kerülte el az illetékesek figyelmét, akik a folyóirat margójára kérdőjellel vagy fölkiáltójellel a nevemet is odafirkantották. Rejtély számomra, hogy a kiáltvány miért merült el a visszhangtalanságban. Külföldön ugyanúgy, mint itthon. Ahol pedig – mint említettem – a gyanútlanságban írott panaszos levélért is börtönbüntetés járt. Valószínű, hogy barátomnak, aki annak idején a kézirat közzétételéről gondoskodott, igaza volt, mikor így vélekedett: „Elmúlt a névtelen megnyilatkozások ideje. Ezekre már a kutya sem veti föl a fejét.” De hát ez nem névtelen, mondtam. Egy önvédelmi szövetség nevében szóltam, amiként illegalitásban küzdő pártok, szervezetek is tették mindig, szólnak ma is a világ számos országában, anélkül hogy név szerint említett vezetőiket odadobnák a diktátorok pribékjei elé. Ezt mondtam, s magamban még hozzátettem: kétségbeesésünk és elszántságunk naponta növekszik, de még nem tartunk ott, hogy a tökéletes visszhangtalanság és védtelenség biztos tudatában agyonveressük magunkat. S majd azután évekig találgassák még legközelebbi hozzátartozóink is, hogy hová tűnhettünk el? Más ugyanis valamely küzdelem veszélyeinek a vállalása, és megint más az ostobaságban fogant öngyilkosság.
AZ ERDÉLYI MAGYAR ÖNVÉDELMI SZÖVETSÉG KIÁLTVÁNYA
a romániai magyarsághoz, a romániai magyarság önvédelmi harcával szolidarizáló román honpolgárokhoz, az egyetemes magyarsághoz, az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamaihoz
Magyar testvéreink, akik Románia területén éltek és tengődtök teljes kilátástalanságban! Szemetekkel nap mint nap láthatjátok, bőrötökön tapasztalhatjátok, hogy etnikai létünk a kisebbségi elnyomatásban végveszélybe került. Az első világháború győztes, nyugati hatalmainak trianoni diktátuma óta eltelt sötét évtizedek alatt elszenvedtünk számtalan üldözést és megaláztatást, ám a múltban még élhettünk a kisebbségjogi, nyílt küzdelem lehetőségeivel. A Királyi Románia idején magyar politikai pártok, bátor napilapok, parlamenti képviselők emeltek szót a mindenkori román kormányok sovén rendelkezései ellen. Kollektív és egyéni panaszainkat el tudtuk juttatni a kisebbségek jogait úgy-ahogy védelmező Nemzetek Szövetségéhez. Minden a múlté! Nyílt küzdelemre nincs lehetőségünk. A magát szocialistának nevező Romániában, Európa legjobban kiépített államvédelmi rendőrségének terrorja alatt a jogvédelmi cselekvés illegális tere is a minimumra csökkent. Besúgók hadának tízezreit építették be a magyar lakosság soraiba is. Kisebbségi védelmet nem garantál számunkra semmilyen nemzetközi fórum, ezt a kérdést Románia saját belügyének tekinti, és ma már Nicolae Ceauşescut és társait semmi sem akadályozza abban, hogy Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét, a több mint kétmilliós romániai magyarságot belátható időn belül eltüntessék az ország etnikai térképéről.
Magyar testvéreink! Vegyétek számba az utóbbi negyedszázadban elszenvedett veszteségeinket, és világos lesz számotokra: már csak puszta létünk maradt és a remény, hogy a világ népei felfigyelnek rohamos pusztulásunkra. A Román Kommunista Párt és Nicolae Ceauşescu kisebbségüldöző politikájának súlyos következményeként elveszítettük egyetlen nemzetiségi tömegszervezetünket, a Magyar Népi Szövetséget! Elvesztettük minden szervezkedési jogunkat! Megfosztottak magyar iskolai hálózatunktól, amely fél évezredes múltjával Európa egyik legfejlettebb oktatási rendszere volt. Elvesztettük Kolozsvárott a Bolyai Egyetemet, a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti és Orvosi Főiskolát, a nagyenyedi Tanítóképzőt, elvesztettük képzőművészeti, zeneművészeti és színművészeti főiskoláinkat, megfosztottak fél évezredes múltra tekintő kollégiumainktól Zilahon, Nagyváradon, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön! Fölszámolták és anyagukban megsemmisítették történelmi és művelődési múzeumainkat, ősi levéltárainkat, index alá vették erdélyi könyvtárainkat! A temesvári és kolozsvári kivételével megszüntették önálló magyar színházainkat. Román vezetés alá került a szatmári, nagyváradi, marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi volt magyar színház, valamint a Marosvásárhelyt még működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola