Egy uszító könyvről

Bizonyos Ion Lăncrănjan nevű román író magyarellenes könyvére visszatérni: fölöslegesnek látszó ténykedés. Véleményünk ugyanis ezután sem jut el a romániai magyar olvasókhoz, akiket e szennyes kiadvány fölháborított, de nem jut el a román olvasókhoz sem, akiket viszont félrevezetett. Talán ez utóbbi a könyvnek nagyobb – mert hatásában tartósabb – bűne; a lélekmérgezés felezési ideje hosszabb a fölháborodásénál. Annak idején Száraz György a szellem tisztességes emberének etikája szerint próbált vitába szállni Lăncrănjannal. Megpróbált higgadtan és tényszerűleg érvelni, közös gondban osztozni, félreértést, legendát oszlatni, ám a félreértések oszlatásának szándéka közben maga is félreértés áldozata lett: úgy gondolta, hogy a nyilvánvaló faji gyűlölködésben fortyogó „vitapartnere” odafigyel mondandójára, a tényekre, a logikus érvelésre. Hát nem figyelt oda! Száraz György reménye is önáltatásnak bizonyult, akár a mienk, romániai magyar íróké, akik nyilvános vita lehetőségének híján a Román Kommunista Párt főtitkárához, Nicolae Ceauşescuhoz intézett közös beadványban tiltakoztunk Lăncrănjan „könyvének” megjelentetése ellen. De 36 magyar író szövegének sem lett semmi foganatja. A gyűlölködés magvait hintegető kiadvány azóta is fertőz, mi több: szerzőjének bizonyos párt- és állami intézkedések elégtételt és örömöt okozhatnak. 1982-ben, amikor az Erdélyről szólva (Cuvint despre Transsilvania) című szöveggyűjteményével Lăncrănjan elemi nemzetiségi jogok ellen indított sovén támadást, rémálmainkban sem gondolhattuk, hogy „sirámai”, abszurd „aggályai” rövid néhány esztendő múltán hivatalos meghallgatást nyernek; hogy ordas eszméit elnöki és kormányrendeletek fogják alátámasztani.

Annak idején hírét vettem, hogy Elena Ceauşescu jóváhagyásával levelünk a főtitkár kezébe került. Harmadszájból későbben arról is értesültem, hogy szövegünket a diktátor „figyelemre méltónak” ítélte, ám ezzel az ügyet lezárta. Az uszító könyv betiltását nem rendelhette el, mivel bizonyosra vehető, hogy annak kiadatását személyesen engedélyezte. Jóváhagyása nélkül azt senki sem merte volna megjelentetni. Meggyőződésem, hogy Lăncrănjan a könyv megírásához közvetve, avagy direkt módon Ceauşescutól kapott biztatást.

Tiltakozásunkat úgy kellett megfogalmaznom, hogy a lehető legtömörebb legyen. Tudtam, hogy bővebb szöveg esetén senki bele sem néz, vagy ha igen, nem olvassa végig. Annak reményében, hogy a főtitkár taktikából, legalább a nemzetközi közvéleményre való tekintettel, a hitvány uszító száját befogatja, megpróbáltam a hiúságára hatni. Néhány párhuzamvetéssel Lăncrănjan „állításait” a Vezér „testvériségi, egyenjogúsági” tételeivel állítottam szembe.

Mindhiába! Mint később kiderült: ez a könyv is előkészítője volt – más kiadványokkal együtt, mintegy publicisztikai tüzérségi belövése – a magyarellenes szuronyharcokra kiszemelt terepnek.

Kollégáim közül sokan lemondóan legyintettek. Még jó, hogy nem torolják meg rajtunk azt a tiltakozást, mondta egyikük. Igaza volt. Az aláírók névsora ugyanis érthető módon nyugtalanította a belügyi tiszteket. Azt jól tudták persze, hogy a szöveg másodpéldánya – az aláírók kézjegyével – nálam van. Megrendeztek hát egy olyan „betörést”, minek következtében a szerkesztőségből, íróasztalom fiókjából, sok mindennel együtt a tiltakozók listája is eltűnt. Emlékezetből hiánytalanul azóta sem tudom fölidézni.

Lăncrănjan könyvének margójára készített jegyzeteim azonban megmaradtak. Ezeket most azért teszem közzé, mert az Erdélyről szólva című szennyirat – mutatis mutandis – a Mein Kampf szellemű könyvek családjába tartozik. Csakhogy! Bizony, feleim, egy kis különbséggel. Hiszen míg Hitler „művét” a németek mai, demokratikus hazájában a megtestesült Sátán hulladékának tekintik, addig az erdélyi kobzos paranoid és minden ízében fasisztoid „vallomása” egy mindinkább fölerősödő politikai kurzus tankönyve lett Romániában.

Lássuk a zöldeknek adott leckéit!

