Kézfogások Illyés Gyulával

 

„Osztályvonal és nemzeti irányzat”

Ha megpróbálom számba venni, hogy az erdélyi valóságnak mindinkább erősbödő jajkiáltásai mellett mi hatott rám leginkább az ötvenes évek második felében: Illyés Gyula szellemiségét kell fölemlítenem. Máig is eleven bennem azoknak a napoknak a nyugtalansága, amikor Kézfogások című kötetének verseit baráti körben olvastuk, vitattuk, már-már Kemény Zsigmond rajongóinak szenvedélyével.

Illyést Erdélyben már a harmincas évektől kezdve úgyszólván egyöntetű, általános elismeréssel méltatták korunkosok és helikonisták egyaránt. A puszták népének szociális nyomora s a Trianonnal megcsonkított nemzet tragédiája szólalt meg általa kánonban, komor dallamainak együttes jajongásában, vagy szerves egymásutánisággal, múltat és jelent faggató remekműveiben. A nagy összegzés igényét mutató Illyés képének rámáját versengve aranyozták tehát az ún. „osztályvonal” és a „nemzeti irányzat” képviselői; trombitaszóval köszöntötte őt Gaál Gábor ugyanúgy, mint Tamási Áron vagy Kuncz Aladár; 56-ban pedig rab népek gyülekezete mormolta vele világhíressé lett versét – Egy mondat a zsarnokságról –, méltó párját Petőfi Nemzeti dalának.

Talán ezért is döbbentett meg mindannyiunkat, akik Illyés hívei és tanítványai voltunk, egy otromba támadás, Illyés „nacionalizmusának leleplezése” Kolozsvárott, az Utunkban. A cikk szerzője Tamás Gáspár volt, valamelyes munkásmozgalmi múlttal repkénykoszorúzott publicistánk, nekem atyai barátom is még abból az időből, amikor diákriporterként „beosztottja” voltam a Világosság nevű napilapnál.

Illyés Kézfogások című kötetéről volt szó. Gazsi bátyám támadására, amelyben úgy esett szó valamilyen elveszített iránytűről, tévelygésről, hogy egy füst alatt költő és méltatója – Gálfalvi Zsolt – egyként elmarasztaltatott: én próbáltam válaszolni. Már ahogy a cenzúra vércsepillantásai között lehetséges volt. Hiszen már akkor, kényszerűleg visszafogott hangvételű cikkem megjelenésének esztendejében (1957) is mit tapasztaltam? Illyés Gyulát balról indított támadások ellen a cenzúra félszóval sem védelmezte, ezzel szemben mindig megvédte attól, hogy „jobbról” a védelmére keljünk.

Ennek ellenére tán sikerült olvasóimat figyelmeztetni: Tamás Gáspár az akkori, és 1989-ig érvényben maradt román pártpolitika követelményei szerint vélekedett Illyés Gyuláról. Meg a verseit méltató Gálfalvi Zsoltról is persze. Növeli, ki elfödi a bajt! – idéztük már akkor szinte naponta, bátorításul is a meghunyászkodás tapsifüleseinek. Negátivizmus! – aggodalmaskodott a cikkíró. „Hát akkor elő az udvari lantokkal – írtam válaszként –, halott anyánk koporsójánál a dalt Zerkovitz zengje!” Meg aztán: elsődleges az osztálykategória, amelyről Illyés megfeledkezett volna? „Osztály és nemzet fogalma akkor sem fogja egymást kizárni.”

Állítottam és reméltem, hogy így van, és így lesz.

De már nem úgy volt, s nem úgy lett, főleg későbben. A nemzet, a nemzeti fogalma a román többség számára gyors metamorfózis útján minden szentségek szentségévé lett.

Bennünket pedig, 56 „bűneivel” is megterhelt magyarokat, megpróbáltak minden módon megfélemlíteni. És húzták ránk, ahol csak lehetett az „internacionalista osztálykategória” kényszerzubbonyát.

E törekvések ellen szólva szegődtünk néhányan Erdélyben is Illyés Gyula mellé, akiről ki kell már egyszer mondani: a magyar nemzet egységéből kiszakított, keserves kisebbségi sorsra jutott romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarok védelmében elsőként szólalt meg már a hatvanas években. Elárultatásunk némaságos korszakában Magyarországon egyedül neki volt mersze megszegni a szigorú tilalmat, felrúgni egy szégyenben és gyalázatban törvényesített „szocialista tabut”: a kizárólag belügynek nyilvánított, román, szlovák, cseh és szerb meg orosz és ukrán nemzeti-kommunista hóhérokra bízott kisebbségi kérdést. Több mint hárommillió magyar drámája volt ez (és maradt azóta is).

Illyés Gyula, ha nem tévedek, először 1963-ban szólalt meg a Nyugat nyilvánossága előtt érettünk, védelmünket kérve, a párizsi L’Express hasábjain. Hangja, aggodalma akkor nem jutott el hozzánk, akik oly tökéletes elszigeteltségben éltünk, mint korábban a gyűjtőtáborok lakói. Illyés Gyula nyilatkozatáról nem vett tudomást a magyarországi sajtó sem. Az akkori pártvezetés nyilván ezt is politikai kihágásnak tekintette.

Ezen nincs mit csodálkozni. Hiszen még 1976 januárjában is ilyet kénytelen naplójában följegyezni:

„Szellemi életünk szellemi reflexeit és így lényegbeli működését nemcsak szerzőink írásos műveiből ismerhettem meg. Abból, hogyan beszéltek a magyarság helyzetéről az ide látogató külföldi kartársaknak. Ezek a velük való eszmecsere után engem is fölkerestek. Itt értesülvén, elcsodálkoztak például azon, hogy a magyar nép egyharmada az országon kívül él, megfosztva minden szellemi tevékenységtől, egy hanggal sem tiltakozhatván az anyanyelvi elnyomás ellen. A legtöbb külföldi itt – tőlem – értesült, hogy Magyarország nem volt, mégpedig lelkesen, Hitler utolsó csatlósa – és mindarról, amit ma már a magyarellenes propaganda is csak áttételesen terjeszt. Így volt. Magam sem hinném, ha nem utasítottam volna rendre épp ilyen »fölvilágosítás« után egyik ilyen szellemi emberünket egy díszvacsorai asztalnál a kaviár és a fogolypecsenye közt.”

Igen, Illyés még ekkor is kevesekre számíthatott érettünk kezdett harcában. S ha még 1976-ban is azt kellett följegyeznie, hogy „szellemi emberek” rágalmazzák saját nemzetüket: az árulásnak, a kisebbségek iránti közönynek milyen mocsokáradatai zúdulhattak le korábban a magyar közéletben!

Illyés Naplójegyzeteiben olyan adalékokra bukkan az olvasó, amelyek rendkívüli tájékozottságát bizonyítják kisebbségi létünk dolgában is. A hetvenes években hihetetlennek tűnt például, hogy Csángóföldön – de másutt is – szigorú hatósági rendelkezés tiltja a népdalgyűjtést. „Nemzeti érték, a román nép tulajdona, nem tűrhető, hogy magyar folkloristák kilopkodják dallamainkat, e fölmérhetetlen értékű szellemi keményvalutát.”

Ha csak erről, a folkloristák kálváriás éveiről kellene szólnom: egymagában is lehetetlenség. Krónikások hadai sem győznék egybegyűjteni, összegezni a megannyi drámát, galádságot, jogtiprást, letartóztatást, ami Csángóföldön is megesett erdélyi vagy magyarországi néprajzosokkal a téboly éveiben. Egész könyvre való, amit csupán Kovásznán Gazda József barátom mesélt el személyes bántalmaiból. Hogy miként kobozták el gyűjtőútjainak magnószalagra rögzített anyagát, fényképezőgépét, filmjeit, magnóját, jegyzeteit. Aztán, hogy mennyit fáradozott, könyörgött írásban és szóban a belügyi szerveknél elkobzott javainak részleges megmentése végett! Miközben bárdolatlan, félanalfabéta, fegyveres pribékek csúfolkodtak vele, ilyesmit ordibálva: „Népi emlékeket gyűjtöget, hogy kilopja Magyarországra!”

Akkor is úgy éreztük: mindenben magunkra vagyunk hagyatva. De lám – utólag derül ki! – akkori keserves gondjaink, mindennapi fölháborodásaink rendszeresen eljutottak Illyés Gyulához. Egy magányos férfi, álmatlan óráiban az erdélyi magyar sors fájdalmait, abszurd mozzanatait vetette papírra folyamatosan a naplójába.

„1975. május 21.

Aczél telefonja – Flóra veszi föl a hallgatót –, a románok holnap szabadon engedik Kallós Zoltánt. Szakmáját – a népdalgyűjtést – persze már nem folytathatja. A népdal is valutaérték – mert kinyomtatható, könyvben árusítható – s megnézik, ki kaphat gyűjtési engedélyt. Egy kalap alá veszik – egy minisztériumba – a bányakitermelési és a vadászati joggal. Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben. És ha valaki, ő maga ír egy verset (mondjuk, népdal formájában), azt kihozhatja? Mindez persze a magyarokat célozza, a nacionalizmus ámokfutási szintjén.”

„Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben.”