is. Ezen intézmények magyarul nem tudó, román igazgatói, rektorai mindent elkövetnek, hogy a magyar drámairodalom végleg kiszoruljon a repertoárból. Elvesztettük a Székely Népi Együttest, amely magyar folklórunkat lett volna hivatva ápolni! Műkedvelő mozgalmunk keretében megszüntették a magyar kórusok és színjátszó csoportok legnagyobb részét. Gyermekeinket, ifjainkat erőszakkal román nemzeti viseletbe öltöztetve kényszerítik a Ceauşescut és feleségét dicsőítő román dalok éneklésére. Rendőrök és pártaktivisták üldözik a magyar népi viseletet hordó falusiakat, brutális kegyetlenséggel járnak el azokkal szemben, akik – akár egy esküvő alkalmával is – ősi magyar dalokat mernek énekelni. De mindez csak egy része az általános jogfosztásnak. Titkos, belső rendeletek alapján eltávolították a magyar nemzetiségű tiszteket a hadseregből! Gyárak, üzemek éléről leváltották a magyar igazgatókat, színmagyar megyékben is, amilyen Hargita és Kovászna megye – románok kerültek a párt- és állami szervek élére. Évek óta a legnagyobb ütemben zajlik az erdélyi magyar városok elrománosítása. Államilag szervezett, módszeres betelepítés útján hajdani nemzetiségi jellegét elvesztette már Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely. Soron következnek az ugyancsak színmagyar székely városok: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A román pártvezetés nem nyugszik, míg e városok őrzik magyar jellegüket. Európa történetében példátlan méretű betelepítés folyik, miközben szakiskolákat végzett gyermekeink tízezreit kényszerítik a Kárpátokon túli román megyékbe. Sorsuk egyenlő a száműzetéssel. Sorsuk azonos a főiskolát végzett erdélyi magyar értelmiségi fiatalok hatalmas tömegéével, amely Moldova, Munténia és Olténia falvaiban végzi páriamunkáját, az Erdélybe való visszakerülés legcsekélyebb reménye nélkül. De mindez nem elegendő a román nacionalizmus számára. Félelmében, hogy Erdély újra vita tárgyát képezheti a nagyhatalmak részéről, etnikai mivoltában a Székelyföldet akarja megsemmisíteni. Városainak erőszakos románosítása után a színmagyar falvak ezrei kerülnek sorra a megsemmisítésben. Ceauşescu nem tűr kompakt magyar lakosságot. Csak akkor lesz nyugodt, ha a Székelyföldön élő, milliós magyar tömeget szétszórhatja az ország minden táján; ha ezeréves falvaink fölszámolásával olyan agráripari centrumokat hoz létre, ahová újabb román tömegeket fog betelepíteni. Székely-magyarok! Készüljetek föl a brutális akciók közelgő sorozatára! Szálljatok szembe minden kísérlettel, amelynek célja eltávolítani benneteket a szülőföldről! Magyar testvéreink! Érthető és indokolt a félelem, amely eluralkodott soraitokban. Érthető és indokolt a tömeges emigrációs szándék, amelynek folytán százezrek képesek elhagyni keserves munkával gyűjtött vagyonkájukat, házukat, szüleiket, gyermekeiket is igen sok esetben. Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség mégis arra szólít föl benneteket: ne hagyjátok el Erdélyt, erősítsétek szívetekben a reményt, hogy belátható időn belül sorsunk jobbra fordulhat. Ha minden lehetséges módon küzdünk is érte. Ha legyűrjük magunkban a végső lemondás sötét erejét. Ha ki-ki a legcsekélyebb mértékben is a cselekvés útját választja. Gondoljátok meg, hogy a Ceauşescu-diktatúra a román népet is sújtja. Bíznunk kell abban, hogy a román nép legjobbjai is küzdenek e diktatúra megbuktatásáért. Magyarok! Ifjak és öregek, férfiak, asszonyok, lányok! Értelmiségiek, munkások, földművesek! Tartsatok ki e nehéz időkben is az ősi szülőföldön. Az emigráció jobb sorsot ígér, de holtig tartó keservet is, a visszavágyódást ezeréves szülőhelyünk elhagyott szép tájaira. Az emigráció megszabadít a kisebbségi nyomorúságtól, de nem pótolhatja annak a tájnak elvesztését, ahol apáink és nagyapáink éltek, küzdöttek, létüket áldozták török, tatár és minden más veszedelem ellen. Az emigrációval végső fokon azok szándékát segítitek elő, akiknek álma a színromán Erdély, megtisztítva az utolsó magyar szótól is. Ám ez csak vágyálom marad bármely neofasiszta számára. Két és fél milliós nemzetiségi tömegben van olyan erő, hogy kedvező történelmi körülmények között kiharcolja önrendelkezési