 

1. Mondj valamit nemzetedről, és megmondom, ki vagy!

Lăncrănjan így összegzi a román nemzetről vallott nézeteit: A dákok legjobbjainak, valamint a rómaiak legvitézebbjeinek nászából született román nemzet nem egyéves, nem kétéves, nem száz-, nem ezeréves, hanem annál is több. Hogy ez a több mennyi? Azt még ő sem tudja. Meg kell várni, hogy Nicolae Ceauşescu a legközelebbi pártkongresszuson mennyit fog bejelenteni.

Ősiségének igazolására Lăncrănjan a következő „tényeket” sorolja föl:

– a román nép legendáit,

– balladáit,

– „bölcs pogányságát”,

– „túlzásmentes” vallásosságát,

– nemes tartását, előkelő viselkedését,

– végtelen jóságát.

Aki e tulajdonságait tudomásul veszi, nem kételkedhet Lăncrănjan nemzetének ősiségében. (A végtelen jóság fogalma, mint történelmi, nyelvészeti és archeológiai tény stb.)

Szerzőnk gyermekded koncepciója teljességgel azonos a pártfőtitkár, a „történész”, Nicolae Ceauşescu gigantikus „paraszti” koncepciójával. A román társadalom – mint általában a kelet-európai társadalmak – kényszerű megkésettségében még századunk elején is főleg paraszti jellegű. Európa legutolsó parasztfelkelése az antifeudális 1907-es román lázadás volt. Sok ezer áldozatával a századelő egyik legvéresebb drámájaként vonult a történelmi emlékezetbe. Ennek ellenére a főtitkár tanítványa is a „sok ezer éves” román parasztság örök patriotizmusáról, állam- és hazateremtő csodatetteiről áradozik. A dák mítosz legfőbb vonása a paraszti mitológia. Egy sosemvolt társadalom idillikus rajza viszont mindig alkalmas volt a magyarellenes uszításra. Nyilván Lăncrănjan sem szalasztja el annak alkalmát, hogy fölvázoljon egy olyan bukolikus, mesésen gazdag és békés dák világot, amelyben a paraszt saját földjét művelte, míg szabadságától és javaitól meg nem fosztották a beözönlő, barbár magyarok. Ez a paraszt kezdetben római volt, aztán románná lett. „Fejlődésének több ezer éves folyamatát az archeológia és a nyelvészet mindig más-más oldaláról fogja bizonyítani, anélkül hogy titkát valaha is megfejtené.” Ez lenne Lăncrănjan szerint a fölfedett és mégis örök rejtélyként fennmaradó genezis-titok. Egyik érvelése kiváltképpen figyelemre méltó, midőn azt mondja: „Ez a genezis-titok épp realitása és természetessége miatt megfejthetetlen.” Zseniális példákat is említ, mondván: nem különös, és nem a román kontinuitás egyik igazolása, hogy a Maros folyót kétezer éve változatlanul Marosnak (Mures) hívják? Marosnak, el egészen a Tiszáig? Hiszen ugyebár – gondolhatja az olvasó – a folyónak lehetne csupán az eleje, közepe Maros, de juszt sem! Csak azért is Maros marad, míg be nem ömlik a Tiszába. Más szóval: míg el nem jut Dácia természetes határáig, a Tiszáig. Amely Lăncrănjan szerint is Trianon napjaiban hitvány összeesküvők mesterkedése folytán maradt meg a magyar állam keretében, holott határfolyóként kellett volna igazolnia egy jogos elégtétel bekövetkeztét.

S a másik csoda: román nevével, amelynek eredete ugyancsak a múltba vész, az Olt Olt maradt; és Szamos a Szamos; akár az Ompoly, akár a Körösök, avagy a Kárpátok. Ezek a fogalmak éppoly ősiek, akár a román nép, amely ezen a helyen élt s él, „mióta világ a világ”. Állítását nyilván csak a geológia és mitológia párosításának útján lehetne „tanulmányozni”. Ám addig is – hangoztatja szerzőnk – ajánlatos mindenkinek tudomásul venni a kontinuitás elméletének állításait. Különben „újból tragédia” támad a kételkedésből. Magyarázat: aki kételkedik, Románia szent testéből akar valamilyen tartományt kiszakítani.

Lăncrănjan többször is visszatér egyik legfőbb gondolatára, miszerint a román nép nemcsak hatalmas, de jóságos is. Az erő és a jóság kifogyhatatlan energiáival teremtette meg Erdélyben „az élet feltételeit”, vetette meg az „élet alapjait”. Mikor a barbár magyarok bejöttek, Erdélyben a románok már ismerték s űzték az ipart, a földművelést. Pannóniában a magyarok még sátrakban laktak, mikor Erdélyben a románok már egy felsőbbrendű élet feltételeit megteremtették. Kétségtelen továbbá, hogy a két nép között idők folyamán kölcsönhatás támadt, ám csak olyanformán, hogy a magyarok sok mindent átvettek a románoktól, akik cserében csak kegyetlenséget és elnyomatást voltak kénytelenek elszenvedni. „Drágán fizették meg türelmüket.” Ez a „fejedelmi járású nép” hiszékenységének és „nemes viselkedésének” lett az áldozata. Sommásan szólva: annak, hogy nem olyan, mint a magyar. Hanem egészen más. Szerzőnk ennek igazolására néhány kellemes párhuzamot von a két nép között. Így például:

 

A magyar

A magyart a gyökértelenség komplexusa gyötri, mivel nem tudja, honnan jött, ám uralkodó és rabló természet lévén, gátlástalanul rabol nyugaton, keleten, északon és délen.