Illyés sejtelme: a valónak tökéletes érzékelése volt ebben is, akkor is. Mármint a román nacionalizmus ámokfutási szintjének fölmérésében. Ha emlékezetem nem csal, épp ez idő tájt keresett föl engem László Ferenc, kolozsvári muzikológus. Ő mesélte el a következőket: a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségének kis munkacsapatával Bartók erdélyi utazásainak nyomába eredve Idecspatakára is eljutott. Bartók 1914-ben ebben a Szászrégen környéki román faluban – Idicel – bukkant ama csodálatos vadászkolindára, amelynek metaforikus gondolatiságából lobbant föl később a remekmű: a Cantata Profana. Ennek tudatában László Ferenc a falu legöregebbjeit faggatva próbált Bartók-emlékeket megörökíteni.

A faluban jövő-menő „valutagyűjtőkről” értesülve kirontott sárkányodújából a falu hatalmi embere. Félig részeg volt, vagy tán egészen az, ám elborult elmével is a valóban hivatalos őrültséget testesítette meg, mondván: román nemzeti értéket, akár aggastyánok emlékei formájában is tilos a faluból kivinni, kilopni. Elzavarta hát László Ferencet és munkatársait.

E rémtörténet alapján magam is nagy lótás-futásba, tiltakozásba kezdtem, eljutván a megyei pártbizottság első titkáráig, aki hajlandónak mutatkozott „lecsillapítani” az idecspataki pszichopatát.

 

1977 táján, a nyugati sajtónak szánt szövegével Király Károly is Illyés Gyulát látogatta meg. Közvetítő segítségét, nemzetközi tekintélyének latba vetését kérte.

Illyés nem ismerte Királyt, aki engem kért meg, segítsem abban, hogy személyesen találkozhassék a költővel. Utazása előtt okkal aggódtunk amiatt, hogy a volt politikai bizottsági póttag, megyei első titkár stb. netán bizalmatlanságot kelt Illyésben. Azt nem tudhattuk, hogy Király lemondása után személyéről, szándékainak őszinteségéről milyen hírek jutottak el Illyés Gyulához. Akinél egyébként is tömegével fordultak meg erdélyiek, főleg értelmiségiek, s még inkább írók, költők, irodalmárok. Ezek között számosan kizárólag saját itthoni „hőstetteikkel” és kollégáik mocskolásával rabolták a véghetetlen türelmű Gyula bátyánk drága idejét.

Végül úgy egyeztünk meg Király Károllyal, hogy az én ajánló levelemmel keresi föl Illyést Budapesten.

Így történt.

Illyés Királyt bizalommal és azonnali segítő szándékkal fogadta.

Levelét, annak fordítását, Nyugatra való kijuttatását, megjelentetését ő maga szervezte, természetesen a vele mindenben egyetértő családtagjainak áldozatos segítségével.

Mi több: Királynak Nyugaton megjelent szövegeit Illyés lelkesebben üdvözölte, hatásukra jobban odafigyelt, mint sokan az itthoniak közül, akik gyávaságukat pl. Király „reformkommunistaságával” mentegették. Tény persze, hogy Király akkor, a diktátor uralmának kegyetlen viszonyai között nem léphetett föl radikálisabban. Ezt csak emigrációban tehette volna meg. Ő pedig úgy döntött, hogy az országot semmilyen körülmények között nem hagyja el.

Ebben is Illyés példája erősíthette.

Mint sokunkat, akik az itthon maradás mellett döntöttünk, megértvén egyúttal a távozókat is. Felfogásom szerint az emigrációs magyarság erőit az itthoni önvédelemmel egyesítve kellett cselekednünk.

Ebben talán nem tévedtem.

 

Lázongás befelé, üzenet kifelé

Rövid kitérőt kell tennem, anélkül azonban, hogy Illyés-emlékeimtől eltávolodnék. Egy szívós életű rágalomról van szó, amelyet Királyról kezdtek el terjeszteni a hetvenes években. Ez úgy szólt, hogy leveleit, nyilatkozatait nem maga írta, hanem valaki más, aki nem meri fölfedni magát. Ilyen értelemben került szóba az én nevem, és horribile dictu! – az Illyés Gyuláé is. Mondanom sem kell, hogy a rémhírt főleg belügyi körök és magyar besúgók terjesztették. Illyés nevének hallatán valóban félelem töltött el nem egy román nacionalistát. Őt azonban azzal rágalmazni, hogy más neve alatt – nevezetesen Király álnéven – lépett volna küzdőtérre a mi védelmünkben: primitív, sőt agyalágyult spekulációra vallott. Egyúttal a hosszan tartó döbbenetet is jelezte; párt- és belügyi körök sok ideig hihetetlennek tartották, hogy a Ceauşescu „kedvenceként” számon tartott Király szembe mert fordulni nagy Mentorával. Szívósan kutatták hát: kik, milyen szellemi erők állhatnak mögötte. A rágalom, miszerint „fogalmazói vannak”, kettős célt szolgált: egyrészt személyének jelentőségét csökkenteni, másrészt pedig Illyés emlegetésével a magyar ellenségképet fölerősíteni.

S mivel a régi rágalmak napjainkban újból lábra keltek, újból és határozottan kijelentem: tudomásom szerint Király Károly mindig, minden levelét, szövegét, beadványát, folyamodványát, tiltakozását maga fogalmazta.

Ő maga írta már csak azért is, mert életveszélyes volt bárkit beavatni, „bűntársként bekapcsolni” az efféle munkába.

Életveszélyes volt a vele fenntartott puszta ismeretség is!

Egyszer majd érdemes lesz megírni, közzétenni a Király köréből vallatás, állandó megfigyelés végett kiszemeltek kálváriáját.

A testvéreiét mindenekelőtt!

Húgának, Király Ibolyának az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Öccsének, Király Istvánnak az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Vele szolidáris barátjának, Lokodi Ernőnek az üldöztetését, letartóztatását, embertelen vallatását, hamis gazdasági jellegű vádak alapján, de valójában a Királlyal fenntartott kapcsolata miatt.

Orvos fiamnak és családjának elüldöztetését az országból, egy Király miatt és körülötte támadt politikai konfliktus következtében.

(Erről Naplójegyzetek című könyvemben számoltam be részletesen.)

Kitérőt említettem, Illyés-emlékek körén belül maradva mégis. Így tehát annak följegyzése is ide kívánkozik, hogy az Illyés család nem egy ízben nyújtott hajlékot Budapesten erdélyi menekülteknek. Ágnes lányomnak és családjának, éppúgy, mint az Ellenpontok című erdélyi szamizdat üldözött szerkesztőjének. (Budapesten, a Vérhalom utcában lévő emeletes kis házban talán azóta is egymást váltják a kelet-európai neonácizmus üldözöttjei.)

 

Föltéve, de nem megengedve, hogy Király rágalmazóinak igaza lenne: világszerte ismertté vált neve, kockázatvállalása némelykor a Diktátorhoz, a kormányhoz címzett leveleinek tartalmánál is fontosabbnak bizonyult.

Álnéven közzétett, anonim szövegekre a külvilág nem volt már kíváncsi. De még az itthoni „szamizdatolvasó” sem. Személyes tapasztalatból mondom ezt. Mind tragikusabbá váló helyzetünkről a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején magam is közzétettem Nyugaton néhány álnévvel jegyzett cikket. Annyit sem ért, mint kutyaugatás a holdnak. Ugyan, ki az a kispéter, nagypéter, kolozsvári, hargitai?! Tapasztalatom ez volt: nemcsak untatta, de bosszantotta is az embereket, hogy közismert ügyeinkről közismeretlen személyek vakmerő Anonymusokként ismételték el mindazt, amit így-amúgy kinek-kinek a szájából hallani lehetett. (Leszámítva persze a besúgókat, a karrieristákat s az „elvből” nem politizáló, panasz esetén gyorsan odébbálló tapsifüleseket.)

Ezért vélekedtem Király bátorságáról, sőt vakmerőségéről a legnagyobb elismeréssel. Felejtvén azt is, hogy évekkel korábban enyhe konfliktus is támadt köztünk. Kisebbségi panaszáradatomra – népes tanácskozáson – akkor még a legfelsőbb pártvezetés tagjaként szólt rám, „negátivizmusomat” kifogásolva. De lehettem magam is, lehettünk csoportosan is kemény bírálói a közállapotoknak: Király mindannyiunkat megelőzött a radikálisabb föllépésben. Befelé mondott kritikám lehetett talán élesebb, indulatosabb is; ő viszont a kifelé szólással – enyhébb, „reformista” fogalmazásban is – az életét tette kockára.

Nem ő találta ki, hogy Ceauşescu utasítására valóban rálőttek. Életét akkor az mentette meg, hogy gépkocsijának szélvédőjén a puskagolyó gellert kapott.

Ez pedig csak az egyik kísérlet volt arra, hogy eltegyék őt láb alól, majd hitelesen igazolhassák, hogy „sajnálatos baleset” áldozata lett.