jogát, kultúrautonómiáját, emberi jogait. Reménykedjetek a kedvező történelmi körülmények eljövetelében. Reményünk alapja a hatalmas változás, amely emberjogi tekintetben is végbemegy a Szovjetunióban, Magyarországon, a világ minden táján. Reménykedjetek és cselekedjetek! Tiltakozzatok minden lehetséges módon a jogtiprások ellen! Követeljétek az elemi emberi jogokat, ne írassátok gyermekeiteket román iskolába, hívjátok haza fiaitokat, lányaitokat Moldovából és más helyekről a száműzetésből. Ha orvosok, ha tanárok, ha mérnökök, vállaljanak inkább fizikai munkát a biztos beolvadás helyett. Jelezzétek ragaszkodásotokat az anyanyelvi oktatás visszaállításához. Román testvéreink! Munkások, értelmiségiek! Emeljétek föl szavatokat a kisebbségi sorsban élők üldöztetése ellen. Álljatok melléjük, amikor magyar anyanyelvük miatt szidalmazzák, bántják őket az élet minden területén. Szólaljatok föl mellettük, ha jogaikat követelik. Sorsunk közös a gazdasági nyomorban, a vasárnapok nélküli munkahajszában, a Ceauşescut és feleségét dicsőítő, szánalmas és nevetséges propaganda elviselésében. Gondoljatok arra, hogy az igazi demokrácia, amely elhozza a nemzetiségek jogait, elemi feltétele a román nép boldogulásának is. Román értelmiségiek, írók, művészek! Emeljétek föl szavatokat az üldözött kisebbségek érdekében, miként annak idején a jogfosztott erdélyi román nép mellett kiállt egy Mocsári Lajos, Ady Endre, Bartók Béla és megannyi haladó gondolkodású magyar alkotó. Sovén politikával, nemzeti demagógiájával Ceauşescu lerombolta mindazt, amit a testvériség megteremtésében a román nép s a magyar nemzetiség legjobbjai hosszú időn át megteremtettek. Újra kell kezdeni mindent ezen a téren is. Ne higgyétek, hogy a magyarok a románok született ellenségei. Ezt csak olyan neofasiszta bértollnokok hirdetik, mint Ion Lăncrănjan és társai. Ne higgyétek, hogy a román nép boldogulásának feltétele a romániai magyarság erőszakos beolvasztása, etnikai megsemmisítése, a tények ezreivel igazolható kulturális genocídium. Erdély azoké a néptömegeké, amelyek a történelem folyamán védelmezték, városait, falvait, kultúráját megteremtették. Erdély magyarok, románok és szászok alkotása – legyen a jövőben is közös otthona minden nemzetiségnek. Magyarok, akik saját nemzeti államotok keretében éltek, és bárhol másutt a világon! Emeljétek föl minden lehetséges módon szavatokat a romániai magyarság elemi és szent jogainak érdekében. Segítsétek a magyar vezetést, hogy számolja föl végleg a szemet hunyó, megalkuvó politikát, az utódállamokba szakadt magyar kisebbségi tömegek ügyében. Találjon módot a határozott, kétoldalú tárgyalásokra, vesse föl nyíltan nemzetközi fórumokon a példátlan jogtiprást, nyerje meg ügyünknek a nagyhatalmak kormányait. Köszönjük a jelenlegi magyar vezetésnek, hogy védelmébe vette a romániai magyar menekülteket, ám ugyanakkor a román nemzetiségűeket is. Példaszerű és humánus cselekedetével zavarba ejtette azokat a fasisztoid román köröket, amelyek megpróbálják félrevezetni a román tömegeket; határrevíziós szándékkal, az ártatlan Román Kommunista Pártot támadó, nacionalista gyakorlattal vádolják Magyarországot. Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség segélykiáltással fordul az Egyesült Nemzetek Szervezetének minden demokratikus kormányához. Tiltakozzanak a bukaresti kormánynál a kisebbségeket üldöző, felszámoló politika ellen, amely nem lehet Románia belügye. Nem lehet belügynek tekinteni egy két és fél milliós nép példátlan sanyargatását, teljes kifosztását, erőszakolt asszimilálását. A hitleri Németország kapcsán történelmi példa mutatja, milyen katasztrofális volt a zsidóüldözést német belügynek tekinteni. Nem túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy a román nacionalista propaganda mai körülményei között a magyar tömegek ellen kirobbanó pogromok lehetősége sincs kizárva. Fegyvertelen férfiak, asszonyok és gyermekek tömegeit fogják Erdély területén lemészárolni, ha a világ kormányai nem lépnek közbe. Ezért kiáltjuk világgá megrendültségünket a végveszélybe kerültek igéjével: Segítség! Segítség! Segítség!
Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség ideiglenes vezetősége, Bukarest
(Hitel, 1988/2. sz.) |