A román

Mivel tökéletesen tisztában van eredetével, őt nem kínozza a gyökértelenség komplexusa, következésképpen nem uralkodó és rabló természet, nem akar rablást elkövetni sem nyugaton, sem keleten, sem északon vagy délen.

 

Egyszerű és világos okfejtés! Lăncrănjan biztos abban, hogy fentebbi sorainak olvastán a román legényke, leányka ölébe ejti a könyvet és elmereng, hálaimát rebegvén Istenhez: Köszönöm, Uram, hogy nem teremtettél magyarnak!

Jó néhány hasonló párhuzamot másolhatnánk ki Lăncrănjan könyvéből, ám nem az a célunk, hogy az olvasó a hasát fogja nevettében, hanem hogy eliszonyodjék inkább, miként az őrjöngő elmebajosok, debilis paranoiások, gyógyíthatatlan betegek láttán teszi az empátiára hajlamos ember.

 

2. Mondj valamit más népekről, és megmondom, ki vagy!

Lăncrănjan sorozatos dührohamait főleg az váltja ki, hogy (amint panaszolja) nem mindenki ismeri el a dákoromán kontinuitás elméletét, a 2050 éves román államiságot, amely történelmi tény, míg az ezeréves magyar államiság csak magyar dicsekvés. „Úgynevezett” millenáris, mondja több helyen is csúfondárosan. Figyelemre méltó műveletlenségében úgy gondolja, hogy minden állítása egy-egy Newton-féle gravitációs törvény, általánosan igazolt és vitathatatlan, a földgolyó minden lakójától elfogadott evidencia – kivéve persze a magyar koponyákat. Ezért ismétli mániákusan: igazságait csakis azok vonják kétségbe, akik megszokták, hogy örökkön gyalázatban és gyalázatosan éljenek, s nem csupán a román nép hóhéraiként, hanem a nagyvilág ellenében is, amelyet sokszor sikerült félrevezetniök, olyannak mutatván magukat, amilyenek sosem voltak, és sohasem lesznek. (124. old.)

Az őshonosság, helybentermettség természetes, jogos, gyönyörűséges állapotát az alacsonyabbrendűségre ítélt vándornépek, nomádok helyzetével állítja szembe, mondván: íme, a román, íme a magyar! Ez utóbbi zúdult rá iszonyatos kegyetlenséggel az Erdélyben földet művelő, aranyat bányászó, háziállatot tartó, kulturált, keresztény románságra, amelyet azután:

– kirabolt,

– legyilkolt,

– kerékbe tört,

– darabokra szaggatott stb.

Ennek ellenére román őslakosok számosan életben maradtak, a magyarok pedig, akiket – egy másik román „történész” szerint – a románok térítettek meg, akikkel a románok vétették föl a kereszténységet, nos ezek a galád megkereszteltek olyanformán is jótevőik létére törtek, hogy vallásukban megosztották őket. Lăncrănjan határozottan állítja, hogy az erdélyi románságot a magyarok kényszerítették ki az ősi ortodoxiából, és terelték a görög katolikus egyház kereteibe. E szakadás tehát a magyarok bűne. Mi volt a céljuk azzal, hogy románra fordíttatott Bibliát adtak a kezükbe? Hogy görög katolikusokká tették őket? Nyilván a megsemmisítés. Igaz ugyan, hogy akkor már egyszerűbb lett volna egyenest a római katolikus vallásba kényszeríteni őket, avagy a reformátusba, unitáriusba! Ez a lehetőség nem járja meg Lăncrănjan eszét. De az igen, hogy a magyarok már föltűnésük óta a rasszizmus („nácizmus”), a felsőbbrendűség lovagjaiként vetették meg az itt talált román őslakosságot.

Megrendítő mozzanat, amidőn kételyei is támadnak. Ilyesmi jut eszébe: a magyarok áttérése a keresztény hitre köztudott, a nemzetközi történettudomány által számon tartott, följegyzett, dokumentumokkal igazolt esemény. Miért nincs ilyen bizonyíték a románok esetében? Szerzőnk a röpke kételyből így húzza ki magát: a magyarok megkeresztelkedése azért oly közismert, mivel ők mindent tömegben, nyájban hajtottak végre. Közösen raboltak, közösen, együttesen vették föl új vallásukat is. Azt is mondhatnók tehát: botrányos, messzehangzó, nagy figyelmet keltő körülmények között. Ezzel szemben a románok… – és várjuk az ellenpéldát, az észrevétlen, csöndes folyamat leírását. Mindhiába. Meg kell elégednünk azzal, amit Lăncrănjan már kinyilvánított: vagyis, hogy a románok azóta keresztények, amióta létezik a kereszténység.