 

Egyik terjedelmesebb levelét, amely rángógörcsös őrjöngésbe sodorta Ceauşescut, Király elsőként velem olvastatta el. Akkor még Vörösmarty utcabeli lakásunkon találkoztunk, amivel csak azt jelzem, hogy utcánk nevétől még nem fosztottak volt meg. Király akkor már évek óta nem volt ún. nagy funkcionárius. Lemondása után nem kezdett mindjárt tiltakozó szövegeket írni. Át kellett vészelnie a puszta lemondás keltette politikai vihart. Készülődésének idejéről, okáról, fokáról nyilván ő fog majd hitelesen szólni, ha fontosnak tartja.

Jött hát a levelével, azt gyorsan elolvastam, majd együtt néztük át újból és újból; nyelvileg – román tudásunk szerint – fésülgettük, itt-amott hangsúlyt módosítottunk, egy-egy állítást kiegészítő példával erősítettünk föl stb. Ilyen közös kéziratjavító munkát azonban többé nem végeztünk. Király több ízben is elolvastatta velem a szövegeit; azokon azonban nem kellett javítani-módosítani. Föltételezem, hogy olyan román barátai is voltak, akik – ha nyelvtani hibát vétett – nálamnál hasznosabb segítői lehettek. Segítői, de nem íródeákjai. Nem leveleinek háttérben maradó, névtelen szerzői!

Ama botránykeltő beadványához Királlyal közös, kínos emlékünk is kapcsolódik. Az történt, hogy mielőtt szövegét a KB illetékeseihez beadta volna, elolvastatta még néhány barátjával, akik mind egyetértettek vele, tartalmával, szándékával. Persze nem bizonyos, hogy azt is hozzátették: „Mondd, hogy ezt nevünkben is mondod, állítod, követeled” stb.

Király jól ismerte a hatalom paranoiás természetét, állati félelmét az összeesküvésektől, a csoportos föllépés nemzetközi visszhangjától, következményeitől. Arra is számított tehát, hogy legelső kérdésük ez lesz: ki ismeri még ama fölháborító, „pártellenes” levelet? Föltételezem, hogy némi reményt fűzött a kollektív föllépés, vagy legalábbis közös vélekedés védelmező erejéhez. Erről azonban előzetesen kellett tárgyalni mindazokkal, akik szövegét olvasták. Így – gondolom – mulasztására a pártközpontban, a kérdés elhangzásakor döbbent rá. „Ki ismeri még ezt a levelet?” Király a válaszadáshoz rövid haladékot kérve, telefonon kérdezte meg barátait: nevüket fölsorolhatja-e faggatói előtt?

Egy kivételével nemet mondott mindahány.

Ez most nem vád! De nem óhajtok persze védőbeszédet sem mondani azok mellett, akik egyetértettek Király szövegével, ám úgy vélhették: ebből nem következik azonnali erkölcsi parancsként, hogy mint társszerzők induljanak menten ama kihallgató bizottság elé, amely Királyt megidézte. Hiszen lehetséges, hogy ki-ki más módon, személyes alkatának, lehetőségeinek megfelelő eszközökkel akarta elkezdeni, vagy folytatni küzdelmét a jogtiprás ellen.

Az ügyről tehát nem lehet, nem szabad a személyes indokok, részletek nélkül sommásan ítélkezni. Ezért a Király közölte tényt rögzítem csupán: kérdésére, hogy rájuk hivatkozhat-e, egy híján nemet mondtak.

Utolsónak engem hívott föl telefonon, Marosvásárhelyt.

Letörten közölte, mi történt, majd hozzátette: nem veszi rossz néven, ha kérését én is elhárítom. „Miért tenném ezt? Hiszen a levelet nemcsak ismerem, de saját kezűleg bele is javítottam.” Azt mondtam továbbá: ha segíteni kell az érvelésben, hívjanak engem is. A levélnek minden állításához százával viszem az „élettényeket”.

Nem hívtak vitatkozni.

Jól tudták, hogy Király ellen engem nem tudnak kijátszani.

Sértő módon, szavában kételkedve mégis ellenőrizték az állítását. Telefonon hívtak föl Bukarestből a kérdéssel: így van-e, úgy van-e? Így van és úgy van, mondtam, sőt ki is egészíthetem azokat a panaszokat. „Másról van szó” – mondta sokat sejtetőleg a KB aktivistája.

Akkor nem tudhattuk, hogy mily dührohamot keltett Király levele Ceauşescuban és közvetlen környezetében.

Mint jóval későbben kiderült: lakásomon bennünket már akkor lehallgattak, amikor Király levelét ketten megtárgyaltuk, javítgattuk. Ez lehet egyik oka annak, hogy akkori és későbbi szövegeinek hitelességét, szerzőségét kétségbevonták. Ezt főleg belügyiek terjesztették róla. „Elhiszi ön, hogy Király így tud fogalmazni?” – szegezte nekem többször is a kérdést B. ezredes, miközben gyanakodva, merőn a szemembe nézett.

 

Nem kellett színlelnem a meggyőződésemet: igen, elhiszem.

Király szövegei, akár románul, akár magyarul írta őket, nem voltak stílusremeklések. Ám ez semmit sem vont le értékükből, nem csökkentette politikai jelentőségüket. Hiszen a tényeket, az igazat mondták. Vaskorszakra jellemző tényeket soroltak föl az aranykorszaknak énekelt időkben.

Hogy miként hatottak ezek Ceauşescura: Ion Mihai Pacepa disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből is tudjuk. Azok számára, akik Király Károly másfél évtizedes ellenzéki küzdelmét pártfunkcionáriusi múltja miatt lebecsülik, azoknak, akik őt a temesvári Nyilatkozat bizonyos követelményei alapján „volt nómenklaturistaként” támadják, hadd idézzek néhány passzust Pacepa emlékiratából.

 

„Király idióta! Kádár zsidó disznó!” (N. Ceauşescu ő üvöltéseiből.)

„– Mikor lettél CIA-ügynök? – robbant ki Ceauşescu, rémes dühkitöréseinek jellegzetes hebegésével. – Vedd ezt a papírlapot és írj le mindent, méghozzá ebben a percben! Mindent írj le magadról – s ordítva ledobott egy köteg papírlapot a földre.

A belügyminiszter, Theodor Coman, első helyettese, Nicolae Plesita, és én némán álltunk Ceauşescu irodájának közepén. Ceauşescu, mint tigris a ketrecben, le s fel szaladgált, és dühödten újrakezdte:

– Megparancsolom, hogy Király minden szobájába mikrofonokat helyezzenek, s hogy rögzítsenek minden terhelő adatot róla! Figyeljék éjjel és nappal. Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött Comanra, aki csak állt néma döbbenettel. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra? – visította, mint valahányszor, amikor megfeledkezett gyenge torkáról és beteges hangszálairól. – Mennyit fizetett a CIA, hogy ne fogd el a levelét? Hogy egy újságíró kezébe jusson? – öntötte rám ezután a dühét.

Aztán egy idő után lecsillapodott, de még ezt megelőzően kijelentette, hogy a külügy- és az igazságügy-miniszter – akiket később szintén behívott – ugyancsak a CIA ügynökei. Comanhoz lépett:

– Király egy idióta – jelentette ki igen komolyan. Egy csapásra elmúlt a hebegése, visítozása. – Egy idióta, aki valamit nem tanult meg. Megpróbáltam nagyvonalú lenni vele, meghagytam tagságát a Nagy Nemzetgyűlésben, szabadon járhatott-kelhetett, de ez a barom nem volt képes felfogni, hogy az én türelmemnek is van határa.

Ceauşescu parancsot adott, hogy Királyt azonnal helyezzék át az ország másik végébe, a jugoszláv határ mellé, a magyarjaitól messzire. Hogy a nap huszonnégy órájában tartsák megfigyelés alatt, „nyíltan és brutálisan”. Félelmek közepette és állandó nyomás alatt, hogy egyszer s mindenkorra megértse: nem packázhat a proletariátus diktatúrájával.

– És verjétek agyon, ha szökni próbál, vagy ha újabb levelet küldene ki! – Végezetül Ceauşescu megparancsolta, hogy találjanak valamilyen nem politikai okot Király letartóztatására. – S ha már a cellában lesz, az első naptól fogva adjatok neki „Radu”-t – utasította a belügyminiszterét. „Radu” volt a kódolt neve egy halált okozó szernek, mellyel a rendszer bírálóit – miután börtönbe kerültek – örökre elnémították.

– Az első naptól fogva, hogy börtönben lesz, Királynak azonnal „Radu”-t adhattok – mondta Ceauşescu azon a napon, 1972-ben. E parancskiadást a belügyminiszternek szánt konspiratív kacsintással zárta.

 

Hosszú időn keresztül a mikrofonok Királyról semmi érdemit nem árultak el. Sem politikai diskurzusokat, sem kompromittáló ténykedést, semmit. Egészen 1977 szeptember végéig, amikor is megszaporodtak a híradások Király mély aggodalmáról, hogy nem találkozhat Ceauşescuval, nem tárhatja föl előtte a magyarok ismert romániai diszkriminációját. Erről Király egy memorandumot kezdett szerkeszteni, amelyben dokumentálta volna a kormány korábbi visszaéléseit és elnyomó intézkedéseit a magyar, német és zsidó kisebbség ellen. Coman belügyminiszter és jómagam ismét tanúi lehettünk Ceauşescu dühének, amikor minderről tudomást szerzett. Tüstént odarendelte a miniszterelnököt, Ilie Verdetet, s megparancsolta neki, hogy haladéktalanul találkozzék Királlyal, és csillapítsa le.