Ám Ázsia hordáit a kereszténység sem tudta megszelídíteni. Annyira sem, hogy gyökeret verhettek volna Erdélyben. Ennek igazolásaként említi szerzőnk, hogy munkájuk, kezük nyoma nem látható Erdély gazdasági és kulturális arculatán. Ezzel szemben elvették az őslakosok földjét, minden javait, asszimilálták nemeseiket, betiltották és üldözték népszokásaikat, vallásukat. És mit követtek még el? Arra kényszerítették a románokat, hogy Ausztriáért harcoljanak, a császárért ontsák vérüket, dicsőítsék az elnyomót. S mivel egy szuszra önti ki jeremiádáit, meg sem lehet kérdezni tőle, hogy szerinte mi volt akkor a románok szerepe 1848–49-ben? Stb.

Sajátosan értékeli a magyar feudalizmust is, amely magába olvasztotta a román nemességet (!), továbbá „vak” volt, „önhitt” és „reakciós”. Ily módon a románok időnként arra kényszerültek, hogy elhagyják Erdélyt, s a Kárpátokon túli testvérországokba meneküljenek. Ezzel egyúttal „érvényteleníti” az Erdélybe áramló, menekülő román jobbágyokról készült korabeli hivatalos feljegyzéseket, levéltári okmányokat is, újból leleplezvén a világot félrevezető magyar mesterkedéseket.

Szeszélyes kalandozásait követve hadd jegyezzük ide, hogy Kossuthot is románfaló, galád ellenségnek minősíti, fölmagasztalván pl. Bărnuţiut, aki az osztrák kamarilla egyik megbízottja volt Erdélyben.

A kommunistákat általában nyilván nem gyalázhatja, hiszen megbízója, dolgozatának megrendelője, Nicolae Ceauşescu, fanatikus nemzeti kommunista. Ám ezúttal is kiderül, hogy a román nép veszedelmes ellenségei a magyar kommunisták, ugyanis ők az ún. kominternisták, vagyis nem nemzeti, hanem idegen érdekek szószólói, akik fölháborító módon vélekednek Románia szerepéről is az első világháborúban. Azt állítják, hogy imperialista jellegű hadviselés részese volt, holott kizárólag nemzeti érdekeit védte – imperialista támadások ellen. Az említett magyar és zsidó kominternisták „leleplezését” különben N. Ceauşescu kezdeményezte. A Kommunisták Romániai Pártjának V. kongresszusán, a harmincas évek elején úgy határoztak, hogy Romániát, tényleges etnikai összetételének alapján többnemzetiségű államnak kell tekinteni. Ceauşescu szerint ez borzalmas merénylet volt a román nemzet egysége ellen. Ilyennek látja tehát Lăncrănjan is, majd azzal folytatja, hogy az ötvenes évek törvénytelenségeit leginkább a magyar nemzetiségű kommunisták követték el. Ők azok a kegyetlen belügyi banditák, akik a román nép hátán gyakorolták a kíméletlen osztályharcot. Ők éltek vissza hatalmukkal, s érvényesítették gátlástalanul sovén és „neosovén” indulataikat. Végül Románia megújítója, N. Ceauşescu vetett véget uralmuknak.

 

3. Megrögzött hazugság – idővel igazság.

Csak ismételni kell harsányan, mániákusan, kifulladásig! Ahogyan Lăncrănjan is teszi. Bizonyos, hogy senki nem fogja őt megcáfolni. De ha megkísérelné is: az ellenkező vélemény sosem jut el a román olvasókhoz. A nagyvilág pedig sokkal kényelmesebb, semhogy kétellyel fogadna gyermekded történelmi futamokat.

„Erdély nemcsak az a hely, ahol én születtem” – mondja Lăncrănjan sokat sejtetőleg. Ó, csak nem! Csak nem fogja bevallani, hogy Erdélyben rajta kívül mások is, például magyarok is megszülettek, felnőttek, és tán cselekedtek is egyet-mást annak javára. De szó sincs ilyen csodáról! Lăncrănjan elismeri ugyan, hogy rajta kívül mások is a világra jöttek Erdélyben, ám azok is mindahányan románok voltak. Így emel tehát kalapot egy Blaga előtt, aki valóban Erdély szülötte; Sadoveanu előtt, aki viszont Moldova büszkesége. Gogát említi továbbá joggal; ő valóban erdélyi, de Eminescu erdélyiségéért már tényeket hamisít. Indulását Nagyváradhoz kapcsolja, holott legelső versét Eminescu aláírással a pesti Família közölte 1866-ban.

E nagy nevek említése után újból megszólaltatja nemzeti kürtjét, hírül adni a Kárpátoknak minden csúcsáról a kebeldagasztó, hősi múlt örök igazságait, miszerint: Erdélynek nincs szeglete, sarka, völgye, hegye, havasa, amely nem arról tanúskodna, hogy itt minden, de minden a román nemzet folyamatos véráldozatának köszönheti létét. És hozzáteszi: a román hősök között fölemlíthetné Avram Iancut, Horeát és társait, de nem teszi. Miért? Szerénységét eredeti módon indokolja: ő nem pszeudo-internacionalista, hanem kozmopolita, miként… nyilván a magyarok, akik gyakran említik ugyan a románok erdélyi hőseit, de mindig hasonló magyarok társaságában. Márpedig így szólni: Budai Nagy Antal és Horea, avagy Goga és Ady – nem egyéb pszeudo-internacionalizmusnál. S valóban: Lăncrănjan nem internacionalista. „Csak” sovén nacionalista.

Menjünk tovább. Micsoda még Erdély? Erdély a színromán lakosságú „isteni hely”, amelynek mennyei nyugalmát, harmóniáját a beözönlő magyarok zavarták meg. Betörésük után elkezdték más népek betelepítését, a terület gyarmatosítását. Hogy szétverjék az egységes román népet, betelepítették a székelyeket és a szászokat. Így a színromán lakosság néhol vegyessé vált, de nehogy azt gondolja valaki, hogy ez már indok lehetne a több nemzetiségű Svájc fölemlegetésére. Erdélyt nem lehet, mert nem szabad Svájccal összevetni! Hogy miért, azt a szerző nem indokolja, de fejtegetéseiből világosan kiderül, miszerint: Svájc népeinek önrendelkezési joga olyan példa, amiről jobb, ha nem tudnak sem magyarok, sem románok. Svájc megrémít minden román nacionalistát. Svájc az egységes nemzetállam és államnemzet paranoiás fanatikusainak mindenkori réme, minden veszedelmek gyűjtőfogalma. Svájc nevének hallatán Ceauşescu rendszerint dadogni kezdett az izgalomtól, pontosabban: az ingerültségtől. Gaz magyarok ugyanis nem átallják szóba hozni, valahányszor a népek, népcsoportok közötti normális kapcsolat kérdése fölmerül. Jómagam is fölemlítettem Ceauşescunak egy ízben, mire csak mélyet lélegzett, hangja elakadt, tátogni kezdett, mint a szárazra vetett hal, jobbjának mutatóujjával pedig izgatottan jelezte dühös tiltakozását: nem! Nem! Nem! Aztán, hogy a szokásos féloldalas fejcsavarintás után megjött a hangja, ezt harsogta felém: „Svájc? Az más! Az egészen más!”

És micsoda még Erdély? – kérdi Lăncrănjan. S mondja: Erdély a magyarok kegyetlenkedéseinek véráztatta földje, tömeggyilkosságaik színhelye. (Ipp és Treznea, azaz: Ördögkút.) Szárazajtát persze nem említi. Ott románok vágták le fejszével Nagy András és Nagy Sándor fejét 1944 őszén, ártatlanul, az irracionális magyargyűlölet állati kegyetlenségével. Két testvér, a 25 éves András meg a 21 éves Sándor bestiális legyilkolása, és velük együtt még kb. 13 személy agyonlövetése Szárazajtán nyilván nem kötheti le Lăncrănjan figyelmét. A véres tényekről kénytelen megfeledkezni egy másik, egy magyar paranoiás dilettáns miatt, akit ő fedezett föl nekünk! Ezt a hozzá hasonló pöfeteget Dücső Csabának hívják. Van-e magyar, aki e nevet ismeri? Száraz György bebizonyította, hogy nincs. Ezzel szemben ma már alig akad román átlagolvasó, akinek szeme ne villanna meg e név hallatán: Dücső? Az nem más, mint a galád magyar törekvések publicisztikai esszenciája; a magyar irodalom örök, románellenes szellemiségének kifejezője. Dücső Csaba minden magyar titkos álmának megtestesülése stb. Tanítása pedig, egy olyan regényben, amelyet Száraz György sehol sem talált a magyar könyvtárakban, bizonyos Torday nevű „hősének” szájából így hangzik: „Én nem várom meg, hogy bekövetkezzék a bosszú órája. Nem várok. Aki oláh az utamba kerül, mindahányat megfojtom. Nem lesz számukra kegyelem. Éjszaka felgyújtom majd az oláh falvakat. Kardélre hányom e falvak lakóit, megmérgezem kútjaikat, megölöm csecsemőiket is a bölcsőben. Írmagja se maradjon e hitvány, tolvaj népnek. Senki számára nem lesz kegyelem. Sem a bölcsőben fekvő csecsemőnek, sem a magzatnak anyja méhében! Ne maradjon itt egyetlen oláh sem, egyedül a magyar nemzet, az én nemzetem jelentse Erdélyt! Az összes lehetséges Horea- és Cloşca-féléket megsemmisítem, még mielőtt a világra jönnének. Nem lesz kegyelem!…”

Nos, ebből is kitetszik, mire képes a román pártfőtitkár, ha magyarok tüntetnek ellene New Yorkban, és megdobálják záptojással a kocsiját. Lăncrănjan könyvét ugyanis, amint már említettem, sok más magyarellenes munkával együtt maga Ceauşescu rendelte meg. Nyersanyagát az ő magyar „szakértői” hordták össze. Dücső Csaba förmedvényét is ők fedezték föl – horribile dictu! – Rómában. Az ott működő román vasgárdisták útján jutott a föntebbi idézet is a párt Központi Bizottságának propagandaosztályára.