– Próbáld kiszedni belőle jövőbeli terveit, s ígérj meg neki mindent, bármit kérjen is, hogy azonnal megnyugodjék. Később, ki tudja?! Még hasznavehető emberek is meghalhatnak valami vadászszerencsétlenségben. Vagy – tette hozzá – ledöntheti őket a rák is.

 

1977. október 4-én Királyt fogadta Verdet, valamint a Politikai Végrehajtó Bizottság tagja, Petre Lupu, Teodor Coman miniszter és Ion Vinte, egy magyar származású öreg párttag, aki a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökhelyettese volt (valójában Vincze Jánosról van szó). E találkozó során – melyet magnetofonszalagra rögzítettek – Királyt rávették, hogy adja át Verdetnek a készülő memorandum tervezetét a romániai magyarság helyzetéről.

– A párt lépéseket tesz az elkövetett hibák orvoslására – ígérte Verdet, hogy lecsendesítse Királyt, de szavait persze maga sem vette komolyan.

 

1978 januárjában a Királyra ráállított mikrofonok egyszer csak elnémultak. Amikor január 24-én securitate-ügynökök Bukarest egyik eldugott kis szállodájában Király hollétét felfedték, már túl késő volt. Ugyanazon a napon a londoni Times és a manchesteri Guardian Belgrádból egy időben jelentette, hogy egy Romániából kicsempészett levélben Király Károly tiltakozik, amiért a Román Kommunista Párt és a kormány diszkriminációs politikát folytat a magyar és más, Romániában élő kisebbségekkel szemben. Következő nap már az egész nyugati sajtó cikkezett erről, és a Szabad Európa Rádió részleteket olvasott fel újra és újra Király leveléből. Teodor Coman belügyminisztert és két helyettesét – magamat is beleértve – azonnal Ceauşescu elé rendelték. Ceauşescu még aznap értesült arról is, hogy Király levelét teljes terjedelmében megkapta az Egyesült Államok Kongresszusa, amely megszavazta Romániának a „legnagyobb kedvezményt”, és hogy a kongresszus tagjai most megütközéssel és felháborodással vették tudomásul, milyen következményekkel is járt szavazásuk.

Hirtelen a rádiótelefon szakított ki tűnődéseimből:

– Hatvankettes, jelentkezz azonnal a zéró-egyen! (Zéró-egy: Ceauşescu kódja.) Hatvankettes, jelentkezz a zéró-egynél.

 

Dimitru Popescu, a Központi Bizottság sajtó- és propagandaosztályának titkára várt rám Ceauşescu ajtaja előtt. Amikor beléptünk irodájába, Ceauşescu épp a kihalt utcát bámulta. Az irodájával szemben lévő széles sugárút le van zárva a forgalom elől. Felénk fordulva megparancsolta, hogy a romániai sajtó azonnal „legyen elárasztva” olyan cikkekkel, melyek a romániai kisebbségek jogegyenlőségéről szólnak, s nem kevésbé számarányuknak megfelelő képviseletükről a politikai és kormányszervekben, a Központi Bizottságtól, a Nagy Nemzetgyűléstől le egészen az egyes kolhozokig.

– Használják fel azokat az adatokat, amelyeket tegnap adtam Wallachnak – mondta Ceauşescu, s felemelt egy papírlapot íróasztaláról, amin interjújának szövege állt, s amelyet sebtében egy, a Hearts Newspaperstől jött amerikai újságírónak, John Wallachnak adott; aztán – a papírba pillantva – gyorsan diktálni kezdett:

– A Nagy Nemzetgyűlés összetétele végeredményben a következő: 349 tagja közül 29, azaz 8,2% magyar; 8, azaz 2,21% német és 3, azaz 0,9% más nemzetiséghez tartozó.

Ceauşescu kiemelte, hogy ezek a számok csoportonként nagyon pontosan tükrözik a lakossági százalékot. Elkezdett újabb, zömében túlzó számadatokat diktálni, amelyekkel előzőleg teletűzdelte interjúját.

– Bizonyosodj meg arról, hogy az amerikai sajtó teljes egészében közli-e Wallach interjúját – mondta Ceauşescu végezetül nekem.

Miután Popescu elment, Ceauşescu megragadta karomat, és körbevezetett dolgozószobájában.

– Nem is Király az, aki bosszant engem. Bármelyik pillanatban szétnyomhatom, akár egy tetvet, hanem Kádár! Tudom, hogy ez a zsidó disznó áll az egész ügy mögött. Szinte érzem szuszogását a tarkómon. Azt akarja, hogy Erdély visszakerüljön Magyarországhoz. De háború nélkül ezt nem fogja megúszni. Az első és második világháborúban a románok elfoglalták Budapestet. Ezt harmadszor is megkaphatják tőlünk.

Ha Ceauşescu magyar ügyekben elveszti türelmét, vagy dührohamot kap, a magyarokat és zsidókat csak gúnynevükön gyalázva említi. Ahelyett pl., hogy Királyt magyarként román szóval ungurnak (maghiarnak) nevezné, boanghint mond, Kádárt pedig nem evreuként, hanem zsidózva, tehát zsidánnak említi. (…)”

 

(Az idézetek Pacepa említett könyvének IX. fejezetéből valók.)

 

Két megjegyzés kívánkozik ide.

1. Ceauşescu Kádár Jánossal egyazon táborban és katonai szövetségben működött az emberiség „aranyálmának”; a kommunizmusnak megvalósításáért. Az 56-os forradalom leverése után Romániában tett látogatása alkalmával Kádár újból megerősítette a korábbi magyar vezetés ünnepélyes kijelentését, miszerint Magyarországnak semmilyen területi problémája, követelése nincs Romániával szemben.

S elhangzott ez későbben is, nem egy alkalommal.

Ennek ellenére Ceauşescut is elkapta a hungarofóbia, amely egész családjának betegsége volt. Ez az újabb magyar területek meghódításának lázálmával párosuló paranoid agresszivitás robbant ki némelykor Ceauşescuból. Olyanformán persze, hogy „puszta védekezésből” lesz kénytelen Budapestet újból elfoglalni. Grósz Károllyal Aradon azt is érzékeltette, hogy szükség esetén a román hadiipar atomfegyver előállítására is képes. Vigyázzon tehát Budapest!

Ceauşescu fia, Nicu, a Román Televízió útján a börtönből is ezt üzente figyelmeztetőleg szeretett népének: A magyarok Erdélyt akarják!

Azóta már szabadon hirdetheti atyjának eszméit.

A Ceauşescu-klán tagjai, híveikkel egyetemben hetven év után sem nyugodtak bele abba, hogy Erdélyt a románok megszerezték, mégis maradt egy országocska, amelyet úgy hívnak: Magyarország, és annak történelmi múltja van, okmányokkal igazolható ezeregyszáz esztendeje. Győzelmüket két háború végén békeszerződések szentesítették, a történelmi örömbe üröm vegyül mégis: a cirkuláris elmezavarnak az a fajtája, amelynek áldozatai nemzeti megnyugvás helyett a fenyegetettség örökös nyugtalanságát szítják. Paranoid rohamaik enyhébb eseteiben a romániai magyarság kiűzetését, súlyosabb idegállapotban Budapest harmadízbeni megszállását, kifosztását, netán egész Magyarország bekebelezését hirdetik meg. Három nappal a kivégzése előtt Ceauşescu még mindig Budapest felé mutatva harsogott az örök ellenség ellen, így remélvén bőrének mentését, és nemzeti nyugalmat a románság számára. Aki e kórismét tévesnek tartaná, olvassa figyelemmel a Nagyrománia Párt, avagy a Vatra Romănească sajtóját, hallgassa szenátoraikat és képviselőiket, akik az üvöltés mellett még a dadogást is Mesterüktől sajátították el.

2. Ismételjük hát a diktátor parancsát, mely így szólt: az ország egész sajtója álljon rá a nemzetiségek jogainak igazolására, dicséretére. Lássa a nagyvilág, lássa Amerika! Ugyanis épp oda készült Ceauşescu látogatóba.

De miért kell ezt most újból fölidézni?

Mert ló döglik, hám ürül, a szekér elé új paripa kerül, a kocsis pedig az marad, aki volt. A diktátor letűnt a színről, utódai pedig jottányit sem adtak föl a nemzetiségekkel kapcsolatos elképzeléseiből. A homogenizálásról például. A külügyminisztérium ugyanúgy hazudik össze a Nyugat számára idillikus Fehér Könyveket, ugyanolyan gátlástalanul hirdetik „példaszerűen biztosított oktatási jogainkat”, mint Ceauşescu éveiben.

Az ország elnöke, nemzetiségi jogainkról szólva gyakorta szó szerint ugyanazt mondja, mint elődje, és annak propagandistái. Jöjjön ide a nagyvilág, lásson csodát, olyan egyenjogúságot, amelyre nemigen akad példa sehol a világon!

Aki pedig ezt tagadni meri: az ország ellensége.

 

– Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött belügyminiszterére Ceauşescu. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra?

Ha tudta volna, hogy Illyés Gyula volt a „főbűnös”, a közlemények megjelentetője nyugati lapokban; ha sejtette volna, hogy azokat kezdetben Illyés lánya, Ika és veje, Kodolányi Gyula fordította angolra, nyilván parancsba adta volna: „Megölni őket is! Valamennyiüket eltenni láb alól!”

 

A nagy ijedelmekben visszavont költő

Illyés Gyula naplója tanúsítja, hogy életének utolsó esztendeiben a súlyos betegség testi fájdalmainál is kegyetlenebbül gyötörte őt a környező országok magyar lakosságának üldöztetése. Följegyzéseiből tudjuk: mennyit fáradozott azért, hogy Európa szunnyatag lelkiismeretét ügyünkben fölrázza. Itthoni, erdélyi körökben, bukaresti magyar szerkesztőségekben csak ún. belső bulletinek útján tudott meg egyet-mást a szerencsés magyar böngésző pl. Király leveleinek külföldi visszhangjáról. Annál bővebb információhoz juthatunk most Illyés Gyula följegyzéseiből. Közelmúltunk teljesebb ismerete sínyli meg a közönyt, amellyel erdélyi krónikásaink tovasiklanak e posztumusz kiadványok fölött.

Házában éveken át egymásnak adták a kilincset Erdély írói, költői, lapszerkesztői. Ilyenformán Illyés, ha nem jöhetett is Romániába, az ország állapotának, a kisebbségi létnek minden fontosabb kérdését megismerhette. De nemcsak magyarok, hanem románok is meglátogatták őt, a szellem embereihez méltó gonddal: a két nép közeledésének módozatait kutatva.

Ilyen volt Don Culcer, aki interjút is készített vele; Ioan Alexandru, akit Kányádi Sándor mutatott be neki a román–magyar egyetértés istenes híveként. Jómagam, valamikor a hatvanas évek közepe táján Anatol Baconskyt győztem meg: írjon előszót az Illyés legszebb verseiből készült válogatásomhoz. S mivel őt akkor „mint nacionalistát” már ugatni kezdték, itthoni kiadását tekintélyes, jónevű román költő előszavával próbáltam megkönnyíteni. Jól számítottam! Fejcsóváló, sunyi cenzorok morgolódtak ugyan: mit nekünk Illyés meg az ő csicskása, Sütő! – Baconsky nevének láttán, vallomásos előszavának olvastán megenyhültek. „Élvonalbeli román! Ne haragítsuk magunkra!”

Illyés levélben jelezte örömét, hogy versei nálunk is megjelenhettek, a köszönet és az elismerés meleg szavait bízva rám: adjam át Baconskynak, aki valóban européer volt, az egyetemes irodalom szerelmese, román közvetítője. Szellemi nyitottságáért kezdetben a zsdanovisták, azután a dilettáns nacionalisták verték el rajta minden „hazaffyas vizit” alkalmával a port. Függetlenségében Baconsky minden fanatikus kurzust kibírt. 1977-ben földrengés áldozata lett.

Ez idő tájt kezdődött a még vadabb hajsza Illyés ellen is. Válasz Herdernek és Adynak című esszéje 1977-ben akkora pánikot keltett Bukarestben, mintha nagyhatalmi ígéret hangzott volna el javunkra határkérdésekben. Mihnea Gheorghiu, akiről annak előtte úgy gondoltuk, hogy a primitív xenofóbia pestisjárványában ellenállóképes; meg akiről úgy tudtuk, hogy ha irodalmi művekről szól, azokat el is olvasta, nos, ez az akadémikus pózban finomkodó pártideológus világirodalmár elképesztő tájékozatlansággal támadt Illyés Gyulára. Az is lehet persze, hogy hamisítatlan balkáni korrupcióról kellene beszélni. Ugyanis nehéz elképzelnünk: miként „leplezte le” Gheorghiu Illyés Gyulát a Hunok Párizsban című regénye alapján, amelyet a második világháború után nyugatra menekült magyar fasiszták apológiájaként mutatott be jobb sorsra érdemes román olvasóinak. Az Illyés-művek olvasásától eltiltottak kedvéért: ezt a regényt a második világháború elején, Franciaország német megszállása, Párizs eleste után kezdte el írni. Folytatásos közlését a Magyar Csillagban kezdte el 1943-ban. Nagyobb szabású vállalkozás első köteteként 1946-ban jelent meg. A regény helyszíne: Párizs, szereplői a korszak művészforradalmárai és a Magyar Tanácsköztársaság menekültjei. Az idő, amelyet átfog: az 1923–1924-es évek fordulója.

Amikor erről Mihnea Gheorghiu elvtársat – számtalan párt- és állami funkció viselőjét – tájékoztattam, orcája meg sem rezdült a szégyentől. „Érdekes!” (Interesant) – mondta enyhe iróniával. Felfogása szerint tehát: érdekes, hogy valami, amiről ő cinikus hazugságot terjeszt, az valami más is lehet! Egy tényhamisítás cáfolata.

Méltó szövetségese volt Illyés mocskolásában Eugen Barbu is. Mindkettejükkel az Írószövetség szűkebb vezetőségének ülésén szálltam vitába hasztalanul, ám újabb tanulsággal gyarapodva, miszerint: eredeti felfogásukban az igazság és hazugság nem egymást kizáró fogalmak, hanem egy sajátos alternatíva lehetőségei.

Attól kezdve, hogy Illyés megszólalt az elnyomott magyar kisebbségek ügyében: Kelet-Európa táján nyugtalan politikai széljárás, de még vihar is támadt. Kádár fölfogásában, a magyar pártvezetés bizonyos köreinek magatartásában ugyancsak módosulást tapasztalhattunk. Nem gyökereset, nem látványos-radikálisat, de mindenképpen javunkra szólót az emberi jogok tekintetében.

Sokak nevét kellene itt megemlíteni. Nem teszem, nem tehetem. A fordulat, a jelenség tárgyszerű és sokoldalú felmérése, számbavétele nélkül a tévedés elkerülhetetlen. Nem áll módomban igazságosan összegezni minden személyi és közösségi erőfeszítést, aminek eredményeként egy örökre megoldottnak nyilvánított kérdés, a fokozatos megsemmisítésre ítélt magyar kisebbségi tömegek tragikus ügye bekerült a nemzeti és nemzetközi köztudatba.

Személyes emlékeimet röppentem föl régmúlt esztendők horizontjáról. Ezek jórésze Illyés Gyula nevét zengi, bátorságát, kitartását élete végéig ügyünk felvállalásában.

Amihez a reményt is társította. „Ősi hiedelem – írta –, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Pirkadás jött ugyan, de nem a magyar nemzet testéből kiszakított kisebbségi magyarokra. Állhatatos szembenézésektől az oroszlán (oroszlán? – Boa constrictor!) még csak vadabbul vetette rá magát áldozataira.

Illyés Gyula pedig támadások pergőtüzében folytatta, amit „irodalmon kívüli” ügyekben elkezdett.

A válasz?

Támadások érték az akkori magyar vezetés „internacionalista” köreiből.

Cikkeinek közlését gyakran betiltották, húzták-halasztották, szövegeit megcsonkították.

Janics Kálmán könyvéhez írott előszava miatt személye körül újabb politikai botrányok támadtak. (A szlovákiai szerző munkájáról többek közt ezt írta: „Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ lelkiismerete.”)

A New Yorkban működő Magyar Emberi Jogok Alapítványának (Hungarian Human Rights Foundation) Hámos László vezette küzdelmeit nyíltan támogatva Illyés ugyancsak pánikot keltett Ceauşescu szűkebb és tágabb környezetében.

Az időben nagyot ugorva itt kell megjegyeznem, hogy Illyés példájához méltó módon cselekedett Csoóri Sándor is, amikor az ugyancsak csehszlovákiai Duray Miklós könyvéhez írt előszót. S micsoda szégyen és gyalázat, hogy ez ellen – és persze Duray ellen is – Budapesten hangzott el a legélesebb tiltakozás. Az akkori pártpublicisztika janicsárjai közül támadtak hitvány tiltakozók. Ki az a Duray, és mit akar? – kérdezték. Csoóri nacionalista szelet vet, és ellenforradalmi vihart fog aratni! – mondták, mint akiknek semmi, de semmi közük a Boa constrictor torkában fuldokló kisebbségi magyarokhoz.

Szégyen és gyalázat, hogy az ugyancsak üldözött jugoszláviai magyarság „nevében” támadt Illyés Gyula ellen a szánalmas bértollnok, titoista megbízóinak üzenetét is tolmácsolva: a költő ne üsse orrát az ottani magyarok boldogságába.

Hasonszőrű renegátok ugatták meg Illyést Romániából is. Méghozzá református püspök képében támadt ellene a sovén párthatalom. Pap László egyházi folyóiratban, istenes szövegek között bélyegezte meg útszéli hangon a „nacionalista” Illyés Gyulát. Mocskolódásai ellen Tőkés László tiltakozott más református lelkészekkel együtt. A püspök úr a szekuritáté kezére juttatta őket.