Amely most a „horthyzmus” elleni hisztérikus sajtókampány elindítója, szervezője, anyagszállítója. Sovén és műveletlen történészek segítségével. Lăncrănjan tőlük szerezte be hivatkozásaihoz azokat a szövegeket, amelyek azt a látszatot keltik, hogy szerzőnk járatos a történelemben. Ismerem az urat, lassú észjárását, primitív, vértolulásos szellemiségét. A falu, a parasztság szakértőjeként tartják számon, műveletlenségét megbocsátó mosollyal nézik el neki hazafias érzelmei miatt. Mérget lehet venni rá, hogy soha életében nem olvasott egyetlen sort sem Illyés Gyulától, akire hivatkozik, azt sem tudja, hogy Freisingi Ottó püspök, akit ugyancsak fölemlít (Otto de Freisingen), miként kerülhetett Pannóniába. Mégis idézi őket, és Bethlen Gábort emlegeti, a 67-es kiegyezésről vélekedik, miközben minden szava elárulja: halvány fogalma sincs arról, amit beszél, csak fújja bőszen a szájába dugott sípokat.

De hallgassuk dagadó keblének, arany szájának újabb szózatait. Ezt például: Erdély az a terület, amelyet a dákok szerettek, a rómaiak áhítottak, s amelyet látható vagy láthatatlan katonai vagy szellemi nagyhatalmakkal szemben mindig a románok védtek meg. Ez így zavaros ugyan, ezt – hogy mi az a „láthatatlan szellemi nagyhatalom” – nyilván ő maga sem érti, de megbízói, akik szövegeiket a keze alá csúsztatták, bizonyára tudják, mit akartak mondani. Meg aztán jól is hangzik: nem elég a nagyhatalmakat fegyverrel leverni; szellemileg is győzni kell felettük, amiként azt a szerző „bizonyítja”. A nagyhatalmakat megdöntő román győzelmek ilyetén említése után a mi Háry Jánosunk kissé meghökken: „Nem lesz ez túl vastag?” Nosza, érveljünk is valamivel! Ismétli tehát önmagát, mondván: „No persze, az említettekről sincs hivalkodó történelmi dokumentum, de hát arról sincs följegyzés, hogy a románok mikor és miként tértek át a keresztény hitre. Nincs, de lám, mégis keresztények, méghozzá Jézus Krisztus óta!” Nem elegendő ez bizonyítéknak? Hiszen ami a lehető legősibb, arról nemigen létezik írásos dokumentum. Csak épp azt nem mondja Lăncrănjan: az a leghihetőbb, amire nincsen semmi bizonyíték. Így például arra az állítására sincs, amely így hangzik: 1867 után – amely szerinte a magyar történelem legkegyetlenebb korszakának a kezdetét jelentette – a jogaiktól megfosztott erdélyi románok Amerikába kezdtek kivándorolni. Igaz ugyan, hogy az „amerikások” döntő többsége Erdélyben székely volt, következésképpen az „elnyomók” vándoroltak ki, nem „áldozataik”, a románok, ám e fölött vitába szállni éppoly reménytelen vállalkozás, mint mondjuk a méheket arra ösztökélni, hogy hatszögű viaszsejtek helyett négyszögűeket rakjanak.

Lehetetlenség, sőt ostobaság is vitába szállni olyan történelemszemlélettel, amely egészében is, részleteiben is egy mítosz kicsapódása: amelynek legfőbb jellemzője a vigasztalás, a nemzeti indulatok olcsó és felelőtlen fölkorbácsolása. A gyűlölet vérmes állapotában ugyanis már valóban nem érdeklik a tények az elborult elmét. Így meg sem kérdezhetjük: ugyan, miként lehetséges, hogy Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb magyar fejedelme a dák mitológia rabja lett volna? Ezt állítja ugyanis róla Lăncrănjan. Abszurd állításai után az sem érdekli őt: mikor, hol kellett a honfoglaló magyaroknak évszázadokon át tartó harcot vívniok a Dáciát védelmező románok ellen? A gazda ellen, „akit végül minden javaitól megfosztottak”. Az efféle bizonyítatlan állítás oly kedvező a nemzeti érzületnek, oly találóan fogalmaz meg a történelemre visszavetített vágyálmokat, hogy önkínzás lenne a tárgyszerűség puszta óhajtása is.