Gyula bátyánk pedig mindezek ellenére mondta, írta a magáét, igazát, igazunkat. A román hatóságok egyre dühödtebben és növekvő riadtsággal tapasztalhatták cikkeinek világvisszhangját. A Nyugaton jól ismert, immár Nobel-díjra is fölterjesztett költő már régen kinőtt fojtogató, hazai isteneinek markából. Honi politikai vezérek legföljebb vitába szálltak vele, vagy megakadályozták írásainak a közlését. Könyvét is betiltották, tíz éven át nem engedélyezték a forgalmazását. A Szellem és erőszak című esszégyűjteményétől a „szocialista tábor egységét” féltették. Azt azonban nem tehették meg vele, amit később Csoóri ellen elkövettek. Őt nem ítélhették hallgatásra.

Nyugati politikusok, miniszterek, világhírű költők, írók fordultak meg Illyés házában, s vitték magukkal közönyös hazájukba, kormányköreikbe sorsunk jajkiáltásait.

Valamikor a hetvenes évek végén Ceauşescu utasítására újabb szigorú intézkedést hoztak ellene. Összes műveit betiltották az országban. Könyveit kivonták a forgalomból, anatéma alá vetették közkönyvtárakban és magánkönyvtárakban is. Valamely házkutatás közben előkerült Illyés-kötet súlyosan esett a latba.

E statáriális szellemi nagytakarítást az egész országban el kellett végezni. Illyésnek néhány munkáját román fordításban is árulták Szatmáron ugyanúgy, mint Bukarestben vagy Iaşi városában. A Bukarestből – a Szövetkezeti Szövetség útján – szétküldött utasítás szerint záros határidőn belül kellett fölkutatni és eltüntetni az Illyés-műveket. Nagy bolondulás volt! A tisztogatóknak közel negyven év terméséből kellett leltárba venni, és jegyzőkönyvileg zúzdába irányítani klasszikus értékű műveket.

– Úristen! – hüledeztek a könyvesboltokban, a könyvtárakban serénykedő román alkalmazottak. – Ugyan ki ez az ijjés, mi a bajunk vele? – kérdezték magyar kartársaiktól, akik meg rémülten találgatták és tárgyalták egymás között: vajon mit követett el, hogy akkora port vernek körötte, mintha maga lenne az új Gavrilo Princip?!

Az Illyés-művek hosszú listáját tartalmazó rendelkezést egy könyvárustól megszereztem, közzé szerettem volna tenni, külföldön persze. Nem sikerült. Az okmány titkos volt, el kellett számolni vele. Fényképmásolatot nem készíthettem róla; szerkesztőségünk fotográfusa kerülhetett volna veszélybe. Azt is tudtam, hogy egy sajtóban közölt fotokópia alapján a belügyiek könnyűszerrel csaphatnak le az „államtitok” továbbítójára. Ha írógéppel másoltuk volna le: az akkori nyilvántartás viszonyai között néhány órán belül már fülön csíphették volna az írógép tulajdonosát.

Én viszont annak láttam volna értelmét, hogy a rendelkezés eredeti formájában, pecsétestül, aláírással lásson napvilágot. Egy ilyen példányt szerettem volna eljuttatni Illyés Gyulának is. De végül csak szóban mondhattam el neki, mi történt.

– Nem szeretnélek elszomorítani a hírrel, de országnyi népség tárgyalja már. A titkolódzás értelmetlenség lenne. Romániában téged betiltottak, minden munkádat kivonták a forgalomból.

Illyés Gyula keserűen elmosolyodott, legyintett:

– Valamitől félnek, sőt rettegnek – mondta.

Valóban retteg már a hóhér, tárgyaltuk azután. Eddigelé titokban garázdálkodott politikai cinkosainak segédletével. „Nem avatkozunk egymás belügyeibe!” De vége a titkolódzásnak is!

A világ szemét nyitogató bátor, sőt vakmerő férfiak között a legelső helyek egyike az Illyés Gyuláé.

Halálának hírét Ceauşescu és bandája megkönnyebbüléssel, sőt örömmel fogadta.

Flóra, Ika és Kodolányi Gyula kívánsága volt, hogy az erdélyi magyarok nevében a nemzet nagy halottját én búcsúztassam. Amikor csodaszámba ment, ha nagynéha, évekig tartó kérelmezések útján útlevélhez juthattam.

De mostan? A kormányszinten Marosvásárhelyre eljuttatott családi kérelem soha nem tapasztalt megértést, segítőkészséget váltott ki belügyi körökben. A belügyminisztérium helyi felügyelőségének tábornok-igazgatója személyesen hívott föl telefonon, rendkívüli udvariassággal kérdezvén: elutazom-e Budapestre. És mikor óhajtok indulni? Aztán gépkocsit küldött értem. Irodájában egy csésze kávé mellett intéztük gyorsan a formaságokat. Az útlevélkérvény százvalahány kérdése közül mindössze csak arra válaszoltam, mi a nevem, hányban születtem, és hová óhajtok utazni. Feleségem nevében a kérést csak épp aláfirkantottam, és szállított vissza máris a gépkocsi, zsebemben az útlevelekkel.

A hírhedett székházból kifelé jövet magas rangú belügyi tisztek némelyike az én gyásznapomat boldog mosollyal köszöntve iktatta nemzeti örömünnepei közé. A félelmetes ellenfél kidőlt a sorból!

Fájdalmas napok zuhogtak ránk, rosszabb kornak jöttét is jelezve.

Omló egek alatt, mikor a hatalom már csak gúnyos kacajjal válaszolt a panaszainkra, rendre távozó nagyjainkat búcsúztatva, koporsók mellett – belügyi megfigyelők rejtett mikrofonjainak közelében szólva – égtartó embereink sorsának tanulságaival próbáltam erősíteni magam. Magamat és társaimat a gyászban és a veszteségben.

 

Nyugati kalandozások – láthatatlan fülesekkel

Folytatólag a Nyugat kér szót bennem a hetvenes években engedélyezett utazásaink dolgában. Bécs, Nyugat-Berlin, Oslo, Stockholm és Helsinki. A vasfüggönyön túli mesevilág! Így kell neveznem a nagyvilágnak azt a részét, amely a „végnapjait élő kapitalizmus” sátánképű kísérteteként szerepelt az egész keleti tábor sajtójában, és ragadt meg az emberi ostobaság köreiben is.

Ha azt próbálom megállapítani: milyen erkölcsi erő, mifajta emberi szolidaritás, a kisebbségi lét iránti komoly érdeklődésnek honnan eredő jelei, hívásai mozdítottak ki engem is Nyugat felé, akkor Szépfalusi István nevét kell elsőnek leírnom. Az első hívás tőle jött, Bécsnek ege alatt István és Márta meleg otthonában kaptunk szállást, jó szót és rengeteg merész elgondolást az egyetemes magyar szellemi égboltról szőtt álmainkhoz.

Akkori utazásaimról a Rigó és apostol című könyvecském folytatásaként újabb beszámolót szerettem volna írni. Följegyzéseimet, mint említettem már, írói naplókat gyűjtő „betörők” lopták el az Új Élet szerkesztőségéből. A tolvajokat nyilván az érdekelte: kik voltak vendéglátóink? Miként vélekedtek Romániáról? És szükségük volt persze a címükre, telefonszámukra is. Szamár fejemmel mindezt íróasztalom fiókjában őriztem más fontos iratokkal együtt, amelyeknek ugyancsak lába kelt a betörésnek álcázott hatósági kutatások alkalmával.

Tervezett útikönyvemben főleg azt szerettem volna közölni itthoni olvasóimmal: milyen valójában a kisebbségi jognak is nevezett másság tisztelete, törvényekben, alkotmányokban szabályozott elismerése, érvényesítése.

Kányádi Sándorral együtt utazva gyűjtögettem magam is mohón és lelkesen az emberi jogoknak idehaza teljességgel ismeretlen bizonyítékait. Mindenki mástól, aki kettőnket vendégül látott, bocsánatot kérve hadd említsem föl csupán akkori, 1971-beli utazásunk forspontjainak gazdáit: a müncheni Molnár Jóskát, a berlini Balla Bálintot, az oslói Sulyok Vincét, a stockholmi Thinsz Gézát és Poros Lászlót. Emberségük, önzetlenségük évtizedek távolából is változatlan jó érzéssel melegíti a szívemet.

Mondanom sem kell talán, hogy mit hoztam haza magamban e legelső nyugati utamról. Mindenekelőtt és -fölött: az emberi jogok, így tehát a kisebbségi, nemzetiségi, társnemzeti jogok gyakorlati megvalósításának egész példatárát; meg annak is felerősödött szándékát, hogy itthoni magyarfalóink szeme közé vághatom a tagadhatatlan tényeket; a finnországi svédek hihetetlennek tűnő jogait, amelyeknek hallatán – ezt tárgyalgattuk Kányádival is – epilepsziás rohamot kapnak majd a nemzeti homogenizálás fanatikusai.

Stockholmból Poros Laci cserebogár-autójával indultunk Finnország felé, s áthajózván a Botteni-öböl déli részén, Turkuban kötöttünk ki. Bámulnivaló látvány, és emlékezetes mozzanat eddig is akadt számtalan; ám igazában akkor képedtem el, amikor Finnország fővárosának kapujában hatalmas fénybetűk ilyképpen jelezték az utazónak, hogy megérkezett… hová is? HELSINKIBE és egyúttal HELSINGFORSBA. A kétnyelvűség városába! Finnek és svédek közös hazájába, amelynek hivatalos nyelve: a finn és a svéd.

Többségiek és kisebbségiek áldatlan vitájában ezt nevezzük azóta is finn modellnek. Az igazi tolerancia megvalósult példaképének. Kultúremberek művének az intolerancia, a primitív nemzeti gőg, sőt a nagynemzeti kannibalizmus szomszédságában, egyazon kontinens földjén, Európában.

Aztán a várossal ismerkedve, utcáin, terein bolyongva lépten-nyomon a természetest, az ottani megszokottat bámultuk-fényképeztük csodaként, már-már abszurdumként, amit Kolozsvárott vagy Bukarestben „senki sem fog nekünk elhinni”!

De nem bizony!

Hisz mindennek ideje és ellenideje vagyon! Mi pedig akkor, a Maros Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése utáni harmadik esztendőben a kétnyelvűség ellenidejét éltük, a magyar feliratok eltüntetésének, leveretésének gloriózus hónapjait.

Akkor hát vigyünk jelt Skandináviából, emberségeset, meggondolkoztatót az agyaveszettségben garázdálkodóknak!

Kapjunk lencsevégre minden kétnyelvű feliratot utcanévtáblán, műemléken, színházi plakátokon, pénzegységen és templomok istentiszteleti programjában.

Mindez pedig szép is, jó is, de külszíni jelenség; próbáljunk a belsejébe pillantani, mondtuk. Feliratok helyett embert faggassunk: hogy is van ez, uram?

– Hát akkor csak úgy találomra! – mondta Poros Laci, megállítván az utcán egy diákforma fiatalembert, aki türelmesnek bizonyult, hagyta magát kifaggatni. Nemzetisége? Finn. De jól beszélte a svéd nyelvet is, különben az akkor még stockholmi Poros Laci sem boldogult volna vele a Modell eleven bemutatásában. Hol tanult meg svédül? Iskolában. Minden ellenkezés nélkül? Hiszen a svédek ugyebár hajdan… a finnek elnyomói… Ó, hagyjuk ezt, uram! A történelem sírkamráit. A vádaskodások kriptaszökevényeit. Itt vagyunk, finnek, svédek, lappok, a huszadik században, Európában. Nem cselekszünk semmi különöset, csak ami javunkra válik. Ennek része pedig, hogy egymás nyelvét megtanuljuk. Ördöngös dolog ez?

A fiatalember úgy nézett ránk, mintha arról faggattuk volna: iszik-e vizet, eszik-e kenyeret?

Mondanom sem kell, hogy a fényképeket, amelyeken Kányádival fölváltva mutogatjuk itthoni írás- és demokráciatudatlan Gauleitereinknek a kétnyelvűséget, annak dokumentumait, egyetlen újság sem közölhette. De még szembe is röhögtek, mondván: mi ez a mániákus igyekezet idegen példák merev követése végett? Ami megterem a havas alján, nem kap életmagra a havas tetején. Nem igaz? Ó, nagyon is igaz! De én úgy gondoltam, hogy az ember világát nem lehet egy kalap alá venni a növény- és állatvilággal.

Nem kaphatott helyet újságban a finn alkotmány ismertetése sem.

Amikor is ilyenformán közelítettem a számomra csodás jelenséghez – matematikailag. (Akkori adatok szerint, amelyek némileg különböznek a maiaktól, de nem lényegesen.) Így tehát: Finnország lakosságának létszáma: 4 926 000. Ennek 93,6%-a finn, 6,2%-a svéd nemzetiségű. (A lappok létszáma 30 000.) Ezek tehát az etnikai arányok, amelyek Finnország alkotmányos jogrendszerét meghatározzák.

Nem vállalkozhatom ennek ismertetésére. Alkotmányjogászainkra bíznám a dolgot. Csupán azt tenném itt szóvá, hogy egy olyan alkotmány csakis a Bibó álmodta demokráciában jöhet létre: olyan társadalomban tehát, ahol nincs már táptalaja a félelemnek, a nemzeti paranoia tüneteinek. A finn társadalom pedig ilyennek mutatkozik.

Különben nem lenne olyan törvénye is, amely a finn hadsereg kebelén belül svéd nemzetiségű fiataloknak, ha óhajtják, lehetővé teszi anyanyelvükön is a katonai kiképzést.

Itt most iszonyatos üvöltést hallok balkáni irányból: micsoda? Katonai nyelvezet – anyanyelvezeten? Ki merészel ilyet csak el is gondolni?! Ügyészt, bírót, hóhért ide menten!

Nevetséges aggodalom, mondták vendéglátóink, amikor szóba került a káosz, a bábeli zűrzavar veszedelme. „Hiszen minálunk svédek, finnek mindkét nyelvet jól beszélik. Mindkét nyelv oktatása kötelező az ország összes iskoláiban.”

Akkor tehát a finn modell másutt is elképzelhető. Romániában például. Módosításokkal persze. Mondjuk a fokozatosság elvének alapján. Meggondolván, hogy az emberi jogok közül melyiket nyilvánítsuk sürgősebbeknek. Azt például, hogy nemzetiség lakta területeken állami, közügyi tisztviselők nem alkalmazhatók, ha nem ismerik a nemzetiségek nyelvét. Olyan követelmény ez, amelyet, ha részlegesen is, a legkegyetlenebb gyarmattartók is figyelembe vettek.

No de maradjunk a lelkesítő tapasztalatnál, amely itthoni megítélés alapján már borongósabbnak látszik. A finn alkotmány érvényesítéséhez ugyanis mindenekelőtt finnek kellenek. Nélkülük pedig a tolerancia szellemét igyekezzünk „finnesíteni”. Miközben a svéd jogokra égi csodaként bámuló romániai magyar: több mint kétmilliónyi. S mit gondol az olvasó, hányan élnek svédek Finnországban? „Mindössze” 295 000-en! De próbálná meg ott valaki efféle „mindössze”-alapon a jogaikat megkérdőjelezni! Próbálná meg akár kocsmában is, részegen is az egy akol, egy pásztor, nemzetállam, államnemzet fogalmát bárkinek fejéhez vágni!

Kényszerzubbony vár ott az ilyenekre – mondták nekünk finn barátaink.

 

Másolat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A régeni alsó járás főszolgabírájától . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5686/1941 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Az 1940. XXVI. tc. 3. §-ában kapott felhatalmazásra kiadott 78 000–1940. ME. számú rendelet 14. §-ának 4. pontja alapján kinevezem Önt Maros–Torda vármegye felsőköhéri közjegyzőségéhez díjnokká, 1941. november hó l-jei hatállyal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Ez a kinevezés ideiglenes, bármikor visszavonható és hatálya legfeljebb addig tart, amíg a rendes szabályok szerint megalakuló képviselőtestület ezt az állást választás útján be nem tölti . . . . . . . . . . . .

– Figyelmeztetem, hogy a román nyelvben szükséges jártasságot egy év alatt megszerezni köteles; amennyiben erről egy év leforgása után bizonyosságot nem tesz, kinevezését visszavonom.

– Felhívom, hogy hivatalát az eskü letétele után azonnal foglalja el . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Szászrégen, 1941. október hó 24-én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Olvashatatlan aláírás – főszolgabíró P. H.  . . . . . . . . . . . . . .  . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Özv. Tamás Istvánné szül. Kelemen Margit úrnőnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Felsőköhér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Megjegyzés. A fenti kinevezést kibocsátó főszolgabíró úr valószínűleg értesült arról, hogy a régeni alsójárás lakosságának tekintélyes része román. Ha meg statisztikát is olvasott, láthatta, miszerint Felsőköhér községnek már 1920-ban is csak 10%-a volt magyar. A lakosság döntő többsége, 9 zsidót leszámítva, román volt. Ezért kötelezte a közjegyzőség alkalmazottait a román nyelv elsajátítására.

Fentiekhez érdekes adalékul szolgál, hogy napjainkban 98%-os magyar lakosságú helységekben román tisztviselők így vélekednek: „Nem kötelességem a magyar nyelvet ismerni, mert Románia a románoké, nem pedig idegeneké. Tinektek, magyaroknak viszont kutyakötelességetek a román nyelvet tökéletesen beszélni!”

 

Századok folyamán erdélyi magyarok: diákok, mesteremberek, papok, főurak és szegénylegények ezrével vették maguk elé Nyugat országútjait, járták be városait, látogatták egyetemeit. Valósággal dézsmálták azokat az ismeretek szerzésében, hiszen a szegényebbje csakugyan lopva gyűjtögetett világi és egyházi tudományokat. Mutatis mutandis, valahogy így indultunk el magunk is néhányan, Bethlen Gábor népének fiai, Mikes Kelemen tanítványai, Nyugat irányába.

Mint említettem: először Bécsbe a Szépfalusi vezette Bornemisza Társaság vendégeiként, aztán 1973-ban Amerikába, Püski Sándor hívására. Oda már heten mentünk erdélyiek, hogy Amerika és Kanada magyar közösségei előtt sok-sok városban szóljunk magunkról, sorsunkról Romániában. Jómagam a Nagyenyedi fügevirág című írásomat olvastam fel mindenütt, úgy gondolván: az ottani kérdések özönében a hogy és mint vagyunkra ez tán a legtalálóbb válasz.