 

4. A békére vágyó nem élhet nyugodtan, ha nem fest ördögöt, azaz magyart a falra.

Az olvasó el-eltűnődik: vajon Lăncrănjan ezt a könyvét paranoiás idegrohamai alatt vagy azok szünetei között írta meg? Ugyanis mindkét állapotra jellemző szövegei vannak. Persze nem egyenlő arányban. Különben sem híve, állítja dühödten, az egyrészt-másrészt eljárásnak. Vagyis, hogy a magyarok egyrészt tömeggyilkosok, másrészt föltűnik ember formájú lény is köztük. No nem! Az ilyen dekázgatás részéről megalkuvás lenne. Úgy tűnik azonban, hogy a közös szocialista tábor taktikai érdekei megkívánnak egyet-mást tőle is. Időnként megszólal a cenzor – a párt propagandaosztályának felelőse –, és ilyenkor félszájjal engedékenyebb vélekedést is elvegyít a vádbeszédben. Ilyeneket mond: volt persze közös sors is. Románok, magyarok közös küzdelmeiről is tanúskodik az „úgynevezett” ezer esztendő. Ha történelmünket nem csúfolná úgynevezettnek, és ha ezzel szemben a 2050 éves román államiságot nem kezelné oly könnyen ellenőrizhető valaminek, mint pl. manapság egy félnapos vonatjárást Segesvár és Brassó között, azt gondolhatnók: valóban, időnként el-elkapja őt a tárgyilagosság jó szándéka. Talán nem is ő maga tehet arról, hogy néhány mondat után a megértés óhaját rendszerint a habzó gyűlölet önti el. Szerzőnk idegbeteg. Ezért valószínűbb, hogy könyvét indulati rohamai közben írta, nem nyugtatók jótékony hatása alatt. Íme, a közös sors gondolatának tett sovány engedmény után máris fölemeli hangját és üvölt – hányadszor immár! –, vérbe borult szemmel sorolja, hogy míg az erdélyi románok a szelídség és a keresztényi türelem példaképei, addig a magyarok már régen rászolgáltak Istennek legszigorúbb büntetésére: el kell tűnniök a népek sorából, mert erdélyi garázdálkodásuk évszázadai alatt egyebet sem tettek, mint: lőttek, akasztottak, hasba szúrtak, házat, templomot gyújtogattak, temetőket szentségtelenítettek meg, várandós asszonyokon követtek el erőszakot, csecsemőfejeket tűztek szuronyhegyre, eke elé fogták román szolgáikat, kivágták nyelvüket, levágták fülüket, „meggyalázták szobraikat” (!), betiltották évezredes helységneveik használatát, holott Erdélyben minden ilyen név, mint: Kolozsvár, Temesvár, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Brassó, Segesvár román eredetű. „Adminisztratív úton” kényszerítették a román lakosságot e magyarosított helységnevek használatára, így akarván eltüntetni egy „dicsőséges nemzeti lét” kétségtelen bizonyítékait.

Most pedig azt panaszolják a magyarok, hogy kisebbségi sorsra jutottak. Pedig nem jutottak. Mindig is kisebbségben voltak a többségi román lakossággal szemben.

Ám ennél is (a panaszolkodásnál is) tovább szemtelenkednek: hazugságokkal árasztják el a világot. Milyenekkel?

Van köztük, aki azt állítja, hogy az erdélyi román más, mint az óromániai. Sajátos lelki alkatú, vallásában is különbözik, hiszen jórészt görög katolikus, másmilyenek a néphagyományai. Nos, akik ilyet állítanak, azok Erdélyt akarják Romániától újból elszakítani!

Mögöttük áll a pusztán a magyar revizionizmus. A magyarországi magyarok a gyalázatos képmutatás bajnokai. Szembe szépet mutatnak, miközben kezük kést szorongat, hogy hátba szúrják a békés szomszédot. Valósággal tragikus a román nemzet történelmi útja, és mai állapota is. Galád nagyhatalmak és koncra éhes magyar revizionisták lesnek újabb rablási alkalomra. A cárok ugyebár – nem a szovjetek, mert azokkal közös katonai szövetségben vagyunk – elrabolták Moldovát, Ausztria-Magyarország Erdélyt, Bánátot! Olténia, Munténia, Dobrudzsa területére a bolgárok foga fájt mindig. „Így minekünk csak az a lehetőségünk maradt volna, hogy hátunkra vegyük a folyóinkat, és keressünk más hazát magunknak.”

A nagyhatalmak árnyékában sündörgő Kádár-magyarok biztatására az erdélyi magyar kisebbség ugyancsak nagy mohóságot mutat, egyre szaporodnak a követelései. Pedig a románok sosem szegték meg emberi kötelezettségeiket. A békeszerződések Romániát bizonyos emberi jogok biztosítására kötelezték. Ezek betartása „nem volt 100%-os, de közönséges rágalom ezért panaszkodni, sírni, óbégatni”. Azt állítani például, hogy 1920–40 között a románok elnyomták az erdélyi magyarokat. Ez hazugság! A román állam biztosította „anyanyelvük akadálytalan használatát”, vallásszabadságukat, iskoláik működését, újságjaik megjelenését. Tagadhatatlan, hogy történtek sajnálatos kisiklások, így pl. a vasgárdisták részéről 1940-ben. Ám ezek szórványos jelenségek voltak. Törvényen kívül helyezésükben, mozgalmuk elfojtásában komoly szerepe volt Ion Antonescu tábornoknak.