Bizonyos, hogy az amerikai és kanadai román követség megbízottai mindvégig a nyomunkban voltak, minden elhangzott szavunkról jelentést küldtek. Utazásunk 1973 május–júniusában zajlott. A belügy „műfordítói” pedig már 1973 szeptemberében figyelmeztették a megyei pártbizottság első titkárát és általa Ceauşescut írásom „veszélyes, államellenes” részleteire.

Olvasás közben a titkár a gépelt szöveg margóján jelezte tollával a kényesebbnek vélt részeket, mint például:

„De mondja meg Kegyelmed (Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelmünk), mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiot?”

Vagy például:

„Hasas őrmesterünk egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket – az elapadhatatlant –, hanem csontunkból a velőt, a pótolhatatlant áhítja.”

És továbbá:

„A betűvetésnek az egyházak sovány kebelére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája…”

Folytatólag a fordító, fölrúgván minden szövegbeli összefüggést, már csak fölkiáltó mondatokat vetett oda ijesztésül gazdáinak.

„Iskoláinkat bezárják?”

„Ájtatosan meghirdetett jogaink, mint akasztott emberek lógnak az út menti fákon.”

„A nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani, vagy legalábbis a torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják…”

„Ne csodálkozzék hát Kegyelmed mostani nótárius urunkon, aki… nevünk hallatára szigorú parancsba adja az írnoknak, hogy… a Jánosokat Iuonokra, a Tivadarokat Teodorocra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki… Asztalt döngetve ordibál: hát ez mifajta név, átkozott jövevény?!”

A securitate fordítója nem lehetett ostoba ember. Szövegemből a fontosat, a lényegeset emelte ki elrettentő példaként fölöttesei számára. Lelki fülem a morfondírozásait is hallja: „Minek a sok mellébeszélés, uram? Miért néz bennünket hülyéknek a ravasz csomagolással? Bethlen Gábor jótéteményeivel a románok érdekében; a bibliafordíttatással, magyar és román jobbágyok közös nyomorúságával! Mindezt, jól tudjuk, átejtésünk végett írta, meg a cenzor éberségének csökkentése miatt. S nem egy passzusát nyilván főszerkesztő kívánságára, sugallatára, taktikai tanácsára!”

Ha így szólt magában a műfordító-följelentő: igaza volt.

Esszém szövegének legalább a felét elhagyhattam volna.

Ám akkor szóba sem jöhetett volna a közlése.

Akkor a megengedett, sőt örömmel „engedélyezett” hallgatást kellett volna választanom. A könnyebbik megoldást. A lelkiismeret könnyed áltatását: „Nem közölhető? Elteszem a jövő századnak.” „Nem szólhatok kedvem szerint? Befogom a számat.” Meddig? Száz évig? Annyira taksáltuk a kommunizmus idejét. Nem nézhettük puccsnak, amely újabb és újabb összeesküvők által folyton megdönthető, más puccsal helyettesíthető. Én úgy véltem: török hódoltsági időnek nézünk elébe. Borúlátásom legfőbb oka pedig a kiegyensúlyozott atomhaderő volt.

Eszemet meg sem járta az utólagos, roppant egyszerűnek tűnő felismerés: valamely hatalom épp attól omolhat össze, hogy minden erejét a fennmaradására koncentrálja.

 

Azon is eltűnődöm néha: a hetvenes években írott drámáim hangvételére milyen hatással volt, lehetett ez a kimozdulás az ólomketrecből; mit jelenthetett annak személyes tapasztalata, hogy az államvallás szigorával meghirdetett kommunista eszmék „lőtávolán” túl szabad társadalmakban szabad emberek élnek, cenzorok, szellemi vámtisztek; gondolati kihágásokat nyomozó inkvizítorok nélkül.

Ez a világ, szórványmagyarjaival, s a nyugati demokráciák szellemiségével kétségtelenül bátorítólag hatott rám. Biztatólag olyan értelemben is, hogy a hatalom kritikáját annak tagadásával kell folytatni. A diktatúrák ugyanis javíthatatlanok! Fülüket a hátukon hordják, az elnyomott hangját csak akkor hallják meg, ha „konstruktív kritika” helyett botot, husángot táncoltatsz rajtuk.

Amerikában már nemcsak a román államvédelem titkos megbízottai kísértek, ott volt velem Kolhaas Mihály, akinek sorsa már-már kötelező erkölcsi mércévé komorodott bennem. Évekkel korábban Irán mitikus hangulatú tájain utazva ejtett rabul a genius loci, a helynek szelleme. Persepolis 2500 éves kövei, romjai között bolyongva-tűnődve tűnt föl képzeletemben a tragikus sorsú Dáreiosz, s a győztes macedón: III. Alexandrosz, Parmenion… A szuzai menyegző szereplői. Alaphelyzetében a dráma szinte pillanatok alatt nyilallott belém Persepolisban. Annál hosszadalmasabb és kínzóbb volt azután az önvizsgálat: emberi és írói helyzetem abszurditása új mondandóim közepette. Iránba annak az államnak nemzetgyűlési képviselőjeként jutottam el, amelynek vezetői nyíltan és titokban szuzai menyegzők sorozatát tervezték el a nem román ajkúak gyors asszimilálása végett. E kínkeserves állapotban három irányba nézelődve kémlelhette jövőjét a meggyötört lélek. Az önfeladó belenyugvás, az emigrálás, avagy a fejjel falnak rohanóra váró börtön; a politikai foglyok börtöne sugárfertőzéssel, lassan ölő méreggel, amiként azt Ceauşescu előírta volt. Három lehetetlenség között halovány sugár küldött enyhe vigaszt, reménységet: az írás, a drámába sűrített tiltakozás, a lázadás meghirdetése. A szembeszegülés mindennel, ami embertelen, és nem csupán testi kínzásban. Hanem az egyéniség megsemmisítésében is.

Ebben a szándékomban találkoztam Harag Györggyel, összes drámai munkáim rendezőjével – kettő kivételével, melyeket halála után írtam. Életem, sorsom isteni ajándékának tartom, hogy vele együtt dolgozhattam. Énem jobbik fele, szellemi ikertestvérem volt Harag Gyuri, akit máig is gyászolok.

A hetvenes évek második felében fölhagytam tehát a kisebbségi sérelmek, a gyorsan szaporodó igazságtalanságok elleni folyamodványos tiltakozással.

Kudarcaim kezdtek mind gyakrabban szembekacagni és figyelmeztetni: eleget szóltam immár a beadványok süket műfajában eredménytelenül vagy csip-csup eredménnyel. Leonte Răutu, aki zsidó mivolta miatt maga is kegyvesztett lett Ceauşescunál, egy ízben kacagva kérdezte: „Ön még mindig kakaskodik? Ön még mindig a lehetetlent ostromolja?”

Egy másik hang pedig így szólt bennem: „Fordulj inkább az olvasóidhoz, nézőidhez. Próbáld elültetni szívükben az eszmét, az elszánást, hogy ügyükben maguk is tiltakozzanak.” Ekkor mondtam félig tréfásan Király Károlynak: „Te írd tovább leveleidet az államelnöknek meg a nyugati sajtónak, én pedig valami mást írok majd az olvasóimnak.” Így találkozunk majd újból egy álombeli, hatalmas sereg szívében és gondolataiban, mondta némán a remény is.

De 1979 tavaszán megszegtem fogadalmamat. Ceauşescu számára újabb terjedelmes levélben összegeztem mindazt, amire választ sose kaptam, amire a füle botját sem mozgatta. Fazekas János akkor azt ajánlotta: ne írjam alá egyedül, mert nevem láttán-hallatán már ideges a „főnök”. Bírjam rá tehát X. közügyi és nagytekintélyű emberünket, írja alá maga is a beadványomat.

Megpróbáltam. Nem vállalta.

Úgy küldtem föl tehát, ahogyan eredetileg terveztem: egymagam. Senkire sem hivatkozva, senkinek az egyetértését nem emlegetve.

Ez is falra hányt borsónak bizonyult.

Annyit azonban sikerült kivívnom a „feszengéseimmel” – amiként azt egy magyar pártfunkcionárius szokta mondani –, hogy drámáimat betiltották, könyvem kiadását nem engedélyezték, a régiek új kiadásához szükséges minisztertanácsi jóváhagyást (!) megtagadták. Még röhögtek is rajtam, mikor azt kérdeztem: de hát miért? Az Elena Ceauşescu megbízható művészeti sintéreként működő, magas rangú személy ezt mondta nekem: „Hogy bennünket szamaraknak tekint, azon nem csodálkozom. De hogy ön minek játssza meg a hülyét, azt nem értem. Avagy fogalma sincs arról, hogy miről szól az ön könyve, amely fölött annak idején elbóbiskolt a kontroll és Domokos Géza?”

Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemről volt szó, amely 1977-ben jelent meg először, majd csak 1990-ben második kiadásban, a Lőtt lábú madár című kötet részeként.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]