Az ugyancsak fasiszta jellegű vasgárdista mozgalom anarchistái Hitler terveit zavarták Romániában, különben nem került volna sor fölszámolásukra. A tábornok 1941-ben maga is hadat üzent a Szovjetuniónak. Erről Lăncrănjan azt mondja, hogy Antonescut a történelem „nehéz és kínzó döntésre” kényszerítette. Úgy beszél róla, mint „tragikus és ellentmondásos” hősről, akinek nyilván fájdalmas feladata volt 250 000 zsidót kivégeztetnie. A lelkiismereti gyötrelemben szenvedő Antonescuval szemben – Lăncrănjan szerint – a horthysták gátlás nélkül, cinikusan irtották Észak-Erdély román lakosságát. Dél-Erdélyben – úgy véli – magyarellenes törvénytelenség nem történt, mivel a román nép „mélyen emberséges és demokratikus érzelmű” volt akkor is. Arról persze nem beszél, hogy Dél-Erdély haláltáboraiban s a frontra kirendelt munkaszolgálatos egységekben magyarok tízezrei pusztultak el, akiknek történetét azóta sem írták meg. A tárgyat tilos volt még csak emlegetni is.

Aggodalmunk támad Lăncrănjan újabb csalódásai miatt, amelyek „hiszékenységének”, permanens „jóindulatának” következményei. Kiderül, hogy mi, romániai magyarok minden elképzelhető emberi jogot megkaptunk, mennyei állapot az osztályrészünk, mégis, mégis elégedetlenkedünk, újabb jogokat követelünk magunknak. Hiányzik belőlünk az a lojalitás, amelyet elvár tőlünk a szerző. Sajnálatos, hogy csak általánosságban teszi szóvá mohóságunkat, megfeledkezvén arról, hogy valójában mivel kötelezett bennünket oly nagy hálára a román vezetés. Ami konkrét módon is eszébe jut: a magyar nyelvű sajtó, amely véleménye szerint ugyancsak az „eltúlzott jogok” bizonyítéka. Ugyanis létszámához képest a magyar lakosság több újságot, folyóiratot olvashat az anyanyelvén, mint a román. Szerzőnk ui. az emberi jogokat valamely néptömeg arányszáma szerint ítéli meg. Ha pl. az ország összlakosságának 10%-át tesszük ki, akkor száz kiadványból kilencvennek románul, tíznek magyarul kellene megjelennie. Ilyenformán kellene levegőt is szívnunk, ilyen arányban szabad kenyérhez is jutnunk.

Jogaik ellenére a magyarok folyton elégedetlenkednek, „egységet bomlasztanak”, felelőtlen párt- és állami férfiak pedig folyvást engedményeket tesznek nekik, hogy „ne legyenek problémák”. E borzalmas jelenség – pl. egy magyar óvoda – láttán Lăncrănjan újból feljajdul, kérdezvén: „És akkor mi, románok mit tegyünk? Vegyük a hátunkra a folyóinkat, és keressünk magunknak más hazát?” Mit lehet erre válaszolni? Olyan hazafinak, aki magyar iskola, óvoda, nyelvhasználati jog hallatán kétségbeesetten kapkodná máris az Oltot, a Marost a hátára, mit lehet mondani? S minek lehet őt orvosilag minősíteni?

Kádár János is megkapja a magáét. Helsinkiben azt merészelte megemlíteni, hogy az első világháború után Magyarország területének kétharmadát vesztette el. Lăncrănjan szerint ez a magyar revizionista törekvések bizonyítéka. Meggyőződése ugyanis, hogy Erdély például, az örök román haza szerves része, ezer esztendő után jogosan került vissza eredeti államkeretébe. Ez a szemlélet viszont nem csupán sajátja, nem a történelem sajátos megítélése, hanem a Román Kommunista Párt hivatalos álláspontjának közvetítése is. Aki ismeri Lăncrănjant, jól tudja, mire képes, mi az, amit a maga kútfejéből merített könyvének „megírásához”. Egy szót sem tud magyarul, mégis folyvást magyar szövegekre, tanulmányokra, cikkekre, drámákra, történelmi munkákra hivatkozik. Meggyőződésem, hogy röpiratához a párt illetékes ügyosztályai szállították a rendkívüli figyelemmel összehordott adatokat, hivatkozásokat.

Valami készül a román nacionalizmus titkos köreiben.

Valójában nem az a megdöbbentő, hogy valaki, közel negyven évvel a háború után ilyen könyvet ír.

Az a megdöbbentő, hogy minden idők legszigorúbb cenzúrája ellenére ez a röpirat állami költségen meg is jelenhetett hatalmas példányszámban. Megjelent, és ünneplik! A kritika hozsannával fogadta. Politikusok, belügyi tisztek, parasztok, tanítók, papok úgy olvassák, miként a nemzeti megújhodás bibliáját. Ismétlem tehát: ez a könyv, a magyargyűlölet fortisszimós futamaival, a kollektív magyar bűn hirdetésével, a szerző indulatainak irracionális jellegével Hitler Mein Kampfjához hasonlítható.

Nem túlzás attól tartani, hogy egy gyökeresen megváltozó, nyíltabban kisebbségellenes pártpolitika téziseit olvashattuk Ion Lăncrănjan tollából. Sárkány hajította közibénk a buzogányát.

(1985)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]